Spanyolországi napló

ELSŐ RÉSZ

(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)

5

AUGUSZTUS 25

Córdoba eleste a jelentések szerint küszöbön áll. A kormánycsapatok a várost minden oldalról bekerítették. Oviedóban a várost ostromló asturiai bányászok erősen szorongatják Aranda tábornokot, aki egy rádióüzenetben, melyet a köztársaságiak kihallgattak, kijelentette: „Ha nem küldik a határozottan megígért erősítést, kénytelen leszek megadni magam.” Zaragozánál a munkásmilícia csaknem teljesen megsemmisítette a lázadók egy osztagát, amely kitörést kísérelt meg. A munkásmilícia foglyokat ejtett és sok hadianyagot zsákmányolt. Kormányrepülőgépek bombázták Huescát és Huelvát. „Tegnap – olvasom a hadi jelentésben – egyes frontok egyes szakaszain olyan győzelmek születtek, amelyek nyomán a legközelebbi napokban még fontosabb és döntőbb sikerek várhatók.”

Mindez nagyon szép. De a jelentés nem emlékszik meg arról, hogy ugyanakkor a fasiszták Navalmoral de la Matánál visszaszorították a köztársasági alakulatokat, és Oropesa felé nyomulnak előre. Öt nap alatt mintegy száz kilométert tettek meg. Vonalzóval lemértem és egy tízezres térképen kiszámítottam a távolságokat ezen a estremadurai frontszakaszon. Navalmoraltól az országúton Madridig 179 kilométer (Méridától 354, Badajoztól 415 volt). De nem is a kilométerekről van itt szó, hanem arról, hogy ez a vonal és a vele párhuzamos Mérida-Navahermosa-Toledo-Getafe vonal a hegyláncok között, a Tajo völgyében természetes átjárót biztosít Madrid felé. Komolyabb akadályt itt csupán a völgy legkeskenyebb pontján fekvő Talavera jelent. Talaverától egészen Madridig 50-60 kilométer széles síkság terül el, s ez lehetővé teszi, hogy az előrenyomuló sereg simán hatoljon előre a fővárosig anélkül, hogy bármilyen természetes védelmi vonalba ütközne. Kormánycsapatok, helyesebben milicista egységek itt nagyon gyéren találhatók, részben azért, mert itt. Madridtól délnyugatra nincsenek nagy városok, sőt Toledót meg Talaverát kivéve kis városok sincsenek. A toledói munkásokat azonban leköti az Alcázar – a városon belüli, fasiszta fészek – ostroma. Míg ezzel nem végeznek, nem mehetnek az ellenség előrenyomuló serege ellen. Talaverában vannak vasutasok és kerámiagyári munkások, de nincs aki szervezze őket. De még a harcra teljesen megszervezve is csak ideiglenesen, a főerők megérkezéséig tudnák feltartóztatni a repülőgépekkel, tüzérséggel, légionáriusokkal, marokkóikkal támadó fasiszta sereg előrenyomulását.

A helyzet imént ismertetett alakulása Badajoz elvesztésének tudható be. Ez a város, miután a lázadók kezére került, kapu lett számukra Portugália felé, emellett biztosítja északi és déli erőik összeköttetését. Badajoz bevételével a polgárháború új szakaszba lép. Eddig a hadműveletek szétforgácsolódtak, egyes gócok körül folytak. Itt-ott a hadakozó felek úgyszólván összekeveredtek – például Córdoba tartományban, ahol a köztársasági érzelmű tartomány ostromolja a fasiszta Córdoba városát, a városon belül pedig a kormányhű munkásnegyedek ostromolják a lázadókat. Ugyanez a helyzet Asturiában, Toledóban, a Baleári-szigeteken. Most az egyes gócok hovatovább összefüggő hadműveleti területté olvadnak egybe. Estremadura elfoglalásával a lázadók kezén levő területek olyan egységes tömbbé válnak, amely északról, nyugatról és délnyugatról átkarolja a fővárost. Idevezetett Madrid bűnös nemtörődömsége Badajoz védelme iránt!

Az estremadurai frontszakasz helyzete nem is annyira a veszélyessége miatt nyugtalanító, hanem éppen azért, mert egyelőre nem fordítanak rá kellő figyelmet. Húszadikán éjjel, amikor a fasiszták elfoglalták Méridát, a következő táviratot küldtem a Pravdának: „Madridtól délnyugatra új frontszakasz jött létre, mégpedig sokkal komolyabb, mint a guadarramai, amely közelebb van ugyan, de jól védett a hegyektől és a csapatoktól egyaránt. Mola tábornok nagy erőket vetett be a mérida-toledói vonalon, amely topográfiailag előnyös út Madrid felé.”

