Alekszandr Fagyejev
Második rész
39.
„Emberek! Krasznodoniak! Bányászok! Kolhozparasztok!
Hazudik a német! Moszkva a miénk volt, most is az, és a miénk is marad! Hitler hazudik, amikor a háború végéről beszél. A háború csak most lángol fel. A Vörös Hadsereg még visszatér a Donyec-medencébe.
Hitler Németországba űz bennünket, hogy az ő gyáraiban dolgozva, apáink, férjeink, fiaink és lányaink gyilkosává legyünk.
Ne menjetek Németországba, ha azt akarjátok, hogy rövidesen otthon, szülőföldeteken ölelhessétek férjeteket, fiatokat, fivéreteket!
A németek kínoznak, gyötörnek bennünket, meggyilkolják legjobbjainkat, hogy megijesszenek, hogy térdre kényszerítsenek minket.
Üssétek az átkozott megszállókat! Jobb harcban elpusztulni, mint rabságban élni!
A haza veszélyben van, de elég erős ahhoz, hogy szétzúzza az ellenséget. Az Ifjú Gárda röplapjain el fogja mondani nektek az igazságot, bármilyen keserű is legyen az Oroszország számára. Az igazság győz!
Olvassátok, rejtsétek el röpiratainkat, adjátok át tartalmukat házról házra, telepről telepre.
Halál a német megszállókra!
Az Ifjú Gárda”
Hogyan került ez a kis röpcédula, melyet egy iskolásfüzet kitépett lapjára írtak, az emberektől nyüzsgő piactér hirdetőtáblájára, ahova valaha a Szocialista Haza című kerületi újság oldalait ragasztották ki, s amelyen most sárga-fekete német plakátok éktelenkedtek?
A falvakból és sztanyicákból már éjszaka megérkeztek az emberek a vasárnapi vásárra, ki szatyorral, ki batyuval. Némely asszony, lehet, csak egy árva, rongyba csavart tyúkocskát hozott. Akinél azonban jobban termett a főzelékféle, vagy egy kevés lisztje maradt a tavalyi aratástól, az talicskán hozta be javait a városba. Ökörnek híre-hamva sincs – mindent elvitt a német, hogy a lovakról ne is beszéljünk!
Hej, ezek a talicskák még sokáig, de nagyon sokáig emlékezetesek lesznek. Ezek nem olyan egykerekű taligák voltak, melyeken agyagot lehet szállítani, hanem két magas kerékkel felszerelt taligák, melyeket nyelüknél fogva maga előtt tol az ember. Ezeken a taligákon mindenfélét lehet szállítani. Ezer és ezer ember járta velük porban, esőben, tikkasztó napsütésben, sárban, hóban, fagyban véges-végig a Donyec-medencét, hogy árut vigyen a vásárra, de inkább azért, hogy hajlékot vagy sírt keressen magának.
Még az éjszaka folyamán főzeléket, gabonát, szárnyast, gyümölcsöt, mézet hoztak be a szomszédos falvak lakói. A városi ember pedig pirkadáskor mindenféle holmit hozott a vásárra, ki sapkát, ki alsóneműt, ki sálat, ki papucsot vagy pedig szögeket, fejszét, sőt mit sem érő limlomokat, de előfordult, hogy kalikót vagy pedig valamilyen régimódi csipkés ruhát a nagyanyó féltve őrzött ládájából.
Ritkán akadt manapság olyan elszánt, buta vagy egyszerűen szemétember, aki haszonlesésből ment volna a piacra; ebben az időben az ínség meg a nyomor űzte vásárra az embereket. Német márka járta most az ukrán földön, s ki tudja, valódiak-e vagy sem, tartják-e magukat? Aztán az igazat megvallva, kinek van német márkája? Nem, akkor inkább jobb a régi módszer, mely nagyapáink idejében járta, és hányszor segített a szűkös esztendőben: én – neked, te – nekem … és kora hajnaltól nyüzsögnek az emberek a vásártéren megállás nélkül.
