ELSŐ RÉSZ
(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)
9
SZEPTEMBER 18
Kora hajnalban, még napfelkelte előtt felrobbant az az akna, melyet a köztársaságiak az Alcázarnak a Zocodover térre néző jobb saroktornya alatt helyeztek el.
A robbanás váratlanul érte az ostromlottakat, pánik tört ki közöttük. A tölténygyári osztagok és az anarchisták egy része felrohant a Zocodover felől. Eljutottak a dombig, és a felrobbant torony falrésében kitűzték a vörös zászlót.
A lázadók lassacskán magukhoz tértek, és puskákkal, géppuskákkal, aknavetőkkel eszeveszett tüzet nyitottak. Erősítés nem érkezett, a támadó osztag visszafordult, noha már csak ötven-száz lépésre volt az alcázari akadémia kerítésétől.
Egész Toledóban lövöldözés folyik, nem tudni, ki és honnan lő – hiszen az ostromlottak golyói nem repülhetnek be minden kis mellékutcába! Felfegyverzett és izgatott emberek kószálnak csoportokba verődve az utcákon. A posta épületében, az „ajánlott levelek” feliratú ablak mögött ül Barceló alezredes vörösen és dühösen, bekötözött lábbal – egy golyó a lábikrájába fúródott. Vezetésnek nyomát sem lehet érezni.
Most csak a homlokzati oldalon, a Santa Cruz kolostorból van értelme megismételni a rohamot. Ehhez el kell foglalni a katonai kormányzói épületet, amelyet csak az út választ el a kolostortól.
A Santa Cruzban több osztag tartózkodik: helybeli anarchisták, egy kevesen a köztársasági gárdából és kommunisták az 5. ezredből. A fő udvar négyszögletű oszlopcsarnokában üldögélnek, hevernek, falatoznak és nézegetik egymás fegyverét. Ugyanitt van a kötözőhely is; még csak el sincs kerítve, mindenki szeme láttára folyik a kötözés. Itt fekszenek hordágyakon a halottak is. Az emberek sokáig, néha fél órán át vagy még tovább nézik merőn az élettelen testeket. Nem tudják levenni a szemüket róluk. A fiatal legények szinte hipnotizálják magukat. Úgy látszik, meg akarják érteni, mit érez egy halott, be akarják szívni magukba a halottak érzéseit. Ha továbbra is így fogják nézni az elhunytakat, képtelenek lesznek harcolni.
Innen Toledóból, az estremadurai frontról csak igen bajosan tudom elküldeni tudósításaimat a Pravda részére. Vagy írógépen, vagy kézzel, távirat-űrlapra írom ezeket a tudósításokat, majd lefordítom őket franciára a cenzúra részére, Dámaso elviszi az egészet a madridi távírdába, és hogy tovább mi történik vele, nem tudom. A Pravdát továbbra sem látom néha öt-hat napig sem.
Estefelé az utcán kószáltam, be-benézve a komor palazzók ősi patióiba. Az egyikben egyszer csak szemembe ötlött egy orosz feliratú plakát. Egy tagbaszakadt, szakállas paraszt szarvánál fogva tart egy vörösesbarna üszőt. A szöveg: „Bűnt követ el, aki levágja a növendékmarhát!” Az OSZFSZK földművelésügyi népbiztosságának 1928-as kiadványa. Hogy került ez ide?! Nagy nehezen kinyomoztam, hogy ebben a házban van a toledói Spanyol-Szovjet Baráti Társaság. A vezetőségből nem volt ott senki, egy pöttömnyi, fekete hajú lányka azt mondta, hogy a padre (papa) és az összes tiók (bácsik) fegyvert fogtak és a Santa Cruzba mentek.
SZEPTEMBER 20
A lázadók Toledo felé törnek. Élükön marokkóiak haladnak. Vakmerő verekedők ezek, s oly félelmetes csatakiáltásokkal indulnak rohamra, hogy a köztársasági katonáknak megdermed a vér az ereikben. Mindenkinek telebeszélték a fejét a mórok gonoszságáról és kegyetlenségéről szóló rémtörténetekkel.
