Alekszandr Fagyejev
Második rész
55.
Jekatyerina Pavlovna két tankhoz érkezett. A második szintén a domb mögött állott, de az út másik oldalán, úgyhogy Katya az első pillanatban nem vette észre. A páncélos élosztag biztosító járőrei voltak. Az a tankista, aki Katyát megállította, a tank és a biztosító járőr parancsnoka volt. Rangját egyébként nemigen lehetett kitalálni, mivel a tiszt közönséges kezeslábasban volt. Mindezt Katya csak később tudta meg.
A parancsnok rászólt, hogy jöjjön le a dombról. Ő maga egy másik tankistával együtt kiugrott a tankból. Míg a parancsnok megkérdezte, hogy kicsoda, Katya az arcát figyelte. Egészen fiatal volt. Halálosan fáradt lehetett, és a hosszú álmatlanságtól szinte leragadt a szeme. Látszott, hogy nagy erőfeszítéssel tartja nyitva.
Katya elmondta, hogy kicsoda, és hova megy. A tiszt arca azt fejezte ki, hogy minden, amiről az asszony beszél, igaz is lehet, nem is. De Katya nem vette észre ezt az arckifejezést, csak azt a fiatal, halálosan fáradt, dagadt szemű arcot látta, és szemében meg-megcsillantak a könnyek.
A sötétségben egy motorkerékpár kanyarodott ki az útra. Lefékezett a tanknál, és minden különösebb hangsúly nélkül megkérdezte:
– Mi történt?
Katya ebből azt gondolta, hogy a motorkerékpárost miatta hívták. Az alatt az öt hónap alatt, amelyet az ellenség hátában töltött, megszokta, hogy olyan apróságokat is felfedezzen, amit azelőtt észre sem vett. Mert ha a tank rádión is jelez arra a pontra, ahol a motorkerékpáros tartózkodott, akkor sem érhetett ilyen gyorsan ide. De akkor hogyan hívhatták ide?
Ekkor ért oda a másik tank parancsnoka. Futólag Katyára nézett. Aztán a két parancsnok és a motorkerékpáros félrehúzódott, és egy darabig egymással beszéltek. A motorkerékpáros ezután újra eltűnt a sötétségben.
A tisztek Katyához léptek, és az idősebbik kissé feszélyezetten megkérdezte, vannak-e igazolványai. Katya azt felelte, hogy okmányait csak a felsőbb parancsnokságon mutathatja meg.
Egy darabig szótlanul álltak, aztán a fiatalabbik mély baritonján megkérdezte:
– Hol jött át? Alaposan meg vannak erősítve?
Katya mindent elmondott az erődítményekről. Elbeszélte, hogy ment át köztük egy tíz év körüli fiúval. Azt is elmondta, hogyan temették el a németek halottaikat, és miként látta meg a mi lövedékünk okozta gránáttölcsért.
– Ahá! Lám, hova csapott le! Látod? – kiáltott fel a második tiszt, és gyerekes mosollyal nézett az idősebbre.
Csak most értette meg Katya, hogy mi is volt az az ágyúzás, amit napközben és estefelé Galja házában hallott. Igen, páncélos élosztagunktól eredt, amikor az ellenség erődítményeit támadták.
Ettől a perctől Katya és a tisztek közti viszony barátságosabbá vált. Katya még azt is meg merte kérdezni a parancsnoktól, hogyan hívták oda a motorkerékpárost. A parancsnok elmagyarázta, hogy a tank hátsó részében levő lámpa fényjelzésével.
Ahogy így beszélgettek, oldalkocsis motorkerékpár futott be hozzájuk. Katyának is tisztelgett. Érezhető volt, hogy nemcsak közéjük valónak, hanem fontos embernek is tartja.
Attól a pillanattól kezdve, hogy az oldalkocsiba ült, teljességgel új érzés fogta el, ami aztán a Vörös Hadsereghez való megérkezése után még néhány napig benne élt. Kitalálta, hogy csak egy páncélos alegységhez került, mely az ellenségtől megszállt területre tört elő. Az ellenséges erőknek már semmiféle jelentőséget nem tulajdonított. A németek és minden, amit átélt, a nehéz úttal együtt nemcsak hogy mögötte maradt, hanem szinte elsüllyedt benne.