És mindenki látta: áll a hirdetőtábla a vásár szélén, a helyén áll, hosszú évek óta. És mint a legutóbbi időben mindig, német plakátok vannak rajta. De az egyiken, nevezetesen éppen azon, amelyen legyező alakban elhelyezett fényképek azt ábrázolják, hogyan vonulnak fel Moszkvában a német hadak, hogyan fürdenek a Névában a Petropavlovszki-erőd mellett a német tisztek, milyen rangosan sétálnak karonfogva lányainkkal a sztálingrádi kőparton – éppen ezen a plakáton jelent meg az a bizonyos másolóceruzából oldott tintával akkurátusán megírt fehér lap.
Először csak egy ember állt oda kíváncsian, aztán ketten jöttek, és nemsokára nagy tömeg, főleg asszonyok, öregek, serdülők szorongtak a hirdetőtábla előtt, és nyújtogatták a nyakukat, hogy elolvashassák az írást, és akad-e teremtett lélek, aki közömbösen megy el egy csoportosulás mellett, mely megfeszített figyelemmel mereszti szemét egy fehér papírlapra – különösen vásáron!
A hirdetőtáblára kifüggesztett papírlap előtt óriási tömeg tolongott. Akik elöl álltak, hallgattak, de nem mentek tovább, ellenállhatatlan erő kényszerítette őket arra, hogy újra meg újra elolvassák az írást. A mögöttük állók igyekeztek a táblához férkőzni, zajongtak, mérgelődtek, és egyre kérdezgették, mi is van oda írva. Bár senki sem válaszolt, az egyre növekvő tömeg jól tudta, mit hirdet ez a kis fehér, iskolai füzetből kitépett papírlap: „Nem igaz az, hogy a német katonák díszmenetben vonulnak a Vörös téren!
Nem igaz, hogy német tisztek fürödnek a Petropavlovszki-erőd mellett! Nem igaz, hogy karonfogva sétálnak lányainkkal Sztálingrád utcáin! Nem igaz, hogy a Vörös Hadsereg nincs többé, hogy frontjainkat mongolok tartják, akiket az angolok béreltek fel!” Mindez hazugság. Az igazság pedig az, hogy a városban itt maradtak saját embereink, akik ismerik az igazságot, és rettenthetetlenül hirdetik ezt az egyetlen igazságot a népnek.
Most egy szikár, hihetetlenül nyakigláb ember, keskeny koponyájú fején régimódi sapkával, „policáj” feliratú karszalaggal, borjúbőr csizmájába gyűrt kockás nadrágban és ugyancsak kockás kabátban, mely alatt sárga zsinóros, nehéz pisztolytáskája rejtőzködött, furakodott be a tömegbe. Egész fejjel kimagasodott. Az emberek ránéztek, megismerték Ignat Fomint, és ijedten vagy szolgálatkészen helyet szorítottak neki.
Szerjozska Tyulenyin szemére húzta sapkáját, hogy Fomin ne ismerhesse fel, és meghúzta magát az emberek között. Tekintetével megkereste a tömegben Vaszja Pirozsokot, és Fomin felé kacsintott. De Pirozsok tudta, mi a teendője, s már oda is furakodott Fominhoz a hirdető tábla mellé.
Pirozsok és Kovaljov, bár kivágták őket a rendőrségtől, jó viszonyban voltak a rendőrökkel, akik egyáltalán nem viseltettek előítélettel botlásaikkal szemben. Fomin megfordult, meglátta Pirozsokot, de nem szólt semmit. Együtt estek neki a lapnak. Fomin körmével próbálta lekaparni, de a papírlap tartósan volt odaragasztva a német plakátra. Így hát felszakította a plakátot, és egy darabjával együtt lelépte az írást, összegyűrte, és zsebre vágta.
– Mit csoportosulnak? Mire kíváncsiak? Mars innen! – sziszegte a tömeg felé fordítva sárga féregképét, és apró, szürke szeme majdnem kiugrott ráncai pókhálójából.
Pirozsok, mint egy fekete kígyó, sürgött-forgott Fomin körül, és kisfiús hangján elkiáltotta magát.
