- FEJEZET
(idézet: Az Osztrák tragédia – 1933-1938)
3
SIKERTELEN TÁRGYALÁSOK
Dollfuss, miközben a baloldalt egyre súlyosabb rendszabályokkal sújtotta, békés tárgyalásokat folytatott a nácikkal. Május közepén megbízta Rintelen közoktatásügyi és Buresch pénzügyminisztert, a korábbi kancellárt, hogy tárgyaljanak a nemzetiszocialisták két vezetőjével, Habichttal és Prokschsal. Ez utóbbiak szemérmetlenül kijelentették, hogy csak abban az esetben hajlandók garantálni az országban a nyugalmat, ha a kormány az NSDAP alábbi négy követelését teljesíti: 1. Koalíciós kormány alakítása a keresztényszocialisták és a nemzetiszocialisták képviselőiből; 2. Az összes többi párt és politikai szervezet feloszlatása; 3. Az új kormányban a nemzetiszocialisták legalább 3—4 miniszteri tárcát kapnak (köztük a belügyminiszterit); 4. Azonnal ki kell írni az új választásokat. E követelések alapján Dollfussék nem tárgyalhattak, hiszen nyilvánvaló volt, hogy megvalósításuk az Anschluss azonnali bekövetkezésével volna egyenlő. Emellett a Heimwehr vezetői — Starhemberg, Emil Fey és a többiek, akik már kényelmesen elhelyezkedtek a hatalomban — hallani sem akartak a Heimwehr feloszlatásáról, ami szintén a nácik követelései között szerepelt.
A tárgyalások kudarca után a nácik fokozták felforgató tevékenységüket. A német beavatkozás egyre leplezetlenebbé vált. Május közepén Habichtot sajtóattaséi minőségben beosztották a bécsi német követségre, hogy a diplomáciai immunitás védelme alatt irányíthassa a párt államellenes tevékenységét és propagandáját. Május 27-én a német kormány elrendelte az ún. ezermárkás határzárat, amely szerint német állampolgárok csak ezer márka letétbe helyezése után utazhattak Ausztriába. Ez a rendszabály kifejezetten politikai megtorlásként született. Hitler két héttel korábban kijelentette Stephan Tauschitz berlini osztrák követnek: ha az osztrák sajtóban nem szűnik meg a nemzetiszocialisták elleni „gyalázkodás”, úgy „kísérletképpen egy teljes évre meg fogom akadályozni, hogy birodalmi németek Ausztriába utazzanak”. A követ nem maradt adós a válasszal: „Kancellár úr, az önök sajtójában Ausztria gazdasági helyzetéről képtelen rémhíreket közölnek. Azt állítják, hogy az osztrák gazdaság teljesen csődbe került, ezért óvják országunk kereskedelmi partnereit, úgymond, a szerződések betartására képtelen Ausztriával való kapcsolatoktól. A valóságban a német—osztrák kereskedelmi forgalom rendkívül előnyös az önök számára. 1932-ben az Ausztriába irányuló német export 285 millió schillinget tett ki, míg Ausztria csak 136 millió schilling összegben exportálhatott Németországba. Ezt a passzívumot csak az idegenforgalommal sikerült némileg csökkenteni. Ha most ön, kancellár úr, idegenforgalmi bojkottal fenyegetődzik, kijelenthetem önnek, hogy erre a rendszabályra mi megfelelő gazdasági ellenrendszabályokkal fogunk válaszolni.” Hitlert természetesen hidegen hagyták a követ érvei. Ő csak arra gondolt, hogy évi másfél millió német turista látogatásának kiesése a határos Vorarlberg, Tirol és Salzburg tartományok gazdaságára súlyos csapást fog mérni, amelynek ódiumát ügyes propagandával Dollfussra hárítják, s a növekvő belső elégedetlenség közepette engedményekre tudják kényszeríteni az osztrák kormányt. Ezt a célt ugyan nem érte el, de a tiroli és vorarlbergi kisvendéglősök és szállodatulajdonosok ezreit tette tönkre. Hitler lépésére az osztrák kormány a vízumkényszer bevezetésével válaszolt, így akarván gátat vetni a német agitátorok szabad utazgatásának, akik természetesen illeték nélkül átléphették a határt.
