AUSZTRIA A BERLIN-ROMA-TENGELY ÁRNYÉKÁBAN

1. FEJEZET

(idézet: Az Osztrák tragédia – 1933-1938)

2

NYUGATON A HELYZET VÁLTOZATLAN

A Berlin—Róma-tengely megszilárdulása láttán 1937 tavaszán a Schuschnigg-kormány újabb kísérletet tett, hogy a nyugati kormányok támogatását megszerezze Ausztria számára. Az osztrák kormány akkori reményeiről Guido Schmidt azt írta: „1937 tavaszán az angol és a francia kormány gigantikus fegyverkezési programot hirdetett, és ez megerősítette bennünk a reményt, hogy Európa erőviszonyai újra egyensúlyba kerülnek, sőt esetleg a nyugati hatalmak túlsúlyára fognak vezetni.” Az osztrák kormány gondosan ügyelt a nyugati kormányokkal fennálló szívélyes kapcsolat fenntartására, és ezért nem volt hajlandó eleget tenni Németország ismételt követelésének, hogy Ausztria lépjen ki a Népszövetségből. Ennek az állásfoglalásnak jelentős részben az volt az indítéka, hogy az osztrák kormánykörök még mindig bíztak az angol—olasz kiegyezés lehetőségében.

1937 május közepén, VI. György koronázási ünnepsége alkalmával, az angol és a francia politikusok ismét részletesen megbeszélték a közép-európai helyzetet. Az osztrák kormány képviseletében Guido Schmidt külügyi államtitkár utazott Londonba. Elutazása előtt megállapodtak Schuschnigg-gal: a diplomáciai tárgyalásokon Schmidt arra fog törekedni, hogy felkeltse az angol és a francia politikusok Ausztria iránti érdeklődését, elérje, hogy a nyugati kormányok garanciát vállaljanak Ausztria függetlenségéért, továbbá, hogy közreműködjék az angol—olasz ellentétek enyhítése érdekében.

A koronázás után Schmidt tanácskozott Neville Chamberlain angol miniszterelnökkel, Eden külügyminiszterrel, Vansittart külügyi államtitkárral és más kiemelkedő angol politikai személyiségekkel. Az angol miniszterelnök előtt Schmidt rámutatott arra, hogy az angol—olasz ellentétek fennmaradása katasztrofális következményekkel járhat Ausztriára, mert Németország barátságának megőrzése érdekében Mussolini fel fogja áldozni Ausztriát. Chamberlain azt válaszolta Schmidtnek, hogy a brit kormány nemcsak Olaszországgal, de Németországgal is a legjobb viszony kialakítására törekszik, s ezért olyan útbaigazítást adott Sir Neville Hendersonnak, az új berlini angol nagykövetnek, hogy igyekezzék megvalósítani az együttműködést a nemzetiszocialista Németországgal. Eden és Vansittart valamivel biztatóbb választ adtak Schmidtnek. Biztosították őt, hogy az esetleg sorra kerülő angol—német tárgyalásokon le fogják szögezni, hogy Ausztria függetlenségének megőrzése a brit kormánynak is érdeke.

Az angol vezetőkkel folytatott tárgyalásai alapján Guido Schmidt arra a meggyőződésre jutott — amit egyébként burkolt formában tudomására is adtak Londonban —, hogy Anglia csak abban az esetben határozná el magát fegyveres akcióra Németország ellen, ha a német hadsereg megtámadná Franciaországot vagy Belgiumot, míg a Csehszlovákia vagy Ausztria elleni német támadás esetén megelégedne a diplomáciai tiltakozással.

