Spanyolországi napló

ELSŐ RÉSZ

(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)

12

OKTÓBER 7

A repülőtéren meglepetés várt, már nem is tudom, kellemes-e vagy kellemetlen. A megbeszélés szerint reggel hétre érkeztünk ki Karmennel és a tolmácsával, az argentin Linával. Persze soká kellett várakozni, míg a pilóta meg a szerelő megérkezett – spanyolok. Még jó, hogy kinyitották a repülőraj bárját, így a franciáknál jóllaktunk forró kávéval, szendviccsel és rummal. Később aztán, úgy tíz óra tájban, amikor már kigördítették a hangárból a pompás, nagy gépet, megrakták és kezdték beindítani a motorokat, kiderült, hogy a tizenöt utas közül csupán mi ketten vagyunk ott, Karmen meg én. A repülőtér parancsnoka végigtelefonálta a különféle minisztériumokat, hogy felkutassa a tekintélyes delegátusokat – egyeseket nem talált, másokról azt mondták, hogy úton vannak, ismét mások hirtelen megbetegedtek, végül pedig egyeseket újabb halaszthatatlan ügyek kényszerítettek arra, hogy lemondjanak a repülőútról. Délig vártunk, de csak egy Bilbaóba vezényelt tengerész jelent meg. A parancsnok annyira felbőszült, hogy anélkül, hogy bárkitől is megkérdezte volna, megengedte, hogy magunkkal vigyük a bennünket csak kikísérő Linát. A fülkéből tizenegy ülést kidobtak, helyükre golyószórókkal és töltényekkel megrakott ládákat raktak.

Guidez, mint mindig, a repülőtéren sürgött-forgott, ő volt az utolsó, akinek mosolya és fehér sisakja felénk villogott a földről. A gép lendületesen emelkedett a magasba, és háromezer méternél északnak fordult. Negyedóra múlva már a lázadók területe fölött voltunk. A pilóta, egy bozontos fekete szemöldökű, szép szál legény díszes, aranysujtásos egyenruhában és sapkában, vastag szivart szívott a kormánykeréknél. Cikcakkokban vezette a Douglast, igyekezett a hegyek fölött repülni, minél távolabb a lakott helyektől. Előbb balra tartottunk, a Duero folyóig; még távolabb balra elmaradt mögöttünk Valladolid városa. Aztán Quintana del Puente előtt kissé nyugat felé fordultunk. Mindezzel körülbelül egy óra telt el.

Burgos közelében a pilóta még magasabbra emelkedett, négy és fél ezer méterre. Valahol itt kell lenniük a fasiszta fővárost fedező német repülőtereknek. A szerelő hátrament a gép hátsó részébe, s a ládákon ülve mi is azt nézegettük, nem tűnnek-e fel vadászgépek. És éppen itt döglött be a baloldali motor. Karmen, aki igen nagyra tartotta légügyi ismereteimet, kérdőn fordult felém. Csak ennyit mondtam: – Itt ennek a fele se tréfa. – Legyintett és megpróbált felvételeket készíteni Burgosról – fehér épületek elég pontosan kivehető sávja látszott jobbfelől. De a pilóta és a szerelő istentelenül telefüstölte szivarjával a fülkét. A tengerész aludt, mint a mormota. A szerelő – igazi spanyol szenzációéhség – felrázta a tengerészt, és az ablakra mutatva kiáltotta: – Burgos! – A tengerész félálomban bólintott és kihúzta a pisztolyát.

Így, egy motorral, kissé lejjebb ereszkedve, huszonöt perc múlva Reinosa fölé értünk. Ez már köztársasági terület, de azért a kényszerleszállás itt sem nagyon ajánlatos, bombákkal, a hegyek között.

– Még tíz perc! – és messziről, de rohamosan közeledve, elénk tárult a tenger. Csipkés part, zöld növényzet, parkok, tisztások és a szeszélyes, hosszú santanderi földnyelv, fokán a királyi várral. Leállítva a motorokat, végtelennek tűnő, hosszú körözés után leszálltunk a nyári mezőre, és puhán gördültünk a nedves füvön, nyomunkban finom szemcsékben fröccsent szét a víz. Kinyitottuk az ablakokat – odakint őszi eső szemerkélt, az első eső Velikije Luki óta. Nedves juhok, nedves tetők, távolról vöröstéglás házak, nedves tengeri levegő – mindez valahogy Angliára emlékeztetett.

