ELSŐ RÉSZ
(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)
7
SZEPTEMBER 6
Toledo már messziről látható volt. A hegyen épült Alcázar erőd két rommá lőtt bástyatornyából füst szállt a magasba. A Tajo lila szalagja éles kanyarral ölelte körül a várost. Az ősrégi hidakon az érkezőket és távozókat mexikói banditaruhába öltözött, fejükön hegyes szalmakalapot viselő emberek ellenőrizték, akiknek vállán színes selyemszalagokkal teleaggatott puska lógott, Miguel igazolványát elvitték valahová, s úgy adták vissza, hogy a Honvédelmi Minisztérium bélyegzőjére rányomták a magukét: „Toledo anarchistái, CNT-FAI”. Egy ágyú három percenként lőtte az Alcázart. Négy lövedék közül átlag egy robbant fel.
A meredek, szűk utcák elragadóak voltak, de Miguel, miközben felfelé kapaszkodott rajtuk, elfelejtette, hogy Toledo utcáin jár. Elfelejtette, hogy ez Toledo, ifjúsága csábos és izgató álmainak, az inkvizítorok és oldalukon karddal járkáló szilaj léhűtők tragikus Toledója, gyönyörű hölgyek, licenciátusok, máglyán elégetett zsidó vértanúk Toledója, őrzője annak, ami számára legtitokzatosabb volt a művészetben: a Greco vásznairól letekintő hosszúkás, ifjú és öreg arcok mágneses erejének, Greco karinges lovagjainak és sihedereinek, össze nem illő szemük hipnotizáló tekintetének. Mindig úgy érezte, hogy ha egyszer valamilyen csoda folytán eljut Toledóba, mint a zarándok, nyílegyenesen a szent házhoz megy, melyet albumokból és képekről jól ismer már, keresztülmegy a rideg kasztíliai talajra telepített lapos, sivár kerten és a keskeny oszlopokkal szegélyezett, régi csarnokon, be az érthetetlen művész egyszerű, hűvös műtermébe …
Ehelyett katonák kíséretében, heves puskaropogás közepette, komor kis kastélyok díszes főbejáratai mellett, egy összeroncsolt gépkocsi váza mellett, nyüzsgő és rakoncátlankodó gyermekek mellett, a lerombolt házakból kimentett limlomok, szekrények, zongorák, matracok mellett kapaszkodott fel az Alcázar várfalára néző Plaza de Zocodoverre.
A tér közepét tűz alatt tartották a lázadók. Az árkádok alatt minden romokban hevert. A golyók az üveghalmazokon pattogtak, és kis porfelhőket vertek fel. A teret három oldalról barikád szegélyezte, a barikádok mögött puha plüssfotelekben és hintaszékekben vörös-fekete sapkás, vörös-fekete nyakkendős lövészek ültek. A csetepaté azért tört ki, mert a barikádokhoz a filmoperatőrök és riporterek egész hada érkezett. Itt volt a bulldogképű, öles termetű, részeges francia Barcelonából két fényképezőgéppel és egy munkatárssal, voltak továbbá amerikaiak a Fox Movietone-tól és madridi spanyol fotóriporterek. Utasították a katonákat, hogy helyezkedjenek el megfelelő pózokban, emeljék vállukhoz a puskájukat, tüzeljenek. A lázadók a várban szentül meg voltak győződve róla, hogy támadás indult, és viszonozták a tüzet.
A barikádoknál és a mellékutcákban tudósítók, írók, festőművészek kószáltak. Interjút csináltak az anarchistákkal, lerajzolták őket vázlatfüzetükbe, kifaggatták őket élményeikről. Itt volt Andrée Viollis, vele Georges Soria az Humanitétől, a Daily Worker hórihorgas tudósítója, és itt volt néhány neves amerikai riporter a nagyágyúk sorából. Arról vitatkoztak, hogy mikorra várható az erőd eleste, s hogyan kell megítélni a fasisztáknak azt az eljárását, hogy toledói munkások feleségét és gyermekeit zárták be magukhoz túszokként az erődbe. Viollis és Soria ebben a fasiszta cinizmus iskolapéldáját látta. Az amerikaiak azt bizonygatták, hogy az ostromlottak helyében mindenki más így járt volna el. – It’s logical! (Logikus!) – kiáltottak fel. Aztán valamennyien együtt elmentek valami ebéd után nézni, de a filmoperatőrök már mindent felfaltak előlük.