A toledói katonai kórházban, a sarokban levő két ágyon két sötétbőrű fogoly katona fekszik. Egyik a szemén sebesült meg, másik a lábán. Rokonszenves arckifejezés, bizalmat árasztó mosoly, nyílt, őszinte beszéd. A sebesült katonák barátkoznak, tréfálkoznak, megosztják velük a cigarettájukat. Hát ezek az emberek tudtak ekkora riadalmat kelteni, még ha egészségesek voltak és fegyverük volt is?
Már húszezer mór vesz részt a polgárháborúban a fasiszták oldalán.
Sokan közülük a spanyol gyarmati hadsereg hivatásos katonái. Megrögzött fejvadászok, árulók, akik már régen eladták saját népüket, és akiket népük elátkozott. Segítettek a spanyol tábornokoknak testvéreik elnyomásában. XIII. Alfonz oldalán harcoltak Abd el-Krim ellen. Mi az nekik, most a spanyol munkásokra lőni?
A hivatásos katonák a Spanyolországban harcoló mór egységek egynegyed részét alkotják. A fennmaradó háromnegyed rész mozgósított fellahokból, parasztokból áll.
Az idén Marokkóban nagyon rossz volt a termés. Mikor a toborzók kezdték összeszedni a piacokon a fellahokat, és férfiakat követeltek, hogy a félszigetre irányítsák őket, sokan szinte szívesen mentek. Hiszen jó élelmezést, sőt még napi három pesetát is ígértek nekik. A mozgósítás okát senki sem tudta. Valaki azt magyarázta, hogy mindenkit Sevillába visznek egy nagy díszszemlére, sok spanyol vezető lesz majd ott és szép ünnepség. Elhitték. Igen jó hangulatban indultak útnak. Csak a félszigeten, Sevillában derült ki, hogy félrevezették őket. A riffeket, a legharcosabb marokkóiakat a lázadó csapatok élére helyezték. A hátuk mögé az idegenlégiót állították, és megparancsolták, hogy harcoljanak.
A riffek remek lövészek. Mint a hódítók ellen védekező minden hegyi törzsnél, náluk is kitűnő tűzharcászat, halálosan pontos, takarékos lövészet alakult ki. A riffről a marokkói háborúk idején azt beszélték, hogy leereszkedik a völgybe, dolgozik a spanyol gazdánál egy hetet, aztán elmegy a vásárba, az egész keresetén vásárol egy töltényt, és ezzel a tölténnyel megöli a gazdát. Ilyen körülmények között persze nem szabad elvéteni a lövést.
Most is jól verekszenek. Megtesznek mindent, amit követelnek tőlük. Emberek ezrei, akiket még tegnap vassal és vérrel fékezett meg a nem nagyon jelentős, de annál nagyobb étvágyú spanyol imperializmus, ma félrevezetve, fegyverrel szolgálják ezt az imperializmust, fegyverrel szolgálják esküdt ellenségüket; spanyol munkásokra lőnek, azokra, akik ez ellen az imperializmus ellen harcolnak.
Tetuánban a kabilok 1931-ben megmutatták nekem az emlékműveiket. Elmondták, hogyan szegül szembe az ősi kabil kultúra a félművelt spanyol tábornokok durva nyomásával, beszéltek a nemzeti felemelkedésről, azokról a lehetőségekről, melyek az új köztársasági rendszerben Marokkó előtt feltárulnak. Most a büszke kabilok országa a burgosi és római katonai klikk hátsó udvara, a német bombázók tartalék repülőtere lett. A németek bemocskolták ezt az országot. Gaztetteikért és kegyetlenkedéseikért minden felelősséget a „Mohr”-okra hárítanak. A fasiszta tábornokok, amikor a pogromokról, sortüzekről, erőszakoskodásokról és gyermekgyilkosságokról esik szó, suttogva magyarázzák a külföldi tudósítóknak:
– Ez mind a mórok műve. Vademberek. Semmire se tudunk velük menni. Hiába, ez Afrika.
