“Spanyolországi napló” bővebben

"/>

Spanyolországi napló

ELSŐ RÉSZ

(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)

13

OKTÓBER 11

A parancsnokok elhatározták, hogy a reggeli ködöt, a német repülőgépekkel szembeni egyedüli védelmet használják fel a rohamra. Ez a védelem nagyon relatív, mert a németek, ha tejszerű ködön keresztül találomra is, de bombáznak.

Undorító érzés itt állni a vakságban, a bizonytalanságban, az alacsony fehér ködtakaró alatt. A hatalmas motorok pontosan a fejünk felett bőgnek. Körös-körül pillanatonként robbanások rázzák meg a földet – a bombázók nem látják a célpontokat, hát mennyiségre törekednek. Nem kell messzire menniük újabb bombákért; minden félórában visszatérnek támaszpontjukra, majd nagyon hamar ismét megjelennek az újabb készlettel … Nagyon elszomorító látvány volt, amikor az úton visszafelé üszkös romhalmazra bukkantunk annak a békés kis háznak a helyén, ahol előbb álltunk. Az asszonyt és a két gyereket, akikkel tréfálkoztunk, darabokra szaggatta a bomba. A szomszédok elmondták, hogy a bomba tizenöt perccel azután csapott be, hogy eltávoztunk.

Elhagyjuk a külvárosokat, már itt van az állomás, a fűtőház, majd a sétány és a város utcái. Feldöntött villamoskocsi fekszik a síneken.

Szegényesen öltözött emberek a szó szoros értelmében golyózáporban szaladnak szembe velünk, hátukon batyukkal, karjukon gyerekekkel. A köztársaságiak által elfoglalt negyedek lakói. Elmenekülnek a városból a bányatelepekre, Gijónba, nehogy ismét a rettegett fasiszta rabságba kerüljenek.

Megismerik Juan Ambout, nyakába csimpaszkodnak, sírnak, összefüggéstelenül kiáltoznak:

– Juan, hősünk, hát itt vagy? Eljöttél, hogy felszabadíts bennünket?

Próbálom kérdezgetni őket, de szinte önkívületi állapotban vannak. Két hónapi fasiszta uralom, házkutatások, letartóztatások – s most egyszerre itt a szabadság, egyszerre itt vannak az övéik, ugyanakkor lövöldözés az utcákon és légitámadások …

Arrább géppuskákkal, puskákkal, kézigránátokkal folyik a harc, ahol pedig szükséges, szuronyrohammal: az asturiaiak szuronyokat kaptak, és megtanultak bánni velük. Ez is új dolog Spanyolországban.

Az ellenség ugyanezekkel a fegyverekkel és könnyű ágyúkkal válaszol. A népi milícia harcosai áttörik az egymással szomszédos házak tűzfalait, és ilyenformán összefüggő védett belső utat teremtenek egész utcák hosszában. Ezeken a védett utakon ürítették ki a már elfoglalt tizenkét utcát, így viszik ki a sebesülteket és a halottakat, így szállítják a töltényeket és a gránátokat.

A városnak a köztársaságiak által már elfoglalt déli része fölött még a San Pedro templom tornya az úr. Az isten háza kilenc, legyezőszerűen elhelyezett géppuska csövéből ontja a tüzet a környező utcákra.

Juan mégsem tud ellenállni a kísértésnek, hogy megnézze oviedói lakását.

A házfalak mellett lapulva jutunk el az Arganosa utcai nagy házhoz. A lépcsőházban egy lélekkel sem találkozunk, az ötödik emeleten levő lakás ajtaja lepecsételve, rajta a fasiszta titkosrendőrség cédulája: „A lakás felett a rendőrség rendelkezik. Tilos a bemenet.”

Juan vidáman tépi le a pecsétet és a cédulát. A lakásban mindent fenekestül felforgattak. A könyvtárat az utolsó lapig elhordták. A szekrényben megmaradtak a meleg holmik, a bőrkabát, a gyapjú fehérnemű. Juan nem veszi magához őket, nem akar semmiféle előnyt élvezni a népi milícia harcosaival szemben.

A San Pedro tornyából jövő golyók szünet nélkül dobolnak a ház párkányzatán. Hullik a vakolat.

Juan pajkosan nevet, felvesz az asztalról egy nagy babát – még Moszkvában vásárolta.

