(idézet: Ez volt a Volksbund – Tilkovszky Loránt)
Az SS-hadkiegészítés „önkéntesek toborzásával” folyt a „Südost” országaiban; Horvátországban és Magyarországon államközi megállapodások alapján, Szlovákiában és Romániában egyelőre azok nélkül. A Himmler által 1942. július 13-án deklarált „népiségi hadkötelezettség”, amely szerint a német népcsoportokhoz tartozóknak nem a nekik „otthont adó ország” hadseregében, hanem a német birodalmi haderő, nevezetesen a Fegyveres-SS kötelékében kell eleget tenni katonai szolgálati kötelezettségüknek, Szerbiában nyíltan érvényesült, a többi országban tendenciaként hatott. Túlhaladott állásponttá vált, hogy a román és a magyar hadseregben önálló népi-német alakulatok felállítását követeljék; a szlovák és a horvát hadseregben létrejött önálló népi-német alakulatokat is közvetlenül beolvasztani igyekeztek már az SS-be.1 A román hadsereg frontalakulataiból mintegy 10 000 népi-németet egyszerű dezertáltatással sikerült átvinni az SS-alakulatokhoz, a magyar honvédségnél viszont minden ilyen kísérlet eleve kilátástalannak látszott. Ez is bizonyítja a népi-németekkel szembeni bánásmódról terjesztett volksbundista híresztelések túlzott voltát. Amikor Hitler Klessheimben 1943. április 12-13-án a román, 17-én a magyar államfővel tanácskozott, azokat a nehézségeket is el akarta hárítani, amelyek gátolták, hogy e két ország német népcsoportjai fegyverképes emberanyagát az SS felhasználja. A román hadsereg népi-német katonáinak dezertáltatása miatt méltatlankodó Antonescut rávette arra, hogy az SS-toborzást Romániában is államközi megállapodás szabályozza, amely legális SS-toborzást tesz lehetővé a román haderő kötelékébe tartozó népi-németek körében is. Horthynál is elérte, hogy az újabb SS-toborzóakció immár a honvédségnél szolgálókra is kiterjedhessen. Horthy engedménye az SS-önkéntesek állampolgárságuktól való megfosztásának fenntartása és a családjuk kitelepítésére tett ígéret ellenében történt, míg román részről ilyen kikötések fel sem merültek.2 Horthyval tárgyalva Hitler egyetlen szót sem vesztegetett már arra, hogy a magyarországi német népcsoport helyzetének rendezését követelje, ellenkezőleg: sietett megnyugtatni a kormányzót, hogy a német-magyar viszonyban zavaró elemmé vált német népcsoportot Magyarországról egyszerűen kitelepíti.
Az 1943. április 17-i Hitler-Horthy megbeszélésről készült német feljegyzés szerint a Führer hangsúlyozta, hogy „Németország nem rövid lejáratra, hanem hosszú időtartamra köt szövetségeket, s arra törekszik, hogy kiküszöbölje a szövetségestársakkal való konfliktusok lehetőségeit. Így Antonescunak is megmondta, hogy mivel leginkább a német kisebbség miatt támadhat később viszály Románia és Németország között, a legjobb megoldás a német kisebbség kitelepítése. Ez is hozzájárulás azokhoz a feladatokhoz, amelyeket a jelentős férfiak mai generációja kell hogy teljesítsen Európáért: hosszú békeidő biztosítása a kulturális fejlődéshez és egész Európa tömörítéséhez. E megfontolás alapján telepítette ki a dél-tiroli németeket is, akik Elzászban legalább olyan jól fogják érezni magukat, mint régi hazájukban.”
Horthy erre azt felelte, hogy Magyarország más nyelvű állampolgárai közül a németeket általánosan kedvelték, lojálisnak, hazafiasaknak és jó katonáknak tartották őket. A magyarok és németek közti igen szerencsés „kereszteződésnek” néhány kitűnő személyiséget köszönhetnek. Csak a közelmúltban vált lehetetlenné a helyzet, amikor Baschsal az élen az izgatás megindult.
Hitler itt közbevetette, hogy ilyen körülmények között a legjobb megoldás, ha a németeket egyszerűen kivonják Magyarországról.