Micsoda erkölcsi határ választotta el mindattól, ami még néhány perce körülvette! Olyan emberek voltak körülötte, akik ugyanúgy éreztek, úgy szenvedtek, gondolkoztak, mint ő. Az életet is ugyanúgy látták, mint ő. És ez olyan óriási világ volt, hogy azzal összemérve, amelyben eddig élt, egyszerűen határtalannak látszott. És akár egy évig is száguldhatna a motorkerékpáron, még mindig ez az élet venné körül, ahol nem kell titkolódzni, hazudni, és ahol nincs semmiféle természetellenesség. Igen, Katya újra magára talált s most már – örökre.
Fagyos szél vágta az arcát, de olyan érzés feszült benne, hogy dalolni szeretett volna.
A motorkerékpáros vagy két perc múlva kissé fékezett, és felkanyarodott egy behavazott, nyáron alighanem fenékig kiszáradt patak hídjára. A mély, lejtős szélű völgyvonulatban Katya egyszerre vagy tíz tankot és egynéhány teherautót pillantott meg. A gépkocsik távolabb, az úton lapultak. Rajtuk és mellettük géppisztolyosaink és gépesített gyalogosaink ültek, álltak: a legeslegegyszerűbb géppisztolyosok téli kucsmában és vattás kabátban.
Itt már várták Katyát. Alig ért le a motorkerékpár a hídról, amikor két, kezeslábast viselő tankista ment Katyához, és kisegítette az oldalkocsiból.
– Bocsásson meg, elvtársnő … – a tankista már idősebb ember volt, tisztelgett, és csiri tanítónői nevén szólította meg, azon a néven, amire a hamis okmányt kiállították – bocsánat, de ez a kis formaság elengedhetetlen.
Zseblámpával felülről lefelé megvilágította a személyazonossági okmányt, s nyomban visszaadta.
– Minden rendben van, kapitány elvtárs – fordult egy másik tankistához, akinek arcát homlokán, orrnyergén és bal felén egyetlen friss, éppen behegedt forradás szelte át.
– Átfázott? – kérdezte a kapitány, és Katya a szelíd, gyöngéd és bársonyos csengésű hangból és szerény, de ugyanakkor bátor és parancsoló magatartásából megsejtette, hogy ez a tankcsapat parancsnoka. – Sajnos, arra sincs időnk, hogy rendesen felmelegedjék. Indulnunk kell. Egyébként … ha nincs ellenére … – nehézkes, ügyetlen mozdulattal egy, a válláról a derekáig lelógó kulacsot vett elő, és kihúzta a dugóját.
Katya két kézzel szótlanul fogta meg a kulacsot. Nagyot húzott belőle.
– Köszönöm.
– Még!
– Nem, elég.
– Parancsunk van, hogy haladéktalanul a hadtestparancsnokságra vigyük önt, éspedig tankon – mosolygott a kapitány.
– Idejövet igaz, hogy széttapostuk az ellenséget, de az ördög tudja, milyen a zóna!
– Honnan tudta a nevemet? – kérdezte Katya. Közben a szesz úgy égette, mint a tűz.
– Várják önt.
Tehát Ivan Fjodorovics, az ő Vanyája mindent előkészített. Melege lett.
Újra el kellett mondania, mit tud a falu előtti erődítésekről. Eltalálta, hogy a tankok azonnal a magaslatok elfoglalására indulnak. És valóban, amíg a toronyba, onnan pedig a hideg tankba segítették, a tankok körös-körül váratlanul szörnyű erővel felbőgtek, és a géppisztolyosok tankjaikra ugráltak.
A tank személyzete, melyen útját folytatnia kellett, négy emberből állott. Mindegyiknek megvolt a maga helye. Jekatyerina Pavlovnát a padlóra ültették le. A gépben kevés volt a hely. Katya négy férfi közé szorult. Az egész személyzetből csak a vezető nem volt sebesült.
A parancsnok a fején volt megsebesülve. A vastag vattarétegbe burkolt fejnek kicsi volt a sisak, s ezért a parancsnok közönséges katonasapkát vett fel. Sebesült keze nyakába kötözött pólyában nyugodott. Ösztönösen vigyázott, hogy oda ne érjen valamihez. Olykor egy-egy lökéstől megrándult az arca.