SZEPTEMBER 7
A madridi Sociedad Comercial de Hierros kohászati üzemére kimondták az inkautációt. Ezt a szót egyetlen nyelvre sem lehet lefordítani.
Hozzávetőleges jelentése: kézbevétel. Az inkautációt az állam, a szakszervezetek vagy a népfront-bizottságok döntése alapján hajtják végre. Az inkautáció kiterjedhet üzemekre, áruházakra, raktárakra, ipari és mezőgazdasági felszerelésekre, sőt lapszerkesztőségekre is, mégpedig különböző okok és megfontolások következtében.
Az inkautáció mindenekelőtt ama vállalatok igazgatását jelenti, amelyeknek fasiszta tulajdonosai elmenekültek, de inkautáció a katonai szempontból közvetlenül vagy közvetve fontos üzemek termékeinek lefoglalása, továbbá az ipar és a kereskedelem azon ágainak támogatása is, amelyek a lázadás és a hadihelyzet folytán kénytelenek beszüntetni tevékenységüket, s ezzel munkanélküliségre ítélni dolgozóikat. Néha az inkautáció közönséges törvénytelenség, és olyan esetekben, amikor kisüzemeket vagy szatócsüzleteket inkautálnak, még céltalan is.
Az inkautáció formái és fokozatai ugyancsak különbözők.
Lehet az üzem teljes elkobzása vagy ideiglenes lefoglalása, lehet úgynevezett intervenció, vagyis beavatkozás a vállalat vezetésébe széles hatáskörrel felruházott állami vagy szakszervezeti megbízott kinevezése útján, megnyilvánulhat abban, hogy állami ellenőrt rendelnek ki a vállalat könyvelősége mellé, legtöbbnyire azonban a vállalatnak a szakszervezet irányításával megvalósuló s gyakran teljes igazgatásba átcsapó munkásellenőrzését jelenti.
A magánvállalatok különböző formákban megnyilvánuló állami és társadalmi igazgatása a köztársaság kormánya mellett működő Országos Inkautációs Tanács kezében összpontosul. A Tanácsban valamennyi hivatal és a népfronthoz tartozó valamennyi párt képviselve van. Mellesleg, valami nagy rendről itt nemigen beszélhetünk. A Tanácsnak nincsenek pontos adatai arról, hogy hány vállalatot és milyen vállalatokat inkautáltak. Katalóniában külön bizottság működik, s ez még nem küldött adatokat. Hozzávetőleg 18 000-re teszik az inkautált egységek számát. Ebből Madridra 2500, Barcelonára mintegy 3000 esik. Szerintem ezek a számok túlságosan alacsonyak, legalább még egyszer ennyi inkautációt hajtottak végre.
Madridban teljes mértékben inkautálták először: a nehézipar, a vas- és fémipar, a vegyipar, a fűtőanyag-ipar nagyüzemeit; másodszor: a szállítás minden fajtáját, a javító- és a segédüzemekkel együtt; harmadszor: a nagykereskedelmi vállalatokat – az áruházakat, a péküzletek, a falatozók és más vendéglátó üzemek egész hálózatával rendelkező trösztöket; negyedszer: a gáz-, víz-, telefon-magántársaságokat; ötödször: a tulajdonosaik által elhagyott különféle üzemeket és üzleteket.
Az Inkautációs Tanács elsőrendű feladata, hogy a honvédelem szükségleteinek szolgálatába állítsa az igazgatása alatt álló termelési ágakat, fölöslegessé tegye egyes nyersanyagfajták és félgyártmányok importját s biztosítsa a front és a hátország ellátását. De kiterjed a Tanács hatásköre kevésbé fontos termelési ágakra is. Így például bankhitelt folyósít azoknak a másodrendű fontosságú üzemeknek, amelyeket tulajdonosaik forgóeszközök nélkül hagytak, vagy beavatkozik egyes vállalatok pénzügyeibe oly módon, hogy biztosítja a munkabér kifizetését.