Déli egy órakor don Manuel Azanához voltam hivatalos. Az egykori királyi palota udvara zajos, tele van gépkocsival, soknak a sárhányója csupa sár a mezei utaktól. Katonai motorkerékpárok futnak be. A palota szőnyegekkel, gobelinekkel díszített termeiben mindenütt tisztek, térképek, írógépek, távírókészülékek. Úgy rémlik az embernek, hogy éppen itt van az a vezérkar, amelynek a Hadügyminisztériumban egyelőre nyoma sincs.

Maga Azana csendes, elgondolkodó, észrevehetően megöregedett az elmúlt öt esztendő alatt.

Spanyolországban, a hivalkodó nemesi fényűzés és a legsötétebb falusi tudatlanság országában a nép nyíltszívűen és odaadóan tiszteli az értelmiséget. Az emberi gondolat megnyilatkozásait, amelyek néha annál vonzóbbak, minél elvontabbak, a hódolat és elismerés légköre veszi körül. Azana – mint filozófus-esztéta, ragyogó tollú publicista, keresett pszichológiai regények szerzője, az Ateneo értelmiségi klub vezetője – egyenesen predesztinálva volt arra, hogy a harminchatos esztendő forrongó Spanyolországának élére kerüljön. Ő, az irodalomkritikus, aki írásművészetének éles kardjával igyekezett minél elegánsabban átdöfni a vallási misztikusok középkori páncélingét, odáig vitte, hogy a politikai egyesülés élő központja, előbb a monarchia és a katonai-földesúri diktatúra ellen irányuló parlamenti harc, majd a fasiszta reakció elleni tömegharc vezetője lett.

A népfront választási győzelme Azanát törvényes államfőként a Nemzeti Palotába juttatta, ahol azonban, élénk temperamentumú, aktív ember lévén, nem érte be a puszta reprezentálással. Neve barát és ellenség számára egyaránt a demokratikus köztársaság védelmének, a fasizmussal szembeni hatékony megvédelmezésének szimbóluma lett. Ezért olyan élénk most a régi királyi palota, mint fennállása óta még soha.

Azana megindult hangon beszél a demokratikus rend védelmében harcra kelt spanyol nép hősiességéről és összeforrottságáról.

– Népünk a fasiszta provokáció ellenére, vagy talán éppen annak hatására megmutatta, hogy öntudatos, és kinyilvánította azt a sziklaszilárd akaratát, hogy megvédelmezi jogait.

Nagyon dicséri a kommunista pártot a harc napjaiban tanúsított szervezettségéért és fegyelmezettségéért, elmondja, hogy a párt óriási népszerűségnek örvend a néptömegek körében.

Hosszan beszél a fegyverellátási nehézségekről, a fegyvervásárlás és fegyverszállítás lehetőségeiről, ama kevés hivatásos katonáról és tulajdonságaikról, akik hűek maradtak a kormányhoz … Általában az a helyzet, hogy a köztársasági erőknek úgyszólván nincsenek megfelelően képzett parancsnokaik. A parancsnoki kart menet közben kell kialakítani, s ez nem megy máról holnapra.

Meleg hangon emlékezik meg a Szovjetunióról. Tüzetesen érdeklődik, hogy milyen megnyilvánulási formái voltak nálunk a spanyol néppel való együttérzésnek.

– Hozza a szovjet nép tudomására, hogy együttérzése, impozáns segítsége mélységesen meghatott, de nem lepett meg bennünket. Előttem mindig világos volt, hogy a nagy szovjet demokráciának szükségképpen szolidaritást kell vállalnia a spanyol demokráciával. Semmi sem választja el a mostani Oroszországot és a mostani Spanyolországot. Ellenkezőleg, sok olyasmi van és lesz, ami a két országban közös, ami közelebb hoz bennünket. Én remélem, hogy országaink között szorosabbra fűződnek és elmélyülnek a kulturális és gazdasági kapcsolatok.

Kiegyenesedik, kerekded, lágy, kissé öregasszonyos arca keményebb, határozottabb kifejezést ölt.

– A spanyol nép, elnökével és törvényes kormányával együtt, továbbra is kitart őrhelyén, védelmezni fogja szeretett hazáját, hazájának szabadságát és becses kultúráját. Győzelmünk a kultúra, a haladás és a demokrácia kimagasló sikere lesz, az egész emberiség sikere a letűnő múlt sötét erői ellen vívott harcában.

