Alekszandr Fagyejev
Második rész
45.
Szeptember vége felé Pervomajka bányatelepen – ide számítva a „Nyolcház” és vidékét és az 1. számú bánya környékét – az Ifjú Gárda volt az egyik legerősebb földalatti ifjúsági szervezet. A pervomajkai iskola minden tevékenyebb felsőosztályos tanulóját bevonták a szervezetbe.
A pervomajkaiak rádiókészüléket állítottak fel, a Szovjet Tájékoztató Iroda jelentéseit és röpiratokat adtak ki, amiket irkák lapjaira másoltak le tussal.
Mennyit vesződtek ezzel a rádiókészülékkel! Összelopkodták a legkülönbözőbb házakban felfedezett, régen sutba dobott, összetört, olcsó készülékek alkatrészeit. A moldovai Borisz Glavan, aki szüleivel Besszarábiából evakuált, és Krasznodonban telepedett le – harci neve a csoportban „Aleko” volt -, elvállalta, hogy a lomokból kitűnő rádiókészüléket szerkeszt. De hazamenet az utcán elfogta egy „policáj”. Rádióalkatrészek és lámpák voltak nála.
Glavan csak románul tárgyalt a rendőrségen, kiabált, méltatlankodott, hogy a „policáj” megélhetési forrásától fosztja meg családját, mert mindez az anyag arra kellett neki, hogy öngyújtókat készítsen belőle, és esküdözött, hogy panaszt tesz majd a román katonai parancsnokságon. Krasznodonban állandóan állomásozott az átvonuló román csapatok néhány tisztje. Glavan lakásán valóban felfedeztek néhány kész és készülőben levő öngyújtót – és tényleg abból élt, hogy öngyújtókat fabrikált. A „policáj” elengedte a szövetséges hatalom e képviselőjét, bár a rádióalkatrészeket elkobozta. De Glavan azért mégis felszerelte a rádiókészüléket, éspedig bizonyos tartalék részekből, melyeket már előbb elrejtett.
A pervomajkaiak önálló összeköttetésben álltak a környező tanyákkal, Lilja Ivanyihina útján, aki a fogság után felépülve tanítónőnek ment a Szuhodol tanyára. A pervomajkaiak voltak a fő fegyverszállítók. A fegyvereket a sztyeppen szedték össze, miközben néha nagyon távol eső kirándulásokra szánták el magukat, hogy felkeressék a Donyec mentén lezajlott ütközetek színhelyét. A fegyvereket másrészt az ideiglenesen elszállásolt német és román katonáktól, tisztektől lopkodták. Miután a pervomajkai szervezet ifjú tagjait felszerelték, a többi fegyvert Szerjozska Tyulenyinnek adták át, aki elraktározta azokat. A raktár helyét Szerjozskán kívül csak igen kevesen ismerték.
Ahogy az Ifjú Gárdában Oleg Kosevoj és Ivan Turkenyics, Krasznodon-telepen Kolja Szumszkoj és Toszja Jeliszenko, magában Pervomajkában Ulja Gromova és Anatolij Popov volt a szervezet lelke.
A pervomajkai csoport vezetősége Tolja Popovot nevezte ki parancsnokának, és ez az ifjú a Komszomolban elsajátított szervező képességével és komolyságával a felelősségteljes fegyelem és elszánt bátorság pecsétjét ütötte a pervomajkai ifjúság vállalkozásaira. Akcióik rendkívül gondosan megszervezett és pontos összműködésen alapultak.
Ulja Gromova volt a vállalkozások kezdeményezője és a pervomajkai felhívások és röpiratok zömének szerzője. Csak most derült ki, milyen óriási erkölcsi tekintélye volt ennek a lánynak társnői és elvtársai körében, még abból az időből, amikor velük egyenlőként a többivel együtt tanult, sétált a sztyeppen, énekelt, táncolt, költeményeket szavalt nekik, és vezette a pionírokat. Ez a sudár lány megkapóan szép volt, nehéz fekete hajfonataival, erős fényben szikrázó, tiszta szemével, melyben titokzatos erők vibráltak. Inkább hallgatag, mint féktelen, inkább nyugodt, mint szenvedélyes volt, bár ez is, az is egybeolvadt benne.
Jellemző az ifjúságra, hogy a felszínes és a valódi, az érdekes és az unalmas, a hazug és a jelentőségteljes dolgok felett nem a tapasztalat és kutatás alapján, hanem első tekintetre, első szóra, úgyszólván kapásból ítélkezik. Uljának most nem volt barátnője, aki különösen közel állott volna hozzá, egyenlően figyelmes, jóakarata és igényes volt mindenkivel szemben. De ha a lányok csak két-három szót váltottak vele, azonnal megérezték, hogy nem lelki sivárság van a modora mögött, hanem komoly elgondolások és gazdag érzésvilág, emberek más és más megítélése, az emberekhez való más és más viszony, és hogy ez a belső világ páratlan szigorban nyilvánul meg, különösen akkor, ha valaki rászolgált az erkölcsi elítélésre. Ha ilyen jellem magával egyenrangúnak tart bennünket, ez kitüntetésszámba megy, nem is szólva arról, hogy milyen hatást vált ki, ha csak egy rövidke pillanatra a szívét is kitárja.
Ugyanígy viselkedett Ulja a fiúkkal is. Egyik sem állíthatta, hogy a lány barátságosabb vele, mint mással, egyetlenegy fiú sem akadt, aki ezt magára vonatkoztatva feltételezhette volna. Tekintetéből, mozdulatából minden fiú megértette, hogy nem hiú, beképzelt egyéniséggel, még kevésbé sivár lélekkel van dolga, de érezték azt is, hogy igazi szenvedély szunnyad benne. De akit ez a szenvedély eláraszthatna, azt Ulja még nem találta meg. Arra meg képtelen volt, hogy elaprózza magát. Ulját a fiúk azzal a be nem vallott félénk és önzetlen imádattal vették körül, amely csak az erős lelkű és tiszta lányoknak jut.
Ez, nem pedig olvasottsága meg okossága volt az oka, hogy Ulja olyan természetesen, szinte még maga előtt is észrevétlenül meghódította barátnői és társai szívét.
A lányok mostanában leginkább az Ivanyihin nővéreknél találkoztak, gyülekeztek, kötöző csomagokat készítettek itt a sebesülteknek.
A kötszert még Ljubka kaparintotta el azoktól a német tisztektől és egészségügyi katonáktól, akik annak idején náluk mulatoztak. Csak úgy mellékesen szerezte meg, nem is tulajdonított különösebb fontosságot a dolognak. Amikor azonban Ulja tudomást szerzett a kötszerekről, nyomban rájött, hogyan lehetne legjobban hasznosítani.
– Minden fiúnál legyen egy ilyen kötszercsomag, arra az esetre, ha majd harcolniok kell – mondta Ulja.
Lehetséges, hogy tudott már valamit, mert azt is hozzátette:
– Hamarosan eljön az idő, amikor valamennyien megmozdulunk, és akkor nagyon sok kötszerre lesz szükségünk.
Ulja csak megismételte, amit Vanya Zemnuhov mondott a vezetőségi ülésen. Arról pedig sejtelme sem volt, hogy a fiú honnan szerezte értesüléseit.
Így hát ültek, és kötszercsomagokat csináltak. Még Sura Dubrovina, a diáklány is, aki a múltban kis individualistának számított, részt vett a munkában, mert Maja Peglivanova iránti barátságból szintén belépett az Ifjú Gárdába. A vékonyka Szasa Bondarova kijelentette:
– Tudjátok, lányok, kikre hasonlítunk most? Öreganyókra, akik valamikor bányában dolgoztak, aztán nyugdíjba kerültek, vagy gyermekeik gyámkodására szorultak. De sokszor láttam őket nagyanyámnál! Mint mi mostan, ők is mindennap összegyűltek a nagyanyámnál: az egyik kötött, a másik varrt, a harmadik pasziánszozott, a negyedik segített nagymamának krumplit tisztítani, és – mind hallgatott … Hallgatott, hallgatott, aztán az egyik felállt, nyújtózkodott, és azt mondta „Hát, menyecskék, mi lenne, ha szereznénk egy kis gondűzőt?”… Az öregek mosolyogtak, valamelyik azt mondta: „Bizony nem ártana egy kevéske frissítő” … És megkezdték a gyűjtést. Fejenként tizenöt kopejkát adtak össze. Alig nézel körül, a kis butykos már az asztalon áll. Nem kell sok itóka az ilyen öreg néniknek. Isznak egy gyűszűnyit, megtörlik kezük fejével a szájukat, és nótába fognak: „Hej gyűrűcském, aranyos gyűrűcském …”
– Ej, ez a Szaska mindig kitalál valamit! – nevetnek a lányok. – És mi lenne, ha mi is énekelnénk olyasfélét, mint az öregek?