A Sociedad Comercial de Hierros üzemben, ahová ellátogattam, a helyzet a következőképpen alakult:
Az ezer munkást foglalkoztató üzem egy hatmillió peseta tőkével rendelkező spanyol részvénytársaság tulajdonában volt, s vasszerkezeteket, betonacélt és páncélszekrényeket gyártott. A fasiszta lázadás idején az üzem munkásai már hatodik hete sztrájkoltak – bérük nyolc százalékos emelését és a munkahétnek negyvennégy óráról negyven órára való csökkentését követelték. A munkások többsége – kétharmada – a Szocialista Munkásszövetség tagja. Az utcai harcok befejeződését követő napon az üres üzemben megjelentek az Anarchista Munkáskonföderáció képviselői, és a saját szervezetükhöz tartozó munkásokkal páncélautóhoz szükséges acélvértezetet kezdtek gyártatni. Az ütemben néhány napig minden a feje tetején állt. Azután a különböző műhelyek munkásai gyűlést tartottak, és újjáválasztották az üzemi bizottságot. Az új üzemi bizottság tizenegy tagja közül nyolc – köztük két kommunista – a Szocialista Munkásszövetséghez, három pedig az Anarchista Konföderációhoz tartozott. Az üzemi bizottság eltávolította a gyárból az idegeneket, és ismét megindította a munkát.
Július 25-én a kormány kiadta az inkautációról szóló rendeletet. Az üzemben megjelent az Országos Inkautációs Tanács képviselője, egy fiatal republikánus, aki mérnök volt ugyan, de nem kohómérnök. Az üzemi bizottság, vele együttműködve, páncélautók gyártására állította át a vállalatot.
Az üzemi bizottság és a kormánybiztos az üzem igazgatóságának megtisztítása céljából mindenekelőtt elbocsátott három mérnököt és két technikust, ugyanakkor visszavett egy baloldali beállítottságú mérnököt, akit az igazgatóság az 1934 októberi események után elbocsátott.
Az üzem főmérnöke elmenekült a lázadókkal. Az igazgató agyafúrt módon az utolsó pillanatban „odaajándékozta” házát a brazil követségnek, brazil útlevelet kapott, és a követség épületében talált oltalmat.
Azokat a munkafeltételeket rögzítették le, amelyeket a munkások a fasiszta lázadás előtt lefolytatott sztrájkkal kiharcoltak. Általában a munkások egyelőre az egész országban ugyanolyan béreket kapnak, mint a fasiszta lázadás kitörésének pillanatában. Az üzem ugyanannyit termel, mint azelőtt: egyrészt kevés a vas, másrészt kétszáz munkás a frontra ment.
A megmaradt műszakiak közül az egyiket műszaki igazgatói hatáskörrel ruházták fel.
– Mik az üzemi bizottság legközelebbi tervei?
A kérdésre az üzemi bizottságnak a kommunistákkal szimpatizáló párton kívüli elnöke, Baltasar, egy gondolkodó arckifejezésű, egyszerű fiatalember, kis szünet után válaszol:
– Egyelőre a mának élünk. Mihelyt azonban elűzzük a fasisztákat Madrid alól, megfelelőbben rendezkedünk majd be. Mindenekelőtt másképpen helyezzük el a műhelyeket és a munkásokat. Csak most látjuk, milyen nagy volt itt a fejetlenség. A termelés az átszervezés következtében sokat fog nyerni. Meg akarjuk szervezni a munkavédelmet is, igen sok volt nálunk a baleset. Madridban működik egy intézet, amely az üzembiztonsági berendezések kérdésével foglalkozik. Ezzel szerződést kötöttünk. Az üzem mellett egy kis kórházat létesítünk, és üdülőt rendezünk be a dolgozók számára, ahogy önöknél szokás. Szövetkezetei akarunk alapítani. Már most is ellátjuk a munkásokat dohánnyal. Asszonyaink megszervezték a csomagküldést a frontra. A napokban nagy örömük volt: megtudták, hogy a szovjet nők élelmiszert küldtek számukra. Természetesen a fődolog, hogy visszaverjük a fasisztákat. Máskülönben a lámpavasakon fogunk lógni a családunkkal együtt.
Az üzemi bizottságon belül az elnöki és a titkári munkakör mellett ketten a megrendelőkkel és az intézményekkel tartanak kapcsolatot, ketten pedig szakszervezeti munkával foglalkoznak; a bizottság többi tagja nincs függetlenítve, s a különböző műhelyekben folyó termelést kísérik figyelemmel.
A kormánybiztos minden kérdésben az üzemi bizottsággal szorosan együttműködve dönt.
