(idézet: Ez volt a Volksbund – Tilkovszky Loránt)
A németek sztálingrádi és a 2. magyar hadsereg voronyezsi katasztrofális veresége nyomán előállt helyzetben a Volksbund különösen aggasztónak látta a magyarországi fejleményeket. A sajtó által állandóan támadott magyar függetlenségi mozgalom – „szociáldemokraták és más baloldali erők, amelyek Petőfit tűzik zászlajukra” – március 15-e táján erőteljesen aktivizálódták.1 A Szociáldemokrata Párt nagygyűlésén Peyer kijelentette: vége annak az időnek, amikor a németkérdés a Volksbund monopóliuma volt; felélesztik a párt utóbbi években tehetetlenségre kárhoztatott Országos Német Bizottságát, amelynek korábban érdemleges szerepe volt a volksdeutsch mozgalom befolyásának ellensúlyozásában. Ebben a „provokációban” a Volksbund központi lapja, a Deutsche Zeitung „feltűnő veszélyt” látott. A népcsoportszervezet ezzel kapcsolatos március 19-i állásfoglalását csak öt nap múlva, erősen megcenzúrázva engedték megjelenni. „Azóta dúl a harc a népcsoport és a marxisták között”, s ebben a harcban „a Népszava egyre agresszívabb” – állapította meg egy, a népcsoportok helyzetével magyarországi viszonylatban is foglalkozó referátum.2
Georg Goldschmidt és Bruno Klein éles támadásaira az Országos Német Bizottság munkájában már korábban kiemelkedő szerepet játszott Zentai (Zuschlag) Vilmos válaszol a Népszavá-ban. Leszögezte a szociáldemokratáknak a Volksbundétól eltérő álláspontját a nemzetiségi kérdésben, s túlzott önteltségnek nyilvánította, hogy a hazai német nácik lapja az ország egész németsége nevében nyilatkozik, „mert mi tudjuk, hogy ebben az országban jó néhány német él, aki nem követi a Volksbundot és a Deutsche Zeitungot”. Védelmébe vette a természetes asszimilációt, amelyet a volksbundisták elutasítanak; a Népszava szerkesztősége pedig leszögezte, hogy a munkásszervezetekben nemzetiségi különbségre való tekintet nélkül tömörülő dolgozókat nem lehet egymástól szétszakítani. A vitában ugyanis a Deutsche Zeitung a Deutsche Arbeitsfront (DAF) magyarországi kiépítésének célzatával összhangban azt írta, „a Volksbundnak készen kell állnia arra, hogy a német munkásokat soraiba fogadja, ha itt lesz az ideje”. Egy német munkás a Népszavá-ban erre azzal válaszolt, hogy a magyar munkást tekinti testvérének, s nem a német munkáltatót – népiségi alapon. A Deutsche Zeitung szerint „ez az állítólagos német munkáslevél tele van zsidó dialektikával”.3
A szociáldemokraták 1943 tavaszi aktivizálódása a nemzetiségi kérdésben az antifasiszta függetlenségi népfrontpolitika jegyében indult meg. „Egy önálló, független, sajátosan magyar és népi politika nem lehet jobb kezekben, mint a dolgozó osztályok dolgos kezében, és a szabad értelmiségiek szabadságeszményekért kiálló, bátor magatartásában” – írta a Népszava, s hozzátette: a magyar jövő építéséhez „nemcsak a magyarság haladó osztályait és rétegeit hívjuk, hanem az országban élő nemzetiségek békés egyetértését is keressük”. Az elgondolás az volt, hogy a párt Országos Német Bizottságát Nemzetiségi Bizottsággá szervezik át, amely megfelelő akcióprogram kidolgozásával, a többszöri országgyarapodás folytán tetemesen megnövekedett nem magyar lakosság körében tevékenykedik.4