Horthy egyetértett ezzel az indítvánnyal, és utalt egy már végrehajtott cserére a szerbek és a magyarok között. Németországnak úgyis szüksége van emberekre, és szerinte is jobb volna, ha a németeket Magyarországról kicserélnék. Ezáltal a magyar élettér is megnagyobbodna.3
A magyar minisztertanács Horthy klessheimi látogatását értékelő április 20-i ülésének jegyzőkönyve is utal arra, hogy az SS-toborzással kapcsolatban „megindult egy eszmecsere a Kormányzó Úr Őfőméltósága és Hitler Vezér és Kancellár között a magyarországi német ajkú és Volksbundhoz csatlakozott magyar állampolgárok magyarországi helyzete és jövője tárgyában. Ennek folyamán a Kormányzó Úr felemlítette Hitler Kancellárnak azt, hogy a mai német állásfoglalás folytán legjobb megoldásnak látszanék, ha a magyarországi német népcsoport kitelepíttetnék Magyarország területéről.”4
A fenti idézetből úgy látszik, mintha a kitelepítést Horthy hozta volna szóba, holott a tárgyalás ismertetett közvetlen előzményeiből is kétségtelen, hogy a kérdés felvetése Hitlernek már korábban szándékában állt. A tárgyalásról készült német feljegyzés szerint is a kitelepítést Hitler indítványozta, amelyhez hozzászólva Horthy – „a mai német állásfoglalás” figyelembevételével – a német népcsoport kitelepítésének gondolatával „igen egyetértett”. „A mai német állásfoglalás” az 1939. október 6-án meghirdetett hitleri áttelepítési program immár eldöntött kiterjesztése a „Südost” országaira, köztük a magyarországi németségre is, amit Horthy már Hitlerhez 1939. november 3-án intézett levelében is javasolt.
A kitelepítés kérdésében a klessheimi tanácskozás során kialakult alapvető egyetértés mellett bizonyos figyelmet érdemlő eltérések mutatkoztak a tárgyaló felek felfogásában és törekvésében. Szembetűnő például, hogy Hitler, aki a keleti területek elnémetesítésére minél több magyarországi német áttelepítésére lett volna hajlandó, általánosságban ajánlotta fel a magyarországi németek kitelepítését; Horthy viszont azokra gondolt, akik német voltukra hivatkozva a német birodalom iránt vállaltak elsőrendű elkötelezettséget, tehát a volksbundisták és az SS-önkéntesek családjai kitelepítését szorgalmazta; a magyar érzelmű németeket pedig a politikai értelemben vett magyar nemzethez tartozó értékes elemnek tekintette. Megfigyelhető továbbá, hogy míg Hitler úgy nyilatkozott, hogy a legjobb megoldás, ha „a németeket egyszerűen kivonják Magyarországról”, Horthy nem egyoldalú kitelepítésükről, hanem kicserélésükről beszélt. Nyilván azokra a burgenlandi és pozsonyligetfalui – természetesen aránytalanul kisebb számú – magyarokra gondolt, akiknek hazatelepítésével eddig a magyar kormány sikertelenül kísérletezett. A szerb-magyar viszonylatban végbement cserére tett utalásából érezhető, hogy analógnak látta a jugoszláv állam szolgálatában volt dobrovoljácok és a német birodalom szolgálatába szegődő volksbundista SS-önkéntesek szerepét. Az utóbbiak családjának kicserélését a német birodalomban élő magyar családokkal arra a mintára képzelte el, ahogyan a dobrovoljác szerbek kitelepítését a Szerbiában szórványosan élő magyarok hazatelepítésével kapcsolták egybe.5