Persze előfordul, hogy viták támadnak, különösen az egyszemélyi vezetés kérdésében. De a kormánybiztos határozottan kijelenti, hogy neki a bizottsággal mindeddig semmiféle komoly nézeteltérése nem volt …
Az Országos Inkautációs Tanács nyilván állandó jellegű kormányintézmény marad. A tervezetek és problémák ezreivel halmozzák el. Most a papír termelését és felhasználását szabályozza. Ugyanakkor lépések történnek közlekedési gépeket gyártó állami üzemek létesítésére. Szó van arról is, hogy megvalósítják a legfontosabb külkereskedelmi ágak állami monopóliumát. A spanyol írók azt javasolják, hogy a magánkiadói tevékenység meghagyása mellett létesítsenek állami kiadóvállalatot.
SZEPTEMBER 8
Francisco Largo Caballero, a spanyol kormány feje és honvédelmi minisztere tizenegy óra harminc perckor fogadta a moszkvai Pravda tudósítóját. A beszélgetés a Honvédelmi Minisztérium épületében folyt le, és húsz percig tartott.
Az első emeleti termeket már megtisztították a fölösleges emberektől, s most úgyszólván üresek. Az ajtóknál hivatali segédtisztek állnak, akik feltartóztatják az érkezőket. A látogatók csendben várakoznak a díványokon, és 1887-es katonai évkönyveket lapozgatnak. Egy orrcsíptetős öreg, akiről lerítt, hogy régi szociáldemokrata funkcionárius, sokáig kínlódott, hogy a bejelentőkönyvbe beírja a nehéz orosz nevet. Ezt a kisöreget már láttam az Általános Munkásszövetség előszobájában, de most fekete zakó volt rajta hivatalos karszalaggal. Amikor láttam, hogy nem tudok vele zöld ágra vergődni, a mondat közepén faképnél hagytam, és átmentem a hatalmas fogadóterem másik végébe. Egy elegáns, gondosan elválasztott hajú, vállszalagos tiszt meghajolt, s nyomban beengedett az irodába – a találkozót telefonon előre megbeszéltük.
Caballero már nem milicista monóban, hanem jó szabású civil ruhában, simára borotválva, egyenes testtartással, szigorú arckifejezéssel ül íróasztalánál. Végtelenül sokáig és hűvösen hallgat, mindaddig, míg meg nem szólítják.
Az üdvözlésre bólint és megint hallgat. Végre néhány szóban elnézést kér, hogy most nem tud velem olyan formában beszélgetni, mint augusztus 27-én. Akkor szabad ember volt, most köti a munkaköre. Most egyáltalán senkivel sem folytat politikai témájú beszélgetést. A politikai tárgyú beszélgetésekre ott van a minisztertanács. Ezúttal kivételt tesz – csak a Pravda számára.
– Értem. Köszönöm.
De megkér, hogy ne éljek vissza ezzel a kivételezéssel.
– Értem. Milyen összetételű az ön kormánya?
– Népfront-kormány.
– Értem. Bázisa?
– Kormányom a szakszervezetekben egyesült spanyol dolgozókat és mindazokat a népi erőket képviseli, amelyek egységes ököllé tömörültek, hogy megvédjék az országot a törvénytelen lázadással szemben. Persze a republikánusok, a szocialisták, a kommunisták és az anarchisták a maguk módján képzelik el Spanyolország további társadalmi fejlődését, ezt illetően különböző elméleteik és különböző gyakorlati terveik vannak. Nekem is megvannak a magam elgondolásai. De hallgatok róluk. Most minden nézeteltérést félretettünk. Egységes organizmust alkotunk, egy a célunk – a fasizmus szétzúzása. Minden egyesül a kormányban.
– Értem. Mit tesz az új kormány, hogy fordulatot érjen el a hadműveletekben?
– Első feladatom: biztosítani a parancsnokság és a hatalom teljes egységét. Most a köztársaság fegyveres erőinek vezetése a honvédelmi miniszter kezében összpontosul.
– Katalóniát is beleértve?
– Katalóniát is beleértve.
– Értem.
– Új vezérkart hoztunk létre, értelmes, képzett és hozzáértő tisztekből.
– A vezérkari főnök neve?
– A nevek nem érdekesek. A vezérkar tekintélye napról napra nő, és egyre hatékonyabban befolyásolja a hadműveletek menetét. De ez a probléma csak akkor oldódik majd meg teljes mértékben, amikor minden hadszíntér és frontszakasz élére közvetlenül nekem és a vezérkarnak alárendelt vezetőket állítunk. A katonai vezetőknek megtiltottam, hogy szolgálati titkokat kifecsegjenek. Utasítottam a cenzúrát, hogy vessen véget a spanyol sajtó ostoba fecsegésének, s ne engedje meg, hogy a sajtóban kiteregessék a hadműveletek minden részletét.