Santander félúton van Bilbao és Gijón között. Kikhez menjünk előbb, az asturiaiakhoz vagy a baszkokhoz? Jó volna előbb Asturiába menni, hiszen ott Oviedo ostroma már vége felé közeledik, a bányászok már elfoglaltak egyes városnegyedeket. A baszkok földje viszont hat napja vált autonóm területté, és most lázasan tevékenykednek a kormány érdekében. Mellesleg Bilbaóból közvetlen távíróösszeköttetés van Londonnal, kapcsolatot lehet teremteni Moszkvával. De nem, előbb Asturiába!

A repülőtér parancsnoka rendelkezésünkre bocsátott egy gépkocsit, amellyel elmentünk a városba, a népfront-bizottsághoz.

Barátságtalan, száraz fogadtatás. A népfront-bizottság elnöke, aki egyébként Santander katonai biztosa, nem akar elengedni bennünket se Asturiába, se pedig a baszkokhoz. Hidegen hagyják összes meghatalmazásaim, a Hadügyminisztériumtól kapott igazolványaim, sőt még az is, hogy egyenest Madridból repültünk ide fasiszta terület fölött, és fegyvereket, bombákat, információkat hoztunk. Kijelenti, hogy rádió útján megkérdezi Madridot, és csak azután dönti el, mennyire lesz segítségünkre.

Két hét is beletelhet, míg Madrid válaszol, ha ugyan egyáltalán válaszol. Hát ez bizony unalmas. Megkérdezzük a kommunista párt címét. A címet megkapjuk, de a repülőtéri sofőr már elment, így gyalog kell elvánszorognunk a pártbizottságba, esőben, Karmen filmverklijével, a tartalék-kazettákat tartalmazó bőrönddel.

A város pontosan úgy fest, mint egy fürdőhely télen; azelőtt nyaranta ideköltözött a királyi udvar és az egész madridi arisztokrácia. Most se király, se arisztokrácia. De az utcákon rengeteg komor ábrázatú burzsuj sétál, sokan kutyát vezetnek pórázon. És mennyi esernyő! Mindenki ernyővel jár itt. Sohasem hittem volna, hogy egész Spanyolországban van annyi esernyő, amennyit csak itt, a santanderi tengerparton láttam.

Szánalmasan lépkedünk esernyő nélkül, de a baj mégsem ez, hanem Lina. Alig teszünk meg tíz lépést, máris tisztán látom, hogy Linával bizony erősen kirívunk az itteniek közül. Elutazásunk előtt Karmen meg én mindenesetre levetettük a monót, és civil ruhába öltöztünk. De ez a szegény kislány elnyűtt katonai pamutnadrágban, ormótlan, agyontaposott cipőben, abban az öltözékben ült fel a repülőgépre, amelyet Guadarramában nyúzott el, és amelyben levest főzött a katonáknak Toledónál. Ragyogó, göndör sörénye, kreol arcbőre és vastag ajka – mindez együttvéve legjobb esetben a Tamás bátya kunyhója című gyerekfilmbe való, de semmiképpen sem ezeknek a háború borzalmait nem ismerő burzsujoknak.

Sürgettük, hogy vegyen egy szoknyát, de ebédidő van, és az üzletek mind bezártak. Bementünk egy tengerparti vendéglőbe. Az alsó helyiségben, a kávézóban és a bárban sok volt a spekuláns külsejű ember. Ellenséges moraj fogadott bennünket, amikor beléptünk a nadrágos Linával. Felmentünk az emeletre. A frakkos pincér, aki ugyancsak villámló tekintettel mért végig bennünket, teljes némasággal tálalta fel a kitűnő ebédet: halat, kacsát, árticsókát, sajtot – olyan ételeket, amelyektől Madridban már csaknem egészen elszoktunk. Kenyeret viszont csak egy vékonyka szeletet kapunk – itt északon nincs kenyér.

