AUSZTRIA MUSSOLINI ÉS HITLER KÖZÖTT

1. FEJEZET

(idézet: Az Osztrák tragédia – 1933-1938)

1

BÉCS, 1938. MÁRCIUS 15., KEDD

Az osztrák főváros történelmi központjában látványos eseményre készülnek: a Heldenplatzra Hitler Adolf érkezését várják, aki majd bejelenti, hogy Ausztria „önként és végérvényesen” csatlakozott az „ezeréves német birodalomhoz”. A Ringstrasse középületeit horogkeresztes zászlók erdeje borítja, a hangszórók szünet nélkül pattogó indulókat és az „egy nép, egy birodalom, egy vezér” jelszavát harsogják. A Hotel Imperialtól a Burgig terjedő útvonal mentén több mint negyedmillió ember tolong. Látni akarják, amint a fekete ruhás elit testőrcsapatok és a Berlinből Bécsbe vezényelt rendőralakulatok sorfala között elhalad a német birodalom vezérének nyitott Mercedes kocsija.

Délelőtt 11 órakor indul el az Imperial elől a gépkocsioszlop. A Führer állva utazik a nyitott kocsiban, kezét üdvözlésre emeli. „Heil Hitler!” — kiáltozza ütemesen a tömeg. A Heldenplatz kapujától a Burg neoklasszicista stílusban épült szárnyának bejáratáig, német és osztrák tábornokok élén, Hitler gyalog teszi meg az utat. A kapubejárat fölött máskor látható három szót — „Justitia regnorum fundamentum” (A kormányzás alapja a jog) — most három hatalmas horogkeresztes zászló takarja el. A tömeg éljenző zúgása betölti a hatalmas teret, amikor Hitler kilép az épület erkélyére. Seyss-Inquart birodalmi helytartó szól először. „Vezérem! Az osztrák szövetségi állam legfelsőbb törvényes képviselőjeként jelentem a vezérnek és birodalmi kancellárnak, hogy az osztrák nép akarata és kívánsága szerint Ausztria a német birodalom része lett” — mondja a mikrofonba. Ismét lelkes éljenzés. Prinz Eugen méltóságteljes lovas szobrára kapaszkodva valaki vadul lengetni kezd egy horogkeresztes zászlót. Percekig eltart, míg Seyss-Inquart folytatni tudja beszédét. „Vezérem! Ön egységes akarattá olvasztotta össze a német népet, valamennyi utánunk következő német generáció érdekében. Ma üdvözli önt az új, mégis örök Németország, s mi követjük önt, bárhová vezessen is bennünket.” Ezután Hitler áll a mikrofon elé. Diadalmas tekintettel végigméri a lelkes tömeget. Soká tart, míg rövid beszédét végigmondhatja. „Német férfiak és nők! Néhány nap alatt a német népközösség életében olyan átalakulás ment végbe, amelynek jelentőségét csak az utánunk következő generációk tudják majd teljes nagyságában felmérni … Ebben az órában életem legfontosabb jelentésével állhatok a német nép elé. Mint a német nemzet vezére és kancellárja jelentem a német történelemnek, hogy hazám belépett a német népközösségbe.”

Ausztria belépett a német népközösségbe … A nemzetiszocialista Németország közösségébe, amelynek teljes gazdasági, katonai és szellemi erejét 1933. január 30-a óta a német fasiszták világuralmáért indítandó háború előkészítésére összpontosították. Tagja lett annak a „német vér- és fajközösségnek”, amely az emberi szabadságjogokat eltaposva, a kultúrértékeket megtagadva a nyers erőszak, a barbárság kultuszát emelte oltárra. Ausztria megszállása és a német birodalomhoz csatolása Hitler első, még vértelen hódítása volt. Az Anschluss azonban csak átmeneti állomást, Duna-völgyi kiindulópontot jelentett a további német előretöréshez. A Heldenplatzon tüntető negyedmillió ember közül ezt akkor bizonyára kevesen tudták. De tudták azok a százezrek, akik már a Gestapo őrizetében sínylődtek, s további százezrek érezték, hogy az erőt, egységet és lelkesedést sugárzó kulisszák előtt Ausztria legsúlyosabb történelmi tragédiája zajlik.

