Alekszandr Fagyejev
Második rész
60.
Ezekben a napokban Vorosilovgrádban, Kamenszkben, Rovenykiben látták Ljubkát. Egyszer még az ostromlott Millerovóba is eljutott. Ellenséges tiszti ismeretségi köre alaposan kiszélesedett. Zsebei tele voltak ajándék keksszel, csokoládéval. Mindenkit szívesen kínált meg vele.
Hihetetlen elszántan és könnyelműen kerengett az örvény szélén, gyerekmosollyal és hunyorgó szemmel, melyből időnként kegyetlen szikra csapott ki.
Ljubka megint összekerült a német hadbiztos ezredessel, és volt olyan perce, mikor kétség fogta el, megússza-e vajon szárazon a dolgot. Az egész hadbiztosság, az ezredessel az élén, eltávozott Vorosilovgrádból, éspedig hallatlan sietséggel. A pállott arcú, kókadt ajkú ezredes, aki minél többet ivott, annál merevebbé lett, akárcsak a többi német tiszt, kétségbeejtően rossz hangulatban volt.
Ljubka csak azért úszta meg simán a dolgot, mert a németek sokan voltak, kölcsönösen zavarták egymást, veszekedtek, s végül is Ljubka megint csak ott találta magát abban a lakásban, ahol a fenyőgombaszerű lány lakott. Még egy finom gyümölcsíz-konzervet is hozott magával, amelyet a még mindig reménykedő hadnagy ajándékozott neki.
Ljubka levetkőzött a fűtetlen, magas mennyezetű szobában, és bemászott az ágyba. Ebben a pillanatban szörnyű dörömbölés riasztotta fel. Ljubka felkapta a fejét. A szomszéd szobában felébredt a fenyőgombalány anyja. Az ajtót döngették, mintha be akarnák törni. Ljubka villámgyorsan kiugrott a takaró alól – a hideg miatt harisnyában és ujjas kombinéban aludt -, felhúzta cipőjét, és ruhájába bújt. A szoba teljesen sötét volt. A háziasszony remegve kérdezte az előszobában: ki az? Durva hangok válaszoltak. Németek voltak. A lány azt gondolta, hogy a részeg tisztek jöttek hozzá. Szörnyű zavarban volt.
Még arra sem volt ideje, hogy megfontolja, mihez fogjon, amikor három vastag talpú, patkós bakancsú német rontott a szobába. Az egyik zseblámpával világított rá.
– Licht! – kiáltott egy hang, melyben Ljubka a hadnagyéra ismert.
Igen, ő volt és két csendőr. A hadnagy arca valósággal eltorzult a dühtől, amikor a háziasszonytól kapott éjjeli lámpát magasan feje fölé emelve, Ljubkára nézett. Átadta a lámpát az egyik csendőrnek, maga pedig teljes erővel arcul vágta Ljubkát. Aztán szétterpesztett ujjakkal szétdobálta a széken heverő apró toalett-tárgyakat, mintha keresne valamit. Szájharmonika feküdt a zsebkendő alatt. Leesett a padlóra. A hadnagy rálépett, és dühében széttaposta.
A csendőrök házkutatást tartottak, a hadnagy elment, és Ljubka megértette, hogy nem ő hozta a csendőröket, de azok mégis a hadnagy segítségével jutottak Lubka nyomára. Kipattant valahol valami, de hogy mi, nem tudhatta.
A háziasszony és a fenyőgomba öltözködni kezdtek, s a hidegtől vacogva nézték a házkutatást. Jobban mondva csak a háziasszony nézte, míg a fenyőgomba izzó érdeklődéssel és kíváncsian meredt Ljubkára, s le nem vette róla a szemét. Az utolsó pillanatban Ljubka szenvedélyesen magához szorította a fenyőgombát, és belecsókolt kemény arca közepébe.
Ljubkát a vorosilovgrádi csendőrségre vitték. Egy tiszt átnézte a papírjait, és tolmács útján megkérdezte, ő-e Ljubov Sevcova, és hogy melyik városban lakik. A vallatásban részt vett egy fiú is, aki a sarokban ült, de Ljubka nem látta az arcát. A fiú állandóan rángatózott. Ljubkától, apró tárgyak kivételével, elvették a bőröndjét, ruháival, holmijával együtt. Csak gyümölcsízes doboza maradt meg, kérésére nála hagyták a nagy gyapjúkendőt is, melyet néha nyakára csavart, hogy most abba göngyölje, amije megmaradt.
