MÁSODIK RÉSZ
(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)
12
JANUÁR 21
Az első szoba teljesen üres, még bútor sincs benne.
A másodikban két íróasztal, a sarokban egy halom takaró meg egy kosár. A falon, üveg alatt, valamilyen más fényképről levett aránytalanul nagy keretben Trockijnak egy külföldi lapból kivágott arcképe. Mi tagadás, kissé különösen hat manapság ez az arckép Madridban.
Miguel Martinez és ismerőse, José Quesada argentin újságíró bement a harmadik, az utolsó szobába. Itt a fal mellett, egy hosszú heverőn két fiatalember feküdt egymás felé fordulva.
Igaz, hogy az idő már jócskán előrehaladt: fél kettőre jár, ám a földön heverő ánizslikőrös üveg megmagyarázta, miért fekszenek ezek a derék fiúk. Miguel felkelti őket, bocsánatot kér a háborgatásért, s megkérdezi, hol található a madridi POUM vezetősége. A fiatalemberek, miután kissé magukhoz térnek, megadják a felvilágosítást:
– Itt csak a propagandairoda van. A POUM madridi bizottsága a Goya utca 17-ben található.
Így hát Miguel és Quesada elballagott a Goya utca 17-be.
Itt már egészen más kép fogadta őket. A gazdag nagypolgári lakásban kacér kisasszonyok futkároztak, írógép kattogott, rádió szólt. Az ajtó mögül tányércsörömpölés hallatszott, ínycsiklandó ételszag lopakodott be a szobába.
Miguel és Quesada közölte, hogy beszélni szeretnének valakivel a vezetőségből. Egy apró termetű emberke jött ki az ebédlőből, bemutatkozott, hogy ő Enrique Rodriguez, a POUM madridi bizottságának titkára. Készségesen vállalkozott rá, hogy megad minden információt a két dél-amerikai látogatónak. Többnyire Quesada kérdezett, Miguel sötét arccal jegyezgetett a noteszába. Persze jobb lett volna, ha gyorsírót hoznak magukkal, akár kettőt is: Enrique beszédes volt, mint a hegyi patak, mint a csintalan tengelicefióka, mint egy vénasszony. Pillanatok alatt egész csomó újságot mondott. Kiderült szavaiból, hogy Spanyolországban polgárháború folyik. Az ellenség nagyon erős. Madrid hősiesen védekezik immáron … Rodriguez hirtelen elakadt: tulajdonképpen hány napja is védekezik hősiesen Madrid?- Hetvennégy – mondta komoran Miguel.
– Úgy van, pontosan hetvennégy.
A továbbiakban közölte, hogy a németek és az olaszok támogatják Francót, a nemzetközi forradalmi mozgalom viszont a spanyol munkásosztályt támogatja.
Quesada megjegyezte, hogy mindez voltaképpen már ismeretes. Őt és kollégáját inkább érdekelné néhány adat annak a politikai szervezetnek a tevékenységéről, melynek helyiségében jelenleg tartózkodnak.
A szószátyár Rodriguez egycsapásra tartózkodóvá vált. Most már minden szót harapófogóval kellett kihúzni belőle.
– Mivel foglalkozik a POUM Madridban és környékén?
– Különféle munkákat végzünk.
– Például?
– Például szakszervezeti, szervezési, katonai és propagandamunkát. Külön propagandairodánk van. Ez egy másik épületben található.
– Mi az önök katonai munkája?
– Jelenleg jelentősen csökkent. Korábban saját alakulataink voltak Sigüenzánál, Katalóniában és egyebütt. A kormány azonban elhatározta, hogy kezébe veszi a hadsereget, s pártállásra való tekintet nélkül egyesíti az alakulatokat. Ezért inkább fokozott kulturális és politikai munkát végzünk a katonák között. Vörös Bajtárs címmel újságot adunk ki, agitátorokat küldünk. Ez is a propagandairodán át történik. Propagandairodánk igen nagy munkát végez.
– No és milyen propaganda-jelszavakat ad ki a POUM?