A német Külügyi Hivatal az utolsó pillanatig ellenezte, hogy Hitler szóba hozza a kitelepítés kérdését a klessheimi tárgyalások során. Rámutatott többek közt arra is, hogy a túlnyomórészt német vérűek száma Magyarországon legalább másfél millió, de ezeknél lényegesen kisebb az öntudatos németek száma. Ha ezeket kitelepítik, a visszamaradó sok százezer német származású, akiket különben vissza lehetne németesíteni, elkerülhetetlenül felszívódik az idegen népbe.6 A Külügyi Hivatal tehát változatlanul tovább képviselte korábbi vonalát, amely a délkelet-európai német népcsoportok hivatását továbbra is a szülőföldjükön kivívandó népi-német hegemóniában és a német birodalom ottani belső hatalmi bázisa („ötödik hadoszlop”) szerepében látta. Ebből a szempontból tehát nem lett érdemleges kihatása annak, hogy a német népiségi ügyekkel is foglalkozó „Deutschland” osztály vezetőjét, Luther helyettes államtitkárt még 1943. február közepén leváltották,7 április 1-i hatállyal pedig elrendelték osztálya teljes átszervezését: az „Abteilung Deutschland” helyébe a „Gruppe Inland” lépett, amelynek dr. Reichel követségi tanácsos vezetése alá került II. C és II. D részlege vette át a népiségi ügyek referatúráját (eddig: „Deutschland VIII.”). illetve a külföldi német népcsoportok financiális és gazdasági ügyeinek intézését (eddig: „Deutschland II.”).8
Reichel megpróbálta úgy értelmezni Hitler klessheimi ajánlatát a kitelepítésre, hogy az lényegében csak taktikai fogás lehetett a Führer részéről, hogy ezáltal a honvédség állományába tartozó népi-németek közti SS-toborzás engedélyezését elérje.9 Ribbentrop stábjától azonban olyan információkat kapott, amelyek szerint a kitelepítés felvetése – taktikai szerepén kívül – koncepcionálisan beépül Hitler Európa-rendező terveibe; s bár a népcsoport kitelepítése a háború után esedékes, az SS-önkéntesek családjainak kitelepítésére vonatkozó egyezmény megkötését magyar részről alighanem már most sürgetni fogják. Mindenki egyetértett Reichellel abban, különösen az SS-toborzás sikeréért felelős szervek, hogy „e kérdést dilatoriusan kell kezelni, és meg kell kísérelni, hogy végérvényes egyezmény kötését későbbi terminusra elodázzák”.10
A magyar kormány azonban, amelynek miniszterelnökét – különösen a nyugati hatalmak felé tett bizonyos külpolitikai tapogatódzásai miatt – Hitler a legsúlyosabb vádakkal illette Horthy előtt Klessheimben, nem volt abban a helyzetben, hogy az SS-önkéntesek családjainak kitelepítésére kapott ígéretet realizálja. Inkább engedékenységet mutatott azzal, hogy hozzájárult az új toborzási egyezmény olyan formulázásához, mely szerint ez a kérdés „csak a háború után fog rendeztetni”.11 Jellemző továbbá, hogy a német (követségeken működő népiségi referensek 1943. május 19-20-i berlini tanácskozásán – tehát egy hónappal Klessheim után – Armin Kupfer SS őrnagy referátumában határozottan a magyarországi németség kitelepítése ellen foglalt állást, mert az: 1. rendkívül földjéhez gyökeredzett, 2. nincs annyira veszélyeztetett helyzetben, mintha egy nagyhatalmi országban élne, 3. küldetése van ebben a térségben, 4. ha kitelepítik, a szlávság erősödik meg az országban.12 Hitler állásfoglalása ellenére is változatlanul erős bázisa volt tehát Németország hatalmi körein belül azoknak, akik a „Südost” német népcsoportjai szülőföldjükön való maradásában látták azok történelmi hivatását, ebből merítettek erőt a hitleri terv által veszélyeztetett népcsoportok vezetőségei. A népcsoport jogászok egy része azonban már számolt ekkor a német népcsoportoknak a „Südostraum”-ból az „Ostraum”-ba való áttelepítése lehetőségével, úgy tüntetve fel azok megszűnését, mint a német népközösség magasztos gondolatának megvalósulását a fajilag egységes német birodalomban.13