Így jelent meg – élénk tarka selyemruhában, kis batyujában szépítőszerekkel és egy gyümölcsízes konzervvel – a pervomajkaiak cellájában, nappal, amikor éppen javában tartottak a kihallgatások.
A „policáj” kinyitotta az ajtót és belökte:
– Nesztek, itt a vorosilovgrádi színésznő!
Ljubka a hidegtől pirosán, hunyorgó szemmel nézett körül, ki van a cellában, és meglátta Ulját, Marinát a kisfiával, Szasa Bondarovát, összes barátnőit. Keze a batyuval lehanyatlott, arcáról eltűnt a pír. Egyszerre hófehér lett.
Abban az időben, amikor Ljubkát átvitték a krasznodoni börtönbe, a cellák annyira zsúfolva voltak felnőttekkel, ifjúgárdistákkal, hozzátartozóikkal és barátaikkal, hogy sokan gyerekeikkel együtt a folyosókon hevertek. Pedig Krasznodon-telep még hátra volt.
A városban tovább folytak a letartóztatások, aszerint, amint Sztahovics vallott vagy pihent. Vergődő, megkínzott állattá taposva azzal vásárolt magának pihenést, hogy egyre újabb társait árulta el, de minden árulása csak újabb és újabb gyötrelmet jelentett neki. Így árulta el Kovaljov és Pirozsok történetét. Így jutott eszébe, hogy Tyulenyinnek volt egy barátja, a nevét ugyan nem tudta, de emlékezett bizonyos ismertető jelekre és arra, hogy a fiú a „Sanghaj”-ban lakik.
Hirtelen eszébe jutott Oszmuhinnak egy Tolja Orlov nevű barátja. És most a meggyötört Vologya meg a hősies lelkű „Mennydörgés”, nehéz karjukat lógatva, szemtől szemben álltak Balder szobájában.
– Nem ismerem. Most látom először – mondta Tolja halkan.
– Egyáltalán nem ismerem – így Vologya is.
Sztahovics emlékezett rá, hogy Vanya Zemnuhov szerelme Nyizsnyaja-Alekszandrovkán lakik. És pár nap múlva már ott állt Brückner mester előtt a felismerhetetlenségig összevert Zemnuhov meg a kissé kancsalító Klava. A lány alig hallhatóan mondta:
– Valamikor együtt tanultunk … A háború kezdete óta nem láttam. Hiszen én falun laktam.
Zemnuhov hallgatott.
Az egész Krasznodon-telepi csoportot a helyi börtönben tartották. Ljadszkaja, aki a csoportot elárulta, nem tudhatta, ki milyen szerepet töltött be a szervezetben, de tudott például Lida Androszova és Kolja Szumszkoj barátságáról.
A szép Lida Androszovát, akinek olyan hegyes kis álla volt, mint a kis rókának, puskaszíjjal verték. Azt követelték, mondja meg, milyen szerepe volt Szumszkojnak a szervezetben. Lida Androszova fennhangon számolta a rá mért ütéseket, de megtagadta, hogy egy szóval is válaszoljon a kérdésekre.
Hogy az idősebbek ne lehessenek hatással az ifjabb nemzedékre, külön tartották őket, és ügyeltek, hogy semmiféle kapcsolat se legyen közöttük.
Mindkét csoportot kegyetlenül kínozták. De még ennek a hóhéri, bestiális munkának sem volt semmi hatása. Nem akadt senki, egyetlenegy sem, nemcsak az edzett bolsevikok között, de az ifjúgárdisták között sem, aki beismerte volna, hogy tagja a szervezetnek, vagy aki valakit elárult volna.
Ez a példátlan állhatatosság lassan-lassan elkülönítette a közel száz, szinte gyerekszámba menő fiút és leányt a velük együtt letartóztatott rokonok és hozzátartozók tömegétől. Hogy saját helyzetükön javítsanak, a németek fokozatosan szabadon engedték azokat, akik véletlenül kerültek oda és a szülőket, akiket túsz gyanánt fogtak el. Így engedték szabadon Kosevoj, Tyulenyin, Arutyunyanc és mások hozzátartozóit. Kikerült Marija Andrejevna Borc is. A kis Luszját egy nappal előbb engedték ki, és Marija Andrejevna csak akkor győződött meg keserű könnyek között arról, hogy anyai szíve nem csalta meg, mert a kislány csakugyan börtönben volt. A hóhérok kezében most csak a felnőtt földalattiak csoportja maradt, Lutyikovval az élen, meg az Ifjú Gárda tagjai.
