MÁSODIK RÉSZ
(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)
14
FEBRUÁR 6
Vendégszerető házigazdáim nem akarnak elengedni Don Fadriquéból. Végigvisznek a falun – vagy negyven főnyi embertömeg kíséretében -, s mindent megmutatnak, mindent elmondanak. Nézze csak, itt állt az a barikád, melyet Gil Robles csendőrei ellen építettünk; itt esett el harc közben Ángel Cabrera, a kovács, ez a remek fickó. No de ebbe a házba okvetlenül be kell jönnie: ennek a parasztnak tegnap fia született, s José Díaz tiszteletére Josénak kereszteltette. Itt meg, ebben a házban nappal semmi sincs, de este írás-olvasás-tanfolyamot vezet egy köztársaságpárti senora. Milyen kár, hogy reggel elutazott Quintanarba, s így elkerülték egymást!
– Nagy a csönd itt maguknál esténként? Unalmas?
– Maradjon itt nálunk, töltsön el egy estét Don Fadriquéban, és nézze meg, hogy élünk! Két népházunk, mozink, tánchelyiségünk, saját színjátszó együttesünk, olvasótermünk és igen sok körünk van; önként jelentkező nők esténként fehérneműt varrnak a harcosok és a sebesültek részére.
Ebben az isten háta mögötti fészekben az emberek látták már a legjobb világfilmeket s csaknem valamennyi nagyobb szovjet filmet. Nem tudni miért, de különösen megtetszett nekik a Kék expressz: már negyedszer rendelték meg.
Don Fadrique fő büszkesége a régi népház, az az épület, amely mögül a falu a két zászlóalj ellen harcolt. Még a monarchia idejében épült. Építésében részt vett az egész falu: minden férfi és nő hozott egy-egy követ, egy-egy gerendát, egy-egy ablaküveget. Az épület kicsi, barakkszerű, és hideg belsejében fapadok sorakoznak. Van egy másik, új, csinos épület is, a volt földbirtokos klub épülete, melynek kárpitozott bútorokkal pompásan berendezett, kényelmes helyiségeiben megtalálható minden, amit csak a vidéki senorok ki tudtak gondolni. De a politikai gyűléseket változatlanul a régi épületben tartják.
– Miért?
– Mert nálunk a régi házat nagyobb tisztelet veszi körül.
A Don Fadrique-iek nevetnek:
– Ne feledje el, mi mégiscsak valahogyan Don Quijoték vagyunk.
Don Quijoténak tartják magukat, bár származásukat, vérüket, társadalmi helyzetüket tekintve inkább Sancho Panza utódai.
A tegnapig uralkodó Spanyolország, a földesurak és szerzetesek, bankárok és misztikus filozófusok Spanyolországa hagyományból ápolta ugyan a nagy Cervantes hivatalos kultuszát, de könyvét úgy magyarázta, mint tragikus, megoldhatatlan dilemmát az eszményi lovag, az arisztokrata Don Quijote és a közönséges, hétköznapi, plebejus Sancho – a költészet és a próza, a csodálatos álom és a vulgáris valóság között. Ez hazugság volt, mindenekelőtt Cervantes meghazudtolása. Spanyolország nagy írójának mindkét hős kedves volt: egyforma szeretettel írta meg mindkettőjüket. Cervantesnál Don Quijote és Sancho nem ellentmondás, hanem szintézis, nem tragédia, hanem a spanyol nép szellemi és alkotó erőinek apoteózisa.
Elkövetkeztek a nagy megpróbáltatások napjai. A búsképű lovag és barátja, fegyverhordozója már nem a szélmalmok, nem mesebeli varázslók ellen szállt harcba.
A XX. század legkegyetlenebb, legsötétebb fegyveres erői rontottak rá a békés, felkészületlen Spanyolországra.
A világ szemtanúja Don Quijote dicső párviadalának. Don Quijote az egész emberiségért, az egész emberiség ellenségei ellen csatázik. Buzogánya nemcsak a földet, a házat, a családot védi – védi a spanyol kultúrát, könyveket, eszméket, a gondolkodás és az alkotás szabadságát is.