A német—osztrák viszony egyre feszültebbé vált, s a nácik minden alkalmat felhasználtak az ellentétek mesterséges felszítására is. Május 10-én például hevesen tiltakoztak a bécsi Heimwehr-vezér, Emil Fey belügyminiszteri kinevezése ellen. Felháborodásuk természetesen nem az „erőskezű belügyminiszter” baloldal elleni fenyegetéseinek szólt, hanem annak, hogy Feyt az olasz fasizmus feltétlen hívének ismerték, s a belügyminiszteri tárcára ők tartottak igényt. Tiltakozásuk abban jutott kifejezésre, hogy június 12-én revolveres merényletet követtek el a Heimwehr egy másik vezetője, Steidle ellen. Május végén a nácik kiadták a sokat sejtető jelszót: „Június 10-e és 20-a között ebben az országban meglepetések fognak történni.” A rendőrség egyre több adat birtokába jutott arra vonatkozólag, hogy a nácik június közepére kormányellenes lázadás kirobbantását tervezik. A kormány nem nézhette tovább tétlenül az eseményeket, mert immár társadalmi méretekben hangzott fel a felháborodott kérdés: „Meddig tűri még a kormány a náci csőcselék garázdálkodását?” A szakszervezetek, a Szociáldemokrata Munkáspárt és az illegalitásba vonult Kommunista Párt továbbra is komoly erőt jelentettek. Dollfussék egyáltalán nem szerették volna, ha ezek az erők állnak a nácizmus elleni harc élére. Inkább maguk tettek lépéseket a nácik ellen. Június 12-én a rendőrség letartóztatta, majd kiutasította Habichtot, akinek diplomáciai beosztását az osztrák kormány már kinevezése alkalmával sem ismerte el, mert képtelenségnek tartotta, hogy a kormány megdöntésére szervezkedő párt tényleges vezére egy személyben diplomáciai képviselője legyen ezen pártot támogató idegen hatalomnak. A német kormány erre azzal válaszolt, hogy a Gestapo útján letartóztatta, majd kitoloncoltatta Németország területéről dr. Erwin Wasserböcköt, a berlini osztrák követség sajtóattaséját. A német kormány eljárása a diplomáciai jog durva megsértését jelentette, hiszen Habicht és Wasserböck tevékenységét össze sem lehetett hasonlítani. Ez az eset szemléletesen bizonyította, hogy Németország a német—osztrák államközi kapcsolatokra nézve sem tartja magára kötelezőnek a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait.
Habicht kiutasítása nem szüntette meg a belpolitikai nehézségeket. Június elején a terrorakciók félelmetes méreteket öltöttek. Nem múlt el egyetlen nap, hogy ne került volna sor robbantásokra vagy merényletekre, amelyek egyre több emberéletet követeltek. Az akciók központi irányításra és tervszerű előkészítésre mutattak: nyilvánvaló volt, hogy az NSDAP az osztrák kormányhatalom teljes szétzüllesztéséig fokozni akarja a terrort. Dollfuss nem várta meg a nácik készülő lázadását, hanem számos megelőző intézkedést tett. Június 13-án a rendőrség megszállta és bezárta a náci párt helyiségeit, a hadsereg tisztikarából eltávolították a náci párttagokat, az állami alkalmazottaknak megtiltották, hogy az NSDAP tagjai legyenek, s egyidejűleg tisztogató akciót hajtottak végre az egyetemek tanárai és diákjai között. A döntő lépés azonban, a párt feloszlatása még nem történt meg.
A kormány szankcióira a nácik még elkeseredettebb banditizmussal válaszoltak. Végül is maguk teremtettek olyan helyzetet, hogy a kormány a közvélemény nyomására rövidesen kénytelen volt a végső eszközhöz, a párt feloszlatásához folyamodni. Erre június 20-án került sor. Az intézkedés közvetlen kiváltó oka az volt, hogy június 19-én a nácik kézigránátos merényletet követtek el Kremsben a katolikus tornászegylet kisegítő karhatalmi szolgálatot teljesítő egysége ellen. Az orvtámadásnak 1 halálos és 17 súlyos sebesült áldozata volt. Az NSDAP feloszlatásával egyidejűleg a párt tagjait megfosztották Landtag-képviselői mandátumuktól és összes állami tisztségeiktől, betiltották a nemzetiszocialista sajtótermékeket, lefoglalták a párt vagyonát, s megvonták az osztrák állampolgárságot mindazoktól, akik államellenes cselekmények elkövetése után Németországba szöktek.