Ma általában még a rohamot kísérő üvöltést, a riff törzsek ősi harci szokását is vadállati kegyetlenségük és vérszomjuk bizonyítékának tekintik.
Az utóbbi időben már kezdenek eszmélni a riffek. Egyenként vagy kettesével előszivárognak, felemelik a fegyverüket és kiabálnak:
– Ne lőjetek! Viva camarada Azana!
Most próbálnak egy egész osztagot alakítani az átszököttekből. A szervezést egy fiatal arab antifasiszta, Musztafa ibn-Kala vállalta. Felszólítja a riffeket, foglalják el Marokkóban a felkelő tábornokok birtokait és az idegenlégió földjeit.
„Ezek az ország legjobb, legtermékenyebb földjei – írja. – A riff parasztoktól vették el őket. Hát nem esztelenség harcolni és vérünket ontani azért, hogy ezeknek a rablóknak a hatalmát megszilárdítsuk?!”
Poli Bose, az idős barcelonai munkás nyílt levelet intézett a mór katonákhoz. Felszólítja őket, hogy az igazságosság nevében és saját érdekükben dobják el fegyvereiket, térjenek vissza földjükre, vagy lépjék át a frontvonalat, és a köztársaságiak táborában várják meg a harc végét. Keserűen emlékeztet arra, hogy a riff felkelés elfojtásának idején a barcelonai munkások politikai sztrájkokat szerveztek ezzel a jelszóval: „Éljen Abd el-Krim!” Az átálltaknál és az elesett mórok zsebében úgyszólván mindig megtalálják Poli Bose levelét és ibn-Kala röpiratát.
Maguk a köztársaságiak is hibásak sok mindenben. Semmit sem mondanak a katonáknak a mozgósított riffek hangulatáról, s így azok engesztelhetetlen ellenséget látnak bennük. Madridi körökben – méghozzá igen tekintélyes körökben – még tartja magát a gyarmatosító hangulat. Miért nem kiáltotta ki a népfront-kormány az afrikai tartomány legalább olyan mértékű autonómiáját, amennyire Spanyolország többi nemzetiségi területe autonóm?
A mórok fegyverrel a kezükben vonulnak Spanyolországban északnak, Andalúzián át Toledo és Madrid felé. De ez nem fordított reconquista, nem a kasztíliai lovagok által ötszáz esztendővel ezelőtt kiűzött kulturált, művelt kabilok győzelmes visszatérése. Ez gyarmati katonák, felfegyverzett rabszolgák menete. A mórok sietnek felszabadítani az ősi Al-Kazart, de nem a maguk számára, hanem Franco tábornok, Marokkó katonai kormányzója számára.
SZEPTEMBER 21
Hajnalban hírnök érkezett: a fasiszták bevették Maquedát. Most negyvenkét kilométerre vannak innen; az Alcázar mágnesként vonzza őket. És az ostromlottak is reménykednek benne, hogy tartani tudják magukat a megérkezésükig.
De hiszen ez egyszerűen elképzelhetetlen! Az erődnek ma el kell esnie! Nincs az az ár, ami túl drága volna ezért.
A nap szörnyű fegyverropogással indul. Az ágyúzás nem túlságosan nagy méretű, de a szűk utcák és sűrűn rétegződő magas kőfalak kongó labirintusában egyik visszhang a másikat éri. És a várost körülvevő mély Tajo-völgy visszaad minden lövést.
A túlparti üteg ma kitűnően dolgozik, és a lövedékek úgyszólván mind felrobbannak. A Zocodover téri barikádok ontják a puska- és géppuskatüzet. De ezek most csak a tartalék oldalvéd fedezékéül szolgálnak. A harc súlypontja távolabbra, közvetlenül az erődítménydombhoz helyeződött át.
A Santa Cruz kolostor zsúfolásig megtelt. Mintegy háromezer ember gyűlt ma itt össze. Tölténygyári munkások, az 5. ezred két százada és anarchista osztagok. Az arcokon harci elszántság tükröződik.
A kapu fölötti déli fal, akárcsak tegnap, erős ellenséges tűz alatt áll. A katonai kormányzó házát a tüzérségi tűz már csaknem teljesen romba döntötte, a romok közül csak két vagy három gépfegyver kattog szüntelenül. Az ostromlottak nyilván egy kis fedező csoportot hagytak itt, a többiek pedig felmentek a dombra, a főépületbe, a katonai akadémia épületébe.
A kolostor déli kapuja sarkáig kitárva. Innen kell most felrohanniuk a rohamozó osztagoknak. De a hátvéd-csoport a katonai kormányzó házának romjai alól szakadatlan összpontosított tűz alatt tartja a kaput, s nem engedi a katonákat rohamra indulni a kolostorból.
A dolog már kezd túlságosan hosszúra nyúlni. Egy tiszthelyettes, az 5. ezred tüzére menti meg a helyzetet.
Egy kis védőpajzs mögé bújva kigördít egy hetvenmilliméteres ágyút, és farkasszemet nézve az ellenséggel – lőni kezd a ház épen maradt íve alá, a félhomályba, oda, ahonnan a fasiszták tüzelnek. Minden lövés után öt-tíz ember gyorsan átszalad az úton, és a domb aljában gyűlnek össze. Így ki tudnak szabadulni a lenti zárótűzből, és felkapaszkodhatnak közvetlenül a katonai akadémia épületéhez.
A harmadik tízes csoporttal magam is átszaladok az úton; a szemközti házak falához lapulunk.
Azután megkezdődik maga a felkapaszkodás. A falak mentén szökellve kell előrehaladni lépcsőszerűen elhelyezkedő égő és füstölgő romokon keresztül.
A lázadók már elhagyták ezeket a romokat, de arra még nem gondoltak, hogy a köztársasági katonák a nyomukban lehetnek.
Negyedórái szökellés után már vagy százötven lépésre jutottunk. Az akadémiából kilőtt golyók a fejünk fölött repülnek el – lefelé lőnek, oda, ahol a harc folyik a katonai kormányzó házánál.
Ez nagyszerű. Így el lehet jutni egészen a falakig. A katonák nagyon izgatottak, de hangulatuk kitűnő. Mintha bújócskát játszanának. Csakhogy kevesen vagyunk. Eddig összesen mintegy hetvenen gyűltünk össze. Mind az 5. ezred fiataljai és a toledói tölténygyáriak egy része. Ketten szökellés közben megsebesültek, az egyik igen furcsa módon, a hóna alatt. Görcsösen összehúzódik, és könyökével szorítja a sebet, mintha könyvet tartana.
Most nem lehet őket levinni, csak bekötözni. Nagyon nyögnek.
Lent újabb csoportok futnak át.
Csak azt nem lehet tudni, ki irányítja ezt a műveletet. Szerintem itt egyáltalán nincs is parancsnok.
Az első csoportban tovább mászunk. Négykézláb vagy egyszerűen meghajolva, végül beszaladunk valami kis épületbe.
Milyen csodálatos hely! Talán valami őrházikó volt. De leégett, helyesebben: még mindig ég; a tető beomlott, a deszkák, szarufák, gerendák égnek és szörnyen füstölnek. Sohasem hittem volna, hogy ilyen jól érezheti magát az ember egy égő házban! Ebben a tető nélküli négyszögben már vagy félszáz ember zsúfolódott össze.
Lentről újabb embercsoportok kapaszkodnak felfelé. Közülünk az egyik felmászik, kiül a házikó falára, és lefelé integet a zászlójával, hívja a többieket. Ó, az őrült! Hiszen ezzel felhívja ránk a figyelmet!
Nem tudom, észrevették-e a zászlót lent, a kolostorban. De fent észrevették. Lőnek, egyenesen be a katonák közé. Hiszen nincs is tető!
Kiáltások, nyögések, ketten már holtan esnek össze.
Úgy érezzük magunkat, mintha a vágóhídon lennénk. Eleinte puskából lőnek, de fél perc múlva már géppuskát irányítanak ránk. Jajveszékelés, tolongás, s csak kevesen szánják rá magukat, hogy kiugorjanak az egérfogóból. Az egyik hasra vágódik az égő, parázsló deszkákon, és a fenekét mutatja – akkor már inkább azt találják el. Példáját sokan követik.
Egyszerre valami ütés érte a fülemet és a szememet. Hanyattestem, rá a többiekre – hová is eshetne itt az ember? Rám is estek néhányan. Valami kimondhatatlanul szörnyű, undorító nedvesség csurgott végig az arcomon. A vér elborította a szememet, az egész világot, a napot.
De nem az én vérem sötétítette el a szemüvegemet. A kő-karám bal sarkában halott és élő emberi hús halmozódik egymásra. A robbanás rövid volt, de az emberek jajgatása nem akar szűnni. Fél perc múlva, amikor már kissé szabadabban lélegzünk, az épségben maradtak szégyellik magukat a halottak és sebesültek előtt, öt halott és két sebesült – ki kell őket vinni. Könnyű aknavetőből származó akna volt – ilyenek vannak az Alcázarban -, milyen gyorsan ide tudtak találni!
Mindjárt jön a második akna, bizonyára most töltik az aknavetőt. Az ajtórést elállja valaki, erre mindenki átugrál az alacsony falon. És – az ördög látott ilyet! – a falon dobálják át a sebesülteket is.
Mindenki rohan lefelé. De hát hová?! Hiszen ez csak akna volt. Megölhet egy, mondjuk két embert egyszerre – mi magunk tehetünk róla, hogy mint a heringek, mint a kötöznivaló bolondok egy csomóba zsúfolódtunk össze. Mire való hát most leszaladni?
Hiszen itt maradhatunk, hogy fekve bevárjuk az erősítést. Hát nem kár, olyan jól jöttünk fel! Miért veszítsük el azt, amit a vérünkkel már megszereztünk?
Egy már nem fiatal, magas, kopasz katona az 5. ezred jelvényével őrjöngve káromkodik, igyekszik megállítani a katonákat, pisztolyát a mellüknek szegezve próbálja rábeszélni őket, hogy ne menjenek le. Az elkeseredéstől felbőszülve Miguel Martinez is kirántja övéből pisztolyát, megállítja a katonákat, kér, könyörög, pisztolyát ő is hol a katonák, hol a saját mellének szegezi, s csak úgy záporozik belőle a legcifrább káromkodás. De hiába, az egész csoport rohan lefelé a lejtőn, egyre messzebbre. Lehet, hogy még lejjebb mennek? Igen, még lejjebb. De hiszen itt már meg lehet állni! Itt beáshatjuk magunkat! Nem, még lejjebb mennek. Még, még és még lejjebb. Aztán át az úton – az ágyú hallgat, a géppuskák viszont tüzelnek a katonai kormányzó házából. A mieink pedig futnak be a kapun a kolostorba. S ezzel vége a dalnak.
A roham nem sikerült. Az emberek mohón isznak, öblítik a torkukat, megkötik a cipőfűzőjüket, a horzsolásokat tapasszal beragasztják, az akna okozta égéseket bekenik, és egymás szavába vágva mesélik, hogy igenis fel lehet jutni, lám ők már ott is voltak.
Ha nem jön az akna, még most is mind ott volnának. De az akna riadalmat keltett. És akkor valamennyien elfutottak. Mind azt mesélik, hogy az akna okozta a riadalmat. Senki sem emlékszik rá, hogy maga is részt vett a riadalomban. Lehet, hogy magától valóban senki sem futott volna el. De hát az akna riadalmat keltett! Egymás példáját követve futottak el. Hogy ez ne történhessék meg, parancsnokra lett volna szükség. Parancsnok pedig nem volt.
Amikor a kopasz katona és Miguel Martinez igyekezett megállítani a katonákat, már késő volt. De még ha nem is lett volna késő, akkor is mindegy – ők nem parancsnokok itt. Csak rábeszélhették, de nem vezényelhették rohamra a harcosokat.
Az emberek pedig megint neki akarnak vágni, fel akarnak menni az akadémiához. Ez az épület ma vonzza, húzza magához őket. Ugyanazok, akik lerohantak a dombról, már most, egy órával később alig várják, hogy ismét rohamra indulhassanak.