A pártbizottságon elmondták, hogy Santander még tele van fasisztákkal, a köztársasági hatalom gyenge és kompromittálva van, nemigen tud megbirkózni a helyzettel. A központi kormánnyal úgyszólván semmiféle kapcsolat sincs, a polgári kormányzó és a népfront-bizottság úgy irányít, ahogy éppen eszébe jut. Nemrég a következő trükköt eszelték ki (vagy valaki sugalmazta): a hatóságok összeállítottak egy listát azokról, akikről leginkább gyanítják, hogy rokonszenveznek a lázadókkal, köztük katonaköteles fiatalokról is. Megidézték őket és azt ajánlották nekik, hogy menjenek külföldre; ha akarnak, maradhatnak, de akkor számolniuk kell azzal, hogy börtönbe kerülnek. A többség persze inkább a külföldi utat választotta, hajón Franciaországba utazott, egyesek pedig gondolkodás nélkül nyomban Burgosba és Salamancába a lázadók főhadiszállására indultak. Santandert gyakran látogatják külföldi hajók, származásukkal és rendeltetésükkel senki sincs tisztában; nemrég egy angol hajó, miután tíz napig állt a santanderi kikötőben, rakományt és bizonyos embereket vett fel, elment állítólag Londonba, a valóságban azonban egyenesen Vigo fasiszta kikötőbe.

Maga a pártbizottság is gyönge itt, láthatóan nincs nagy befolyása, és más pártok uszályában kullog.

Telefonon beszéltünk Gijónnal. Az asturiaiak nagyon örülnek látogatásunknak, az első oroszoknak, s arra kémek, hogy jöjjünk azonnal, minden külön engedély nélkül. Llanesba elénk utazik az asturiai pártbizottság titkára.

Este Santander nedves, sötét, barátságtalan. Négy üres, rosszul világított bár. A Hotel Mexicóban töltjük az éjszakát. A vacsoránál néhány haragos képű, gyűrött burzsoá család; láttunkra komoran hallgatnak, bár Lina már harminckét pesetás flanellszoknyát visel. A portás jó néhányszor felhívja rá a figyelmünket, hogy ha akarunk, dollárban is fizethetünk.

 

OKTÓBER 8

Elragadóan szép hegyes tengerparti táj. Mély hegyszorosok, égnek meredező, egymásra tornyosuló csúcsok és vonulatok tagolják ezt a földet. Az utak merész szerpentinekben kanyarognak, hegynek föl és hegyről le. Gyors folyók jéghideg vizet szállítanak a magasból, és utat törve a hegyláncok között, egyenesen az Atlanti-óceánba zúdulnak. A Morcín és az Aramo hóborította csúcsai szigorúan uralkodnak a látóhatár fölött. A hegyeken és a völgyekben parányi városkák és települések húzódnak meg. Olyan, mint Svájc plusz a Donyec-medence, meg még valami a szovjet távol-keleti tengermellékből. A Kaukázushoz nem hasonlítható, mert túlságosan nedves és ködös. Ezek a szépségek egészen rövid idővel ezelőtt még a legválogatósabb és a legelkényeztetettebb utazókat vonzották ide. A mostani szezon egyáltalán nem a turistáknak való. Minden folyik, minden csöpög, kenyér sincsen, és általában az egész helyzet nem valami barátságos. A hegyek között lövések dördülnek, ömlik a vér.

Az úton nagyon lassan haladtunk csak előre: Karmen úgyszólván minden fordulónál kiszállt, hogy egy-egy különösen szép tájat megörökítsen. Haragudtam rá, szidtam. És a rákövetkező pillanatban már magam beszéltem rá, hogy fényképezzen le még egy tájrészletet, még egy kis völgyet, még egy szekeret, melyet hatalmas párnás fejű ökrök húznak. Nem sok fog sikerülni ezek közül a felvételek közül – a köd egyetlenegyszer sem szakadt fel.