Az elfogottak hozzátartozói reggeltől estig ott tolongtak a börtönépület előtt, megfogták a börtönbe menő és kijövő „policájokat”, német katonákat, könyörögtek, adjanak valami hírt, vagy adják át nekik, amit hoztak. Ha szétzavarták őket, megint összeverődtek, egyre többen lettek, mert járókelők, egyszerű érdeklődők is csatlakoztak hozzájuk. A deszkapalánkon át néha kihallatszott a meggyötörtek jajveszékelése, s hogy ezt megakadályozzák, a börtönben reggeltől estig bömböltették a gramofont. A város lázban vergődött. Nem volt ember, aki ezekben a napokban ne fordult volna meg a börtön körül. Brückner mester kénytelen volt kiadni a parancsot, hogy vegyék át a letartóztatottaknak hozott ruhaneműt és ennivalót. Így tudta meg Filipp Petrovics és Barakov, hogy az általa létrehozott kerületi pártbizottság él, működik, és módot keres arra, hogy a „nagyokat” és „kicsiket” kiszabadítsa.
Bármilyen természetellenes volt a fiatalok előtt a bestiális német börtönviszonyok között lezajló élet, mivel közel két hete már börtönben voltak, lassan sajátságos légkör alakult ki közöttük. És így a testi és lelki gyötrelmek ellenére a szeretet és a barátság lett úrrá rajtuk, sőt még némi derű és szórakozás is akadt.
– Lányok, akartok gyümölcsízt? – kérdezte Ljubka, a cella közepén a földre ülve, és felbontotta batyuját. – Barom! Széttaposta a szájharmonikámat! Mihez fogjak most szájharmonika nélkül …
– Várj csak, úgy elhúzzák a hátadon a nótádat, hogy elmegy a kedved a harmonikázástól! – szólt rá Sura Dubrovina.
– Hát így ismered te Ljubkát? Azt hiszed, pityeregni vagy hallgatni fogok, amikor ütnek? Káromkodom és ordítok. Így: „Á-á, ostobák! Miért veritek Ljubkát?” – sikította.
A lányok nevettek.
– Igaz is, lányok, minek panaszkodni! Kinek könnyebb? Szüléinknek még rosszabb. Ők, szegények, még azt sem tudják, mi van velünk. És mi vár még rájuk … – mondta Lilja Ivanyihina.
Ez a kerek arcú, szőke lány alighanem sok mindent átélt a koncentrációs táborokban, mert semmire sem panaszkodott, mindenkiről gondoskodott. Ő volt a cella jó szelleme.
Este Ljubkát Brückner mesterhez vitték. Nem mindennapi kihallgatás volt: a csendőr- és rendőrparancsnokok mind itt voltak. Ljubkát nem verték, sőt alattomos-gyöngéden bántak vele. A lány teljesen uralkodott magán, és minthogy nem volt biztos abban, hogy mit és mennyit tudnak felőle, a szokásos módon, ha németekkel volt együtt, kacérkodott, nevetett, és úgy tett, mintha egyáltalán nem tudná, miről van szó. Értésére adták, nagyon jó lenne, ha kiszolgáltatná a rádióadót és vele együtt a titkos jelírást is.
A németek ezt csak találomra mondták, mert nem voltak közvetlen bizonyítékaik, de nem kételkedtek benne, hogy jó helyen puhatolóznak. Tudták, hogy Ljubka a szervezethez tartozott, és könnyen rájöhettek, miért utazgatott Ljubka annyit és barátkozott a németekkel. A német kémelhárítónak adatai voltak, hogy ezen a területen több titkos rádióadó működik. Az a fiú, aki jelen volt Ljubka kihallgatásán a vorosilovgrádi csendőrségen, Borka Dubinszkij kompániájához tartozott, együtt végezte vele a tanfolyamot, és kivallotta, hogy Ljubka is részt vett a titkos tanfolyamon.
Ljubkának azt mondták, hogy gondolja meg, nem lenne-e jobb mindent töredelmesen bevallani, és visszaküldték a cellába.