– Bebizonyítom a feleségemnek, hogy itthon voltam!

A köztársaságiak területe óráról órára messzebb hatol a város belsejébe. Aranda ezredes, a lázadók parancsnoka a pelayói kaszárnyákhoz vonul vissza. Ha a bányászok hűek maradnak önmagukhoz és nem csökkentik a nyomást, kénytelen lesz megadni magát vagy észak felé, Lugones irányában kivonulni, ahol az említett rést meghagyták neki.

Egyelőre azonban még áll a bál. Mindkét félnek sok a muníciója, és egyik sem takarékoskodik. A harc rendkívül heves, a köztársaságiak bátran törnek előre, az autóbuszok alig győzik elszállítani a sebesülteket.

Bármilyen elkeseredettek, bármilyen hevesek és drámaiak az utcai harcok, a spanyolországi tapasztalatok alapján józanul, mértéktartóan kell értékelni hatékonyságukat, különösen a támadók szempontjából. Ha az utcai harcok két-három napig tartanak, akkor döntő jellegűek. Ha elhúzódnak, a csapatok megtelepszenek a házakban, hozzászoknak a kőfalakhoz, sok minden elvonja a figyelmüket, a támadó szellem és az iram lanyhul. Azok a csapatok, amelyek nagyszerűen verekedtek a mezőn, erősen veszítenek harci erényeikből, ha két-három hetet töltenek a városi barikádoknál.

Kimegyünk a városból, majd ismét visszatérünk San Claudio külváros irányából. A köd hirtelen eloszlott, kisütött a nap, és most már teljes pompájukban gyönyörködhetünk a repülőgépekben Három hárommotoros Junkers, legfeljebb háromszáz méter magasságban, nyugodtan röpköd az oviedói mélyedés fölött. Karmen kényelmesen megörökítheti őket gépével.

Ezekben a napokban éppen elég légitámadást éltem végig, de ez mindegyiket felülmúlta. A Junkerseket semmi sem zavarja, nincsenek se vadászgépek, se légvédelmi tüzérség. A köztársaságiaknak egész Asturiában egyetlen együléses sportrepülőgépük van.

Most a németeket a Naranco-hegy lankás, zöld lejtője köti le. Köztársasági ütegeket sejtenek itt; valóban még tegnap is lőtték innen a kaszárnyákat.

Módszeresen, pontosan, mintha csak hadgyakorlaton lennének, háromkilométeres közökben összefüggő bombaszőnyegekkel árasztják el a lejtőt. A föld remeg. Tizenhat perc alatt mintegy nyolcvan bombát dobtak le.

A két nagy szanatórium lángokban áll. Az egész hegyet fekete füstfelhő borítja.

A Junkersek eltávoznak. Fél óra múlva visszatérnek és kezdik az egészet elölről. Úgy látszik, elhatározták, hogy egy talpalatnyi helyet sem hagynak sértetlenül a Naranco-hegyen. Így lép be a hitleri légierő az új világháborúba.

A repülőgépekből kiválik két ejtőernyő. Mifelénk esnek. Most lassan földet érnek. Odaszaladnak hozzájuk. Két nagy horganyláda van rajtuk, bennük többezer kétperces kanóc kézigránátokhoz. Aranda ezredesnek szánták a szállítmányt, de nem jutott el a címzetthez.

A Buena Vista negyed irányában a köztársaságiak elfoglaltak két nagy utcát és az amfiteátrumot, ahol a bikaviadalokat szokták rendezni. Most új roham kezdődik: az itteni egység a mellékutcákon keresztül át akar törni az Arganosa utcára, hogy az América téren egyesüljön az első csoporttal.

Juan Ambou, míg a jelre vár, ábrándozik:

– Hamarosan végzünk Oviedóval, akkor ráeresztjük bányászseregünket Galíciára, Leónra, Burgosra. Benyomulunk Kasztíliába …

Hinni kell neki. Asturiában tudnak harcolni. Csak ne volnának olyan gyatrán öltözve! Juan didereg vitorlavászon monojában. Nincs semmim, amivel felmelegíthetném, három napja odaadtam párizsi kabátomat egy fiatal legénynek, aki teljesen átázott a sáros lugonesi árokban.