Akárcsak a többiek, ő sem szívesen vált meg a bajtársaitól, és eleinte nem volt valami barátságos Katyához. Hiszen miatta irányították őket hátra. Kiderült, csak a parancsnok és a vezető tartoztak a tank eredeti állományához. A két másik tankistát valósággal kényszeríteni kellett, hogy két egészségessel cseréljenek. Abban a pillanatban, amikor Katyát a tankhoz vezették, a tank parancsnoka és a kapitány között kisebb csatározás zajlott le, természetesen teljesen illendő hangon, de mindkettő részéről szörnyű arckifejezéssel. De a forradásos arcú kapitány szívósan kitartott a maga álláspontja mellett, és felhasználta Katya utazását, hogy az osztagot megszabadítsa a sebesültektől.
De induláskor, látva, hogy egy fiatal nő is velük tart, a tankisták megenyhültek. Megtudták, hogy Katya éppen most jutott át azokon az erődítéseken, amelyeket az osztagnak most el kell foglalnia. A tankisták felélénkültek. Valamennyien fiatalok voltak, Katyánál öt-hat évvel fiatalabbak.
A parancsnok elrendelte, hogy nyissák ki a „második front”-ot. Így nevezték az amerikai húskonzerveket. A tankisták egy pillanat alatt kinyitották a „második front”-ot, óriási karajokat szeltek kenyerükből. A parancsnok bal kezével felajánlotta Katyának kulacsát. A kulacsot Katya nem fogadta el, de a húst meg a kenyeret nagy étvággyal ette. A többiek sorban nekiestek a kulacsnak, és tökéletes volt a bajtársi hangulat.
Olyan iramban haladtak előre, amilyen gyorsan csak lehetett. Katya feje jobbra-balra ingott. A lövész a torony nyitott nyílásánál lehajolt.
– Főhadnagy elvtárs – hallja?
– Megkezdődött? – kérdezte rekedten a parancsnok, és lábával megbökte a vezető vállát.
A vezető fékezett, és a beálló csendben valamennyien hallották az ágyútüzet. Ez az éjszakát betöltő zaj abból az irányból ért hozzájuk, ahonnan Katya érkezett.
– Ahá, a fritzeknek nincs világítórakétájuk! – mondta elégedetten a toronyból a lövész, és megint kidugta a fejét. – A mieink remekül mennek előre. Látom az ágyúk lobbanását.
– Hadd nézzem meg én is!
A főhadnagy helyet cserélt a lövésszel, és óvatosan kidugta bekötött fejét. Amíg nézelődött, a tankisták, elfeledkezve Katyáról, megbeszélték a helyzetet, és megint méltatlankodtak, hogy nincsenek tankjaikon.
A parancsnok nagy óvatosan húzta vissza bepólyázott fejét. Arcán is látszott, hogy beteg. De nem feledkezett meg Katyáról, és azonnal leintette a vitát. Katya mégis leolvasta az arcáról, mennyire kesereg, hogy nem vehet részt a harcban. Kénytelen volt megengedni embereinek, hogy – mielőtt továbbmennének – egyenként megnézzék, mi történik odakint.
Általában valamennyien kissé nyomott hangulatban voltak. De Jekatyerina Pavlovna találékony asszony volt, és érdeklődni kezdett a tankisták dolgai felől. A csikorgó gépben nehezen ment a beszélgetés, kiabálni kellett. A visszaemlékezéstől újra jó hangulat támadt. Zavaros előadásukból Jekatyerina Pavlovna előtt körülbelül kialakult a haditevékenység hozzávetőleges képe ebben az övezetben.
A szovjet tankok Rosszos és Millerovo között nagy szakaszon áttörték a voronyezs-rosztovi vasútvonalat, és kiverték a németeket a Kamisnaja s ettől északra a Novo-Markovka helység körzetének védelmi övezetéből, és elérték a Gyerkul felső folyását. A visszavonuló németek sietve kiépítették a Kamisnaja és Gyerkul közötti vízválasztót elülső védelmi övezetté, azoknak a magaslatoknak egy részével együtt, amelyek mellett Katyának sikerült elhaladnia. Az új védelmi vonal Limarovka, Belovodszk, Gorogyiscse között húzódott – azokon a helyeken, ahol most Ivan Fjodorovics osztagai dolgoznak -, egészen a Donyecig, ahol a mityakinszki osztag bázisa volt. Katya jól ismerte ezeket a helyeket, de csak most tudta értékelni a szovjet csapatok csapásainak hatalmas jelentőségét. Ugyanakkor mindazokat a nehézségeket is látta, amelyek csapataink előtt állnak. Feladatuk az volt, hogy legyőzzék Gyerkul, Jevszug, Ajdar és Borovaja megerősített partjait, megszállják a sztarobelszk- sztanyicsno-luganszki vasútvonalat, végül magát a Donyec folyót is.