 

IRÁNY: AUSZTRIA

Az első világháborút követő versailles-i békerendszer egyik legsúlyosabb ellentmondása az volt, hogy a győztesek egy leszerelt Németországgal számolva alakították ki a hatalmi viszonyokat, s ugyanakkor nem teremtettek hatásos biztosítékokat Németország újrafelfegyverkezése ellen. A békeszerződés tiltó záradékait a demokratikus erőkre támaszkodó szerződések olyan rendszerével kellett volna körülbástyázniuk, amely adott esetben biztos garanciát jelentett volna a német militarizmus újjáéledése ellen. A győztesek belső ellentétei miatt azonban erre nem kerülhetett sor. Így a nyugati nagyhatalmak tehetetlenül szemlélték Hitler hatalomra jutását 1933. január 30-án, s akkor sem cselekedtek, amikor Hitler, sorra felrúgva a versailles-i tilalmakat, a háború előkészítésének útjára lépett.

Németország új urai Ausztriát szemelték ki első áldozatnak. Hitler már 1925-ben a „Mein Kampf”-ban számot vetett a jövő lehetőségeivel. Felismerte, hogy a békerendszer globális revíziójának követelése egységbe kovácsolná az első világháború győzteseit. Ezt pedig minden körülmények között el akarta kerülni, sőt éppen a volt szövetségesek belső ellentéteit kihasználva — s ha lehet, fokozva — remélte elérni céljait. Ezért a tüzet Franciaország kis szövetségeseire irányította. Ennek fejében — legalábbis átmenetileg — lemondott a brit hatalmi érdekeket sértő gyarmati követelésekről és a tengerek feletti uralomban való osztozkodásra vonatkozó igényéről. E kontinentális taktikával Hitlernek sikerült eloszlatnia az angol uralkodó körök konzervatív és szovjetellenes szárnyának kezdeti bizalmatlanságát, sőt fokozatosan megértésre és támogatásra talált körükben a versailles-i „igazságtalanságok” jóvátételét illetően. Az angol polgári lapok Hitler kancellárságát úgy tárgyalták, mint valami egészen természetes fejleményt, amelyet megakadályozni amúgy sem lehetett volna. A demokratikus közvélemény aggodalmát azzal igyekeztek eloszlatni, hogy a Hitler-kormányban részt vevő nem náci miniszterek jelenléte ki fogja zárni, hogy az új német kormány kizárólag nemzetiszocialista célkitűzéseket szolgáljon.

A hatalomátvétel idején egyébként szó sem lehetett nyugati irányú terjeszkedésről. Az 1925-ben megkötött locarnói egyezményben Anglia és Olaszország kezességet vállalt Franciaország és Belgium keleti határainak sértetlenségéért, tehát ebben az irányban egyelőre reménytelennek látszott minden vállalkozás. A Lengyelországot a tengerrel összekötő sáv, az ún. korridor problémájának felvetése pedig tovább szilárdította volna Franciaország kelet-európai befolyását.

Ausztria volt Európa egyetlen olyan gyenge pontja, ahol Hitler számítása szerint Németország a háború kockázata nélkül megindulhat. Angol kormánykörök már korábban is hajlottak arra, hogy a német—osztrák viszonyt a németek belső ügyének tekintsék, ezért Anglia oldaláról nem kellett meglepetésektől tartani. A német vezetők e helyzetmegítélése még hosszú ideig reálisnak bizonyult. Franciaország közvetlen beavatkozása sem fenyegetett, mivel Ausztria nem volt a francia szövetségi rendszer tagja, mint a kisantant államai. Ezenkívül a sokesztendős német propaganda eredményeként Ausztriában számítottak a legkisebb belső ellenállásra; ez nem volt mellékes körülmény, hiszen Németország még nem készült fel egy esetleges háborúra.

A nácik már jóval 1933 előtt igyekeztek behatolni Ausztriába. A német náci párt, az NSDAP 1920-ban kiadott programja már kimondta, hogy a párt célja a versailles-i és az Ausztriára vonatkozó Saint Germain-i békeszerződés döntéseinek likvidálása és valamennyi németnek egységes nagynémet birodalomban való egyesítése. 1925-ben a „Mein Kampf”-ban Hitler határozottan leszögezte, hogy „Ausztriának vissza kell térnie a nagy német anyaországhoz, mégpedig nem valamiféle gazdasági meggondolás alapján … Azonos vér közös birodalomba tartozik. A német népnek addig nem lehet joga gyarmatpolitikai tevékenységre, amíg saját fiait nem tudja egységes államban összefogni.” Hitler a német—osztrák viszonyt sohasem tekintette államközi kérdésnek, hanem legbensőbb pártügynek, amelyet „nemzetiszocialista eszmei közösség” alapján lehet csak megoldani. 1926-ban az osztrák náci pártot szervezetileg is egyesítették a némettel, és Ausztria területét „VIII. Gau” néven besorolták a párt szervezési rendszerébe.

Az osztrák nácik azonban Hitler hatalomra jutásáig nem tudtak említésre méltó tömegbefolyásra szert tenni. 1927-ben Ausztriában 130 helyi náci csoport működött, de a taglétszám alig érte el a 7000 főt. 1930-ra ez a szám 110 000-re emelkedett, de még mindig messze elmaradt a többi ausztriai párt taglétszámától. Az 1930-as választásokon önállóan induló nácik egyetlen képviselői mandátumot sem tudtak szerezni. A választások után Hitler Theodor Habichtot, a német nemzetiszocialista párt tagját és a Reichstag képviselőjét nevezte ki az osztrák náci párt országos vezetőjévé, Landesinspekteurévé. Habicht azután az osztrák Alfred Proksch, Eduard Frauenfeld, Josef Leopold stb. támogatásával féktelen Anschluss-propagandába kezdett.

Ki volt ez a Theodor Habicht? Korábban a náci párt városi vezetőjeként működött, Wiesbadenben. Most a „Landesinspekteur” hangzatos címével felruházva szabad kezet kapott Ausztria erőszakos annexiójának előkészítésére. 1932-ben kiadta az osztrák náci párt szolgálati könyvét, amelyben brutális nyíltsággal kifejtette a párt céljait. Idézzük e könyv egy részletét, mert jellemző képet ad a náci párt programjáról, amely nemcsak Ausztriára, de más meghódításra kiszemelt országokra nézve is érvényes volt:

„Az NSDAP az összes alá- és mellérendelt, valamint különleges szervezeteivel önálló államot képez a jelenlegi rendszerben. A pártállam a jelenlegi államtól abban különbözik, hogy 1. még nem fog össze valamennyi állampolgárt, illetve az állampolgárok egy részének felvételét elutasítja, 2. még nem irányítja az összes nyilvános testületet, szervezetet és egyesületet, 3. még nincs az államhatalom birtokában. A hatalom megragadásának pillanatában azonban az állami szervek helyébe a pártszervek lépnek, illetve átveszik azokat. Így valósul meg a párt és az állam egysége.”

Habicht kinevezésével az osztrák párt irányítása és az Anschluss-gondolat hirdetése teljesen a németek kezébe ment át. Rövidesen jelentkeztek e tény összes katasztrofális következményei.

A német náci párt választási sikerei és politikai befolyásának megnövekedése nem maradt hatástalan az osztrák társadalomra sem. Az osztrák nácik is erősödni kezdtek. Híveik főleg az állás nélküli fiatalok, a világháború után leszerelt tisztek és a válság következtében tönkrement kispolgárok közül kerültek ki. A hivatalokat a régi klerikális elemek töltötték meg, az egyetemi hallgatók közül sokan nem számíthattak megfelelő állásra. Ezek igen hamar a nemzetiszocialista eszmék híveivé váltak, mert azt remélték, hogy a náci hatalomátvétel véget vet a régi hivatalnoki kaszt uralmának, és előttük is megnyitja az érvényesülés lehetőségét. A világháború után leszerelt tisztek és altisztek a nácizmus militarista jelszavaitól lelkesültek, a kispolgárság egyes köreiben pedig az antiszemita propaganda talált visszhangra. A németség egységéről és a németek világuralmának kivívásáról hangoztatott szólamok pedig még szélesebb körben hatottak. Az osztrák náci párt tehát a „lázadó középosztály” ki nem elégített rétegéből toborozta mindenre elszánt híveit, akik a középosztály jóllakott részét halálos ellenségüknek tekintették.