– Értem. A hadsereg jellege, felépítése?
– A Hadügyminisztérium utasította a vezérkart, hogy dolgozzon ki részletes, pontos számadatokat feltüntető tervet a reguláris köztársasági hadsereg megszervezésére, és gondoskodjék a terv megvalósításáról. A milicista osztagokat ellenőrizni fogjuk, mindenekelőtt a fegyverzet szempontjából és pénzügyi szempontból. Hatalmas fegyverigénylések futnak be hozzánk, s óriási összegeket igényelnek a katonák járandóságának kifizetésére. A kincstár nem feneketlen hordó, költségvetésünk, tervünk és számvitelünk van.
– Értem. Hogyan oldják meg a milicista egységeknél a parancsnokság kérdését, amikor azok beleolvadnak a reguláris hadseregbe? Megtartják választott parancsnokaikat?
– Ez a Hadügyminisztériumtól függ majd. Még kérdés, hogy beolvadnak-e a milicista egységek a hadseregbe.
– Szóval még lehetséges a csapatok két rendszerének párhuzamos fennállása?!
– Ezt a Hadügyminisztérium dönti el.
– Vajon a politikai megbízottak az egységeknél maradnak? Van-e lehetőség a politikai biztosok intézményének mint állandó intézménynek a kialakulására?
– Ezt a Hadügyminisztérium dönti el.
– Lehetséges-e, hogy rövidesen mozgósítják a katonaköteles korosztályokat?- Sajnálom, de katonai kérdésekről egyelőre több konkrétumot nem mondhatok.
– Érdekelne a közlekedés helyzete.
– Most csak katonai ügyekkel foglalkozom. De a közlekedésügyi miniszter bizonyára szívesen …
– Értem. Köszönöm.
Behívatta a tisztet, és Estremadura térképét kezdte tanulmányozni.
A beszélgetés véget ért, de számomra még korántsem olyan világos minden. Ki ez az ember? Clemenceau vagy Goremikin?
Az előszobában a karszalagos öreg pisszeg, csendre int egy küldöttséget, amely zászlókkal jött, hogy üdvözölje a kormányfőt:
– Csendesebben, ha mondom! Largo Caballero elvtárs csak bejelentés alapján fogad! Itt nem fogad egyáltalán. Menjenek az Általános Munkásszövetségbe, ott külön fogadják azokat az elvtársakat, akik üdvözletüket kívánják átadni Largo Caballero elvtársnak. Ez itt a Hadügyminisztérium, itt nem szabad lármázni.
Egy emelettel lejjebb mégis lármáznak. Itt ugyanolyan jövés-menés, sürgés-forgás tapasztalható, ugyanolyan zűrzavar uralkodik, mint azelőtt.
SZEPTEMBER 10
Ismét a madrid-lisszaboni országúton. Santa Olalláig semmi mozgás, úgyszólván sehol egy lélek. Santa Olallában mozdulni is alig lehet az autóktól, ágyúktól, katonáktól, szanitécektől. A parancsnokságon éppen ebédelnek, a hangulat elég jó, mert az ellenség két napja békén hagyja őket. Asensio ezredes – nem, most már tábornok – friss, nyugodt, mosolyog. Most ő a parancsnoka az egész központi hadszíntérnek, azaz a Madridot fedező frontszakaszoknak. A lapok dicsérő szavakkal emlékeznek meg a múltban, különösen a marokkói háborúkban szerzett érdemeiről, gyors előmeneteléről (negyvennégy éves). Okos és hozzáértő katonának, a köztársaság oldalán álló tisztek közül a legokosabbnak, de ugyanakkor politikailag és erkölcsileg kétes értékű embernek tartják.