Az anyja tele szatyor ennivalót küldött neki. Ljubka a padlón ült, lába közt a szatyor, és egymás után szedte ki belőle a kétszersültet, tojást, miegymást, és fejét jobbra-balra ingatva énekelt:
Ljubka, Ljubocskám, Ljubám, galambocskám,
Nincs nekem módomban jóllakatni téged.
A „policájnak”, aki az ennivalót hozta, azt mondta:
– Mondd meg anyámnak, hogy Ljubka él, egészséges, és azt kéri, hogy minél több borscsot küldjön! – majd a lányokhoz fordult:
– Lányok, ide! …Végül mégiscsak Fenbong kezei közé került, aki keményen elbánt vele. De Ljubka állta a szavát, úgy káromkodott, hogy nemcsak a börtönben, de kint a téren is meghallhatták.
– Barom! Kopasz hólyag, te! … Kuvaszfajzat … – ezek voltak a legenyhébb jelzők, amelyekkel Fenbongot elárasztotta.
Amikor másnap Fenbong, Brückner és Szolikovszkij jelenlétében, sodrott dróttal verte, Ljubka, akárhogy harapta össze ajkát, mégsem tudta visszatartani könnyeit. Visszatért a cellába szótlanul, hasra feküdt, és fejét kezébe temette, hogy ne lássák az arcát.
Ulja világos, kötött blúzban – amelyet otthonról küldtek neki – a cella egyik sarkában ült, és rejtelmes, csillogó szemmel mesélt a körülötte kuporgó lányoknak. „A Szent Magdaléna-kolostor titkai”-ról. Mostanában nap mint nap mesélt valami folytatásos érdekfeszítő históriát. Elmondta a „Bögöly”, a „Jégház”, a „Margó királynő” történetét.
A cella ajtaja nyitva volt, hogy kissé szellőzzék. Az orosz „policáj” ott ült az ajtóval szemben egy széken, és szintén odafigyelt „A Szent Magdaléna-kolostor titkai”-ra.
Ljubka kissé kipihente magát és felült. Szórakozottan hallgatta Ulja meséjét, közben meglátta Maja Peglivanovát, aki már több napja feküdt a sarokban anélkül, hogy egyszer is felkelt volna. Virikova elárulta, hogy valamikor az iskolai Komszomol-szervezet titkára volt, és most mindenkinél kegyetlenebbül kínozták. Ljubka meglátta Maját, és úgy érezte, hogy keresnie kell valakit vagy valamit, akin kitölthetné tehetetlen bosszúvágyát.
– Szasa … Szasa … – szólt halkan Bondarovához, aki ott ült az Ulját hallgató csoportban – valahogyan nagyon elhallgattak a fiúk …
– Igen…
– Talán csak nem hagyták el magukat?
– Tudod, őket még kegyetlenebbül gyötrik – mondta Szasa és felsóhajtott.
Szasa Bondarova modora és hangja kissé fiús volt, és csak a börtönben nyilatkoztak meg benne bizonyos lányos vonások. Szinte restellte, hogy csak most, ilyen későn.
– Gyerünk, rázzuk fel őket egy kicsit – mondta Ljubka élénken. – Rajzoljunk róluk karikatúrát!
Ljubka fejpárnája alól papírt és egy darabka ceruzát vett elő. A ceruza egyik vége kék, a másik vörös volt. Szasával együtt, egymással szemben hasra feküdtek, és suttogva megbeszélték a karikatúrát. Aztán összenevetve, elkapva egymástól a ceruzát – iszonyú sovány, óriási fiút rajzoltak. Úgy legörbítették az orrát, hogy az a fiú fejét majdnem a földre húzta, és orra a padlót érte. Kék ceruzával rajzolták, arcát meghagyták fehérnek, de az orrát vörösre kenték, alatta pedig:
Hej, fiúk, mért lóg az orrotok,
Vagy talán elszontyolodtatok?
Ulja befejezte meséjét. A lányok felálltak, nyújtózkodtak, elvonultak zugaikba, egy-kettő odament Ljubkához és Szásához. A karikatúra kézről kézre járt. A lányok kacagtak.
– Lám, az őstehetséget nem lehet elpusztítani!
– De hogyan juttassuk el hozzájuk?
Ljubka elkapta a papirost, és az ajtóhoz ment.