Egy 1943. március 19-én Berlinbe küldött volksbundista jelentés szerint kommunista irányítás alatt álló szociáldemokrata fiatalok beférkőztek a Deutsche Jugend budapesti szervezetébe, és ott „Antináci Klub” aláírású röpcédulákat terjesztettek, míg végül is leleplezték a 6 tagú csoportot. A „Náciknak nincs kegyelem”, „Le Hitlerrel” – jelszavakat hangoztató, magyar szabadságharcot, partizánharcot hirdető röpcédulák a DJ-ből való kilépésre szólítottak fel, s „Mit akar a magyar nemzet?” címmel hat pontban ismertették a „demokratikus magyar népfront” követeléseit: 1. Teljes szakítást a tengellyel. 2. Különbékét. 3. Demokratikus alkotmányt. 4. A Volksbund leépítését. 5. A náci svábok kitelepítését. 6. Szabadságot.5
A Szociáldemokrata Pártnak az a törekvése, hogy a Volksbundban zavart keltsen, s befolyást szerezzen a nem volksbundista németek körében, már beleütközött a szociáldemokrata-ellenes Hűségmozgalomba. Amint az SZDP egy-egy szervezője, aktivistája felbukkant a német falvakban, a Hűségmozgalom jelvénnyel és tagsági könyvvel is ellátott emberei máris valóságos nyomozást rendeztek, hogy kikkel beszélt, és nem fejtett-e ki kommunista propagandát.6 A Hűségmozgalom lapja, a konzervatív katolikus Die Donau, a nemzetiszocializmussal és a marxizmussal ugyanazon elvi alapról állt szemben; helyeselte a bolsevizmusellenes keresztes hadjáratot, s csupán azt ítélte el, ha a népi-németek SS-katonaként, s nem mint magyar honvédek vettek részt abban.7 Amikor a Deutsche Zeitung támadta a Hűségmozgalom keretében „politizáló csuhásokat”, Berencz valamennyiük nevében kikérte, hogy őket „liberális polgárokkal és szociáldemokrata szakszervezetesekkel” állítsák egy sorba.8 A Hűségmozgalom tehát a horthysta Magyarországot védte, az iránt követelt hűséget, a társadalmi átalakulás gondolata és politikai követelményei elől elzárkózott.9 Pártpolitikától független mozgalom képében jelentkezett; valójában szoros szálak fűzték a kormánypárthoz – amely tanácsosabbnak látta, ha nem közvetlenül, hanem a Hűségmozgalmon keresztül igyekszik gyengíteni a Volksbundot – s az Egyesült Keresztény Párthoz (Keresztény Gazdasági Párt).10 Egyelőre a Független Kisgazdapárttal is voltak kapcsolatai.11
A Hűségmozgalom hármas jelszava: „Hűség Istenhez, hűség a magyar hazához, hűség a népiséghez.” A mozgalom „himnusza” – Bauer bonyhádi plébános Emerle Károly által megzenésített német verse – arról tesz vallomást, hogy német ajkúak, de magyar érzelműek, hívek a hazához, és a magyarsággal kéz a kézben haladnak együtt; magyarnak vallják magukat, és ragaszkodnak kereszténységükhöz, vezérüknek Horthy Miklóst tekintik.12 A Hűségmozgalom 1943. március 15-i – postai úton terjesztett – felhívása, amely a mozgalom célkitűzéséről, módszereiről, eddigi eredményeiről tájékoztatott, és kiterjesztésére szólított fel, leszögezte, hogy „a mozgalom célja nem a magyarosítás és magyarkodás”, hanem az, hogy más nyelvű honfitársainkat a magyar nemzeti gondolat hívévé tegye: „A magyar nyelvű magyarságból és a nemzethez hű más nyelvű testvéreinkből kell kialakítani a mai történelmi és politikai nemzetet… nekünk a befogadó magyarság szupremáciája mellett a ma divatozó fajelmélet helyett a magyar nemzeti, a magyar birodalmi gondolatot kell irányító eszmévé kifejleszteni.” Vegyes lakosságú területeken szükségesnek tartották a magyar nyelvű lakosság beszervezését is a mozgalomba, hogy így „minél nagyobb erőt mutathassunk, s a testvéri összetartást ápoljuk”. A mozgalomhoz való csatlakozásra szólította fel a hazafias egyesületeiket: „kérjük tőlük, hogy alakítsanak más nyelvű szakosztályokat is, és hűségjelvényünket és igazolványunkat vezessék be tagjaik körébe, hogy külsőleg is egységbe fogjuk össze mindazokat, akik a magyar nemzeti és birodalmi gondolat hívei”.13