 

AUGUSZTUS 26

Indalecio Prieto nem tölt be semmiféle hivatalos tisztséget. Mégis kapott egy hatalmas, fényűzően berendezett dolgozószobát és titkárságot a Tengerészeti Minisztériumban.

A madridi minisztériumok a legfényűzőbbek Európában. Hozzájuk képest a párizsi és a londoni minisztériumok holmi szegényes terményforgalmi irodáknak tűnnek.

Prieto minden reggel bemegy, lediktálja napi politikai tárcáját az Informaciones című esti lap számára. Azután ebédig fogadja politikai barátait és ellenségeit.

Elterpeszkedik a karosszékben: hatalmas hústömeg, sápadt, gúnyos arc, álmosan lebocsátott szemhéjak, de alóluk Spanyolország legfigyelmesebb szempárja tekint ki.

Gyakorlatias, nagyon ravasz, sőt mondhatni, minden hájjal megkent politikus hírében áll. Amikor a spanyolok „don Indá”-ról beszélnek, ujjukkal sokatmondóan a homlokukra mutatnak. Amellett don Inda nagyon szereti az őszinteséget, sőt kérkedik is vele, néha meglehetősen durva formában.

Ravaszkásan tekint fel súlyos szemhéjai mögül, és tört franciasággal mondja:

– A kispolgárt boldoggá teszi az ön figyelme és látogatása.

A kispolgár szót úgy ejti ki, mint minden spanyol: „peti bursuá”. 1931-ben alaposan lehordtam a Pravdában reformizmusáért és megalkuvásáért – álmomban sem gondoltam volna, hogy elolvassa!

Megkérdezem, mi a véleménye a helyzetről. Tíz perc alatt behatóan, igen élesen és igen borúlátóan elemzi a helyzetet. Gúnyolódik a kormány tehetetlenségén.

– És hogyan vélekedik Largó Caballeróról?

– Az én véleményemet róla általában mindenki ismeri. Tökfilkó, aki bölcsnek akar látszani. Rideg hivatalnok, aki a rajongó fanatikust játssza. Bomlasztó és kelekótya, aki pedáns tisztviselőnek tünteti fel magát. Olyan ember, aki képes tönkretenni mindent és mindenkit. És mégis, legalábbis ma, ez az egyetlen alkalmas ember, helyesebben: az egyetlen alkalmas név egy új kormány élére.

– És ön?

– Én is kész vagyok belépni ebbe a kormányba, elfoglalni benne bármilyen tisztséget és dolgozni Caballero vezetése alatt bármilyen munkán. Más megoldás nincs az ország számára, nincs az én számomra sem, ha ma hasznos akarok lenni az országnak …

A széles lépcsőház márványkockás pihenőin jó szabású egyenruhában tengerésztisztek lebzselnek és fecsegnek. Lent a bárban koktélt kevernek számukra. Úgy látszik, csak ezért gyűltek itt össze.

 

AUGUSZTUS 27

A fasiszta repülőgépek kezdik előkészíteni az utat Madrid felé. Ma hajnalban megjelentek a külvárosok fölött. A hatóságok megtiltották, hogy vaktában lövöldözzenek rájuk, de hasztalan.

Mihelyt valami megjelenik a levegőben, mindenfelől tüzelni kezdenek felé – puskából, revolverből, ami éppen kéznél van. Nehéz harcolni ez ellen az őrültség ellen. Éjszaka a köztársasági vadászgépek lelőttek egy hárommotoros repülőgépet, de hogy hol és hogyan, az megfoghatatlan.

Jó hírek Aragóniából. Durutti Pinia község mellett átgázolt az Ebrón, és fogoly katonákkal meg tisztekkel tért vissza. Tardientában Trueva csapatai újabb megerősített állást foglaltak el.

Találkozás az „öreggel” az Általános Munkásszövetség székházában. Tipikus reformista szakszervezeti iroda, melyet most kissé felbolygatott a forradalmi szélroham. Apró, takaros szobácskák, hosszú évek folyamán a szó szoros értelmében agyonült, kopott székek, végtelen irattárak, bennük kartoték fölé hajló irattári tisztviselők. Szemlátomást zavarja őket a látogatók – fegyveres munkások, nadrágos nők, távoli falvakból érkezett porlepte parasztok – szüntelen áradata.