A páncélos élosztag, mellyel Katya találkozott, már második napja elszakadt csapatától, és ez tizenöt kilométerre követte. Az osztag, nyugati irányban haladva, szétzúzta az ellenségnek valamennyi ellenállási pontját, elfoglalt néhány tanyát és helységet, köztük azt is, amelybe Katyának Ivan Fjodorovics rendelkezése szerint be kellett térnie.
Ez a mi tankunk napközben biztosító szolgálatot tartott, és ott volt a Katya előtt ismert magaslat elleni támadásban. Az élbiztosító rész hirtelen ellenséges erődítésre bukkanva, ágyú- és géppuskatüzet nyitott, és magára vonta az ellenséges tüzet. Ebben a támadásban sebesült meg a tank parancsnoka a fején és a karján.
Annyira eltávolodtak a harc színhelyétől – és ezen már bizony nem változtathattak -, hogy Katya és a vezető kivételével pihenni és aludni akartak, mint minden katona, akinek véletlenül módja van erre a harc után. Katya szívből sajnálta őket.
Így hagytak el néhány helységet. A vezető hirtelen Katyához fordult.
– Jönnek a mieink!
Eddig mindig az utat használták. Most kikanyarodtak a mezőre, és a vezető megállította a tankot.
Késő éjszaka volt. A csendet csak a távoli és közeli harcok ismert zaja szakította meg. És ebben a csendben egyre közelebbről és erősebben hallhatták a szemben mozgó fémtömegek zúgását és csikorgását. A vezető letakart lámpák fényével jelzett. A tank parancsnoka és a lövész kimászott a gépből. Katya meg kinézett a toronyból.
Motorkerékpárosok száguldottak el mellettük az úton. A sztyeppen tankok és páncélautók jelentek meg. Dübörgésükkel megtelt az éjszaka. Katya kendőjén kívül kesztyűjével is betapasztotta fülét. A tankok csikorogva másztak el előttük, kipufogójuk élesen szólt, tömörek, súlyosak, fekete ormányúak, hatalmasak és félelmetesek voltak. Mindezt a benyomást még fokozta a sötétség.
Magányos tankjuk mellett most kis páncélosautó állt meg. Két köpenyes katona szállt ki belőle. Egy darabig egymás fülébe kiáltozva beszélgettek a tank parancsnokával. Olykor Katyára néztek, aki a toronyban állott. Aztán a két katona a páncéloskocsiba szállt, és a páncélosáradat a sztyeppre vágtatott.
A tankok gépesített gyalogsággal megrakott tehergépkocsikkal váltakoztak. A gépek könnyedén tovagördültek. A géppisztolyosok a sztyeppen álló magányos tank felé néztek, ahol egy nőt láttak, aki kesztyűjével takarja el a fülét.
Katyát meghökkentette a nehéz fémtömegek és az emberek tömegeinek mozgása a sötétben, melyek mintha összeolvadtak volna a fémmel. És éppen ebben a pillanatban új érzés csatlakozott a belső felszabadulás érzéséhez, mely nemrég erőt vett Katyán, és ez az új érzés sokáig fogva tartotta. Úgy érezte, mintha mindezt nem ő, hanem másvalaki látná és élné át. Mintha álomban látná magát. Most először érezte, hogy elszokott attól a világtól, mely oly hihetetlen erővel tört be a lelkébe. És a körülötte nyüzsgő arcok, események, beszélgetések kaleidoszkópjában az egymást kergető régi és új fogalmak között soká nem tudta föllelni magát.
És annál inkább szerette volna látni Ivan Fjodorovicsot, érezni közelségét. Nyugtalansága gyötrődéssé fokozódott. A szerelem és a bánat megsebezte szívét, és mindez annál reménytelenebb és kilátástalanabb volt, mert Katya már régen elfeledkezett arról, hogy mi a gyengeség.
A Vörös Hadsereg, mellyel Jekatyerina Pavlovna találkozott, már tudta, hogy győztes.