– Forradalmiakat, természetesen. Leleplezzük a népfront igazi értelmét. Általában a legkülönbözőbb dolgokat leplezzük le.
Rodriguez jelentőségteljes arcot vágott.
– Milyen dolgokat lepleznek le? És mi az ön véleménye szerint a népfront igazi értelme?
– Erről sokat lehetne beszélni. Alapjában véve a népfront természetesen azt jelenti, hogy a proletariátus minden forradalmi pozícióját feladja.
– Ne mondja! Ez igazán érdekes!
Rodriguez mint valami betanult leckét folytatja:
– Spanyolországot a népfront-politika eredményeképpen felfogják osztani a francia és a szovjet imperialisták között.
– Ez szörnyen érdekes! De hát akkor a francia imperialisták miért nem segítik a köztársasági Spanyolországot? Egyesek közülük, szerintem, még arra is hajlandók, hogy átengedjék Spanyolországot Francónak és a németeknek.
– Játék, játék! Diplomáciai játék! S aztán, ne felejtsék el, a franciák nagyon félnek Hitlertől. Ezért annyira semlegesek …
Rodriguez ügyetlenül elhallgat. Érzi, hogy belegabalyodott a dologba. Ennek az oly tartalmas beszélgetésnek a folytatása meghaladja erejét. Egyébként is, úgy látszik, Rodriguez csupán bábfigura itt. Nem ő intézi az ügyeket a madridi POUM-ban. A fáradhatatlan argentin tovább kérdezgeti:
– Amit most ön mondott, az Trockij véleménye?
– Igen … De hát azért úgy általában meg kell önöknek mondanom, hogy mi nem mindenben értünk egyet vele. Indokolatlanul tartanak bennünket feltétlen trockistáknak. Figyelembe vesszük a véleményét nemzetközi kérdésekben, de megköveteljük, hogy ő viszont vegyen figyelembe minket a spanyol ügyekben. Éppen ezért kellett visszaküldeni azt a katonai missziót, amelyet ő küldött ide. Őszintén szólva … de kérem, ezt ne írják meg, a POUM nélkül Trockijnak nem lesz semmiféle negyedik internacionáléja. Hiszen rajtunk kívül senki sem áll mögötte.
– És jelenleg hány tagja van Madridban a POUM-nak?
– Ősszel a másfélezret is elérte. Most persze kevesebb. Ne felejtsék el, evakuáció van.
Rodriguez megígéri, hogy a dél-amerikaiak legközelebbi látogatásáig összegyűjti a POUM valamennyi kiadványát. Továbbra is szívélyes, de arca szemmel láthatóan elsötétül, amikor Miguel, jegyzetfüzetébe pillantva, megkérdezi, hogy Florencio López, Mariano Salas és Fernando Salvadores bent van-e a madridi POUM jelenlegi vezetőségében.
– Igen, bent vannak. Helyesebben: bent voltak. De miért kérdi?
– Csak úgy. A pontosság kedvéért.
Ez az utolsó kérdés végtelenül nyomasztóvá teszi a légkört. Rodriguez ellenségesen és zavartan búcsúzik.
Miguel és Quesada az utcán nyomban megnézik azokat az 1935. december 17-i madridi újságokat, amelyeket már előzőleg nagy nehezen megszereztek. Igen, így van. Florencio López, Mariano Salas és Fernando Salvadores fő részesei voltak annak a betöréses lopásnak, melynek során eltűnt a madridi közművek munkásainak fizetésére szánt másfélmillió peseta. A lapokban olvashatók a letartóztatáskor tett vallomásaik, s látható néhány fénykép, amint a nagy halom papírpénz alatt roskadozó asztal mellett állnak.
A POUM rengeteg gyönyörű lakást és elhagyott villát foglalt le, különös tekintettel a borpincékre. Kinézte magának a legjobb gépkocsikat, politikai ellenőrzése alá vette a színházakat, a szórakozóhelyeket és vendéglőket és a papírkereskedéseket. A szervezet köré egész sereg olyan ember csoportosult, akiket züllött erkölcsi élet, csalás vagy lopás miatt más pártokból kizártak.