Londonból hazatérőben az osztrák külügyi államtitkár Párizsban tárgyalásokat folytatott Yvon Delbos francia külügyminiszterrel. A párizsi megbeszéléseken Schmidt már nem tette szóvá a nyugati országok garancianyilatkozatát, mert úgy vélekedett, hogy Anglia részvétele nélkül annak amúgy sem lenne komolyabb jelentősége, sőt egy esetleges egyoldalú francia nyilatkozat csak súlyosbítaná Ausztria külpolitikai helyzetét, mert Berlinben azt a benyomást keltené, hogy az osztrák kormány elkötelezte magát Párizs mellett. Schmidt kifejtette Delbos-nak, hogy Ausztria mindaddig kénytelen lesz németbarát külpolitikát folytatni, amíg a nyugati hatalmak nem garantálják konkrétan Ausztria függetlenségét. A francia külügyminiszter és a párizsi politikai élet több más vezetője rokonszenvvel és együttérzéssel nyilatkozott az osztrák kormány helyzetéről, de a megbeszélések végén Delbos mégis tudomására adta Schmidtnek, hogy Franciaország képtelen hatékony támogatást nyújtani Ausztriának; „Ausztria megmentése csak a Németországgal való kiegyezés alapján lehetséges”.

A francia kormány — noha semmi esetre sem kívánta Németország közép-európai térhódítását — Anglia nélkül tehetetlen volt. Az angol kormány külpolitikáját pedig ebben az időben a Chamberlain-féle elgondolás határozta meg, amelynek az volt a lényege, hogy a fasiszta országokkal békésen együttműködjenek a Szovjetunió ellen. E politika gyakorlati megvalósításában fontos szerepet játszott Henderson, az új angol nagykövet, akit kollégái ironikusan „náci nagykövetnek” neveztek. 1937 tavaszán azzal a feladattal utazott új állomáshelyére, hogy Chamberlain külpolitikai vonalának érvényesítése érdekében mindent elkövessen a német—angol viszony megjavításáért. Egy beszédben, melyet Henderson május végén az angol—német társaság ünnepi ülésén tartott, kijelentette, hogy Anglia semmilyen tekintetben sem szándékozik akadályokat állítani Németország nemzeti törekvéseinek megvalósulása elé. Később Stephan Tauschitz berlini osztrák követ előtt Henderson meglehetősen felületesen úgy nyilatkozott, hogy ő sohasem tudta megérteni Ausztria önállósági törekvéseit, hiszen „Ausztria végeredményben pontosan olyan német, mint Németország”. Anglia az európai béke megőrzését kívánja szolgálni, de az ő véleménye szerint ez sokkal egyszerűbb lenne, ha Ausztria és Németország egy államot alkotnának. Jelentésében Tauschitz keserű iróniával megjegyezte, hogy az angol követségről való távozása után kíváncsian megnézte a házszámot, mert a Hendersonnal folytatott beszélgetés során olyan érzése támadt, hogy talán eltévedt, és a Wilhelmstrasse egyik német hivatalában, esetleg éppen a német külügyminisztériumban tartózkodott.

Ezzel a beszélgetéssel majdnem egyidejűleg, az Union Club ünnepségén, Henderson hosszabb beszélgetést folytatott a Berlinben időző Papen bécsi német követtel. A német—osztrák viszonyról szólva kijelentette, hogy meggyőződése szerint Anglia már csak a történelmi perspektíva alapján is tökéletesen megérti, hogy a kérdésnek birodalmi német szellemben való megoldása történelmi szükségszerűség. Papen erre azt válaszolta, hogy Sir Walford Selby bécsi angol követ egészen más felfogást vall, és mindent elkövet, hogy London védelmezze Ausztria függetlenségét, és nehézségeket támasszon Németország törekvéseivel szemben. Henderson még egyszer hangsúlyozta, hogy ő egészen más véleményen van, és biztos benne, hogy Londonban az ő nézeteit fogadják el, de Németországnak nem szabad elsietnie a dolgokat. Az osztrák kérdés megoldása sokkal inkább Franciaországtól, mint Angliától függ, és ezért időre van szükség, míg a francia álláspontot korrigálni lehet.

A német—angol külpolitikai együttműködés gondolata az angol sajtóban is hangot kapott. 1937. június 5-én Garvin tollából vezércikk jelent meg az „Observer”-ben, amelyben a német—angol kapcsolatok javításának szükségessége mellett az a felfogás is kifejezésre jutott, hogy Nagy-Britannia nem akadályozhatja meg Németország délkelet-európai törekvéseinek megvalósítását. „Senki sem követelheti a brit birodalomtól — hangzott a cikk —, hogy háborút viseljen a békeszerződések fenntartásáért, amelyek az emberi természettel és érzésekkel ellentétesek. A brit birodalom nem avatkozhat be Németország, Ausztria és Csehszlovákia viszonyaiba.” Ennek alátámasztására hivatkozott a Németországban és az Ausztriában élő németek csaknem ezeresztendős szoros kapcsolataira. Garvin 1937 novemberében írt cikksorozatában hangoztatta, hogy csak Németország és Anglia egyetértése biztosíthatja a világbéke fennmaradását. A német egység megvalósulásának történelmi folyamata még nem fejeződött be — fejtegette —, ezért a brit közvéleménynek teljes megértéssel kell fogadnia a valamennyi német egyesítésére irányuló törekvéseket. Hogy Ausztria és Németország szorosabb kapcsolatra lépjen, éppoly természetes és elkerülhetetlen, mint a német államok Bismarck vezetése alatt történt egyesítése. Az Anschluss nélkül Ausztria népe számára nincs biztosítva a jövő. Ezt a rendkívül jelentős kérdést — írta Garvin — a németeknek maguknak kell eldönteniük, Angliának ehhez semmi köze. Őrültség lenne ebbe beavatkozni, vagy különösen háborút viselni, amelyhez egyébként a domíniumok úgysem járulnának hozzá.

Garvin cikkeinek nem lenne érdemes különös figyelmet szentelni, ha a bennük kifejtett gondolatmenet egy újságíró egyéni véleményét vagy szűkebb kör álláspontját tükrözte volna. A tényleges helyzet azonban az volt, hogy Garvin cikkei a hivatalos körök nézeteit fejezték ki; Georg Franckenstein londoni osztrák követ jelentései szerint az angol közvélemény többségének helyeslésével találkoztak. Ennek az a magyarázata, hogy a Chamberlain-kormány céltudatosan bagatellizálta a közvélemény előtt a közép-európai status quo esetleges megváltoztatásának a világbékére gyakorolt hatását, s az angol katonai körök olyan nézeteket terjesztettek, hogy miután a brit és a francia hadiflotta együttes ereje felülmúlja a németekét, Anglia biztosítva érezheti magát Németország támadása ellen.

A Közép-Európára egyre súlyosabban nehezedő német nyomás ellensúlyozására Franciaország 1936—1937-ben sorozatos kísérleteket tett a kisantant belső egységének biztosítására. 1937. szeptember 16-án Thomas Masaryk volt csehszlovák államelnök ravatalánál még egyszer összegyűltek Franciaországnak és kis kelet-európai szövetségeseinek képviselői, hogy búcsút vegyenek Csehszlovákia „nagy öregétől”, a kisantant egyik megalkotójától. Ez alkalommal Léon Blum, a Chautemps-kormány miniszterelnök-helyettese tárgyalásokat folytatott a csehekkel, a jugoszlávokkal, a románokkal és a lengyelekkel. Igyekezett meggyőzni őket az összefogás fontosságáról. Eredménytelenül. Partnerei szinte kivétel nélkül a német hatalmi túlsúly bűvöletébe kerültek, ezért első kérdésük az volt: „Most, hogy Németország a Rajna-vidék birtokába került, segítségünkre tud-e jönni Franciaország, ha a németek fenyegetnének bennünket?” A válasz csak tagadó vagy kétértelmű lehetett. Ezenkívül a Népszövetség tekintélyét és hatalmi befolyását súlyosan megtépázta a németek és az olaszok agresszív lépéseinek büntetlensége, végérvényesen megrendült hitük a kollektív biztonság eszméjében. A legnyíltabban Stojadinovic jugoszláv miniszterelnök fejezte ki elutasító véleményét: „Szó sem lehet többé arról, hogy szorosabb kapcsolatba lépjünk Franciaországgal. De ez már nem is lehetséges. Ti hagytátok nagyra nőni Németországot, a német veszéllyel viszont nekünk kell most szembenéznünk.” Masarykkal jelképesen a kisantant eszméje is sírba szállt.