FEBRUÁR 7
Valencia! Simogató napfény, a tenger, a virágok, gyümölcsök részegítő illata fogad. A hegyek között épült rideg, háborús Madrid után valóságos felüdülés ez. A narancs – ameddig a szem ellát – aranyszőnyegként hever a város körül, nincs hova szállítani, nincs kinek eladni. Gyümölcstől roskadozó narancsfák nőnek a főutcákon, az aszfalt kellős közepén, lámpaoszlopok és villamosvezetékek között. Ez ugyanolyan természetellenesen hat, mintha például a fürdőkád csapjából a vízzel együtt halak is ömlenének. A járdákat valósággal ellepi a tétlen tömeg. Hadköteles fiatalemberek egész légiója csavarog, üldögél elterpeszkedve a kis asztalkák mellett. A Castelar téren óriási plakát: ,.Ne feledd, hogy a front 140 kilométerre van innen!” Az ellátás egészen rosszul van megszervezve, a piacokon kevés az élelmiszer, de az éttermekben korlátlanul kapható hús, baromfi, hal, felvágott, főzelék. A város zsúfolt, a lakások tömve, a minisztériumok mind a mai napig verekszenek az épületekért, a miniszterek szállodákban laknak és étkeznek, s mindegyikük után az újságírók egész falkája lohol. Esténként a szállodai éttermekben közös kávé mellett, hangosan vitatják a katonai és államügyeket.
Largo Caballerót mindenki szidja: ellenségei fennhangon, hí24vei csak úgy csendesen. De tartanak tőle: az „öregnek” rossz szokásai vannak, ordít, nem tűr ellentmondást, a katonai kérdéseket egymaga dönti el mint hadügyminiszter, a többi kérdést egymaga mint kormányfő. Csak legalább döntene, de nem dönt. Hadműveletekre vonatkozó igen fontos iratok nagy halomban hevernek az asztalán, a kutya se néz feléjük, senki sem hajtja végre a bennük foglaltakat. Történhet bármi – Caballero este kilenckor aludni tér, és senki sem meri felébreszteni az „öreget”. Ha Madrid éjfélkor elesne, a kormány feje ezt is csak reggel tudná meg. Csöndes harc folyik ellene, de egyelőre mindenkit elhallgattat azzal fenyegetőzve, hogy lemond s ezzel megfosztja a népfrontot vezetőjétől. Még a kommunisták is, akik másoknál világosabban látják Caballero politikájának végzetességét, időelőttinek és károsnak tartják lemondását, abból az elgondolásból kiindulva, hogy ez ártana a kormány külső tekintélyének. Az „öreg” érzi ezt, ezért mindenkit terrorizál: vagy feltétel nélkül engedelmeskednek neki, vagy itthagy csapot-papot.
Az új támadást rettenetes lassan készítik elő; az alakulatokat még nem egészítették ki, s bár fegyver van, mind ez ideig nem fegyverezték fel teljesen őket. Caballero egyetlen puskát sem ad ki aláírása nélkül. Azt hiszi, hogy minél később adja ki a fegyvert, annál jobban megóvja. Valójában éppen fordítva van. A katonák botokkal gyakorlatoznak, s mivel közvetlenül a harc előtt kapják meg a fegyvert, nem tudnak bánni vele: eltörik vagy elhajítják. A közelgő támadásról mindenki tud a városban, természetesen az ellenség is, és itt tudják, hogy az ellenség tudja, s az ellenség is tudja, hogy mi ezt tudjuk. A kávéházban, a parancsnokságokon, a villamoson vitáznak arról, hogy vajon sikerül-e a lázadóknak megelőzni bennünket, vagy nekünk sikerül megelőznünk őket.
Madrid után mindez szokatlan, bántó és nyugtalanító. Madridban, két kilométerre a fronttól, az emberek jobban bíznak a sikerben, mint itt a hátországban.