Ezek az intézkedések elhárították a lázadás közvetlen veszélyét, mert szétzilálták az NSDAP sorait. Dollfuss eredetileg nem akart ilyen messzire menni. Ő még ebben az időben is hajlandó lett volna békés tárgyalásokkal kísérletezni. A kormány rendszabályai tehát ellentétben álltak Dollfuss szubjektív kívánságaival, majdhogynem akarata ellenére jöttek létre, hiszen ő az osztrák munkásosztályt és nem a nácikat tekintette a fő ellenségnek. George Eric Rowe Geyde bécsi angol újságíró emlékirataiban megírta, hogy Dollfuss még a legkiélezettebb terrorhullám idején is megkülönböztetett enyheséggel járt el a náci merénylőkkel szemben. „Az utolsó tizenkét hónapban a náci terroristák emberek százainak életét fenyegették, sokukat meg is ölték, javaikat elpusztították, de egyetlenegyet sem akasztottak fel közülük, noha bűncselekményeik a kivételes törvény hatálya alá estek — írta Geyde. — Dollfuss mindig fenyegetőzött, de a nemzetiszocialisták mindig elkerülték a legszigorúbb büntetést.”
Az osztrák nép többsége helyeselte a nácik elleni határozottabb fellépést. Bebizonyosodott, hogy a nemzetiszocialisták az osztrák nép kisebbségét alkotják, a terrorista módszerek pedig sokakat még azok közül is az Anschluss-gondolat ellen fordítottak, akik azelőtt az egyesülés hívei voltak. Kiderült, hogy a náci propaganda sokat hangoztatott jelszava: „A nemzetiszocializmus egyenlő Ausztria nemzeti érdekeivel” — nem felelt meg a valóságnak. 1933 első hat hónapja tehát elegendő tanulságot szolgáltatott Dollfussnak arra, hogy csak erős demokratikus hátvéd segítségével veheti fel sikerrel a harcot az ország függetlenségét és létét fenyegető nácizmus ellen. Dollfuss azonban ezt nem ismerte fel, vagy ha elméleti és taktikai lehetőségként fel is merült benne a demokratikus erőkkel való szövetkezés gondolata, a hatalmat élvező reakciós csoport osztályérdekei miatt azonnal el is utasította azt. Tovább haladt kitűzött célja, a fasiszta diktatúra megvalósítása felé. Május 20-án megalakította a Vaterländische Frontot (Hazafias Arcvonal), amelynek azt a szerepet szánta, hogy a létrehozandó új korporációs rendszer egyedüli politikai szervezete legyen.
Ha Dollfuss kancellár belpolitikájáról mérleget akarunk készíteni, megállapíthatjuk, hogy a demokratikus közvélemény nyomására tett intézkedéseivel, személyes kívánsága és akarata ellenére a nácik halálos ellensége lett; míg az önként adódó baloldali-demokratikus bázist maga igyekezett gyengíteni, sőt lépéseket tett teljes szétzúzására. Ez is egyike volt az első osztrák köztársaság belső ellentmondásainak, amely a korábbiakkal összeszövődve súlyos történelmi tragédiák okozója lett.
DOLLFUSS „KÉTFRONTOS” HARCA
Pártjuk feloszlatása átmenetileg megzavarta a nácikat, de hamarosan újra megélénkült az államellenes propaganda, és ismét egymást követték a diverziós cselekmények. Július 5-én Habicht „Die Wahrheit über Österreich” (A valóság Ausztriáról) címmel a müncheni rádióban előadássorozatot indított, amelyet minden hétfőn és csütörtökön este az összes német rádióállomás sugárzott. „A harc folytatódik” — jelentette be Habicht. A propagandaügyi minisztériumban Joseph Goebbels megalakította az ún. Megerle-irodát, amely az Ausztria ellen irányuló rádió-, sajtó- és röpcédula-propagandát irányította. Július elején megszervezték Münchenben az illegális osztrák NSDAP központját, majd az Ausztriából átszökött nemzetiszocialistákból megalakították az Osztrák Légiót, melynek ellátását, felfegyverzését, kiképzését és egyéb kiadásait a német kormány fedezte. A légió létszáma 15 000 fő körül mozgott. Tagjai SA-egyenruhát viseltek, és a német hadsereg készleteiből mauser-puskát, rohamsisakot és más katonai felszerelési tárgyakat kaptak. A központi tábor az Augsburg melletti Lechfeldben létesült, de más táborhelyek is épültek az osztrák határ közelében. A légiósok katonai kiképzéséről — és speciálisan az utcai harcra való felkészítésükről — a Reichswehr tisztjei gondoskodtak. Az osztrák kormány előtt nem maradtak titokban a légió tervei. Az emigrációból önként visszatértektől pontos képet nyert a katonai szervezet beosztásáról, kiképzéséről és céljairól. Egy volt emigráns pl. elmondta, hogy a parancsnoki tisztségeket kizárólag birodalmi németek töltik be. „Parancsnokunk egy alkalommal kijelentette, hogy sokan nem fogjuk többé hazánkat viszontlátni, mert életünket kell áldoznunk Ausztria felszabadításáért.”
A német kormány amellett, hogy hatalmas pénzösszegekkel támogatta az Ausztria elleni lappangó háborút, propagandacélokból osztrák és német magánszemélyek adakozását is igénybe vette. Létrehozták a Kampfring der Deutsch-Österreicher im Reiche nevű szervezetet (Birodalmi Német—Osztrákok Harci Szövetsége), amelyik Ausztria „felszabadítása” érdekében nyílt levelekben anyagi áldozatra szólította fel a címzetteket. A birodalmi pártvezetőség utasította az alsóbb pártszerveket, hogy messzemenően támogassák a Kampfring akcióit, „de kerüljék azt a látszatot, mintha a szervezetet a birodalmi NSDAP igyekezne nagyra növelni”.
Az osztrák náci párt feloszlatása után egészen sajátos, az osztrák—német viszony összes ferdeségeit és tarthatatlanságát szemléletesen kifejező helyzet jött létre. A Németországban kizárólagos hatalmat élvező náci párt vezére, Hitler, egyben vezére volt annak az osztrák pártnak is, amely az osztrák kormányhatalom erőszakos megdöntésére szervezkedett, és ezért törvényen kívül helyezték. Ez a tény már önmagában is magyarázatot ad arra, miért nem normalizálódhattak a kapcsolatok Németország és Ausztria között. A német vezető szervek június után még inkább támogatták az osztrák nácikat, mint előzőleg. Az ausztriai illegális szervezet ügyeinek képviseletével ezután német állampolgárokat bíztak meg, akik veszély nélkül utazgathattak Ausztria és Németország között. A német repülőgépek még gyakrabban sértették meg Ausztria felségterületét, hogy lázító röpcédulákat szórjanak szét az osztrák városok felett. A merényletek és szabotázsakciók sem szüneteltek.
Az osztrák kancellár pedig még ezek után sem mondott le a békés megegyezés kereséséről. 1933. július 18-i levelében utasította Tauschitz berlini követet, hogy a „józan észre”, az „európai békére” és „a németség közös érdekeire” hivatkozva igyekezzék meggyőzni a német kormánytényezőket a „véres testvérháború” értelmetlenségéről. A rideg és elutasító válasz nem sokáig váratott magára. A német külügyminisztérium osztrák referense közölte a követtel, hogy a nemzetiszocialisták Ausztriát nem tekinthetik külföldnek. A mesterségesen létesített határok nem akadályozhatják propagandájukat. A párt álláspontja szerint ebben az esetben nem lehet egy idegen állam belügyeibe való beavatkozásról beszélni, hiszen a konfliktus lényege egy politikai ellenzék tiltakozása egy adott kormány uralma ellen. A harcot csak akkor hajlandók beszüntetni, ha az osztrák kormány kész levonni a nemzetiszocializmus németországi győzelmének konzekvenciáit. Ez pedig nem lehetett más, mint új választások kiírása, amelytől a nácizmus fölényes győzelmét remélték.
Az osztrák társadalom demokratikus része, elsősorban a munkásság készen állt arra, hogy támogassa Dollfusst a függetlenség védelmében. 1933 augusztusában a tiroli Schutzbund akkor már feloszlatott alakulatainak vezetői felajánlották segítségüket Dollfussnak. Közölték, hogy ha a kormány vonakodik a Republikanischer Schutzbund elnevezés alatt engedélyezni működésüket, hajlandók Munkáslégió néven együtt harcolni a belső karhatalommal a nácik ellen. Dollfuss elutasította a munkásság segítségét, mert Mussolinival folytatott tárgyalásai alapján már készülődött arra, hogy a reakciós Heimwehrre támaszkodva leszámoljon a baloldallal.