Másfél év alatt nemcsak hogy nem romlott le a hadsereg felszerelése, hanem olyan fegyverzettel került Jekatyerina Pavlovna elé, mely sokkal hatalmasabb, mint az ellenség ereje a megaláztatások örökké emlékezetes napjaiban, amikor a fasiszta horda felfegyverezve mindennel, amit a leigázott Európa adhatott, feltartóztathatatlanul hömpölygött az izzó donyeci sztyeppeken. De még csodálatosabbak voltak az emberek, akikkel a sors most összehozta Katyát. Igen, akik így kaleidoszkóp-szerűen kerültek Jekatyerina Pavlovna elé, már újvágású emberek voltak. Ezek nemcsak a hatalmas új technikát sajátították el, hanem szellemiségükkel mintha már az emberiség történetének új, magasabb klasszisába léptek volna.
Katya előtt olykor kínosnak tűnt, hogy ezek az emberek annyira megelőzték őt, hogy már sohasem érheti utol őket.
A tank, „válogatott” személyzetével, a sebesült főhadnagy parancsnoksága alatt Katyát a páncélosdandár törzséhez vitte, mellyel útközben találkoztak. Voltaképpen inkább csak a dandár parancsnoka volt itt a hadműveleti csoporttal. Egy tanyán helyezkedtek el. A tanyán alapos nyomokat hagyott a tegnapi harc.
Fiatal, szikrázó tekintetű ezredes fogadta az asszonyt az egyetlen épen maradt kunyhóban. Az ezredes arca, akárcsak a tisztjeié, fekete volt az álmatlanságtól. Bocsánatot kért, hogy csak így fogadhatja, maga is csak egy pillanatra szaladt ide, és máris tovább kell állnia. De azt ajánlja Katyának, maradjon itt, és aludj a ki magát.
– Nemsokára ideérkezik egy másik kötelékünk, lesz, aki gondoskodik magáról – mondta.
A házban jól befűtöttek. A tisztek rávették Katyát, hogy vesse le bekecsét és melegedjék fel.
Akárhogy szétverte is az ellenség a tanyát, kiderült, teli van asszonnyal, gyerekekkel és öregekkel. A szovjet katonák, főleg a páncélosok, öröm és újdonság volt részükre. A lakosok mindenütt összegyűltek, ahol katonák, de különösen ahol tisztek bukkantak elő. A híradósok már telefonvonalat húztak ebbe a házba meg a szomszédba is. Előkészítettek mindent a törzs és hivatal részére.
Katya teát ivott, valódi teát. Fél óra múlva már felvette a parancsnok terepjárója, és a hadtestparancsnokságra vitte. Most csak egy géppisztolyos őrmester kísérte. A páncélos főhadnagy bebugyolált fejével és a lobogó tekintetű, fekete ezredes a többi arccal együtt mind kihullottak Katya emlékezetéből.
A reggel fagyos volt. Köd lepte be a vidéket, de valahol lent, a köd mögött felkelt a nap, s Katya egyenesen a nap felé robogott.
Nagy országúton mentek. Szembe velük csapatok jöttek. A terepjáró időnként ráment a vékony hóval fedett sztyeppre, Katyának csak így sikerült oly gyorsan elérni a hadtest törzsét. A gép nemsokára a Kamisnajának sekély, de igen zavaros vizén gázolt át, mely jégtörmeléket, havas szemetet és homokot sodort tova a szakadatlanul átvonuló csapatok, sőt sok helyütt a tankok és ágyúk nyomában is.
Nemsokára ritkult a köd. A nap, amelybe be lehetett tekinteni, alacsonyan függött a láthatáron. Katya a folyó mentén, annak mindkét partján német erődítéseket látott. Ezeket most a mieink szállták meg. A vidéket körös-körül erősen felfúrták az ágyúlövedékek, tankok, vontatótraktorok, amelyek új állásokba vitték a nehézlövegeket.