A magyar szélsőjobboldal és a Volksbund egyaránt Kállay bukását várta Hitler és Horthy klessheimi találkozójától, amelynek alaphangját valóban a Kállay elleni német vádak felsorakoztatása adta meg. Az e vádakhoz felhasznált „bizonyítóanyag” egy része a Volksbundtól, nevezetesen Franz Hammtól származott, aki mint a képviselőház külügyi bizottságának tagja, Kállay ott elhangzott „defetista” kijelentéseiről is jelentést tett a VoMi-nak, ahonnan az Himmlerhez s végül Hitlerhez is eljutott.14 Horthy azonban, aki már Klessheimben alaptalanoknak nyilvánította a felhozott vádakat, bár kivizsgálásukat megígérte, május 7-én Hitlerhez intézett levelében megvédte miniszterelnökét, s nem látott okot arra, hogy megvonja tőle bizalmát. Kállay magatartása a népcsoporttal szemben Klessheim után sem változott, továbbra sem volt hajlandó engedni a Hűségmozgalom felszámolására irányuló volksbundista követeléseknek. Május 12-én a miniszterelnök személyesen tiltotta meg Goldschmidt cikkének közlését, amelyben a helyettes népcsoportvezető különösen éles támadást akart intézni a Hűségmozgalom ellen.15
A parlament üléseinek május 4-i elnapolása elejét vette a szélsőjobboldal kormánybuktatási terveinek, amelyek hátterében a budapesti német követség állt, a Nemzetiszocialista Pártszövetségnek szánva kezdeményező szerepet. Amikor a Klessheimhez fűzött várakozások kudarca nyilvánvalóvá lett, a Volksbund nagyobb előzékenységet mutatott a Nyilaskeresztes Párt iránt. Ugyanígy a Nyilaskeresztes Párt is majdnem mindenütt hivatalosan képviseltette magát a Hitler-születésnapi ünnepélyeken, hogy ezzel is kifejezésre juttassa a Volksbund iránti barátságát és együttműködési készségét.16 A Volksbund vezetősége – amelynek véleménye szerint Magyarországon „a jelenlegi kormány annyira zsidó befolyás alatt áll, hogy akaratát szabadon nem tudja érvényesíteni”17 – felhívta a szervezet minden tagját: „éber figyelemmel kísérjen minden mozdulatot, mert ellenségeink a belső front bomlasztásán dolgoznak, és mi hivatva vagyunk arra, hogy azt csírájában elfojtsuk”. Ezzel voltak kapcsolatosak „a zsidófajú, rokonságú vagy érdekeltségű, továbbá németellenes beállítottságú rendőrtisztek, katonatisztek és köztisztviselők”, valamint a „zsidó és zsidó érdekeltségű vállalatok és alkalmazottaik” nyilvántartásba vétele, amiben a német hírszerző szervek, a követség, az NSDAP AO magyarországi csoportja mellett a Volksbund is részt vett.18 Szálasi és Vágó találkozott Baschsal és Goldschmidttel, ez utóbbi lakásán, ahol a Klessheim után előállt belpolitikai helyzetről, a német-magyar viszonyról folytattak megbeszélést. Az ún. hungarista napló szerint „a nézeteik teljesen fedik egymást”, a Volksbund és a Nyilaskeresztes Párt vezetői „megállapodnak abban, hogy minden hónapban egyszer összejönnek az általános helyzet kölcsönös ismertetése, átbeszélése és megítélése szempontjából”.19
Basch 1943. június 8-án a VoMi-nak küldött jelentésében a német népcsoport vezetősége nevében mélységes csalódását fejezte ki amiatt, hogy Hitler Klessheimben emelt súlyos vádjai ellenére Kállay miniszterelnök a helyén maradhatott. Az SS második toborzóakciójának sikere szempontjából rendkívül kedvezőtlennek tartotta, hogy a 2. magyar hadsereg leszerelése során hazatért mintegy 10 000 népi-német honvédnek elege van a háborúból, németellenes kijelentéseket tesz, és aligha fog SS-önkéntesnek jelentkezni, különösen akkor, amikor Kállay arról beszél, hogy csökkenteni kívánja a magyar hadsereg háborús részvételét. A népcsoportban uralkodó hangulat – a népcsoport-vezetőség erőfeszítései ellenére – továbbra is meglehetősen nyomott, sőt elégedetlen, s ezt a Hűségmozgalom nagymértékben kihasználja. Mire tehát az SS-toborzást a honvédség kötelékébe tartozó népi-németekre is kiterjeszthették, a népcsoportvezető már ennek kellő sikerében sem bízott. Újabb javaslattal állt elő: bírják rá a magyar kormányt, hogy az SS kényszersorozást végezhessen a népi-németek körében. Egyelőre azonban erre nem volt lehetőség.20
