Moszkvai jelentés
1938 június 6
(idézet: Moszkvai jelentés – Davies)
2
Ásványi kincsek
A Szovjetúnió hivatalos közleményei szerint birtokában vannak a világ leggazdagabb vas-, magnézium- olaj-, foszfor- és apatit-telepei; széntelepei pedig a második helyet foglalják el a világ termelésében. Tagadhatatlan, hogy ezek a telepek rendkívül gazdagok. Az államkincstár kincsei között, melyeket megtekintettem, rendkívüli nagyságú aranyrudak is voltak, a legnagyobbik 39 kg-ot nyomott. Ezek az aranyrudak az Uralból származtak. Platinarudakat is láttam, az egyik 14 kg-ot nyomott.
A Szovjetuniótól független külföldi szaktekintélyek elismerik, hogy a Szovjetúnió a világ aranytermelésében második helyen áll és előreláthatólag aranytermelése még növekedni fog. Az aranytartalékok nagyságáról katonai okokból nem közöltek hivatalos adatokat, de a különböző számítások arra mutatnak, hogy az évi aranytermelés valószínűleg 175,000.000—400,000.000 dollárra tehető. A pénzforgalom aranyfedezetét az 1937. évben hivatalosan körülbelül 340,000.000 dollárban adták meg. A rigai diplomáciai karnál működő Mr. Packers jelentése kitűnő tanulmányt tartalmaz az aranyállományról. Az ő becslése valószínűleg a legpontosabb. Itt a helyszínen kitűnően értesült urakkal eszmecserét folytattam e tárgyról: Mr. Spencer Williams, Mr. Walter Duranty, valamint bizonyos szakértők, például a Távolkeleten működő bányamérnökök voltak informátoraim, ezenfelül Londonban is beszélgettem erről a témáról. Mindezen beszélgetéseimből, azt hámoztam ki, hogy a becslésék 300,000.000—450.000.000 dollár között mozognak. Véleményem szerint az érték 200,000.000—350.000.000 dollár között lehet.
Brooks Emeny: The Strategy of Raw Materials („Nyersanyagstratégia”) című könyvében (a Bureau of International Research of Harvard University and Radcilffe College kiadványa) tudományos felkészültséggel boncolgatja azt a kérdést, hogy háború esetén hét nagyhatalomnak milyen lehetőségei vannak a legfontosabb élelmiszerekkel és nyersanyagokkal való önellátásra. A statisztikai táblázatok a Szovjetúnió hallatlanul nagy ásványi kincseiről tanúskodnak. A kimutatások szerint az önellátás lehetősége a Szovjetúnió számára százalékban kifejezve a következőképpen alakul: szén, vas, petróleum, magnézium, csillámpala, krómsav, hamuzsír 100%; kén 90%; foszfát 85%; higany 80%; cink 60%.
Ehhez viszonyítva a többi hat nagyhatalom — USA, Németország, Nagybritannia, Franciaország, Olaszország és Japán — megközelítően sem rendelkezik oly nagymértékű önellátási lehetőségekkel, mint a Szovjetúnió — Nagybritanniát és az Egyesült Államokat kivéve.
Figyelemreméltó, hogy a Szovjetúnió fölösen rendelkezik azokkal a nyersanyagokkal, amelyek az Egyesült Államok önellátásában alacsony százalékszámmal szerepelnek — magnézium, króm, hamuzsír, higany — s hogy mindama nyersanyag, amelyben a Szovjet behozatalra szorul, az Egyesült Államokból származik. Ennek következtében az USA és a Szovjetúnió természetes segélyforrásai együttesen a kérdéses nyersanyagok és az élelmezés terén teljes önellátást biztosítanának.
Mit végzett a jelenlegi uralom a hatalom átvétele óta e
természetei segélyforrások kiaknázása terén?
A bolsevisták 1917-ben kerültek uralomra. Ebben az időpontban az ipar öthatodrésze teljesen pangott. Közlekedés terén a rendelkezésre álló tartalékok javarésze már felhasználódott. Hatalomrajutásukat nyomban polgárháború követte, ennek eredményeképpen úgyszólván minden termelő munka megszűnt. A parasztság polgári gondolkodású része éles ellenállást fejtett ki a kommunista elveknek a mezőgazdaság terén való érvényesítésével szemben. A mezőgazdák „sztrájkoltak”, egyszerűen megtagadták a munkát és a saját szükségletükön felül nem termeltek. E körülmény és az áruelosztás megszervezésének teljes hiánya folytán a városokban szörnyű ínség támadt, tízezrek haltak éhen. Ilyen viszonyok és általános zűrzavar közepette a kereskedelem megbénult. Az első esztendőkben fellépő nagy szárazság még inkább rontotta a helyzetet.