Maga Largo Caballero katonai monót visel, derékszíján pisztoly, arca széltől cserzett, napbarnított, közel hetven esztendejéhez képest nagyon friss és élénk. Alvarez del Vayo, aki a találkozót megszervezte, vállalkozott a tolmács szerepére. Ez elég nehéz volt, mert az „öreg” gyors, heves monológokban beszélt; mellesleg, egyre jobban értem ezt az egyszerű, dallamos és mondatszerkesztésében könnyed nyelvet.

Largo Caballero minden előzmény és bevezető nélkül hevesen kikelt a kormány ellen. Azzal vádolta, hogy teljességgel képtelen, sőt jóformán nem is akarja leverni a lázadást. A miniszterek tehetségtelen, korlátolt, lusta emberek. Minden lépésükkel kudarcot vallanak. Senki sem hallgat rájuk, és ők nem veszik figyelembe egymás véleményét. A leghalványabb fogalmuk sincs a felelősségről és a helyzet komolyságáról. Csak kedélyesen elterpeszkednek miniszteri székükben. De kit is képviselnek ezek az emberek? A népi erők nem a kormány, hanem a szocialista és anarchista szakszervezetek körül tömörülnek. A munkásmilícia nem bízik a kormányban, nem bízik a Hadügyminisztériumban, mert az különféle sötét elemek – volt reakciós királyi tábornokok, törzstisztek, közismert árulók – szolgálatait veszi igénybe. A munkásmilícia már nem hallgat a kormányra, és ha a dolgok így mennek tovább, maga veszi kezébe a hatalmat.

– Ugyan miféle kormány ez? – Caballero dühösen felpattan a székről. – Komédia, nem kormány! Szégyen, gyalázat!

Arra a kérdésre, hogy miért húzódik el annyira az áttérés a milícia-osztagokról a reguláris hadseregre, és ki a bűnös ebben, nem ad egyenes választ, s megint a kormányt kezdi támadni. Károsnak tartja az önkéntes hadsereg megalakításáról nemrégiben kiadott rendeletet. Ebben a rendeletben jelentkezésre szólítják fel elsősorban a tartalékos katonákat és tiszteket, továbbá mindazokat az állampolgárokat, akiknek fegyverük van és készek reguláris katonai alakulatokban védeni a köztársaságot. A rendelet az új hadsereg köztársasági demokratikus jellegének biztosítása érdekében kötelezően előírja, hogy a felvételnél minden katonának be kell mutatni valamely párt, illetve népfrontszervezet ajánlását.

Caballero ebben a rendeletben a munkás-harcosok lebecsülését látja, és úgy véli, hogy ezzel külön kiváltságokat biztosítanak a hivatásos katonák számára: „Újjászületik a hadseregben a kasztrendszer!”

Igyekszem meggyőzni arról, hogy a hadsereg számára hasznosak a tartalékos katonák, különösen olyan civil országban, mint Spanyolország, amely úgyszólván nem viselt háborút, s amelynek lakossága nem részesült katonai kiképzésben. Caballero kijelenti, hogy a reguláris hadsereg elveszi a néptől a fegyvert, amelyért az oly nagy árat fizetett.

Hosszú és heves vita lángol fel a hadsereg és a milícia előnyeiről. Del Vayo alig győzi fordítani. Largo Lenin Állam és forradalom című munkájának egyes helyeire hivatkozik, ahol a felfegyverzett népről van szó. Emlékeztetem arra, hogy más helyzetben maga Lenin szállt síkra munkás-paraszt hadsereg létrehozásáért, s ezt a hadsereget minden tekintetben megfelelőbbnek tartotta, mint a milícia-csapatok, oszlopok és osztagok szervezeti tarkaságát. Az alsóbb parancsnoki állomány legjobb, gondosan kiválogatott elemeinek az élenjáró forradalmi munkásokkal való egyesítése révén jön létre az az ötvözet, amelyből erős antifasiszta népi hadsereget lehet kikovácsolni. Hadsereg-alakulatok és velük egyenjogú milicista vagy partizán-osztagok párhuzamos fennállása esetén előbb-utóbb ellentétek támadnak köztük, majd konfliktus keletkezik, és mindig a hadsereg mint a színvonalát tekintve magasabbrendű forma az, amely végül is diadalmaskodik. Mi értelme volna elnyújtani az ellentéteknek ezt az időszakát? Meg kell gyorsítani valamennyi antifasiszta fegyveres alakulat egyesítését – egységes hadsereg létrehozása formájában.

Largo erre sem tesz egyenes ellenvetést, hanem szidni kezdi a kommunistákat, amiért arra törekednek, hogy „mindent megszervezzenek, mindenhová vezetőket állítsanak, mindent beskatulyázzanak, címkével és számmal lássanak el”! Ezt a kommunista vezetők fiatalságával, nem a saját, hanem az orosz kommunisták sikerein és tapasztalatain alapuló magabiztosságukkal magyarázza. Azt mondja, hogy a kommunisták a kormány támogatásával csak ártanak, siettetik a katasztrófát, fokozzák a tömegek elégedetlenségét. A munkáspártok feladata az, hogy minél előbb elsöpörjék az útból a hivatalnoki kart, a bürokratákat, megszüntessék a minisztériumokat, s a kormányzás új, forradalmi formáira térjenek át.

– A tömegek a kezüket nyújtják felénk, azt követelik tőlünk, hogy mi intézzük a kormányzást, mi pedig passzívak vagyunk, kibújunk a felelősség alól, az ujjunkat se mozdítjuk!

Mindezt Largo Caballero szinte magából kikelve, nagy hévvel, haragos hangon, mély meggyőződésből fakadóan mondja. Nehéz megérteni, honnan ez a kései radikalizmus és maximalizmus annál az embernél, aki hosszú évtizedeken át a legnagyobb mértékben reformista és megalkuvó álláspontot képviselt a munkásmozgalomban, aki kompromisszumokat kötött, sőt koalícióra lépett a legjobboldalibb burzsoá kormányokkal, egészen Primo de Rivera reakciós királypárti diktatúrájáig. Ám Álvarez del Vayo azt állítja, és mások is hangoztatják, hogy az „öreg” valóban nagyon megváltozott, hogy az Asturiában folyó harc és az egész azt követő időszak politikai útjának felülvizsgálására késztette, hogy kiábrándult a szakszervezeti vezetés bürokratikus módszereiből, nagyon közel került az eleven munkástömeghez: – Majd még a barikádokon végzi … – A kommunisták nem nagyon bíznak ebben a változásban. Gúnyosan „a baloldaliság aggkori betegségéről” beszélnek. Ez a kommunisták és Caballero közötti hűvös viszony a kölcsönös együttműködés lehetőségére is kihat.

Még vagy másfél órát beszélgetünk. Caballero többször visszatér a köztársasági tábornokoknak, Azana személyes barátainak, ezeknek a Sarabiáknak a tehetségtelenségére és illojalitására … Azután del Vayóval együtt búcsúzunk, lemegyünk az utcára, betérünk egy kis bárba. Del Vayo nagyon meg van elégedve a találkozóval és a beszélgetéssel, azt bizonygatja, hogy az „öreg” most teljesen belátta a reguláris néphadsereg szükségességét.

– Ez nem mondta meg önnek nyíltan, hiába, ő már ilyen, de meglátja, mennyire fog most kardoskodni a hadseregért. Az öreg meghajlik a Szovjetunió előtt, az önök forradalmának tapasztalatai előtt. Kár, hogy Araquistain nem volt ott a beszélgetésnél, nagyon szeretett volna eljönni, csak közbejött valami. De mindegy, az öreg majd megadja neki az utasításokat. A Claridad holnap biztosan állást foglal ezzel kapcsolatban. Én magam is írnék a témáról, de jobb, ha ezt Araquistain teszi meg. Nagyon örülök, hogy ilyen szépen elbeszélgettek …

Luis Araquistain baszk képviselő, baloldali szociáldemokrata, a Claridadnak, az Általános Munkásszövetség lapjának igazgatója, Largo Caballero legközelebbi munkatársa és nézeteinek félig-meddig hivatalos szószólója.

… Azután a madridi írókhoz látogattam el. Szövetségük de Duero márki elrekvirált palotájában székel. A palota komor, a termekben félhomály, damaszt-függönyök, gőgös grandok márvány mellszobrai. A márki nyolcvanéves volt, idióta, fétisimádó, egész életében kesztyűket gyűjtött – a palotában több ezer kesztyűt találtak. A hálóteremben a tükör előtt selyem nadrágtartó: XIII. Alfonz ajándéka, az uralkodó autogramjával. Most ez a hálóterem a Kék Mono irodalmi és művészeti folyóirat szerkesztőségi helyisége.

Rafael Alberti és María Teresa León, egy nagy kulcsot véve magukhoz, végigvezettek az üvegcsarnokon, kinyitottak egy ajtót – s egyszerre csodálatos, galériás, gótikus könyvtárterem tárult elénk. Könyvek és kéziratok százezrei. A falak mentén körös-körül szekrények, tele középkori fóliánsokkal, spanyol klasszikusok műveinek ritka első kiadásaival, kéziratokkal, metszetekkel – egész kis kincsesbánya.