Bascht különben is rendkívül nyugtalanította, hogy az 1941. évi népszámlálás – szerinte meghamisított – nemzetiségi statisztikai adatait ráadásul „ideiglenes, nem végleges” jelleggel tették épp ekkoriban közzé, jelezve, hogy felülvizsgálatra szorulnak még azon községek adatai, ahol feltűnően nagy eltérés mutatkozott az anyanyelvre, illetve a nemzetiségre vonatkozó bevallások száma között. A készülő „újabb merénylet” kivédésére a Volksbund néptudományi osztályát irányító dr. Irma Steinsch megtette az előkészületeket a bécsi Publikationsstelle vezetőjének, dr. Wilfried Krallert SS századosnak útmutatásait követve, aki a kérdésről a német birodalmi Belügyminisztériumot, Friedrich Hoffmann főtanácsost is tájékoztatta. Dr. Krallert higgadtan vetett számot azzal a népszámlálási eredményekben tükröződő realitással, hogy nemcsak egyedi esetek fordultak elő, hanem egész falvak német származású lakossága elmagyarosodott. Azt tanácsolta, hogy a népcsoport-vezetőség az 1941. évi népszámlálási eredmények megőrzésére törekedjen, oda hatva, hogy a felülvizsgálatkor a megkérdezettek az akkori bevallásukhoz maradjanak hívek.21
A Volksbund olyan belső utasítást adott ki, amely szerint népi-németnek és így toborozhatónak tekintendő mindenki, aki akár csak részben is német származású; közömbös, hogy németnek vallja-e magát vagy nem; még az is, hogy beszél-e egyáltalán németül. A már tavasz óta folyó összeírások ellen számos községben tüntetésekkel tiltakoztak a magyar érzelmű németek.22
Az SS-Főhivatal ragaszkodott ahhoz, hogy példamutatás végett a volksbundista vezetők maguk is bevonuljanak az SS-be, s e tekintetben nem akartak kivételt tenni még a népcsoportvezetővel sem. Mivel azonban a megkötött toborzási egyezmény következtében ők is elveszítenék állampolgárságukat, s bevonulásuk az SS-hez így egyet jelentene a népcsoportvezetésből való végleges kikapcsolódásukkal, Basch olyan utasítást kapott a VoMi-tól, hogy az ügyet közvetlenül Kállayval tárgyalja meg. A miniszterelnök beleegyezett, hogy a népcsoportvezető 2 hónapra, 25 további magasabb volksbundista tisztségviselő pedig 5-6 hónapra szabályos magyar útlevéllel a német birodalomba távozhasson, s ott jelentkezzen szolgálatra az SS-nél, majd annak leteltével Németországból ugyanígy visszatérhessen állampolgárságának elvesztése nélkül.23 Július 6-án Basch egy hétre Berlinbe utazott, ahol megbeszélte, hogy szeptember elején fog bevonulni Németországban a Fegyveres-SS-hez24 – ezalatt otthon Goldschmidt fogja helyettesíteni -, a többi 25 magasabb tisztségviselő 2-3 csoportban egymást követően fog bevonulni. Valamennyien frontszolgálatra jelentkeztek, azokhoz az SS-alakulatokhoz, amelyekben Magyarországról toborzott népi-németek harcoltak.25