Az adott viszonyokkal szemben Lenin gazdasági kérdésekben meghátrált és megalapította az Új Gazdaságpolitikát, amely 1921 márciusában lépett életbe. Ez a politikai elv megőrizte a kommunizmust mint uralkodó politikai eszmét, gyakorlati megvalósítását azonban hosszú időtartamra irányozta elő. A parasztoknak bizonyos keretek közt meghagyta a magántulajdont és szerény mértékben engedélyezte az egyéni nyerészkedést. Magánosok is kaptak iparengedélyt. A gazdasági életben ezzel némi javulás mutatkozott. A terv nagy ellenkezést váltott ki a pártban, de Lenin mégis megvalósította; beismerte, hogy ez kényszerű visszavonulás: egy lépés hátrafelé, de „annál biztosabb, hogy kettőt lépünk előre”. E néhány esztendő folyamán a kormány arra törekszik, hogy kapitalista országokból szerezzen pénzt a Szovjetúnió természeti kincseinek kiaknázására.
A szovjetkormány a különböző kapitalista országokat egymással szemben játszotta ki. Ebben az időszakban támad a hirtelen szovjet-német barátság, amelynek külső megnyilvánulása a rapallói egyezmény.
1922-ben Lenint szélütés érte és 1924-ben meghalt Az Új Gazdaságpolitika nyomán a gazdasági életben elszaporodott a szerencselovagok típusa. A régi kommunistákat ez a fejlemény megriasztotta. Több ízben tisztogató műveletekbe kezdtek. Ezt nagy szigorral végezték. A pártban erős szakadás támadt. Végül is az Új Gazdaságpolitika embereit „profitjukkal együtt kisöpörték” és ez a politikai korszak is véget ért.
Ezekben az években a kormányzat fennállását gazdasági hanyatlás és zűrzavar fenyegette. Ennek legfőbb oka a parasztság állandó zendülése volt: nem akartak többet termelni, mint amennyi a saját szükségletük. A központi kormány és az egész kommunista uralom léte veszélyben forgott. 1924-ig a központi kormányzatnak sikerült költségvetését egyensúlyban tartania, nettó bevétele azonban még nem haladta meg az egymilliárdnégyszázmillió rubelt. A párt Trockij vezetése alatt álló szárnya a világforradalmat tűzte ki célul, míg Sztálin és hívei arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a kommunista eszméket először a Szovjetúnióban kell megvalósítani. A „jobboldalnak” egy másik csoportja, melynek vezetői Bucharin, Rykov, Tomszkij és mások voltak, Sztálintól eltérő politikát követelt a parasztsággal szemben. Ez a csoport ellenezte a Sztálin elgondolása alapján gyors iramban végrehajtott, erélyes rendszabályokat, melyekkel a mezőgazdasági kollektívákat megszervezték. Nyilvánvaló volt, hogy gazdasági káosz és talán társadalmi anarchia is támad, ha gyökeres intézkedéssel nem vetnek véget ezeknek az állapotoknak.
Lenin halála után a vezéri állásért tört ki a küzdelem. Ez végül is Trockij és Sztálin párviadalává fejlődött. 1927-ben Trockijt kizárták a párt központi vezetőségéből. Ezt 1928-ban újabb lépés követte: szám űzték az ázsiai területekre. Híveit száműzetéssel és elzárással „számolták fel”. Sztálin teljes győzelmet aratott.
Ily viszonyok közt tervezte meg Sztálin 1927-ben az iparfejlesztés ötéves tervét, mely, amint jelenleg már tapasztalható, csodálatos eredménnyel járt. A tervek megvalósításához nagy bátorság kellett, a legkíméletlenebb eljárásra volt szükség s a jövendő javulás reményében az összes társadalmi osztályokkal szemben szorosabbra fogták a kantárt. Az első ötéves terv kezdeti stádiumában a kormány létét ismét a mezőgazdasági vidékek passzív ellenállása fenyegette. Ezt az ellenállást kíméletlenül letörték. A kormány egyszerű, de kegyetlen eszközhöz nyúlt: egyszerűen elvette a parasztságtól a kirótt termésmennyiséget.
Ugyanilyen kíméletlen eréllyel valósították meg a mezőgazdasági kollektívákat és a földművelés gépesítését is. Ezerszámra „likvidálták” a kulákokat (a nagyparasztokat). Az iparfejlesztés terve, a munkásság, de maga a kormány is függő helyzetben volt a mezőgazdasággal szemben, nemcsak azért, mert ezen fordult meg élelmezése, hanem ebből származtak a szükséges állami bevételek is a gyárak felállítására és üzembehelyezésére. Végsőkig ment a harc. A kormány győzött — nagy emberáldozatok árán.