Egy öreg alkalmazott elmondja, hogy a márki egész életében négyszer tette be a lábát a könyvtárba.

– Később majd rendbehozzuk ezt a könyvtárat – mondta Rafael. – Most a fronton folyó politikai munkával és ezzel a folyóirattal vagyunk elfoglalva. Ugye, elég színes? Csak vékonyka, egyelőre mindössze nyolc oldal. Madridban most kevés a papír.

Felkerestem a Mundo Obrero szerkesztőségét. Miguel Martinez is ott van. Ő estefelé mindennap benéz ide, megtudakolja a legújabb híreket, és segít egy kicsit a lapszerkesztésben. Az épületben valamikor az El Debate, a legrégibb katolikus reakciós lap szerkesztősége működött. A szobák falait masszív tölgyfaburkolat borítja – meghitt sarkok lehettek itt gazdag kanonokok, üzletelő szerzetesek számára. Az egykori igazgatói szoba íróasztalán kezében hosszú gyertyát tartó, csuklyás inkvizítor szobrocskája. Az asztalnál nyitott monóban, mauserral, ziláltan, izzadtan ül a szerkesztő.

A Mundo Obrero mai száma a következőket írja: „Realisták vagyunk, és nem becsülhetjük le az ellenség erejét, kétségbeesett kísérleteit, hogy minél jobban elodázza kikerülhetetlen vereségének pillanatát. A népfronthoz tartozó csoportok mind egyetértenek a kommunistákkal abban, hogy a legrövidebb időn belül olyan hadsereget kell létrehozni, amely rendelkezik a korszerű technika által biztosított ütőerővel. Senki sem képviseli határozottabban azt az álláspontot, hogy a fegyver legyen a nép kezében, mint mi. De a néphadseregnek fegyelmezettnek kell lennie, megfelelő fegyverzettel kell rendelkeznie, és egységes parancsnokság irányítása alatt kell állnia.”

 

AUGUSZTUS 28

Párizsból megérkezett a Második és a Harmadik Internacionálénak az antifasiszta Spanyolország megsegítésére kiküldött bizottsága: Jacques Duclos, Giromski és Branting szenátor. Együtt vacsoráztunk és beszélgettünk a Gran Via mellett egy kis baszk vendéglőben, amikor úgy éjféltájban, meglehetősen közelről, két nagy robbanás hallatszott. Az utcán egy kis riadalom támadt, de elsötétítésre úgyszólván senki sem gondolt, a mozik és színházak hatalmas, színes neonreklámjai is tovább ragyogtak. Csak mintegy tíz perc múlva búgott fel egyetlen, motorkerékpáron körülhordozott sziréna.

A bombák a város kellős közepén, a Hadügyminisztérium kertjében robbantak. Ezt az épületet a magasból igen könnyű felfedezni, éjszaka még könnyebb, mint nappal, mert pontosan két fényes lámpasor, az Alcalá utca és a bulvárok lámpasorának kereszteződésénél fekszik. A minisztériumnál felrobbant bombák egy tizedest megöltek, egy közkatonát pedig megsebesítettek. Valahonnan egy ágyúból lőni kezdtek a repülőgépre, mire az elmenekült, de útjában további három bombát dobott le – több munkás megsebesült.

A világháború óta ez az első légitámadás békés város ellen. Az első, de nyilván nem az utolsó. Eddig a lázadók főleg katonai objektumokat bombáztak. Most a békés lakosság ellen fordulnak.