A köztársasági támadás hadműveleti tervének lényege (ezt a titkos tervet természetesen én is ismerem; mennyivel vagyok én rosszabb a többinél?!), hogy mintegy 15 brigádból álló rohamcsoport – egy egész hadsereg – védelmünk balszárnyán, a Maranosa-San Martin de la Vega szakaszról csapást mér a fasisztákra, s az első nap kijut a toledói országúira. Egy kisegítő csoport Brunete irányában támad. Egy másik csoport dél felől fedezi a fő csoportot. A madridiaknak az a feladatuk, hogy kiegészítő támadásokat hajtsanak végre: az egyiket az El Prado parkból, a másikat Villaverdéből, Lister korábbi megerősített állásaiból.
Az edzett, súlyos harcokban kipróbált madridi hadtestnek másodrangú szerepet osztottak ki. Ez nem véletlen, ebben politika van. Largo Caballero és Cabrera tábornok, a vezérkar főnöke fejébe vette, hogy teljesen új hadsereggel szabadítja fel Madridot, olyan hadsereggel, amelyet ők alakítottak meg, s amelyhez a madridiaknak semmi közük. Caballero így akarja kiköszörülni a csorbát: hiszen novemberben sorsára hagyta Madridot, sőt nyíltan kijelentette, hogy stratégiailag értelmetlen időnek előtte védeni a fővárost. Most bebizonyítja a maga igazát, s mint Madrid felszabadítója jelenik meg!
Vontatottan, minden eresztékében recsegve-ropogva dolgozik a vezérkari gépezet. A tisztek ide-oda utaznak – Valenciából a központi front parancsnokságára, a központi front parancsnokságáról Madridba. Jönnek-mennek a levelek, a jelentések, a feljegyzések, útközben elkerülik egymást, elavulnak, visszavonják őket. Vég nélküli telefonbeszélgetések folynak. A kémelhárító már több ízben felhívta a figyelmet arra, hogy a fasiszták mindent lehallgatnak, hogy nem szabad bízni a telefonvezetékben. Ezért aztán a parancsnokok szörnyen konspiratív nyelven társalognak:
– Hola ezredes, a madárkák már megérkeztek?
– Igen, tábornokom. Ma 9 óra 30-kor megérkeztek.
– Sok madárka?
– Tizennégy könnyű és négy nehéz. Két madárkának a leszálláskor eltört a futóműve.
– Caramba! Miféle marha vezette őket?!
– Erről már ment jelentés a kövér légügyishez. Ő azonban nem sokat törődött vele.
– Egy miniszter számára ez túlságosan jelentéktelen esemény. Ő úgyis úgy tartja majd számon, hogy négy nehéz madárkánk van … Hát a teknősbékák? Valamennyi úton van már?
– Nem mind, tábornokom. Két szakasz teknősbékának javítják a hernyótalpait.
– De hiszen így sohasem fogjuk megkezdeni! Már másodszor halasztjuk el a lakodalmat. Esküszöm minden szentekre, hogy a fasiszták megelőznek bennünket! A felderítés jelenti, hogy az ő lakodalmukhoz már minden készen áll.
– Semmit sem tehetek! Ön tudja, tábornokom, hogy mi a helyzet a vőlegénnyel: megharagszik, ha figyelmeztetjük.
– És a vőlegény helyettese már elutazott Valenciából?
– Azt hiszem, nem utazik. A vőlegény utazik a második helyettessel.
– A szakállassal?- Úgy van, tábornokom.
– Ehhez nekem semmi közöm. Én erről nem tudok. Engem nem fog megtalálni.
– Mit kíván jelenteni a gyermekek egészségéről?
– A gyermekek teljesen egészségesek. A hőmérséklet emelkedik. Ne felejtse el: nem kaptam meg öntől 2800 játékot a legutóbbi szállítmányból. S ezekből az … izé … nincs elég … Kifogyóban vannak. Még csendes napokon is használunk ezekből az … izékből… mintegy 80 ezret naponta.