Erről az oldalról tehát Hitlert nem érhették meglepetések. Anglia érdektelenségéről is egyértelmű információkat kapott Lord Halifax 1937 novemberében tett németországi látogatása alkalmával. Lord Halifax magánszemélyként Göring vadászatára utazott Németországba, de az angol kormánykörökben köztudomású volt, hogy a vadászat szünetében Halifaxnek alkalma lesz Hitlerrel is tárgyalni. Hitler november 19-én Berchtesgadenben fogadta az angol politikust. Halifax azzal a megállapítással kezdte a beszélgetést, hogy az angol közvéleményben ugyan bizonyos előítéletek élnek Németország egyes belpolitikai intézkedéseivel szemben, az angol kormány azonban meg van győződve arról, hogy Hitler a kommunizmus megsemmisítésével nemcsak Németország, de egész Nyugat-Európa számára felbecsülhetetlen szolgálatokat tett. Az angol kormány békét kíván Németországgal, és őszintén az a törekvés vezérli, hogy a négy nagyhatalom ellentéteinek áthidalásával biztosítsa az európai békét.

Hitler válaszul kijelentette: a béke biztosításának elsőrendű feltétele, hogy Németországot mentesítsék a megalázó versailles-i békeszerződés döntései alól és egyenjogú partnernek ismerjék el.

Halifax helyeselt. „Az angol a realitások népe, és talán más népeknél jobban meg van győződve arról, hogy a versailles-i diktátumok hibáit jóvá kell tenni — mondotta. — Anglia a múltban is ebben a realisztikus szellemben érvényesítette befolyását.” Emlékeztetett Angliának a Rajna-övezet idő előtti kiürítésével, a jóvátételi kérdés megoldásával, valamint a Rajna-övezet megszállásával kapcsolatban tanúsított magatartására. Az angolok nem hiszik, hogy a status quónak minden körülmények között fenn kell maradnia. „Elismerik, hogy az új viszonyokhoz való alkalmazkodást, a korábbi hibák kijavítását szem előtt kell tartani.” A beszélgetés során szóba került az esetleges változások konkrét problémája is, nevezetesen Ausztria, Csehszlovákia és Danzig helyzete. Halifax ezekkel kapcsolatban félreérthetetlenül megmondta, hogy a brit kormány felfogása szerint ezeken a területeken elképzelhetők bizonyos területi változások, de ezeknek békés úton kell megvalósulniuk.

Lord Halifax látogatása meggyőzte Hitlert arról, hogy adott esetben Nagy-Britannia tétlenül nézné Ausztria és Csehszlovákia bekebelezését. Litvinov szovjet külügyi népbiztos teljes joggal jelentette ki a moszkvai amerikai nagykövetnek, hogy Lord Halifax berchtesgadeni látogatása megpecsételte Ausztria sorsát.

Dél felől is gyülekeztek a viharfelhők. 1937. szeptember 25-én Hitler meghívására Mussolini Berlinbe utazott. A német vezetők mindent megtettek annak érdekében, hogy az olasz diktátort elkápráztassák a német hadsereg és hadigazdaság sikereivel. „Ami a Duce látogatásának formai részét illeti — jelentette Sztójay Döme berlini magyar követ —, úgy megállapítható, hogy Hitler e tekintetben is történelmi esetet óhajtott alakítani. Költséget és emberi anyagot nem kímélve elment a lehetőségek határáig, úgyhogy egyesek szerint valamivel kevesebb — több lett volna. Impresszionálni akarta a Ducét a Harmadik Birodalom ereje és fegyelmezettsége tekintetében, s hangulatot akart teremteni egy személyes jó viszony kialakulására.”

Hitler és Mussolini második találkozója egészen másképp festett, mint az 1934-es, velencei első találkozásuk. Akkor Mussolini volt fölényben, és a belpolitikai zavarokkal küszködő Hitlernek egyértelműen kijelentette, hogy Olaszország nem tűrné el Ausztria annexióját. 1937-re azonban lényegesen átalakultak az erőviszonyok. Olaszországnak ugyan sikerült meghódítania Abesszíniát, de az olasz „birodalom” gyarmati hadjárata, majd a spanyol polgárháborúban játszott szerepe világosan feltárta az olasz hadsereg alacsony katonai értékét. Olaszország nemzetközi pozíciójában is döntő átalakulás ment végbe. A „stresai front” felbomlása következtében Olaszország külpolitikailag elszigetelődött, és már nem volt lehetősége rá, hogy tartósan útját állhassa a németek közép-európai törekvéseinek. A Hitler—Mussolini-találkozó egyik központi kérdése Ausztria volt. Bizonyos óvatosságot még most is tanúsítottak a németek. Neurath külügyminiszter a tárgyalásokhoz készített elvi útmutatásban leszögezte, hogy „Mussolini előtt fel kell vetni Ausztria kérdését, éspedig azzal a céllal, hogy Olaszországgal szemben a fokozatos gazdasági és katonai közeledés érdekében mozgási szabadságot nyerjünk. Emellett Ausztria függetlenségének látszatát, Mussolininak e kérdésben tett ismételt nyilatkozataira való tekintettel, meg kell őrizni.”

A két diktátor személyes tárgyalásairól nem állnak rendelkezésünkre hivatalos feljegyzések. Neurath német külügyminiszternek szeptember 20-án a német külképviseletekhez intézett tájékoztató köriratából mégis kiderül, hogy megállapodtak: Olaszországot messzemenő jogok illetik meg Spanyolországban és a Földközi-tenger medencéjében, ugyanakkor Olaszország nem támaszt nehézségeket Németország ausztriai külön érdekeinek érvényesülése elé. André Francois-Poncet berlini francia nagykövet úgy nyilatkozott osztrák kollégájának, hogy értesülése szerint Mussolini olyan álláspontot foglalt el, hogy Németországnak nem szabad erőszakot alkalmaznia Ausztriával szemben, Olaszország viszont semmit sem tenne azellen, ha Németország az osztrák nép többségének akarata alapján szorosabb kötelékeket teremtene Ausztriával. Tauschitz osztrák követ szeptember 30-án nyíltan feltette a kérdést Ernst Freiherr von Weizsäckernek, a német külügyminisztérium politikai osztályvezetőjének: Milyen eredményekkel zárult a Mussolini—Hitler-találkozás? Weizsäcker kétértelműen azt mondta, hogy a tárgyalások folyamán Ausztria problémája egyáltalán nem került szóba olyan értelemben, mintha a szorosabb német—olasz együttműködés útjában álló kérdés lenne. Biztosította az osztrák követet, hogy Németország és Olaszország között Ausztriát illetően semmiféle véleménykülönbség nem áll fenn.

A bécsi udvari levéltárban megtaláltunk egy szigorúan titkos ügynöki jelentést, melynek szerzője a legmagasabb német katonai körökből szerzett információk alapján adatokat sorolt fel Mussolini és Hitler konkrét megállapodásáról. Eszerint Hitler, Neurath és Blomberg, valamint Mussolini, Ciano és Badoglio tábornok titkos szerződést írtak alá, amelyben Németország kötelezte magát, hogy maradéktalanul támogatja Olaszország földközi-tengeri céljait (komoly esetben Gibraltár és a Szuezi-csatorna megszállását is); Németország a korábbiaknál nagyobb támogatásban részesíti Franco tábornokot, ennek érdekében a földközi-tengeri spanyol szigeteken légi és flottatámaszpontokat hoznak létre, s azok katonai és technikai személyzetét kétharmad részben Németország, egyharmad részben pedig Olaszország biztosítja; Németország fedezi Mussolini valamennyi Anglia ellen irányuló lépését, és szükség esetén cselekvően is közbelép Olaszország oldalán; a meghódított Etiópia gazdasági kiaknázása érdekében Németország hosszú lejáratú árukölcsönt (gépeket és vegyszereket) nyújt Olaszországnak.

Ellenszolgáltatásként Mussolini támogatja Hitler bármilyen háborús akcióját Csehszlovákia ellen; jóindulatú semlegességet fog tanúsítani Németország arra irányuló lépéseivel szemben, hogy Romániát, ezáltal a rendkívül fontos olaj forrásokat bevonja a német érdekkörbe; Olaszország már nem ragaszkodik feltétlenül Ausztria függetlenségéhez, de kiköti, hogy Ausztria beolvasztása után a Brenner-határtól 50 km-es sávon belül a németek sem garnizonokat, sem pedig katonai erődítményeket nem létesítenek; Olaszország támogatást nyújt Németországnak magyarországi befolyása kiterjesztéséhez, viszont Jugoszlávia fennmarad, illetve háborús széthullása esetén bizonyos részei Magyarország birtokába kerülnek vissza.

A rövidesen bekövetkezett események valószínűsítik, hogy az idézett ügynöki jelentés — szerzőjének kilétét, sajnos, nem sikerült megállapítani — egy valóban létrejött szerződésről számol be.

Ausztria körül mind szűkebbre szorult a gyűrű. Ezt a nemzetközi pénzpiac Ausztriával kapcsolatos álláspontja is világosan kifejezte. 1937 elején az Osztrák Nemzeti Bank elnöke, dr. Viktor Kienböck, tárgyalásokat folytatott Bázelban 8 millió svájci frank kölcsön kiutalásáról. A bankszövetség igazgatósága először hozzájárult a kölcsön kiutalásához, de ősszel váratlanul megváltoztatta előző döntését, és közölte, hogy Ausztria politikai helyzete annyira bizonytalan, hogy még egy rövid lejáratú kölcsönre sem nyújt elegendő garanciát. Ennél meggyőzőbb példa aligha bizonyíthatta volna Ausztria külpolitikai helyzetének általános megrendülését. A nemzetközi tőke rendkívül finom és érzékeny szeizmográfja már jelezte, hogy Ausztria alatt megingott a talaj.

 

„SONDERFALL OTTO”

1937 közepén a német katonai és politikai vezetés már napirendi kérdésként kezelte Ausztria megszállásának tervét. Június végén Hitler Regensburgba rendelte Papen bécsi követet, ahol a következőket mondta neki: „Bécsben nem haladnak a dolgok a kívánt gyorsasággal. Belefáradtam már abba, hogy evolúciós megoldásra várjak egy olyan országban, melyet három nap alatt el tudunk intézni. Párizs és London — mint mindig— most is üvöltözne, de egyetlen nyugati politikus sem merne megmozdulni. Bevonulásunkat úgy kell előkészíteni, hogy röviddel azután népszavazást fogunk rendezni. Nincs kétségem afelől, hogy a népszavazás nagy többséggel meg fogja erősíteni a katonai megszállást.” A politikai terv tehát készen állt, de lázasan dolgoztak már az akció katonai tervein is.

Blomberg német hadügyminiszter június 24-én kiadta a Wehrmacht egységes háborús felkészülését szabályozó utasítását, amelynek egy pontja „Sonderfall Ottó” fedőnév alatt az Ausztria elleni támadás előkészítéséről intézkedett. Az utasítás kimondta, hogy a Wehrmacht „fegyveres intervenciót hajt végre Ausztria ellen abban az esetben, ha az osztrák kormány megkísérelné újra trónra ültetni Habsburg Ottót. Ennek az intervenciónak az lesz a célja, hogy Ausztriát fegyveres erőszakkal a restaurációról való lemondásra kényszerítse. E cél érdekében az osztrák nép belpolitikai szétforgácsoltságát kihasználva mindenfelől Bécs felé kell előretörni, és minden ellenállást elnyomni. A légierő egységeit közvetlenül a hadsereg támogatására kell bevetni. A légierő harci egységeinek minden további felhasználása az én (Blomberg) döntéseimtől függ. Hogy a fegyveres erőn kívül bevetésre kerülnek-e a párt fegyveres szervezetei is, az erre vonatkozó döntést a Wehrmacht legfelsőbb parancsnoka magának tartja fenn.”