Berlini tartózkodása során Basch a nyilvánosság előtt is szerepelt, július 8-án a Német Nemzeti Galériában, ahol Lorenz SS tábornok, a VoMi főnöke, nyitotta meg a magyarországi népi-német művészek kiállítását. Már 1942. május óta folyt a felkészülés e nagyszabású kiállításra. Dr. Meckel, a budapesti német követség népiségügyi referense, német birodalmi szakértőket hívott meg a művek elbírálására, amelyek legtöbbje – grafikában és festészetben éppúgy, mint szobrászatban – Hitler-portré volt.26 Franz Gulyás-Schumacher festőt, Ludwig Matos-Matosch és Edmund Bányai-Bauer szobrászokat a legnevesebb volksbundista képzőművészekként tartották számon. Basch beszédében azon lelkendezett, menynyire nagy dolog, hogy a birodalmi fővárosban mutathatják be e messze szakadt néprésznek az össznémetséget jellemző, a művészetben is megnyilatkozó erényeit. A német birodalmi sajtó egybehangzóan megállapította: első pillantásra szembeötlő, hogy mennyire német művészetről van szó, mennyire rokon alkotások ezek a birodalmi német művészek alkotásaival. Basch a kiállítás megnyitásakor Lorenzet egy Hitler-fővel, Sztójay követet egy Horthy-fővel ajándékozta meg. A kiállítást, amelyet Rust nevelésügyi miniszter is meglátogatott, később Boroszlóban és Bécsben is bemutatták.27
Az angol-amerikai csapatok július 10-i szicíliai partraszállása, majd Mussolini 25-i bukása után Basch azt hallhatta az őt kihallgatáson fogadó Kállaytól, hogy nincs többé meggyőződve Németország teljes végső győzelméről, sokkal valószínűbbnek tart egy kompromisszumos békét. A népcsoportvezető jelentésben számolt be erről Lorenznek, aki viszont Himmlert tájékoztatta.28
Az olaszországi események nyomán a Kisgazdapárt július 31-én memorandummal fordult Kállay miniszterelnökhöz, a háborúból való kilépés érdekében. A Volksbund ezt megszerezte és német fordítását Steyer révén eljuttatta a német birodalom vezető állami, párt- és SS-szerveihez.29 A memorandum szerint, amelyet túlnyomórészt Bajcsy-Zsilinszky Endre fogalmazott, szükség van „a nemzetiségi kérdés nagyvonalú rendezésére”, amelyhez az Erdélyben és Kárpátalján megvalósítandó területi önkormányzatokon kívül általában elégségesnek tartotta az 1868. évi nemzetiségi törvény végrehajtását.30 Már korábban is elítélte az erőszakos asszimilációt, de síkraszállt a természetes asszimiláció mellett: „Nem rúghatjuk vissza azokat, akik hozzánk akarnak tartozni lélekben is, és még kevésbé tuszkolhatjuk állami erőszakkal a Basch-féle Volksbund karjai közé azokat a németjeinket, akik nem akarnak odatartozni.”31
A Kisgazdapárt a német birtokos parasztsággal fennálló régebbi kapcsolatai alapján jelentős támasza lehetett volna a Volksbund-ellenes Hűségmozgalomnak, ám annak vezetői elfordultak a Kisgazdapárttól, amikor a Szociáldemokrata Párttal való együttműködését augusztus elején bejelentette. Bár a Kisgazdapárt hangsúlyozta, hogy a Szociáldemokrata Párttal való politikai együttműködése nem jelenti a marxizmussal való ideológiai szembenállásának feladását, az Egyesült Keresztény Párt (Keresztény Gazdasági Párt), amely a pápai enciklikák szellemében szállt síkra a „keresztény demokráciáért”, helytelenítette a Kisgazdapárt lépését, s minden befolyását latba vetette annak megakadályozására, hogy a Hűségmozgalom a Kisgazdapárttal fennálló kapcsolatai révén a függetlenségi népfrontmozgalom felé orientálódjék.32 Az Egyesült Keresztény Párt a Hűségmozgalom minden nemzetiségre való kiterjesztésével képzelte megvalósítani nemzetiségpolitikai programját, amely „a Szent István-i magyar birodalom több nyelvű, de egyszívű hű állampolgárainak teljes hűségéért teljes jogot ígér”. A „teljes jog” közelebbi meghatározásától tartózkodott.33