Asensio a guadarramai frontszakaszról elvont kétezer harcossal és négyezer katalánnal támadást akar intézni Talavera ellen. De ezt a hadműveletet napról napra halogatják. Asensio elmondja, hogy egyáltalán nincs irányító és összekötő apparátusa. A törzskar munkája abból áll, hogy három tiszt ide-oda futkos az országúton, összegyűjti az értesüléseket, s egyben továbbítja a parancsokat, amelyeket az osztagok vezetői nem ismernek el és nem hajtanak végre. Az arcvonal Talaverától tíz kilométerre húzódik, ahol marokkóiak és idegenlégiósok ásták be magukat. És mi? Mi is beástuk magunkat? Asensio elneveti magát. Ehhez – mondja – a csapatoknak nincs se erejük, se türelmük, de a szükséges eszközökkel se rendelkeznek. Jelentette a honvédelmi miniszternek, hogy véleménye szerint lövészárkokat kell ásni Madrid körül, de senor Largo Caballero úgy véli, hogy a lövészárok nem fér össze a spanyol katona szellemével. Az ellenséges tűz elől a spanyol katona végső esetben egy fa mögé rejtőzik. A földbe beásni magát nem kedvére való dolog. Legalább egy esztendőre lesz szükség ahhoz, hogy megtanítsák erre, ezalatt pedig háromszor véget ér a háború.
Elbúcsúztam Asensiótól, és elindultam előre. Az országutat valósággal eltorlaszolják az autóbuszok – ugyanazok, amelyek egy héttel ezelőtt hanyatt-homlok robogtak vissza Talaverából. A kocsik mind Madridnak fordítva állnak, ez már szokássá vált. A kocsik körül, az út két szélén hemzsegnek a katonák – heverésznek a gyepen, dohányoznak, falatoznak. Gyerünk még tovább – itt egységek már nincsenek, de ellenséget távcsővel sem látni. Dámaso őrült módjára száguld, csak a szeme sarkából vet rám egy-egy pillantást. Ha meg nem állítom, százharminc kilométeres sebességgel egyenesen beviharzik a városba. Már elhagytuk a „Talavera 4 km” feliratú jelzőtáblát; odaszólok neki, hogy fékezzen. Körös-körül minden csendes, a láthatáron füstölgő kémények és egy templom tornya. Balról a mezőn emberi alak sötétlik, de nem katonáé, hanem paraszté. Most lehajol, nyilván egy holttest fölé.
Santa Olallába visszatérve közlöm Asensióval, hogy Talaverától három kilométer távolságban nincs ellenség. Kétségbevonja ezt az állítást. Amikor azután tudomására hozom, hogy erről saját szememmel győződtem meg, kissé zavarba jön. De kimászik a csávából a következőképpen:
– Meg akartam téveszteni, nehogy veszélynek tegye ki magát. A parancsnokság természetesen tudja, hogy a lázadók közvetlenül Talavera előtt ásták be magukat.
Az az érzésem, hogy hazudik. Furcsállom a dolgot. Ha ez a hadvezér ellentámadásra készül, miért vonta vissza hét kilométerrel kiinduló állásait? Talán hogy nekifuthasson, mint a távolugró? Ez összefér a spanyol katona szellemével?
Elindulunk Toledóba, de jókora kerülővel, Torrijoson át. Leszáll az éj, mire megérkezünk. A város szélén álmosan ellenőrzik a papírjainkat; az éjjeli órákban itt erősen csökken az éberség. Szuroksötét van, s amikor Dámaso eloltja a reflektort, egyszerre mintha a középkor fojtogató szorítását éreznénk a hőségtől még izzó sikátorszerű utcákon. Világos, hogy ide tőr kell, ide nem való a puska! Tőrrel át lehet döfni az ellenséget, vagy legalább az árnyékát, ha nesztelenül előbújik valamelyik sarok mögül. Ó, te véres, te szörnyű Toledo! Vénségedre már-már egzotikus látványossággá kezdtél válni léha tengerentúli bámészkodók számára, és lám, most ismét spanyolok viaskodnak szűk falaid között, ismét ágyú dörög, mórok sietnek az ostromlott Alcázar segítségére. Európa ősi köveinél immár hányadszor vitatkozik az emberiség szabadságról és rabságról, függetlenségről és elnyomásról!Szinte tapogatózva találunk rá a komor kovácsoltvas ajtók és kapuk között a szállodára. Az étteremben, a fa üléseken és az asztalokon emberek alszanak szorosan egymás mellett.
SZEPTEMBER 11
Itt mindenki azt kérdezgeti a másiktól, hogy mikor veszik már be az erődöt, de senki sem érzi komolyan, hogy ehhez személyes érdeke fűződik. Drámai fordulatokban bővelkedő színjáték kezdődött, s a szereplők, a köztársaságiak által lerombolt alsó épületek törmelékei között szörnyű bűzt árasztó hulláktól eltekintve, valamennyien mámoros lelkesedéssel játszanak benne.