Még hadsereget is szerveztek maguknak. Barcelonában és Léridában nagyon gyakran lehetett találkozni gépkocsikkal, melyek félelmetes külsejű fiatalembereket és szíjakkal, revolverekkel, jelvényekkel tetőtől talpig teleaggatott ifjú hölgyeket szállítottak.
A POUM-isták kezdtek mind nagyvonalúbban dolgozni. Lapjaik hasábjain dagályos határozatok jelentek meg fölöttébb gyanús aláírásokkal, mint például: „Barbastro kerület marxista parasztjai”.
Általában úgy éltek, mint hal a vízben.
Később azonban rosszabbra fordult a helyzet A három POUM-ista hadoszlop parancsnoka rendszert csinált abból, hogy mindig éppen akkor hagyja ott csapatait a fronton, amikor meg kellene kezdeni a harcot. Egy nyolcszáz főnyi osztaguk közvetlenül az ütközet előtt hagyta el az aragóniai front egyik szakaszának kulcspozícióját. A kicsiny Thälmann-osztagnak kellett lóhalálában átvennie a szökevények helyét, és visszavernie az ellenséges támadást, létszáma felének elvesztése árán. Ugyanannak a frontnak egy másik szakaszán egy induló köztársasági támadást is meghiúsított a POUM-ista alakulat eltávozása. A központi fronton is, Sigüenzánál váratlanul otthagytak csapot-papot, ügyet sem vetve a milicisták tiltakozására. Helyükbe a vasutas-zászlóalj állt, amely, megvetve lábát a székesegyházban, hősiesen fedezte a visszavonulást.
A POUM Vörös Bajtárs című kiadványában (nem tudni, hol adják ki) azt állítja, hogy a trockisták a Nemzetközi Brigád soraiban harcolnak a köztársaságért. A 11. és a 12. brigád parancsnokai, Hans és Lukács kategorikusan cáfolják, hogy bármilyen effajta harcostárs akad alakulataikban.
Ezek az esetek katonai körökben természetesen bizalmatlanságot keltettek minden iránt, ami trockista cégér alatt történik. A POUM-ista alakulatok széthullottak. Parancsnokaikat elkergették a frontról. Ez rendkívül kínosan egybe esett azzal, hogy konspiratív körülmények között Barcelonába érkezett három személy, akik kijelentették, hogy Trockij küldte őket mint „katonai missziót” a POUM segítségére. A „misszió” egy hetet töltött Barcelonában, majd szép csendben eltűnt Spanyolországból.
Mindez még csak hagyján, ebből még nem lett volna semmi baj. A hihetetlen összevisszaságban, a háborgó spanyol politikai helyzetben a POUM még sokáig tarthatta volna magát. Saját főnökük szedte rá és tette tönkre őket azzal, hogy fantasztikus és teljesíthetetlen feladatokat rótt rájuk. Abban az országban, ahol a népfront irányítja a szabadságért és a függetlenségért folyó fegyveres harcot, ahol a Szovjetunió nevét a szó szoros értelmében mindenki a legnagyobb tisztelettel és szeretettel ejti ki, Trockij hívei két utasítást kaptak uruktól: szálljanak szembe a népfronttal, és lépjenek fel a Szovjetunió ellen.
Ettől kezdve a POUM, a szokásos trockista mintára, két sorba fejlődött. Az élén Nin (Trockij volt titkára, a POUM jelenlegi titkára) és még néhány személy gyűléseken támadja és provokálja a népfrontot, rágalmazza a köztársasági kormányt, ellenzi, hogy a népi milíciát reguláris haderővé változtassák. A léridai trockista gyűlésen Nin, aki akkor még tagja volt a katalán kormánynak, kirohanasokat intézett a kormányhatározatok ellen, amelyeket maga is megszavazott. Ennek aztán rossz vége lett. Valamennyi katalóniai párt és szervezet követelésére Nint kétkulacsossága miatt eltávolították az új katalán kormányból.