A llanesi vendégfogadóban Angelin, a kommunisták asturiai területi pártbizottságának titkára fogadott bennünket, és kényelmes Hispano-Suiza kocsiján vitt tovább Gijónig. Késő este érkeztünk meg a városba. Szálloda itt egyáltalán nincs, mindent megtöltenek a katonák és az oviedói menekültek. A pártbizottságnak nincs külön épülete, egy lakóház egyik nagy lakását foglalja el, itt is ebédelnek és alszanak. Nagy örömmel fogadtak, egyszerűen és testvérien. Angelin felesége főz mindenkinek, a többi pártbizottsági tag feleségei mosnak mindenki számára és ügyelnek a szobák tisztaságára.

Az asztal körül ültünk késő éjszakáig, beszélgettünk. Ők az itteni dolgokról meséltek, mi pedig Moszkváról, melyet itt úgy szeretnek, mint második hazájukat. Az asturiaiak közül sokan jártak és dolgoztak a Szovjetunióban a harmincnégyes felkelés után.

 

OKTÓBER 9

Ezt a vidéket most nemcsak a természeti viszonyok választják el a világtól. Nyugat és dél felől a galíciai, leóni, burgosi fasiszta csapatok szorongatják. A tenger felől a lázadó cirkálók lövik. A part mentén egy keskeny sáv köti össze Santanderrel és a Baszkfölddel, tovább pedig, San Sebastiánban, Irúnban megintcsak fasiszták vannak. Asturia fővárosát, Oviedót csaknem teljesen megszállva tartja a lázadók nagy létszámú, kitűnően felfegyverzett helyőrsége.

Az asturiai proletárok most mégis a spanyol nép legjobb harcosai. Itt már van szervezettség, harci tapasztalat, szilárd, állhatatos harci stílus, méghozzá a legnehezebb viszonyok között. Angelin fiatal, de komoly, gondolkodó ember, munkás, aki józanul látja a helyzet egész bonyolultságát. A kommunisták a háborús körülmények között erősen előtérbe kerültek, de a pártbizottság igyekszik ezt nem nagyon hangsúlyozni, nem akarja elütni a terület vezetésétől a szocialistákat, akiknek itt régi kapcsolataik és támaszpontjaik vannak a munkásmozgalomban, a szakszervezetekben. Anarchista itt kevés van; a baloldali köztársaságiak pártja, ez a kispolgári párt, jóllehet részt vesz a kormányzásban, a politikai életben úgyszólván semmi szerepet sem tölt be. A helyi hatalmat annyira elkapta a hév, hogy nyomban a gyárosok és bányatulajdonosok likvidálása után társadalmi tulajdonba vette a kisipart, a kézműipart, a kiskereskedelmet – mindent, szinte az utcai cipőtisztítókig. Angelin a tarkóját vakargatja, elismeri, hogy Asturiában a népfront valóban kissé túllőtt a célon …

Sürget bennünket, hogy tegyünk látogatást a polgári kormányzónál. A kis asturiai területi kormány ideiglenesen itt, Gijónban talált menedéket, harminc kilométerre Oviedótól. Elnöke, aki egyben a kormányzó is, Tomás Belarmino szocialista bányamunkás.

Tomás nagyon meleg szavakkal kéri, tolmácsoljuk a szovjet népnek az asturiai forradalmi harcosok végtelen háláját azért, hogy 1934-ben menedéket és segítséget nyújtott nekik.

– Ezt a testvéri segítséget sohasem fogjuk elfelejteni. Emléke kétszeresen kedves nekünk most, amikor az önök népe már az egész spanyol népnek nyújt élelmiszer- és ruhasegélyt.

Aztán kormánya munkájáról beszél. Nehéz ez a munka, elsősorban azért, mert Asturia valójában blokád alatt van, nem tud gondoskodni kívülről sem a katonai, sem az élelmiszer-, sem az áruellátásról. A központi kormánnyal, Madriddal részben rádió útján, részben pedig – de csak ritkán és nagy kockázattal- repülőgépek útján tartják a kapcsolatot.