Közben megjött Nyina Ivancova is, aki mostanában ritkán járt ide s csak azért, hogy együtt legyen néha a lányokkal. Mostanában mindig mint a vezetőség összekötője jelent meg, de hogy hol van ez a vezetőség, és kikből áll, azt nem tudták a lányok. A vezetőséget úgy képzelték el, hogy valahol bizonyos felnőtt férfiak ülnek a föld alatt, jobban mondva föld alatti fedezékben. A falakon mindenütt térképek, az illető férfiak állig felfegyverzettek, és nyomban rádióösszeköttetésbe tudnak lépni a fronttal. Még talán Moszkvával is. Lám, megjött Nyina Ivancova, és kihívta Ulját az utcára, és a lányok azonnal tudták, hogy Nyina valamilyen új utasítást hozott. És valóban, néhány perc múlva Ulja visszatért, és azt mondta, hogy el kell mennie … Aztán magához intette Maja Peglivanovát, és közölte vele, hogy a sebkötöző csomagot osszák szét házanként. Hét-nyolc darabot azonnal vigyenek az ő lakására. Lehet, hogy rövidesen szükség lesz rájuk.
Negyed óra sem telt el, amikor Ulja, összefogva szoknyáját, először az egyik, aztán a másik hosszú, formás lábát lendítette át a palánkon, átmászott Popovék kertjébe, ahol a száradó fűben, az öreg meggyfák árnyékában, egymással szemben, az üzbég sapkás Anatolij Popov és a fekete hajú Petrov heverészett, és a kerület térképét tanulmányozta.
Már messziről észrevették Ulját, s amikor a lány odaért, halkan beszélgetve nézegették tovább a térképet. Ulja lányos kézmozdulattal hátradobta arcába hulló haját, összefogta szoknyáját, térdét egymáshoz szorítva leguggolt, és szintén a térkép tanulmányozásába merült.
Az ügy, amelyről Viktor és Anatolij már tudott, és amiért elhívatták Ulját, a pervomajkaiak első komoly tűzpróbája volt: az Ifjú Gárda vezetősége parancsot adott, hogy szabadítsák ki a Pogorelij tanya erdőgazdaságában dolgozó hadifoglyokat.
– Az őrség szállása messze van? – kérdezte Anatolij.
– Az őrség magán a tanyán lakik, jobbra az úttól. A barakk meg az erdő melletti tisztáson áll, emlékszel? Ezelőtt valamilyen raktár volt ott. Csak priccseket csináltak, aztán drótsövénnyel vonták be. És mindössze egy őrszem … Azt hiszem, leghelyesebb, ha az őrséget bántatlanul hagyjuk, és csak az őrszemet szereljük le. Pedig kár: mindegyiket meg kellene fojtani – mondta Viktor haragosan.
Viktor Petrov nagyon megváltozott apja pusztulása óta. Sötét bársonyzubbonyban feküdt a fűben, komoran, elszántan nézte Anatolijt; száraz fűszálat rágcsált, és kedvetlenül mondta:
– Éjszakára lakat alá teszik a foglyokat, de magunkkal hozhatjuk Glavant a szerszámokkal, az zajtalanul elintéz mindent …
Anatolij Uljára nézett.
– Mi a véleményed? – kérdezte.
Ulja ugyan nem hallotta a beszélgetés elejét, de közös munkájuk első percétől kezdve magától adódott, hogy félszóból is mindent megértett. Most is rögtön tudta, mivel elégedetlen Viktor.
