DUNÁTÓL A DONIG

III

(idézet: Dunától a Donig – Kossa István)

 

Lázasan készülünk az útra. Közlik velünk, ma utolsó látogatás lesz – holnap indulás. A vonathoz azonban senki se rendelje ki a látogatóit, úgysem engedik oda. Látogatás előtt a szakaszparancsnok, Rózsai Kálmán hadnagy, közli velünk, hogy a fővárosban rémhírek keringenek rólunk. Azt mesélik, hogy a Tápió vize tele van a mi hulláinkkal. Az ales nevében arra kért bennünket, hogy nyugtassuk meg a látogatóinkat mi is. Egyébként kijelentette, hogy nem kell komolyan venni, amit az a vén hülye, azaz Muray mondott.

A nagy többség letört. Dudás századparancsnoktól szivárgott ki a hír, hogy a Hadügyből lejött kilencvenöt felmentés. Ott vannak az alezredes fiókjában, de nem adja ki. Még a századparancsnok is hangosan méltatlankodott a többi tiszt előtt. Menetkész a század: százkilencvenhat musz és kilencvenhat keret. Azaz, minden három emberre jut egy-egy őr. Jól vigyáznak ránk.

Soha ennyi látogató, mint most utolsó alkalommal, még nem volt. Most végtelenül udvarias mindenki. A tisztek elvegyülnek még a kerítésen kívül is a tömegben, és „nyájasan” beszélgetnek. Szinte olvadnak a szívességtől. Parancsra szíveskednek. Közben lehetőleg puhatolóznak adatok után. Üzeneteket vesznek át. Feljegyzik azt is, akinek küldték, azt is, aki küldte.

Már háromszor hívtak látogatóra. Izgulok, hogy végül majd a feleségemet nem engedik be. Végre negyediknek a feleségem jön. Megmondom neki, hogy holnap indulunk. Látom, belül sír. Kívülről nyugodt. Soha ilyen tárgyilagosan nem beszélgettünk. Megegyezünk abban, hogy a háború vége előtt nem vár haza. Elpusztulok vagy átmegyek az oroszokhoz. Semmi kilátás arra, hogy visszahoznak bennünket. Nem azért visznek ki.

Peyer megint üzent, hogy három hónap után haza fogják hozni a századot. Csak éppen azért visznek ki bennünket, hogy presztízs vereség ne érje azokat, akik a behívást kierőszakolták. De biztosan visszahoznak rövidesen bennünket, állítólag az ifjú Horthy István ígérte meg, a kormányzóhelyettes. Legfelsőbb helyen ígérték neki. De most ki kell mennünk. Scheuermann Rózsi és Mérő Náci hozták az üzenetet.

Nem tudtuk ellenőrizni, hogy igaz volt-e a hír Peyertől. De az biztos, ha a század többsége nem bízik ebben az ígéretben, másképp alakul a század sorsa. Sokan azért hunyászkodtak meg, azért tűrtek minden megalázást az első három hónapban, mert élt bennük a remény, hogy így hazakerülhetnek. A spascsinyai eset is — amiről később szó lesz – azért végződött úgy, ahogy végződött, mert a többség a három hónap utáni hazatérésben hitt, ahelyett hogy akkor az elszórt fegyvereket rabtartóink ellen fordítottuk volna.

Csak néhányan nem hittünk a Peyer-féle üzenetben. Úgy gondolkoztunk, hogy vagy az egész kitalált dolog azért, hogy megnyugtasson bennünket, vagy Peyer beugrott, bedőlt a Horthy-gyerek ígéretének.

Kovács Miki vetette fel a kérdést:

– Mi az? Peyer már Horthyékkal tárgyal? Már nemcsak Keresztes-Fischerrel van jóban, Horthyékkal is?

Próbáltuk a fiúknak megmagyarázni, hogy miért nem lehet igaz az üzenet. Sajnos, szívesebben adtak hitelt a kedvező híreknek.

Persze, egy ideig pozitív oldala is volt a Peyer-féle hírnek, mert az első időben a legnehezebb viszonyok között is kitartottak, nem roppantak össze az emberek. Mindenki pontosan számon tartotta, hogy még hány napot kell kibírnia, hogy a három hónap után hazatérhessen.

A terminus leteltével annál nagyobb volt a visszaesés. Utána még néhány hétig lehetett egyik-másikba különböző magyarázatokkal lelket rázni. Mikor aztán bebizonyosodott, hogy a mi feltevésünk bizonyult igaznak, akkor bekövetkezett a végzetes, morális összeroppanás, mely azokat is földre rántotta, elpusztította, akik elkerülték a rablógyilkosok golyóit. Ezért a felelősek között, akik számadással tartoznak a 401-es különleges büntetőszázad pusztulásáért, ott van Peyer is. Ígéretének be nem váltása pusztította el a belső, morális ellenállást, mely szükséges lett volna a három hónap eltelte után a további szenvedések kibírásához.

– Holnap indulás. Mindenki jól csomagoljon össze. Fölös holmit senki se hozzon. Úgyis eldobja majd. – Vigasztalt az egyik tisztes bennünket.

Parancshirdetésnél közlik:

– Senki sem tarthat meg hét pengőnél többet. Tilos a pénz kivitele külföldre.

A front, úgy látszik, külföld.

– A fölös pénzét mindenki adja le. Haza fogják a családnak küldeni. – Egyébként is motozás lesz, s akinél pénzt találnak, kikötik. Nem kétséges, hogy mi lett a pénz sorsa.

A délutáni látogatók Népszavákat csempésztek be. Egymás kezéből kapkodjuk ki az újságpéldányokat. Egy hét alatt történt események torlódtak össze bennük. Lázasan keressük a rólunk szóló híreket.

Sehol, egyetlen sor sem.

Vasárnap, április 26-i szám első oldalán a szociáldemokrata párt vezetőségének május elsejei felhívása:

„Felhívás a szervezett munkássághoz.

Komoly időben, komoly szóval, erős hittel fordulunk a munkássághoz. Harmadik éve dúl a világháború. Nem kell bőven és részletesen szólnunk a háború, minden háború borzalmairól. Változatlan a hitünk: az, hogy most háború dúl, nem töri meg a reményt, hogy az emberiség sok szenvedés után végre is megteremti biztonságát és békéjét.”

Két hasábon keresztül ömlengés, dagályos szavak. Sehol egyetlen világos mondattal nincs utalás arra, hogy mi a május 1. igazi értelme ma.

„Testvéri szolidaritás – szocialista érzés – megingathatatlan meggyőződés – magasabbrendű emberi – önérzetes magabízás – lélekben együtt ünnepel – hűséggel tegyen tanúságot” – frázisoktól csepegő sorok.

De azért van benne tartalom is. Utasítás arra, hogy milyen magatartást tanúsítsunk.

„Első szavunk arra int, hogy se támadás, se provokálás, se csábítás ne zavarja meg önuralmában és komolyságában (ti. a munkásosztályt). Végezze a munkáját, teljesítse a kötelességét úgy, mint a múltban, és tegyen tanúságot ezután is arról, hogy szervezettségben, fegyelemben, céltudatosságban, munkája értékében, hozzáértésben, megbízhatóságban, az időhöz mért magatartásában komoly és számításon kívül nem hagyható tényező.”

Knopp Imre káromkodva vágta földhöz a lapot.

– Teljesítsük kötelességünket? Kinek? Ezeknek?

Nem! Már eddig is sokat teljesítettünk nekik.

Németh Pista is mérgelődik. Ő az április huszonnyolcadig számot olvassa. Kéthasábnyi cikk Hitler beszédéről, melyet a birodalmi gyűlés előtt tartott. Vastag betűs kiemelések tarkítják a cikket.

„Súlyosabban nehezedett a sátáni mű átka Magyarországra. Ott is csak nemzeti erőszakkal sikerült a zsidó erőszak uralmát megtörni. Annak a férfiúnak a neve, aki mint e gonosztett elleni harc vezére, Magyarország megmentőjévé lett.”

A másik oldalon feltűnő szedéssel:

„Kolozsvár más, mint magyar nem lesz soha” – mondotta Kállay miniszterelnök – az utóbbi már csak apró szedéssel a cím alatt.

És az utolsó oldalon tudósítás a görög sajtó felhívásáról a görög néphez. Vastag betűs, kiemelt szedéssel: „Képtelenség, hogy demokratikus és kommunista sakkhúzásokkal a görög nép életfeltételeit véglegesen megsemmisítsék.”

– Miért éppen ezt a részt emeli ki a Népszava?- dühöng Németh – ha már egyáltalán írnak róla.

A május elsejei szám ünnepi cikkét Oláh olvassa hangosan.

„A lélek ünnepi ruhájában s az örök, nagy gondolatok szíveket dobogtató áradásában ma is, mint eddig mindig, nézzünk egymás szemébe, és gondoljunk májusra. Lélek a lélekbe, kéz a kézbe fonódva, álljunk meg a tér és az idő végtelenségében.”

– Hagyd abba, hagyd abba! – kiáltjuk szinte egyszerre.

– Lélek a lélekbe?

– Gondolatok szíveket dobogtató áradása.

– Álljunk meg a tér és az idő végtelenségében.

Két mondat, csak a kezdő két mondat, de már elég a frázisokból.

Elég ahhoz, hogy abbahagyjuk az újságolvasást. Nem frázisokat keresünk benne.

Valami mást szeretnénk olvasni. Tiltakozást azellen, hogy a fővárosi nagyüzemek, szakszervezetek vezetőit büntetőszázadba hurcolják. Különleges büntetőszázadba. Erről egy szó sincs. De Sztranyavszkyt, a MÉP elnökét egy hasábon át búcsúztatják, méltatják érdemeit.

„Mint miniszter azonban bebizonyította, hogy szemben áll azokkal, akik az alkotmányosság felforgatására törekszenek,”

Késő éjszaka még vitatkozunk a május elsejei felhívásról, az ünnepi cikkről, Sztranyavszkyról meg arról, ami hiányzott a Népszavából.

Másnap a kora reggeli órákban sorakozunk. Még erősen harmatos a kert, melyen át az állomásra megyünk.

Előző nap megtiltották, hogy az állomásra a látogatók kijöjjenek. Most kíváncsian lestük, hogy jöttek-e mégis. Feleségem biztosan nem jön. Megtiltottam neki. Az állomás kerítésén túl – parancs ide, parancs oda – feketéllett a tér a búcsúra jöttektől.

A keret először mindenkit eltávolított az állomás területéről. Aztán elállták a bejáratokat.

Ott állt az első vágányon a hosszú vonat. Mozdony még nem volt rákapcsolva. Megkezdődött a bevagonírozás. Mázsás szalma- és szénabálákat cipeltünk a kocsikba. Majd rázott szalmával tömtünk meg néhány vagont. Kenyérzsákok, kondérok, tisztipoggyász kerültek sorra. Amikor egy-egy kocsi megtelt, akkor a hosszú vonatot kézierővel kellett előre vagy hátratolni, hogy a még üres vasúti kocsik a rövid, kétvagonos rakodóhoz kerüljenek.

Csak amikor a század összes málháját, lovakat, kocsikat, beraktuk már, került ránk a sor. Egy szakasznak – negyvennyolc embernek – egy kocsi. Pedig még a régi szabályok voltak érvénybe – negyven embernek – hat lónak -, de ránk már ez se vonatkozott. A tisztesek külön kocsikba, a tiszt urak személykocsikba szálltak.

Amikor befejeződött a felszállás, akkor a tömeg könyörgésére megengedték, hogy a látogatók a vonathoz jöjjenek. Rokonok, jó barátok úgy búcsúztak tőlünk, mint akiket kivégezni visznek, jól érezték. A búcsúzkodók között ott sétáltak a tisztek és keretlegények. Hallgatóztak. Feltűnően nagyszámú csendőr sétált a peronon és az állomás környékén.

Hozzám Tóth Mihály, a Villamos Szakszervezet főtitkára, Maróti Károly, a Villamos Szakszervezet elnöke jöttek búcsúzni. Ők „szerencséjükre” nem Tápiósülyre vonultak be, hanem Pestszentlőrincre. Ott is büntetőszázad volt. Onnan már az első nap hazaengedték látogatóba őket. Még hozzánk is eljöhettek búcsúzni. Nekik, akkor még azt hittük, könnyű dolguk lesz. Milyen jó lehet az olyan munkaszolgálat, ahonnan el lehet hozzánk jönni búcsúzkodni. A vonat első részét a 401, a második felét a 402-es század foglalta le. Tóth és Maróti ide-oda járnak a két században levő elvtársakhoz. Dr. Braun Somához is eljött a menyasszonya.

Már homályosodik a délután, mikor elhangzik a parancs a beszállásra. A látogatókat terelik ki az állomásról. A vagonajtókat ránk zárják. Csak egy keskeny rést hagynak. Azon akarunk egyszerre valamennyien kinézni: utolsó búcsút inteni.

Egyszer csak Tóth Mihályt látjuk, amint a főtörzsőrmesterünkkel birkózik. A hatalmas ember még hatalmasabb pofonokat, ökölcsapásokat oszt körös-körül. A csendőrök és a keretlegények ott kalimpálnak az árokba vagy Tóth lába előtt. Ekkor egyszerre vagy tízen rohannak a keret tagjai közül Tóthra. Látjuk, amint kezét hátrakötik, és felteszik az első vagonok egyikébe. Nemsokára vagonunk előtt hozzák el Marótit is, majd később Hahner Józsefet, a pesterzsébeti vasasok vezetőjét, őket is megkötözve. Őket is feltették a vonatra. Mérhetetlen izgalom vesz erőt rajtunk. A szellőzőrésen és az ablakon figyelünk ki. Csupa ideg minden. Távolabb az állomástól, két kakastollas Hegedűs Idát kíséri, majd Kálmán Józsefet hozzák összekötözve. Mindenki katasztrófától tart. Valósággal pánik tör ki.

Közben besötétedett. Mécseseket gyújtunk. Fekvéshez készülődik mindenki. Igen ám, de akárhogy fordulunk, negyvennyolc ember sehogy sem fér el. Halmos Imrét (Egyesült Izzó) vagonparancsnoknak választjuk. Nem először munkaszolgálatos már. Nagy gyakorlata van az ilyenfajta utazásban. Mindjárt intézkedik is. Úgy fekszünk két sorban, hogy a vizavi egyik lába a hasamon, a másik mellettem. Persze, az én egyik lábam szintén a vizavi hasán, a másik mellette.

Közben minden állomáson lélegzetfojtva lesünk ki: mi történik?

Sötét van. Nem látjuk az állomás nevét. Huzamosabb ideig állunk. A keret tagjai töltött fegyverrel, feltűzött szuronnyal állnak vagonjaink előtt. Mégis eljut a hír hozzánk, hogy az elfogottakat levették ezen az állomáson.

Másnap reggel a szakaszparancsnok, Rózsai hadnagy, két tisztessel jön a vagonunkhoz. – Ki az a beszkártista, akinél tegnap látogatók voltak?

Nem jelentkeztem. Biztosra vettem, hogy Tóth és Maróti nem „köptek”. Azt hittem, a többiek követik példámat, hiszen közvetlen hozzám intézték a kérdést.

Csend.

– Jelentkezzék, mert úgyis tudjuk, hogy kinél volt látogató. Ha nem jelentkeznek, akkor szomorú vége lesz.

Gyulai Pál jelentkezett. Azonnal a keret kocsijába vitték. Csak másnap jött vissza hozzánk, csuklóin fekete véraláfutás jelezte a kötél helyét, amellyel a mozgó vonaton az üléseket rögzítő rudakra kikötötték. Két óra kikötést kapott, mert nem vállalta azt, hogy Tóth és Maróti őt látogatták meg. Neki a rokonai voltak kint.

Már Kurszkon túl egy erdőben tanyáztunk, amikor Gyulait újra elővették, újra faggatták, és amikor újra csak nem vállalta Tóthot és Marótit, újra kikötötték két órára.

Kint fogságban találkoztam az egyik zuglói ifjúmunkás elvtárssal. Tőle tudtam meg Tóth és Maróti sorsát. A Horthy-pribékek a Margit körútra cipelték őket. Borzalmasan megkínozták, meggyötörték és bevonultatták őket századukhoz, hogy azután nemsokára újra letartóztassák mindkettőjüket.

Maróti viszonylag kisebb büntetéssel úszta meg az ügyet. Tóth tizenöt évi fegyházat kapott abban a perben, melyben a mártírhalált halt Schönherz Zoltán után másodrendű vádlottként állt a munkásgyilkos Horthy-bíróság előtt.

Vonatunk szinte megállás nélkül robogott. Másnap délelőtt Galántánál hagytuk el az országot. Innen sikerült egy levelezőlapot hazacsempésztetni. A Vág völgyén lezárt vagonban utaztunk. Külön figyelmeztettek bennünket, nehogy irredenta nótákkal a szlovák-magyar testvériséget megzavarjuk.

Éppen nótázó kedvünkben voltunk.

Egyelőre ismerkedtünk egymással. Villamoskalauzok, vasasok. Egyesült Izzó-beli műszerészek és tisztviselők, mérnök és gyáros, zsidó napszámosgyerek, Silberfennig Juda, a Lóden Posztógyár dúsgazdag, hatvanöt éves tulajdonosa az útitársak.

Már Galántánál és utána minden állomáson felmerült bennünk a szökés gondolata. Egri, Szamek, Pirók, Ferenci, Lukács Ernővel és még néhányan, akikről már tudtuk, hogy elvtársak – terveztük a szökést. Az én javaslatom az volt, hogy Szlovákiában szökjünk meg. Egri és Lukács Csehországban javasolta csak a szökést. Nem tudtunk megegyezni. Aztán nem is szöktünk meg. Este Halmos a kocsiparancsnok szakaszgyűlést hívott egybe.

– Tudomásomra jutott, hogy egyesek felelőtlenül szökési tervekkel foglalkoznak. Tudják, hogy a visszamaradók sorsa az azonnali felkoncolás lesz? Egyébként szemmel kell egymást tartani, és megakadályozni a szökést, megakadályozni, hogy mindannyian elpusztuljunk egyesek felelőtlensége miatt.

Éjjel suttogva megegyeztünk: egyelőre vállaljuk a közös sorsot.

Valamennyiünk hátizsákja duzzadt a hazaitól. Kinek kell a babgulyás délben, babgulyás este? Bizony sorba odaöntözgettük a vagonok alá. Később, de sokszor gondoltunk vissza erre a gyöngyéletre! De sokszor felmertük volna a vagonok alól! Akkor még nem volt olyan fantáziánk, hogy ennél rosszabbat is el tudtunk volna képzelni.

Zsolna, Csacza, Krakkó. Elértük Lengyelországot. Az állomásokon toprongyos alakok söprögették az ürüléket, mely végig bűzlött minden állomáson, a hadba vonuló hadsereg nyomaként. A toprongyos alakok hátán és mellén sárga csillag. Itt láttunk először ilyen megkülönböztető jelet.

És a toprongyos, éhségtől lázas szemű alakok söprögetés közben azt figyelték, hol lelhetnének a kloakarengetegben egy falat ételhulladékot. Ha őreink egy pillanatra elfordultak tőlünk, kenyérdarabokat és egyéb ételhulladékot ejtettünk le az állomásokon. Mint áldozatra a karvaly, csaptak le ilyenkor ezek az inkább madárijesztőre, mint emberre emlékeztető rongycsomók.

Valamelyik kis lengyelországi állomáson ebédre sorakoztunk. Mellettünk egy másik szerelvény már hosszabb ideje vesztegelt. Lovas tüzérek utaztak rajta. Itt is halomban állt a vonat körül a szemét, a trágya. Mi a két vonat között, a trágyadombokon bukdácsolva vonultunk ebédre libasorban. A másik oldalon tele csajkával vissza a vagonunkhoz. Az egyik vagonnál trágyával teli kosarat cipelt az egyik ilyen rongycsomó. Az arcába néztem jól. Fiatal lány volt. Nem lehetett tizenöt-tizenhat évesnél több. Szeméből az éhség tüze lángolt felém. A trágyával telt kosarat tartva elém, szemével jelezte, hogy a csajkám tartalmából adjak neki. Zavarban voltam. Nem állhatok meg, a csajkámból nem kínálhatom meg. A lány megértette zavaromat. Most már határozott jelt adott, hogy a trágya tetejére öntsem a babgulyást. Megtettem. Az egész csajkám tartalmát odalöttyentettem. A lány hamar letette a kosarat, és egy marék szalmás trágyát dobott az ételre.

Kocsinkból figyeltem, hogy mit fog csinálni vele. A mellettünk veszteglő vonat vége előbbre volt, mint a mi kocsink, és így szabad kilátásunk volt az állomásépülettel ellenkező oldalra. A lány a kosárral az állomás kerítése mellett tornyosuló trágyahegyig ment. Ott letette a kosarat, és odahívott még egy sárga csillagost. Leültek a kosár mellé, és előbb a babgulyásra szórt szalmát szedték le, majd kézzel merték fel a trágyáról a babot. Látszott, hogy a húsdarabkákat igazságosan elosztották egymás között.

Hamar végeztek. És már jöttek is vissza. Én közben felhívtam az elvtársak figyelmét rájuk. Tele csajkákkal vártuk őket, amikor odaértek. Előbb félig töltötték újra trágyával a kosarat, és úgy mentek el a kocsink ajtaja előtt, ahol néhány pillanatig megálltak. Letették a kosarat, mintha szemetet akartak volna belemerni. Ez elég volt arra, hogy öt-hat csajka babgulyás és egy csomó szelet kenyér hulljon bele.

Őreink maguk is az evéssel voltak elfoglalva, és így megkockáztattuk, hogy szóba elegyedjünk velük. Lodzi zsidó lányok voltak. Testvérek. Az egyik tizenhét, a másik tizennégy éves. Már fél éve dolgoztak itt. Beszéd közben a trágya szalmás részét válogatták, és azt rakták rá az ételre. Egyik őrnek azonban feltűnt, hogy soká időznek egy helyben. Megsejthette, hogy beszélgetnek velünk. Magyar katona volt. Rohanva szaladt oda. Kezében szuronyos puska. Úgy rohant, azt hittem, egyenesen szuronyélre hányja mindkettőt. Az utolsó pillanatban felemelte puskáját, és puskatussal sújtott le. Először a közelebb eső fiatalra, majd amikor az összerogyott, a másikra.

Szerencsére az ételt nem vette észre a trágyás kosárban, és amikor már jó alaposan összeverte a két fiatal gyereklányt, ellenünk fordult. Fried Sanyi, egy borbély elvtárs állott az ajtónál. Az őr leparancsolta.

– Te rohadt, piszkos zsidó, nem tudod, hogy nem szabad senkivel se beszélgetni?

– Sajnálod, ugye, rohadt, a hitsorsosaidat? Ne sajnáld te piszok, leszel te még különb is ezeknél!

Ütésre emelte kezét, de Fried a szemébe nézett mereven, és lábával toporzékolva ordított a szakaszvezetőre:

– Szakaszvezető úr! Zsidónak zsidó vagyok, de nem piszkos, és sohasem leszek piszkos!

A szakaszvezető – akit egyébként Polláknak hívtak, és egyike volt a legbrutálisabbnak őreink közül -, mintha kővé vált volna. Ilyesmit el sem tudott képzelni. Vele, aki élet-halál ura, egy zsidó feleselni mer? Na, erre nem kaptak Muraytól kioktatást. Mi valamennyien az ajtóhoz tódultunk. Bennünket is tűzbe hozott Fried bátor kiállása. Nem tudom, mi történt volna, ha az a sváb szakaszvezető megüti Friedet. Pillanatnyi kínos csend. Közben Pollák szakaszvezető ránk pillantott – úgy látszik, nem sok jót olvasott ki szemünkből.

– Na, menjen csak fel, majd lesz magára meg az egész bandára gondom!

Fried lett a kocsi hőse. Megszorítottam a kezét bátor viselkedéséért. Igaz, hogy a gyávák, a gerinctelenek ezután szóba sem álltak Frieddel. Hátha folytatása lesz a dolognak? Akkor ne vonhassák őket is felelősségre, mint Fried barátait, elvtársait. Nem is voltak ezek elvtársak. Kispolgárok, Horthy-rajongók, akik inkább felelőtlen fecsegésért kerültek közénk, mint öntudatos, harcos magatartásuk miatt. Ekkor már kitűnt, hogy a század erősen két irányzatra oszlik. Feltétlen szovjet-barátok, akik mögött harcos szocialista múlt állt és liberális gondolkodású félzsidó entellektüelek, akik utálták a nácizmust, mert annak nem kellettek, de amellyel éppúgy kiegyeztek volna szívesen, mint Horthy fasisztáival, ha azok kiegyeztek volna velük. És mégis: talán sok minden másképp történhetett volna, ha mi akkor magunkban megfékezzük osztálygyűlöletünket, s az erőket a legfőbb ellenség ellen fogjuk össze.

A Fried-ügynek érdekes folytatása lett. Olyan, amit éppenséggel nem várhattunk.

Egyik állomáson jelezték, hogy itt esetleg egy-két napig is fogunk állni. Használjuk fel az időt tisztálkodásra.

Május közepe felé jártunk. Ragyogóan sütött a nap a lengyel mezők felett, bár az erdős-dombos vidéken még hófoltok látszottak. A vágányok mellett jókora pocsolya volt. Odatódult mind a két század mosdani. Lekerültek az ingek. Derékig mosakodtunk. Eddig csak a torkunktól megvont ivóvízzel moshattuk ki reggelenként szemünket. Most azután élveztük a tisztálkodás örömeit. Nagy hajnyírás, borotválkozás kezdődött. Fried mint borbély, vezérkedett.

Egyszer csak megjelent Pollák szakaszvezető úr. Sokáig figyelte Fried munkáját, azután odament hozzá:

– Mondja, magának borbély a foglalkozása?

Fried csak úgy félvállról szólt vissza:

– Igen.

– Nem nyírna meg engem is, úgy látom, maga ügyes kezű.

– Lehet.

– No, akkor hát nyírjon meg.

– Meg is borotváljam szakaszvezető urat?

– Persze. Magának jó kése lehet.

Attól a naptól fogva Fried lett a keret borbélya. Pollákot meg, mintha kicserélték volna. Ha megálltunk, odajött a kocsinkhoz beszélgetni. Elmondta, hogy bádogos, és azelőtt szervezett munkás volt. Vigasztalni próbált bennünket, hogy hát ez nem is olyan veszélyes dolog. Csak ne vegyük nagyon a szívünkre. A híreket is ő hozta a kerettől meg a tisztektől.

Egyszer aztán nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem.

– Szakaszvezető úr szervezett munkás volt? Akkor miért bánt eddig velünk úgy, ahogy bánt?

– Ja, mutatnom kellett, hogy nem szimpatizálok magukkal.

– A lányokat is csak „mutatásból” verte félholtra?

Erre elvörösödött. Nem felelt. Azóta került engem. Egyszer már messze, kint Ukrajnában, amikor már a szenvedések légiója volt mögöttünk, egy hosszú gyaloglás közben elém került.

– Nem nehéz a hátizsák, öregem? – kérdezte.

– Bírom.

– Ha akarja, feltetetem valamelyik málhás kocsira.

– Az jó lesz, legalább segíthetek a többieknek.

– Úgy nem. Magának akarok segíteni.

– Azon segítsen szakaszvezető úr, aki nem bírja.

Úgy látszik, furdalta a lelkiismeret. Jóvá akarta tenni bűnét. Én legalábbis azt hittem.

Azután később megtudtam. Nem a bűntudat hajtotta hozzám. Menetelés közben mind többről hiányzott a hátizsák. Tíz márkáért – akinek nem volt annyi, annak ötért – felkerült a hátizsákja Pollák szakaszvezető úr jóvoltából egyik vagy másik málhás kocsira. A régi recept bevált. Először elérte, hogy féljenek, rettegjenek tőle, azután szívesen fizettek neki. Itt igazán nem volt szaga a pénznek, a legzsidófalóbb keresztény keretlegény is szívesen gyűrte zsebre a munkaszolgálatosok pénzét.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!