– Hát az ő madárkáik felröpültek-e?
– De még mennyire! Hét madárka. Diót dobáltak. Hét diót.
– Áldozatok nincsenek?
– Egy van. Egy dió közvetlenül a parancsnokság mellett robbant fel. Megölt egy botos embert.
– Milyet, tábornokom?
– Botosat, mondom!
– Bocsásson meg, tábornokom, milyet?
– Bo-to-sat! Vagy nem érti a rejtjeles beszédet? Nos hát gépfegyvereset, érti?!
– Értem, tábornokom!
A támadást január 27-ére tűzték ki, azután elhalasztották február 1-ére, majd 6-ára, most pedig 12-ére. Közben már nemcsak a felderítés, hanem a védelem balszárnyán levő alakulatok maguk is jelentik, hogy a lázadók élénk tevékenységet fejtenek ki ezen a szakaszon. Úgy látszik, Franco mégiscsak megelőz bennünket.
FEBRUÁR 8
Pompásan ebédeltünk del Vayóval és feleségével egy tengerparti étteremben. Hatalmas, friss homárokat kaptunk, s éppen a nemzetközi helyzetről, Roosevelt álláspontjáról, a Vatikán álláspontjáról, Blum álláspontjáról meg még valakinek az álláspontjáról beszélgettünk, amikor odajött valaki s közölte, hogy a lázadók teljes erővel támadnak Madrid ellen, hogy már átvágták a valenciai utat, s hogy mindennek vége.
Nyomban ebéd után útnak indultam vissza Madridba. Késő este jutottam el Argandáig, aztán azt is elhagytam; az út szabad volt egészen a városig, de az ágyúdörgés nagyon közelről hallatszott, s az országút zsúfolva volt fejvesztett, halálra rémült csapatokkal. A sötétben madridiaknak gondoltam őket, de a parancsnokok közül senkit sem ismertem. Megtudtam, hogy ezek az új brigádok, amelyek a támadó hadműveletekhez fejlődtek fel, de megálltak, visszasomfordáltak, még a kiinduló állásukat sem foglalták el. A tisztek és a politikai biztosok arca döbbenetet, rémületet tükrözött, pusztulásról, vereségről, azonnali szükségszerű visszavonulásról folyt köztük a szó. Mindennek tetejébe a 21. brigádban szerencsétlenség történt. Az egyik zászlóaljparancsnok tisztjeivel együtt egy fogolytól elvett bombát vizsgálgatott. A bomba fölrobbant, s a zászlóaljnak mind a hét tisztjét megölte.
Éjszakára a lázadók erős rohamokkal előrenyomultak a Jarama folyó jobb partjáig, elfoglalták Vaciamadrid falut, ahonnan tűz alá vették s ezzel elvágták a valenciai országutat.
A városba kerülő úton be lehet jutni. Én azonban inkább egy országút menti kunyhóban töltöttem az éjszakát, hogy hajnalban tájékozódni tudjak majd az eseményekben.
FEBRUÁR 10
Többszöri próbálkozás után sem sikerült kiverni a lázadókat Vaciamadridból. A valenciai utat most már állandó tűz alatt tartják a fasiszták. Nyilvánvalóan új erőket hoznak ide. Megint csak a régi csapatokat kellett ideszállítani Madridból. Itt van ismét Modesto, Lister, Hans, Lukács, Márquez. Velük kell betömni a réseket. A tartalékhadsereg most érkezett alakulatait kaotikus állapotban visszavitték a hátországba, hogy ott rendbeszedjék őket.
FEBRUÁR 11
A marokkóiak éjjel odalopóztak a vasúti hidat őrző századhoz, megsemmisítették az egész századot, és átkeltek a Jaramán.