A magyar nyelvű magyarok (Madjaren) mellett politikailag a más nyelvű honfitársak is magyarnak (Ungar) minősülnek a magyar politikai nemzetfogalom alapján; a hazai németek tehát német ajkú magyarok (Deutsch-ungar) ebben a felfogásban, s nem etnikai, hanem politikai értelemben vett magyar nemzetiségük mellett elvileg joguk van népiségükhöz ragaszkodni. Gyakorlatilag mégis a politikai magyar nemzethez való hűség bizonyítására többnyire szükség volt anyanyelvi jogokról való lemondásra. Ez a magyarosítás tendenciáját bizonyítja, habár a mozgalom felhívása mindezt elvileg elutasította. Semmiképpen nem tekinthető pozitívumnak, hogy a Hűségmozgalom még a vegyes tannyelvű oktatást is ellenezve, a tisztán magyar nyelvű oktatásért szállt síkra a német falvakban.14 Mindez nagymértékben leszűkítette a mozgalom vonzerejét, s igazolta a Volksbund érvelését: németségéről kell lemondania annak, aki a Hűségmozgalomhoz pártol.15
A Hűségmozgalom létrejöttével és erősödő szervezkedésével a németek bizonyítva látták, hogy a magyarok a bécsi népcsoportegyezmény végrehajtását elszabotálva már odáig merészkednek, hogy a német népcsoport 1940 őszén megvalósult egységét akarják megbontani, s a magyar érzelmű németeket szervezetileg egy Volksbund-ellenes mozgalomba tömörítik. A bécsi egyezmény kijátszása eddig minden vonatkozásban anélkül történt, hogy annak a németek felfogásától eltérő magyar értelmezését konkrét részletességgel bárki is megformulázta volna. A Sztálingrád utáni megváltozott katonai és politikai helyzetben azonban a nemzeti kisebbségek jogának magyar szakemberei elérkezettnek látták az időt, hogy immár szakszerű kritika alá vegyék a német népcsoportjog követelményeinek megfelelően kidolgozott bécsi egyezményt. Dr. Flachbart Ernő, a debreceni egyetem professzora (nemrég még a miniszterelnökség nemzetiségi ügyosztályának egyik vezető tisztviselője) 1943 márciusában a pécsi egyetem dr. Faluhelyi Ferenc vezette kisebbségi intézetének folyóiratában, a Kisebbségi Körlevélben „A bécsi német-magyar jegyzőkönyv” címmel tette közzé tanulmányát.16
Flachbart mindenekelőtt megállapította, hogy a bécsi szerződés „a kétoldalú kisebbségi szerződések ama típusához tartozik, amelyekben csak az egyik szerződő fél – a szóban forgó esetben Magyarország – vállal nemzetközi jogi kötelezettségeket a másik fél nemzetiségéhez tartozó polgárai javára”. E megállapítás kimondatlanul is utalt a német birodalom fennhatósága alá került burgenlandi és pozsonyligetfalui magyarok helyzetére, amelyet a magyar kormány a berlini magyar követség által a német kormányhoz juttatott 1943. március 8-i feljegyzésében tett szóvá. E szerint a német hatóságok nem kezelik egyenjogúakként a magyar nemzetiségű állampolgárokat, s különböző jogcímeken megszüntették azokat a magyar iskolákat, olvasóköröket, amelyekkel korábban rendelkeztek.17
Flachbart kereken elutasította a bécsi szerződésnek olyan értelmezését, hogy az a magyarországi német népcsoportnak mint kollektívumnak, mint közjogi értelemben vett jogi személynek biztosít jogokat. Hangsúlyozta, hogy a bécsi szerződésben betű szerint is nem a népcsoport, hanem a népcsoporthoz tartozó személyek jogairól van szó; a magyar kormány a bécsi szerződés megkötésével nem tért el a nemzetiségi kérdés individuális alapon való szabályozásának általa mindig is képviselt elvétől; indokolatlan tehát a bécsi szerződésre hivatkozva Magyarországon népcsoport jogi követelésekkel fellépni.
