I
(idézet: Dunától a Donig – Kossa István)
Kossuth Könyvkiadó
1984
A Beszkárt alkalmazottak mártírjainak; az én legjobb barátaim, leghűségesebb elvtársaim, bátor harcostársaim emlékének hódolok e könyvvel. Soha el nem múló hálával adózom a dicsőséges Vörös Hadseregnek, mely kétszer szabadított ki a magyar fasizmus karmai közül. Soha el nem múló szeretettel gondolok azokra – elsősorban a Szovjetunió népeire -, akik lehetővé tették, hogy újra továbbszolgálhassak hazámnak; népemnek, a magyar dolgozóknak.
DUNÁTÓL A DONIG
Hideg, áprilisi eső zavart haza bennünket 1942. április 23-án a Vörös Sziklára rendezett túráról. Lányom már messziről elibém szaladt.
– Apu! Behívót kaptál!
Nem hittem el. Hogyan is hihettem volna, hiszen a zsebemben volt a felmentés, mely 1943. február 1-ig minden katonai szolgálat alól mentesített. Még az újoncozás alól is. Igaz, több mint négy esztendeje már besoroztak, de az én korosztályomból még senkit se hívtak be kiképzésre.
A behívó tényleg ott volt.
„Kossa István újonc, tartozik 1942. április 25-én reggel 8 órakor, a nagykátai kiegészítő parancsnokság tápiósülyi kirendeltségénél jelentkezni. Három napra való élelmet hozzon magával” – figyelmeztetett a behívó.
Csak úgy, viharkabátosan, túrabakancsban rohantam a szakszervezetbe. Ott már hangyaboly fogadott. Az egész vezetőség behívót kapott. Elnök, főtitkár, mindenki, akinek nagyobb szerepe volt az utóbbi években a szervezeti életben, szinte kivétel nélkül a behívottak között volt. Első pillanatban nyilvánvalóvá vált, hogy politikai behívás történt, bár mindenkinek katonai rangját is feltüntették a behívón. A furcsa azonban az volt, hogy a behívottak között nemcsak már kiszolgált katonák, az elmaradt korosztályokkal besorozott újoncok voltak, hanem olyanok is, akiket ismételt sorozásokon katonai szolgálatra végleg alkalmatlannak találtak.
Még egy gondolkodóba ejtő körülményt fedeztünk fel. A Beszkártnál szokásos az ugyanazon nevűeket számmal megkülönböztetni. A katonaságnál azonban nem. Mégis a behívók Nagy 11 József, Németh 9 István, Gruber 1 Miklósnak szóltak. Összehasonlítottuk az írásokat. Pontosan ugyanaz a kéz írta valamennyit. Ezek a behívók tehát egészen biztosan a Beszkárt katonai irodájában készültek. Nem volt vitás előttünk. Furcsa katonai szolgálat lesz az, ahova a vállalat hívat be bennünket. Éppen azokat, akik az egyre erősödő szakszervezeti mozgalom irányítói voltunk.
Másnap előírásszerűen jelentkeztünk a vállalat katonai parancsnokságán. Senki sem kapott felmentést. Itt már új hírt hallottunk: nem katonai szolgálat, hanem munkaszolgálat lesz.
A szakszervezetbe egymás után futnak be a hírek. Más vállalatoknál is behívót kapott egész sor szakszervezeti bizalmi. Jelentik: a szociáldemokrata párt néhány funkcionáriusa is a behívottak között van.
A szaktanácsnál Peyernek jelentjük a dolgot. Egy cseppet sincs meglepve. Az az érzésünk támad, hogy már tudott a dologról. A hozzájárulásával hívták be a szakszervezeti bizalmiakat.
Vitatkozunk vele. Bizonygatjuk, hogy a szakszervezeti mozgalmat akarják ezekkel a behívásokkal lefejezni.
– Egyelőre nem tehetek semmit. Tehetetlen vagyok – tárta szét kezét. – Megpróbálok valami összeköttetést keresni.
– Nem összeköttetés kell ide, Peyer elvtárs, hanem a munkásság mozgósítása.
– Hát azt nem. Elfelejtik, hogy háború van.
– Nem a mi háborúnk – szólt közbe Németh 9 István.
– Jó, jó – dünnyögött Peyer de most nem tehetek semmit. Vonuljanak csak be nyugodtan, majd csinálunk magukért valamit. Okvetlen csinálunk.
Valósággal tuszkolt kifelé bennünket.
Egész nap szaladgálunk. Estére bizalmi ülést hívtunk össze, hogy a szervezet vezetésében fennakadás ne legyen. A funkciókat át kell adni az itthon maradóknak.
Peyer telefonált, hogy tudomására jutott a bizalmi ülés összehívása.
– Részt akarok venni.
Megegyeztünk este kilenc órában. Félóra késéssel kezdtük. Tóth Mihály számolt be a helyzetről. Viharos közbekiáltozás zavarta. Peyernek szólt, aki kopasz feje búbjáig vörösödve ült ott. Nem is szólalt fel. Csak a gyűlés után informált bennünket róla, hogy Ukrajnába munkaszolgálatra visznek bennünket.
– Közel se lesznek a fronthoz – inkább munkások, mint katonák lesznek ott – próbált megnyugtatni bennünket.
Mégis komor volt a hangulat. Se testünk, se lelkünk nem kívánkozik a frontra. Mi, a világháború után felnőtt szakszervezeti vezetők ízig-vérig háborúellenesek vagyunk. A frontról hazajöttek elbeszélései még kevésbé teszik ezt a kirándulást számunkra kívánatossá. Mozgalmi szempontból különösen aggaszt a behívás bennünket. Nemcsak azért, mert a szervezet legjobb erőit vonják ki, de azért is, mert olyan tapasztalataink is vannak, hogy egyes frontot járt szakszervezeti tagokat a fasiszta frontpropaganda megmételyezett.
Emiatt tartottam szükségesnek az értekezlet bezárásakor külön kihangsúlyozni, hogy „ha kikerülünk a frontra, és ott nem azt látjuk, amit látni szeretnénk, ez ne rendítse meg szocialista hitünket. A Szovjetunió fejlődését ne a front által feldúlt, elpusztított, bemocskolt, kifosztott falukon és városokon keresztül ítéljük meg. Azonkívül: a Szovjetunió még fiatal. Az eltelt huszonöt év kevés volt ahhoz, hogy a cári nyomorúság helyére a nagy Szovjetunió egész területén kultúrát, magas nívójú, boldog életet teremtsen.”
Értekezlet után egy Mester utcai kis kocsmában nagy baráti kör várt búcsúzásra. Kelenföldi, ferencvárosi, Hungária úti, Baross utcai kalauzok, kocsivezetők. Azok, akiket én vezettem a szervezkedés útjára. Nem egyet a nyilasoktól hódítottam vissza.
Csak hajnalban kerültünk haza feleségemmel. A zöld katonaláda még üres. Gyors, kapkodó csomagolás. Reggel indul a vonat a Keletiről. A gyerekektől csak futtában búcsúzom. Még egy csomó szervezeti utasítás a feleségemnek. Főleg a levelezésre vonatkozóan. Ennek később a fronton is nagy hasznát láttuk, mert viszonylag jól informálódtunk a hazai eseményekről.
A vonatnál nagy sírás-rívás. Hátizsákok, kitűnő túrafelszerelés azoknál, akik már ismerik a munkaszolgálat rejtelmeit. Rajtunk díszétől megfosztott Beszkárt-egyenruha. Katonaládáinkat a kiszolgáltak megmosolyogták.
A vonaton majdnem mindenki kezében Népszava. Faljuk a híreket. „Magyar és német kötelékek harcai a vörös szabadcsapatokkal. Kivégeztek harminc kommunistát Rouenban. Tizennégy kommunistát ítéltek el Párizsban. Halálra ítéltek egy francia tisztet. Kommunistákat tartóztattak le Svájcban.” Egy nap hírei a sok közül. Nem sok jóra van kilátásunk.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!