A szakértő szemével

Moszkvai jelentés

1938 június 6

(idézet: Moszkvai jelentés – Davies)

2

Szaporosjeból Dnyepropetrovszkba utaztunk, ez mintegy 250 mérföldnyire van keletre. Dnyepropetrovszk ódivatú, ukrán típusú, bájos város, széles fasorokkal, szép fákkal, barátságos épületekkel és lakóházakkal. Az új épületek viszont itt is jellegzetesen modernek, nagyrészt közösségi életre berendezett házak és munkáslakások. A legfontosabb ipartelep, amelyet meg akartunk látogatni, egy 9000 munkást foglalkoztató acélcsőgyár volt. Ez acélcsöveket, csővezetékeket és más készgyártmányokat állít elő. Egy varratnélküli csöveket előállító új osztály még csak két éve van üzemben. Hozzá tartozik még egy lakatososztály, egy hengermű és három nagyolvasztó folytacél előállítására. Utóbbiak teljesítőképessége 440.000 tonna. Végigjártuk az egész üzemet és a viszonyok ugyanolyanoknak látszottak, mint Charkovban.

Itt is az igazgató személyisége volt a legérdekesebb az egész gyártelepen. Irodájában, a főépületben kerestük fel. Jól bútorozott, tárgyilagosan berendezett irodahelyiségeket láttunk, kb. olyan stílusban, amilyen hasonló amerikai vállalatoknál általános. Midőn az igazgató szobájához vezetnek bennünket, az ajtóban egy 35 év körüli fiatalember fogad és kifogástalan angolsággal üdvözöl: „Jó napot, nagykövet úr. Nagyon örülök, hogy nálunk üdvözölhetem.” Arca simára borotvált, ő maga nagyon ápolt, öltönyének szabása hibátlan. Newyorkban könnyen néztük volna ügyvédnek vagy üzletembernek. Szokás szerint különféle műszaki, üzemi és üzemvezetési vonatkozású kérdéseket tettünk fel. Hátratámaszkodva ült üveglappal fedett íróasztalánál és nyíltszívűen, nyugodtan és érdeklődéssel felelt kérdéseinkre. A legtöbb feleletet hosszabb gondolkodás nélkül adta, időnként az íróasztala üveglapja alatt látható számadatokra és táblázatokra utalt. Ami ott nem volt meg, azt mellényzsebéből előhúzott jegyzőkönyvéből olvasta fel. Ez alighanem a gyárra és az üzemvezetésre vonatkozó apróbetűs feljegyzésekkel volt tele.

Amikor a varratnélküli csöveket előállító osztály üzembehelyzéséről beszélt, megkérdeztem, ismeri-e Smith Brothers Milwaukeeban működő gyárát, amelyben villamos gépek alkalmazásával a termelési költségeket jelentősen csökkenteni lehetett. Azt felelte, hogy ezt a telepet helyszínen, Milwaukeeban tanulmányozta, ugyanúgy egy másikat Ohióban, úgyhogy saját telepüket amerikai mérnökök tanácsai alapján, mindkettő eredményeit felhasználva építették meg. Hozzáfűzte, hogy véleménye szerint telepük jobb mintaképeik bármelyikénél. Mielőtt elbúcsúztunk volna, engedélyét kértem, hogy néhány, személyére vonatkozó kérdést tehessek fel, amire válasza az volt: „Természetesen!” Kiderült, hogy Dnyepropetrovszktól 25 mérföldnyire, parasztfiúnak született, egy 11 gyermekes családtól és olyan jellegzetes, primitív, agyagpadlós kunyhóban lakott, amilyenben Oroszország falusi népességének túlnyomó nagy része. Amíg csak Dnyepropetrovszkba iskolába nem került, nem volt cipő a lábán.

Ott államköltségen az egyetemre képesítő iskolába járt, majd a helybeli főiskolára, amelynek bányászati, fémipari és általános műszaki osztálya van. Ez, magyarázta, egy egyetemi jellegű műszaki iskola, olyasféle, mint a Carnegie-technikum. Tanulmányai négy és fél évig tartottak. A főiskola nagysága iránt érdeklődöm. Azt feleli, hogy a főiskolának jelenleg 25.000 hallgatója van. Minden hallgató az államtól ösztöndíjat kap ruházkodásra, színházra, életfenntartásra stb. A helyi egyetemen végzett tanulmányai után Moszkva és Leningrád műszaki főiskoláin töltött bizonyos időt, majd Németországba, Franciaországba és az Egyesült Államokba ment, hogy műszaki tudását külföldi módszerek megismerésével egészítse ki. Hét hónapig volt az USA-ban, meglátogatta Pittsburgot, Youngstownt, Clevelandot, Chicagót és Detroitot, hogy fogalmat alkothasson az amerikai módszerekről. Visszatérte után a gyárvezetőségben asszisztensi helyet kapott és 35 éves korára az egész vállalat élére került.