– Hallották? Oszolj, uraim, jobb lesz, ha elszélednek!
Fomin széttárta hosszú karját, ágaskodott a tömeg fölött. Pirozsok egy pillanatra valósággal hozzáragadt. A tömeg visszahúzódott, és oszolni kezdett. Pirozsok előrefutott.
Fomin mogorván ballagott nehéz, nyers borjúbőr csizmájában. Az emberek abbahagyták ügyleteiket, és ki ijedten, ki csodálkozva, ki meg kárörvendve nézett rá: Fomin hátán, kockás kabátja közepén egy papírlap díszelgett, melyen nagy, nyomtatott betűk hirdették:
„Darab kolbászért, kupica pálinkáért, pakli dohányért eladtad népedet a németnek. Ezért aljas életeddel fizetsz! Vigyázz!”
Senki sem állította meg Fomint, és ő ezzel a baljóslatú figyelmeztetéssel a hátán vonult végig a vásáron, és ment a rendőrségre.
Szerjozska szőke és Pirozsok fekete kobakja itt is, ott is felbukkant vagy elmerült a vásári tömegben, úgy sodródva a nyüzsgő emberek között, mint érthetetlen pályájukon az üstökösök. Már nincsenek egyedül. Valamelyik fordulónál egyszerre csak feltűnik a halk szavú, szerényen öltözött, okos szemű Toszja Masesenko szőke feje. S ha pedig Toszja Mascsenko feje itt van, akkor valahol a közelben megtalálhatod a tőle elmaradhatatlan Sztyopa Szafonov lenszőke fejét is. Szerjozska acélszürke, éles tekintetű szeme találkozik a tömegben Vityka Lukjancsenko bársonyos barna tekintetével. A két pillantás keresztezi egymást, aztán szétválik. A bódék és vásári polcok között ott kereng az aranyos varkocsú Valja Borc is, karján kis kosár, durva szösszel betakarva, de hogy mit árusít, mit vesz, azt senki sem látja.
És az emberek röpiratokat találnak a szatyrokban és üres zsákokban, sőt egyenesen a vásáros polcán levő káposztafej alól is kimered valamilyen sárgásbarna, sötétzöld betűkkel vagy valóságos hieroglifákkal teleírt papírlap vagy egy egyszerű papírsáv, melyen nyomtatott betűvel ilyesmi olvasható:
„Nem kell a hitleri kétszáz gramm, éljen a szovjet kilogramm!”
S az emberek szíve feldobogott.
Szerjozska már számtalanszor végigcirkálta az árusok asztalait, aztán befordult a zsibvásárra, ahol kéz alatt árusítottak, és ott Natalja Alekszejevnába, a városi kórház orvosába ütközött. Az orvosnő poros sportszandálban állt az asszonyok között, és pufók gyerekkezében egy pár apró, alaposan elviselt női cipőt kínált megvételre. Zavarba jött, amikor ráismert Szerjozskára.
– Jó napot! – mondta a fiú szintén zavarban, és megemelte a sapkáját.
Natalja Alekszejevna szemében ebben a pillanatban felszikrázott az a jól ismert egyenes, irgalmatlanul tárgyilagos tekintet, pufók kezével ügyesen papírba csavarta a cipőt, és azt mondta:
– Nagyon jó, szükségem van rád.
Szerjozskának a vásárról Valjával együtt kellett volna a munkaközvetítő hivatalhoz mennie, ahonnan ma viszik el Verhnyeduvannajára a Németországba hajtott fiatalok első csoportját. És Valja hirtelen meglátta, hogy Szerjozska valamilyen asszonyfrizurás – messziről úgy látszott – gömbölyű kislány társaságában kivált a tömegből, elindult Li Fan-csi vályogkunyhói felé, és ott eltűnt. Büszkesége tiltotta, hogy kövesse őket. Telt felsőajka megrándult, tekintete elhidegült, és kosarával karján, melyben a krumpli alatt még néhány máshová szánt röpirat maradt, büszke léptekkel megindult a munkaközvetítő hivatal felé.