Szeptember 11-én, Bécsnek a török ostrom alól való felszabadulása emlékére rendezett tömeggyűlésen, Dollfuss meghirdette a kormány új programját. A pártok tervezett feloszlatásáról szólva kijelentette: „Elmúlt a liberalisztikus gondolkodás, a marxista-materialista népámítás, a pártok uralma. Hivatásrendi alapon szociális, keresztény német államot akarunk felépíteni, amely a tekintély elvének erős bázisán nyugszik. Államunk hivatásrendi átszervezése a feladat, amely elé ezek a mostani őszi hónapok állítottak bennünket.” Két nappal később Starhemberg herceg még egyértelműben nyilatkozott, amikor egy gyűlésen szónokolva a bécsi városháza tornyaira mutatott és kijelentette: „A bécsi nép számára tűrhetetlen, hogy ott benn a bolsevikok uralkodnak. Kancellár úr, távolítsa el azokat, akik ott bent ülnek. Ne várjon sokáig, mert addig kell ütni a vasat, amíg meleg.”
Mussolini megelégedéssel nyugtázta a bécsi fejleményeket. A Rómában tartózkodó Richard Schüller követtel, az osztrák külügyminisztérium gazdaságpolitikai osztályvezetőjével beszélgetve kijelentette: „Nagyon tetszett nekem Dollfuss beszéde, amely az egész világon mély benyomást keltett.” Schüller azt válaszolta: „A kancellár úr komolyan dolgozik az új alkotmányon, amely Ausztriát egészen új gazdasági és politikai alapokra fogja helyezni. Elutazásom előtt azt mondta nekem: gyorsan masírozunk, de nem szeretem, ha barátaink bennünket hátulról lökdösnek, mert ezzel csak zavarják menetelésünket.” Félreérthetetlen célzás volt ez Mussolini sürgető üzeneteire, hogy Dollfuss mielőbb léptesse életbe a fasiszta alkotmányt.
Mussolini megértette a célzást, és nevetve megjegyezte, hogy „az osztrákok túl finom lelkűek, ezért ösztönözni kell őket”. Majd így folytatta: „Olaszország sokkal jobban a segítségére lehet Ausztriának az új alkotmány bevezetése után. Most a németek azt vetik a szememre, hogy olyan kormányt támogatok, amelyik megtűri az ausztromarxizmus és a kommunizmus befolyását.”
A német légiprovokációkról ezt mondta: „Amikor a német lapokban azt olvastam, hogy Passaunál osztrák repülőgépek megsértették a német határt, azt gondoltam: aha, a farkas azt üvölti, hogy megtámadta a bárány.” Az Osztrák Légió betörésének veszélyéről kijelentette: „Ilyen támadást semmi esetre sem fogunk eltűrni, ha kell, katonai rendszabályokhoz nyúlunk, s erre már tettünk is bizonyos előkészületeket.” A hatékony olasz segítség előfeltétele azonban az osztrák demokrácia likvidálása — ismételgette többször is.
Szeptember 21-én átalakították a kormányt. A pártvezérek kimaradtak a kabinetből, helyüket a Keresztényszocialista Párt és a Heimwehr Dollfuss számára megbízható tagjai foglalták el. A Landbund és a nagynémetek képviselői nem kaptak helyet a kormányban, ezzel szemben Emil Feyt alkancellárrá nevezték ki. A kormány átalakítása révén Dollfuss személyi hatalma jelentősen megnövekedett: a kancellári tisztség betöltése mellett ő tartotta kezében a külügyi és a földművelésügyi tárcát is. Szeptemberben Dollfuss megkezdte a pártok likvidálását. A Heimwehr önként beolvadt a Vaterländische Frontba, amelynek helyettes vezére Starhemberg lett; így az új politikai organizációban is fontos szerepet kapott a hivatalosan nem létező Heimwehr.