Ez a terv csak a restaurációt jelölte meg támadást kiváltó oknak, de a német kormány és hadsereg vezetőinek jelenlétében november 5-én lefolyt megbeszélésen Hitler már sokkal nyíltabban beszélt Németország hódító terveiről. A négyórás beszélgetés tartalmát — melynek első részében Hitler vég nélküli monológokban fejtegette a távolabbi jövő lehetőségeit — szárnysegédje, Friedrich Hossbach ezredes foglalta írásba. (Akkor természetesen még nem sejtette, hogy ezzel a német fasizmus hatalmi terveinek titkait örökíti meg az utókor számára.) Előadásának első részében Hitler hosszasan kifejtette, hogy Németország „élettér”-szükségleteit csak erőszakos úton lehet kielégíteni, s ennek minden következményét vállalni kell. A német célok megvalósításának legkésőbbi időpontját az 1943—1945-ös években jelölte meg, de kijelentette, hogy Franciaország esetleges belpolitikai megrázkódtatása vagy francia—olasz háborús konfliktus kirobbanása esetén ez az időpont hamarább, lehetséges, hogy már 1938-ban bekövetkezik. A német előnyomulás első célja Ausztria és Csehszlovákia lesz. Ezek az országok elég nagy népsűrűséggel rendelkeznek, de bekebelezésük által mégis biztosítani lehetne 5—6 millió ember élelmezését, különösen, ha e két országból mintegy 3 millió embert kivándorlásra kényszerítenének. Ausztria és Csehszlovákia megszállása révén Németország rövidebb, védelmi szempontból előnyösebb határokhoz jutna, és ezáltal 12 német hadosztályt más célokra lehetne felhasználni.

A két ország eljövendő bekebelezésével kapcsolatban Hitler elemezte a külpolitikai helyzetet, és arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy Anglia és Franciaország már „csendben leírták” Ausztriát és Csehszlovákiát: megbékültek azzal a gondolattal, hogy Németország ezt a kérdést egy napon saját érdekeinek megfelelően oldja meg. Olaszország semmiféle ellenvetést nem tenne Csehszlovákia bekebelezésével szemben, az osztrák kérdésben való állásfoglalása viszont attól függ, hogy az akció megindítása idején Mussolini életben lesz-e még. (Ausztriát illetően még nem bízott teljesen Mussolini beleegyezésében.) Végezetül a francia—angol—olasz földközi-tengeri konfliktus lehetőségét elemezve hangsúlyozta, hogy ebben az esetben „villámgyorsan” le kell majd csapni Ausztriára és Csehszlovákiára.

A november 5-i tanácskozás már nem érlelődő tervekről, hanem végleges elhatározásokról tanúskodik. Hitler Ausztria erőszakos bekebelezése mellett döntött. Ehhez kedvezőnek látta a feltételeket. Az osztrák kormány kísérletei, hogy Angliát és Franciaországot rábírja Ausztria függetlenségének hatékony védelmére, eredménytelenek maradtak. Olaszország a németek oldalán remélt területi hódítások kedvéért hallgatólagosan lemondott Ausztria függetlenségéről. A kisantant bomlási folyamata — mint ezt Delbos francia külügyminiszter 1937 decemberi eredménytelen közép-európai körutazása bizonyította — annyira előrehaladt, hogy az képtelen volt egységesen fellépni a közép-európai status quo ellen irányuló német törekvésekkel szemben. A Szovjetunió töretlenül folytatta a Népszövetség és a kollektív biztonság megerősítésére irányuló politikáját, és egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy felhívja az európai államok figyelmét: Ausztria csak felvonulási tér a német fasizmus további közép-európai terjeszkedése számára. Anglia és Franciaország vezető köreiben azonban a szovjet kormány ismételt felhívásai süket fülekre találtak. 1937 végére kialakultak Ausztria megszállásának külpolitikai feltételei.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!