– Értem Vityát, persze, nagyon jó lenne egy csapásra az egész őrséget elintézni. De ilyen hadműveletekre mi még nem vagyunk elég érettek – mondta nyugodt alt hangján.
– Ez az én véleményem is – válaszolt Anatolij. – Ott kell kezdeni, ahol egyszerűbb, és ahol a legcélravezetőbb.
A következő este öt fiú surrant be sorjában a Donyec partján fekvő Pogorelij tanya körüli erdőbe. Anatolij és Viktor meg iskolatársaik: Vologya Rogozin, Zsenya Sepelov, aki a legkisebb volt közöttük, és Borisz Glavan. Mindannyiuknál volt revolver. Viktor ezenkívül apja öreg finn kését is magához vette. Ezt a finn kést mostanában mindig bársonyzubbonya alatt hordta. Borisz Glavan harapófogót, feszítővasat, csavarhúzót hozott magával.
A délvidéki sztyepp kora ősz csillagos ege borult föléjük: a hold nem világított. A fiúk a folyó jobb oldali, meredek partján feküdtek. A cserjés, amely itt egészen a vízpartig ért, halkan susogott alattuk, a víz ezüstösen vibrált, és szinte zajtalanul hömpölygött, csak valahol lent, az omladozó parti homokban kapott el vagy engedett tova egy-egy gallyat olyan csámcsogó zajjal, mint amikor a kisborjú szopik. A túlsó parton a sztyepp ködös, alig szürkülő homályba süllyedt.
Megvárták az éjfélt, amikor őrségváltásra került a sor.
Oly szép és titokzatos volt ez a kora őszi éj, a folyón túl alig-alig ezüstlő ködös párákkal, halkan neszelő susogással, hogy a fiúkat különös érzés fogta el. Nehéz volt elszakadniuk ettől a folyótól, a susogástól, hogy egy rozsdás drótsövénynél néma harcba kezdjenek a német őrszemmel. Hisz ez a víz, az éj suttogása mind-mind olyan ismerős, meghitt volt; s ami előttük állt, azt életükben először kell megtenniük, s még azt sem tudták, hogyan fogjanak hozzá. De eltitkolták egymás előtt ezt az érzést, és egészen halkan arról beszélgettek, aki kedves volt szívüknek.
– Vitya, emlékszel erre a helyre? Ez az a bizonyos hely … igaz? – kérdezte Anatolij.
– Nem, az kissé lejjebb van, ott a partomlásnál, ahonnan a csámcsogás hallatszik. Mert nekem akkor át kellett úsznom a túlsó partra, és egyre attól féltem, hogy téged egyenesen az örvénybe sodor.
– Utólag bevallhatom, hogy alaposan megijedtem – mondta gyerekes mosollyal Anatolij már szinte fuldokoltam …
– Zsenya Moskov és én éppen kiléptünk az erdőből. Piff- puff, hogy az ördög vinné el! … És ami a legfőbb, nem tudtam úszni – szólt közbe egy nyakigláb, igen cingár fiú: Vologya Rogozin, akinek mélyen szemére húzott sapkája óriási ellenzőben végződött, és tökéletesen eltakarta arcát. – Nem, ha Zsenya Moskov a meredekről amúgy ruhástul bele nem veti magát a vízbe, akkor nem viszed el szárazon – szólt oda Viktornak.
– Persze hogy nem! – ismerte be Viktor. – És most mit hallasz Moskovról?
– Semmit – mondta Rogozin csak azt, hogy alhadnagy, a legalacsonyabb rangú tiszt, méghozzá a gyalogosoknál. Ezek a kis tisztek úgy potyognak, mint ősszel a légy …
– Hát nagyon csöndes ez a ti Donyecetek. Nézzétek csak meg a mi Dnyeszterünket! Az igen, az aztán folyó – mondta Borja Glavan, könyökére támaszkodva, és fehér foga felvillant a homályban. – Hömpölyög, rohan. Gyönyörű! Ha nálunk elmerülsz, akkor aztán nincs menekvés! Aztán ide figyelj, miféle erdő is ez a tiétek? Mi is sztyeppen élünk, de nekünk olyan erdőnk van a Dnyeszternél, hogy még! Nyárfák, lucok, két kézzel nem fogod át, és a csúcsa – majdnem az égig ér …
– Ugye, szívesen élnél ott? – mondta Zsenya Sepelov. – Mégis felháborító, hogy az emberek nem élhetnek ott, ahol jólesik nekik … Mindennek a háború az oka és általában … Éljen mindenki ott, ahol szeretne. Tetszik Brazília – tessék! Én a magam részéről nyugodtan elélnék a Donyec-medencében. Nekem igazán nagyon tetszik itt …
– Ide hallgass, ha csakugyan nyugodtan akarsz élni, akkor gyere el hozzánk béke idejére Szorokába, a járási székhelyre. Vagy inkább a falunkba, még a neve is, barátocskám, szépen hangzó, történelmi név: Cárgrád! – és Glavan halkan felnevetett. – Csak aztán ne válassz valami fáradságos munkakört. Ne adj’ isten, hogy például jószágbeadási meghatalmazottnak csapj fel. Légy, mondjuk, a helyi Vöröskereszt Egyesület elnöke. Nem lesz más gondod, mint a fodrász, munka egyáltalán nincs, csak jó borocskát iszogatsz. Isten bizony, irigylésre méltó foglalkozás! – mondta vígan Glavan.
– Csöndesebben, már nagyon jókedvű vagy! – szólt Anatolij barátságosan.
Megint megütötte fülüket a folyó felől a csámcsogó, szopásra emlékeztető zaj.
– Ideje már… – jegyezte meg Anatolij.
A természet egyszerű, közvetlen átérzése, az élet csöndes boldogsága, mely az előbb meglegyintette őket, hirtelen eltűnt.
Viktor vezetésével – aki itt minden bokrot ismert – megkerülték az erdőt, s az irtás szélén egyenként a sűrűbe sompolyogtak, ahonnan még nem látszott a barakk. Itt feküdtek egy darabig. Hallgatóztak. Csodálatos csend ült körös-körül. Viktor jelt adott, mire továbbkúsztak.
Már ott feküdtek az erdő szélén. A ferde tetejű, magas barakk előttük feketéllett. Közönséges barakk volt, de most, hogy foglyokat tartottak benne, zordnak és iszonyatosnak látszott. Környéke kopár és puszta volt. Balra az őrszem fekete alakja sötétlett. Távolabb balra az út húzódott. Az út két oldalán tanyaházak. De ezeket már nem lehetett látni.
Körülbelül fél óra volt hátra az őrségváltásig. Ezalatt szótlanul feküdtek, és le nem vették szemüket az őr sötét, mozdulatlan alakjáról.
Végre valahonnan, elölről, kissé bal felől, közeledő léptek zaja hallatszott, és bár még nem látták, de hallották, hogy két ember lépést tartva közeledik az úton. A vezető és a leváltó őr érkezett meg. Fekete alakjuk az őrszem felé tartott, aki meghallva lépteiket, „vigyázz”-ba merevedett.
Elfojtott német vezényszó hallatszott, utána fegyverzörgés, valaki összecsapta a csizmasarkát. Két alak távozott. Lépésük kopogott. A köves úton egyre távolodott, tompult, aztán egészen elhalt a léptek zaja.
Anatolij óvatosan Zsenya Sepelov felé fordította fejét, de ez már a sűrű mélyébe kúszott. Az volt a feladata, hogy megkerülve a tanya szélét, figyelőállást foglaljon el a kis ház mellett, melyben az őrség lakott.
Az őr, akár a farkas a ketrecben, fel s alá járkált a drótsövény mellett. Vállán puskával, gyors léptekkel mozgott, és hallatszott, hogy a tenyerét dörzsölgeti: alighanem fázott, mert álmos volt.
Anatolij odaért Viktor kezéhez, mely nagyon forró volt, és gyöngéden megszorította:
– Talán együtt? – suttogta, Viktor füléhez nyomva ajkát.
Ez már baráti gyengeség volt. Viktor tagadóan intett a fejével és előremászott.
Anatolij, Borisz Glavan és Vologya Rogozin visszafojtott lélegzettel lesték őt és az őrt. Azt hitték, minden kis zörej, melyet mászás közben okozott, elárulja Viktort. A fiú egyre távolodott tőlük, bársonyzubbonya eggyé olvadt a környezettel, sem látni, sem hallani nem lehetett. Érezték, hogy most … most kell megtörténnie … és kimeredt szemmel követték az őr fekete alakját. De az őr változatlanul járt fel és alá a drótkerítés mellett. Semmi sem történt, s nekik úgy rémlett, végtelen sok idő telt el azóta, hogy Viktor eltűnt mellőlük. És nemsokára pirkad …
Viktor azzal a félig elfelejtett, még pionír korából való játékszenvedéllyel, hogy túljárjon az őr szerepét játszó pajtás eszén, a földhöz lapulva kúszott előre. Hasa nem érte a földet, hanem előírás szerint zajtalanul és hajlékonyán előretette előbb a jobb kezét, aztán a bal lábát, másik kezét, utána a jobb lábát. Ha az őr feléje közeledett, Viktor mozdulatlanná meredt; mikor az őr továbbment, folytatta a kúszást, és szinte fékezte magát, hogy a kelleténél gyorsabban ne kússzon.
A szíve erősen dobogott, de félelmet nem érzett. Addig a pillanatig, amíg kúszni kezdett, arra kényszerítette magát, hogy apjára gondoljon, mert újra meg újra fel akarta éleszteni a bosszú tüzét. Most teljesen elfeledkezett erről, és minden lelkierejét arra összpontosította, hogy észrevétlenül közelíthesse meg az őrt.
Így kúszott egészen a drótsövénykerítés sarkáig, és ott mozdulatlanná merevedett. A drótsövény szabályos négyszögben vette körül a barakkot. Az őr ellépdelt a szemben levő sarokig, megfordult. Viktor elővette finn kését, foga közé szorította, és feléje kúszott. Szeme már úgy megszokta a sötétséget, hogy még a drótot is tisztán látta. Az jutott eszébe, hogy valószínűleg az őr szeme is hozzászokott a sötétséghez, és közvetlen közelébe érve biztosan észreveszi, hogy ott fekszik előtte a földön. De az őr a drótsövény bejáratához kerülve megállt. Viktor tudta, hogy ez nem egyszerű bejárat, hanem olyan különleges felszerelésű, szöges dróttal átvont spanyollovasféle. Feszülten várt, de az őr vállára akasztott fegyverrel, kezét zsebre vágva, háttal a barakknak megállt, és kissé lehajtotta a fejét.
Viktor most ugyanazt érezte, amit pajtásai, akik dermedten lesték: mi lesz? Úgy tetszett, hogy már nagyon sok idő múlt el, és nemsokára kivilágosodik. Már nem is törődött azzal, hogy az őr most könnyebben megláthatja, főleg könnyebben meghallhatja, mert a saját lépteinek zaja nem vonja el figyelmét az egyéb zörejektől. Viktor most már egyenesen feléje kúszott. Alig két méter választotta el tőle. Az őr zsebre vágott kézzel, puskával a vállán, sapkás, ide-oda kókadó fejét lehorgasztva, továbbra is a helyén állt … Viktor nem emlékezett rá, hogy tett-e még pár kúszó mozdulatot, vagy egyszerre ugrott fel, de már az őr mellett volt, és döfésre emelte a kést. Az kinyitotta szemét, hirtelen Viktor felé fordult – nagyon öreg, sovány német volt, arca csupa borosta. A szeme tébolyodottan kimeredt. Még arra sem volt ideje, hogy kivegye kezét a zsebéből. Csak furcsa, hörgésszerű kiáltás tört ki a torkán.
– A-a-a! …
Viktor teljes erővel vágta bele finn kését a katona nyakába, balra az állától. A tőr a kulcscsont alatt markolatig hatolt a puha húsba. A német összeesett. Viktor rázuhant, hogy még egyszer beleszúrjon, de a német már alig-alig vergődött, és szájából bugyogva tört elő a vér. Viktor felállt, eldobta a véres kést, és nyomban utána hányni kezdett, de olyan erővel, hogy kezével befogta a száját, mert attól félt, hogy meghallják.