A Keresztényszocialista Párt vezetőinek egy része ellenezte a kancellár diktatórikus törekvéseit, a Heimwehr befolyásának mesterséges megerősítését, és azon a véleményen volt, hogy a nemzetiszocialisták tevékenysége folytán kialakult helyzet még inkább megköveteli a köztársasági alkotmány fenntartását. A párt vezetősége azonban nem volt képes egységes ellenállást kifejteni Dollfuss-szal szemben. November 16-án a kancellár értekezletre hívta össze pártjának vezetőit, ahol közölte velük azt a kívánságát, hogy a kormány elképzeléseinek megfelelő személyt állítsanak a párt élére. A vitában Dollfuss kijelentette: „önök egy reformátort, én pedig egy likvidátort kívánok a párt élére állítani.” Az ellenzék végül is behódolt, és a korábban párton kívüli Emmerich Czermakot választották a párt ügyvezetőjéül, aki a Dollfuss által kívánt szervezeti likvidálást végre is hajtotta.
A Szociáldemokrata Munkáspárt és a szakszervezetek vezetősége érezte a közelgő veszélyt, de az óriáskígyó bűvöletébe esett nyúl tehetetlenségével várta a végzet beteljesülését. Korántsem használták ki a rendelkezésükre álló erőket Dollfuss törekvéseinek meghiúsítására. Vonakodtak attól, hogy a munkásságot politikai tömegmozgalmakra és sztrájkokra szólítsák fel, megelégedtek azzal, hogy aláírásokat gyűjtöttek a parlament összehívása érdekében, amit a kormány természetesen nem vett komolyan.
A szociáldemokrata vezetőség a legális harci módszerekhez való görcsös ragaszkodásával és a határozott cselekvéstől való tartózkodásával megkönnyítette Dollfuss helyzetét, lehetővé tette számára a kétfrontos harc folytatását. A jobboldali erők koncentrálásával párhuzamosan egyre közeledett a baloldallal való leszámolás órája. 1933. szeptember 7-én a Szociáldemokrata Munkáspárt és a szakszervezetek vezetősége közös ülésen foglalkozott a belpolitikai helyzettel. Határozatot fogadtak el, hogy általános sztrájkra szólítják fel a munkásságot, ha a kormány megkísérelné feloszlatni a pártot, ha állami felügyelet alá helyezné a szakszervezeteket, vagy ha kormánybiztost nevezne ki Bécs élére. Megismétlődött a pásztorfiú és a közelgő farkasok közismert meséje. Pedig a munkásság még igen erős volt. A Republikanischer Schutzbundot feloszlatták ugyan, de a fegyvereket még nem sikerült tagjaitól összegyűjteni. Így a Szociáldemokrata Párt még mindig kb. 80 000 felfegyverzett párt- és szakszervezeti tagra számíthatott, akikkel szemben a hadsereg, a rendőrség, a csendőrség, a Heimwehr és egyéb szervezetek csak mintegy 58—60 000 embert vonultathattak fel. Ha a Schutzbund a tüzérség és a gépesített egységek hiánya miatt hátrányosabb helyzetben volt is a kormánnyal szemben, politikailag a munkásság tömegtámogatása révén ez nemcsak kiegyenlítődött, de határozottan a baloldal javára billentette az erők mérlegét. Ezeket az erőket céltudatos és határozott vezetés mellett sikeresen szembe lehetett volna fordítani a kancellár diktatórikus terveivel az egyik oldalon és a nácikkal a másikon.
Ausztria Kommunista Pártja az illegalitás nehéz körülményei közepette is befolyásához mérten mindent megtett a fasiszta veszély elleni harc kibontakoztatása érdekében. Tulajdonképpen a Kommunista Párt áldozatos harcának volt köszönhető, hogy 1933 őszén a munkásság számos tüntetés és sztrájk formájában kifejezte tiltakozását Dollfuss fasiszta törekvései ellen.
A nyugati országokból komoly figyelmeztetések hangzottak el. A „Manchester Guardian” október 3-án ezt írta: „Ausztria függetlenségét lehetetlen megmenteni, ha az osztrák kormány a náci veszélyt arra használja fel, hogy módszereit maga is átvegye. Amennyiben Dollfuss eleget tesz a Heimwehr követeléseinek, és koncentrációs táborba zárja a szocialistákat, erőszakkal félreállítja a bécsi szociáldemokrata közigazgatást, úgy az ő uralma alig fog különbözni a náci terrorizmustól.” A „Daily Herald” december 19-i cikkében arra figyelmeztet, hogy „Ausztria Európa szívében fekszik, s könnyen egy új háború színterévé válhat. A két fasiszta áramlat, amely megkísérli Ausztriát elragadni, nagy veszélyt jelent az európai békére. Ezért a nyugati demokráciák közvéleményének támogatnia kell a bécsi szociáldemokratáknak a demokráciáért és a békéért folytatott harcát.” A francia parlament 1933. november 8-i ülésén a független szocialisták szónoka, Jean Longuet — Marx unokája —, Dollfuss úgynevezett kétfrontos harcát bírálva kijelentette: „A nemzetiszocialista offenzívával egyidejűleg az osztrák kormány nem folytathat harcot a szociáldemokraták ellen is, kiknek pártja változatlanul a legerősebb párt. Ez öngyilkos politika. Az osztrák kormány az osztrák lakosság 70%-ával szemben nem kormányozhat szükségrendeletekkel.” Követelte, hogy a francia kormány Bécsben tegyen lépéseket a demokrácia védelmében.