A város sokáig nem tud elaludni az izgalom és a szokatlanul fülledt levegő miatt. Hajnalig ülünk a Florida előcsarnokában nyitott ablakoknál. Mindenki érzi, hogy valami rendkívüli dolog történt. Német bombázók egy európai főváros fölött! A fasizmus kinyilvánította, hogy már készen áll a harcra. Nem hazudik? Valóban készen áll? Vagy talán csak félrevezetésről van szó, erőpróbáról, az antifasiszta és parlamenti országok arcátlan kihívásáról, amellyel ellenőrizni akarják, hogy azok készen állnak-e? Talán „pszichikai támadás”-nak szánták ezt a bombázást? Nem kellene-e visszavágni azonnal, határozottan, megsemmisítően? Nem kellene-e felvenni az arcunkba dobott kesztyűt? De igen, s ez nem marad el. Holnap, helyesebben: már ma, 1936. augusztus 29-ének történelmi nevezetességű napján, válaszul egy békés európai főváros embertelen bombázására, a francia és az angol kormány bizonyára ultimátumot intéz a fasiszta hatalmakhoz, amelyek támogatják a lázadókat a törvényes spanyol kormánnyal szemben. A Népszövetség rendkívüli ülése javasolni fogja a francia kormánynak, hogy légierejének bevetésével biztosítsa a békés spanyol városok védelmét. A Giral-kormány haladéktalanul meg fogja kapni mindazt a hadfelszerelést, amelyet Franciaországnak Spanyolország részére kellett szállítania. Egész Európa, az egész világ egységes lendülettel, villámgyors és fenyegető összefogással száll szembe a fasiszták militarista blokkjával. A vadállatot megszorongatják, visszakozik, visszavonul, a békés Madridnak augusztus huszonkilencedikére virradó éjjelén végrehajtott bombázását drágán kell megfizetniük a fasiszta háborús gyújtogatóknak … Duclos lázba jön: gyorsan Párizsba, beszédet mond a képviselőházban, nyilatkozik a kormánynak. Blumnak meg kell ezt értenie, reagálni fog, nem szalasztja el ezt a pillanatot. Lehetetlen még csak elképzelni is! A békés Madrid bombázása – hiszen ez fantasztikus! Ennél alkalmasabb pillanat a háborús gyújtogatókkal szembeni ellentámadásra már hosszú évek óta nem volt. Aki továbbra is ölbetett kézzel ül, s elszalasztja 1936. augusztus 29-ének napját, bűnösként fog felelni a nép előtt, a történelem előtt … Giromski teljesen egyetért ezzel. Az egyébként nyugodt, hallgatag Branting most remeg az izgalomtól. Meg van győződve róla, hogy a skandináv országok egységesen és határozottan fognak fellépni – Koppenhága és Stockholm nem akar Junkerseket látni békés háztetői fölött! Prága sem! Bécs sem! Bukarest sem! … Csak az kell, hogy Franciaország jelt adjon.

De most valójában az a helyzet, hogy csak a nemzetközi repülőrajban szolgálatot teljesítő tucatnyi fiatal legény képviseli a nemzetközi katonai segítséget. Hajnali négykor Guidez és még két pilóta Barajasba utazott, hogy ügyeletet tartson a vadászgépeknél. A többiek, hölgyek társaságában, ugyanitt ültek az előcsarnokban, és a jövendő háború jellegét vitatták; reggel felé szobáikba tértek aludni, sok üres üveget hagyva az asztalon. Egy órával később felkeltették őket: Guidez telefonon embereket kért a repülőtérre. A pilótákkal a hölgyek is lejöttek, meglehetősen hiányos öltözékben – egyiküknek csak az egyik lábán volt harisnya s mindenáron együtt akartak velük utazni. A pilóták sokáig vitatkoztak a hölgyekkel a portásfülkénél, végül is abban állapodtak meg, hogy Barajas felé menet hazaviszik őket.

 

AUGUSZTUS 29

Megjelentek a lapok. Ha az ember nem ismerné a spanyol sajtó stílusát, kővé meredne az éjszakai bombázással kapcsolatos elmélkedések láttán. A lapok azt írják, hogy a százkilós légibombák (ugyan ki mérte meg őket?!) senkire sem jelentenek veszélyt, s egyszerűen nevetségesek. Madrid bátor lakossága, írják a lapok, csak nevet az ilyen bombákon. Jóformán még a kétszázötven kilós bomba is semmiség. Ha ötszázkilós bombát dobnának, méghozzá pontosan valami igen nagy épületre, például a Nemzeti Palotára – az más lenne, akkor igazi hatásról kellene beszélni. Ilyen provokációnak is beillő elmélkedéseket több újság közöl … A Claridad – vajon nem az „öreggel” tegnapelőtt folytatott beszélgetés visszhangjaként? – nagy cikkben foglalkozik a fegyveres erők szervezetével. Határozottan a reguláris önkéntes hadsereg ellen foglal állást, melyet a cikk szerzője (nevét nem írta alá, azt mondják Araquistain írta) zsoldosok hadseregének nevez, s szembeállít a munkásmilíciával.

Azokat a helyeket, ahol a bombák leestek, elkerítették, a vért felszívta a homok; a tömeg nagy buzgalommal gyűjti az üvegcserepeket, hogy hazavigye emlékbe. Mindenki a bombák súlyáról fecseg; már kialakult az a vélemény, hogy holmi ötvenkilós bomba meg se kottyan Madridnak. Az ilyen görögdinnyéket dobálják csak le Calamochára vagy Majadahondára – valamelyik kis spanyol sárfészekre. A kávéházban a camarero kedélyes megjegyzések kíséretében szolgálja fel a fagylaltgömböcskéket: – Egy tízkilós robbanó csokoládé ananásszal … – A cipőtisztítók „Salud y bombas”, „Salud y trimotores” kiáltással üdvözlik az embert.

A Hadügyminisztérium kertjében oda, ahol a bomba a tizedest megölte, egy csokor piros rózsát helyeztek. A kert rácskerítése körül, az Alcalá utcán és a bulvárokon a madridi élet szokásos képe. A széles járdán gondosan öltözött senoriták. Magas sarkú cipőjük, blúzuk, övük, szoknyájuk, táskájuk, mint mindig, kifogástalan rendben és összhangban. Fényesre pomádézott frizurájukon minden fürtöcskét, minden göndörített hajszálat viasz tart a helyén, nehogy elszabaduljon az őrült hőségben. Arcuk, ajkuk, szempillájuk, körmük, még a fülük is gondosan kifestve – tökéletesebben kikészített nőt elképzelni sem lehet, mint a spanyol nő az utcán, séta közben! Katonák – parancsnokok és egyszerű közlegények – kísérik őket karonfogva, durva vászon overallban, milicista sapkában vagy sapka nélkül, mezítlábra húzott félcipőben, vállravetett puskával, oldalukon lógó revolverrel, derékszíjuk alá dugott kézigránátokkal. A senoriták szemeznek és mély, kissé durva, cigányos hangon meglehetősen lármásan társalognak – de nem kell rosszra gondolni, mind rendes hajadon és tisztes családanya. Magányos járókelők, kávéházak előtt üldögélő semmittevők, utasra váró sofőrök elragadtatott felkiáltásokkal illetik a női nemet: „O, guapa!”, „O, morena!”, „O, rubia!” („Ó, de bájos!” „Ó, a kis barna!” „Ó, a szőke tündér!”) Sorjában, automatikusan hangzanak el ezek a megjegyzések, úgyhogy néha még a nyolcvanéves anyókáknak is kijut egy-egy enyelgő bók.

Éltes háziasszonyok hosszú sorokban állnak cukorért. Fél kilót adnak. A burgonya keresett cikk lett, északról hozzák ide. Szűkében van a hús is: a legfontosabb hústermelő vidékeket elfoglalták a lázadók. Vajat egyáltalán nem látni Madridban. Hosszú sorok állnak tejért.

A katonai milíciának egyelőre nincs saját ellátási apparátusa. Az alakulatokat szállodákba, vendéglőkbe, kávéházakba osztották be étkezésre. Ezért ebédidőben a legelőkelőbb szállodákat is valósággal elözönlik a katonák, nagy a lárma és az élénkség. A katonáknak természetesen gyengébb ebédet készítenek, mint a vendégeknek, de egyelőre még így is nagyon jó: rizs, hal, hús, s minden szinte úszik az olívaolajban. A katonai kenyérnek nevezett kenyér hófehér, nagyon nehéz, sűrű, mint a sajt.

Az üzletek mind nyitva tartanak, az árak nem emelkedtek, csak töltőtollat és fotócikkeket nem lehet kapni sehol. A lázadás napjaiban és a következő napokon egyszeriben széthordták a fegyverkereskedések, fotóüzletek, papír- és írószerboltok egész készletét. Ebben a háborúban sokat fognak fényképezni és sokat fognak írni.

Magánautó nincs, taxi nincs, autót venni sem lehet. Egy rekvirált Autoplan-kocsit, egy nagyon jó erős limuzint bocsátottak rendelkezésemre. Dámaso, a gépkocsivezető örökösen rádiót hallgat a kocsiban. Ma éppen valami tenoráriát közvetítettek, amikor hirtelen hátrafordult és rám kacsintva felkiáltott:

– A gazda énekel!

– Miféle gazda?

Kiderül, hogy a kocsi Angelillo, a híres operetténekes tulajdona.

– És ő hol van?

– Itt, Madridban. Hallhatja, énekel a rádióban. Derekasan kiáll a köztársaságért. Gyakran utazik a frontra is, a népi milíciának énekel.

– És miért vették el az autóját?

– Azt nem tudom. Megígértem neki, hogy vigyázni fogok a kocsira, de erre természetesen nem vagyok köteles, mert már nem az övé.

Próbálom megmagyarázni Dámasónak, hogy a kocsira mégis vigyáznia kell; megpróbálok beszélni neki a társadalmi tulajdonról. De ezeket a dolgokat itt ma még, bizony, nehéz megértetni.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!