FEBRUÁR 14
A lázadók ezen az éjszakán indították meg első rohamaikat Arganda térségében. Szuronyrohamokra és kézitusákra került sor. A köztársaságiak visszaverték a lázadókat, és valamennyi állásukat megtartották. Reggel óta a harc ismét folyik, de kisebb erővel. A fasiszták támadó lendülete mintha alábbhagyott volna. Az ágyúdörgés és a gépfegyverropogás viszont egy percre sem szűnik meg. Különösen tombol a német légelhárító tüzérség. Ha egy gép megjelenik a láthatáron, az égen nyomban feltűnik az ágyútűz óriási, fekete, lángoló fényekkel tarkított halálos felhője.
A fasiszták elhatározták, hogy bombázni fogják a köztársasági alakulatokat. Tizennégy órakor Arganda légiterében megjelent hat Junkers harminchat vadászgép kíséretében. Egy szempillantás sem telt bele, máris szembetalálkoztak negyven köztársasági vadászgéppel. A harcban egyidejűleg összesen hetvenkét repülőgép vett részt. Mindkét fél földi csapatai izgatottan figyelték a légiharc látványát. A rengeteg motor fülsiketítő zúgása az egész környéket betöltötte.
Háromszor próbáltak a Junkersek átjutni a köztársasági vonalakon, hogy ledobják bombáikat, és háromszor voltak kénytelenek menekülni a köztársasági vadászok elől. Így a Junkerseknek vissza kellett fordulniok anélkül, hogy bombáikat ledobhatták volna.
FEBRUÁR 16
Derék fickó ez a Dorado, csak néha kissé gyáva, ami bizony nem nagyon illik egy kommunistához. De ma hőst csináltunk belőle.
Vallescason át, a valenciai országúton hagytuk el Madridot. Dorado nyugodtan és biztos kézzel vezetett. Ezekben az utóbbi napokban többször mentünk vele errefelé, Modesto és Márquez frontszakaszára. A folyó messze volt tőlünk. Doradót mint afféle sofőrt nem érdekelte a térkép, azt tartotta, hogy az csak az utasok szórakozására szolgál, nem tudta, hogy odább a folyó éles kanyart ír le, kijön egészen az országúiig, s hogy éppen ez az a hely, ahol az út a lázadók tüze alatt áll. Nyugodtan hajtott 80 kilométeres sebességgel. Magunk mögött hagytuk a 16., 17., 18. kilométerkövet – itt hirtelen lenyomtam a sofőr fejét, és rákiáltottam: – Hajts, ahogy csak tudsz! – Kocsironcsok, lövedékektől leszaggatott távíróvezetékek hevertek az országúton. Magam is mélyen lehajoltam, egyik szememmel láttam a sofőr rongyos bakancsát, amint teljes erőből nyomja a gázpedált. A golyók mint a záporeső kezdtek el kopogni az országúton, de csak vaktában lőttek ránk, és el is késtek a tüzeléssel, csak egyetlenegy golyó súrolta Buickunk hűtőjét, a többi mind célt tévesztett. Másként nem is lehetett. A fasiszták már egy hete tűz alatt tartják az országutat, eszükbe sem juthatott, hogy akadnak olyan őrültek, akik itt autóznak. Éppen erre számítottunk. Mint a szélvész száguldottunk az argandai hídhoz. Ott franciák ugrottak elibénk a 12. brigádból, s kis híján lekaszaboltak bennünket; azt gondolták, hogy lázadók törtek át. – Bravó, komám! – kiáltottam. – Ez volt a tűzkeresztséged. – Dorado, büszkén feszítve a volánnál, győztesként vezette a kocsit a parancsnokság elé. Lukács nagy jelenetet rendezett. Még azzal is megfenyegetett, hogy az öngyilkossági kísérlet miatt megvonja az ebédet. De nem vonta meg. Este, mikor visszatértünk Madridba, becsületszavamat adtam a külföldi újságíróknak, hogy a valenciai út, a lázadók rádiójának hazug meséivel szemben, mind ez ideig bármilyen jármű számára járható, s hogy erről magam győződtem meg. Két tudósító táviratot is küldött lapjának. Én azért mégsem küldtem. Nem kell túlzásba vinni a dolgokat.
