Alekszandr Fagyejev
Második rész
46.
Eljött az idő, amikor még a hajléktalanok is féltek talicskájukkal az országúton és a földutakon járni. Félreeső dűlőutakon vagy egyenesen magán a sztyeppen mentek, mert olyan gyakran futottak aknára és robbantak fel a teher-, személy- és benzintartályos kocsik.
Még voltaképen el sem csendesedett egy nagy robbanás híre valahol délen, Matvej Kurgan és Novosahtinszk között, amikor más fontos hír kapott szárnyra, mely arról szólt, hogy északon Sztarobelszk és Belovodszk között egy teljes benzin-karaván pusztult el.
Hirtelen a Sztálingrádba vezető fő országúton levegőbe repült a Krepenka-patak fölötti vasbeton híd, és még elképzelni is alig lehetett, hogyan történhetett meg: a híd Bokovo-Platovo nagyközségben állott, és erős német őrség biztosította. Alig múlt el néhány nap, és a Voronyezs-Rosztov vasútvonalon, Kamenszk mellett robbant fel egy másik óriási vasúti híd. A hidat egy német géppisztolyos raj őrizte négy nehéz gépágyúval. A robbanás olyan nagy volt, hogy Krasznodonban is hallották.
Oleg kitalálta, hogy ez a robbanás a krasznodoni és kamenszki földalatti pártszervezetek közös erőfeszítésének eredménye volt. Úgy jött rá, hogy két héttel a robbanást megelőzően Polina Georgijevna, Lutyikov megbízásából, ismét egy összekötőt követelt Kamenszk felé.
Oleg Olja Ivancovát jelölte ki.
Olja két hét alatt egyetlenegyszer sem bukkant fel az Ifjú Gárda „munkaterületén”, bár Oleg megtudta Nyinától, hogy Olja többször is visszatért Krasznodonba, majd megint eltávozott. Oleg lakásán néhány nappal a nevezetes robbanás után jelent meg, és mint az Ifjú Gárda összekötője szerényen teljesítette mindennapi kötelességeit. Bár Oleg tudta, hogy semmit sem szabad tőle kérdezni, olykor mégis rajtakapta magát, hogy kíváncsian és érdeklődéssel néz a lány arcába. De Olja, mintha mit sem vett volna észre, továbbra is nyugodt, szűkszavú, egyenletes modorú maradt. Mozdulatlan, erős, szabálytalan arcvonásaira nagyon ritkán derült mosoly – mintha ezt az arcot egyenesen titoktartásra teremtették volna.
Ebben az időben a kerület útjain és messze túl azoknak határain már az Ifjú Gárda három állandó harci csoportja működött.
Az első csoport a Krasznodon és Kamenszk közötti úton leginkább német tiszteket vivő személyautókra támadt. A csoportot Viktor Petrov vezette.
A második csoport a vorosilovgrádi és lihajai országúton állt lesben német benzintartályokat szállító teherautókra. Megölték a sofőrt és az őrséget, a benzint pedig az útszéli árokba folyatták. Ennek a csoportnak a vezetője a fogságból kiszabadított Zsenya Moskov, a szovjet hadsereg alhadnagya volt.
A harmadik – Tyulenyin csoportja – mindenütt ott volt. Feltartóztatta a német fegyvert, élelmiszert és ruhafelszerelést szállító teherautókat, s a csapattól elmaradt, kóbor német katonákra vadászott, még bent a városban is.
A csoportok harcosai egyesével mentek munkára, és így is tértek vissza a feladat végrehajtása után: fegyverét mindenki a sztyepp egy meghatározott helyén elásva tartotta.
Az Ifjú Gárda a német fogságból kiszabadított Moskov alhadnaggyal újabb, tapasztalt vezetőre tett szert.
Moskov már rendbe jött a szenvedések után. Olyan erős volt ez a tagbaszakadt fiú, mint a fiatal tölgy.
Lassan, kacsázva járt-kelt, nyaka köré sálat tekert, ami nagyon kövérítette. Csizmáját és kalocsniját egy hasonló termetű „policájról” szedte le a Sevirevka tanyai „policáj”-őrs megsemmisítésekor. Nagyon mérges természetűnek látszott, de igazában jólelkű volt. A frontszolgálat és különösen az, hogy a fronton felvették a pártba, szilárddá és fegyelmezetté tette.