Joseph Paul-Boncour francia külügyminiszter Genfben már figyelmeztette Dollfuss kancellárt a polgárháború veszélyére. A kancellár azonban visszautasított minden „külső beavatkozást”, és politikáját azzal indokolta, hogy Németországnak és a nemzetiszocialistáknak az lenne igazán az ínyére, ha ő kiegyezne a szociáldemokratákkal. Nem titkolta, hogy a szociáldemokraták ellen a „kemény kéz” politikáját fogja folytatni, azonban „az erőteljes államvezetés nem tekinthető minden esetben fasisztának” — mondotta.
Benes csehszlovák külügyminiszter szintén úgy vélekedett, hogy „a fasizmus bevezetése Ausztriában csupán előkészítené az utat a hitlerizmus győzelméhez”. Marek prágai osztrák követtel tárgyalva felajánlotta Csehszlovákia katonai segítségét arra az esetre, ha az Osztrák Légió betörne Ausztriába, vagy ha az osztrák kormány szorult helyzetét Horthy-Magyarország Burgenland annektálására akarná kihasználni.
Az osztrák tőkés körök egy része szintén óvta Dollfusst az egyoldalú olasz—német külpolitikai elkötelezettségtől. Egy memorandum — amelyet e könyv írója a bécsi udvari levéltárban talált — teljes külpolitikai irányváltozást követelt Dollfusstól: „Ha az osztrák kormány sikerrel meg akarja védelmezni a köztársaság függetlenségét, úgy a logika parancsa szerint reális külpolitikai vonalat kell követnie, olyat, amelyik Ausztriát gazdaságilag bekapcsolja a Duna-völgy vérkeringésébe. A dunai államokat összekapcsoló gazdasági közösség reális védelmet jelenthetne a nemzetiszocializmus veszélye ellen.”
Dollfuss nem vette komolyan ezeket a figyelmeztetéseket. Különben világnézeti és politikai okokból kifolyólag sem állt szándékában a nyugati demokráciákhoz közeledni vagy Csehszlovákia Hitler-ellenes erőfeszítéseit támogatni. „Ausztriának csak Mussolini nyújthat segítséget” — szögezte le, és ettől az állásponttól nem lehetett őt eltántorítani.
A kancellár 1933 második felében is tovább próbált egyezkedni a nácikkal. Október 31-én Münchenbe küldte Kurt Schuschnigg közoktatásügyi minisztert, hogy személyesen megbeszéléseket folytasson a náci vezetőkkel. Münchenben Heinrich Himmler, az SS birodalmi vezetője fogadta Schuschniggot, és rögtön közölte vele, hogy Hitlernek nincs tudomása az érkezéséről — noha Schuschnigg látogatását eredetileg Wilhelm Frick belügyminiszter kezdeményezte Stephan Tauschitz berlini osztrák követ útján —, ezért csak Hitler helyettesével, Rudolf Hess-szel találkozhat. A megbeszélések teljes titokban, Hess München környéki villájában történtek. Schuschnigg hangsúlyozta, hogy Dollfuss kancellár személyes küldötteként beszél, akitől megbízást kapott, közölje a német vezetőkkel: az osztrák kormány a két ország baráti viszonyának megteremtésére törekszik, s függetlenségének tiszteletben tartása alapján kész az összes nézeteltéréseket békés úton rendezni. Az osztrák kormány helyesli Németország külpolitikai céljait, és kész együttműködni Hitlerrel az össznémet érdekek megvalósításáért.