A Batalla, a POUM lapja egyetlen célpontot talált csak, melyre gyűlöletét és mindennapos támadásait zúdíthatja. Nem Franco tábornok, nem Mola tábornok, nem az olasz és nem a német fasizmus ez a célpont, hanem a Szovjetunió. A lap a legrosszindulatúbb, a legelképesztőbb hazugságokat írja a Szovjetunióról. Mindennap közli, hogy Moszkvában lázadás tört ki, hogy a Kominternt megszüntették, Dimitrovot letartóztatták és Szibériába száműzték, hogy a szovjet sajtó szidja a népfrontot, hogy Leningrádban éhínség dühöng … A lázadók egyetlen lapja sem mulasztja el, hogy kivonatokat közöljön a Batallából.
JANUÁR 28
Valóságos elvarázsolt erdő ez. Különösen éjjel. Éjnek idején eltévedni a Casa del Campóban – csúf história. Eltévedni természetesen emberi dolog, de nem tanácsos a Casa del Campóban 1937 tavaszán. Ez a park-erdő, mely azelőtt a madridiak kirándulóhelye volt, most tömve van a legkülönfélébb emberekkel. Ha Piroska itt letér a helyes útról, ötven lépést sem kell tennie, s könnyen beleütközhet a német acélsisakos farkasba vagy egy szép fezt viselő, kissé ázott, golyószórós marokkóiba.
Ezért a parancsnok sűrűn pillantgat a fák közé, sűrűn ellenőrzi az utat a kanyaroknál. Az eső feláztatta az utakat, a tájékozódási pontok ködbe burkolóztak, a ritkán felhangzó dörrenésekből nem lehet megállapítani, honnan lőnek. Kiváltképpen megtévesztők a lázadók robbanógolyói: a mi oldalunkon robbannak, ami úgy hangzik, mintha a mieink lőnének. Egy ilyen alattomos golyó ölte meg tegnap éjjel a bátor, kedves, fiatal Ariz kapitányt, az asturiai tanítót.
Végre meglátjuk a dombon, a fák között a nappal ideszállított kis hangszórós kocsit. Pótmotor táplálja az erősítőt. A kis Gabriela Abad, a katonai főbiztosság propagandistája lép először a mikrofonhoz. Belekiált a sötétségbe:
– Katonák, akik Franco, Mola, Cabanellas parancsára harcoltok, figyelem, figyelem!
Gabriela gyorsan, szabatosan beszél. Szenvedélyesen szól az asszonyokról, akik segítenek férjüknek Madrid védelmében, felszólítja a becsapott katonákat, hogy hagyják ott lövészárkaikat, jöjjenek át a törvényes köztársasági kormány táborába, térjenek vissza családjukhoz, mely várja őket.
Utána a parancsnok, a régi hadsereg tisztje beszél. Hangsúlyozza, hogy mindig hű marad hazájához és népéhez, s hogy bizonyos a nép győzelmében.
Gabriela felolvassa a Los Ángeles-magaslat megrohamozása során foglyul ejtett don Ricardo Belda López őrnagynak, a nagyhírű fasiszta parancsnoknak, Franco szemefényének felhívását, melyben rábeszéli a tiszteket és a katonákat, hogy szüntessék be a harcot és adják meg magukat a köztársaságnak.
A hallgatók háromszáz méternyire innen, a lövészárkokban ülnek. Kétszer lőttek aknavetőből, de egyik lövés sem talált – a hang nagyon szétszóródik. Feszülten figyelünk a sötétségben, nem jön-e valaki. Egyelőre senki … Harmadnapra azonban az átszököttek éppen az adás időpontjában érkeztek. Sikerült eljutniuk a mikrofonhoz.
– Mi már itt vagyunk – mondták, és meg is nevezték magukat cigarettázunk a köztársaságiakkal, szívesen fogadtak bennünket. Gyertek ide hozzánk!