A napokban tárgyalni ment az Alcázarba a lázadó hadapródokhoz volt tanáruk, a kormánypárti Rojo őrnagy.
Azután teljes komolysággal az a terv merült fel, hogy az Alcázart benzinnel jól befecskendezik, felgyújtják és akkor rohamozzák meg … Benzinnel tele tartályokat hozattak Madridból, hozzákezdtek a fecskendezéshez – és sikerült is felgyújtani a tartályokat meg saját magukat.
Ma reggel új felvonás kezdődött a színjátékban, és megint mindenki szenvedélyesen vesz részt benne. A lázadók papot kérettek magukhoz az Alcázarba – talán fegyverszünetről, a túszok kiadásáról akarnak tárgyalni vele, talán azt akarják, hogy a halál előtt feloldozza őket bűneik alól.
Elhozatták nekik Madridból Cámaras atyát, a székesegyház kanonokját. Most ott lépeget az erőd felé, nyomában egész processzió: Barceló alezredes, Sediles százados, Quintanilla festőművész, mindenféle vezető emberek és drukkerek, mintha csak labdarúgó mérkőzésre mennének, laptudósítók, fotoriporterek és egyszerűen olyanok, akiknek nincsen más dolguk. Az elválasztott hajú, kövérkés pap selyempaszományos kabátba öltözött; keményített inggallérjában, nagy, fehér csipkekendőjével a kezében olyan, mint valami nőgyógyász; sápadt és nem tudja, hogyan viselkedjék. Jobb kezében feszület, bal kezét pedig, háta mögött érezve a katonákat, kommunista módra ökölbe szorítva felemeli, így megy át a falba vájt résen. Látni, amint a túloldalon a guardia civil fekete háromszögletű kalapos csendőrei fogadják.
A lövöldözés elcsitult, az emberek csoportokba verődve várakoznak: valami fegyverszünet-féle van a levegőben. Látni, amint fentről, az akadémiából egy csoport katona ereszkedik lefelé; kissé mögöttük maradva három fiatal fasiszta tiszt követi és figyeli őket. Keresztülbújnak ugyanazon a résen, amelyen a pap bement, s a köztársasági katonáktól és polgároktól tizenöt lépésnyire megállnak. A két csoport szótlanul, óriási érdeklődéssel nézi egymást, majd az egyik ostromlott bizonytalan hangon cigarettát kér:
– Meg lehet veszni dohány nélkül …
Két katona azonnal előrántja a cigarettáját; példájukat a többiek is követik. Egyik-másik hirtelenében nem tudja, hová tette a szívnivalót, s lázasan kutatja át a zsebeit. Szinte tűzbe jönnek valamennyien; látszik rajtuk, hogy mint a gyerekek, vigasztalanok lesznek, ha utóbb nem dicsekedhetnek majd el azzal, hogy dohányt adtak a lázadóknak. Egy őrmester közbelép, csak két katonának engedi meg, hogy vele együtt a fasisztákhoz menjen és átadja a cigarettát.
A katonák lassan beszédbe elegyednek egymással:
– Adjátok meg magatokat! Becsaptak titeket! Álljatok át hozzánk, a kormányhoz!
– Nem. Végrehajtjuk fölötteseink parancsait.
A meglehetősen kimerültnek látszó tisztek megpróbálják félbeszakítani a beszélgetést:
– Azt gondolják, hogy egy csomag cigarettáért megvásárolhatják őket? Ebből semmi sem lesz.
Az ostromlottak közül egy fiatal legény, akinek sebesült feje piszkos ronggyal van bekötözve, halk hangon mormogja maga elé:
– Nekünk mindegy, hogy ki lő agyon bennünket, a kormány vagy más.
Az őrmester felemeli a hangját:
– Ez nem igaz! Ez hazugság! A kormány nem löveti agyon azokat a lázadó katonákat, akik önként leteszik a fegyvert. Mi csak a vezetőket, a fasiszta főkolomposokat büntetjük meg. Becsapnak titeket! Katonák, térjetek észre! Fogjátok el börtönőreiteket, és vonuljatok ki az Alcázarból! Már régen végeztünk volna veletek, ha nem tartanátok ott a feleségeinket és gyermekeinket túszként. De higgyétek el, még egy-két nap, és türelmünk véget ér. Ha feláldozzuk szeretteink életét, gondoljátok csak el, milyen szörnyű leszámolás következik!
