II
(idézet: Dunától a Donig – Kossa István)
Tápiósüly. Az egész vonat kiürült. Mindenki leszállt. Sétapálcás, kutyakorbácsos, ordító altisztek fogadnak bennünket. Most látom csak, hogy itt minden korosztály képviselve van, a tizenhéttől hatvanötig. A fiatalabbját papák, mamák kísérik.
– Rohadt zsidók, át a túlsó oldalra!
No, én nem vagyok zsidó, nekem nem kell átmenni a túlsó oldalra – gondoltam.
Perceken belül megtanulom, hogy én is a zsidók közé tartozom. Szeretett vendéglátóink nyomatékosan megértetik velünk.
A papák, mamák nehezen szakadnak el fiaiktól. Zuhogó botütés egy öregember fején és hátán, ő is megérti hamar, hogy itt nincs családi érzelgés, enyelgés. Az öreg Hegedűs bácsi messziről nézheti csak, hogy alig tizenhét éves fiát is megbüntetik az utolsó apai ölelésért.
Négyes sorokban vonulunk a közeli táborba. Ott katonás sorban állunk órákig. Egyszer csak kijön egy ragyogó csizmájú, kihízott tisztféle. (Akkor én még nemigen ismertem a rangokat.) Harmincöt nevet olvasott fel. Linhardt Antal, dr. Braun Soma, Udvardy János, Herczka Sándor, Szőgyi stb. Külön sorakozás. Irány a hátsó barakkba. Feltűzött szuronyú őrség elöl, oldalt és hátul. Bent a barakkban motozás. Mindent elszednek. Élelem, pénz, kés, ceruza, notesz, öngyújtó, cigaretta – minden a motozás áldozata lett. Az ajtó előtt őrség, feltűzött szuronnyal.
A késve bevonulok most szállingóznak. Csákósan, hosszú kardosan fiatal hadapród jön.
– Maga, hadapród úr, mit keres itt? – ordít rá Molnár Tibor hadapród. – Bevonult?
– Igen!
– Keret?
– Nem tudom!
– Mutassa a behívójegyét!
Addigra már négy-öt tisztes van mellette. Együtt nézik a behívót.
– Zsidó!?
– Nem, de …
– Szóval mégis zsidó vagy?
– Nem, kérlek.
– Mi az, hogy „nem kérlek”? Te rohadt, hát te még tegezni is mersz? Na majd elvesszük a kedved!
Már repül is le a csákó Nádor Pál hadapród fejéről. Hárman-négyen is pofozzák. Elveszik a kardját, letépik a rangjelzést.
– Hol laksz? – ordít rá Molnár Tibor hadapród.
– Budapesten.
– Azonnal hazamégy, átöltözöl. Délután négy órakor nálam személyesen jelentkezz. Zsidó örüljön, hogy élhet, amíg lehet. Majd adunk mi nektek kardot az oldalatokra. Lapátot, csákányt. Az kell nektek. Legalább tudjátok meg, milyen keservesen él a szegény magyar ember!
Kint az udvarban ezalatt megkezdődött az összeírás. Mintha megvesztek volna, mindenki ordít. Persze, csak a tisztesek. Mi némák vagyunk. Még a szomszédunkkal is csak úgy szájszögből, suttogva beszélünk. Az ordításból állandóan ismétlődik egy szó: musz. Én csak itt hallottam először. De jól megtanultam. Ha a magyar nyelvnek nincs elég szava a szörnyűségekre, a megaláztatásokra, a kínra, szenvedésre, tűrésre és némaságra, éhségre és fáradtságra, embertelenségre és kegyetlenkedésre, emberi meggyalázottságra vagy mindezek együttes kifejezésére, akkor tanácsolnám ezt felvenni az Akadémia nagy szótárába.
– Betegek vagy akik még nem voltak sorozáson, kiállni! – hangzott a vezényszó.
Több mint fele kilépett. Betegség! Utolsó szalmaszál, melybe megpróbáltak kapaszkodni.
– A többi zárkózz és jobbra át!
Így szakadt ketté a behívottak serege. Az elvonultakból alakult meg a 401-es különleges büntetőszázad. A beteget jelentő és sorozáson nem voltakból pedig a 402-es különleges munkásszázad. Ide osztották be a késve bevonultakat is.
Délfelé jelentkezniük kellett azoknak, akik nincsenek tífusz ellen beoltva. Majdnem mindenki jelentkezett.
Két orvos karcolgatott bennünket. Ott volt Muray is. Kabost, a kardvívó olimpikont keresték. Ő is velünk vonult be. Én nem ismertem személyesen. Előttem egy magas, izmos fiú vetkőzött az oltáshoz.
Muray a botjával feléje bökött:
– Maga az a Kabos?
– Igenis, jelentem alázatosan, alezredes úr. – Vágta össze alázatosan a bokáját.
– Öltözzön fel!
Csak a kabátját kellett felvennie.
– Nézze, itt van ez az írás. Most még kiengedem, mert a magas protektorai követelik, de vegye tudomásul, ha még egyszer a kezembe kerül, nem szabadul. Az Isten se fogja akkor megmenteni. Értette?
– Igenis, alezredes úr alássan!
– Mehet!
Katonás hátra arc, és Kabos kifelé indul. Muray botjával bök feléje, mintha egy bélpoklost akarna magától eltaszítani.
Kabos arcát a szégyen lángba borítja. A hatalmas, atlétatermetű ember nem megy, hanem csak csetlik- botladozik kifelé.
Eggyel kevesebben vagyunk.
A nap egyébként különböző szórakozással telt el.
Először pokrócokat terítettek mindkét század elé. Aztán kiadta Molnár hadapródőrmester úr a parancsot: cigarettát, gyufát, szeszesitalt, cukrot, öngyújtót, fényképezőgépet a pokrócra kirakni! Utána motozás lesz.
Akiknél a leadandó tárgyakból találnak valamit, hadbíróság elé kerül.
Telnek a pokrócok. Cigaretta, dohányhalom. Remeknél remekebb öngyújtók. Néhány fényképezőgép is akad. A század fele gazdag polgárokból tevődött össze – ők persze angolszász szimpatizánsok voltak.
– Ezeket maguknak használni tilos. Ettől a perctől kezdve nem dohányozhatnak. Amit leadtak, az a Vöröskereszt javára megy. Kiküldjük a fronton szenvedő katonáknak. Maguk büdös zsidók és kommunisták, maguknak ez nem jár.
Molnár hadapródőrmester úr kommunistázott le bennünket először. Eddig csak zsidók voltunk.
A barakkban egy-egy szobában tíz-tizenöt embert helyeztek el; a puszta földre ültünk. Tanácskoztunk: mi lesz? Az első éjjel után bizony összetörten ébredtünk a kemény padlón. Mosakodni akartunk menni. Nem volt olyan egyszerű. Kettesével kísértek az őrök a tábor közepén levő egyetlen húzós kúthoz, ahonnan csajkával hozhattunk vizet a mosdáshoz. A puskatus, bot, rúgás, ki-kijárt annak, aki nem volt elég fürge, vagy kilöttyentett egy csöpp vizet a csajkából.
Mosdás után szalmahordás. Így legalább nem olyan kemény a fekvőhely. Rendezkedtünk, csinosítottuk szobánkat. Délután sorakozó. Parancshirdetés. Muray alezredes úr tartja:
Rossz kinézésű, ványadt arcú, járás közben botra támaszkodik. Bejelenti, hogy századunk a 401-es különleges munkásszázad. Parancsnokunk vitéz Dudás százados. Parancshirdetés után mindenki vásároljon levelezőlapot, és írja meg hozzátartozóinak, hogy amíg vége nem lesz a munkaszolgálatunknak, azaz amíg le nem szerelünk, nem írhatunk és nem kaphatunk levelet. Látogatás, csomagküldés ugyancsak tilos.
Beszédbe kezd.
Rikácsoló hangon kérdi meg, tudjuk-e miért vagyunk itt? Ő tudja:
– Valamennyiüknek van valami a füle mögött. A magyar népet meg kell tisztítani a magukfajta aljas népségtől, akik a haza ellenségei, akik az ellenséggel cimboráinak. Kimennek Ukrajnába, és ott dolgozni fognak. Haza csak az kerülhet, aki becsületes munkájával jóvá teszi bűneit.
Előttünk balra a keret tagjai sorakoztak parancsra. Eddig ujjongva hallgatták az ales (Muray alezredes beceneve) sok jóval nem biztató szónoklatát. Muray nekik is beszédet tartott, fülünk hallatára.
– Hallották, hogy kik ezek itt? A maguk kezére lesznek bízva. Ha mennek velük valahová, ezek csak a kocsiúton mehetnek. Ezek nem emberek, állatok. Kíméletet ne ismerjenek velük szemben. Ha meg kiérnek Ukrajnába, díszítsék fel velük az út menti fákat! Akasszák csak fel sorba őket. Nagy szolgálatot tesznek maguk ezzel a hazának, az emberiségnek, mert ezek az emberek legaljai.
Ilyen jó kívánsággal ért véget a parancskiadás.
Lázas írás. Néhányan egész halom levelezőlapot írtak. Nem volt könnyű úgy fogalmazni, hogy odahaza a család ne rémüljön halálra. Rossz íróember voltam világéletemben, de soha annyit nem rágtam a ceruza végét, mint akkor.
Harmadnap megkezdődtek a katonai fegyelmező gyakorlatok.
– Jobbra át!
– Balra át!
– Hátra arc!
– Kettős rendek! – és egyéb feltétlen és elengedhetetlen kellékei az útépítésnek, lövészárokásásnak, hullatemetésnek, száz és száz kilométeren át tartó vánszorgásnak.
Az utolsó leveleknek meg lett a hatása. Harmadnap délután nem levél, hanem olyan látogató tömeg érkezett Tápiósülyre, amennyi népet ott együtt még nem láttak. A tábor mellett haladt el a vonat. Lépcsők, tetők, ütközők mind tömve emberekkel. Süly-ből azonban üresen ment tovább a vonat.
A bejáratot különösen megerősített őrség őrizte. Az izgalom valósággal őrjöngéssé fajult köztünk, amikor láttuk, hogy a csendőrök puskatussal verik vissza a kaputól és kerítéstől a látogatókat, hozzátartozóinkat. Sok vihart megért, kipróbált elvtársak is alig tudtak uralkodni magukon.
Végre jön a századparancsnok. Kivételesen engedélyezi a látogatást, de csak tizenötös turnusokban és csak három percet.
A feleségem gyorsan beszámol, mi van a szövetségben. Az egész város fel van abajgatva. Rémhírek keringenek rólunk. Peyer ígéri, hogy nem visznek ki bennünket. A fiatal Horthyhoz fordult segítségért.
Még a század fele sem volt látogatón, amikor Muray érkezik. Azonnal beszüntetik a látogatást. Hiába minden könyörgés. Még a tisztek is közbenjárnak Muraynál a látogatás folytatásáért. A vén gonosztevő hajthatatlan.
Látogatás után a kapott híreket értékeljük. Nem sokra megyünk vele.
A bánásmód kibírhatatlan. A 402-esek a mellettünk levő barakkban tanyáznak. A mi sorsunk az övékhez képest jó. A mi keretünk nemcsak vadállatokból áll.
Három jól írni tudót keresnek. Néhányan jelentkeznek. Mind a három kiválasztott: mérnök. Padlót súroltatnak velük. Akármi piszkos munka van, ahhoz csak mérnök, orvos kell. Szadista disznók piszkát tisztítani csak diplomás tudja. Ha nincs elég jelentkező, akkor válogatnak. Ma én is a kiválasztottak közé kerültem. A keret csajkáit kellett elmosnom.
Vagy tíz csajkát bíztak rám. Vastag paprikás zsírréteget a hideg víz sehogy se akarja levinni. Hiába súrolom homokkal.
A tábor melletti töltésről jól be lehet látni az udvarra. A látogatók közül a mai napon már sokan a reggeli vonattal kijöttek, és a töltésnél figyelik életünket. Mi csak lopva pislantunk a töltés felé. Arra nézni tilos.
Csajkamosás közben a töltés felé figyelek. A feleségem is ott van. Jelzem, hogy észrevettem. A feleségem visszaint. Felismert. Mutogatom, hogy mosogatok. Szoktatnak bennünket.
Délután Takács Sándorral, a „százados” munkaszolgálatossal beszélgettem. A Láng-gyárból vonultatták be. Emléklapos százados volt. Az első világháborúban kétszer signum laudisszal tüntették ki. Nem akarja Muray elismerni kivételezettségét. Panaszkodik.
– A fiam ma behozta összes okmányaimat. Az emléklapomat is. Átadtam Muraynak. Kértem, vegyen ki a századból. Az emléklapot elkobozta tőlem, és elzavart.
– A meszes gödörben nem lesz szüksége emléklapra.
– Felnőtt fiam előtt történt mindez. Megalázni, azt tud ez a bestia.
A következő nap a tábor melletti réten tartunk menetgyakorlatokat. A bevonulás után a létszám eggyel kevesebb. Nagy lótás-futás. Névsorolvasás után kiderül, hogy a kis Sugár György a VII. kerületi ifiktől, hiányzik. Újra megerősítették az őrséget. Most már szükségletre is csak feltűzött szuronyos őr kíséretében mehetünk. Nagy vizsgálat. Haar Marcit – az MTK egykori híres szélsőjét és még két társát letartóztatták. Ők voltak Sugár szomszédai menetelés közben.
Következő nap zuhogó eső. Sugár szökése miatt látogatás többé nincs, pedig a zuhogó eső ellenére ezrek várakoznak már reggel óta. Csendőrök zavarják a látogatókat a vasútig, néhányan félrehúzódnak a csendőrök elől, kikerülik őket és visszajönnek. A feleségem is ott van. Reggel óta sétál a tábor körül egy asszony, karján pólyás gyerekkel. Megint jókora tömeg verődött össze a kapu előtt. Zajonganak és hangosan követelik a látogatási engedélyt. Már sötétedik, mikor végre mégis megengedik, hogy legfeljebb három percig beszélhessünk. Feleségem száján egy szó sem jön ki. Bőrig ázott a hideg esőben. Összeszorítja fogait, hogy ne vacogjon. Nem tudunk beszélgetni azért sem, mert az egyik őrmester a közelben mellettünk áll. Amit én mondani szeretnék az nem az ő fülének való, banális szavak meg feleslegesek. Mind a ketten tisztában vagyunk a helyzettel.
Közben hírek érkeznek, hogy elfogták Sugárt. A következő percben jön a cáfolat. Sajnos, másnap tényleg hozzák. Megkötözve viszik a parancsnokságra. Nemsokára már vezetik is ki. Kihirdetik az ítéletet. Kivételesen nem lövik agyon, hanem másfél órai kikötést kap. Már hajtják is végre az ítéletet. A két századot felsorakoztatják. Vigyázzállásban kell végignézni az ítélet végrehajtását. Előttünk, mögöttünk lövésre készen tartott, csőre töltött karabélyok. A fiatal elvtárs egy mukkanás nélkül függ. Amikor elájul, fellocsolják. Utána újra felhúzzák, közben vallatják. Egy szóval sem felel.
A század nem egységes Sugár magatartásának megítélésében. A polgárok szidják, mert szökése miatt a velünk való bánásmód szigorúbb, keményebb lett. Még olyan is van – egy gyárigazgató aki le „hülye kommunistázta”.
Néhányan este bemegyünk Sugár szobájába. Ennivalót adunk neki meg jó szót, csuklójára, vállára meg hidegvizes borogatást. Bátor gyerek.
Holnap május 1. A Horthy-fasizmus terrorja letörölte május 1. ünnepi nevét Budapest utcáiról, de azért a szívek ünnepeltek. Mi is. Este Katz (Kovács) Miki Kőbányáról, Knopp Imrével, a jó nevű proletárköltővel szobánkban olyan bensőséges ünnepélyt rendezett, hogy az dicséretére vált volna bármelyik jó nevű együttesnek is. Munkásindulókat éneklünk, József Attila, Ady, Petőfi forradalmi költeményeit szavaljuk halkan, de annál több tűzzel és érzéssel. Még az internacionálét is elénekeltük. Csak úgy csendben, magunknak.
Másnap nagy vizsgálat. Valaki „köpött”. A vizsgálatnál ott van Muray is. Hadnagyok, főhadnagyok, civilek bikacsökkel ütik Herczka Sanyit, a szociáldemokrata párt fiatal előadóját. Két óra hosszat tart a vallatás. Nincs irgalom egyikünk számára sem. Igaz, ezektől a vadállatoktól hiába is kérnénk. Azt szeretnék megtudni, melyikünk vigasztalta így a bajtársait: „Nem baj fiúk, ha ki is visznek bennünket a frontra. Csak ott legyen eszünk. A legelső alkalommal le kell ütni a keret tagjait, és átmenni az oroszokhoz.” Persze, nincs gazdája a kijelentésnek. Senki se hallotta. Herczkát még külön meg is talpalják, hogy megtudjanak valamit tőle. Most Herczka is bátran viselkedett.
Muray botjára támaszkodva röhög, szellemeskedni akar: – Hiába ordítotok, a ti bőgéstek kutyaugatás. Az meg nem hallatszik a mennybe.
Kéjelegve nézi, hogy a két bikaerős fenevad tapos, rúg, üt, botoz bennünket, marokszám tépi ki hajunkat.
A fiúk jól állják a sarat. Helyesebben jól bírják az ütlegelést, rúgást. Jajgatnak, de nem vallanak. A katonatiszti ruhába bújtatott nyomozók is bele-beleavatkoznak.
Muray még nem sokallja a jajt, de a két katonai nyomozó már piheg. Sietve a mosdóba terelnek bennünket. Előbb vödrökben vizet hozunk. Fel kell mosni a véres padlót. Nehezen sikerül, mert a tiszta padlóra orrunkból, szánkból, fülünkből újra vér csorog.
Még néhány nyögés, és a padló tiszta.
A mosdóba bejön utánunk az egyik nyomozó. A magasabb, az erősebb, a vadabb.
– Mi történt veletek?
Ránézünk. Hát ez a dög nem tudja? Dehogynem. Régi trükkje ez a Horthy-rendőrségnek, csendőrségnek. Jól „nevelt” foglyok ilyenkor jelentkeznek:
„Alássan jelentem, elestem és összezúztam magam.”
Közülünk egyik sem jelentkezett. Pedig ismertük ezt a szokást.
– No, mi lesz, az anyátok rohadt kurva istenit? Mi történt veletek? Nem mondjátok meg?
– Hát hiszen tetszik tudni – dünnyögi valamelyik közülünk.
– Teveled mi történt? – állt elém. – Elestél és összezúztad magad?
– Nem!
– Neem? – Akkor most elesel. – Belém rúgott. Hasba.
Tényleg elestem. Knopp Imre mosdatott fel.
A többiekkel nem tudom, mi történt. Rendbeszedtük magunkat. Megmosakodtunk. Hajunkat csak a kezünkkel simítottuk hátra. A fésűt nem bírta ki a fejbőrünk.
Őrség jött értünk. Késő éjjel volt, amikor szállásunkra visszakísértek bennünket.
Útközben megbeszéltük, hogy a fiúknak nem mondjuk meg, mi történt velünk. Minek még jobban felizgatni őket.
A fiúk riadtan fogadnak bennünket.
– Mi történt?
– Semmi!
Iparkodtunk elbagatellizálni az egész ügyet.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!