… A csata után nagyon felzaklatott állapotban tértünk vissza a márki házába. Megebédeltünk, ebéd után pedig tanítgattak bennünket, hogyan kell inni a híres asturiai gyümölcsbort. Az itteniek valami bámulatos ügyességgel, hosszú sugárban tudják önteni ezt az italt: a poharat leteszik, az üveget pedig még a fejüknél is magasabbra emelik. Ettől aztán erősen habzik.

Én nagyon szorgalmasan tanultam, aztán sehogy sem tudtam megtalálni a szobámat.

Karmen esküszik rá, hogy háromszor megkerültem az egész házat, végigjártam az emeleteket, minden szobában kinyitottam az összes szekrényeket, kihúztam az összes fiókokat, és közben folyton szidtam a márkit. Én minderre nem emlékszem. Ebben az időben megjelent egy bombázó, és sokáig keresgélte minden valószínűség szerint éppen a mi házunkat; alacsonyra ereszkedett és sokszor elrepült fölöttünk, de bombát nem dobott – bizonyára attól félt, hegy a város központjára esik, az övéi, a lázadók közé. Az is lehet, hogy élelmiszert dobott nekik. Állítólag emiatt is szörnyen káromkodtam. Az asturiaiak nevettek és megállapították, hogy ilyen borocska mellett nincs az a bombázás, amely félelmetes volna.

Karmennek pedig sikerült itt, Oviedóban, a márki rádióján fognia a Szovjet Szakszervezetek Központi Tanácsának állomását. Lágy trillák ütötték meg a fülemet: „Lent Indiában, ó, mesét mesélnek, hogy gyémántkincset rejtenek a mélyek …”

 

OKTÓBER 12

Sofőrünk, Nicanor ma alaposan visszaadta nekünk a kölcsönt. Ezekben a napokban azért, hogy ne tévesszük egymást szem elől, sohasem hagytuk ott a kocsijánál, hanem magunkkal vittük. Egy idő múlva feltűnt, hogy nyugtalan, idegeskedik. Tegnap aztán, amikor a San Pedróból záporozó géppuskatűzben futottunk, amikor a Junkersek a zenebonát rendezték, amikor elénk tárult a lebombázott ház és a meggyilkolt család látványa, amikor a sebesülteket és a holttesteket behordták az autóbuszba és még néhány ilyen, nem éppen kellemes dolog történt, nem tudott többé uralkodni magán, arca halottsápadt lett, karja erőtlenül lógott, háta meggörnyedt. Valaki hangosan csúfolta, erre aztán a szegény fiú teljesen összecsuklott.

Ma, mihelyt beültünk a kocsiba, hirtelen úgy megugrott, hogy jelentőségteljesen pillantottunk egymásra. Aztán fantasztikus hajsza kezdődött a szerpentineken, vadul vette a kanyarokat, a hátsó kerekek éles csikorgással csaknem belecsúsztak a szakadékokba. Borsódzott a hátunk, gyomrunkat a torkunkban éreztük. Karmen arca talán még fehérebb volt, mint tegnap Nicanoré, és bizonyára az enyém sem volt semmivel sem különb. És persze, most ezerszer közelebb voltunk a halálhoz, mint tegnap, amikor a legmodernebb haditechnikával álltunk szemben. Nicanor egyetlen szót sem szólt, míg csak be nem értünk Gijónba. Közönyösen szívott valami bűzös szemetet. Csak a pártbizottság kapujánál, amikor megszabadította a kocsit sem élő, sem holt utasaitól, játszott az ajkán alig észrevehető mosoly …

Oly nehéz volt elválni ezektől az emberektől, akik e rövid néhány nap alatt annyira közel tudtak kerülni hozzánk, mintha hosszú évek óta élnénk és dolgoznánk együtt. Ilyen gyorsan csak olyan emberek között szövődhet ennyire meghitt barátság, akiket – ha eddig nem ismerték is egymást – már régen összeköt az egyforma gondolkodás és életfelfogás, a különböző nyelveken, különböző országokban kapott, de mégis egyforma nevelés, az egy és ugyanazon ellenséggel szembeni gyűlölet, a munkásosztály szeretete, a kommunizmus iránti odaadás, a párt szeretete és a belé vetett bizalom … Amikor elbúcsúztunk, talán egy hónapra, talán egy esztendőre, talán örökre, átöleltek és kissé nyers gyöngédséggel vállon veregettek bennünket valamennyien: Angelin, Juan Ambou, Agrippina, Juan José Manso, Pin (a búcsúzásnál megmondta, hogy ez a Pin csak a csúfneve, a valóságban Juan Garcíának hívják), Lafuente, Damián. El akartak kísérni Llanesig, de Angelin nem engedte.