A folyón túl a délnyugat felé vonuló rengeteg csapat és a fogságba esett, hátrafelé hömpölygő németek tömegeitől még nehezebben lehetett mozogni az országúton. A foglyokat kisebb-nagyobb csoportokban vitték. Kiégett köpenyben, piszkosan, borostásan baktattak a feltört országúton vagy a sztyeppen, a vereség és a fogság gyalázatával sújtottan. A vidék, amelyen átvonultak, szörnyű pusztításaik nyomát viselte. A termékeny, évszázadok óta kenyeret adó sztyepp tépetten feküdt, a falvak felégetve, lerombolva. Itt-ott kiégett tankok, szétroncsolt teherautók váza, eltalált löveg csöve vagy repülőgép fekete horogkeresztes szárnya ágaskodott ferdén az ég felé. A szyeppen és az úton ellenséges katonák hullái feküdtek görbére fagyva. Nem volt, aki eltakarítsa őket. A tankok és nehézágyúk átmentek rajtuk, szörnyű lepénnyé lapítva őket.
A katonák, akik a támadó hadoszlopokban meneteltek, vagy a tankokban, teherautókban ültek, fáradtan bár, de lelkesülten a közel tíz napja tartó hősies és súlyos viszontagságokkal gazdag, diadalmas ütközettől, már nem törődtek az ellenség hulláival. Csak Katya nézett le rájuk időnként megvető egykedvűséggel.
De az ütközet – a történelem egyik legnagyobb csatája a hitleristák sztálingrádi nagy vereségének egyik láncszeme, egyre szélesebben és hatalmasabban bontakozott ki. A csata délnyugati irányba terelődött. A felszívódó ködben hol itt, hol ott szikráztak fel a légiharcok. Nehézágyúk dübörögtek a végtelen sztyeppen, ameddig csak a szem ellátott, gigászi csapat- és fegyverszállítmányok, élelmiszerrel és tüzérségi lőszerrel teli vonatok követték az óriási hadműveleteket.
Katya dél felé érkezett a páncélos gárdahadtest törzséhez. Ekkorra már egészen kiderült, eltekintve a tüzektől eredő füsttől, ami beleolvadt a ködpárába. Igazában ez sem törzs volt, hanem ideiglenes hadtestparancsnokság egy Millerovótól északra eső vasúti állomás véletlenül épen maradt téglaépületében. Az állomás lakóépületéből kő kövön nem maradt. De mint a legtöbb éppen hogy felszabadított helyen, itt is mindenekelőtt az tűnt fel, hogy az emberek milyen csodálatos gyorsan egyeztették össze a háborús körülményeket a következetesen rendes kerékvágásba jutó szovjet élettel.
Az első, akit Katya a katonák közül itt a parancsnokságon meglátott, egy ember volt, aki nyomban felidézte benne a békés élet képét, Ivan Fjodorovicsot, családjukat és saját tanítói, majd közoktatásügyi tevékenységét.
– Andrej Jefimovics! Drága! – ezzel az önkéntelen kiáltással rohant hozzá és átölelte.
Az Ukrán Partizán Törzskar egyik vezetője volt. Öt hónappal ezelőtt ő látta el Ivan Fjodorovicsot instrukciókkal, amikor az földalatti munkáját megkezdte.
– Akkor már öleljen meg mindenkit – szólt egy szikár, fiatalos tábornok, ahogy kemény, szürke és okos szemével Katyára nézett.
Katya látta a tábornok szigorú, kifogástalanul borotvált, lebarnult arcát, őszülő halántékát, és hirtelen zavarba jött. Arcát kezébe temette, fejét meleg, puha, sötét parasztkendőjébe rejtette. Így állt bekecsében, bőrcsizmájában, elrejtett arccal, a feszes tartású katonák között.
– Hát tessék, zavarba hozta az asszonyt! Nem tud vele bánni – mosolygott Andrej Jefimovics.
A tisztek nevettek.
– Bocsásson meg … – és a tábornok vékony keze éppen hogy odaért az asszony vállához.
Katya levette kezét az arcáról. Szeme ragyogott.
– Semmi, semmi!
A tábornok lesegítette róla a bekecset.
Mint a legtöbb mai szovjet tábornok, a hadtest parancsnoka is fiatal volt beosztásához és rangjához képest. A tábornokot, úgy látszik, semmi sem zökkentette ki nyugalmából. Erre vallottak pontos és akkurátus mozdulatai, kedves, tartózkodó humora és előzékenysége. És ugyanilyen nyugodtak, tárgyilagosak, előzékenyek és kellemesek voltak a körülötte levő katonák is.
Amíg Ivan Fjodorovics rejtjeles jelentését kibetűzték, a tábornok gondosan az asztalra terített nagy haditérképre tette a Vorosilovgrád-terület selyempapírosra rajzolt parányi vázlatait, úgy, ahogy annak idején Ivan Fjodorovics. (Nehéz volt elképzelni, hogy ez csak tegnapelőtt éjjel történt!) A tábornok vékony ujjaival lesimította a cigarettapapírokat, és megelégedetten mondta:
– Ez aztán a munka, ezt értem! … A fenébe is! – kiáltott fel hirtelen. – Azok már megint megerősítik a Miuszt. Figyeljen csak ide, Andrej Jefimovics …
Andrej Jefimovics a térkép fölé hajolt, és éles vonalú arcán most élénkebben mutatkoztak az öreges kis ráncok. A többi parancsnok is a kis selyempapírok fölé hajolt.
– Nekünk már nem lesz dolgunk velük a Miuszon. De tudja-e, hogy mit jelent ez? – kérdezte a tábornok, és hosszú pillái mögül vidáman Andrej Jefimovicsra tekintett. – Nem olyan ostobák azok: most valóban ki kell vonulniuk Észak-Kaukázusból és Kubanyból.
A tábornok felnevetett. De Katya elpirult. Hiszen Ivan Fjodorovics elgondolása is éppen ez volt.
– És most nézzük meg, mi az új itt számunkra – a tábornok kezébe vette a haditérképen fekvő erős nagyítóüveget, és a kis köröket és jeleket figyelte a selyempapíron, amiket Ivan Fjodorovics rajzolt. – Ez ismerős, ez is … így, így… – Ivan Fjodorovics jeleit minden magyarázó szöveg nélkül betűzte ki, mert a magyarázó szöveg még rejtjeles volt. – Nos, kiderül, hogy a mi Vaszilij Prohorovicsunk nem is olyan használhatatlan, te meg egyre hajtogatod, hogy a felderítés rossz, a felderítés rossz! – mondta a tábornok finoman leplezett iróniával a mellette álló fekete bajszos ezredesnek, a hadtest vezérkari főnökének.
Egy nagyon alacsony termetű, kövér és kopasz parancsnok, akinek hiányzott a szemöldöke, világos, élénk szemében leírhatatlan ravaszsággal elébevágott az ezredes válaszának.
– Értesüléseinket, hadtestparancsnok elvtárs, ugyanabból a forrásból kaptuk – mondta zavartalanul.
Ez volt Vaszilij Prohorovics, a hadtest felderítő szolgálatának parancsnoka.
– Ó, ó, én meg azt hittem, hogy maga szerezte őket – mondta csalódottan a tábornok.
A tisztek nevettek, de Vaszilij Prohorovicsot nem bántotta a tábornok gúnyos megjegyzése, sem tiszt elvtársainak nevetése; látni lehetett, hogy megszokta az ilyesmit.
– Nem, tábornok elvtárs, figyeljen csak ezekre az adatokra, itt Gyerkul előtt. Ezek régi adatok. Mi itt már többet tudunk – mondta nyugodtan.
Katya érezte, hogy Vaszilij Prohorovics válasza valahogy csökkenti az Ivan Fjodorovics értesüléseinek jelentőségét. Pedig miattuk tette meg Katya az egész utat.
– Az elvtárs, aki ezeket az értesüléseket átadta nekem – szólt élesen az asszony -, az az elvtárs megkért, hogy figyelmeztessem önöket: az ellenség visszavonulásával kapcsolatos összes új adatokat megadja majd rádión, és én azt hiszem, már jelzi is. Ez a térkép itt a magyarázatokkal együtt a terület helyzetéről nyújt általános képet.
– Igaz – bólintott a tábornok. – A térképre inkább Vatutyin és Hruscsov elvtársaknak van szükségük. El is küldjük nekik, mi pedig csak azt használjuk fel belőle, ami minket illet.
Már késő éjszaka volt, amikor Jekatyerina Pavlovna végre elérhette, hogy Andrej Jefimoviccsal szíve szerint elbeszélgessen.
Zsákmányolt német lámpák fényénél álltak – és nem ültek – egy teljesen üres, jól befűtött szobában, és Katya megkérdezte:
– Hogyan került maga ide, drága Andrej Jefimovics?
– Miért csodálkozik, hiszen Ukrajna földjére léptünk! Még kicsi darab föld, de a miénk. A kormány visszatért a hazai földre, és helyreállítja a szovjetrendszert – Andrej Jefimovics mosolygott, és apró ráncokkal telerajzolt férfias arca nyomban megfiatalodott. – Csapataink, mint ismeretes, mostantól együttműködnek már az ukrán partizánokkal. Hogy is lehetnének meg nélkülünk? – tetőtől talpig végignézte Katyát, és szeme felragyogott. Hirtelen megint elkomolyodott. – Azt akartam, hogy ma pihenjen, holnap aztán majd beszélgetünk a dologról. De hiszen maga hős! – kissé zavarba jött, de azért határozottan nézett Katya szemébe. – Mi ugyanis holnap vissza akarjuk magát küldeni, egyenesen Vorosilovgrádba. Sok olyasmit kell sürgősen megtudnunk, aminek csak maga járhat utána … – elhallgatott, aztán csendesen és kérdően mondta: – Persze ha nagyon elgyötörte az út …
De Katya nem engedte, hogy befejezze. Szíve tele volt büszkeséggel és hálával.
– Köszönöm – szólt alig hallhatóan Andrej Jefimovics, köszönöm … És többet ne is mondjon nekem. Semmi sem tehetne ilyen boldoggá – folytatta felindultan, és lebarnult, kemény rajzú arca a világosszőke hajkoszorúval egyszerre úgy megszépült. – Egyetlen kérésem van: küldjenek azonnal. És ne a front politikai osztályához. Nincs szükségem pihenésre!
Andrej Jefimovics elgondolkozott. Megcsóválta a fejét, aztán elmosolyodott.
– De hiszen nem olyan sürgős az ügy – mondta. – Kissé kiegyenesítjük az arcvonalat, megvetjük a lábunkat az elfoglalt területen. Gyerkult, de még inkább a Donyecet úgy kapásból nem lehet megszervezni. És ott van még Millerovo meg Kamenszk. De magának van mit elmondania a politikai osztályon. Szóval, egyelőre nem kell sietnünk. Két-három nap múlva indulhat …
– De miért nem holnap?! – kiáltott Katya. Szíve bánattal és szeretettel telt meg.
Harmadnap este Jekatyerina Pavlovna megint ott volt az ismerős faluban, Galja házában. Ugyanabban a bekecsben, fekete, meleg kendőben és a csiri tanítónőnek ugyanazzal az írásával.
A mieink már elfoglalták a falut. De az északra és délre néző dombok még mindig az ellenség kezén voltak. A német erődítések vonala a Kamisnaja és Gyerkul folyók közti vízválasztón nyugatra egészen a Gyerkulig ért.
A kis Szasko éjszaka éppen olyan szótlanul és pontosan vezette Katyát, ugyanazon az úton, ahol valamikor Foma apó vezette őt, és eljutott ahhoz a kunyhóhoz, melyben annak idején Ivan Fjodorovics látta el az útra jó tanáccsal.
Itt egy a sok Kornyijenko közül tudatta vele, hogy Ivan Fjodorovics értesült erről az útjáról. Ő maga egészséges, de egyelőre nem láthatják egymást.
Most már kísérők nélkül járt éjjel-nappal, naponta két-három órát pihenve csupán. Így ért el Marfa Kornyijenkóhoz. Itt hallotta a megrendítő hírt Masa Subina pusztulásáról.
A németek nyomára jutottak az Uszpenszkoje falu orvosi rendelőjében levő földalatti találkozóhelynek. A Krotova nővéreket egy emberük, aki a rendőrségen dolgozott, idején figyelmeztette. Egérutat nyertek, és a velük kapcsolatban álló földalatti szervezeteket is sikerült értesíteniök, hogy a lakást felfedezték, de Marfa Kornyijenko már csak akkor tudta meg ezt, amikor Masa útban volt Uszpenszka felé.
Sehogy sem sikerült Masát útközben figyelmeztetni. A csendőrség kezébe került, és ott Uszpenszkában halálra kínozták. Masa Subina, mint a rendőrségen dolgozó emberünk közölte, mindvégig tagadta kapcsolatát a földalatti szervezettel. Senkit sem adott német kézre.
Szörnyű hír volt. De Katyának arra sem volt joga, hogy a lelkét sanyargassa: szüksége volt az erejére.
Két nap múlva már Vorosilovgrádban volt.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!