Egyre több a fogoly és a szökevény. Áradatnak ugyan nem lehet nevezni, de a tény kétségtelen: rendszeresen, mindennap, a madridi frontnak csaknem valamennyi szakaszán fognak el a köztársaságiak egyszerű katonákat, altiszteket, tiszteket a lázadó hadseregből. A Los Ángeles-magaslat rohamánál csaknem egy egész zászlóaljat ejtettek foglyul a parancsnokkal együtt. És mindennap, minden éjszaka felbukkannak a lövészárok előtt felemelt kezű emberek, lefelé fordított csövű puskával, hangosan kiáltva: – Ne lőjetek, hozzátok megyek!
Borzasztó nézni, hogyan viselkednek, pontosabban: hogyan érzik magukat az első órákban. A halál várása tudatukat és lelkűket egyaránt súlyos, tompa görcsbe merevíti. Szemhéjuk elkékül, lábuk, kezük rogyadozik, még vállban is reszket. A kérdésekre úgy válaszolnak, mintha álmukban beszélnének: Si, senor, no, senor … A gyomruk kavarog, egyik-másik öklendezik az izgalomtól. Ez egy csöppet sem nevetséges. A halál még ott lebeg fölöttük.
A lázadók nem ejtenek foglyokat. Lemészárolják a köztársaságiakat a lövészárkokban, vagy nyomban a harc után agyonlövik őket. A kormány-hadsereg humánusan bánik a foglyokkal. De nem szabad megfeledkeznünk a fogságbaejtés pillanatáról. A harcos fegyveres ellenséget lát maga előtt, aki, ha rajtaütöttek is, védekezik és még veszedelmes. A harc hevében könnyebb, biztonságosabb, sőt kellemesebb is tüzelni az ellenséges katonára, mint nekilátni a lefegyverzéséhez és a front mögé kísérni. Ehhez óriási lélekjelenlét, kitartás, fölényérzet szükséges. Az ellenséges katonát még akkor is nehéz és kockázatos dolog kivonni a harcolók közül, ha már megadta magát, még akkor is, ha már átadta fegyverét. Hiszen ha segítség érkezik a foglyok számára, egyik pillanatról a másikra megváltoztathatják magatartásukat, és megölhetik kísérőjüket. Nyilvánvaló, hogy ilyenkor a kísérők sem sokat teketóriáznak a foglyokkal, és nem is kötelesek erre. Mindez igen izgalmassá teszi a fogságbaejtés procedúráját. Majadahondánál láttunk egy csoportot, mely a harcban először részt vevő fiatal köztársasági harcosokból állt. A katonák ellentámadásba mentek át, és három lázadót elfogtak, de ők maguk legalább olyan izgatottak voltak, mint foglyaik.
A zászlóalj- vagy a brigádparancsnokságon a foglyokat először kihallgatják. Ezt még nem valami nagy hozzáértéssel végzik. Hosszadalmasan kérdezgetik az ellenséges katonát, hol született, mikor mozgósították, milyen a hangulat Marokkóban vagy Galíciában, ahelyett, hogy mindjárt aziránt érdeklődnének, hol állnak a gépfegyverek, mi a feladata az illető fasiszta banderának és hol rejtőzik a parancsnoksága. Az utóbbi időben a hadsereg felderítő szolgálata már valamelyest rendezte ezt a dolgot. A csapatokat instrukciókkal látták el, hogyan hallgassák ki a foglyokat. Mégis a felderítés egyelőre meglehetősen sántít a köztársasági hadseregben.
A szökevények nagyrészt éjszaka, a sötétség leple alatt jönnek át. A legkülönbözőbb alakulatokból jönnek, főként attól függően, hogy milyenek a helyi viszonyok, vannak-e rések, ösvények, melyeken észrevétlenül át lehet jutni. Ugyanazon a frontszakaszon különböző, egymást váltó alakulatok katonái szöktek át a köztársaságiakhoz. Jöttek a szomszédos csapatokból is, miután megtudták, hogy itt van átszökési lehetőség. A legutóbb jött szökevények azt mondják, hogy a fasiszták egyes állásoknál drótsövénnyel vették körül magukat, de nem védekezés végett, hanem kizárólag azért, hogy megakadályozzák katonáik átszökését. Vigasztaló hír, csak sajnos nincs megerősítve.