Lakatos volt, és ennek megfelelően vállalt munkát a 10. számú Igazgatóság mechanikai műhelyében; Lutyikov ajánlatára bevették az Ifjú Gárda vezetőségébe.
Bár egynéhány zajos haditett volt már az Ifjú Gárda mögött, egyáltalán nem látszott, hogy a németeket nyugtalanította volna a szervezet létezése.
Ahogy a patakok és folyók az emberi szem számára láthatatlan, parányi, föld alatti vizek mozgásából keletkeznek, úgy olvadt össze az Ifjú Gárda tevékenysége emberek millióinak mélyen elrejtett, szélesen hömpölygő mozgalmaival, amik arra törekedtek, hogy ismét visszatérjen a németek érkezése előtti természetes élet. A megszállók ellen irányuló nagy és kis vállalkozásoknak ebben az útvesztőjében a németek hosszú ideig nem vették észre az Ifjú Gárda nyomait.
A front olyan távolra került, hogy a Krasznodonban állomásozó németek már a német Reich valamilyen isten háta mögötti helységének nézték a várost. És ha az utakon nem működtek volna partizánok, azt lehetett volna hinni, hogy itt örök időkre megvetette lábát az „új rend”.
A frontok nyugaton és keleten, északon és délen mindenütt elcsendesedtek, mintha csak a nagy sztálingrádi csata morajára figyeltek volna. Szeptemberben és októberben a Sztálingrád és Mozdok körzetében folyó harcokról szóló rövid napi jelentések tartalma megszokott és változatlan volt, úgy látszott, már sohasem lesz másképp.
A Krasznodonon keresztül nyugatra hajtott hadifoglyok áradata kiapadt. Ám nyugatról keletre szakadatlanul vonultak a német és román csapatok, hadtáposzlopok, ágyúk és tankok; mentek, és nem tértek vissza; egyre újak jöttek. Krasznodonban szünet nélkül megszálltak, éjszakáztak német és román katonák, tisztek, és úgy látszott, hogy ez már örökké így marad.
Korosztyilovék és Kosevojék házában néhány napig egyszerre szállt meg egy német tiszt, úgynevezett „csodarepülő”, aki sebesülés utáni szabadságról tért vissza, meg egy román tiszt a szolgájával, egy jókedvű legénnyel, aki oroszul beszélt, és fokhagymafejtől a családi fényképkeretig mindent zsebre vágott, ami a keze ügyébe került.
A salátazöld egyenruhás román tiszt, akinek gallérját és váll-lapját aranysujtás díszítette, alacsony, fekete hajú, dülledt szemű, igen fürge emberke volt; még az orra hegye is állandóan mozgott. Miután megtelepedett Kolja bácsi szobájában, egész nap polgári ruhában járta a várost, és vizsgálta a bányákat, a hivatalokat, a csapatrészeket.
– Miért jár a gazdád civil ruhában? – kérdezte Kolja bácsi a tisztiszolgát, akivel már-már baráti viszonyra lépett.
A víg tisztiszolga felfújta arcát – mint a cirkuszban -, tenyerével rácsapott, a kilökött levegő nagyot durrant, és nagyon megnyerően mondta:
– Kém! …
E beszélgetés után Kolja bácsi nem találta meg többé a pipáját.
A német „csodarepülő” a nagyszobát foglalta le, és Jelena Nyikolajevnát nagyanyóhoz, Oleget pedig a fészerbe kényszerítette. Nagy darab, szőke, vörös szemű legény volt, tele a Franciaországban és Harkovnál vívott harcokért kapott érdemrendekkel. Amikor odahozták a parancsnokságról, bámulatosan részeg volt, és néhány napig csak azért maradt itt, mert éjjel-nappal megállás nélkül ivott, és nem tudott kijózanodni. A ház összes lakóit be akarta vonni az ivásba a románok kivételével. Ezekről egyszerűen nem vett tudomást. Egy pillanatig sem volt képes egyedül, társalgás nélkül élni, és elviselhetetlen német-orosz keveréknyelven magyarázgatta, miként öli meg előbb a bolsevikokat, majd az angolokat, aztán az amerikaiakat, és hogy milyen jó lesz ezek után az élet. Ott-tartózkodása utolsó óráiban komorsága, úgy látszott, elérte a végső fokot.
