“AUSZTRIA MUSSOLINI ÉS HITLER KÖZÖTT” bővebben

"/>

AUSZTRIA MUSSOLINI ÉS HITLER KÖZÖTT

  1. FEJEZET

(idézet: Az Osztrák tragédia – 1933-1938)

2

A HITLER-KORMÁNY ÉS AZ OSZTRÁK PÁRTOK

A német nácizmus győzelme és erőszakos Anschluss-politikája lényeges változásokat és erő-átcsoportosulásokat eredményezett az osztrák társadalomban. Ausztria Kommunista Pártja és Ausztria Szociáldemokrata Munkáspártjának balszárnya felismerte az országot létében fenyegető veszélyt, ezért minden erőt a fasiszta annexiós tervek megvalósulása ellen igyekeztek összpontosítani. A Szociáldemokrata Párt vezetőségének 1933. május 12-én hozott határozatát azonban még mindig áthatották bizonyos illúziók, amelyek az adott helyzetben már nemcsak anakronisztikusak, de egyenesen hibásak voltak. A határozat ugyanis leszögezte, hogy a párt a németországi kormányfordulat után lemond régi óhajának, az Anschlussnak a követeléséről, de továbbra sem mond le arról a reményről, hogy egy „szabad és demokratikus Németországgal való egyesülés valamikor a jövőben megvalósulhat. A Szociáldemokrata Párt ebben a kérdésben egyelőre szigorú semlegességet fog tanúsítani.” Tehát szigorú semlegességet egy létfontosságú kérdésben! Még a polgári pártok egy része is reálisabban látta a nácizmus oldaláról fenyegető veszélyt. A Nagynémet Néppárt liberális szárnya szembefordult az Anschluss követelésével, mert rádöbbent: Németország társadalmi viszonyai kizárják annak lehetőségét, hogy az egyesülés föderatív alapon, Ausztria viszonylagos önállóságának megőrzése mellett jöhessen létre. A jobboldali szárny a nácikhoz csatlakozott, és szervezetileg is beolvadt az NSDAP-ba. A Keresztényszocialista Párt és a Landbund elnevezésű agrárius polgári párt Anschluss-ellenes állásfoglalását elsősorban nem a fasizmus antidemokratizmusa és a baloldallal szemben folytatott terrorista politikája, hanem sokkal inkább vallási momentumok és az új német vezetők könyörtelen centralizmusa motiválta. A Bajor Katolikus Néppárt szétverése és vezetőinek letartóztatása, majd Dachauba deportálása nagy megütközést keltett körükben. Az osztrák polgári pártok idegenkedtek a porosz vezetéstől is, a német nemzetiszocialisták pedig gyakran és nyomatékosan hangsúlyozták, hogy a fasiszta állam felépítésében a porosz állam hagyományait tekintik példaadónak. Az osztrák katolikus körök tiltakozását éles szavakkal juttatta kifejezésre egy keresztényszocialista publicista: „Csalnak, akik azt mondják, hogy Hitler mozgalma nemzetiszocialista: a valóságban porosz, és ezért irányul Ausztria ellen. A két német állam, Németország és Ausztria között a hadiállapot modern formája áll fenn, háború, amelyet a poroszok Németország égisze alatt folytatnak az ellen a németség ellen, amelynek képviselője Ausztria.” A cikk szerzője nyilvánvalóan nem ismerte fel a nemzetiszocializmus társadalmi lényegét, viszont jól meglátta az Anschluss-politika hatalmi összefüggéseit.

Ausztriát elszakíthatatlan érzelmi szálak fűzik a német birodalomhoz, s ezért soha nem fog olyan külpolitikai lépést tenni, amely eltávolítaná Németországtól — hangoztatta Dollfuss kancellár. Ugyanakkor, Seipel politikai és eszmei örökösének jelentve ki magát, Ausztria önálló államiságának programját hirdette. Dollfuss és a nácik ellentétei éppen e kérdésben vallott gyökeresen eltérő felfogásukból eredtek. A nácik térnyerése ellenére az osztrák társadalom nagyobbik része szemben áll a nemzetiszocialisták Anschluss-törekvéseivel, Dollfuss tehát széles néprétegeket állíthatott volna a kormány politikája mögé. Az utolsó parlamenti választások alkalmával, 1930. november 9-én, a Szociáldemokrata Munkáspárt a szavazatok 43%-át, a Keresztényszocialista Párt a 38%-át, a Landbund pedig az 5%-át kapta. Bár a nemzetiszocialisták az 1932-es Landtag-választásokon előretörtek, mégis reálisnak tűnik az az állítás, hogy az osztrák lakosság 75—80%-a nem kívánta a fasiszta Németországgal való egyesülést.

A politikai erőviszonyok tehát sokkal inkább Dollfussnak kedveztek, mint a náciknak, még akkor is, ha tekintetbe vesszük, hogy az utóbbiak Németország teljes támogatását élvezték. Dönteni kellett: vagy a demokratikus társadalmi erőkkel szövetkezni a nemzetiszocializmus ellen, vagy pedig Seipel politikai vonalát követve tovább harcolni a baloldal ellen, s ezzel megnyitni a zsilipeket a nemzetiszocialista áradat előtt. 1933 tavaszán a történelmi körülmények parancsolóan írták elő Dollfussnak, hogy egyesítse a nemzet erőit, s élükre állva vegye fel a harcot a nácik ellen. Az Anschluss-ellenes erők egységes frontja nyílt politikai küzdelemben sikerrel ellensúlyozhatta volna a nemzetiszocialista agitációt, hiszen a nácik viszonylag gyenge — legfeljebb kiélezett propagandájuk és terrorcselekményeik folytán jelentősnek vélt — erőivel szemben a főváros és az ipari centrumok a baloldal befolyása alatt állottak. A munkásság százezres tömegei hűek maradtak a szocializmus eszméihez, soraikban a fasizmus térhódítása jelentéktelenebb volt, mint Németországban. Dollfuss számára ezért az egyetlen helyes program az lett volna, ha a nácizmussal a demokrácia erőit és politikai módszereit fordítja szembe. Ezt megtehette volna anélkül, hogy súlyosabban veszélyeztette volna a polgári rendszer fennmaradását.

Az osztrák kancellár azonban képtelen volt felismerni, mekkora veszéllyel jár a nemzetiszocializmus előretörése. A fő ellenséget a baloldalban látta, és erőfeszítéseit arra összpontosította, hogy a köztársasági alkotmány fokozatos korlátozásával előkészítse a demokratikus erők teljes felszámolását. A nácikkal szemben hasonló álláspontot képviselt, mint 1932-ben a német uralkodó osztály többsége: az ő szervezeteiket és politikai befolyásukat kívánta felhasználni a baloldal ellen, és ennek érdekében néhány miniszteri tárca átadásától sem zárkózott el. Egy ideig Dollfuss komolyan hitt abban, hogy ilyen áron sikerülni fog a nácikat a keresztényszocialista hegemónián felépülő rendszerrel megbékíteni. Miután Németországban Papén és Kurt von Schleicher csillaga leáldozott, ez a számítás meglehetős politikai tájékozatlanságot árult el: azoknak az elhibázott koncepcióknak egyike volt, amelyekért Dollfuss később az életével fizetett. 1933. március 13-án tartott rádióbeszédében a kancellár kijelentette: felfogása szerint a nemzetiszocializmust nem lehet baloldali hátvéd segítségével leküzdeni, hanem csak olyan módon, ha a Keresztényszocialista Párt kisajátítja és saját programjaként keresztülviszi a nemzetiszocializmusnak Ausztria számára elfogadható követeléseit. Dollfuss nem titkolta, hogy ebben az összefüggésben a demokratikus irányzatok elleni fellépésre gondol. Ernst Rüdiger Starhemberg herceg,*

 a fasiszta

* A Starhemberg család kiemelkedő szerepet játszott Ausztria történetében. Ernst Rüdiger Starhemberg (1638—1701) gróf vezette a Bécset ostromló török hadsereg elleni felszabadító harcokat. A könyvünkben szereplő Ernst Rüdiger Starhemberg (1899—1956) a baloldali demokratikus politikai irányzatok elleni harcot tekintette élethivatásának. Részt vett a felső-sziléziai német szabadcsapatok bandaharcaiban, 1923. november 9-én a müncheni sikertelen Hitler-puccsban, majd az osztrák Heimwehr-mozgalom megszervezésében, melynek 1930-tól „szövetségi vezére” lett. A Vaugoin-kormányban belügyminiszteri, majd a Dollfuss- és a Schuschnigg-kormányban alkancellári tisztséget töltött be. A német nemzetiszocialisták erőszakos Anschluss-törekvéseivel szemben az olasz orientáció fő képviselője volt. Heimwehr-mozgalom vezére, március 21-én, Dollfuss hallgatólagos helyeslése mellett úgy nyilatkozott, hogy a belpolitikai nyugtalanságnak csak abban az esetben tudnak véget vetni, ha megvalósítanak három intézkedést: 1. Feloszlatják a Republikanischer Schutzbundot; 2. Leváltják a bécsi szociáldemokrata községtanácsot és állami biztost neveznek ki Bécs élére; 3. A végsőkig harcolnak a baloldal ellen. Néhány nap múlva Dollfuss a közvélemény felháborodása miatt kénytelen volt módosítani az elhangzottak lényegét: „nincs kompromisszum sem jobb, sem bal felé” — mondotta.

Dollfuss tehát hozzálátott, hogy reakciós irányban módosítsa az alkotmányt, és megfojtsa a parlamenti demokráciát. Az első jelentős intézkedés ennek érdekében 1933. március 4-én történt, amikor a vasúti munkások sztrájkmozgalma kapcsán kibontakozott vita folyamán egymás után lemondott az Államtanácsnak három, soron következő elnöke. Dollfuss felhasználta ezt az alkalmat arra, hogy az 1917-es hadigazdálkodási felhatalmazási törvény alapján a kormányra ruházza az Államtanács jogkörét, s ezzel egy fontos választott intézményt kikapcsoljon a politikai életből. Röviddel később kijelentette: „Egészen új kurzust kell bevezetni. A parlamentarizmushoz nem lehet visszatérni anélkül, hogy előzetesen alapvető alkotmányreformot ne hajtanánk végre.”

A Keresztényszocialista Pártban nem mindenki értett egyet Dollfuss-szal. Ezért csak fokozatosan haladhatott előre a fasiszta diktatúra bevezetése felé. A párton belüli ellenzék jelenléte fokozatosan megérlelte benne azt a tervet, hogy a Heimwehrre támaszkodva lassan elsorvasztja a Keresztényszocialista Pártot is. Megvalósítandó célnak az olasz fasizmus hivatásrendi szervezetét tekintette, amelynek elméleti problémáit és az osztrák viszonyokra történő alkalmazásának módszereit Othmar Spann bécsi egyetemi tanár „Der wahre Staat” (Az igazi állam) című könyvében már a húszas évek elején kidolgozta.

A kancellár politikája kedvezett a náciknak. A demokrácia korlátozása az ő malmukra hajtotta a vizet, mert míg a kormány a baloldal ellen szigorú rendszabályokat léptetett életbe, a nemzetiszocialisták tevékenységét egyelőre alig korlátozta. Természetesen nem hagyták kihasználatlanul ezt a helyzetet. Német repülőgépek naponként repültek osztrák terület fölé, s a Dollfuss-kormány megdöntésére izgató röpcédulákat szórtak le. Az osztrák rendőrség által május 13-án lefoglalt titkos pártutasítás kimondta, hogy „a jelenlegi kormánynak nem szabad egy pillanat nyugalomhoz jutnia”. Naponként robbantak a pokolgépek, a könnyfakasztó és a bűzbombák. A rendőrség és a minisztériumok vezetői halálos fenyegetéseket tartalmazó névtelen leveleket kaptak. Különleges kiképzésben részesített romboló csoportok felszaggatták a vasúti síneket, megrongálták a vasúti jelzőberendezéseket, mit sem törődve azzal, hogy ártatlan emberek életét és testi épségét veszélyeztetik. Az osztrák rendőrség csak kivételes esetekben tudott a merénylőkkel és a szabótőrökkel szemben eljárni, mert tettük elkövetése után Németországba szöktek, ahol a német kormánytól politikai menedékjogot kaptak.

A német NSDAP vezetői szüntelenül beavatkoztak az osztrák belügyekbe. Jó példa erre Hans Frank bajor igazságügy-miniszter 1933. május 13-i ausztriai körutazása. Látogatását a német pártvezetés nyílt provokációnak szánta.

Frank hírhedt alakja volt a német náci pártnak. A weimari köztársaság éveiben fiatal ügyvédként csatlakozott Hitlerhez, és több száz esetben vállalta a terrorcselekményekért bíróság elé állított nácik védelmét. A hatalomátvétel után a Führer legfőbb jogi tanácsadója, a jogi ügyek birodalmi biztosa, egyidejűleg Bajorország igazságügy-minisztere lett.* Lengyelország megszállása után Varsó diktátorává lépett elő, s ebben a minőségében fő felelősség terhelte több millió ember legyilkolásáért. A háborús főbűnösök nürnbergi perében elnyerte méltó büntetését. 1946-ban felakasztották.* 1933. március 18-án a müncheni rádióban példátlan durvasággal megfenyegette az osztrák kormányt: „… óvakodjék attól, hogy a birodalmi németek kényszerüljenek kezükbe venni az ausztriai német néptársak szabadságának ügyét”. Nem titkolta, hogy szükség esetén katonai erőszakkal is fellépnek a nácizmus ausztriai győzelme érdekében.

Frank ausztriai látogatásának már előzményei is kínos helyzetet teremtettek a német—osztrák viszonyban. Az osztrák kormány ugyanis diplomáciai úton közölte Berlinnel, hogy Frank müncheni rádióbeszéde után jelenlétét nem tartja kívánatosnak Ausztriában. Frank ennek ellenére május 13-án Bécsbe repült, és másnap beszédet mondott egy nemzetiszocialista nagygyűlésen. Miután átadta a résztvevőknek Hitler személyes üdvözletét, kijelentette: „Bécsnek még egyszer fel kell szabadulnia, de a nemzetiszocialisták vezetése alatt.” Másnap Grazban tartott beszédet. „Senki sem hiúsíthatja meg Ausztriának Németországgal való egyesülését” — hangsúlyozta. Gúnyos megjegyzéseket tett Dollfussra — alacsony termetére célozva Millimetternichnek nevezte —, és követelte a kormány lemondását. Az elhangzott uszító beszédek után az osztrák kormány felszólította Frankot, hogy azonnal hagyja el Ausztria területét, mert ellenkező esetben mint nemkívánatos magánszemélyt rendőri kísérettel viszik a német határig. Az osztrák kormány jogos eljárását a birodalmi propaganda kihívásnak és ellenséges cselekedetnek nyilvánította. A Frank-ügy jelentősen hozzájárult a két ország kapcsolatainak további romlásához.

MUSSOLINI ÉS DOLLFUSS SZÖVETSÉGE

A német—osztrák ellentétek fokozódása miatt Dollfuss igyekezett Ausztria nemzetközi pozícióit megszilárdítani. Belpolitikai törekvéseiből következett, hogy elsősorban a fasiszta Olaszország oldalán keresett védelmet a nácizmus ellen; eközben arra számított, hogy a két fasiszta nagyhatalom könnyen megegyezésre jut a külpolitikai kérdésekben. Ez éppen olyan téves és később végzetes következményekre vezető elgondolás volt, mint az a belpolitikai terv, hogy a Heimwehr közreműködésével létrehozott diktatúrával ellensúlyozza és likvidálja a nemzetiszocializmus befolyását.