Hitler kormányra jutása után a német párt a hatalom minden eszközével támogatta az osztrák nácik megerősödését. Ezek közül az egyik legfontosabb a propaganda volt. Az osztrák Hazafias Arcvonal propagandafőnökének, Hans Beckernek a második világháború után nyilvánosságra hozott adatai szerint Németország akkoriban havi kétmillió schillinget fordított az ausztriai propagandára. A német sajtó és rádió szüntelenül hangoztatta, hogy Ausztria nemzeti érdekeinek egyedüli képviselője az osztrák náci párt, következésképpen minden ellene hozott korlátozó intézkedés a nemzeti érdekek sérelmét jelenti. Azt hajtogatták, hogy Dollfuss a Vatikánnal és Franciaországgal szövetkezve a birodalom egysége ellen mesterkedik, hogy Ausztria gazdaságilag életképtelen, a „Népszövetség kolóniája”, „Európa Mandzsúriája”, „frankofil bástya” stb. A német propaganda Ausztria közállapotainak csak az árnyoldalait emelte ki. Ez a torz tükör csak az önkényt, a gazdasági bajokat, a munkanélküliséget, a börtönöket és az internáló táborokat, a korrupciót és a dilettantizmust mutatta. A náci hatalomátvétel esetén pedig sikereket, győzelmeket, egységet, munkaalkalmat és gazdasági fellendülést vetített a tömegek elé. Igyekezett beleszuggerálni az osztrák közvéleménybe, hogy az Anschluss minden társadalmi nehézség megoldásának alapfeltétele. E propaganda különösen azért volt erős hatású, mert a német fasiszta állam szigorú központi irányítása alatt működött, minden ellenzéki hang teljes kizárásával. Érthető, hogy megzavarta az osztrák társadalom egy részének tisztánlátását.

A párt és alárendelt szervezetei — az SS, az SA, a Hitlerjugend stb. — jó előre felkészültek a hatalom átvételére. 1933 tavaszán az osztrák rendőrség egy házkutatás alkalmával megtalálta az SA mozgósítási tervét, amely feladatul szabta tagjainak, hogy adatokat gyűjtsenek a rendőrség, a laktanyák, a fegyverraktárak, a bankok, a minisztériumok és egyéb központi irányító szervek elhelyezéséről, belső szervezetéről és biztosításáról. Kapcsolatokat kellett teremteniük a rendőrség és a hivatalok beosztott tisztviselőivel, s megszerezni általuk a legfontosabb rendészeti, politikai és gazdasági vonatkozású iratokat. Az osztrák államapparátusban kialakult ötödik hadoszlop évek során olyan tökéletes hírszolgálati hálózatot épített ki, hogy Friedrich Rainer náci vezető állítása szerint a „párt még a kancellár hálószobáját is ellenőrzése alatt tartotta”.

A Hitler hatalomra jutását követő hetekben az osztrák nácik új választások kiírását követelték. A pártvezetőség szilárdan meg volt győződve róla, hogy a választások a párt nagymértékű előretörését fogják eredményezni, és ennek alapján előbb keresztényszocialista—náci koalíció, majd a megszerzett pozíciók birtokában rövidesen kizárólag nemzetiszocialista kormány jön létre. Dollfuss azonban elzárkózott az új választások kiírása elől,* Az Innsbruckban 1933 áprilisában lezajlott részleges tartományi választásokon a nemzetiszocialisták jelentősen előretörtek. Míg 1931-ben csak 1196 szavazatot kaptak, 1933 áprilisában már 14 996-ra növekedett a rájuk eső szavazatok száma.* ezért a nácik néhány hét múlva taktikát változtattak: békés tüntetések és fáklyás felvonulások helyett megfélemlítő terrorista akciókat, politikai merényleteket és gazdasági szabotázsokat szerveztek. A Josef Leopold náci vezető lakásán talált egyik utasítás szerint ezeknek az akcióknak az volt a céljuk, hogy „az emberek lelki zűrzavarát a teljes megérésig fokozzák”.