Este már Santanderben voltunk, és rövid pihenő után, kicserélve az autót, tovább folytattuk utunkat a baszkokhoz, Bilbaóba.

 

OKTÓBER 13

Különös város, semmire sem hasonlít. Legkevésbé a spanyol városokra. Itt nem található meg se Madrid és Valencia amerikanizált felhőkarcolóinak kiabáló eleganciája, se munkásnegyedeinek kiabáló nyomora. Letompított színek, elsimított kontrasztok, minden egyforma fekete és sötétszürke színekbe öltöztetve – a házak, az üzletek, a Nerviónt (baszkul: Ibaizábal!) átívelő hidak -; tekintélyes, de nem túlságosan nagy méretek, minden erős, szilárd, jó minőségű, teherbíró. A gazdagsággal nem hivalkodnak, mint Madridban és Barcelonában, pedig ha van Spanyolországban gazdagság, akkor itt van: bánya- és kohóipari, kereskedelmi, pénzügyi burzsoázia, amelyet itt érintett legkevésbé a polgárháború, s amely megőrizte legfontosabb pozícióit.

Leginkább talán egy régi angol kikötővárosra emlékeztet nagy teherforgalmával, kormos és meglehetősen piszkos utcáival. Csupán egy valami kölcsönöz némi komor egzotikumot a város lakóinak: miniszterek és rikkancsok, katonák és professzorok, egytől egyig mind fekete barettet viselnek. Úgy viselik, mint másutt a fezt vagy a turbánt. Egyetlen kalapot sem látni, és úgyszólván senki sem jár fedetlen fővel. A férfiakhoz hasonlóan a nők is feketében járnak, fekete fejkendőben. Ők az arányosabbak, a szebbek; a férfiak alacsony növésűek, zömökek, csupa piknikus típus.

Meglehetősen savanyú ábrázattal ülnek a bilbaói polgárok a nyirkos, nedves időben az üveges kávéházi teraszokon. A kávézást nem nekik találták ki, de a híres baszk vendéglők – a zsíros kolbászok, sütemények és pástétomok, főtt ürücombok, a nehéz barna sör és a mámorító gyümölcsbor forróra fűtött szentélyei – most be vannak zárva.

Gyakran látni papokat: ugyancsak alacsonyak és széles képűek; álmosan tekintenek ki csaknem zárt szemhéjuk alól. Kasztíliában egyetlenegyet sem láttam, kivéve a sápadt toledói Cámaras kanonokot, őt is világi kabátban.

A kopott, mocskos Inglaterra szállóban rendezkedtünk be, az irúni és san sebastiáni menekültekkel együtt. Azonnal elrohantam a távírdába, felkutattam az angol Direct Spanish Társaságot. A Londonnal összekötő kábel kifogástalanul működött. Leültem és hajnali négy óráig írtam tintaceruzával, másolattal, nyomtatott latin betűkkel az Asturiáról szóló tudósításaimat; Lina részenként vitte őket a távírdába. Egészen elkedvetlenített ez a börtönmódszer, de még mielőtt befejeztem a munkát, expressz távirat érkezett Moszkvából: az első részt már megkapták. méghozzá kihagyások nélkül. Tehát holnapután reggel már megjelenik a Pravdában az első írás Asturiáról!

 

OKTÓBER 14

Juan Astigarravia a Baszk Kommunista Párt főtitkára. Egyúttal ő az új területi kormány közlekedésügyi minisztere is. Zárkózott, hallgatag, ideges és ahhoz képest, hogy baszk, nagyon sovány. Elvitt Aguirréhez.

A kormányfő rezidenciája egy volt banképületben van. Az elnöki gárda szintén barettet hord, csak vöröset, rajta arany kokárda. Megjelenésünkkor felhangzik a „fegyverbe!” vezényszó. A parancsnok ünnepélyesen vezet föl a márványlépcsőn.

Ezt a márványlépcsőt azonban két rétegben nehéz, durva földdel megtöltött zsákok borítják. Zsákok fekszenek a boltíves folyosó mentén, zsákokkal vannak kitöltve a hatalmas ablakok. A tükröket újságpapír-szalagokkal ragasztották le átlósan – a robbanások ellen.