1943 nyarán a Volksbund titokban újra hozzálátott terrorszervezete, a Deutsche Mannschaft országos kiépítéséhez. Mussolini bukása után, s az Olaszország háborúból való kiválását jelentő fegyverszünet megkötése küszöbén ennek már több volt a jelentősége, mint az SS-önkéntességtől vonakodók megfélemlítése, az ellenpropagandisták összeverése. Felkészülést jelentett arra az eshetőségre, hogy a Volksbundnak fegyveresen kell biztosítania a német településterületeket, míg az ország német megszállása végbe nem megy.34 Számos községben megállapodás jött létre a helybeli volksbundista és a nyilas szervezet között az együttes és egyöntetű fellépésről „minden olyan esetre, amikor közös védekezésről van szó”.35 Az állandó szoros kontaktus biztosítására összekötőket küldtek egymás szervezeteihez.36
A szélsőjobboldali puccstól tartó kormány, amely ugyanakkor minden baloldali akciótól is félt, készenlétbe helyezte rejtett belbiztonsági tartalékait, mindenekelőtt a Turáni Vadászok lövészalakulatait. A Deutsche Mannschafttal szemben – ellenterrorcsapatként -, jellemző módon Héjjas Iván hírhedt Rongyosgárdájára is számított, amelynek keretében négy, egyenként 250 fős alakulatot állítottak fel és képeztek ki a nyár folyamán, a másik véres kezű ellenforradalmár, Francia Kiss Mihály vezetésével. Héjjas kijelentette: „az itt levő németeket könyörtelenül felkoncolja, a velük szimpatizáló nyilas szervezkedést vérbe fojtja, hogy kiirtsa a nyugtalanságot és pártoskodást”, amely végső fokon a kommunistáknak kedvez.37
Szeptember 7-én Basch – Jagow követ jelenlétében – ünnepélyesen búcsúztatta az SS második magyarországi toborzóakciója során bevonultatott népi-német önkéntesek Budapestről indított első szállítmányát. Ezt a további szállítmányok vontatottan követték az ősz, sőt tél folyamán, mert az akció a toborzás nehézségei folytán csak 1944 februárjában zárult, az első akcióhoz hasonló, mintegy 20 000 fős eredménnyel. Ez alaposan elmaradt a Himmler által elvárt 30 000-es létszámtól, s ezért főleg a Hűségmozgalom ellenpropagandáját okolták, amely a Dél-Dunántúlon még a Deutsche Jugend fegyverképes fiatalságának 25 százalékát is visszatartotta az SS-önkéntességtől.38 Az első akció során bevonult magyarországi SS-önkéntesek egyre tömegesebb pusztulása a keleti front véres harcaiban, s a német háborús győzelembe vetett hit további nagymértékű gyengülése, az olasz fegyverszünet és az angol-amerikai csapatok olaszországi partraszállása következtében, amelyet a magyar náciellenes körök ellenpropagandája megfelelően kihasznált, a Volksbundból való kilépések újabb hullámát is elindította.39
1943 szeptemberében egy – „alapos tanulmányozás után feltétlenül megsemmisítendő” – központi körlevél felszólította a Volksbund helyi csoportjainak vezetőit „az ország lakosai körében elterjedt lázító propagandahírek terjesztőinek felderítésére szolgáló bizalmas hírszolgálat” megszervezésére: ki kell hallgatni és jelenteni kell a vendéglőkben, társaságban, vonaton stb. elhangzott beszédeket és véleménynyilvánításokat.40 A „belső front” felbomlásának megakadályozása elsőrendű feladattá vált, ezzel lehet összefüggésben, hogy Basch elkerülte az SS-hez való bevonulását; más volksbundista vezetők azonban a megállapított módon megkezdték SS-szolgálatukat. Az 1943 őszén bekövetkezett fontosabb személyi változások: a Volksbund sajtó- és propagandahivatala éléről az SS-hez bevonuló Heinrich Reister helyettese Franz Herberth lett, az iskolahivatalt vezető Josef Schmidt helyébe Josef Pankratz lépett; Mathias Huber helyett Robert Kohler vette át a Deutsche Jugend vezetését, Fritz Metzger helyett pedig Erich Szegedi lett az országos parasztvezető. A közép- és alsószintű vezetők – állampolgárságuk elvesztésével – a magyarországi toborzóakció keretében vonultak be; pótlásukról a Volksbund tanfolyamok indításával gondoskodott.41
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!