Lőszerük van, akár meg is oszthatnák más frontokkal, a hús is elég, de nagyon rosszul állnak kenyér dolgában. Spanyolország gabonatermő vidékei – Kasztília, Aragónia, Valencia – most se szárazon, se vízen nem tudják ellátni Asturiát. Ahhoz, hogy Franciaországból vásároljanak gabonát, nincs valutájuk. Nemrég Gijónban tizennyolc napon át teljesen szünetelt a kenyéreladás, hogy a fronton harcoló katonákat elláthassák.

Az asturiai vezetők másik gondja a katonák lábbeli- és ruhaellátása. A lakosság kész odaadni a maga ruháját és lábbelijét, de akkor csupaszon és mezítláb marad; bizony az asturiai nép ruhatára nem valami gazdag. Kabát vagy köpeny nélkül, csizma vagy legalább gumicsizma nélkül pedig még a legkiválóbb katonák is sokat veszíthetnek harcképességükből … Nincs Asturiában dohány, gyufa sem.

A területi kormány tagjai közül kettő szocialista, kettő kommunista és négy köztársasági. Egy kommunista ifjúmunkás, Juan Ambou irányítja a kormány katonai ügyeit. Az Oviedo ostromával kapcsolatos hadműveleteket közvetlenül González Pena szocialista és Juan José Manso kommunista politikai biztos irányítja, mindketten a parlament asturiai képviselői.

Azok a pontok, ahonnan Oviedo hadászatilag megközelíthető, mindössze hat kilométer átmérőjű zárt körben helyezkednek el. De az összes állások végigjárásához hosszú napokra van szükség, hiszen olyan út, amely a várost körülveszi, nincsen, minden oldalról erősen tagolt hegyeken, szakadékokon, hegyszorosokon, alagutakon és viaduktokon kell átvergődni.

Észak felől a legegyszerűbb elérni Oviedót. Negyven perc alatt eljutottunk Gijónból az első vonalakig. Lugonesból, Oviedo magasan fekvő külvárosából jól lehet látni az egész várost, a székesegyházat, a kormányépületeket. Erről az oldalról tovább már nem folyik támadás. Kettős lövészárok- és erődítményvonal várja az ellenséges katonákat, akiket a köztársaságiak arra kényszerítenek, hogy ebben az irányban hagyják el a várost.

A lövészárkok és az erődítések mélyek, a célnak megfelelőek, ügyesen, bányász módra építették meg őket. De tele lettek vízzel, és a nyáriasan öltözött emberek átáznak, gyengélkednek, köhögnek. A törülközőket sálnak fogták be, a lepedőkből kapcát készítettek, a takarókat köpeny helyett hordják, miután lyukat vágtak rajtuk a fejük számára.

Itt alig található meg az az egzotikum, az az ünnepélyes sallang, amelyet Kasztíliában csak úgy áraszt magából minden katonai tábor, minden zászlóalj-lobogó, minden éjszakai járőr. Itt az emberek nem úgy tekintik a háborút, mint valami színjátékot vagy elemi csapást, hanem mint feladatot. Bányász módra viselnek háborút: komolyan, kitartóan.

Nyugat felől (ide csak Gijónba visszatérve lehet eljutni) legnehezebb a dolguk a köztársaságiaknak. Több ezer főnyi fasiszta hadsereg-csoport nyugtalanítja őket. Ennek a lázadó osztagnak sikerült Luarcából áttörnie a népi milícia vonalán. De aztán a bányászok körülkerítették és nem hagyják mozdulni. Ahhoz, hogy teljesen felszámolják ezt az éket, utánpótlásra van szükség. A bányászok viszont előbb Oviedóval akarnak végezni. Itt van Trubia híres fegyvergyárával. Ide próbálnak betörni a lázadók. Trubia védekezni fog, de a bányászok mindenesetre elszállították a gyár legfontosabb berendezéseit, gépeit, abból pedig, ami maradt, kiszedték és elvitték az üzembehelyezéshez szükséges alkatrészeket.