Tizenhárom nap telt el azóta, hogy a spanyol parlament egyhangúlag elfogadta a baszkok statútumát, amelyért ez a nép háromnegyed évszázadon át harcolt. Az autonómia első hónapját élvezik. De élvezetre most nincs idő.

Alig kapták meg a baszkok Madridban a függetlenségi okmányt, máris fegyverrel kell védelmezniük ezt a függetlenséget. A fasiszták Bilbao pusztító bombázásával válaszoltak a statútum jóváhagyására. Eredményeit tekintve a hátországi városok ellen irányuló összes eddigi bombázások közül ez volt a leghatékonyabb. Az egyik támadás következtében kétszázhúsz férfi, nő és gyermek vesztette életét. Egy háromszáz kilós bomba rombadöntötte egy nagy épület öt felső emeletét. Más házakban két-három felső emelet dőlt össze. A német pilótáknak és a Junkerseknek ezúttal nem volt közük a bombázáshoz: a támadást az olaszok hajtották végre Caproni-bombázókkal. És azóta Bilbao lakosságának nincs nyugta. Éjjel-nappal földes zsákok, papírral beragasztott ablakok mögött várja a jelet, hogy lemenjen a pincébe és ott várja ki az újabb légitámadás végét.

Aguirre elnök fiatal, elegáns, szívélyes. Külseje színészre emlékeztet, de szakmája a csokoládékészítés. Pártjában – a baszk nacionalisták polgári pártjában – szélső baloldalinak számít. Asztalán kis elefántcsont feszület – Aguirre meggyőződéses katolikus, akárcsak egész pártja. És ugyanilyen meggyőződéssel, elkeseredett haraggal beszél a fasizmus pusztító, halált hozó szerepéről, amely szöges ellentétben van az ő és barátai által vallott keresztény humanizmussal.

Aguirre leírja a lázadók san sebastiáni kegyetlenkedéseit, beszél a reakciósoknak nyújtott külföldi segítségről, különösen a Vatikán segítségéről, elragadtatással szól a londoni be-nemavatkozási bizottsághoz intézett szovjet jegyzékről.

– Ebben a jegyzékben mindenekelőtt a szovjet demokrácia hangjának határozottsága és erélyessége az, ami lelkesedéssel tölt el bennünket. Így és csakis így kell beszélni a fasiszta békebontókkal! Kár, hogy a többi demokratikus állam félénk hangja következtében a fasiszta kormányok kezdenek hozzászokni ahhoz, hogy senki sem vonja őket felelősségre, hogy teljesen büntetlenül tehetnek bármit.

Astigarravia jelen van a beszélgetésnél, sűrűn bólogat. Szokatlan dolog egymás mellett látni az asztalnál a hithű katolikust, a nacionalistát és az ateista, marxista munkást. Szörnyűnek kell lennie a fasiszta veszedelemnek ahhoz, hogy egyesülésre késztesse őket.

Akármilyen nagyok is az eltérések a politikai pártok nézeteiben, a koalíció mégis létrejött, és nem védelmi, hanem támadó jellegű: a fasizmus ellen irányul. De nem könnyen jutottak el idáig. A baszk nacionalisták az antifasiszta front szélső jobbszárnyán állnak. Sok szál köti össze őket a helyi nagyipari és és finánctőkével. Vallási nézeteik és a papsággal való kapcsolatok révén közel állnak a lázadók kezén levő szomszédos Navarra – a spanyol Vendée – klerikális reakciósaihoz is.

Ingadoztak, de mégis a népfrontot választották. Persze itt sok a velük ellenségesen szemben álló erő: kommunisták, szocialisták. De a kérdést maga az élet döntötte el, a gazdaság és a tömegek politikai hangulata diktálta a döntést. Navarra és Andalúzia nagybirtokosai külső expanzióra törekedtek a mezőgazdasági termékek kivitele céljából. Gil Robles katolikus pártja Spanyolország gazdasági centralizációjára törekedett a hitleri Harmadik Birodalom mintájára. Ez rombadöntötte a Bizcaya gazdasági önkormányzatára vonatkozó terveket; hatalmas nehézipara úgyszólván teljes egészében a spanyol belső piacra épült. Bilbao környékén nagy vasércbányák, kohászati és vegyi üzemek, gumigyárak, gépgyárak vannak.