FEBRUÁR 17
A madridi csapatok egyik csoportja a szárny felől és hátulról szorongatja a Jarama mentén tevékenykedő lázadó csapatokat.
Reggel 7 óra óta a köztársaságiak harckocsi- és tüzérségi támogatással támadást indítottak a Cerro de Los Ángeles-magaslattól délkeletre fekvő Maranosa település irányában. A harckocsizó alakulat mesterien átkelt a folyón, s maga után vonta a gyalogságot. A köztársasági tüzérségnek sikerült elhallgattatnia a lázadók légelhárító ütegeit, éppen akkor, amikor a köztársasági harci repülőgépek megjelentek.
Dél felé a harctér felett fasiszta gépek tűntek fel. Tizenöt Junkers közeledett rengeteg vadászgép kíséretében. Ez az armada eredménytelen bombatámadást intézett az ellen a körzet ellen, amelyben a köztársasági tüzérséget sejtette. A második hullámban ugyanezek a gépek Argandát próbálták támadni, de a köztársasági légelhárítók tüzébe ütköztek, s bombáik ledobása nélkül voltak kénytelenek visszafordulni.
A február 18-ára virradó éjjel és a nap folyamán a lázadók ellentámadást indítottak Maranosánál; ez aztán meggyengítette őket a Jaramánál, Argandánál.
A lázadókat felbőszítette a madridi csoport támadó hadművelete, s elhatározták, hogy éjszakai bombázással nyomban megbüntetik a madridiakat. Azért éjszakaival, mert ez biztonságosabb a légi banditák számára. Így aztán több mint egyhónapi szünet után ismét remegnek az ablakok a robbanásoktól, ismét halljuk a sebesültek jajkiáltásait, a központi utcákat ismét elborította a törmelék, a városi hullaházakba ismét hordják a halott asszonyokat és gyerekeket.
Mindössze két héttel ezelőtt jelentette ki Franco, hogy már rég elfoglalta volna Madridot, ha nem sajnálná rászabadítani a főváros békés lakosságára a tüzérségi és légi bombázás borzalmait. „Humanizmus”, melyet meteorológiai jelentések, felázott talajú repülőterek sugallanak! Elpárolgott a nedvesség a repülőterekről – elpárolgott Franco és Göring emberszeretete is.
Egy órával ezelőtt újabb kegyetlen légiharc folyt le a Jarama fölött. Ez alkalommal a fasiszta repülők nagyon szívósan harcoltak. Nyilvánvalóan parancsot kaptak, hogy mindenáron tartsák magukat, mindenáron kényszerítsék meghátrálásra az ellenséget. Hét fasiszta repülőgép semmisült meg. A köztársaságiak három vadászgépet veszítettek, az egyik repülő megsebesült, a második sértetlen, a harmadik sorsa ismeretlen. De – bár három repülőgép elveszett – ez alkalommal is elűzték az ellenséget, ők maradtak a csatatér urai.
Mind hevesebben tombol az ütközet Madrid körül. Tíz meg tízezrek harcolnak mind a két oldalon. A kis háború nagy háborúvá fejlődött.
FEBRUÁR 18
Az utóbbi három nap harcaiban sok vonás és epizód mutatja, mennyire kíméletlenné vált a háború, milyen messze maga mögött hagyta már a kezdeti partizánkodó időszakot.
A jaramai front rendkívül zsúfolt. Mindkét fél jelentős erőket összpontosít ezen a viszonylag kicsiny frontszakaszon. Szinte megszakítás nélkül dörögnek az ágyúk, kelepelnek a gépfegyverek, egymást követik a gyalogsági, páncélkocsi- és légitámadások s a velük járó éjszakai kitörések, szuronyrohamok, lovassági felderítések a szárnyakon.
A lázadók az utóbbi harcokban megint nagyon súlyos veszteségeket szenvedtek. A megfigyelő pontokról jól látni, hogy a sebesültszállító buszok egész karavánokban robognak hátra a vonalak felől. Sok halott marad a csatatéren. Jelentősek a köztársaságiak veszteségei is.