Az utóbbi napokban az állandó esőzések és a köd miatt a harcok elcsendesedtek. Oviedóba csak dél vagy délnyugat felől lehet benyomulni. Estére ismét Gijónban vagyunk. Vendéglátóink zavarban vannak, nem tudnak semmit megmutatni – a szakadó eső, a nedvesség, a latyak miatt még az orrunkat sem akarózik kidugni az utcára. Pedig milyen szép itt nyáron! Egészen oda vannak, hogy nem láthatjuk a szép Gijónt, hogy egyáltalában semmit sem láthatunk. Nem értik, milyen elragadó látványt nyújtanak ők maguk, ez a maroknyi fiatal kommunista, akik itt, az Atlanti-óceán partján, Európának ebben a félreeső zugában élére álltak annak a harcnak, melyet a munkásosztály a fasizmus ellen, a reakció és az elnyomás ellen vív. A kis növésű, szerény és látszatra nagyon szimpla Pin elejétől végig elolvasta Carlos Marx, Federico Engels, Vladimiro Lenin, José Stalin, Máximo Gorkij, Jorge Dimitrov műveiből mindazt, ami napvilágot látott spanyol nyelven. Most a mezőgazdasággal foglalkozó marxista irodalom után áhítozik – hiszen a földművelés ügyét irányítja az asturiai kormányban! Moszkvába szeretne menni a mezőgazdasági főiskolára – persze nem most, majd később, a győzelem után. A nőmozgalom szervezője, a törékeny, vékonyka Agrippina haját szalaggal átkötve hordja, vászonnadrágban jár – ez nem Santander, a mono itt megint szalonképes. Bizony, ő egész Asturia nőmozgalmának szervezője, ez pedig nem csekélység! Huszonegy esztendős, és ebből másfél évet ült börtönben a felkelés miatt. (- Agrippina, mi akarsz lenni? – Fölösleges kérdés! Nem mi, hanem ki. Világos, hogy ki: második Dolores!) Juan Ambou és felesége egy évig dolgoztak a Szovjetunióban – tele vannak emlékekkel, benyomásokkal, dalokkal, szovjet filmekben hallott dallamokkal, és minden csekélységet, amit ott felszedtek, fel akarnak használni itt. Lafuente javakorabeli ember, aki már megjárta a börtönöket és a kínzókamrákat, most a katonai ellátás, a lőszerek, töltények gyártása a szenvedélye; nem kaphatna-e valamilyen anyagot, brosúrákat erről a kérdésről? Nincs-e ezzel kapcsolatban valamilyen instrukciója vagy napiparancsa Vorosilov elvtársnak, s ha igen, hol jelent meg, hogy lehetne hozzájutni? Angelin pergőtűzként teszi fel a kérdéseket a pártsejtek munkamódszereiről, a bányák pártbizottságairól, az üzemi háromszögek tagjainak egymáshoz való viszonyáról, a pártlapok alapításáról, a munkáslevelezőkről; elém teszi mindkét asturiai pártlapot, és kéri a véleményemet a tördelésről … Hogy érzi magát Pepe Díaz? És Pedro Checa? Jövetelünk fellelkesítette őket, közelebb hozta Asturiát Madridhoz és Moszkvához, olyan benyomást keltett bennük, hogy nincs is olyan messze egyik sem, és hogy a kapcsolat létrejön és nagyon szoros lesz, hamarosan özönleni fognak ide az emberek, levelek, könyvek, anyagok. Minden csodálatos lesz!

A beszélgetés vége felé hirtelen megint szégyenkezni kezdtek amiatt, hogy nem szórakozunk, s a szakadó esőben elvonszoltak minket egy moziba, ahol – úgymond – orosz filmet vetítenek, bizonyára érdekelni fog bennünket … A régi filmszínház zsúfolásig megtelt serdülő fiatalokkal; az orosz filmről kiderült, hogy a Feltámadás amerikai feldolgozása spanyol szöveggel. Nyehljudov herceg faragott operai szánon utazott a vattahalmokon; az állomáson a vatta ököl nagyságú csomókban elborította az agyonfagyott Anna Steint a vagon ablaka előtt, amely mögött a herceg más dzsentlmenekkel bridzselt; a falu sztarosztája hosszú, világos pantallóban kenyeret és sót nyújtott át Nyehljudovnak, Nyehljudov pedig így válaszolt: – Muchas gracias!

Amikor kifelé mentünk, Pin bűntudattal jegyezte meg: – Úgy látom, nem tetszett neked. – Megsimogattam a kezét.

 

OKTÓBER 10

Itt van a környéken Langreo és Mieres Castandielo bányavidék, a La Felguera kohászati üzem és még sok üzem, melyeket hegyszorosokkal, szerpentinutakkal, alagutakkal összekötött hegyláncok választanak el egymástól. A legtöbb bánya nem dolgozik, a bányászok harcolni mentek, csak néhány helyen folyik a munka.

Samában felmegyünk a bányába – nem, nem tévedés, felmegyünk, ugyanis amint ez itt gyakori, a bánya bejárata a hegy lábánál van, az akna pedig felfelé megy a hegy belsejében.

A vájatokban halványan pislákolnak a bányászok olajlámpái. Az arcok vagy sápadtak és fiatalok, vagy sárgák, fakók, öregek; csak tizennyolc éven aluli fiatalok és öregek dolgoznak. Áldozatkészen és önzetlenül dolgoznak; a bányatulajdonosok elmenekültek a kasszával, a bányabizottságnak már két hónapja nincs pénze a bérek kifizetésére. A kenyérfejadag napi tizenegy deka.

A településeken az állandó bányásznyomort megkétszerezték a háborús nélkülözések. És mégis milyen bizakodó hangulat, micsoda nyugodt proletár-kitartás tapasztalható az egész vonalon, férfiaknál és nőknél egyaránt! Milyen lankadatlan harckészség és milyen szilárd hit a győzelemben és gyümölcseiben! És milyen büszkék a munkások első vívmányaikra! Megmutatják a kultúrotthonokat, a bölcsődéket, óvodákat, a felnőttek esti iskoláit, mindazt, amit két hónap alatt háborús körülmények között létre lehetett hozni.

Ezen az isten háta mögötti spanyol bányatelepen gyakran lehet hallani nagy üggyel-bajjal kiejtett orosz kifejezéseket. Úgy mondják, „tovarics”, „szaszedanie”, „szajusz gornyaki”, „Vorocsilovgrad” … Az asturiai bányászok, azok, akik a Donyec-medencében dolgoztak, meghatóan őrzik a Szovjetunióból való emlékeket. Büszkén mutatják az orosz csizmákat, teáscsészéket és csészealjakat, a gondosan megőrzött cigarettákat, melyeket a világért el nem szívnának. És sokan küldenek üdvözletet és ajándékokat fiatal szovjet polgártársnőknek; félrevonnak egy sarokba, s úgy kérnek, hogy írjam fel a nevüket a jegyzetfüzetembe. Lassanként összegyűlt nálam két női nikkel karóra, egy legyező, egy gyöngysor, egy kötött kabátka, öt fénykép, egy öngyújtó, egy kőszénből kifaragott kutyus és levelek.

Az asturiai nevek mulatságosan emlékeztetnek a mi régi parasztneveinkre, melyeket a jó öreg falusiak adtak az egyházi naptárból. Két nap alatt megismertünk egy-egy Agafont, Ferapontot, Carpot, Agrippinát, Pavlinót, Timofeót, Aculinát (nő) és Aculint (férfi, a langreói pártbizottság titkára). Sofőrünket Nicanornak hívják.

Végül itt van a környéken Naranco és San Claudio, Oviedo déli külvárosai. Innen nyomult be rohammal a népi milícia a városba.

Valamilyen márki házában rendezkedtünk be éjszakára, Oviedo már visszahódított villanegyedében. Összegyűltek itt az összes katonai vezetők. Előbb meghallgatták a Madridból hozott híreket, aztán vitatkozni kezdtek a csapatok elhelyezéséről, majd arról, hogy szükséges-e rést hagyni a lázadóknak, hogy minél előbb hagyják el a várost. Itt még tartja magát az a naiv taktikai hiedelem, hogy ha rést hagynak az ellenségnek, az él a lehetőséggel, elhagyja állásait, és megkíméli a támadókat a fölösleges vérontástól. Ez még a középkori várostromok idejéből származó katonai bölcsesség maradványa.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!