A munkaközvetítő hivatal földszintes, fehér épülete előtti teret fenn a dombon német katonák lánca zárta le. A kordon mögött azok a fiatal emberek, akiknek ma el kell hagyniok szülővárosukat; szüleik, rokonaik is ott szorongtak a domboldalon batyukkal és bőröndökkel, de egyszerű kíváncsiskodók is a közelükbe furakodtak. Borús idő volt az utóbbi napokban, de a sötét felhőket vadul űző szél elkergette az esőt. A szél tépte, cibálta az asszonyok és leányok tarka ruháját a domboldalon, és nehéz porfelhőket zúdított a kerületi végrehajtó bizottság és a „veszett földesúr” háza előtti útra.
Keserves látványt nyújtott az asszonyok, lányok, serdülő fiúk tömege; mozdulatlanul, fásultan tűrték sorsukat. Ha itt-ott megszólalt valaki, halkan és suttogva beszélt, még sírni sem mertek hangosan. Az egyik anya csak csorgó könnyeit törölgeti, lánya pedig hirtelen zsebkendőjébe temeti arcát.
Valja megállt a lejtőn, a tömeg szélén, ott, ahonnan be lehetett látni az 1. számú bánya környékét és a vasúti pályatest egy részét.
A városból egyre több ember jött ide. Azok a gyerekek, akik a piacon röpiratokat terjesztettek, szintén majdnem mind ide jöttek. Valja egyszerre megpillantotta Szerjozskát: a vasúti töltésen ballagott, leszegett fejjel, hogy a szél el ne sodorja a sapkáját. Pár pillanatra eltűnt a szeme elől, aztán újra felbukkant a dombkanyarnál. Toronyiránt ment, a tömeget fürkészte, és már messziről meglátta Valját. A lány önérzetesen biggyesztette telt, piros ajkát.
Valja nem nézett rá, és semmit sem kérdezett tőle.
– Natalja Alekszejevna – mondta a fiú csendesen, látva, hogy Valja haragszik.
Odahajolt a lány füléhez, és ezt suttogta:
– A krasznodoni telepen egész csoport gyerek szervezkedett … Csak úgy maguktól … Szólj Olegnek …
Valja volt a parancsnokság összekötője. Bólintott. Ebben a pillanatban meglátták Uljana Gromovát, amint a „Nyolcház” felőli úton egy sapkás és nagykabátos ismeretlen lánnyal közeledett. Ulja és ez a lány a széllel küszködve, az arcukat a porfelhő elől félrefordítva, együtt cipeltek egy bőröndöt.
– Ha esetleg oda kell menni, vállalod? – súgta ismét Szerjozska.
Valja bólintott.
Oberleutnant Sprick, a munkaközvetítő hivatal igazgatója végre megértette, hogy ezek a fiatal emberek vég nélkül ott fognak állni a katonák sorfala mögött, ha nem siettetik őket. Kilépett a tornácra simára borotváltan, de már nem a bőrből készült rövidnadrágban, ahogy a forró napokon járt-kelt a hivatalban és az utcán, hanem ez alkalommal egyenruhában, írnoka kíséretében, és elkiáltotta magát, hogy az elutazók vegyék át igazolványaikat. Az írnok ukrán nyelven megismételte parancsát.
A német katonák a rokonokat és kísérőket nem engedték át a láncon. Megkezdődött a búcsúzkodás. Anyák és lányaik most már tartózkodás nélkül, hangosan felzokogtak. A fiúk tartották magukat, szörnyű volt látni arcukat, amikor anyjuk, nagyanyjuk, nővérük a mellükre borult, és az elaggott apák, akik húszharminc éve dolgoztak a föld mélyén, s nemegyszer néztek farkasszemet a halállal, megtörten törölgették bajuszukról könnyeiket.
– Ideje … – mondta Szerjozska komolyan, és igyekezett Valja előtt leplezni felindulását.