Mi volt az olasz—osztrák külpolitikai közeledés alapja? Olaszország külpolitikáját a két világháború között a francia törekvések elleni harc határozta meg, ami különösen éles formát öltött Mussolini hatalomra jutása után. Az olasz tőkésosztály nem tudta elfelejteni, hogy a világháborút követő osztozkodásban a francia kormány ütötte el azoktól az európai befolyási övezetektől és afrikai gyarmatterületektől, amelyeket az 1915-ös londoni titkos egyezmény Olaszországnak ígért. A Franciaország által életre hívott és támogatott kisantant elzárta Olaszország elől a közép-európai és a balkáni terjeszkedés lehetőségét is. Emellett Olaszország gyarmatszerző törekvései és a tuniszi olaszok helyzete miatt kialakult ellentétek állandósították a feszültséget Olaszország és Franciaország között. Franciaellenes vonatkozásban tehát találkoztak Mussolini és Németország érdekei. Ezzel magyarázható, hogy Olaszország számos, elsőrendű fontosságú kérdésben már Hitler hatalomra jutása előtt is támogatta Németországot. Az olasz sajtó mindig megértő hangon írt Németország gyarmatköveteléseiről, és síkraszállt a lengyel korridor megszüntetéséért. Egyetlen kérdés maradt, ahol érdekei összeütköztek Németország érdekeivel: Ausztria. Az osztrák függetlenség fenntartása és ezáltal a Brenner-határ sérthetetlensége az olasz külpolitika állandó törekvése volt.

Hitler és Mussolini között már igen korán szóba került Ausztria jövendő sorsa. Hitler „házi diplomatája”, a később mellőzött Kurt Luedecke már 1922 szeptemberében, tehát Mussolini hatalomra jutása előtt Milánóba utazott, ahol a fasiszta pártlap, a „Popolo d’Italia” szerkesztőségében hosszabb beszélgetést folytatott Mussolinival. Akkori küldetéséről memoárjában ironikusan így emlékezik meg: „Kötőjel voltam két nulla között.” Ez igaz is volt, hiszen akkor még az eljövendő diktátorok csak sóvárogtak a hatalom után. Luedecke Milánóban azt tapasztalta, hogy Mussolini még az esetleges német—olasz szövetség kedvéért sem hajlandó lemondani Dél-Tirolról, hanem e tekintetben folytatni kívánja a polgári kormányok politikáját. Hitler ebből levonta a tanulságokat, és 1923 januárjában egy gyűlésen kijelentette: az NSDAP lemond Dél-Tirolról, mert ennek fejében megkaphatja Olaszország hozzájárulását az Anschluss megvalósításához és az általános német hadkötelezettség bevezetéséhez. A valóságban Mussolini soha nem egyezett bele az Anschlussba, tehát Hitler itt a saját reményeit tüntette fel valóságnak. Eljárásában egyébként egy taktikai meggondolás is szerepet játszott: a német közvéleménnyel el kellett hitetnie, hogy az általános revíziót követelő NSDAP csak igen jelentős ellenszolgáltatás fejében volt hajlandó lemondani Dél-Tirolról. Ennek alaptalansága azonban csak később, 1933 után derült ki.

Hitler és Mussolini kapcsolatainak történetéhez és fejlődéséhez rendkívül érdekes adatokat tartalmaz egy Hitlertől származó, 1928-ban megfogalmazott terjedelmes kézirat, amelyet amerikai és nyugatnémet történészek 1959-ben fedeztek fel és azonosítottak. A kéziratban Hitler a „Mein Kampf”-nál részletesebben foglalkozik a nemzetiszocialista párt külpolitikai programjának elméleti megalapozásával. Olaszországról azt írja, hogy Németország számára a fasiszta Olaszország lehet az egyetlen szövetséges a versailles-i békerendezés elleni harcban, ezért — fontosabb célok érdekében — le kell mondani a dél-tiroli német kisebbség „felszabadításáról”.

Az olasz kormánykörök nemcsak világnézeti okokból fogadták örömmel Hitler hatalomra jutását, hanem azért is, mert a békeszerződés erőszakos revízióját hirdető nácizmus győzelmétől Franciaország meggyengülését, tehát Olaszország külpolitikai helyzetének előnyös változását remélték. Mussolini már 1933 február elején személyes üzenetet küldött Hitlernek. Ebben kifejezte reményét, hogy a két állam szorosan együttműködhet külpolitikai téren. De már ebben az első üzenetében is kérte Hitlert, hogy miután Olaszország és Németország érdekei a Duna-medencében keresztezik egymást, tekintsen el az Anschluss követelésétől, mert ez megzavarhatná, sőt esetleg lehetetlenné is tehetné a két ország szívélyes együttműködését. A nácik felforgató tevékenységének márciusban bekövetkezett fokozódása azonban azt mutatta, hogy Hitler nem vett tudomást Mussolini kívánságáról.

1933 áprilisában Mussolini és Dollfuss találkozott Rómában. Ez alkalommal közösen kidolgozták az osztrák kormány belpolitikai vonalvezetésének alapelveit is. Dollfuss kancellár úgy vélekedett, hogy az osztrák nácik csak két módon tudnának az ország sorsába döntően beleszólni: sikeres felkelés révén — amelyet a nácik számára teljesen kilátástalannak, ezért valószínűtlennek nevezett —, vagy pedig új választások kierőszakolása alapján. (Itt Mussolini teljesen osztotta Dollfuss véleményét, hogy új parlamenti választások kiírását mindenképpen meg kell akadályozni.)

A német Anschluss-törekvésekkel kapcsolatban Dollfuss úgy vélekedett, hogy miután a csatlakozás az osztrák ipar 70%-át tönkretenné, a tőkések és a vállalkozók többsége nem kívánja azt. A szociáldemokraták, németországi testvérpártjuk sorsát látva, lemondtak az Anschluss támogatásáról. A parasztok — akiket a legtöbb gazdasági előnnyel csábíthatott a német—osztrák egyesülés — a bajor katolikusok kíméletlen üldözése miatt nagyrészt szintén elhidegültek az Anschluss eszméjétől.

Ausztria belpolitikai viszonyairól szólva Mussolini nyomatékosan hangsúlyozta a fasiszta jellegű reformok mielőbbi bevezetésének szükségességét. „Legyen erős — mondta Mussolini —, mert csak a tekintélyelvre felépült Ausztria számíthat Olaszország támogatására.” Világos beszéd volt ez: Olaszország csak abban az esetben hajlandó Ausztria függetlenségéért kiállni, ha előbb Dollfuss fasiszta modell szerint átszervezi az osztrák belpolitikai rendszert.

Közvetett formában Gömbös magyar miniszterelnök is ilyen tanácsokat adott. Mussolinihoz hasonlóan azt javasolta Dollfussnak, hogy a baloldal leverésére összpontosítsa erejét, mert így a haladó politikai szervezetek felszámolása után elesik a nemzetiszocialisták azon érve, hogy a Dollfuss-kormány a liberális és a demokratikus erőkkel szövetkezik Németország ellen. Így formálódott ki a „konkurens fasizmus” gondolata, amely szimpatikus volt az osztrák uralkodó rétegek számára, hiszen a gazdasági válság idején különösen megnövekedett a baloldal ereje. Kül- és belpolitikai érdekek találkoztak tehát ebben a torz koncepcióban, amely még a hatalmat birtokló osztály érdekeit tekintve is hibás és rövidlátó volt.

Olasz és magyar ösztönzésre 1933 tavaszán Dollfuss megindította a harcot a baloldal ellen. Március 31-én rendeleti úton feloszlatták a Republikanischer Schutzbundot, bár ez egyelőre nem eredményezte a teljes lefegyverzést, mert a szervezet Ordnerorganisation (Rendezőgárda) formájában még fennmaradt. Április végén letartóztatták Ausztria Kommunista Pártjának egész vezetőségét és sok száz tagját, s német mintára megszervezett koncentrációs táborokba hurcolták őket. A Szociáldemokrata Munkáspárt és a szakszervezetek feloszlatására még nem került sor, mert attól tartottak, hogy Franciaország és Anglia ez esetben megtagadja a lausanne-i kölcsön rá eső részének garantálását. A nyugati közvéleményben már úgyis jelentkeztek olyan hangok, hogy „bár Dollfusst a nemzetiszocializmus fenyegeti, mégis a fasiszta Olaszország és Magyarország szövetségese”. Dollfuss előbb biztosítani akarta a kölcsönt, s csak későbbre tervezte Ausztria Szociáldemokrata Munkáspártjának feloszlatását.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Social Media Auto Publish Powered By : XYZScripts.com