A továbbiakban Flachbart leszögezte, hogy azok a német anyanyelvűek, akik nem vallják magukat németeknek, nem minősíthetők a német népcsoporthoz tartozóknak, s hogy a német nemzetiszocialista világnézet szabad megvallásának joga az így értelmezett német népcsoport tagjaira korlátozódik. Majd azt hangsúlyozta, hogy csak a magyar jogszabályok, különösen a magyar egyesületi és gyülekezeti jog korlátain belül szervezkedhetnek és alakíthatnak egyesületeket a népcsoporthoz tartozó személyek; a Volksbundnak a magyar egyesületi jog előírásainak megfelelően kell működnie, s a gazdasági szervezkedés is csak a vonatkozó általános magyar jogszabályok keretein belül illeti meg a népcsoport tagjait. Ugyanakkor – mint tudjuk – a Volksbund a magyarországi németség egészét kívánta szervezni, nemzetiszocialista szellemben, autonóm módon.
A debreceni professzor ezután rámutatott, hogy a szerződés több rendelkezése felettébb homályos. Mint tudjuk, a németek hamarosan észlelték, hogy e homályos részek a magyar fél számára mindmegannyi kibúvót jelentenek, ezért merült fel az új szerződés terve, amely félreérthetetlenül kifejezné a népcsoport „jogait”. Minthogy azonban az új szerződéskötést elejtették, Flachbart zavartalanul foglalhatta össze tanulmányában mindazt, ami e homályos kérdések magyar érdekű értelmezéseként az eddigiek során már kialakult. Megállapította, hogy a szerződésnek a népi-német tisztviselőkre vonatkozó része nem jogosít fel német területi önkormányzatra; ugyanígy tanügyi önkormányzat sem következik a bécsi szerződésből. A magyar állam engedélyt ad a Volksbundnak társulati jellegű iskolák létesítésére és fenntartására, de maga az állam nem lehet köteles saját költségén olyan iskolákat létesíteni és fenntartani, ahol „német szellemben” tanítanak. Eszerint a német nyelv használata a hivatalos érintkezésben csak járási szinten érvényesíthető, ott, ahol azt a német lakosság számaránya indokolja; a felsőbb hatóságokat erre a szerződés nem kötelezi. Megállapította továbbá, hogy a bécsi szerződésnek a német nyelvű lapokra, kiadványokra vonatkozó rendelkezése az egyenlőség elvéből folyik, és így a német sajtó sem mentesülhet azon korlátozások (sajtórendészet és sajtóbüntetőjog, cenzúra, lapterjedelem korlátozása stb.) alól, amelyek a magyar nyelven megjelenő sajtóra érvényesek. Különleges jogokról tehát e vonatkozásban sem lehet szó.