Igyekeznek rábeszélni a többieket is.
Az 5. ezred egész Victoria-zászlóalja vállalja, hogy vezeti az új rohamot. Az anarchisták is menni akarnak. Megbeszélések kezdődnek. A felső vezetők nincsenek itt. Barceló Madridba utazott.
A megállapodás megtörtént. A Victoria-zászlóalj indul elsőnek, mögötte pedig az anarchisták mennek. Másfél-két órán belül véget kell érnie az egésznek.
Telefonálnak a folyó túlpartján levő ütegnek, s az újra tüzelni kezd. A tüzér-tiszthelyettes ismét tűz alá veszi a kormányzói házat.
Megint átszaladunk az úton, megint összegyűlünk, megint ugyanazon az úton kapaszkodunk fel.
Most az ellenség figyel és lát bennünket. A géppuskatűz igen erős, összpontosított. Sok a sebesült.
De gyorsabban haladunk, mint először. Az öregek buzdítják a fiatalokat, az újoncokat.
Ezek az „öregek” – mi vagyunk. Hiszen mi már voltunk itt egy órával ezelőtt! Őslakók vagyunk. Ismerünk minden kövecskét. Igen! Ezt a követ ismerem. Öt percig ültem rajta. Sárga, poros, szabályos formájú kő, akár talapzata is lehetne egy szobornak, persze ha lecsiszolnák. Jelentéktelen kő, de tény, hogy emlékszem rá.
A tető nélküli házikót nagyon hamar elérjük. De jobbról megkerüljük. A fasiszták szünet nélkül tűz alatt tartják. Szerintem még maradt ott egy halott. Képzelem, mi lett belőle.
Most a harcosok, az újak is meg az „öregek” is, másképpen viselkednek. A hazárdjáték idegfeszültségének és ösztönösségének nyoma sincs, ez most nem játék a vakvilágba, hanem összpontosított, tudatos támadás. A fiatal arcok figyelmesek, izgatottak, de valami nyugodt belső tűz világítja meg őket. Ezek a fiatalok ma érkeztek Toledóba José Díaz felhívására: „Az Alcázar bevételéhez még ezer emberre van szükség, akik közül legalább kétszáz bizonyosan elpusztul.”
Négy hordágyat hoztunk magunkkal; egyiket a másik után viszik le megrakva.
Már csak a friss fűvel benőtt lejtő utolsó, közvetlenül a tető alatti része van hátra. A kormány tüzérsége úgyszólván semmi kárt sem tett itt. Különös, hiszen több mint egy hónapja lövi ezt a helyet megállás nélkül. Vajon nincs ebben valami suskus, becsületesen lőtt a tüzérség?
Egészen elnyúlva kúszunk. Ha befúródhatnánk a földbe, mint a giliszták! A katonai akadémia kerítése már csak húsz lépésnyire van tőlünk, már csak tizenöt, tíz, s már itt is vagyunk. Nem magasabb, mint másfél ember. Két kis létra van hozzátámasztva, ezeken másztak vissza a fasiszták az akadémiára elvesztett lenti állásaikból.
Megragadjuk a létrákat, mindjárt átmászunk a falon. Még egy kis tülekedés is kezdődik, hogy ki másszon fel elsőnek. Itt van Bartolomé Cordon, a Victoria-osztag politikai biztosa, bőrkabátban, sapkáján vörös csillag, fiatalosan pelyhedző szakállú, napbarnított arcán komoran izzik a lelkesedés. Az emberek hallgatnak rá, elosztja őket, feküdjöt parancsol.
A fasiszták erősen tüzelnek, de saját kerítésük elég jól véd bennünket. A golyók mögöttünk csapódnak le, a lejtőn.
Mégiscsak meg kell várni legalább még egy csoportot. Alig vagyunk többen száznál. Egyetlen géppuska sincs nálunk, csak kézigránátok. A kerítés túloldalán kétezer jól felfegyverzett, mindenre elszánt ember. Várni kell öt vagy tíz percet, míg megjönnek az anarchisták a géppuskákkal.
A hátunkon fekszünk. A zöld lejtő pontosan olyan, mint a kijevi Vlagyimir-dombon. Iskolásfiú koromban sokszor feküdtem ott; lent csillogtak a templomok arany kupolái, az Alekszandr utcában a ruhakereskedők a frakkjuknál fogva húzták be a vevőket, a kikötőkben toprongyos alakok és harmadosztályú utasok szürke tömege kavargott, a Dnyeper kettős kék szalagban hömpölygött alá, rajta rozoga kis gőzös, a Nyikogyim úszott Szlobodka felé …
De hol késik a második csoport? Lenézünk – sehol semmi. Az anarchisták nem jönnek. A lázadók már nem takarékoskodnak a tölténnyel, géppuskatüzükkel valóságos függönyt vonnak a domb közepén. Az anarchista egység nem mer felkapaszkodni.
De hiszen mi is feljutottunk. Egy szakállas munkás feláll, kendőjével integet, hívja a lentieket. Mind felállunk, kiabálunk, integetünk.
– Gyertek fel! A kommunisták itt vannak! Ne féljetek! Szükség van itt rátok!
Látni, amint egy kis csoport, öt ember nagy iramban megindul felfelé. Egy elesik, a többi négy feljut hozzánk.
Még tíz percig fekszünk. A düh fojtogat bennünket. Hát jól van, átmászunk a kerítésen magunk. Cordon három csoportra oszt bennünket. Két csoport kap egy-egy létrát, a harmadikba tartozók egymás hátán másznak át.
Az elsők, akik átjutottak, köztük a szakállas munkás, néhány gránátot dobnak, mögöttük, a robbanás után mi is átvetjük magunkat.
És aztán? Aztán semmi. Mögöttünk nincs második hullám. De mindegy.
Valamennyien felállunk, s egyszer csak Cordon lezuhan, sárga kabátját nyomban vörösre festi a vér. A szakállas gránátdobó is megsebesült gránátot tartó, kinyújtott kezén. A bomba csodával határos módon nem robbant fel – az elernyedő kéz erőtlenül ejtette a földre.
Felemelik és viszik őket. Cordon rekedten kiabál:
– Ánimo, companeros! (Csak bátran, elvtársak!)
Sűrű csöppekben csöpög belőle a vér.
A kis szakállas gránátos integet vérben ázó kezével. Hangosan ismétli:
– Ánimo, companeros!
– Kövessetek el mindent, hogy lejussatok Cordonnal – mondják a harcosok az elmenőknek. – Ne siessetek. Mi itt maradunk. Legyetek nyugodtak, itt maradunk, míg lentről meg nem érkezik az erősítés. Kommunisták vagyunk. Az 5. ezredből vagyunk.
Így hát fekszünk, de erősítés nem jön. Sokáig fekszünk, a lövöldözés lassan elcsitul. Elérkezett az evés ideje. Alattunk, a Santa Cruz kolostorban az anarchisták ebédelnek. Fölöttünk, az Alcázarban a fasiszták ebédelnek. Csak mi, csak mi vagyunk nagyon éhesek és kibírhatatlanul szomjasak.
Hát ez egyszerűen nevetséges: rohammal, géppuska- és aknatűzben elsőnek feljutni az Alcázar lejtőin, feküdni a vár falánál, kezünkben a rohamlétrával – és csak a hideg kotlettre, egy üveg limonádéra gondolni!
Újabb másfél óra telik el. A nap szinte megolvasztja az agyat. S ekkor a harcosok vad elkeseredésükben felmásznak a létrákra, egymás vállára állnak, s összes gránátjukat, ahány csak van, odavágják az akadémia udvarára. Nesze neked, Alcázar!
Szörnyű dörrenés, füst, az öreg fák ágai recsegve-ropogva hullnak a földre, üvegcsörömpölés; válaszul pokoli géppuskaropogás. Mi pedig rohanunk lefelé, mint a csínytevő kisfiúk, akik csöngettek az előkelő ház ajtaján, aztán leszaladnak a lépcsőn.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!