A mezőgazdasági gépek

Dnyepropetrovszkból a Don mellett a Fekete-tenger északi partján fekvő Rosztovba vezetett utunk. Itt egy kombinált mezőgazdasági gépeket előállító hatalmas gyártelep működik. Nem köztudomású, de valóság, hogy a Szovjetúnió több mezőgazdasági gépet állít elő, mint a föld bármely más országa, az Egyesült Államokat sem véve ki közülük. Versenytársaink — nagyonis komolyan veendő versenytársaink az egész Közelkeleten és Ázsiában. Ez a mezőgazdasági gépgyár a legnagyobb a maga nemében a Szovjetúnió területén. A városon kívül fekszik. A városnak, mellékesen megjegyezve, 500.000 lakosa van. A forradalom előtt a donparti Rosztov volt a doni kozákok katonai szervezetének középpontja. Ma a Don-medence egyik legnagyobb városa és nincs messze attól a vidéktől, melyben az ország legnagyobb szénbányái fekszenek, továbbá néhány a legnagyobb acélgyárak és vegyigyárak közül. A vidék antracitban és más szénfajtákban is gazdag, némelyik ezek közül kokszolásra kiválóan alkalmas. Ebben a kerületben volt akkor a Szovjetúnió nagyolvasztóinak 30%-a, továbbá 21 koksz- és vegyigyár, valamint 5 különleges gyártelep, amely vegyi alapanyagokat állít elő. A mezőgazdasági gépeket gyártó ipartelep 180 hektár (446 hold) területen fekszik. Hernyótalpas vontatókat, aratógépeket, ekéket stb. készít. Itt is világos jeleit láttuk annak, hogy a vállalat hadiszükséglet kielégítésére állt át. Az öntöde, mondta az igazgató, „javítás miatt zárva”. E szavaknál Demaree Bess rámkacsintott. Hisz egész Oroszország és nem utolsósorban mi magunk, a Szovjet élénk háborús készülődéseiről beszélt. Mindenféle futószalag-rendszer használatban van itt és úgy látszik, jól beválik. De a berendezés, a gépek felállítása és a gyár elrendezése szempontjából jobbat még nem láttam. Ezután felálltam egy mozgó járda egyik végére és néhány perc alatt ezzel hagytuk el a gyárépületet.

A gyár mechanikai osztályán észrevettük, hogy a legtöbb gép amerikai vagy német eredetű. Körsétánk közben valami érdekes történt. Amikor a famegmunkáló műhelyben voltunk, láttuk, hogy itt a legtöbb gép amerikai gyártmány. Bemutattak minket az 1000 munkást foglalkoztató osztály vezetőjének. „Nagykövet úr”, szólít meg, „úgy-e ön Wisconsinba való?” És ezt – hibátlan angolsággal mondta. „Úgy van”, feleltem én, „miért?” „Két évig tanultam Wisconsin egyetemén, Madisonban”, válaszolja. „Milyen nagyszerű az az egyetem és milyen elragadó a város!” Hozzátette azután, hogy műszaki tanulmányainak befejeztével az Egyesült Államok legtöbb nagy gépgyárát meglátogatta. Itt is megvannak a jelei a gyárvezetőség fiatalosságának és a fiatal vezető tisztviselők tehetségének. Amidőn az üzemet elhagytuk, nem hivatalos tanácsadóimnak, az újságírók csoportjának egyöntetűen az volt a véleménye, hogy a gyár átalakulófélben van nagy tankok hernyótalp szerkezeteinek gyártására.

Események Odessza kikötőjében

Odessza a Fekete-tenger északnyugati részén egyike a Fekete-tenger legnagyobb orosz kikötőinek.