A bécsi szerződésnek az asszimilációra vonatkozó pontja Flachbart szerint tulajdonképpen felesleges: kényszerrel ugyanis nem lehet asszimilálni – ez contradictio in adiecto -, az önkéntes asszimiláció pedig nem ütközik a bécsi szerződésbe. A névmagyarosítás tilalma az ő értelmezése szerint csak az államra és szerveire vonatkoztatható, nem pedig a magyar társadalomra. E felfogást érdemes összevetni a meg nem kötött új szerződés megfelelő pontjával, amely nem foglalkozik ugyan expressis verbis asszimilációval, csak a német név viselésének jogával, burkoltan azonban az asszimiláció minden fajtáját elveti, és a korlátlan disszimilációs jog alapján áll.
A Németországgal való kulturális érintkezést illetően Flachbart megállapította, hogy a bécsi szerződés nem tiltja a külföldön megjelenő német nyelvű könyvek, napilapok, folyóiratok és egyéb kiadványok behozatalának és az országban való terjesztésének bármilyen korlátozását. Hangsúlyozta továbbá: a kulturális érintkezés joga nem foglalja magában a német kormánynak azt a jogát, hogy a német népcsoporthoz tartozó személyek kulturális intézményeit anyagilag támogassa. Ilyen célú német birodalmi pénzátutalásokhoz a magyar kormány a bécsi szerződéstől függetlenül, a kialakulóban levő nemzetközi gyakorlatnak megfelelően járul hozzá, s e hozzájárulás nélkül külföldi anyagi támogatás nem történhet.
Flachbart e tanulmányában különösen hangsúlyozta a népcsoporthoz tartozó személyek magyar állam iránti lojalitási kötelességét. Fejtegetései szerint nem elégséges az állami törvények által előírt kötelességek – különösen a honvédelmi és adófizetési kötelezettség – mechanikus teljesítése; a lojalitás ennél többet jelent: „benne cseng a hűség és odaadás érzelmi attitűdje is”. A lojalitás „más állam érdekeinek a haza érdekei fölé helyezését, vagy éppenséggel egy más államtól és annak szerveitől utasítások elfogadását vagy azok teljesítését kizárja”; a bécsi szerződésben a német népcsoporthoz tartozó személyek részére megállapított jogok nem gyakorolhatók az államhűség rovására. Ezzel Flachbart a Volksbund elevenére tapintott, „elképzelhetőnek tartva” a jogokkal való visszaélést a szervezkedésnél, vagy a Németországgal való érintkezésnél, amennyiben ez utóbbi politikai térre is kiterjedne, amire a bécsi szerződés nem jogosít fel. De még tovább ment: leszögezte, hogy a Németországgal való kulturális érintkezés örve alatt „netalán” folytatott államellenes üzelmeket a magyar állam nemcsak megtorolhatja, hanem a bécsi szerződésben biztosított jogokat a velük visszaélőktől meg is vonhatja; sőt, a lojalitásba ütköző visszaélés meg is előzhető.
Mindezek értékeléséhez csupán emlékeztetünk arra, hogy a bécsi szerződés német értelmezését jelentő új szerződés tervezete a lojalitási kötelezettséget teljesen mellőzte. E szerződéstervezet ismertetésekor utaltunk arra: a bécsi szerződésből kihagyták azt a fejezetet is, amely észak-erdélyi viszonylatban biztosítja, hogy a népcsoporthoz tartozók a német birodalomba áttelepülhessenek. Flachbart viszont felszínen tartotta a kérdést, jóllehet az áttelepülésre a bécsi szerződésben megszabott kétéves határidő 1942. augusztus 30-án lejárt; általában is helyeselve az önkéntes kivándorlás nemzetközi szerződések útján való előmozdítását, mint amely „lényegében az optánsoknak a nemzetközi jogban századok óta ismert kivándorlása megszervezésével rokon gondolat”.