A munkások között sok a katolikus, ezek a nacionalisták pártjához tartoznak. Osztályösztönük csalhatatlanul a fasizmus ellen irányította őket. Ha a nacionalista párt vezetősége nem csatlakozott volna az antifasiszta táborhoz, a munkás-tagok felrobbantották volna a pártot, s az tömegbázis nélkül maradt volna. És végül vajon nem az antifasiszta képviselők révén, nem a népfront parlamentjétől kapták meg a baszkok az autonómiájukat? Franco megtagadta ezt az autonómiát, ő „egységes és oszthatatlan” Spanyolországot követelt. A választás megtörtént – a reakció várakozása, a Vatikán minden rábeszélése és cselszövése ellenére.

 

OKTÓBER 15

A bonyolult politikai összefonódás természetesen nagyon megnehezíti az itteni kormány védelmi munkáját. A pártok gyanakodva figyelik egymást, az egyik párt tagja által kiadott parancsok és rendelkezések végrehajtását suba alatt akadályozzák, míg csak a másik párt ki nem ismeri magát bennük; háborús körülmények között ez néha a halállal egyenlő.

Emiatt aztán nagy itt a fejetlenség. Óriási hiány van kenyérben, cukorban, a gyárak működéséhez szükséges szénben, gyufában. Saját készítésű benzines és kovaköves öngyújtók kerültek forgalomba. Kovakő és tűzszerszám, amit nálunk másfél évi polgárháború után kezdtek használni – kovakő és tűzszerszám itt, Bilbaóban, néhány órányira Franciaországtól, a harc negyedik hónapjában! Igaz, a bizcayai kormánynak nincs valutája, márpedig a harcoló országoknak most inkább csak készpénz ellenében adnak árut; még azt az ötezer kabátot is, amelyet az Általános Munkásszövetség szállított nagylelkűen a baszkoknak, a sovány bizcayai erszényből kellett kifizetni. De hiszen a kormánykoalícióban részt vesznek a legnagyobb, legtapasztaltabb nagykereskedők és gyárosok! Itt nincs Giral vegyész és Uribe kőműves! A bizcayai hatóságoknak kiterjedt kereskedelmi kapcsolatai vannak a külfölddel, jelentős valutakészlet áll rendelkezésükre, s övék a nagy külkereskedelmi bank, a Banco de Bilbao, melynek leányvállalatai vannak Franciaországban, Angliában, Amerikában. Három-négy naponként indulnak Bilbaóból hajók, melyek régi szerződések alapján vasércet szállítanak Angliába. Miért jönnek hát vissza üresen, gabona és liszt nélkül, cukor nélkül, meleg holmik nélkül? Még az sincs megszervezve mind a mai napig, hogy szén érkezzék vasúton Asturiából.

Kimegyünk a kikötőbe. Hatalmas kikötő, lépten-nyomon dokkok, hajógyárak; gőzhajók tucatjai és kis halászhajók százai vesztegelnek a part mentén, tele van velük a Nervión egészen a torkolatáig. És minden mozdulatlanul áll. Félnek a fasiszta cirkálóktól, melyek állítólag a part közelében ólálkodnak.

Portugalete, a régi halászvároska mellett elhaladva megérkeztem Las Arenasba, az ismert tengerparti- fürdőhelyre. Az utca közepén váratlanul hatalmas fehér zászló meredt elém ezzel a felirattal: „Nemzetközi Zóna”.

A zászló mögött strandfürdő és nagy villanegyed, pompás házakkal, garázsokkal és mindenféle melléképületekkel. Különféle színű zászlók bő választékban, egészen a legegzotikusabb országok zászlajáig. És noha a fürdőszezon már régen elmúlt, minden villában nagy élénkség, rengeteg ember, s a gépkocsik egész raja lepi el a zöld gyepet.

A házak falát és a kertek kerítéseit még aljas fasiszta plakátok „díszítik”. A naiv puskás legények – a nemzetközi zóna őrsége – nem merik letépni ezeket az ocsmányságokat. A parancsnokság utasította őket, hogy szigorúan őrizzék a semleges negyed sérthetetlenségét, de semmiféle utasítást nem adott ki a negyedet elhagyó és oda behajtó személy- és tehergépkocsikra és tartalmukra, az emberekre és tárgyakra vonatkozólag.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Social Media Auto Publish Powered By : XYZScripts.com