A lány sírással küzdött, nem hallotta őt, és a tömeggel együtt gépiesen a munkaközvetítő hivatal felé tartott. Ugyanilyen gépiesen előhúzott a krumpli alól egy négyrét hajtott röpcédulát, s valakinek a kabátzsebébe vagy egyszerűen bőröndszíja vagy a kosár spárgája alá dugta.
A lánc elé érve, a tömeg hirtelen megtorpant, aztán pánikszerűen visszahömpölygött, és magával sodorta Valját. A kísérők között nagy számban voltak olyan fiatalok – lányok, fiatalasszonyok akik bátyjukat vagy nővérüket kísérve, véletlenül átkerültek a kordonon, és többé nem tudtak kijutni onnan. Ez annyira mulattatta a német katonákat, hogy találomra kiragadtak a tömegből kezük ügyébe eső fiúkat és lányokat, és behurcolták a lánc mögé. Kiáltozás, könyörgés, zokogás tört ki. Egy asszony hisztériás rohamot kapott. A fiatalság irtózattal hátrált a lánctól.
Szerjozska, nem tudni, honnan, hirtelen előkerült, arcán a fájdalom és vad düh tükröződött, megragadta Valját, kihúzta a tömegből, és Nyina Ivancovához vitte.
– Hála isten … Ezek a vadállatok még … – Nyina megragadta őket erős, nőies, barna kezével. – Ma 5-kor Kasuknál … értesítsd Zemnuhovot és Sztahovicsot – súgta Valjának. – Uljanát nem láttátok? – és elszaladt, hogy megkeresse Ulját. Nyina, akárcsak Valja, a parancsnokság összekötője volt.
Valja és Szerjozska egy darabig még egymás mellett álltak, nem volt kedvük elválni egymástól. Szerjozska arckifejezése olyan volt, mintha a következő pillanatban valami nagyon, de nagyon fontos dolgot akarna mondani, de semmit sem szólt.
– Megyek – mondta Valja lágyan.
Mégis ott állt még egy kis ideig, aztán Szerjozskára mosolygott, elszégyellte magát, és lefutott a dombról kosarával kezében, aprókat lépve erős, napégette lábával.
Ulja közvetlenül a lánc mellett állt, arra várt, hogy Valja Filatova kijöjjön a munkaközvetítő hivatalból. Az a német katona, aki Valját bőröndjével együtt átengedte a láncon, Ulját is meg akarta ragadni, de a lány rávetette nyugodt, hideg tekintetét. Pillantásuk találkozott, és a katona szemében valami emberi kifejezés villant fel. Elengedte Ulját, elfordult, és dühösen ráordított egy fiatal, fedetlen fejű, szőke asszonyra, aki sehogyan sem akarta kiengedni a kezéből fiát, egy tizenhat év körüli kamaszt. Végül az asszony eltépte magát fiától, s ekkor kiderült, hogy nem a fiút, hanem őt hurcolják el. A fiú úgy zokogott, mint egy kisgyerek, amikor nézte, hogyan megy be anyja batyujával kezében az épületbe, melynek küszöbén még egyszer megfordult és rámosolygott.
Ulja és Valja egész éjszaka Filatovék kicsi, őszi virágokkal téli szobájában ültek egymást átölelve. Valja töpörödött, öreg anyja hol előkerült, simogatta és csókolta őket, hol újra meg újra elrendezte Valja bőröndjében a holmikat, vagy csendesen üldögélt a karosszékben, mely a szoba sarkában állt. Valja távoztával teljesen egyedül maradt.
Valja sírástól kimerülten szintén csöndesen ült, csak olykor remegett meg Ulja ölelésében. De Ulja iszonyattal érezte, hogy ami most következik, az teljesen elkerülhetetlen. Hirtelen felnőtté váltan, megindultan és valamilyen anyás és egyben gyermeki érzéssel egyre simogatta Valja szőke fejecskéjét.
A sötét szoba lámpájának gyér világánál csak a kék láng s az öregasszony arca és keze volt látható.
Bár sohase kellett volna végigélni mindezt! Az öreg édesanya és Valja búcsúzása, a végtelen út a süvöltő szélben, bőrönddel a kezében, ez az utolsó ölelés a német katonák lánca előtt!