Egyáltalában, ha hihetünk a szökevényeknek, a lázadók eljutottak a bomlás és a demoralizáltság legutolsó fokáig, csak egy ujjheggyel kell meglökni őket, s valamennyien egy emberként adják meg magukat. Ám ezeket a tájékoztatásokat fenntartással kell fogadni, néha méginkább, mint a foglyokét. A szökevény mindent egyfajta megvilágításban lát, ő az ellenségnek csak a gyenge oldalairól beszél, s nem veszi észre vagy elhallgatja a támadási és védekezési lehetőségeit. Gyakran a legjobb szándékból teszi ezt, de különösebb haszon nem származik belőle.
Akadnak a szökevények között egészen kiváló típusok is. Nagyrészt munkások, következetes forradalmárok, akik előre megfontolt szándékból, csakis azért léptek a lázadók hadseregébe, hogy ily módon jussanak át a köztársasági táborba. Ilyen például a tegnapi két szökevény. Alaposan előkészítették átjövetelüket, s nem üres kézzel jöttek. Egész sor, igen jelentős, igen pontos és friss katonai értesülést hoztak magukkal, ezenkívül átcipeltek még egy legújabb típusú német légelhárító gépfegyvert is állvánnyal, tartaléktárokkal, töltényekkel együtt. A derék fiúkat természetesen kitüntették, elküldték a köztársasági területen élő családjukhoz, s egy havi szabadságot biztosítottak számukra.
A foglyok rendszerint kevesebbet, de lényegében szintén a valóságnak megfelelően vallanak. Ez a rangtól és a beosztástól függ. Az őrmesterek és a tisztek nagyobb jelentőségű adatokat szolgáltatnak, de sokkal tartózkodóbbak, mint a közkatonák. Bár például Belda López őrnagy a kihallgatáson rendkívül beszédes volt. Pontos képet legjobban úgy kapunk az ellenségről, ha egybevetjük nagyon sok, körülbelül egy időben, de külön-külön kihallgatott fogoly és szökevény vallomását. Mit mondanak az így kapott adatok?
Franco legközelebbi hadműveleti szándéka az, hogy új támadást indít a madridi fronton, ez alkalommal a fasiszták jobbszárnyán, hogy elvágja Madridot Valenciától, s így végérvényesen elszigetelje és kiéheztetéssel megadásra kényszerítse a fővárost. Az új hadművelet parancsnokává Asensio alezredest, Franco egyik legjobb emberét nevezték ki. A tisztek és a katonák nagyon helyeslik az új támadás irányát, mert úgy vélik, hogy Madridot másképp lehetetlen bevenni, valamennyi előző támadás keserű tapasztalata ezt bizonyítja.
Igen nagy figyelmet fordítanak mostanában a lázadók a tankelhárításra és a légvédelemre. Az egész madridi frontot a legújabb német tankelhárító tüzérséggel látták el. Két-háromszáz méteres távközökben állították fel az ágyúkat.
A lőszerellátás teljesen normális, de azért a katonákat erélyesen szorítják a takarékosságra, csak akkor szabad lőniük, amikor harci érintkezésben vannak az ellenséggel.
Franco néha csak nagy erőfeszítéssel tudja összegyűjteni az erőket az új támadáshoz, de az összegyűjtött erők jelentősek. A német egységeken és az újonnan átszervezett marokkói csapatokon kívül a fasiszták újabb erőkkel gyarapodtak, mert az elfoglalt területeken újoncozást hajtottak végre. A fasiszta morál szempontjából ezek az újoncok sokkal rosszabbak a korábbiaknál. A súlyos emberhiány miatt a lázadók kénytelenek bevenni a hadseregbe számukra nyilvánvalóan megbízhatatlan elemeket is – köztársaságiakat, szocialistákat, néha egyenesen a börtönből. Ezeket választás elé állítják: vagy golyó a börtönben, vagy szolgálat a fasiszta hadseregben. Sok szökevény ezek közül a volt foglyok közül kerül ki.