A hajóépítő-műhelyekben hat, úgy látszik, internált spanyol hajót láttunk és más feketetengeri kikötőben még mintegy további tucatot. A minapi odesszai látogatásom alkalmával azt mondták nekem, hogy a hajók spanyol legénysége, hír szerint, ellátáson kívül fejenként és havonta ötven rubelt kap a szovjetkormánytól; ennek ellenében mázolniok kell a hajókat és egyébként is karban kell tartaniok. Általában az a vélemény, hogy ez azért történik, mert a szovjetkormány végül a hajókat a szállítások ellenértéke fejében vissza akarja tartani. Azt is mondták, hogy a szovjetkormány görög és angol hajókat bérelt, hogy ebből a kikötőből árukat szállítsanak Spanyolországba. A dokkokban mintegy 200 orosz eredetű teherautót számláltam, ezek nyilván a spanyol kormánynak voltak szánva.

Május 17-én reggel érkeztünk meg Odesszába. Ezen a napon két szabadságos otthont és egy nagy parkból és strandfürdőből álló üdülőtelepet látogattunk meg.

A polgárságnak és arisztokráciának egykori tengerre néző lakóházait a város peremén szanatóriumokká és szabadságos otthonokká alakították át. Ezek feltűnnek falaik és kerítéseik friss mázolásával. A legnagyobb köztük egy kb. 60 holdas szép telep Odessza környékén, kilátással a Fekete-tengerre. Hajdan a város egyik leggazdagabb bankárjának az otthona volt. Most szív- és idegbetegek szanatóriuma. Most a vezetőség, személyzet és mintegy 200 beteg lakik benne. Tipp-topp állapotban levőnek látszik és az embernek az a benyomása, hogy nagyon jól vezetik.

Az odesszai kenyérgyár

Odesszában május 17-én tett látogatásom alkalmával módot találtam, hogy a Szovjetúnió egyik legnagyobb kenyérgyárát, az ú. n. Sztalin-kenyérgyárat megszemléljem.

Az üzem kizárólag egy meglehetősen durva, fekete kenyérfajta gyártására rendezkedett be. A jókora gyárépület impozáns látvány. Fehér és sárga színeit látva, az az érzése az embernek, hogy kívül és belül tisztaság és rend uralkodik. A vezetőség nagy jelentőséget tulajdonit tisztasági és egészségügyi óvintézkedések figyelembevételének. A látogatók tiszta köpenyt öltenek magukra, az alkalmazottak pedig munkahelyük elfoglalása előtt és távozásukkor zuhanyfürdőt kötelesek venni. A vezetőség igen büszke a laboratóriumra is, amely sorra vegyvizsgálat alá veszi a kemencékben a tésztát és a kész kenyeret is. A gépek részben angol, részben pedig szovjet gyártmányúak. Miként a legtöbb esetben, minden külföldi gépre több Oroszországban készült másolat esik. A vezető személyek itt is megnyerő hatást tettek, különösen a műszaki igazgató fiatalossága, amely komolysággal és önbizalommal párosult. Ez a szovjet-mérnökökre jellemzőnek látszik.

A gyárvezetőség a szükséges nyersanyagokat terményei eladásával szerzi be. A központi igazgatóságnak számadással tartozik. Az üzem a „normálteljesítmény” elvén épül fel, ennek nagyságát a központi igazgatóság határozza meg. Ha a „normálnyereséget” a gyár vezetőségének és munkásságának buzgalma folytán meghaladják, akkor a többlet prémiumként részben az igazgató rendelkezésére álló alapnak, részben pótlékként a munkásoknak és alkalmazottaknak, részben pedig a gyár egészének jut. Itt is jelentkezik tehát a nyereség-mozzanat hogy teljesítményre és igyekezetre sarkaljon.

Batum kikötője, a szovjet növénykert és kísérleti
állomás, citromültetvények, olajfák

