Alekszandr Fagyejev
Második rész
50.
Azok után, hogy a németek fondorlatos úton Németországba hajtották a városi lakosság egy részét, az emberek megértették, mi vár rájuk, mi fenyegeti őket, és igyekeztek kibújni a munkaközvetítő hivatalnál való jelentkezés alól.
Az embereket lakóházaikban vagy az utcán fogdosták össze, mint a rabszolga kereskedés idején az afrikai bozótokban a négereket.
A Vorosilovgrádban megjelenő Új Élet című újság, amelyet az ottani Feldkommandatúra hetedik osztálya adott ki, minden számában közölt néhány levelet, melyekben a Németországba hurcolt gyerekek arról értesítik szüleiket, hogy ott milyen jól élnek. Szabadok, jól tartják őket, és jól is keresnek.
Krasznodonba is érkeztek nagy ritkán levelek az elhurcoltaktól, akik általában Kelet-Poroszországban dolgoztak – a lehető legsilányabb munkát végezték -, mezőgazdasági napszámosok, házicselédek voltak. A levelek a cenzúra láttamozása nélkül érkeztek, nagyon sokat lehetett olvasni a sorok között, de az amúgy is szűkszavú üzenetekben főleg a külső körülményekről írtak. A legtöbb szülő azonban egyáltalán nem kapott hírt.
Egy asszony, aki a postán dolgozott, megmondta Uljának, hogy a Németországból érkező leveleket a csendőrség külön embere kezeli a postán. Ez a csendőr tud oroszul. A levelek zömét visszatartja, asztalfiókjába dobja, ott tartja zár alatt. Mikor egy nagy csomó összegyűl, akkor elégeti.
Az Ifjú Gárda vezetőségének utasítására vezette Ulja Gromova azt a munkát, amely az ifjúságnak Németországba való toborzása ellen irányult. Röpiratokat írt és adott ki, a városban munkát szerzett azoknak, akiket az elhurcolás veszélye fenyegetett, vagy Natalja Alekszejevna segítségével betegség címen segített rajtuk. Sőt, ha kellett, tanyákon bújtatta el a nyilvántartott és megszökött gyerekeket.
Ulja nemcsak utasításra foglalkozott ezzel, hanem kötelességének is tartotta. Talán némileg bűnösnek érezte magát, hogy Valját nem sikerült szörnyű sorsától megóvnia. Lelkiismerete egyre jobban furdalta, mert sem ő, sem Valja anyja nem kapott hírt a lánytól.
December első napjaiban a postán dolgozó asszony segítségével a pervomajkai fiúk ellopták a ki nem kézbesített leveleket a cenzor fiókjából. Most Ulja előtt feküdtek egy zsákban.
A hideg beálltával Ulja megint bent lakott a házban, családjánál. Mint a legtöbb ifjúgárdista, Ulja is titkolta szülei előtt, hogy tagja a szervezetnek.
Nehéz perceket élt át, mikor szülei, akik nagyon féltették, munkába akarták küldeni. Ágyban fekvő anyja hol félőrülten meredt rá nagy, fekete, vadmadár-szemével, hol sírva fakadt, míg az öreg Matvej Makszimovics hosszú évek óta most először rivallt rá a lányára. Egészen kopaszodó feje búbjáig elvörösödött. De hatalmas csontjai és szörnyű öklei ellenére is volt valami megindító az öregedő emberben, kopaszodó feje vékony hajfoszlányaiban és tehetetlenségében, hogy nem tudott a lányára hatni.
Ulja kijelentette, hogyha apja vagy anyja még egyszer a legkisebb szemrehányást teszik, elmegy a háztól.
Matvej Makszimovics és Matrjona Szaveljevna szörnyen megdöbbentek: legkedvesebb gyerekük volt. Most jöttek rá először, hogy az öreg Matvej Makszimovics elvesztette hatalmát lánya fölött. Az anya pedig sokkal betegebb volt, semhogy küzdhetne vele.