Azt a hanyatlást, amely a hadseregben politikai-morális szempontból bekövetkezett, a fasiszták azzal igyekeznek ellensúlyozni, hogy még kíméletlenebb szigort vezetnek be, és tűzzel-vassal tartják a fegyelmet a fronton. A katonáknak szigorú büntetés terhe mellett tilos bármiféle politikai beszélgetést folytatni. Minden részleg és minden lövészárok teljesen el van szigetelve a többitől. A napokban a Casa del Campóban egy katona átment a szomszédos lövészárokba, hogy elbeszélgessen a barátjával, de az egyik tiszt észrevette, véresre verte, sőt agyon is lőtte volna, ha a többi tiszt le nem beszéli róla.
A katonák élelmezése rendszertelen és rossz. A madridi front némely szakaszán emiatt lázongások kezdődtek. Ezután az élelmezés javult, de csak néhány napra. Ruhájukat és lábbelijüket a katonák teljesen elhordták, de újakat nem kapnak. Ez látható a foglyokon és az átszökötteken is. Rongyos nyári ruhájukban, spárgával körültekert vászoncipőjükben úgy festenek, akár a csavargók – még takarójuk sincs. Gyakran a köztársasági katonák szednek össze egymás között foglyaik számára dohányt, újságot, narancsot, harisnyát, sálat. A fasiszta hadvezetőség megengedte katonáinak, hogy a falvakban kifosszák a parasztokat, s elvegyék tőlük a ruhájukat és cipőjüket. A városokban ez tilos.
A fáradtság, a hideg, az éhség, a rossz táplálkozás, a Madrid körüli kudarcok és a háború általános elhúzódása meglehetősen rossz hangulatot keltett a lázadó csapatokban. Az az örökös marakodás, amely a fasiszta táborban a burzsoá spanyol Falange és a navarrai falu fanatikusan vallásos kulákjai között folyik, aláássa a fasiszta frontot.
Ebből azonban semmi esetre sem szabad azt a következtetést levonni, hogy Franco hadserege már nem harcképes.
Megkérdeztem egy katonát, egy szocialista munkást, aki egyenesen a börtönből került a frontra és három hét múlva átszökött hozzánk:
– És lőttél a köztársaságiakra?
– Lőttem.
– Sokszor?
– Sokszor …
– No és lehetséges, hogy megöltél valakit a sajátjaid közül?
– Lehetséges. Lőnöm kellett. Az őrmester minden lépésünkre ügyelt. Ahogy egyet fordultunk, mindenütt és mindig pisztolyos őrmesterbe ütköztünk. Úgy tűnik, mintha annyian volnának, mint égen a csillag. S őszintén szólva, ezektől jobban féltünk, mint magától Francótól.
Ez színigazság. A továbbszolgáló altiszteknek nagy szerepük van a lázadók hadseregében. Egyelőre még összetartják ezt a hadsereget, ők biztosítják a század és a századnál kisebb alakulatok harcképességét. A fasiszta altiszt született spanyol vagy idegen földről vetődött ide. Gyarmati kalandor, faragatlan zupás, goromba pokróc, vasmarokkal tartja kezében a szakaszát, mint valami börtönőr. Gyűlölik, de félnek tőle és engedelmeskednek neki. Rugdos, botoz, belelő a lemaradókba – így hajtja harcba katonáit. Amikor viszont a fasiszta alakulatot olyan mindent elsöprő támadás éri, amelynek sikere egy percig sem kétséges, amikor az altiszt befolyása, ha csak egy pillanatra is, megszűnik, akkor néma megadással engedelmeskedő katonái puskát, ágyút, mindent feledve, hanyatt-homlok menekülnek, s nincs az a hatalom, amely megállíthatja őket. Így volt ez a majadahondai és a Las Rozas-i köztársasági ellentámadás során, így volt Guadalajarában, s így volt a Los Ángeles-magaslat megrohamozásakor.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet