– Az emberré válás útja a szocializmus –
Az idealizmus jellemzői:
Az idealizmus a materializmussal lényégénél fogva szemben álló, ellentétes filozófiai irányzat! Az idealizmus a filozófia alapkérdésénél a szellemi, a nem anyagi elsődlegességéből indul ki! A marxizmus-leninizmus bebizonyította e filozófia (az idealista világnézet) tudományos tarthatatlanságát!
Az idealizmus a tudatot a természettől elszakítva vizsgálja, a marxizmus-leninizmus az idealizmus valamennyi válfaját két csoportra osztja: objektív idealizmus, amely a valóság alapjául egy megszemélyesített vagy személytelen szellemet, valamiféle világfeletti én tudatát fogadja el, és szubjektív idealizmusra, amely az egyéni tudatra építi a világot.
Általánosságban az idealizmus a hanyatló, a társadalmi progresszivitással szembekerülő osztályok ideológiája.
Az idealizmus bár egészében a valóságot spekulatíve torzító filozófia, „az eleven, termékeny emberi megismerés élő fáján nő”. (Lenin)
Néhány gondolat:
Az idealizmus a képzelet világa. A képzelet az ember nagyon fontos, nélkülözhetetlen tulajdonsága. A képzelet nélkül lehetetlen volna a világ megismerése.
Azonban csak az visz előre a valódi megismerésre, ha a képzelet forrása, az alapja a létező természetből származó jelenség, ha az ember következetesen a valóságra támaszkodva, tudományos módszerrel keres, akár új magyarázatot az adott jelenségre.
A tudományos módszer alapján készített hipotézist mindenképpen a valóságban, a gyakorlatban ellenőrizni, bizonyítani kell, hogy a feltevés, a képzelet, az idea helyessége, valódisága elfogadható legyen. Vagy igaz az elképzelt kép, hipotézis, elmélet és ez igazolható a valóságban, vagy hamis, de a hamisat el kell vetni, amit a gyakorlat, a tudományos módszer bebizonyított. A gyakorlatban megvizsgált és igazolt hipotézist szükség szerint lehet megfigyelni, kiigazítani, bővíteni, javítani, és ezt újból a gyakorlatban ellenőrizni kell, addig, amíg ki nem derül, hogy igaz vagy hamis a hipotézis.
A rossz, a hamis úton járó, nem a valóságra épülő képzelet szülte világkép legfeljebb nem vezet sehova, vagy a rosszabb esetben katasztrófába. Az idealizmussal ezért csínján kell bánni, kihasználni a képzelet erejét, de szigorúan megmaradni a valóság, a tudományos módszer, a gyakorlati ellenőrzés talaján.
„Az idealizmus a léttel szemben a tudat elsőbbségét hirdető filozófiai irányzat. A filozófia alapkérdésében abból indul ki, hogy elsődleges az embertől független vagy emberi szellem, az eszme, a tudat. Az anyag, a természeti és társadalmi lét, az észlelhető valóság másodlagos mind lételméleti, mind ismeretelméleti vonatkozásban. Az idealizmus ellentéte a materializmus. Az idealizmus és a materializmus ellentéte megjelenik a filozófia és sok más tudományág általános elveiben, kategóriáiban.” Wikipédia
„A tudományos módszer a legjobb módja annak, hogy az igaz állításokat megkülönböztessük a hazugságoktól és tévedésektől. Az egyszerű leírása valahogy így néz ki:
1: Vizsgáld meg valamilyen szempontból az univerzumot.
2: Találj ki egy hipotézist, ami összeegyeztethető a tapasztalataiddal.
3: A hipotézis segítségével adj előrejelzéseket.
4: Teszteld az előrejelzéseket kísérletekkel vagy további megfigyelésekkel.
5: Változtasd meg a hipotézist az eredményeknek megfelelően.
6: Folytasd a 3. lépéstől.” szabadgondolkodó
(idézet: Marxista fogalomlexikon)
Idealizmus: filozófiai irányzat, amely a filozófia alapkérdésének megoldása tekintetében a materializmussal ellentétes, amennyiben a szellemi, a nem anyagi elsődlegességéből és az anyagi másodlagosságából indul ki. Ez viszi közel a valláshoz, amely szerint a világ időben és térben véges, s az isten teremtette.
Az idealizmus a tudatot a természettől elszakítva vizsgálja, s így szükségképpen misztifikálja mind az emberi tudatot, mind a megismerési folyamatot, és rendszerint szkepticizmust és agnoszticizmust hirdet. A materialista determinizmussal a következetes idealizmus a teleologikus felfogást állítja szembe (Teleológia).
A burzsoá filozófusok az „idealizmus” kifejezést több értelemben használják, magát az irányzatot azonban az egyetlen igazi filozófiának tekintik. A marxizmus-leninizmus bebizonyította e filozófia tudományos tarthatatlanságát, de ellentétben a metafizikus és vulgáris materializmussal, amely az idealizmust csupán képtelenségnek és ostobaságnak tartja, hangsúlyozza, hogy a filozófiai idealizmus bármely konkrét formájának ismeretelméleti gyökerei vannak. Az elméleti gondolkodás fejlődése során az idealizmus lehetősége – a fogalmaknak tárgyuktól való elszakítása – már a legelemibb absztrakcióban fennáll. Ez a lehetőség csak az osztálytársadalom viszonyai között válik valósággá, ahol az idealizmus úgy jelenik meg, mint a mitológiai, fantasztikus vallási képzetek folytatása tudományos köntösben. Társadalmi gyökereit tekintve az idealizmus a materializmussal ellentétben, rendszerint azoknak a konzervatív és reakciós rétegeknek és osztályoknak a világnézeteként jelentkezik, amelyek nem érdekeltek a valóság hű tükrözésében, a termelőerők fejlesztésében és a társadalmi viszonyok gyökeres átalakításában.
Az idealizmus abszolutizálja az emberi megismerés fejlődése során szükségszerűen felmerülő nehézségeket, s ezáltal fékezi a tudományos haladást. Mindezek ellenére az idealizmus egyes képviselői új ismeretelméleti kérdések felvetésével és a megismerési folyamat formáinak értelmezésére tett kísérletekkel ösztönzően hatottak több filozófiai probléma kidolgozására (pl. Hegel a fogalmak dialektikájában „megsejtette” a dolgok dialektikáját). Ellentétben a polgári filozófusokkal, akik az idealizmus sokféle önálló formáját különböztetik meg, a marxizmus-leninizmus az idealizmus valamennyi válfaját két csoportra osztja: objektív idealizmus, amely a valóság alapjául egy megszemélyesített vagy személytelen szellemet, valamiféle világfeletti én tudatát fogadja el, és szubjektív idealizmusra, amely az egyéni tudatra építi a világot. A szubjektív és az objektív idealizmus közti különbség nem abszolút. Egyrészt sok objektív idealista rendszer tartalmaz szubjektív idealista elemeket, másrészt a szubjektív idealisták, a szolipszizmus elkerülése végett gyakran objektív idealista álláspontra helyezkednek.
(idézet: Filozófiai kislexikon -1980)
Az idealizmus: filozófiai irányzat, amely a filozófia alapkérdésének megoldásában abból indul ki, hogy a szellem, az eszme, a tudat az elsődleges, és az anyag, a természet, a lét, az objektív valóság a másodlagos mind ontológiai, mind ismeretelméleti vonatkozásban. Az idealizmus a materializmussal lényégénél fogva szemben álló, ellentétes filozófiai irányzat. Az idealizmus kifejezés a XVII. sz.-ban vonult be a filozófiai használatba. Az idealizmus kialakulásának lehetősége a társadalmi lét és az emberi megismerés bonyolultságában gyökerezik. Ennek megfelelően megkülönböztetjük az idealizmus ismeretelméleti és társadalmi forrásait.
Az idealizmus ismeretelméleti forrásai magának a megismerési folyamatnak néhány lényeges sajátosságában gyökereznek. A megismerő tevekénység olyan rendkívül fontos és nélkülözhetetlen mozzanata, mint az elvonatkoztatás, az absztrahálás — különösen ha tudatos kontroll nélkül megy végbe —, magában rejti az idealista torzítás lehetőséget. „Az emberi megismerés kettéhasadása és az idealizmus lehetősége adva van már az első, elemi elvonatkoztatásban: a »ház« általában és az egyes házak” (Lenin Művei. 38. köt. 360. old.) A torzulás lehetősége abban a mértekben növekszik, ahogyan a megismerő gondolkodás az absztrakció egyre magasabb fokaira emelkedik. S itt már nem arról van szó, hogy valamely konkrét tulajdonság, hatás, viszony idealista hiposztazálás (önálló létezővé való átalakítás) alapjául szolgál, hanem magát az így hiposztazált tulajdonságot, a hatást, a viszonyt mint olyat tekintik külön, az anyagtól elvileg független, önálló létezőnek. A filozófiai és a matematikai absztrakció legmagasabb fokain végső soron az anyagi valóság különböző oldalait, határait, összefüggéseit visszatükröző fogalmak konkrét anyagi tartalma teljesen eltűnik. Ily módon az idealizmus ismeretelméleti gyökerei, amelyek már a tudományos megismerés alacsonyabb fokain, a legegyszerűbb absztrakciók kidolgozása és használata során felfedhetők, az absztrakció magasabb fokain (a tudományos elméletek matematizálása, formalizálása, axiomatizálása eseten) növelik, illetve újjászülik a filozófiai idealizmus fellépésének lehetőségét. Az idealizmus ismeretelméleti gyökerei közé tartozik az az egyszerű tény is, hogy a megismerés közvetlenül mindig egy-egy ember, egy-egy megismerő szubjektum tevékenysége, vagyis hogy minden megismerés az objektív világ szubjektív visszatükrözése; tudati aktus, amelyben a külvilág, a lét az észlelésnek és a gondolkodásnak a megismerő szubjektum belső világában visszatükröződő objektumaként jelenik meg. Minthogy a szubjektum számára a megismerendő objektumok léte csak annyiban közvetlen realitás, amennyiben ő megismeri azt, amennyiben érzékeli, észleli, átéli, ismeretelméletileg lehetővé válik a létezőnek a tudatosítottál való azonosítása. De a megismerésnek ezek a sajátosságai önmagukban véve csak lehetővé teszik a gondolkodásnak az objektív valóságtól való idealista elszakadását. Ez a lehetőség bizonyos történeti feltételek mellett válik csak valósággá. Az idealizmus azért válhatott a társadalmi gondolkodás fejlődésében tartós, sok évszázados filozófiai hagyománnyá, mert voltak és vannak társadalmi osztálygyökerei is.
Az idealizmus kifejlődésének kedvező társadalmi talajt teremtett mindenekelőtt a szellemi munka különválása a fizikai munkától, az a pillanat, amelytől kezdve „a tudatnak módjában áll, hogy emancipálja magát a világtól” (Marx—Engels Művei. 3. köt. 32. old.), s a gondolati tevékenység elsődlegesnek, meghatározónak, teremtőnek látszik a fizikai munkafolyamatban végrehajtott műveletekhez és előállított dolgokhoz képest.
Az idealizmus osztálybázisa a társadalmi-történelmi fejlődés feltételeitől függően változó. Általánosságban az idealizmus a hanyatló, a társadalmi progresszivitással szembekerülő osztályok ideológiája. Előfordult azonban bizonyos konkrét történeti fejlődési feltételek és az ideológia viszonylagos önállósága folytán, hogy a haladó osztályoknak ellenfeleik ellen vívott harca a filozófia szférájában különböző idealista áramlatok összecsapása alakjában ment végbe. Az idealizmus bár egészében a valóságot spekulatíve torzító filozófia, „az eleven, termékeny emberi megismerés élő fáján nő”. (Lenin Művei. 38. köt. 351. old.) Kiragadja és felhasználja az igazságnak egy-egy elemét, vonását, egyoldalú, túlzott jelentőséget ad neki, s felduzzasztja azt „…abszolúttá, elszakítva az anyagtól, a természettől, istenítve”. (Lenin Művei. 38. köt. 351. old.)
A filozófiatörténet Marx előtti korszakában az idealizmus fejlődését nagyban ösztönözte az a körülmény, hogy a materializmus a vizsgált tárgyak elsődleges, anyagi, objektív voltára, reális tartalmára összpontosította figyelmét, s homályban hagyta, elhanyagolta e tények másodlagos, szubjektív, formális oldalait, leegyszerűsítve, sematizálva a valóságot. Ezeket a materializmus által figyelmen kívül hagyott tényleges valóságmozzanatokat az idealizmus használta fel a maga fogalomrendszerében. Az idealizmus történelmi jogosultságának alapjául szolgáltak a régi materializmus más fogyatékosságai és korlátai is (pl. a szemlélődő jellege). Abban a mértékben, ahogyan a materializmus legmagasabb rendű, dialektikus formája leküzdötte a régi materializmus szűk jellegét, korlátozottságát, egyoldalúságát, az idealista filozófia ezt a létjogosultságát is elveszítette. Az idealizmus bár általában abszolutizálja az emberi megismerés fejlődése során szükségszerűen felmerülő nehézségeket, egyes képviselői új elméleti kérdések felvetésével és a megismerési folyamat formáinak értelmezésére tett kísérletekkel ösztönzően hatottak több filozófiai probléma kidolgozására (pl. Hegel a fogalmak dialektikájában „megsejtette” a dolgok dialektikáját). Az idealizmus valamennyi válfaja két csoportra osztható: objektív idealizmus-ra, amely a létező valóság alapjául, kezdetéül és lényegéül egy megszemélyesített vagy személytelen szellemet, valamiféle világfeletti ideát vagy abszolút eszmét fogad el; és szubjektív idealizmus-ra, amely az egyéni tudatból kiindulva építi fel az objektív valóság létét és ismereteink objektív igazságtartalmát tagadó vagy legalábbis megkérdőjelező világmagyarázatát. A szubjektív és az objektív idealizmus közti különbség nem abszolút. Egyrészt sok objektív idealista rendszer tartalmaz szubjektív idealista elemeket, másrészt a szubjektív idealisták, a szolipszizmus elkerülése végett gyakran objektív idealista álláspontra helyezkednek. Az objektív idealista tanok a filozófia történetében először Keleten jelentek meg (Vedántá, konfucianizmus). Az objektív idealizmus klasszikus formája volt az ókorban Platón filozófiája. Ennek egyik sajátossága, s egyben, az ókori idealizmus általános jellemzője; bár a világ logikai-racionális magyarázatára törekszik, még érezhető a kapcsolata a vallási-mitológiai képzetekkel. Ez a kapcsolat időszámításunk elején, az antik társadalom válságának korában erősödik. Ekkor fejlődik ki a neoplatonizmus, amely szorosan összenőtt nemcsak a mitológiával, hanem a szélsőséges miszticizmussal is.
Az objektív idealizmus és a vallás kapcsolata még határozottabban fejlődik ki a középkorban, amikor a filozófiát alárendelik a keresztény és a mohamedán teológiának (Augustinus, Aquinói Tamás). Az objektív idealizmus ilyen irányú átformálása, amelyben elsősorban Aquinói Tamásnak volt döntő szerepe, Arisztotelész filozófiájának meghamisításán alapult. A dualista Descartes-tól kezdve az újkori polgári filozófiában az individualista mozzanatok erősödése arányában egyre inkább a szubjektív idealizmus fejlődött ki, amelynek klasszikus reprezentánsa Berkeley filozófiája. Kant filozófiájában a tudattól függetlenül létező „magánvaló”-ról szóló materialista jellegű tanítás mellett egyrészt a tudat a priori formáinak szubjektív idealista tétele áll, másrészt pedig e formák általános emberi jellegének objektív idealista értelmezése. A továbbiakban Fichte filozófiájában a szubjektív idealista tendencia, Schelling és főleg Hegel filozófiájában pedig az objektív idealista tendencia kerekedett felül.
Hegel az objektív idealizmus legátfogóbb rendszerét alkotta meg s ezen a talajon kidolgozta a dialektika alapeszméit, amelyeket éppen idealizmus-a miatt nem tudott következetesen érvényre juttatni. A hegeli iskola felbomlása után két fő tényező határozta meg az idealizmus fejlődését: a burzsoázia haladó társadalmi szerepének elvesztése és ebből következően ideológiai vonalon szembefordulása a marxizmussal, a dialektikus és történelmi materializmussal. Maguk a polgári filozófusok az idealizmus-t egyre inkább csupán legnyíltabb, spiritualista formáival kezdték azonosítani. Sok olyan elmélet jött létre, amely állítólag „közbülső” helyet foglal el az idealizmus és a materializmus között, vagy mindkettőn „felülemelkedik” (pozitivizmus; neorealizmus stb.). Erősödtek az agnosztikus és az irracionalista áramlatok.
A kapitalizmus általános válságának talaján az idealizmus olyan formái terjedtek el, mint az egzisztencializmus és a neopozitivizmus. Felélénkült a katolikus filozófia számos iskolája, elsősorban a neotomizmus. A három említett áramlat alkotja a XX. sz. derekán az idealizmus fő válfajait. Ezek mellett azonban, sőt e három áramlaton belül, folytatódik az idealizmus felbomlása kis, epigon iskolákra (fenomenológia; perszonalizmus; pragmatizmus stb.).
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!