Az egyik lázadó hisztérikus hangon felkiált:
– Mire való mindez? Miért kell tönkretenni Spanyolországot?
A köztársasági katonák egymást túlharsogva, kórusban válaszolnak:
– Ki teszi tönkre? Ti teszitek tönkre, ti mihaszna kutyák, ti gazemberek!
Kölcsönös szitkozódás kezdődött, majd a lázadók is, a köztársaságiak is visszamentek a helyükre. Fegyverhez egyik fél sem nyúlt.
Pontosan délben a kanonok visszatért a résen át, ismét felemelt ököllel, csakhogy feszület helyett levélboríték volt a jobb kezében. Egy fasiszta tiszt kísérte. Találkoztak a köztársaságiak képviselőivel, majd a kanonok a köztársasági katonák sorfala között egyenesen Barceló főhadiszállására, a posta épületébe ment, ahol tanácskozás kezdődött. Húsz perccel később a pap autóba szállt és elindult Madrid felé.
Megkérdeztem a polgári kormányzót, hogy milyen eredménnyel jártak a tárgyalások. A fiatal, tekintélyes kormányzó verejtékes homlokát törülgetve válaszolt:
– Egyelőre semmi különösebb eredménnyel nem jártak.
– A levélben a lázadók feltételei voltak?
– Nem. Magánlevél volt, Moscardó ezredes küldte a feleségének.
– Moscardó? A lázadók parancsnoka? A felesége itt van Toledóban?
– Nem. Madridban van.
– A börtönben?
– Szabadon, szanatóriumban. Önt ez meglepi?
– És átadják neki a levelet?
– Természetesen.
– Mi ez? Lovagiasság?
Hosszan, átható tekintettel nézett rám.
– Ez nagylelkűség.
– Ők meg ezalatt éheztetik és kínozzák a toledói polgárok feleségeit és gyermekeit, s az ő testük mögé rejtőznek a lövedékek és bombák elől!
Továbbra is áthatóan nézett, szemében ünnepélyes megszállottság tükröződött:
– Igen, ők meg ezalatt éheztetik és kínozzák a toledói polgárok feleségeit és gyermekeit, s az ő testük mögé rejtőznek a lövedékek és bombák elől. És majd meglátjuk, ki győz. Ön Spanyolországban van, senor, don Quijote országában.
A postaépület körül összeverődött tömeg lassan eloszlott, az ágyú ismét lőni kezdte a várat – minden három percben egy lövés, négy lövedék közül egy robban fel. Katonák között reggeliztünk a régi Santa Cruz kolostorban, melyet előbb múzeummá, most pedig múzeumból kaszárnyává és az ostromlók kiserődjévé alakítottak át. Tölgyfaállványokon héber betűs sírkövek álltak. Francia újságírók arról csevegtek, hogy mi is volt az értelme annak, amit a kormányzó nekem mondott.
– Kolcov szemében ez az ember közönséges áruló. Ha valami nem klappol egészen, a bolsevikok mindjárt kártevésre és árulásra gyanakszanak.
– Don Quijote pedig az ő elképzelésük szerint bizonyára kártékony liberális …
– Akit ki kell űzni az öntudatos marxisták soraiból …
Csípősen válaszoltam:
– Maguk csak hallgassanak don Quijotéról! Mi jobban megférünk vele, mint maguk. A szovjethatalom fennállása óta nálunk tizenegyszer adták ki a Don Quijotét. Hát maguknál Franciaországban? … Maguk meghatódnak don Quijotétól, és segítség nélkül hagyják a küzdelem halálos órájában. Mi bíráljuk és segítjük.
– Bírálni is a dolog lényegébe hatolva kell …
– Értik is maguk a lényeget! Cervantes szerette az ő Quijotéját, de kormányzóvá nem őt nevezte ki, hanem Sancho Panzát. A derék Sancho sohasem sajátította ki magának főnöke vitézi tetteit. De ez a csibész, ez nem Quijote és nem Sancho. Hiszen a dolgozószobájában most is közvetlen telefonvonala van az Alcázarral!
Az újságírók felpattantak.
– Közvetlen telefonvonal? Maga tréfál! A kormányzó dolgozószobájában?!
– Kérdezzék csak meg Barceló ezredest. A közvetlen vonalat meghagyták „arra az esetre, ha a lázadók közölni óhajtanák, hogy megadják magukat”.
Nem feleltek. Izgatottan beszélgetve elmentek.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!