– Sztálingrád! … Ha! … – mondta, és felemelte vörös mutatóujját. – A bolsevik lő … Puff! … Nekem kaput! … – és vigasztalan könnyek lepték el vörös szempilláját.
Elutazása előtt annyira kijózanodott, hogy az udvaron még lelőtt néhány tyúkot. Nem tudta, hová rejtse a zsákmányt, a tyúkokat a lábuknál zsineggel átkötötte, és otthagyta a tornácon, mialatt összeszedte holmiját.
A román tisztiszolga odaintette Oleget. Felfújta arcát, és kipukkasztotta, akár a bohóc. Rámutatott a tyúkokra.
– Civilizáció – mondta barátságosan.
E találkozás után Oleg nem találta meg többé a zsebkését.
Krasznodonban az „új rend” alatt ugyanúgy kikristályosodott a német tömegből a „társaság krémje”, mint Heidelbergben vagy Baden-Badenben a hamisítatlan hivatalnoki és társadalmi ranglétra. A ranglétra legmagasabb fokán Brückner Hauptwachtmeister, Balder Wachtmeister és Schweide hadnagy, az igazgatóság feje állott. Schweide, miután megszokta a német üzemek egyszer s mindenkorra meghatározott, minden szempontból „tiszta” feltételei között a munkát, maga sem vette észre, hogyan változtatta valamilyen sajátos gazdálkodási programmá azt, amit egy alkalommal Barakov előtt teljesen érthetetlennek talált az alája rendelt üzemek helyzetében. Valóban, ha nincsenek munkások, nincsen felszerelés, nincsenek szerszámok, ha nincsen szállítás, bányafa, akkor tulajdonképpen bánya sincs, és szén sincs. Olyanformán tett eleget kötelességének, hogy reggelente ellenőrizte, adnak-e az orosz kocsisok zabot az igazgatóság német lovainak. Azután aláírta az aktákat. A hátralevő időt mind nagyobb energiával saját baromfiudvarának, disznóóljának és tehénistállójának, valamint a német ügyvezetőség tisztviselői részére rendezett estélyek előkészítésének szentelte.
A ranglétra következő, valamivel alacsonyabb fokán helyezkedett el Feldner, Schweide helyettese, Oberleutnant Sprick és Sonderführer Sanders, az, aki állandóan rövidnadrágban járkált. Még lejjebb Szolikovszkij, a „policáj ”-főnök és Sztacenko polgármester. Ez az utóbbi méltóságteljes úr, már kora reggel részeg volt, és mindennap meghatározott időben esernyősen taposott át a sáron, és ment a városi elöljáróságra; ugyanolyan akkurátusán távozott is onnan, mintha valóban „elöljárt” volna. A lépcső legalsó fokán Fenbong altiszt volt a katonáival, pedig valójában ők vitték az ügyeket.
Ó, milyen sivár és boldogtalan volt az egyébként kedves bányásztelep, amikor megindultak az őszi esők. Az utcák sárosak, a házak tüzelő és világítás nélkül; lerombolt, elhordott kerítések, feldúlt virágoskertek, üres házak kitört ablakokkal. A holmit az átvonuló csapatok, a bútort pedig a német hatóságok vitték el, hogy lakásuk otthonosabb legyen. Az emberek annyira lefogytak, annyira tönkrementek, hogy ha találkoztak, nem ismertek egymásra. Megesett, hogy hirtelen megálltak az utca közepén, vagy felriadtak éjszaka: „Hát valóság ez? Nem álmodom? Nem kísértés? Vagy megbolondultam?”
És egyszerre, nem tudni, honnan, a falra vagy a távírópóznára került egy kis átázott felhívás, amelyen Sztálingrád izzó neve égeti a szívet. És az utakon feldübörgő robbanások újra meg újra azt jelentették: „Nem, ez nem álom, nem kísértés, ez valóság. És a harc tovább tart.”
Egy ilyen komor délelőtt, amikor már napok óta szakadt a szeles, őszi eső, egy alacsony, szürke német autó hozta Ljubkát Vorosilovgrádból. A fiatal német hadnagy előzékenyen kiugrott az autóból, kitárta az ajtót, tisztelgett, a lány pedig nem nézve sem jobbra, sem balra, kezében kis bőröndjével a tornác felé szaladt.
Ez egyszer anyja, Jefroszinya Mironovna már nem állta meg, és amikor lefeküdtek, rászólt:
– Vigyázhatnál magadra, Ljubocska … tudod, hogy mit beszélnek rólad? „Nagyon barátkozik a németekkel!”
– Ezt beszélik? Ez nagyon jó, mamácskám, nagyon jó – mondta Ljubka, fel-felnevetett, és kalácsformába összekuporodva nyomban elaludt.
Amikor Vanya Zemnuhov másnap reggel megtudta, hogy visszaérkezett, hosszú lábával szinte rohant az óriási puszta téren, mely utcájukat a „Nyolcház”-tól elválasztotta, és térdig sárosán, csontig ázva berontott Sevcovék nagyszobájába. Még csak nem is kopogtatott.
Ljubka egyedül volt, egyik kezével kis tükröt tartott maga elé, a másikkal hol fésületlen hullámos haját rendezgette, hol végigsimogatta derekán egyszerű zöld házi ruháját, majd mezítláb többször átszelve a szobát, így morfondírozott:
– Eh, te Ljubka, Ljubuska! Ugyan miért is szeretnek téged oly nagyon a fiúk, egyszerűen érthetetlen … Mi szép van benned? Fuj! A szád nagy, a szemed kicsi, arcod szabálytalan, az alakod … Na, az alakod megjárja … Nos, az alakod kétségkívül megjárja. De általában ha vesszük … Legalább te futnál utánuk, de erről szó sincs. Fuj! Fiúk után futni! Nem, az ilyet egyszerűen nem értem …
És hol az egyik, hol a másik oldalra hajtva fejét a tükör előtt, megrázta fürtjeit, és meztelen lábbal csattogva, körültáncolta a szobát, miközben ezt énekelte:
Ljubka – Ljubocska,
Ljubocska – galambocska
Vanya rendületlen nyugalommal szemlélte a jelenetet, aztán úgy látta, hogy ideje köhinteni egyet.
Ljubka nem jött zavarba, hanem kihívó arckifejezéssel lassan leengedte a kézitükröt, megfordult, és kék szemét hunyorgatva hangosan elnevette magát.
– Már előre látom Szerjozska Levasov sorsát – mondta Vanya mély basszusán. – Nyilván magától a caricától* kell aranytopánkát szereznie számodra.
* Cárnő *
– Tudod, Vanya, egyszerűen csodálatos, még téged is jobban szeretlek, mint ezt a Szerjozskát – mondta Ljubka kicsit zavartan.
– Őszintén bevallom, olyan rövidlátó vagyok, hogy minden lányt egyformának találok. Én a hangjuk után különböztetem meg őket, és nekem az olyan tetszik, akinek legalább olyan mély a hangja, mint valami diakonnak, de a tied olyan, mint a kisharang! – mondta Vanya rendületlenül. – Ki van itthon nálatok?
– Senki. Mama Ivancovéknál van.
– Akkor ülj le. Tedd el a tükröt, idegesít … Ljubov Grigorjevna! Súlyos napi gondjaidban eszedbe jutott-e, hogy közeledik a Nagy Októberi Forradalom huszonötödik évfordulója?
– Természetesen – mondta Ljubka, bár az igazat megvallva, egyszerűen elfeledkezett róla.
Vanya a füléhez hajolt, és valamit súgott neki.
– Hű, de pompás! Nagyszerű, gyerekek! Miket ki nem találnak! – és tiszta szívből, minden teketória nélkül szájon csókolta Vanyát, aki zavarában majdnem leejtette szemüvegét …
– Mama, festettél te már valamikor ruhafélét?
Anyja Ljubkára nézett, nem értette, mit akar.
– Mondjuk, volt egy fehér blúzod, és azt akartad, hogy … kék legyen?
– Persze, hogy festettem, kislányom.
– És pirosra is festettél?
– Az mindegy, hogy milyen színre.
– Taníts meg, mama, talán megfestek valamit.
– Maruszja néni, festettél-e te már ruhát? – kérdezte Vologya Oszmuhin nagynéniétől, Litvinovától, aki gyerekeivel Oszmuhinék közelében lakott.
– Hát persze hogy festettem, Vologya!
– Tudnál-e két-három párnahajat vörösre festeni?
– De lehet, hogy fog a piros festék, Vovocska, mindened vörös lesz tőle.
– Nem, nem fogok aludni rajtuk, nappalra kellenek, olyan szép az ilyen párna …
– Apa, meggyőződtem róla, hogy te nagyszerű festéket keversz nemcsak fára, hanem még fémre is. Tudnál-e vörösre festeni egy lepedőt? Tudod, ezek a földalattiak megint kérnek: „Adj egy vörös lepedőt!” Mi a véleményed? – kérdezte Zsora Arutyunyanc apjától.
– Festeni, azt lehet. De … mégis, egy lepedőt? És anyád? – kérdezte kissé szorongva az öreg.
– Ideje már, hogy eldöntsétek, ki az úr a házban! Itt az ideje! … A kérdés világos. Egy vörös lepedő kell.
Attól kezdve, hogy Valja Borc megkapta Szerjozska üzenetét, a lány sohasem beszélt előtte erről az írásról, és Szerjozska sem említette. De ettől a naptól elválaszthatatlanok voltak. Alig kelt fel a nap, már keresték egymást. Legtöbbször Szerjozska mutatkozott a „Fás”-ban, ahol nemcsak megszokták a cingár, drótsörényű fiút, aki még ezekben az esős októberi napokban is cipő nélkül járkált, de meg is szerették. Valja édesanyja is, de különösen a kis Luszja, bár a fiú rendszerint hallgatott, ha bent voltak a szobában.
Luszja egyszer megkérdezte tőle:
– Maga miért nem szeret cipőben járni?
– Mezítláb könnyebb táncolni – mondta Szerjozska mosolyogva.
De attól kezdve cipőt húzott – eddig egyszerűen nem volt ideje, hogy kifényesítse.
Azokban a napokban, amikor az ifjúgárdisták körében olyan szenvedélyes érdeklődés támadt a kelmefestés iránt, Szerjozska és Valja parancsot kaptak, hogy – immár negyedszer – röpiratokat terjesszenek a Nyári Színház mozielőadásán.
A Nyári Színház – ezelőtt Lenin Klub – magas és széles faépületben volt. Kényelmetlen, mindig huzatos színpadára az előadások idején lepedőt feszítettek ki, a nézőtéren pedig cövekelt, festetlen falócák hátrafelé emelkedő sorai álltak. Krasznodon elfoglalása után a németek saját filmjeiket mutatták be itt, leginkább harctéri híradókat. Olykor vándorcirkusz-társulatok léptek fel. A nézőtér ülőhelyei számozatlanok voltak, a belépés díja mindenki számára egyforma – a színházlátogató erélyétől és ügyességétől függött, milyen helyet fogott.
Valja, mint mindig, a kijárattal szemben, a nézőtér egyik hátsó ülésén, Szerjozska a kijárattól feljebb, a nézőtér első soraiban helyezkedett el. Abban a pillanatban, amikor a fény kialudt, de a padsorokban még dúlt a harc a helyekért, széles ívben dobták a röpiratokat a közönség közé.
Kiáltozás, halk sikolyok. A röplapokat szétkapdosták. Szerjozska és Valja, ahogy megbeszélték, a színpadtól számított negyedik támasztópillérhez vonultak. Általában több volt a néző, mint a hely. Szerjozska és Valja a bejárat mögött tolongó állóközönség közé furakodott. Abban a pillanatban, amikor a vetítőfülke kék, szikráktól porzó fénypászmáját a lepedőre lövellte, Szerjozska könyökével meglökte Valját. A színpad felé hunyorított. A színpad felső részén, a fél teret betakarva, nagy sötétvörös zászló lengett, fehér körrel, benne fekete horogkereszt. A német fasiszta zászló meg-meglebbent a nézőtér fülledt levegőjében.
– Én a színpadra megyek. Te a közönség között húzódj kifelé, és elegyedj szóba a jegyszedőnővel … Ha takarításhoz kezdenének, legalább öt percig tartóztasd fel őket – súgta Szerjozska Valja fülébe.
Valja szótlanul bólintott.
A színpadon a film német fölírása fölött fehér betűs orosz szöveg jelent meg: „Első élmények”.
– Aztán hozzád? – kérdezte kissé félénken Szerjozska.
Valja újra szótlanul bólintott.
Alig aludt el a fény az utolsó rész előtt, Szerjozska eltávozott Valja mellől és eltűnt … Olyan hirtelen tűnt el, ahogyan csak ő tud eltűnni. A padsor szélén tolongó állóközönség körében senki se moccant. Valja mégis kíváncsi volt, hogy csinálja ezt Szerjozska. Lassan a kijárat felé tartott, de közben folyton a kis ajtót figyelte a színpadtól jobbra. Mert Szerjozska csakis ezen az ajtón át surranhatott észrevétlenül a színpadra. Az előadás véget ért, a közönség zajongva tódult a kijárat felé, a nézőtér kivilágosodott, és Valja semmit sem látott.
A tömeggel együtt sodródott ki a színházból, és megállt a kijárattal szemben levő fák alatt. A park sötét, hideg, nyirkos volt, a még le nem hullt falevelek zizegtek a nedves levegőben, úgy suttogtak egymással, mintha sóhajtoznának. Már az utolsó nézők is elhagyták a színházat. Valja a jegyszedőnőhöz szaladt, és lehajolt, mintha földön keresne valamit a nyitott ajtajú nézőtérről kihulló fénykockában.
– Nem talált itt egy olyan kicsi bőrerszényt?
– Ugyan, kislány, volt is arra időm, amikor a közönség csak most távozott – mondta az élemedett jegyszedőnő.
Valja ide-oda hajolva matatott a piszkos padlón.
– Itt kell lenni valahol. Tudja, kijövök, a zsebkendő után nyúlok, kissé továbbmegyek, és látom, nincs meg …
A jegyszedőnő körülnézett.
Ugyanakkor Szerjozska nem a kisajtón, hanem egyenesen a zenekari korláton át a színpadra mászott, és teljes erőből rángatni kezdte a zászlót. Le akarta tépni a felső kampóról, de a zászló nem engedett. Szerjozska kissé feljebb kapaszkodott bele. Felugrott. Egy pillanatig így lógott a levegőben, kezében a zászlóval. A zászló leszakadt. Szerjozska zászlóstul majdnem belezuhant a zenekarba.
Ott állt egyedül a színpadon, a félhomályos, üres színházteremben, melynek szélesen kitárt ajtajai a parkra nyíltak. Szerjozska gondosan, minden sietség nélkül előbb félbe, aztán négyrét, majd nyolcrét hajtogatta az óriási fasiszta zászlót, hogy a zubbonya alá rejthesse.
Az őr kívülről bezárta a gépészfülke ajtaját, és a sötétből a nézőtérre kiáradó fénybe lépett. A jegyszedőnő Valja felé tartott, aki még mindig a földön keresgélt.
– Égnek a lámpák! Mintha nem tudnád, mi jár ezért! – morgott mérgesen az őr. – Csavard el, zárunk!
Valja odaszaladt az őrhöz, és megfogta kabátja hajtókáját.
– Bácsi, csak egy pillanatra! – mondta könyörögve. – Elejtettem az erszényemet. Egy pillanatra, senki nem veszi észre – ismételte, és nem engedte el a kabátját.
– Hol a fenébe találnád meg itt! – mondta az őr, akit Valja könyörgése megpuhított. Ö maga is szétnézett.
Ebben a pillanatban egy feltűnően kövér, a pocakjához képest rendkívül vékony lábú fiú mélyen szemre húzott sapkában kiszökött a színházból. Nagyokat ugrott, fájdalmasan elbégette magát.
– Me-e-e-e …
És eltűnt a sötétben.
Valjának még sikerült kétszínűén felkiáltani:
– Milyen kár! …
De annyira elragadta a nevetés, hogy arcát kezébe rejtve, fuldokolva rohant el a színháztól.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!