Ulja eltitkolta tevékenységét, de annál odaadóbban végezte a háztartási kötelezettségeit, és ha hosszabb időre elment hazulról, azzal mentegette magát, hogy az élet olyan sivár és megalázó, hogy szüksége van barátnői társaságában egy kis szórakozásra. De egyre gyakrabban érezte magán anyja megbántott, merev tekintetét. Igen, anyja a szívébe látott. Apját meg valahogy feszélyezte a lánya, és jelenlétében inkább hallgatott.
Anatolijéknál más volt a helyzet. Hogy apja a frontra ment, Anatolij lett a család feje; anyja, Taiszja Prokofjevna és kishúga valósággal istenítették, és mindenben engedelmeskedtek neki. Lám, Ulja azzal a zsák levéllel sem otthon ült, hanem Anatolijnál. A fiú aznap Lilja Ivanyihinához ment Szuhodolba. Ulja belefúrta hosszú ujját a borítékba, amelyeket a cenzúra már felvágott, kivette a leveleket, átfutotta az első sorokat, és az asztalra dobta.
Hagyományos, naiv köszöntés szülőkhöz, testvérekhez – kereszt- és családnevek villantak fel szeme előtt. Annyi levél volt, hogy puszta átnézésük is nagyon sok időt kívánt. Valja nem írt …
Ulja összekuporodva, kezét térdére támasztva ült, és erőtlenül nézett maga elé … A házban csönd volt. Taiszja Prokofjevna és Anatolij kishúga már aludtak. A bádoglámpa gyönge lángjáról vékony füst kerengett felfelé, és ide-oda imbolygott Ulja leheletétől. Feje fölött a rozsdamarta konyhaóra tiktakolva számolta a másodperceket. Popovék háza, ugyanúgy, mint az övéké, magányosan állott a többi tanyaház között, és az az érzés, hogy élete bizonyos mértékben elkülönült a többi embertől, már gyerekkorától végigkísérte Ulját. Különösen őszi és téli éjszakákon érezte ezt. Popovéknak gondosan, jól megépített házuk volt, és a téliesen barátságtalan szél zúgása alig szűrődött be az ablaktáblákon.
Ulja teljesen elhagyatottan érezte magát ebben a világban, mely tele volt mindenféle titokzatos, barátságtalan hangokkal, és elgondolkozva bámulta a hol hamvadó, hol meg fellobbanó kormos lámpafényt.
Miért is olyan a világ, hogy az emberek sohasem tudják egymás előtt igazán kiönteni a szívüket? … Miért van az, hogy bár a lelkűk – Ulja és Valja lelke – már gyermekkoruk óta annyira összeforrt, mégsem hagyta el az otthonát érte, nem mondott le az élet megszokott örömeiről, barátairól, hogy megmentse Valját, hogy ott teremjen mellette, felszárítsa könnyeit, és megnyissa előtte a szabadság útját? … „Mert mindez lehetetlen … Mert lelkedet Valjánál fontosabb ügynek, szülőfölded felszabadításának szentelted – válaszolt egy belső hang. – Nem, nem – mondta magának -, ne keress magyarázatokat! Akkor sem tetted meg, amikor még nem lett volna késő. Mert nem volt szeretet a szívedben, mert te is csak olyan vagy, mint a többi.”
„De vajon csakugyan késő, lehetetlen megtenni?” – kérdezte. Gyerekes ábrándozásba merült: hősies embereket látott, akik hajlandók vele minden nehézséget leküzdeni, félrevezetik a német kommandósokat, és ott, abban az iszonyú országban rátalál majd Valjára, és így szól hozzá: „Mindent megtettem, semmit sem sajnáltam, csakhogy megmentselek, és íme, most szabad vagy!” Jaj, ha ezt tehetné! De nem! Ilyen emberek nincsenek. Ulja pedig egymagában gyönge erre a feladatra. Nem, ezt csak egy ifjú, igazi barát tehetné meg, ha Valjának akadt volna ilyen barátja …
De vajon neki magának van-e ilyen barátja? Ki vállalt volna kockázatot érte, ha ő maga kerül hasonló helyzetbe? Nem, neki sincs ilyen barátja. És ilyen barát nincs is a világon …
Vajon akad-e a földön olyan ember, akit megszeret? … Milyen is lehet? Még sohasem látta, csak a lelkében élt. Nagy, igaz, erős, férfias és jóságos tekintetű ember. Hogy vágyódott a szerelem után! Lehunyni a szemét, feledni mindent, és egészen átadni magát … Fekete szemében, melyben a lámpafény kormos-aranyos kis lángja játszott, e boldog, győzelmes érzés lidércfénye hol felszikrázott, hol meg eltűnt.