Hess szemrehányásokat tett Schuschniggnak az NSDAP feloszlatása, a német felségjelek használatának megtiltása és az osztrák sajtó állítólagos németellenes hangja miatt. Schuschnigg azzal védekezett, hogy az osztrák kormány csak a horogkeresztes zászló használatát tiltotta meg, mert el akarta kerülni a vele folytatott propagandát, de nem emelt kifogást a hivatalos német nemzeti lobogó kitűzése ellen. Az osztrák sajtóban megjelent németellenes cikkekről megjegyezte, hogy Ausztria kénytelen védekezni a német sajtó és rádió propagandájával szemben. Az NSDAP betiltásával kapcsolatban Schuschnigg kijelentette, hogy miután az osztrák kormány új alkotmány életbe léptetését határozta el, amely nem fogja elismerni a pártok létezését, a jövőben sem lehet szó a nemzetiszocialista párt újjászervezéséről.
Schuschnigg müncheni tárgyalásai eredménytelenül végződtek, mert Hess görcsösen ragaszkodott a nácik szervezkedési szabadságának biztosításához, ami viszont elfogadhatatlan volt az osztrák kormány számára. Dollfuss mindazonáltal Heinrich Gleissner államtitkár útján novemberben ismét kapcsolatba lépett a nácikkal. A nemzetiszocialista párt nevében tárgyaló Franz Langoth álláspontja azonban annyira elfogadhatatlan volt, hogy ez alkalommal sem sikerült áthidalni az ellentéteket.
A nácik egyébként sem kívánták őszintén a megegyezést. Emlékirataiban Schuschnigg megírta, hogy 1933 őszén, amikor Dollfuss hajlandónak mutatkozott arra, hogy a német külügyminisztérium megbízottjával találkozzék, Mariazelltől Bécsig egymást követték a terrorista bombarobbantások, s ennek következtében már lélektani okokból sem volt lehetséges bármiféle tárgyalás.
A nácik Dollfuss kancellár személyét sem kímélték, sőt egyre nyíltabban hangoztatták, hogy csak a kancellár erőszakos félreállításával érhetik el végső céljaikat. Október 3-án egy Dertil nevű náci fiatalember rálőtt a parlamentből távozó Dollfussra, de célt tévesztett. Amikor a merénylet híre Berlinbe érkezett, a német propagandaminisztérium egyik magasabb rangú tisztviselője kijelentette: „Véleményem szerint Bécsben még három jól irányzott lövést kell leadni, éspedig Dollfussra, Starhembergre és Feyre. Ausztria ma már ott tart, hogy terrorakciókkal fel lehet morzsolni. Évek alatt elértük, hogy egy sokkal nagyobb ország is felmorzsolódott; ennek Ausztriában is sikerülnie kell.” Ezt a kijelentést a berlini osztrák követ távirati úton azonnal jelentette Dollfussnak, de az jóformán nem is méltatta figyelemre.
Sőt, a történtek ellenére beleegyezett, hogy az osztrák külügyminisztérium politikai osztályfőnöke, Theodor Hornsbostel december 1-én Berlinbe utazzon és tárgyaljon Rudolf Hess-szel és Martin Bormann-nal. Tárgyalásai nem vezettek semmiféle eredményre, mert a prominens náci vezetők megint csak teljesíthetetlen követelésekkel álltak elő. A német taktika láthatóan arra irányult, hogy az osztrák kormányt ismételten becsalogassák a tárgyalások zsákutcájába, majd a sikertelenség teljes ódiumát reá hárítva, egyre erősítsék a nácizmus belpolitikai befolyását.
1933 utolsó napjaiban Dollfuss még egy kísérletet tett a közvetlen tárgyalásokra. Engedékenységében olyan messzire ment, hogy diplomáciai úton felajánlotta Habichtnak a személyes találkozást. Már minden előkészület megtörtént Habicht utazására, amikor Hitler hirtelen megváltoztatta szándékát. Emellett Bécsben a Heimwehr vezetői is tiltakoztak az illegális nácik vezetőjének fogadása ellen, akit Starhemberg szószegőnek és megbízhatatlannak nyilvánított. Ezt bizonyítandó, átadott Dollfussnak egy Habichttól érkezett táviratot, amelyben az ajánlatot tett Starhembergnek, hogy a nemzetiszocialisták és a Heimwehr lépjenek akcióegységre Dollfuss ellen. Az utazás elmaradása tovább élezte az ellentéteket. 1934 januárjában a nácik egyetlen hónap alatt 140 bombamerényletet követtek el Ausztria területén.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!