Ebben a pillanatban már ott volt mellette Anatolij, aki visszanyomta kezébe a finn kést, és odasúgta:
– Fogd, még nyomra vezet …
Viktor eldugta a kést, Rogozin pedig megfogta a kezét, és azt mondta:
– Gyerünk.
Viktor elővette revolverét. Rogozinnal az úthoz mentek és lehasaltak.
Borja Glavan attól félve, hogy a sötétben belebotlanak a tüskés spanyollovasokba, drótvágójával szakszerűen utat nyitott két oszlop között a drótsövényen, aztán Anatolijjal a barakk ajtajához rohant. Ujja hegyével kitapogatta az ajtózárt. Egyszerű vasretesz volt, függő lakattal. Glavan feszítővassal letörte a lakatot. Félretolták a reteszt, és vad izgalomban kinyitották az ajtót. Elviselhetetlen, dohos, meleg bűz csapott feléjük. Az emberek felébredtek, az ajtótól jobbra, balra alakok tolongtak, akik félálomban rémült kérdésekkel fordultak egymáshoz.
– Elvtársak! … – mondta Anatolij, de a felindulás elvágta a szavát.
Ujjongó, elfojtott kiáltások törtek ki, de lepisszegték a kiáltókat.
– Vonuljanak az erdőn át a folyóhoz, aztán tovább, ki felfelé, ki lefelé a vízen – mondta Anatolij, aki már uralkodott magán.
– Gorgyij Kornyijenko itt van?
– Jelen! – hallatszott a tolongó emberi testek közül.
– Menjen haza a feleségéhez … – Anatolij kiment a barakkból, és megállt az ajtónál.
– Megmentőnk! … Örök hála! … Szabadítónk! … – hallotta Anatolij.
Az első menekülők nekiszaladtak volna a spanyollovasoknak, de Glavan ott termett, és a drótsövény kijáratához irányította őket. A foglyok a kijárat felé tódultak. Valaki mindkét karjával vállon ragadta Anatolijt, és lihegve, boldogan súgta a fülébe:
– Tolja! … Tolja! …
Anatolij megremegett, és feléje fordította arcát.
– Zsenya Moskov! – mondta Anatolij, aki valamilyen ismeretlen okból nem is csodálkozott a találkozáson.
– Megismertelek a hangodról – mondta Moskov.
– Várj! Menjünk együtt …
A pirkadat még messze volt, amikor Anatolij és Viktor elváltak a fiúktól, és a csontig aszott, mezítlábas, büdös rongyokba burkolt ótvaros Zsenya Moskovval együtt egy keskeny, burjános szakadékban ledőltek a fűbe.
Csodának tűnt, hogy kiszabadították Zsenya Moskovot, akiről rövid idővel ezelőtt a Donyec partján beszélgettek. Anatolij kimerült volt, tele boldog izgalommal. Folyton a kitűnően sikerült vállalkozás hol egyik, hol másik mozzanatáról beszélt, dicsérte Viktort, Glavant és a többi fiút, aztán megint arra tért át, hogyan szabadították ki Zsenya Moskovot. Viktor komoran, szűkszavúan válaszolgatott. Moskov meg egész idő alatt hallgatott. Végül Anatolij is elnémult. A szakadék csöndes, nagyon csöndes és sötét volt.
Egyszerre valahol lejjebb a Donyecen tűzfény csapott az égre. Hirtelen lobbant fel, elborította a fél eget, mely így óriási lepelként függött a tűzvész fölött. Még a szakadék is megvilágosodott.
– Hol lehet ez? – kérdezte halkan Viktor.
– Gundorovszkaja körül – mondta Anatolij rövid hallgatás után. – Ez Szerjozska – folytatta letompítva hangját. – Kazlak égnek. Minden áldott éjjel gyújtogatja őket.
– Nem ezt tanultuk az iskolában. Az élet széles, tiszta útja fénylett előttünk, és lám, mivel kell foglalkoznunk! – fakadt ki hirtelen Viktor. – Nincs más kiút.
– Fiúk! Hát igazán szabad vagyok? Fiúk … – kiáltotta hirtelen rekedt hangon Zsenya Moskov, két kezébe temetve arcát, s odaborult a szikkadt fűre.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!