Az egyik brigád harcosai hihetetlen merészséggel két fasiszta harckocsit és egy tankelhárító löveget lőttek ki és zsákmányoltak. Teljesen nyílt terepen rohamoztak, csak az elszántság és a halálmegvetés segítette a fiatal „tankelhárítókat” a győzelemben.
A harcoló felek vonalai annyira közel kerültek egymáshoz, hogy néha szinte egymásba fonódnak. Tegnap egy köztársasági harckocsi nyugodtan, mit sem sejtve kisétált egy tisztásra, ahol a fasiszta idegenlégió katonái tartózkodtak. A lázadók szintén egészen nyugodtan fogadták a harckocsit, abban a hitben, hogy a sajátjuk. A parancsnok kiszállt a gépből, hogy tájékozódjon, s csak akkor ébredt rá, hogy hová került. A hidegvér és a gyors elhatározás mentette meg. Villámgyorsan visszaült a tankba és tüzet nyitott. A marokkóiak megpróbáltak rátámadni kedvenc tankelhárító fegyverükkel, a benzinpalackkal, de a tank lekaszálta, legázolta az egész egységet, majd visszatért. (Körülbelül ugyanilyen eset történt januárban Majadahondánál egy fasiszta harckocsival, de ott a legénység cserbenhagyta tisztjét, aki fogságba is került.)
De nem mindig végződik ilyen szerencsésen a harckocsizok harca. Bátran és tragikusan pusztult el egy harckocsiszakasz parancsnoka, Fritz elvtárs, a nagyszerű német antifasiszta, forradalmár munkás. Gépét telitalálat érte. Ő maga csak könnyebben sebesült meg, lefeküdt a tank alá abban a reményben, hogy később majd valahogy elkúszik. A második lövedék leszakította a lábát. Elborította a vér, de revolveréből tüzelt az őt körülvevő fasisztákra, utolsó golyóját pedig saját fejébe röpítette.
Fritz társai, vállalva újabb áldozatok kockázatát, ellentámadásra indultak, s megmentették parancsnokuk testét, nehogy az ellenség meggyalázza. Ott nyomban esküt tettek, hogy megfizetnek parancsnokuk pusztulásáért: a német munkások tovább küzdenek Spanyolország harcmezőin a Hitler-fasizmus ellen!
A köztársaságiak egyre gyakrabban intéznek támadásokat a város közvetlen védelmi vonalain. Az elmúlt éjjel a fasiszták megpróbálták visszaszerezni az előző napon elveszített épületcsoportot. Madrid védői visszaverték ezt a támadást, sőt az ellenség üldözése során felfedeztek két oldalzó géppuskát, bombát dobtak rájuk, és megsemmisítették őket a géppuskásokkal együtt.
A madridiak ezekkel a mind gyakoribb kitörésekkel nyugtalanítják az ostromló csapatokat, s ezzel segítik a Jaramánál küzdő társaikat. A legfelsőbb parancsnokság tegnap végre egységes vezetés alatt egyesítette a Madridnál és a Madriddal szomszédos frontszakaszokon – Las Rozastól Aranjuezig – működő erőket. Ez a döntés megfelel a központi front csapataiban uralkodó hangulatnak.
A csapatokban mind nagyobb a készség a támadó hadműveletekre. A harcban nevelődött új káderek küzdenek, hogy rend és fegyelem legyen a hadseregben, hogy ne a rábeszélés, hanem a parancsadás módszere érvényesüljön, s hogy teljesítsék is a parancsokat; küzdenek a vezetésben mutatkozó kapkodás és tétovázás ellen. Örömmel üdvözlik, hogy a parancsnokságokat és a front körüli intézményeket megtisztítják a bürokratáktól, szabotálóktól és árulóktól, az álcázott fasisztáktól, s hogy olyan bátor, erélyes parancsnokokkal váltják fel őket, akik a gyakorlatban, a harcban bizonyították be hűségüket a köztársaság iránt.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet