V
(idézet: Dunától a Donig – Kossa István)
1
A májusi nap olyan forrón tűzött, mint nálunk a legnagyobb kánikulában. Bokáig süllyedtünk az úton a homokba, melyen Bjelopolje félé vánszorogtunk. Ténylegesen vánszorogtunk, mert a tizenegy napos utazás alatt izmaink teljesen elernyedtek. A sebtiben összecsomagolt hátizsák pedig éktelenül nyomta hátunkat és törte vállunkat. A könnyű májusi szél a felkavart port felhőként borította reánk. Minden pórusunkat eldugaszolta. Nyelvünk tüzes taplóként égett. Próbáltuk nyálunkat felszívni, minden erőlködés hiába való volt.
Akkor még azt hittük: ez a legnagyobb szomjúság, kín, amit ember megérhet.
Dr. Braun Soma, Halmos, dr. Grünwald már az első kilométerek után összerogytak. Braun eszméletét vesztve feküdt az út porában, két kezét messzire előrenyújtva – alig pihegett már. Elszedtük csomagjaikat, pedig a magunké is tűzként égette vállunkat, hátunkat. A porfelhőben fuldokolva húztuk, vonszoltuk előre egymást.
Braun Soma újra összeesett. Ketten-ketten felváltva cipeltük. Vízért könyörgött. Nem volt senkinél már egy csepp sem. Szamek hátizsákjában volt egy kulacs pálinka.
Most elővenni? Képtelenség! Ennyi erő nincs már egyikünkben sem! Mégis meg kell tenni. Lefejtettem Szamekről a hátizsákot, kikotortam belőle a kulacsot. Csak az egész gyengéknek adtunk belőle egy-egy kortyot.
Erős akarat kellett hozzá, hogy ne a gyöngék közé számítsa magát az ember.
Mikor megérkeztünk az állomásra, összerogyott mindenki. De csak egy percre.
Máris parancs jött: Lepakolni, és sorakozó.
Sorakoztunk, de csak úgy, hogy egymásba karoltunk. Elöl, hátul kapaszkodtunk egymásba, támasztottuk egymást. Fel a vagonokba. Kirakni mindazt, amit még odahaza Tápiósülyön ugyanilyen keservesen raktunk be.
Végrehajtottuk a parancsot. Még az üres vagonokat is eltoltuk egy kitérőbe. Ez a nap az emberi teljesítőképesség felső határa volt. Annál is több. Azt hittük lepihenhetünk csomagjaink mellé. A szomjúság már őrjítő volt. Orosz gyerekek jöttek bámulni bennünket. Kézzel-lábbal magyaráztuk a „vodá”-t. Csakhamar kancsókkal jöttek. Friss vizet hoztak.
Mi kotorásztunk a hátizsákokban: mit adhatnánk nekik jutalmul.
Naivak voltunk még akkor. Nem tudtuk azt, amit akkor már a legkisebb orosz gyerek is tudott, hogy aki itt a bajban levőn segít – nem vár jutalmat.
A gyerekek húzódoztak az ajándéktárgyak elfogadásától. Én a zsebtükrömet erőltettem rá egy pufók kislányra. Elvette, és elfutott. Már cihelődtünk, amikor előkerült. Egy köcsög aludttejet hozott.
Nem tudtam, elfogadhatom-e. Már mint az őreink miatt. Tanácsot tartottunk. Somában olyan nagy volt a tej utáni vágy, hogy el kellett vennem, akármi is történik.
Nagyot húztam a köcsögből, elsőnek. Utánam Oláh Feri következett. A sorban harmadik Soma volt. Alig vette szájához a köcsögöt, amikor Szívós szakaszvezető – akinek közeledtét nem vettük észre – félreütötte a köcsögöt, mely ezer darabra hullott a földre. Tartalma pedig ránk, de főleg Somára ömlött.
Az ujjunkkal mertük le ruhájáról a sűrű tejfölt. Ő meg az ujjunkról szopta le.
A kislány csak nézett. Még csak meg sem lepődött. Megfordult, és elszaladt.
Újra sorakozó. Gyalog vissza Vorozsbára. Miért kell gyalog visszamenni? Hiszen itt áll az üres vonat. Ezt akkor még nem tudtuk. Csak pár nap múlva hallottuk meg, hogy azért, mert kiderült, hogy rossz gyaloglók vagyunk, és hozzá kell szoktatni a társaságot a hosszabb meneteléshez.
A vorozsbai gabonaraktár méreteit már megírták mások előttem. A csupasz padlón feküdtünk, de az legalább tiszta volt.
Igaz, mosásra, mosdásra nemigen volt alkalom, mert a vizet kilométerekről kellett hozni. Egyetlen kút volt az egész táborban. Jó mély, víz azonban csak a fenekén volt. A bátrabbak leereszkedtek. Kulacsaljával meregették ki az utolsó cseppet is.
Mindjárt másnap az állomásra vezényeltek munkára bennünket. Úgy, amiként Lengyelországban láttuk, nekünk is az állomást kellett takarítani. Nekünk azonban még egy seprűnk vagy lapátunk sem volt. Puszta kézzel szedtük fel az emberi és állati ürüléket.
Az öreg Silberpfennig Juda dolgozott mellettem. Hírből már odahaza ismertem, a Lóden Posztógyár szőrös szívű sokszoros milliomos tulajdonosát. Itt más emberként ismertem meg. Zokszó nélkül emelte a legnehezebb gerendát is. Munkára jelentkezésnél első volt. Hatvanöt évével ő volt a legöregebb közöttünk. Joggal várhatta volna segítségünket, ahelyett ő segített másoknak. Másban is különbözött a többi pénzes munkaszolgálatostól. Soha nem kötött üzletet a keret tagjaival. Azt nem lehetett megtudni tőle, hogy miért. Azért-e mert utálta őket vagy mert olyan nagyon fukar volt. Gyűlölték is a kerettagok mindenkinél jobban. Nem is mentek el a bonra dolgozó kerettagok mellette úgy, hogy egyszer-kétszer végig ne vágjanak rajta vagy bele ne rúgjanak. Mégsem tudták megtörni. Hiába osztották be a legnehezebb munkára. Mikor már az életerős fiatalok is egymás után kidőltek, az öreg Silberpfennig még jól bírta. Munkával nem lehetett „megdögleszteni”.
Új munkaszolgálatos század érkezett Vorozsbára. Gecső főhadnagy volt a parancsnok. Nemrég még villamoskalauz volt. Akkor Fuchsnak hívták. 1938 óta állandóan katona. Kapta a Beszkárt fizetését is meg a tisztit is. Jó üzlet. Többnyire munkásszázadparancsnok. Hírhedt alak. Még hazulról ismertem Fuchs korából. A Nemzeti Villamosok Szervezetének volt a főagitátora. Igazi karrierista. Egy ízben megjelent nálunk a szakszervezetben, és felajánlotta, hogy százötvenedmagával átlép hozzánk, ha kalauzból tisztviselővé minősíttetjük át. Akkor kidobtam.
Az állomáson ott van a két század tisztikara. Gecső lovaglópálcával nógatja embereit. Közben-közben odajön közvetlenül a közelünkbe, ahol mi Beszkártisták dolgozunk. Megismer bennünket kalauzi egyenruhánkról. Személyesen is ismer néhányunkat. Különösen engem és Ónodit, akivel együtt kalauzoskodott.
Azt hittem, most fizetni fog. Vártam, hogy gúnyos megjegyzést tesz ránk. Volt nálam egy lapos vasdarab, azzal gyűjtöttem a piszkot. Ónodinak megmondtam, ha egyetlen rossz szót szól, a vasdarabbal széthasítom a fejét.
Nagy peckesen kétszer-háromszor körüljárt bennünket. Illegette-billegette magát. Páváskodott ott fényes csizmában, ragyogó egyenruhájában. Provokálni akart bennünket. Mi meg úgy tettünk, mintha a munka nagyon lekötne bennünket. Nem mutattuk, hogy ismerjük. Nem is köszöntöttük. Látszott róla, hogy azt várja: mi szólítsuk meg. Aztán majd belénk kötött volna.
Este a szomszéd barakkok felől Gecső bömbölő hangját halljuk. Százada vigyázzba merevedve áll már félórája. Messziről figyeljük mi történik ott. Két ember lép elő a sorból. A keret tagjai rohannak rájuk. Nem látjuk, mi történt. Mikor oszolj van a Gecső századnak, akkor húzódunk feléjük. A barakk előtt a két ember szoros gúzsba kötve fetreng a földön.
Állítólag a motozásnál pénzt találtak náluk.
Gecsőnek egyébként még a keret előtt is rettegett híre van. Már egyszer találkoztunk a századával Kurszkban. Épp azon a napon akasztatott fel Gecső a századból néhány embert. Levelet akartak hazacsempésztetni, melyben az itthoniak figyelmét fel akarták hívni a kinti állapotokra.
Vorozsba még nyaralásnak számított. Csak a század egy része járt ki valami jelentéktelen munkára. A többit a körlet körül foglalkoztatták. Többek között azzal, hogy a gabonaraktár körüli kerítést lebontsák. Ezzel akarták a raktárhelyiséget elkülönített részekre osztani.
Éppen befejeztük a kerítésbontást, amikor járőr kíséretében német tiszt jött, és utasította a századparancsnokságot, hogy a kerítést állítsuk vissza. Az egész század azonnal hozzáfogott az „újjáépítéshez”. A betonoszlopokat vassínek kötötték össze. Ezekről feszítettük le a deszkákat. Ez könnyű volt. A visszaszerelés azonban nem ment.
Csak egyszerűen nekitámogattuk a vassíneknek a deszkákat úgy, hogy a német messziről azt hihette, hogy újra áll a kerítés.
Néhány nap után híre ment, hogy a megbízhatókat kiemelik a büntetőszázadból. A keresztényeket átviszik katonai alakulatba, a zsidókat tábori munkásszázadokba. Akkor még nem sejtettük, hogy a fronton már nincs különbség tábori munkásszázad vagy büntetőszázad között. Egyformán irtották mindegyiket.
Óriási izgalom.
Különösen azok reménykedtek, akik sehogy sem tudták beleélni magukat a viszonyokba.
Németh Pista meg Kovács Miki vetették fel a gondolatot, hogy a kihallgatás előtt jó lenne megbeszélést tartani. Kioktatni a fiúkat, hogy ki hogyan valljon, hogy mentől többen hazakerülhessenek, ha erről egyáltalán szó lehet.
Linhardthoz mentem. Kértem, hogy ő hívja össze a megbeszélést. Szó nélkül sarkon fordult, és otthagyott.
Herczka Sanyi se vállalta. Messze kerültek bennünket, amikor látták, hogy mi néhányan embertől emberig járunk, és szervezzük a megbeszélést.
Először a 402-eseknél kezdődött meg a kihallgatás. Ághy csendőralezredes vezette. Mindenki külön-külön került eléje. A zsidóktól csak a vallásukat kérdezte meg. Máris felhangzott a reményeket összetörő szó: mehet.
A keresztényekkel többet foglalkozott. Kérdezte, melyik politikai párt tagja? Tagja-e a szakszervezetnek? Előfizetett-e a Népszavára? Olvasta-e? Miért politizált?
Azonnal kitűnt, hogy legfeljebb néhány keresztényt fognak kiemelni. Zsidókat semmi esetre sem.
Dr. Braun Soma jön hozzám.
– Pistám, te biztosan hazamégy. Adj át néhány üzenetet.
Már diktál is. Neveket címeket mond. Bárdossyét, a volt miniszterelnökét is. Osztálytársa volt Braunnak. Azt hiszi, az majd segít rajta.
Hiába magyarázom, hogy én semmi körülmények között nem leszek a kiemelendők között. Braun erősen hisz a hazamenetelemben.
Csak én tudtam, hogy mi játszódott le a kihallgatásnál, melyre betűrendes névsorban hívták be a század tagjait. Csak két kivétel volt, akit átugrottak a névsorban: Kossa és Pásztor Imre.
Minket együttesen hívtak be utolsónak. Tudtam, hogy baj van. A tegnapi bizalmas megbeszélést, melyet mi Beszkártisták tartottunk, valaki besúgta.
– Hogy hívják magukat?
Megmondtuk nevünket.
– Hát maguk még itt sem férnek a bőrükben. Még itt is szervezkednek. Nem tudják, hogy ez nem szakszervezet, hanem büntetőszázad. Nem tudják, hogy minden szervezkedés és összebeszélés azonnal agyon- lövetéssel torolandó meg?
– Nem, alezredes úr! – válaszoltam – én még nem voltam katona. Nem ismerem a szabályokat.
Körülötte ültek az asztalnál a század tisztjei. Spóner Rudolf hadapródőrmester válaszolt.
– Pedig maga titkár volt. Magának még olyant is tudnia kell, amit másnak nem. Maguk odahaza szájaskodtak, hogy a szakszervezeti emberek milyen képzettek. Nem volt katona? Miért nem?
– Nem hívtak be! Csak 1938-ban soroztak be.
– Elmaradt korosztály? Miért nem jelentkezett önként?
– Állásom volt.
– Nekem is volt. Mégis voltam katona. Maguk kommunisták utálják a hadsereget. Ugye, így van?
– Nem, hadapród úr! Csak a háborút!
Mintha összebeszéltek volna. Négyen is felelték egyszerre:
– Majd megszerettetjük magukkal!
– Maga sem tudta, hogy nem szabad összebeszélni, szervezkedni a katonaságnál? – kérdezte Ághy most Pásztortól.
– Mi munkások vagyunk itt, nem pedig katonák, alezredes úr.
Megint Spóner úr válaszolt az alezredes helyett.
– Ilyenek odahaza is ezek, kérlek alezredes úr, a gyárakban is. Jól ismerem őket a Láng-gyárból. Sajnos, volt alkalmam megismerni őket.
Aztán jöttek a szokásos kérdések a pártról, Népszaváról, szakszervezetről.
– Aztán nem szégyellték magukat egyenruhás alkalmazott létükre belekeveredni ebbe a piszok bandába.
Kérdőn néztünk az alezredesre mindketten.
Megint Spóner okvetetlenkedett. Látszott, mindenáron provokálni akar bennünket olyan feleletre, amely még jobban súlyosbítja helyzetünket.
– Na, szégyellték vagy nem? – sürgette Spóner a választ.
Itt nem lehet se igennel, se nemmel felelni. Kitérő választ kell adni. Sietni, nehogy esetleg Pásztor határozott választ adjon. Csak egy másodperc töredéke múlt el, máris feleltem.
– Alezredes úr! A mi egyesületünk nem szakszervezet volt, hanem szövetség, melynek élén a kereskedelmi miniszter úr biztosa, egy miniszteri tanácsos állott. Annak hozzájárulása nélkül nem írhattunk még egy levelet sem. Tulajdonképpen ő volt a vezető.
Most aztán vita indult meg annak tisztázására, vajon szakszervezeti tagok voltunk-e vagy sem. Sikerült őket azt hittem – megzavarni.
Kezdett ügyünk jól állni. Hogyne állt volna jól. Méltóságos úr volt szakszervezetünk kormánybiztosa. Reá hivatkoztam.
Megint Spóner:
– Hát ha nem tartoztak a szakszervezetek közé, miért olvastak Népszavát? Nem tudták talán azt, hogy az zsidó újság?
– Az foglalkozott legtöbbet a mi bajainkkal, azért olvastuk.
– Akkor miért tartottak megbeszélést, miért beszélték meg, hogy ki hogyan valljon?
– Nem azt beszéltük meg, hanem arról beszélgettünk, hogy vajon miket fognak kérdezni.
Most Spóner odahajolt az alezredes füléhez, és súgott. Aktákat szedett elő, azokat mutogatta az alezredesnek. Aztán kézről kézre adták egymás között az aktákat.
– Hova való vagy? – kérdezte Ághy hozzám fordulva.
– Somogyba.
– Kár érted. Ilyen jó magyar, keresztény gyereknek nem ezek között lenne a helye. Biztosan elcsavarták a fejedet.
– Áh, dehogy alezredes úr kérlek, hiszen ő az egyik fővezetőjük volt – avatkozott megint bele Spóner.
– Hát te vén bolond – fordult most Pásztorhoz te se fértél a bőrödbe? Te is vezető voltál? Milyen tisztséged volt?
– Elnökségi tag.
– No, majd megelnökösködtetlek benneteket! Melyikőtök szervezte meg a megbeszélést?
– Egyikünk se, alezredes úr – válaszolta Pásztor -, mi együtt, egy csomóban vagyunk elhelyezve Beszkártisták. Mindig együtt vagyunk, és beszélgetünk.
– Ezek mind ilyen konokok alezredes úr, kérlek — szólt közbe Spóner. — Egy-kettő van közöttük rendes ember, akikről már szóltam neked. A többi megérdemli a kötelet, de különösen ez a kettő.
– Mehetnek, de a többivel nem érintkezhetnek. Majd megkapják a további parancsot.
Egy kicsit a torkomban éreztem a szívemet. Ez halálos ítélet volt.
A többiek egy-két percig voltak bent. Mi több mint félóráig. Kifelé menet a felöntözött padlón megcsúsztam. Hatalmas puffanással estem hasra.
Odakint izgatottan vártak a többiek. Mi voltunk az utolsók. Az egyik őrmester kísért ki bennünket. Hangosan közölte, hogy velünk senkinek sem szabad beszélgetnie, érintkeznie.
Pásztorral kettesben értékeltük a helyzetet. Mi lesz? Szökjünk? Hátha csak megint úgy lesz, mint Tápiósülyön. Ott sem lőtték agyon Sugárt. Nem eszik olyan forrón a kását, mint ahogy főzik.
Vacsorára sorakozónál a sor végére álltunk. Mi jártunk jól. Jó sűrűjét kaptuk a gulyásnak. Lefekvés után a sötétben mondtuk el a többieknek, hogy mi történt. Azt is megmondtuk, hogy spicli van közöttünk. Név szerint is mondtuk, hogy Gedei István a spicli. Az szaladgált állandóan Mezeihez, a lefokozott hadnagyhoz. Az meg mindent megtesz, hogy a tiszteknél bevágódjon. Azt reméli: így visszakapja a rangját. Már lényegében ő a századparancsnok. Még a keret tagjai is vigyázzban állnak előtte. Parancsokat osztogat nekik. Csudamód jóban van a tisztekkel.
Másnap délben a 401-es századnak sorakozót rendeltek el, teljes felszereléssel. Elválunk a testvérszázadtól.
Nagy búcsúzkodás volt. Üzenetátadások haza, ki tudja, kinek sikerül előbb visszajutni Pestre. Az állomáson két nyitott teherkocsit kapunk. Abba szálltunk be. Utasítás: mindenki húzódjék le, nehogy a németek meglássák, hogy munkaszolgálatosok vonaton utaznak. Itt tudjuk meg, hogy errefelé – még ha üresen szaladnak is a vonatok – munkaszolgálatos nem utazhat rajta. Se vonaton, se kocsin, csak gyalog.
Alig két óra után már szálltunk is le.
Buriny.
Ukrán falu.
Az állomáson két hatalmas vonat áll. Fiatal lányokat és fiúkat vagoníroznak be. Viszik őket Németországba, munkára. Már előbb is találkoztunk ilyen vonatokkal. Lezárt tehervagonok, melyeket éppúgy fegyveres németek őriznek, mint minket. Még a szellőző ablakokat is szeges dróttal vonják be.