Egyszerre halk, nagyon halk sóhaj ért a füléhez, mely valami elfojtott hívásra hasonlított. Megrázkódott. Finom metszésű orra megremegett … Semmi, Anatolij kishúga sóhajtott álmában. Előtte az asztalon egész halom levél. A lámpafény hegyes kis nyelvéről vékony füstfonál keringett felfelé. Az ablaktáblákon alig-alig hallatszott be a szél zúgása, a konyhaóra meg egyre ütötte a másodperceket: tik-tak, tik-tak …
Ulja arcát halvány pír futotta el. De magának sem tudott számot adni arról, hogy mi kergette arcába a vért, talán hogy ábrándozása miatt abbahagyta a munkát, vagy pedig az ábrándokban lehetett olyasvalami, amit szégyellt. Megharagudott önmagára, és figyelmesebben kezdte olvasni a leveleket. Igyekezett olyanokra találni, amelyeknek hasznát vehetik.
Ulja Oleg és Turkenyics előtt állt és kijelentette:
– Nem, csak olvasnátok ezeket a leveleket! Iszonyat … Natalja Alekszejevna azt mondja, hogy a németek összesen nyolcszáz embert hurcoltak el a városból. De titokban újabb névsort állítottak össze másfélezer emberről, címekkel és egyéb adatokkal … Nem, valami elrettentő dolgot kell csinálni, rajtuk kell ütni, amikor elvisznek egy csoportot. Talán azt a Spricket kellene megölni!
– Megölni, az sohasem árt, d-d-de újat küldenek a helyébe – jegyezte meg Oleg.
– Meg kell semmisíteni a névsorokat … Tudom is, hogyan: fel kell gyújtani a munkaközvetítő hivatalt – fakadt ki Ulja, és az arca égett a bosszúvágytól.
Az Ifjú Gárda egyik legvakmerőbb tette volt ez, melyet Szerjozska Tyulenyin és Ljuba Sevcova Vityka Lukjancsenko segítségével hajtottak végre.
Az idő már teljesen télnek fordult, éjszakánként erős hidegek jártak: a gépkocsiktól feltúrt sár és a barázdák reggelre keményre fagytak, és csak a déli napsütés olvasztotta meg őket.
Vityka Lukjancsenkóék veteményeskertjében találkoztak. Végigmentek a vasúti sínen, aztán toronyiránt nekivágtak a dombnak. Szerjozska és Vityka vitték a benzinkannát és a gyújtóanyaggal telt palackokat. Fegyver volt velük.
Ljuba felszerelése egy üveg mézből, néhány ecsetből és az Új Élet című újság példányaiból állott.
Az éjszaka olyan csöndes volt, hogy kerülniük kellett a legcsekélyebb zajt is. Egyetlen hibás lépés, a legkisebb vigyázatlanság a bádogkannával elárulhatta volna őket. Emellett olyan koromsötét volt, hogy bár kitűnően ismerték a terepet, néha mégsem tudtak azonnal tájékozódni, hogy hol járnak. Egyet léptek, aztán hallgatóztak, megint elindultak, és újra hallgatóztak.
Úgy érezték, mintha megállt volna az idő. Akármilyen furcsa volt, de amikor meghallották a munkahivatal őrének lépteit, kevésbé féltek. Az őr bakancsainak kopogása hol felverte az éj csendjét, hol meg elhalkult. Valószínűleg akkor, amikor megállt és hallgatózott, vagy pedig egyszerűen csak megpihent a lépcsőfeljáró mellett.
A széles homlokzatú munkaközvetítő lépcsőfeljárata a mezőgazdasági kommandatúrára nézett. Még mindig nem látták az őrt, de lépteiből arra következtettek, hogy már az épület oldalához értek, mire balról megkerülték, hogy a hosszú fal mögül közelítsék meg.
