A bírósági eljárás
(idézet: A zuglói nyilas per – Sólyom József-Szabó László)
11
Huszonkettedik tárgyalási nap
Február 28
Ezen a napon egy volt rendőrtisztet, néhány zuglói lakost és egy üldözöttet hallgatnak meg tanúként.
Kovács Gyula (szül.: 1911) tanú kihallgatásával kezdődik a tárgyalás. Kovácsot nyilas tevékenysége miatt 1946-ban háromévi börtönre ítélték, de cselekménye független volt a mostani vádlottak tetteitől. Mint elmondja, az ő tevékenységi területe a Danuvia-gyár volt, ahol munkásvezetőként végzett szolgálatokat a nyilas pártnak. Szelepcsényi december elején szólította fel, hogy vonuljon be a zuglói nyilasházba …
„Kovács Gyula: Én már a harmincas évek közepén ismertem Szelepcsényit, hiszen beosztottam volt, mint katona: fékezhetetlen, durva embernek ismertem meg. Amikor a zuglói nyilasszervezet vezetője lett, egyszer bent jártam nála, s akkor kihúzott egy asztalfiókot, valamit keresett. Akkor megláttam ott egy halom zsebórát és karórát és kérdeztem tőle, hogy ez mi, hogy került ide. Azt válaszolta, ne törődjek vele, zsidóké volt. Ettől kezdve én szemben álltam vele, és kerültük is egymást. Novemberben és decemberben 4—5 alkalommal voltam bent a zuglói pártházban, amely tele volt olyan holmikkal, amelyekről látszott, hogy azt lakásokról hurcolták be étkészletek, szőnyegek, képek, meg ilyesmi. Egyetlen erőszakos cselekményről tudok, amikor éppen benn voltam náluk, és valami textilüzembe menteik ki fegyveres nyilasok, ahol lövöldözés is volt … A Danuviába bejártak a zuglói nyilasok és ott sokat meséltek a különböző likvidálásokról. Egy esetben hallottam arról, hogy a Rákos-pataknál 8—10 embert találtak agyonlőve … A gyárnak volt egy-két gépkocsija, amit gyakran elvittek Zuglóba … Utólag hallottam, hogy a hullákat ezen a kocsin szállították …”
A következő tanú Sebestyén Miklós (szül.: 1917). 1945-ben a népbíróság nyilas tevékenysége miatt öt évre ítélte.
A törvényes figyelmeztetések után elmondja, hogy a zuglói nyilasokkal egy esetben volt kapcsolata.
„Sebestyén: Behívattak egy alkalommal a nyilasházba, Szelepcsényi volt ott a vezető. Azt mondták, hogy el kell kísérni 25 embert a KISOK-pályára. Ekkor kaptam fegyvert Szelepcsényitől, és át is kísértük ezeket a foglyokat. Árpádsávos karszalagom volt …”
A vádlottak közül csak Kraut Józsefre emlékszik, akivel együtt járt iskolába.
„Sebestyén: En nem voltam pártszolgálatos, de amikor kísértünk, akkor hallottam a rendőröktől, meg más nyilasoktól is arról, hogy ebben a házban sok embert megkínoztak és kivégeztek. Hogy kitől, azt már nem tudom, de azt is hallottam, hogy apám egyik földijét, dr. Markovitsot a Zsolnay-gyár mögötti részen agyonlőtték.”
Ezután Gentischer Józsefné (szül.: 1920) tanú vallomását hallgatja meg a bíróság.
„Gentischerné: 1944 őszén édesapámnak az öv utca és a Csömöri út sarkán bolgár kertje volt, ahol egy kis faház is állt. Bár korábban mindig kint maradtunk éjszakára is, most már nem mertünk a nyilasok miatt. Galántai János, vagyis a sógorom, aki a Zsolnay-gyárban dolgozott, egy novemberi napon ügyeletes volt éjszaka, s reggel együtt mentünk ki a kertbe, s láttuk, hogy ott kilenc holttest fekszik. Aztán a kert végében még egy másik holttestet is láttunk. Mindegyik tarkón volt lőve. És akkor az apám is meg a sógorom is telefonáltak a gyárból a rendőrségnek, ahonnan délután jöttek ki és elvitték a holttesteket. Akkor azt mondta mindenki, hogy a nyilasok végezték ki őket. Hallottunk arról is, hogy a Rákos-patak mentén, a Pascal-malomnál is találtak holttesteket.”
Odor László (szül.: 1911) lép a bíróság elé. Mint portás teljesített éjszakai szolgálatot a Zsolnay-gyárban, s egy november éjjel felfigyelt, hogy egy teherautó megy el, majd nem messze tőlük megáll, aztán sikítások és tompa lövések hallatszottak.
„Ódor: Reggel jött Bohanek bácsi, hogy ott fekszenek az ő telkükön a holttestek. Odamentünk és láttuk, hogy tarkón vannak lőve … Csak férfiak voltak … Mondtam, hogy szóljon a rendőrségnek. Máskor is láttam ezt a ponyvás kocsit elmenni a gyár előtt, de lövéseket csak ekkor hallottam …”
Következik Halász Tamás (szül.: 1929) tanúvallomása. Közli, hogy a meggyilkolt Fischer István a bátyja volt. Testvére, egy másik ifjúkommunistával, Boros Mátyással együtt támadást intézett a nyilasház ellen. Ő ugyanekkor német koncentrációs táborban volt az édesapjával együtt. Amikor hazajöttek, keresték a testvérét és így jutottak el Kovai Lőrinc íróig, aki ismerte Fischer Istvánt.
„Halász: Ezt az igazolást kaptuk akkor tőle, amit itt a bíróságon felmutatok. Ebben Kovai Lőrinc igazolja, hogy a bátyám egy kommunista brigád tagja volt és kézigránátos támadást intézett — többedmagával — a XIV. kerületi nyilasház ellen. Mivel civil ruhában nem lehetett megközelíteni a házat, így nemzetőri karszalagot tűztek fel és így mentek oda. A kézigránát nem robbant fel, tűzharc keletkezett, s mindketten életüket vesztették. A bátyámat és Boros Mátyás holttestét a nyilasok a Stefánia úton egy padra fektették és táblát tettek rájuk. Kovai Lőrinc. 1945. január 12-én készített egy dokumentumot, amelyben rögzítette Fischer István holtteste megtalálásának körülményeit. A Szófia Étterem falán emléktábla hirdeti, hogy mindketten ott vesztették életüket a fasizmus elleni harcban.”
Herczeg Pálné, dr. Boros Borbála (szül.: 1925) lép a terembe. A tanú Boros Mátyás húga. Elmondja, hogy bátyjával, aki az egyik illegális kommunista sejt tagja volt, abban az időben is tartotta a kapcsolatot.
„Herczegné: 1944. december 25-én a bátyám felkeresett a déli órákban. Mi ott akartuk tartani, de nem maradt, mert akcióra készült. Késő délután a házbeliek mondták, hogy a nyilasház ellen kézigránátos merénylet történt, de elfogták és kivégezték azokat, akik elkövették. A holttestüket az akkori Stefánia úton levő padra rakták ki, nyakukban valami táblával. Akkor én még nem találtam összefüggést a bátyám eltűnése és e szörnyűség között. 1945 januárjában kerestem a bátyámat, s később hallottam, hogy, akik a Stefánia úti padon voltak, akiket agyonlőttek, azok között volt a bátyám is …
Markos Sándorné (szül.: 1910) tanúvallomásában arról beszél, hogy 1944 végén bujkálnia kellett, és a Schlachta-féle házban talált menedéket, mint alkalmazott, két és fél éves gyermekével. Akkor már sok menekült volt e házban, nagyrészt hamis iratokkal, álnéven. Ott volt Heltai Ferenc író is a feleségével, Rusznyák István egyetemi tanár és mások.
„Markosné: 1944 decemberében már gyakran ránk törtek a nyilasok és mindig elhurcoltak néhány személyt. Egy alkalommal azzal jöttek, hogy lépjenek elő a kivételezettek. Többen eleget tettek a felszólításnak, így például emlékszem Szirmay Józsefre és feleségére, akiket átkísértek a szemben levő nyilasházba, és soha többé nem is kerültek elő. Tudok arról, hogy egyszer a Jarosch villát fogták körül — karácsony és újév között —, ahonnan szintén rengeteg embert vittek el. Találkoztam olyanokkal, akik megmenekültek. Egy ember kiugrott az ablakból és az mesélte el nekem. Azt mondta, hogy 20—30 embert vittek el onnan és csak azok maradtak meg közülük, akik az éjszaka leple alatt meg tudtak bújni.”
Huszonharmadik tárgyalási nap
Március 1
A tanúk meghallgatásával folytatódik a tárgyalás.
Először Ikladi Lajosné (szül.: 1924) lép a terembe. Elmondja, hogy 1944. január elsejétől az illegális kommunista párt megbízásából, a párt nyomdájában dolgozott, elhunyt férjével, Rákosi Endrével együtt. Ez a nyomda 1944 januártól 1944. november 4-ig működött különböző helyeken. 1944. június 1-én költöztek a XIV. kerület, Hungária út 108. szám alá, Werschitz Emil lakására. Werschitz családja — a felesége és két gyermeke — ekkor már vidéken tartózkodott. Werschitz Emil átadott Rákosi Endrének és feleségének egy szobát az illegális kommunista nyomda működéséhez, később itt bujkált Richtmann Sándor is, aki akkor már illegalitásban élt, Lajti Endre néven.
„Ikladiné: November 4-én reggel, a szokott módon elmentem bevásárolni a közeli fűszereshez, mivel Werschitz Emil háztartását vezettem. Mindig 8-kor indultam el a lakásból, ez alkalommal is. Elmenetelemkor a lakásban tartózkodott Werschitz Emil, Rákosi Endre a férjem és Lajti Endre, vagyis Richtmann Sándor. Körülbelül egy fél órát lehettem távol, amikor visszaértem a Hungária úti kapuhoz. Ugyanis ennek a háznak két bejárata volt. A ház előtt egy gépkocsi állt, a kocsi mellett pedig egy nyilas karszalagos, 17—18 körüli férfi, géppisztollyal. Felismertem a helyzetet, valami történt. Közben észrevettem, hogy a gépkocsin Werschitz Emil és a férjem ülnek. Nem akartam felfedni magamat és ezért kezemben a bevásárló kosárral odamentem a nyilashoz és megkérdeztem, hogy mi történik itt, mire durván rám kiáltott: távozzam, ha életben akarok maradni. Átmentem az utca másik oldalára és a szemközt levő ház kapujából figyeltem az eseményeket. Pár perc múlva két másik nyilas jött ki a házból, az egyik beszállt a kocsiba és elhajtottak az Egressy út felé. A másik nyilas nem szállt be a kocsiba, hanem hátra maradva gyalog sétált az Egressy út irányába. Mivel az illegális szabályok kötöttek, állapotos is voltam, nem mentem vissza a házba. Csak 1945 január első napjaiban tértem vissza, amikor Budapestnek azon a részén már lehetett közlekedni. Tudni akartam, hogy tulajdonképpen mi történt. Pápai Gyuláné, az akkori házfelügyelő elmondta, hogy nyilas fegyveresek jártak Werschitzék lakásában. Először zörgettek, s miután a bent levők nem nyitottak ajtót, a zárat géppisztollyal szétlőtték. A lakásban levő férfiak ekkor használták a maguknál levő fegyvert — emlékszem, három Frommer pisztolyunk volt — s akkor az egyik nyilas a géppisztolyával egy sorozatot adott Richtmann Sándorra, aki azonnal meg is halt. A nyilasok ezt a halott embert a hajánál fogva cibálták, majd végigrugdosták a folyosón és lerángatták a lépcsőn. Ezeket a részleteket Pápai Gyuláné, mint szemtanú mondta el nekem akkor …”
A bíróság a tanú elé teszi a fotóalbumot. Ikladiné átnézi, aztán közli, hogy nem tudja felismerni a gépkocsinál álló fiatal nyilas arcát. Olyan erős izgalmi állapotban volt, hogy nem tudtak benne megrögződni az arcvonások. Pusztán arra emlékszik, hogy egy középtermetű, vékony arcú fiú volt. Elmondja, hogy Pápainé szerint a lakásban estig nyilasok voltak, majd detektívek érkeztek és maradtak ott, s minduntalan Rákosi Endréné, vagyis a tanú után érdeklődtek.
A tanácsvezető felszólítja Monostorit, aki megerősíti a tanú által mondottakat — miután ő is részt vett az illegális kommunista nyomda elleni támadásban — majd az elnök felolvassa Baráth Kálmán nyomozati vallomását, melyben teljesen egybevágóan ismertette a történteket. Most azonban Baráth tagadja.
A következő tanú dr. Berend Endre (szül.: 1911). Ismerteti azokat a körülményeket, amelyek között 1944. november 1-én a Mexikói út 60. szám alatti menekült táborba került, ahol emlékezete szerint körülbelül háromezer üldözött volt összezsúfolva, ő mint orvos tevékenykedett a táborban, s vele voltak idős szülei is.
„Berend: December 3-án, a reggeli órákban jelentek meg a nyilasok, rendőrökkel együtt és kezdték elszállítani a táborból az üldözötteket. Igen sok embert, köztük engem is, letereltek az udvarba. Aztán kiabálták a nevemet és egy fiatal nyilas felvitt az emeletre Kanizsai doktorhoz, az intézet igazgatójához, ahol kéz-, láb- és bordatöréses betegek feküdtek. Az történt ugyanis, hogy az egyik túlzsúfolt szobában leszakadt a négyemeletes priccs és sok üldözött megsérült. Tulajdonképpen ennek köszönhetem, hogy nem vittek el a táborból, hanem ott maradhattam, mint orvos. Aztán délután, amikor megint orvost kerestek, lementem az udvarra, rengeteg holttestet láttam ott. A többiek mondták, hogy a nyilasok lőtték őket agyon. A halottak között volt dr. Raffael és dr. Markovits, a tábor orvosa és vezetője, valamint egy süketnéma fiú, akit állítólag azért lőttek agyon, mert futott a folyosón és nem hallotta a nyilasok megállj kiáltását … Engem a táborban ért a felszabadulás január 9—10 táján. Ekkor már csupa öreg, magatehetetlen ember volt csak az intézetben. A tábor különben napokig tele volt nyilasokkal és csak akkor tűntek el, amikor már a szovjet csapatok közeledtek …”
Dr. Kanizsai Dezső (szül.: 1886) jelenleg nyugdíjas orvos-professzor, 1944-ben a Nyomorék Gyerekek Otthonának igazgató főorvosa volt. Elmondja, hogy 1944 decemberében körülbelül háromezer üldözött kommunistát, zsidót, bujkáló katonát zsúfoltak össze intézetében; olyan sokan voltak, hogy sem a kertben, sem a folyosókon nem lehetett mozdulni. Az odazsúfolt emberek között nagyon sok volt az Erdélyből menekült zsidó, akiket még 1944 nyarán fogadtak be, hogy ne kelljen koncentrációs táborba menniük.
„Kanizsai: December első napjaiban — talán 3-án vagy 4-én —, amikor ránk törtek a nyilasok: szabályos vérfürdőt rendeztek a helyszínen. Borzalmas atrocitásokat hajtottak végre! Őszintén mondom, hogy nagyon nehéz leírni is, mert az embertelenségnek a legmagasabb foka volt az, ami ott történt akkor. Körülbelül 2500—2600 személyt vittek el az intézetből és csak 400-an maradtunk meg; vakok, betegek, nyomorék gyerekek, én és a családom. A többiek elszállítása a KISOK-pályára folyamatosan történt. Napokig ott voltak a nyilasok, az udvarra ki sem mehettünk, csak az ablakból láttam, hogy az azt követő napokban mennyi holttest hever ott. De arra jól emlékszem, hogy azon a napon, amikor betörtek, előzőleg egy rendőr leadott egy lövést. Hogy ez megbeszélt dolog volt-e vagy sem, azt nem tudom, de hogy ostrom alá vették az egész intézetet, azon a címen, hogy a padlásról a zsidók felfegyverzetten rálőttek az utcán levő nyilasokra, az tény. Teljesen nyilvánvaló volt már akkor, hogy a rendőr lövése csak ürügyet adott a betörésre. Aznap este elszállítottak vagy 60—70 holttestet a hullaházba. Pontosan emlékszem, egy igen siralmas jelenetre. Egy szegény süket kisgyerek szaladt előre, amikor az egyik nyilas rákiáltott, s az természetesen nem hallotta, tovább szaladt és azonnal rálőttek. Pedig én is kiabáltam, hogy ez süket és nem hallja!
Monostori (szót kér): így volt, kérem. Tallós lőtte agyon egy sorozatlövéssel. Láttam, amikor a kisgyerek összeesett.”
Ezután Fischer Ákos (szül.: 1916) tanú kihallgatása következik. Közli, hogy a XIV. kerületi rendőrkapitányságon, mint rendőr főhadnagy teljesített szolgálatot, személyileg semmiféle kapcsolata nem volt a zuglói nyilas párttal. 1944 novemberében került fel Budapestre, előzőleg vidéken teljesített szolgálatot. A zuglói kerületi kapitányságon volt beosztásban, ahol december 3-án kapott parancsot arra, hogy a Mexikói úti Nyomorék Gyerekek Otthonából a gettóba kell szállítani az ott levő üldözötteket.
„Fischer: A reggeli órákban kimentünk a rendőrséggel. Magamhoz kérettem a tábor parancsnokát és közöltem vele, hogy nyugtassa meg az embereket, mert nem lesz bántódásuk és százas csoportokban kísértük ki őket a közeli KISOK-pályára. Azután én onnan elmentem. Úgy 11 óra körül hatalmas lövöldözést hallottam. Ekkor közölték, hogy a tábort fegyveres nyilasok szállták meg. Én odasiettem és a főbejáratnál már egy holttest feküdt. A nyilasok azt mondták, hogy a padlásról rájuk lőtt valaki, s most keresik a tettest. Én felmentem néhány rendőrrel a padlásra, ahol újabb 4—5 holttest feküdt. A jelenlevők közölték, hogy a nyilasok lőtték őket agyon. Erről nem tudok mást elmondani.”
Fischer Ákos kérdésre válaszolva még elmondja, hogy december 25-én a reggeli órákban egy rendőr jelentette neki, hogy a Stefánia úti padokon holttestek vannak. A rendőrrel kiment a helyszínre és ott ülőhelyzetben, tarkón lőtt holttesteket talált.
„Fischer: Ugyanígy tarkón lőtt holttesteket láttam a bombatölcsérekben is. Körülbelül 30 agyonlőtt ember lehetett ott.”
A volt rendőrtiszt Szőke Antal vádlott korabeli fényképét ismeri fel csupán, a többiekre nem emlékszik.
Pápai Gyuláné (szül.: 1901) tanú kihallgatásával folytatja a bíróság a tárgyalást.
A tanú házfelügyelő volt abban a házban, amely a Textiliana üzemhez tartozott és ahol a gyár igazgató-főmérnöke Werschitz Emil lakott. Elmondja, hogy Werschitzék lakásába 1944 nyarán költözött alkalmazottként Melczer Lajos és felesége, akikről utólag tudta meg, hogy Rákosi Endre és felesége volt. Aztán a lakásba költözött egy Bandi keresztnevű férfi is, akiről megint csak utólag tudta meg, hogy Richtmann Sándornak hívták.
„Pápainé: 1944. november 4-én a reggeli órákban fegyveres nyilasok jöttek a házba. Én éppen a lépcsőházat söpörtem, amikor megkérdezték, hogy hol lakik Werschitz Emil. A ház lakói közül többen az ablakhoz mentek, de a nyilasok rájuk szóltak, hogy csukják be, mert aki kinéz, azt agyonlövik. Miután megmutattam Werschitzék lakását, visszamentem az én lakásomba. Kis idő múlva lövöldözést hallottam, akkor rémülten kirohantam és akkor vonszolta le egy erős, magas termetű nyilas Werschitz Emilt a hajánál fogva. Melczer Lajost, vagyis Rákosi Endrét pedig egy másik nyilas rugdosta a lépcsőn, az arca csupa vér volt, majd mind a kettőt betették a ház előtt várakozó autóba és elvitték őket. A lakásban még két nyilas maradt hátra, akik megparancsolták nekem, hogy senkinek ne szóljak, mi történt itt. Tőlük tudtam meg azt is, hogy a Bandi keresztnevű férfit a lakásban agyonlőtték, s egy rövid idő múlva kocsival elszállították a holttestét. Tóth Józsefné lakó mesélte el nekem, hogyan húzták le a hajánál fogva a holttestet az emeletről. Én az egész esemény alatt úgy meg voltam rémülve, hogy bár láttam a nyilasokat, de egyetlen embert sem tudok felismerni, hogy néztek ki …”
Sem a védelem, sem a vádlottak nem tesznek észrevételt.
A tárgyalóterembe lép Werschitz Emilné (szül.: 1910). Férje Werschitz Emil részben részvényese, s egyben főmérnöke is volt a Gizella úton levő Textiliana üzemnek.
„Werschitzné: Ismertem a gyár egyik dolgozóját, Lajti Endrét, akiről a felszabadulás után tudtam meg, hogy Richtmann Sándor az igazi neve. Onnan ismertem, hogy ő hordta lakásunkba a tüzelőt. 1944 nyarán a férjem unszolására, a bombázások elől vidékre költöztem két kisgyermekemmel, majd később levelet kaptam a férjemtől, hogy lakásunkba odavette Melczer Lajost és feleségét, akik takarításért laknak nálunk … A felszabadulás után tudtam meg, hogy Melczer tulajdonképpen Rákosi Endre. November 4-én, vagy 5-én távirat érkezett Nógrádkövesdre, amelyben a férjein azt írta, hogy azonnal jöjjek haza. Később tudtam meg, hogy a táviratot nem a férjem küldte. Én haza is jöttem, két nyilas fogadott a lakásban, akik azt követelték tőlem, hogy adjam elő a páncélszekrény kulcsét, mert ott biztos sok pénz van. Ez egy nagy erős, páncélszekrény volt. Közöltem velük, hogy nekem nincs kulcsom, és kérdeztem tőlük, hogy hol a férjem. A nyilasok azt mondták, hogy majd megtudom, és mutatták a szoba falán a vérnyomokat, meg a kiloccsant agyvelőt. Azt is mondták, hogy az egyik kommunistát agyonlőtték, amiért ellenállt. Akkor elzavartak, így az éjszakát két kis gyerekemmel az utcán töltöttem. Másnap elmentem az Erzsébet királyné úti lakásunkba, de a házfelügyelő közölte, hogy már ott is kerestek a nyilasok. Aztán azt mondta, hogy férjemet és Melczer Lajost a Thököly úti nyilasházba vitték. Akkor visszamentem a Hungária úti lakásra, ahol nyilas detektívek elfogtak és elvittek a Rökk Szilárd utcába. Ott több napig fogva tartottak, majd szembesítettek két emberrel, akik mind a ketten annyira össze voltak verve, hogy az arcukat nem lehetett felismerni. Az egyik a férjem volt … Csak a pulóverjéről ismertem meg, a felismerhetetlenségig szét volt verve, az arca. Én többé nem láttam a férjemet.”
Böhm Sándor (szül.: 1931) tanúvallomásában arról beszél, hogy 1944 nyarán a Nyomorék Gyerekek Otthonába került paralízises megbetegedése miatt.
„Böhm: December 3-án — ez vasárnap volt — a reggeli órákban nagy jajgatásra és futkosásra ébredtünk, és megtudtuk, hogy elkezdték az üldözöttek elszállítását a KISOK-pályára. Úgy 11 óra körül lövöldözést hallottunk. A nyilasok voltak … Egy Leó nevű siketnéma gyereket agyon is lőttek a folyosón, láttam szegénynek a holttestét. Ezután minket, nyomorékokat lehajtottak a Mexikói útra. Lehettünk vagy 50—60-an és odaállítottak bennünket a villamossínre. Talán két óráig ácsorogtunk itt, amikor egy 67-es villamos jött. Hallottuk, amint a nyilasok vitatkoznak a villamos vezetőjével, hogy hajtson közénk. De az leszállt és kijelentette, hogy ő ezt nem teszi. Akkor elhajtottak bennünket a sínről, 3—4 nyomorékot lelőttek, aztán később visszaengedtek szobáinkba … Nagyon sok embert megöltek akkor … A nyilasok közül csak egy BSZKRT-egyenruhásra emlékszem, aki különösen durva volt. Mindenkit ütött, vágott, ahol ért. Ismertem egy Szabados nevű újpesti szabót, aki gyakran odajött és hozott nekem is egy kis élelmet. Ezt az embert december 27-én az Otthon előtt lelőtték a nyilasok. Hogy miért, azt nem tudom. A szovjet csapatok 1945. január 9-én szabadítottak fel minket …”
A következő tanú Földi Tibor (szül.: 1928). 1944 novemberében, 16 éves korában került a Mexikói úti Nyomorék Gyerekek Otthonába. Emlékszik a napra, vasárnap volt, amikor leterelték őket az udvarra. A nyomorékokat külön állították, aztán nagy összevisszaság volt, lövöldözések és sokan meghaltak.
„Földi: Én annyira meg voltam rémülve, hogy egyetlen nyilas arcára nem tudnék visszaemlékezni. De rettenetes volt, amíg élek, remegve gondolok ezekre a napokra.”
Antal László (szül.: 1900) tanú 1944 őszén a Budapesti Rendőrfőkapitányság gyilkossági csoportjának halottszállítójaként dolgozott.
„Antal: Novemberben már olyan sok holttest volt Budapest utcáin, hogy külön halottszállító brigádokat hoztak létre. Mi is a nyilasok által megölt embereket szedtük össze Budapest utcáiról. Munkatársaimtól hallottam, hogy novemberben a Pascal malom környékéről 29 női és férfi holttestet szállítottak el, akiket a zuglói nyilasok tarkólövéssel öltek meg. Ugyancsak tőlük tudom, hogy a Stefánia úton, a nyilasház közelében 25—26 holttestet találtak ülőhelyzetben a padokra ültetve, onnan szállították el őket. A XIV. kerületi nyilasok tevékenységét én közelebbről nem ismerem, bár akkor hallottam erről, és hogy a Rákos-patak környékén is sok embert megöltek …”
Baár Rudolfné (szül.: 1891) abban a házban lakott, ahol a Baráth család, az Erzsébet királyné út 89-ben. Elmondja, az idős Baráthról mindenki tudta, hogy nagy nyilas. A Baráth lányoktól hallotta, hogy a két fiú is tagja lett a nyilas pártnak, és fegyveresek lettek.
„Baárné: De ők nem nagyon járhattak be, mert én a Baráth fiúkat 1944. október 15. és december 27. között többször láttam, amikor civil ruhában jártak haza.
Baráth Kálmán (erősen ránéz a tanúra): Engem nem láthatott, mert én katona voltam.
Baárné (felpaprikázódva): De én láttam, ha mondom!”
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!