Burgonyát kell vételezni. Jelentkezem, mert így bejuthatok a faluba. A falu főterén hatalmas német katonatemető. Szépen rendezett. Jólesik nézni (nem a rend miatt).
Hatalmas cukorgyár raktára a szállásunk. Úgy rendezkedünk be, mintha ez volna utunk végcélja. Állítólag a gyárat kell üzemképes állapotba hozni. Mindenfelé rom. A háború nyomai. A szovjet csapatok mielőtt kivonultak, nagyrészt felrobbantották a gyárat.
A lakosság nem áll szóba velünk. Egész nap hatalmas vastraverzeket cipelünk. Az udvart akarjuk először rendbehozni. Úgy látszik, a mi ügyünk Pásztorral mégsem lesz nagyon komoly. Talán megfeledkeztek róla. Másnap reggel parancs. Azonnal menetkészen sorakozó.
Indulás.
Erőltetett menetelés. Őrjáratot küldenek előre. Partizángyanús vidék. Egyébként tisztjeink éppúgy, mint a keret, állandó rettegésben élnek a partizánok miatt. Ha erdőn vezet át az országút, egy hangos szót sem szabad kiejteni.
Naiv lelkek, akik azt hitték, ez menti meg őket a partizánok felfedezése elől. Fogalmuk sem volt a partizánharc mibenlétéről.
Délre értük el a Sennj folyót. A híd felrobbantva. Egyszer már helyreállították, de a partizánok újra felrobbantották. A híd mellett drótköteles komp-átkelést szerveztek.
Vesztünkre akkor értek oda a bajai utászok is. Nekünk meg kellett várni, míg egy egész zászlóaljat áthajókáznak.
Dehogy kellett megvárni! Rögtön beosztottak bennünket felváltva a kompot húzni. A század egy része pedig segített a ki- és berakodásnál. A túlsó oldalon hat embernek kellett egy-egy katonai kompot felemelni, és vagy három-négyszáz méterre vinni. Persze hogy nem bírták, hiába ütötte-verte őket az egyik utász őrvezető.
Besötétedett, mire az utászok után mi is átjutottunk. Egész napos munkánk jutalmaként öt deka marmaládét osztottak szét vacsorára, ami egyúttal az ebéd is volt.
A forró májusi nappal után hűvös, fázós éjszaka. Egymáshoz bújva próbáltunk aludni a folyóparton levő fenyveserdőben, ahol letáboroztunk. Vacogott a fogunk, a hidegtől nem tudtunk aludni. A napostiszt a tábor körül őrszemeket állított ki. Sok erre a partizán. Egyébről sem beszélnek a tisztek. Úgy látszik, komoly híreik is vannak, mert tanácskoznak.
Jakus hadnagy, a napostiszt, a tanácskozás után sorakoztat. Indulás a sötét éjszakában. Jakus vezeti a menetet. Könnyű, nyári vászoncipőben, karján a köpenyével erős iramot diktál.
Egész napi munka a forró napon. Öt deka marmaládé. Most meg erőltetett menet. A sötétben csetlünk-botlunk. Hol itt, hol ott esik össze valaki a menetből. Egyszerűen belefordulnak az árokba. Húzzuk-vonszoljuk őket magunkkal. Könyörgünk a jobb indulatú tiszteseknek, menjenek előre Jakushoz, hogy rendeljen el pihenést vagy lassítsa a menetet. Már órák óta jövünk. Inkább csak imbolygunk. Lehet, hogy ez most nem volt több óránkénti négy kilométernél, de nekünk gyorsvonati sebesség volt.
A fiúk elszórják holmijaikat. Hátizsákok, kenyérzsákok, minden nélkülözhető az út mellé kerül. Már a keret sem bírja. Összefogódzva, karonfogva egymást, vonszoljuk magunkat. Lemaradni halált jelent. Éjjel az út mentén biztosan agyonlőnének!
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!