Batum, a Szovjetúnió legfőbb petróleumkikötője, a Fekete-tenger délkeleti sarkában fekszik, a Szovjetúnió legkisebb köztársaságában, Adsarisztánban. Éghajlata szubtrópusi, lakóinak száma mintegy 75.000. Mellékelek egy emlékiratot, ez néhány Batumra vonatkozó alapvető adatot tartalmaz. A Szovjetúnió két legfőbb csővezetéke a Kaspi-tenger mellett fekvő Bakuból ebbe a kikötőbe vezet, mintegy 800—900 kilométer távolságra. Olaj és olajtermékek adják a kikötő teljes kiviteli forgalmának 53—90%-át. Az egyéb hajóforgalom jelentéktelen. Kiviteli cikke még a zöld tea, valamelyes épületfa és különféle egyéb termék. A kikötő áruforgalma 1913 óta megháromszorozódott. A város tiszta és ápolt. Tisztaság és rendezettség terén a Spanyol-Amerika hasonló szubtrópusi városaival való összehasonlítás Batum javára üt ki. Fő útvonalai aszfaltozottak és majd minden utcája kövezett. Sok jelét láthatjuk a város zölddel és szubtrópusi növényekkel való díszítésére irányuló igyekezetnek. A parkok igényt tarthatnak arra, hogy szépnek mondjuk őket és igen gondozottak. Az utóbbi években a város többé-kevésbé üdülőhellyé fejlődött. Azt mondják, hogy a dombvidéken, a hegyek nyúlványain, közvetlenül a város mellett szétszórva 15 szanatórium és üdülő van. Az emberek általában jobban öltözöttek és jobbmódúnak látszanak, mint Moszkva lakossága; szinte azt mondhatnók, hogy arckifejezésük is derűsebb.

Egy völgyben, kb. 12 mérföldre a várostól, kis dombsoron keresztül vezető hegyi út mentén fekszik a Szovjetúnió legnagyobb füvészkertje. 1912-ben alapították, területe mintegy 100 hektár, azaz 247 hold. A tengertől egészen a hegyekbe nyúlik fel. A kertnek a dombsoron végigvezető autóútjáról gyönyörű kilátás nyílik a hegyekre, a tengerre és a városra.

A füvészkert egyúttal mezőgazdasági kísérleti állomás is. A 120 alkalmazott közt kertészeken, mezőgazdasági munkásokon stb. kívül 21 tudós is van. Amikor ott jártunk, az igazgató és egy fiatál alkalmazottnő fogadott, akit mint főagronómust mutattak be. Erős alkatú volt és rendkívül intelligens, több nyelvet beszélt, köztük meglehetősen jól az angolt.

Az állomás teaültetvényekkel, citromtermeléssel, kínacserjékkel, gumifákkal, olajfák nevelésével kísérletezik, továbbá növényfiziológiai kísérleteket végez az éghajlat adta lehetőségek keretei közt. A kollektív és állami farmoknak gyakorlati segítséget, tanácsot és támogatást nyújt. A kert gondnoksága nagyon büszke a kivételesen szép japán kert japán és kínai növényeire.

Az egész vállalkozáson meglátszott a jó vezetés. Az élén álló személyiségek, valamint a tudósok komolysága és intelligenciája ismét nagy hatással volt mindannyiunkra.

A batumi olajfinomító- és petróleumgyár

Batum 75.000 lelket számláló város, a szovjet olaj és olajtermékek legnagyobb kiviteli kikötője. Az évi olajkivitel eléri az itteni teljes kivitel 53—90%-át. Alig egy mérföldre a kikötőtől van a Szovjetúnió legnagyobb olajfinomítója és petróleumgyára. A Szovjetúnió négy kőolaj-csővezetéke közül kettő ebbe a gyárba és ebbe a kikötőbe vezet. Ezek hozzák a nyersolajat Bakuból, a Szovjetúnió olajtermelésének középpontjából. Ez a batumi gyár évente 2 millió tonnát dolgoz fel, vagyis a Szovjet 1937. évi 30,000.000 tonnás termelésének 7%-át.

A telepet 1929-ben egy amerikai cég építette. A gépek amerikai eredetűek. A cégtáblákon Winkler-Koch, Jenkins és Forster-Wheeler nevek olvashatok. A mellékletben egy általam fogalmazott memorandumot talál, valamint a gyárban 1938 május 22-én tett látogatásunk alkalmával folytatott beszélgetések szövegét.

Benyomásaimból leszűrt eredmények a következőkben foglalhatók össze:

1. Széleskörű olajkutató földtani vizsgálatok folytak. A belőlük adódó kilátások nem voltak olyan sokatígérők, mint várták volna, mégis a termelés szolgálatába lehetett állítani néhány újabb olajmezőt. Hír szerint a legutóbbi hónapokban egy, napi 150 tonnát adó olajkutat tártak fel és ezzel Baku olajmezeje mintegy 20 hektárral (60 holddal) növekedett.
2. Noha bizonyos körök nagyon hangoztatták, hogy 1937-ben a szovjet ipar petróleumtermelése a „tisztogatást” követő változások folytán észrevehetően csökkent, mégis kétségtelen, hogy az 1937. év egész termelése, jóllehet jelentősen elmaradt a tervezett mennyiség mögött, mégis meghaladta az 1936. évi eredményt.
3. Az olajfinomítógyárak meglehetősen jók, de viszonylag avultak. 1923-ban Szerebrjakov, akit a Pjatakov-perben halálra ítéltek, ötéves tervet állított fel a Szovjet olajiparának modernizálására és újból való felszerelésére. Valamennyi gyár ehhez az évjárathoz tartozik, mondták nekem. A Szovjet technikusai és szakértői maguk panaszkodnak most nekem, hogy az olajipar felszerelése túlhaladott és a korszerű gépek hiánya nagy akadály. Ez okozza valószínűleg az U. S. A. csendesóceáni oldaláról történő jelentős behozatalt. Még ma sem gyártanak repülőgépmotorokhoz szükséges elsőrangú benzint.
4. E batui finomító és olajgyár jó teljesítőképesség jeleit mutatja. Az egyes telepek jókarban voltak és vezetésük szemmelláthatóan nagyon kielégítő. Az üzemvezetés fiatal emberek, műszaki és tudományos alkalmazottak kezében van. Ezek szovjet-egyetemeken tanultak, gyakorlati tapasztalataik is vannak és kitartóan és komolyan dolgoznak.

A munkásság, az életviszonyok és az alkalmazottak nyereséglehetőségei nagyjából hasonlók az előző jelentéseimben leírtakhoz. Itt is megvan az „igazgató rendelkezési alap”-ja, csak kissé módosított formában. Természetesen itt is bíznak a nyerségmozzanatnak egyéni teljesítményt ösztönző hatásában. A munkások életszínvonala magasabbnak látszik, mint az általam megtekintett egyéb szovjet iparágban. A lakó és hálóhelyek a legjobbak, amit csak Oroszországban láttam.

A gyár kb. 1000 munkást foglalkoztat. Autóbenzint gyárt; azonkívül kerosint és ligroint, továbbá egyéb melléktermékeket. Valamennyi terméket hajóba rakják.

Az olajrakodást szolgáló kikötőberendezésben nincs semmi különleges. A dokkok 13 hajórekesze közül 5 tankhajók részére való. A kikötő e részében tett látogatás alkalmával itt éppen teletöltöttek egy tankhajót, láttuk a csővezetékek, szelepek stb. rendszerét, amelyeknek olyan a berendezése, hogy az olajtermékek a gyárból vagy az olajvezetékből közvetlenül a hajó töltőnyílásába vezethetők lehessenek. A berendezés sem rendszerében, sem méretében nem volt különösen modern, vagy a szokottól eltérő.

Nem láttunk semmit, ami az olajkivitelt szolgáló berendezés bővítésére irányuló tervre vallana. Csupán az tűnt fel, hogy milyen kevéssé voltak tele az olajtartályok.

Mindent egybefoglalva, bizonyos biztonsággal jósolhatjuk, hogy a Szovjetúnió még egy ideig nem fog számbavehető olajmennyiséget exportálni. Az ország még hosszú ideig minden sajáttermelésű olajat fel tud használni még akkor is, ha a termelt mennyiség jelentősen növekszik. Az automobil- és teherautógyártás jelenleg csupán évi 250.000 drb lehet. És még ennek a viszonylag kis szükségletnek a kielégítése is csak szűkösen történhetik. Új országutak építését nagymértékben szorgalmazzák és a lakosság élénk érdeklődést tanúsít a teherautón történő szállítások iránt. Minden valószínűség szerint a kereslet még egy ideig meg fogja haladni a kínálatot. Hozzájárulnak még ehhez a nehézipar igényei és a gépesített mezőgazdaság, amelyek máris túlzott követeléseket támasztanak az olajiparral szemben. A kormány viszont a legnagyobb erőfeszítéseket teszi, hogy olajtartalékokat gyűjtsön a szerinte elkerülhetetlen háborúhoz.

Mindezek a tényezők magának a Szovjetúniónak óriási és egyre továbbnövekvő szükségletére vallanak, amely még hosszú ideig szélsőséges igényekkel áll az orosz olajtermelés elé.

Mostani levelemhez tartozik még egy összefoglalás is, amelyet tanulmányutunk előkészítésével kapcsolatban kérésemre Mr. Gordon a missziónk aktái közt található valamennyi, az olajkérdést érintő jelentésből szerkesztett; idetartoznak a Rigából származó jelentések, valamint az újabban Mr. Chipmantól fogalmazott, e kérdésről szóló kitűnő táviratok.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!