Itt, körülbelül húsz méternyire a háztól, Vityka Lukjancsenko visszamaradt, hogy kisebb legyen a zaj, míg Szerjozska és Ljubka odalopóztak az ablakhoz.
Ljubka mézzel bekente a hosszúkás formájú alsó ablak üvegét, és kiemelte. Ez a munka türelmet kívánt. Ugyanúgy tettek a belső ablaküveggel is.
Ezután pihentek. Az őr a tornácon topogott, nyilván fáradt volt. Soká kellett várniok, amíg megint elindult. Attól féltek, hogy a tornácon állva esetleg meghallja Ljubka lépteit, mikor az épületben tesz-vesz. Most elindult az őr, és Szerjozska kissé leguggolt, hogy Ljubka alá tartsa összekapcsolt kezét. Ljubka belefogódzkodott az ablakrámába. Egyik lábával Szerjozska összekulcsolt kezére lépett, a másikkal átlendült az ablakpárkányon, és belülről a falba fogódzkodva, lovagló ülésben a párkányra ült, miközben érezte, hogy az éles ablakráma belehasít a combjába. Nem volt ideje, hogy ilyen csekélységgel törődjék. Mind mélyebbre ereszkedett lábával, hogy elérje a padlót. A következő pillanatban már bent is volt a szobában.
Szerjozska átadta a benzines kannát.
A lány elég sokáig maradt benn. Szerjozska már nyugtalankodott, hogy a sötétben beleütközik egy ablakba vagy székbe.
Amikor Ljubka megint felbukkant az ablakban, erős benzinszag áradt belőle. Ránevetett Szerjozskára, átemelte lábát az ablakpárkányon, aztán kinyújtotta a kezét, majd a fejét, Szerjozska meg hónaljon fogta, hogy könnyebben kimászhasson.
Szerjozska egyedül maradt a benzinbűzös ablaknál. Ott maradt, amíg Ljubka és Vityka – számítása szerint – már elég messze jártak az épülettől.
Ekkor az inge alól egy gyújtópalackot vett elő, és a tátongó ablakon át a szobába vágta. Olyan erősen lobbant fel, hogy egy pillanatra elvakította. A többi palackot nem dobta be, hanem elrohant a dombon át a vasúti sínek felé.
Az őr rákiáltott, utána lőtt. Golyó süvített el fölötte, de nagyon magasan. A táj hol megviláglott valami élettelen fénnyel, hol újra besüppedt a sötétségbe. Egyszerre lángoszlop csapott fel a magasba, és a környék nappali fényben úszott.
Ezen az éjszakán Ulja ruhástul feküdt le. Halkan, hogy senki meg ne hallja, olykor odalopódzott az ablakhoz, és kissé félrehúzta a függönyt. Minden sötét volt. Nyugtalankodott Ljubka és Szerjozska miatt, és időnként azt hitte, hiába is gondolta ki az egészet. Az éjszaka lassan haladt. Ulja végül kimerülten elaludt.
Mintha valaki meglökte volna, úgy riadt fel, és egy széket felborítva, nagy zajjal az ajtóhoz rohant. Anyja felébredt, és félálmában ijedten rászólt, de Ulja nem válaszolt, hanem egy szál ruhában az udvarra rohant.
A város fölött s a dombok mögött izzó piros tűzfény lobogott. Távoli lövések hallatszottak, és Uljának úgy tűnt, hogy sikolyokat is hall. A lángok visszfénye még a város távoli részén is kiemelte a vastag sötétségből a házak és melléképületek tetejét.
A tűzvész nem keltette Uljában azt az érzést, amit várt: a lángtenger és visszfénye az épületeken, a kiáltások és lövések, anyja ijedt hangja – mind-mind valamilyen zavaros, riasztó érzéssé folyt össze lelkében. Rettegett Ljubáért és Szerjozskáért, és attól is félt, milyen hatása lesz ennek az ügynek egész szervezetükre. Attól rettegett, hogy ebben a szörnyű, de elkerülhetetlen romboló munkában elvész az, ami a legfontosabb, legmagasztosabb a világon, s amit ő a szíve mélyén érzett. Most fogta el először ilyen nyugtalanság.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!