Flachbart tanulmánya végezetül arra hivatkozva, hogy a nemzetközi jog alanyai – kevés kivétellel – az államok, a nemzetiségek ellenben soha; leszögezte, hogy a bécsi szerződés teljesítését a magyar kormánytól a német birodalom kérheti csak számon, a magyarországi német kisebbség azonban nem. Ebből azonban nem következik, hogy – mint Hugelmann állítja18 — Németország a bécsi szerződés alapján védőjogot (Schutzrecht) szerzett volna a magyarországi németek felett, és azok neki védencei (Schutzbefohlene) lennének. Visszautasította a német népcsoportjog képviselőinek (Larenz, Hugelmann) azt a felfogását, hogy a népi-németek – így a magyarországiak is – „a német birodalmi gondolat hordozói”, vagy hogy — mint Peter Feldl véli19 – kettős tekintély, a magyar állam és a német birodalom alá tartoznának, s ez utóbbi lenne az elsődleges jelentőségű. A bécsi szerződés, mint minden nemzetközi szerződés, csak korlátozza, de nem szünteti meg a szuverenitást; az ország népi-német állampolgárai továbbra is egyedül a magyar állam főhatalma (suprema potestas) alatt állanak. Flachbart fejtegetései természetesen kendőzni igyekeztek a bécsi szerződéssel az ország szuverenitásán esett tényleges csorbát; tanulmányának jelentőségét azonban a megjelenés időpontjában és körülményei között éppen az adta meg, hogy a szuverenitáshoz való ragaszkodás jegyében foglalta össze a bécsi szerződéssel kapcsolatos magyar álláspontot, a nemzetközi jogász megfogalmazásában, a német népcsoportjogászokkal szemben.
A német népcsoportjog szakembereinek azt kellett megállapítaniuk, hogy míg Szlovákiában, Horvátországban, Szerbiában, Romániában a német népcsoport különleges jogi helyzetét az államban – bizonyos eltérésekkel ugyan – mindenütt sikerült gyakorlatilag megvalósítani, Magyarországon ez kevéssé sikerült; az itteni német népcsoport jogi helyzete bizonytalan; a magyarországi sajátos politikai viszonyok következtében a népcsoport autonóm kiépülése kezdetlegesebb és ellentmondásosabb. Szlovákia volt az első, amely „példamutatóan” – a német népcsoportjog követelményeinek megfelelően – rendezte a német népcsoport helyzetét az államban, s azt 1939. július 21 -i alkotmánya 91-95. §-aiban is rögzítette. A népcsoportnak katasztere és saját nemzetiszocialista pártja van, a Deutsche Partei. A népcsoport vezetője már 1938. október 14-e óta tagja a szlovák kormánynak. Az iskolaügy terén 1939. március 1. óta önálló német osztály működik a szlovák Kultuszminisztériumban; az 1940. november 26-i népiskolai törvény a népcsoportra ruházta a felügyeleti jogot valamennyi német iskola felett. A tanterv nemzetiszocialista szellemben készülhet; a német tanítókat a szlovák állam fizeti. A szlovák Hlinka-gárda mellett a német népcsoport külön karhatalmaként létrejött a Freiwillige Schutzstaffel; ezenkívül a szlovák hadsereg keretében népi-német katonai alakulatok létesültek.
Még „tökéletesebbnek” tartották a német népcsoportjog érvényesülését a másik bábállamban, Horvátországban: itt az 1941. június 21 -i törvény fektette le a német népcsoport jogait. A népcsoport vezetője egy 1941. október 30-i rendelet alapján részt vesz a minisztertanácsban a német népcsoportot érintő kérdések tárgyalásánál; joga van rendeletek kiadására a népcsoport belső ügyeit illetően; ezeket külön hivatalos rendelettárban teszik közzé. A horvátországi német népcsoport „egyetlen és egyedüli akarathordozója” az NSDGK, azaz a Nationalsozialistische Deutsche Gefolgschaft in Kroatien. A horogkereszt ugyanolyan védelemben részesül, mint a horvát nemzeti jelvények. A német településterületen a német tisztviselők öntudatos nácik. Ahol a lakosságnak legalább 20 százaléka német, ott a német nyelv egyenjogú hivatalos nyelv, de már 10 százalék esetén is e nyelven intézhetnek beadványokat a hivatalokhoz. A jugoszláv földreform horvát revíziója során „korrigáltatnak a németek sérelmei”. Az iskolaügy terén a horvát állam biztosította a nemzetiszocialista szellemű oktatás teljes szabadságát, s lehetőséget nyújtott a szórványokban élő gyermekek német iskoláztatásának megoldásához is. Az usztasa-milícia keretében külön német Einsatzstaffel alakult, amelynek tagjai egy 1941. július 31-i rendelet értelmében nemcsak Pavelic államfőre, hanem Hitlerre is felesküsznek. Egy 1942. március 31-i rendelet a horvát Hadügyminisztériumban külön német osztályt létesített; ez alá tartoztak a horvát hadsereg keretében létrehozott külön német alakulatok, német vezényleti nyelvvel, német tisztek parancsnoksága alatt.
A szerb Bánátban a német népcsoport autonómiája oly messzemenő, hogy a népcsoportnak saját ügyeiben büntető- törvénykezési joga is van.
Romániában az 1940. november 20-i dekrétum a német népcsoportot mint közjogi személyiséget államalkotó elemnek nyilvánította. Nemzeti katasztere van; a horogkeresztet szabadon használhatja; létrehozhatta saját nemzetiszocialista pártját („NSDAP der Deutschen Volksgruppe in Rumänien”). Egy 1942. szeptember 18-i rendelet a német tanításnyelvű állami iskolákat átadta a népcsoportnak, csak a felügyeleti jogot tartva fenn az államnak. A román hadseregben önálló német alakulatok létrehozását nem engedélyezték.20
Magyarországon a német népcsoport helyzetét szabályozó – mindössze rendelet formájában és végrehajtási utasítás nélkül közzétett – bécsi népcsoportegyezmény magyar értelmezése, mint Flachbart elemzése különösen világosan megmutatta, lehetőség szerint szűkíteni és nehezíteni igyekezett a népcsoportjog kívánalmai érvényesülését. A német népcsoport autonómiájának kiépítése szempontjából a magyar kormány által adott különféle engedmények ellenére arról szó sem lehetett, hogy a német népcsoportvezető tagja legyen a magyar kormánynak, részt vegyen a minisztertanácsi üléseken, hogy magyar minisztériumokban német osztályok, a hadseregben külön német alakulatok létesüljenek, hogy a népcsoport legálisan saját karhatalmat szervezzen. A Volksbund nem alakulhatott át nyíltan nemzetiszocialista párttá; a horogkereszt használata változatlanul büntetendő cselekmény volt, a Volksbund nem tehette rá kezét valamennyi német iskolára, hogy azokban nemzetiszocialista nevelést valósítson meg; a volksbundisták nem vehették át a németlakta területek közigazgatását, még kevésbé épülhették be nyíltan a központi szervekbe. Azok az erőfeszítések, hogy a magyarországi német népcsoport ugyanolyan jogokat szerezzen, mint a szomszédos országok német népcsoportjai, beleütköztek a magyar kormány ellenkezésébe, amelyet a háborús együttműködés zavartalansága érdekében akceptált a német birodalmi kormány, és mérsékletre intette a volksbundistákat.21 Az új, tökéletesebb népcsoportegyezmény tervét elejtették. A háborús viszonyok között a német népcsoportok érdekeit különben is egyre inkább alárendelték a nagy német népközösség érdekének nyilvánított német birodalmi érdeknek: a sokoldalúan kidolgozott népcsoportjog egész rendszeréből hovatovább tulajdonképpen egyetlen jog és kötelesség szorított háttérbe minden mást, az ti., hogy a német népcsoportok tagjai a német haderő rendelkezésére álljanak, illetve a német hadigépezet, közellátás számára termeljenek.22
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!