De mindez megtörtént … És még mindig tart … Ulja komor, elszánt arccal állt a német katonák lánca előtt, és nem vette le szemét a hivatal ajtajáról.
A fiatal fiúk, lányok, fiatal asszonyok, akik átmentek a láncon, egy vaskos őrvezető parancsára a fal mellett egy csomóba rakták bőröndjeiket, batyujukat – azt mondták nekik, hogy holmijukat autón viszik utánuk -, és bementek a munkaközvetítőbe. Nyemcsinova az Oberleutnant ellenőrzése mellett egy lapot adott át nekik, az egyetlen okmányt, mely egész távollétük alatt minden német hatóság előtt igazolja kilétüket. A lapon nem volt sem családnév, sem utónév, csak egy szám és a város neve. Ezzel a lappal léptek ki a házból, és az őrvezető parancsára beálltak a téren kígyózó sorba.
Kijött Valja Filatova is, tekintetével barátnőjét kereste, néhány lépést tett feléje, de az őrvezető megragadta, és a sorba taszította. Valja a harmadik vagy negyedik sor távol eső végére jutott, és a két barátnő nem láthatta egymást.
Ez a szörnyű, eszeveszett elválás valahogy jogot adott az embereknek ahhoz, hogy érzéseiket szabadon kifejezzék. A tömegben tolongó asszonyok megkísérelték áttörni a kordont, gyermekeiknek utolsó búcsúszavakat vagy tanácsokat kiáltottak. A sorokban várakozó fiatalok, akiknek zöme lány volt, mintha valamilyen más világba tartoznának, félhangon vagy csak kendőjük lobogtatásával válaszoltak, vagy szótlanul nézték drága szeretteiket, s arcukon peregtek a könnyek.
Most Oberleutnant Sprick nagy, sárga csomaggal kezében kilépett az épületből. A tömeg elcsendesült. Minden tekintet rászegeződött.
– Stillgestanden!* – vezényelte az Oberleutnant.
* Vigyázz! *
– Stillgestanden! – ismételte iszonyú hangon a kövér őrvezető.
A sorok kővé dermedtek. Oberleutnant Sprick az első oszlophoz ment, vastag ujjával minden négyes sor szélén álló ember tarkóját megbökte. Így számolta össze őket. Az oszlopban több mint kétszázan voltak.
Az Oberleutnant átadta az iratcsomót a vaskos őrvezetőnek és intett. Egy csoport katona előrerohant, hogy utat nyisson a tömegben. Az oszlop az őrvezető vezényszavára megfordult, megindult s a vaskos őrvezetővel az élen, a kísérő katonáktól körülvéve, nehézkesen útnak eredt.
A katonáktól visszaszorított tömeg az oszlop mellett hömpölygött. A zokogás, jajveszékelés, sírás egyetlenegy sóhajban forrt össze, melyet tovasodort a szél.
Ulja menet közben lábujjhegyre emelkedett, egyre Valját kereste, és végre megtalálta.
Valja tágra nyitott szemmel tekingetett körül, barátnőjét kereste, és szemében végtelen keserűség tükröződött, amiért ebben az utolsó pillanatban nem láthatta Ulját.
– Itt vagyok, Valjecska, itt vagyok, veled vagyok! … – kiáltotta Ulja, de a tömeg hátraszorította.
Valja nem látta és nem hallotta őt, és egyre kereste gyötrődő tekintetével.
Ulját a tömeg többször elsodorta a menet mellől. Néhányszor mégis meglátta még Valja arcát, azután a menet elvonult a „veszett földesúr” háza mögött a második vasúti átjáróhoz, és Valja végleg eltűnt a szeme elől.
– Ulja – szólt Nyina Ivancova, aki hirtelen felbukkant Ulja előtt -, téged kereslek. Ma ötkor Kasuknál … Ljubka megérkezett …
Ulja nem is hallotta mindezt, szótlanul nézett Nyinára fekete, félelmes szemével.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!