– Davidov! – szólt kihívóan a „policájhoz”. – Add át a fiúknak az arcképüket …
– Honnan van papírod, ceruzád, mi? Istenbizony bejelentem a parancsnoknak, majd megmotoz! – mondta mogorván a „policáj”.
Surka Reiband épp akkor ment végig a folyosón, és meglátta az ajtóban Ljubkát.
– Na, hogy vagyunk, Ljubka? Mikor utazunk Vorosilovgrádba? – kérdezte kötekedőn.
– Veled soha. Azaz utazom, ha ezt átadod a fiúknak. Lerajzoltuk az arcképüket …
Reiband megnézte a karikatúrát, csontos véreb-arca elmosolyodott, és odatolta a papírt Davidovnak.
– Add oda! Mi van ebben? – kérdezte fölényesen és továbbment.
Davidov tudta, hogy Reiband közel áll a parancsnokhoz: mint valamennyi „policáj”, ő is igyekezett a kedvében járni. Szó nélkül kinyitotta a fiúk ajtaját, és bedobta a papírt. A cellából hangos nevetés hallatszott ki. Néhány perc múlva kopogtak a falon:
– Ezt csak ti gondoljátok, lányok. Házunk lakói tisztességesen viselik magukat … Vaszja Bondarov beszél, üdvözlöm a nővéremet …
Szasa a fejpárnája alól egy üvegköcsögöt vett elő, melyben anyja tejet küldött, odaszaladt a falhoz és átkopogott.
– Vaszja, hallod?
Aztán a köcsögöt a fenekével a falhoz szorította, és száját az üveghez közelítve elénekelte Vaszja kedvenc dalát, a „Szulikó”-t.
De alig fogott az énekhez, a kis dal minden szava az elmúlt csodaszép idők emlékét idézték fel Szasában, és hangja megtört. Lilja odament hozzá, és karját simogatva jóságosan suttogta:
– Na, nem kell … Nyugodj meg …
– Magam is gyűlölöm, ha elerednek ezek a sós vízcseppek – mondta Szasa, és idegesen felnevetett.
– Sztahovicsot! – hallatszott Szolikovszkij rekedt hangja kint a folyosón.
– Kezdődik … – mondta Ulja.
A „policáj” becsapta az ajtót, és ráfordította a kulcsot.
– Jobb oda sem hallgatni – mondta Lilja. – Uljecska, te ismered kedvenc versemet; mondd el a „Démon”-t, mint akkor, emlékszel? …
… A földi élet, földi vész
– kezdte Ulja, és felemelte karját.
Akárhogy éled – már enyész
Mégis – a bíró elébe néz,
Ki, bár ítél – meg is bocsáthat!
De nékem, mint a létezés,
Éppúgy örökké tart a bánat,
És sírban sem pihenhet el!
Majd kígyó módra átölel,
Majd tűz, mely kínzó lángra lobban,
Majd mint kölönc, szívemre dobban.
Megdönthetetlen, síri fal,
Hol szenvedély, remény kihal!*
* Radó György fordítása *
Ó, hogy megremegtették ezek a sorok a lányok szívét, mintha csak azt mondanák: „Ez rólatok szól, még meg sem született szenvedélyeitekről, elpusztult álmaitokról …”
Ulja elmondta a költeménynek azt a részét is, melyben az angyal magával viszi Tamara lelkét. Tonya Ivanyihina így szólt:
– Látjátok? Az angyal mégis megmentette! Milyen szép ez …
– Nem! – mondta Ulja, még mindig azzal az elszánt tekintettel, ahogyan szavalt. – Nem! Én elrepültem volna a Démonnal! Gondoljátok el, fellázadt az isten ellen!
– Hát aztán! A mi népünket nem töri le senki se! – pattant fel Ljubka hirtelen, és szeme szenvedélyes tűzben égett. – Akad-e még egy ilyen nép a világon? Van-e még egy népnek ilyen lelke? Van-e nép, mely ennyit el tud viselni? … Lehet, hogy mi elpusztulunk, de én nem félek. Egyáltalán nem félek – mondta olyan erővel, hogy teste megremegett. – De nagyon szeretnék … nagyon szeretnék leszámolni velük, azokkal ott! Meg szép nótákat dalolni. Ilyen időkben biztos, hogy sok szép új dalt írtak odaát, a mieinknél! Gondoljátok csak el, hat hónapig, mint a sírveremben, úgy éltünk a németek alatt: se dal, se kacaj, csak sóhaj, vér és könny.
– Mi pedig kezdjünk most nótába, de úgy, hogy a nyavalya törje ki őket! – kiáltotta Szasa Bondarova, és vékonyka barna kezét mintha taktusra emelné, énekelni kezdte:
Völgyvidéken és hegygerincen át
Tör előre a hadsereg …
A lányok felálltak, elkapták a nótát, és Szasa köré csoportosultak. A börtönben végighullámzott a dal. A lányok hallották, hogy a szomszéd cellában a fiúk is hozzájuk csatlakoztak.
A cella ajtaja nagy lármával felpattant, és a „policáj” ijedt, dühös arccal rájuk sziszegett:
– Elment az eszük vagy mi! Csendet!
Dicső tettünk nem múlik el soha,
Évek múltán se halovány,
Mert a várost elfoglalta
Sokezernyi partizán …
A „policáj” becsapta az ajtót és elszaladt.
Rövidesen nehéz léptek döngtek végig a folyosón. Brückner mester mélyen lelógó, szorosra fűzött hassal, sárgás arcán sötét szemgödrökkel, nyakán vastag hajhurkákkal ott állt az ajtóban, ujjai között szivar füstölgött:
– Platz nehmen! Ruhe!* – tört ki belőle éles és fültépő hangon, mintha riasztópisztolyt sütött volna el.
* Leülni! Csöndet! *
Mint a lángfényű jeltüzek,
Éjjel ostromolták Szpasszkot,
Volocsajev elesett…
énekelték a lányok.
Csendőrök és „policájok” törtek be a cellába. A szomszédban a fiúknál verekedés támadt. Itt pedig a lányok lezuhantak a padlóra.
Ljubka egyedül maradt állva a szoba közepén, csípőjére tett kézzel, kemény, senkire nem néző szemmel meredve maga elé, aztán Brückner felé tartva, egészen szokatlan kedvvel táncolni kezdett.
– Ah! Te pestis! – hördült fel Brückner. Óriási kezével megragadta Ljubkát, törte-gyúrta kezét, és ki akarta hurcolni a cellából.
Ljubka a fogát csikorgatta, majd hirtelen lehajtotta fejét, és belevágta fogait Brückner nagy, sárga bőrű, ráncos kezébe.
– Verdammt nochmal! – Brückner felordított, és a másik kezével ütni kezdte Ljubka fejét. De ez nem engedte el a kezét.
A katonák nem egykönnyen tépték le róla, aztán Brückner segítségével, aki véres kezével a levegőben hadonászott, kihurcolták Ljubkát a folyosóra.
A katonák tartották Ljubkát, Brückner mester meg Fenbong pedig sodrott villanydróttal ütni kezdték a száradó félben levő sebhelyeket. Ljubka dühösen harapdálta ajkát és hallgatott. Egyszerre valahol nagyon magasan a cella fölött motorberregés hallatszott. Megismerte ezt a zörejt, és a lelke diadallal telt meg.
– Á! Rühes kutyák! Á! Üssetek, üssetek! Megszólaltak már ott fenn a mieink! – kiáltotta.
A repülőgép zúgása hangosan tört utat a cellába. Brückner és Fenbong abbahagyták a kínzást. Valaki eloltotta a villanyt. A katonák elengedték Ljubkát.
– Á! Gyávák! Gazemberek! Ütött az órátok, ti szörnyetegek, utolsók! … – sikította Ljubka, de nem volt ideje, hogy megforduljon a véres dikón, csak a lábával topogott eszeveszetten.
Egy bombarobbanás hulláma megremegtette a börtönépületet. A repülőgép a várost bombázta.
Ezen a napon fordulat következett be az ifjúgárdisták életében: nem tagadták többé, hogy a szervezethez tartoznak, és nyíltan harcoltak kínzóikkal. Gorombáskodtak hóhéraikkal, nevettek rajtuk, a cellákban forradalmi dalokat énekeltek, táncoltak és zajongtak, mikor valamelyiküket vallatásra vitték.
De a gyötrelem, amiben ezentúl részük volt, már elképzelhetetlenné vált az emberi tudat, elgondolhatatlanná az emberi értelem és lelkiismeret számára.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!