Az osztrák kérdést kifejezetten a párt ügyének tekintették. Hitler szemében Ausztria nem csupán eszméinek melegágya és szűkebb hazája volt (az Inn melletti Braunauban született), hanem a liberális eszmék egyik európai centruma, az általa elképzelt német egységgondolat megvalósításának akadálya és a „nemzetközi tőkétől átszőtt Bábel” is, amelynek felszámolását egyik legfontosabb feladatának tekintette. „Mein Kampf” című művében gyűlölettel írta Bécsről: „Meg voltam győződve arról, hogy ez a város minden igazán nagy német személyiséget korlátoz és akadályoz, s megfordítva, minden németellenes jelenséget erősít. Visszataszító volt számomra a csehek, a lengyelek, a magyarok, a rutének, a szerbek, a horvátok és főleg a zsidók faji konglomerátuma. Az én szememben ez a város a vérfertőzés megtestesítője.”

Hitler személyes becsvágya, hogy az ő nevéhez fűződjék a „nagynémet egység” megvalósítása, s ezáltal nevének fénye túlragyogja Bismarck nevét és történelmi érdemeit, igen jelentős szubjektív elemet szolgáltatott a fasiszta Németország osztrák politikájához.

 

TÖRTÉNELMI ELŐZMÉNYEK

Az osztrák köztársaság 1918. november 12-i kikiáltása óta változó hevességű harc folyt az ország demokratizálásáért, Ausztria Szociáldemokrata Munkáspártja és a többségében konzervatív Keresztényszocialista Párt között. Az osztrák Szociáldemokrata Párt az 1918 őszén bekövetkezett európai forradalmi helyzetben kísérletet sem tett arra, hogy a Habsburg-ház összeomlása nyomán beállt helyzetet az ország szocialista átalakítására kihasználja, de kétségtelenül törekedett arra, hogy megszerzett hatalmi pozícióit a polgári demokratikus szabadságjogok és kiterjedt szociális törvényhozás érdekében gyümölcsöztesse. A Szociáldemokrata Párt Ausztria jelentős politikai tényezője lett, amit a parlamenti választásokon elért sikerei is bizonyítanak: az 1919 februárjától 1930 novemberéig lezajlott öt választás során mindig körülbelül másfélmillió szavazatot kapott és általában a parlament legerősebb pártja volt.* 1930. november 9-én a szociáldemokraták 516 913 szavazatot kaptak, és 72 mandátummal vonultak be a bécsi parlamentbe, míg a keresztényszocialisták csak 66 képviselői helyet szereztek. A szociáldemokrata teoretikus, Otto Bauer ekkor kijelentette: „Még félmillió szavazat, és Ausztriában parlamenti úton győz a szocializmus.”* A szociáldemokraták különösen erős befolyással rendelkeztek Bécsben, amelynek közigazgatását 1919 és 1934 februárja között gyakorlatilag ők uralták: a képviselő-testületi választásokon általában elért 70%-os eredményük alapján a párt jelöltjeiből választották meg a polgármestert és a városi tanács legfontosabb tisztségviselőit.

Ausztria Szociáldemokrata Munkáspártjának és a dolgozó tömegeknek a nyomására 1920 szeptemberében új alkotmány jött létre, melynek tervezetét a ma is élő világhírű, haladó szellemű jogtudós, Hans Kelsen dolgozta ki. Az osztrák köztársaság az új alkotmány különféle Habsburg-ellenes törvényeinek, továbbá a haladó szociális törvények egész sorának életbe léptetése révén az akkori Európa egyik legmodernebb polgári országa lett. Hosszan lehetne sorolni azokat a szociális vívmányokat, amelyeket a demokratikus erők a dolgozókra támaszkodva a húszas években elértek. A száraz felsorolás helyett inkább idézzük Ambrózy Lajos bécsi magyar követ jelentését, amelyben felsorolja a bécsi városi tanács szociáldemokrata pénzügyi tanácsosának, Hugo Breitnernek a „bűnlistáját”:

„A városi tanácsosnak joggal vetik a szemére, hogy az építési adóval, a progresszív gazdasági adóval, a luxusadóval és a szociális adónemek egész sorával a gazdasági romlás szélére sodorta a háztulajdonosokat, a valamikor jómódú középosztályt, a kereskedők és vállalkozók rétegét.

A mérleg másik serpenyőjében viszont sok olyan alkotás áll, amelyik kivétel nélkül a munkásosztály, főleg a szervezett szocialista munkásság javát szolgálja. Ilyenek például a lakótelepek, melyekben a munkások — amennyiben szociáldemokraták — ha nem is olcsó, de kényelmes és célszerűen beosztott lakásokat kapnak, az udvarokban árnyékot adó fákkal. Ilyenek a nagy számban épített fürdők, a gyermekek számára létesített medencék, a külvárosokban példaadóan ápolt parkok. A gazdagon folyó városi adókból jóléti intézmények tömegét tudták létrehozni: városi kórházakat, sportpályákat, a hatalmas városi stadiont, a kitűnően működő beteg- és öregbiztosítási hálózatot, munkás sportklubokat és munkás kultúregyesületeket. Úgyszintén a város gazdag bevételei tették lehetővé, hogy a művészélet képviselői, költők, zeneszerzők fizetést élvezzenek, festők és szobrászok városi megbízásokat kapjanak, ami egyben kitűnő eszköz volt arra is, hogy a szociáldemokrata párt befolyást gyakoroljon a szellemi élet jelentős részére.

Ezeket a polgárság szempontjából destruktív, a proletariátus számára viszont konstruktív teljesítményeket Breitner valóságos fanatizmustól sugallt találékonysággal és példátlan munkabírással érte el. Állítólag minden reggel 7 órakor már az irodájában ült, minden látogatót fogadott, és ritkán távozott éjjel 11 óra előtt. Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy személyét soha a legkisebb gyanú sem érte, s hogy drákói rendszabályait sima, sőt barátságos modorban vitte keresztül, meg kell állapítanunk, hogy Breitner különleges helyet foglal el azon politikusok között, akiket a háború utáni forradalmi megrendülés vetett felszínre. A nagy francia forradalom vagy az orosz bolsevista forradalom számos egyéniséget kitermelt, akik színesebbek nála. Ezekhez mérten Breitner szürkének tűnik, s csak azt lehet a javára írni, hogy kezéhez nem tapad vér. Konok fanatizmusát tekintve azonban Breitner nem marad el sem Lenin, sem pedig Robespierre mögött.”

A háztulajdonosok és a vállalkozók szemszögéből nézve tényleg „elrettentő” ez a kép, még akkor is, ha tudjuk, hogy a régi Monarchiába visszavágyó osztrák polgárság vörös sapkás jakobinusokat vélt látni ott is, ahol a valóságban csak girondisták álltak.

Itt érkeztünk el az osztrák köztársaság társadalmi ellentéteinek gyökeréhez. A köztársaság belpolitikai viszonyai történelmileg fonák helyzetet fejeztek ki. A vezető tisztségekben 1920 után nagy számban konzervatív, a császári házért rajongó monarchisták ültek. Nem szerves társadalmi fejlődés eredményeként, hanem a Monarchia váratlan széthullása következményeként lettek a köztársaság vezetői anélkül, hogy politikai nézeteikben lényeges változás következett volna be. Az első osztrák köztársaság kancellárjai között találjuk pl. Johannes Schobert, Ferenc József császár egykori bécsi rendőrfőnökét, vagy Ignaz Seipel prelátust, IV. Károly és Zita királyné bizalmasát és tanácsadóját. Az első osztrák köztársaság politikai képletét ezért így lehetne felállítani: monarchisták által kormányzott köztársaság, konzervatív tőkések, papok és volt tábornokok vezette demokrácia.

A Keresztényszocialista Párt mögött felsorakozó polgári erők már a köztársaság első éveitől kezdve a demokratikus szabadságjogok korlátozására, a „vörös Bécs” befolyásának csökkentésére törekedtek. Miután céljaikat parlamenti eszközökkel aligha érhették volna el, a húszas évek elejétől a parlamenten kívüli jobboldali szervezetek, főleg a fegyveres Heimwehr-szervezet antidemokratikus törekvéseit támogatták. Válaszként 1923-ban a szociáldemokraták létrehozták a Republikanischer Schutzbundot (Köztársasági Védszövetség) a demokratikus alkotmány védelmére. A Heimwehr sorozatos provokációkat szervezett, hogy a szociáldemokratákat leszorítsa a legalitás útjáról, majd a „rend védelmezőjeként” halálos csapást mérjen a köztársaság demokratikus rendjére. Napirenden voltak a politikai gyilkosságok, a szociáldemokrata és a szakszervezeti gyűlések elleni támadások.

1927. július 15-én Bécsben véres összeütközés zajlott le a karhatalom és a tüntetők között, akik egy részrehajló ítélet ellen tiltakoztak. Az összecsapásnak kilencven halálos áldozata volt. A Heimwehr ettől az időponttól egyre nyíltabban a hatalom meghódítására, Ausztria fasiszta átalakítására tört. Az osztrák nehézipar — például az Alpine Montangesellschaft és a Gyáriparosok Szövetsége — rendszeresen támogatta. 1928-tól Mussolini Olaszországa és a magyar Bethlen-, majd Gömbös-kormány titkos fegyverszállításokkal és politikai tanácsadással szintén jelentősen segítette az osztrák jobboldal terveinek mielőbbi megvalósítását. Ezeknek az országoknak fontos külpolitikai érdekeik fűződtek ahhoz, hogy az osztrák köztársaság demokratikus belpolitikai rendszerét felszámolva Ausztriát bekapcsolják a tervbe vett olasz—magyar blokkba. A Heimwehr-vezérek: Richard Steidle, Waldemar Pabst, Walter Pfrimer, Ernst Rüdiger Starhemberg, Emil Fey gyakori titkos látogatók voltak Rómában és Budapesten.

1928 és 1932 között belső és nemzetközi okok miatt ugyan nem valósulhatott meg a Heimwehr-puccs, de a keresztényszocialista kancellárok — Ignaz Seipel, majd Engelbert Dollfuss — mind nagyobb szerepet és befolyást biztosítottak a szervezetnek. Kétségtelen volt, hogy az európai — főleg a német — polgári demokrácia sorsának alakulása az osztrák demokrácia jövőjét is eldönti. A demokratikus és a fasiszta erők között régen feszülő ellentéteknek 1933 után valamilyen formában ki kellett robbanniuk.

Az osztrák dráma kifejletét külpolitikai tényezők is nagyban meghatározták. Az Osztrák—Magyar Monarchia széthullása után megmaradt, német nyelvterületre zsugorodott 6,5 milliós Ausztria kezdettől fogva a délkelet-európai német hatalmi terjeszkedés útjába esett. A versailles-i békeszerződést diktáló Franciaország Németország háborús veresége után átmenetileg elég erős volt ahhoz, hogy Ausztria és Németország egyesülését, az Anschlusst megakadályozza; hosszabb távon azonban tehetetlen volt a fokozatos német gazdasági behatolással szemben. Talán hatásos fegyver lett volna egy gazdasági és politikai konföderáció Közép-Európában, de ezt a tervet Franciaország saját kelet-európai szövetségeseivel, a kisantant-országokkal sem tudta volna elfogadtatni. E kis országok uralkodó körei hallani sem akartak az Ausztriához és Magyarországhoz fűződő szorosabb kötelékekről, mert Bécs vagy Budapest hatalmi túlsúlyától tartottak. A másik oldalon még kevesebb hajlandóság mutatkozott a közép-európai konföderációs elképzelések megvalósítására. Ausztria és Magyarország tehát kívül rekedt a francia hegemónia alatt kialakult közép-európai szövetségi rendszeren, sőt, miután a kisantant létének fő indoka a Habsburg-restauráció és a magyar revízió meghiúsítása volt, ellenségesen és elszigetelten állt szemben ezzel a szövetséggel. Vákuum keletkezett a közép-európai békerendszerben, s csak idő kérdése volt, hogy ezt a vákuumot a versailles-i békerendezéssel elégedetlen nagyhatalmak közül melyik tölti be: Olaszország, Németország — vagy pedig a kettő együtt.

E könyv szerzője 1971 szeptemberében az Innsbruck melletti Muttersben hosszabb beszélgetést folytatott az első osztrák köztársaság utolsó kancellárjával, Kurt Schuschnigg-gal.* Az érdekes beszélgetésnek még több részletét idézzük.* Schuschnigg Franciaország szerepéről a következőket mondta: a francia kormányok mindig szimpatizáltak Ausztriával, elsőrendű érdekeik fűződtek függetlenségéhez, de gazdasági befolyásuk csekély volt Bécsben, ezért hiányzott a kelet-európai francia politika gazdasági bázisa. Schuschniggnak ebben igaza van, de nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a nagyobb részében monarchista-konzervatív és nagynémet beállítottságú osztrák polgárság elzárkózott a francia—kisantant külpolitikai vonaltól.

Az első osztrák köztársaság húszéves történetén vörös fonálként húzódik végig az Anschluss-gondolat. A világháborút követő gazdasági káosz és infláció éveiben, 1918 és 1922 között, széles körben tért hódított az a nézet, hogy a kis Ausztria gazdaságilag életképtelen. Míg a Habsburg-birodalom korábbi századaiban az volt a jelszó, hogy „Tu, felix Austria, nube!” (Te, boldog Ausztria, házasodj!), vagyis dinasztikus házasságok útján erősítsd hatalmadat, 1918 után az „életképtelenség” és az Anschluss hangoztatása lett az a bűvös jelszó, amellyel időről időre kölcsönökre tudták kényszeríteni a német—osztrák egyesüléstől aggódó francia, olasz és csehszlovák kormányokat. 1922-ben, majd 1932-ben jelentős nemzetközi kölcsönökkel formálisan „megvásárolták” az osztrák függetlenséget, mert a népszövetségi kölcsönök fejében arra kötelezték a Seipel-, majd a Dollfuss-kormányt, hogy Németországgal szemben újabb húsz évre fenntartsák Ausztria nemzeti függetlenségét. Az Anschluss-gondolat népszerűsítésében — súlyos történeti tévedésként — az osztrák szociáldemokraták szinte az élen jártak, abban a hitben, hogy a weimari demokráciával egyesülve győzelemre vihetik a szociáldemokrácia ügyét. Nem figyeltek arra, hogy a weimari köztársaság égisze alatt gyors ütemben folyik a német nagytőke és hadigépezet hatalmának rekonstrukciója.

Eközben Ausztria gazdaságilag egyre inkább Németország függőségébe került. A húszas években gomba módra szaporodtak a német—osztrák vegyesvállalatok, meggyorsult a német tőke behatolása. Ez a körülmény a politikai élet mezején is láthatóvá vált. Különféle társaságok és klubok alakultak az Anschluss-gondolat népszerűsítésére. Ezekben a klubokban kezdte el politikai tevékenységét Seyss-Inquart bécsi ügyvéd, aki 1938 márciusában oly dicstelen szerepet játszott Ausztria német megszállásának előkészítésében.

Az 1929—1931-es gazdasági világválság pusztító következményeit kihasználva a német nagytőke megkísérelte valóra váltani régi tervét: 1931 márciusában a német—osztrák vámunió segítségével tető alá akarta hozni a politikai Anschlusst. Franciaország azonban akkor még elég erős volt, hogy keresztülhúzza ezt a tervet. A hágai nemzetközi döntőbíróság 1931 szeptemberében úgy ítélkezett, hogy a német—osztrák vámunió ellentétben áll a versailles-i és a Saint Germain-i békeszerződéssel, ezért felszólította a német és az osztrák kormányt, hogy ejtsék el a vámunió gondolatát. A német Brüning-kormány tudomásul vette a hágai döntést. Ez volt az utolsó alkalom, hogy Németország egy fontos kérdésben még meghajolt a nemzetközi jog előírásai előtt. Másfél év múlva Hitler foglalta el a kancellári széket …

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!