Végül is azonban a nehézipar hatalmasan fellendült (első ötéves terv). Óriási új gyártelepeket létesítettek. Egészen új városok épültek, gombamódra nőttek ki a földből. Charkovban hatalmas traktorművek, Moszkvában és Gorkijban automobilgyárak, Rosztovban és Sztálingrádban traktorgyárak, a Don-medencében kohók, az Uralban műtrágyagyárak és óriási vízierőműtelepek létesültek. A nagy Dnyepr-erőművet — Cooper ezredes terve szerint — 1935-ben fejezték be. Az első öt év folyamán kilencven új várost építettek. Az uralvidéki ipar ötszörösére emelkedett. Ezzel kapcsolatban a lakosság körében nagy belső vándorlás indult meg, özönlöttek a városokba, nem volt elegendő lakás és egyéb jelenségek is azzal a következménnyel jártak, hogy a lakosság egyre cserélődött, ami nagy mértékben veszélyeztette teljesítőképességét. A gyakorlatlanság sok kárral járt, a kormány bürokratikus ellenőrzése is sok bajt okozott. E hallatlan nehézségek ellenére az ipari termelés 1929-ben mégis hússzázalékos emelkedést mutat az előző esztendőkhöz képest és 1930-ra újabb harmincnyolc százalékkal ugrik. A következő évek is hasonlóképpen nagy számokkal szerepelnek.
Az első ötéves terv időtartamát váltakozó rendszabályok jellemzik: kíméletlen tisztogatások, erőszakos elnyomás kísérték nyomon, majd ismét megbékítő politika következett. Figyelemreméltó, hogy a kormány mindinkább belátta annak szükségét, hogy ezek a hatalmas vállalkozások hasznot hajtsanak. Végeredményben a hatalom birtokosainak megmaradása attól függött, be tudják-e váltani a proletariátusnak tett ígéreteiket. Ennek megvalósítása érdekében és hogy az ipar teljesítőképességét fokozzák, a gyakorlatban egyre jobban távolodtak el a kommunista alapelvektől. Kiderült, hogy a munkásságot hathatósan és tartósan csak egy valami ösztönzi: a haszon. A parasztságnak és a többi osztálynak a magántulajdon tekintetében is engedményeket tettek. Az akkordmuka-rendszerhez hasonló stachanovita-mozgalom — melynek célja a munkateljesítmény fokozása — a nemzeti politika alkotóelemévé vált. 1934-ben a nehéziparban kétségen kívül jelentős haladás tapasztalható: a termelés mennyisége lényegesen emelkedett, a termelési költségek csökkentek.
Eközben sikerült a szükséges normális mennyiségű élelmiszert is előteremteni. Ez a mezőgazdasági kollektívák megvalósításával történt, habár az úgynevezett tudományos rendszerességgel folytatott mezőgazdasági termelés érdekében sokmillió hektár földön szüntették meg a veteménygazdálkodást. Végeredményben az ötéves terv bevált. Valójában a nagy siker főoka az ország óriási gazdagsága volt, ennek köszönhető a termelés nagy mennyisége, minden gyakorlatlanság,, pazarlás s a rendszerváltozással szükségképpen együttjáró veszteségek ellenére. A kormány érdeme, hogy megcsinálta a tervet és minden eszközzel kikényszerítette megvalósítását. Fontos körülmény az is, hogy a kormány a terv gyakorlati megvalósítása érdekében bizonyos fokig mellőzte a kommunista alapelveket.
1924-ben az összes ipari termelés hatmilliárd rubelre rúgott, míg 1937-ben nyolcvanötmilliárdra becsülték.
A szovjet ipar mai termelésének hetvenöt százalékát 1917 óta keletkezett gyárakban állítják elő.
A vasúti szállítmányok mennyisége az 1924-i harminchárommillió tonnáról 1933-ig háromszázhuszonhárommillió tonnára emelkedett.
Az adatok szerint 1936-ban az ország mezőgazdasági művelés alatt álló összes területének kilencvenegy százalékát gépi erővel, mezőgazdasági gépekkel és traktorállomásokkal művelik meg.
A Szovjetúnió helye a világtermelésben
Az 1936. évi adatok szerint a Szovjetúnió kombinált mezőgazdasági gépék gyártása és cukorrépatermelés terén első helyen állt, gépek, traktorok, teherautók, vas, érc, arany gyártásában, illetve termelésében második helyet foglalt el, acél és szuperfoszfát terén a világgazdaságban harmadik, széniparban negyedik helyen következett.
Az adatok szerint a Szovjetúnió Európa ipari termelésében első helyen áll az összes ipari termelés, nevezetesen gépszerszám, traktor, kombinált mezőgazdasági gépek és teherautók előállítása, továbbá arany és szuperfoszfát kitermelése és cukorrépatermelés terén. Acélgyártásban övé a második hely, szénbányászatban harmadik helyen áll. 1935-ben a többi európai országhoz viszonyítva a Szovjetúnió termelte a legtöbb olajat és tőzeget, első helyen állt rézkohászatban, vasúti teherkocsik és mozdonyok gyártásában, övé volt a második hely villamossági energia termelése és alumíniumgyártás terén.
Igen nagy hatással voltak rám az itt található technikai berendezkedések, a szilárd tőkebefektetések, az alkalmazott módszerek, a tudományos kutatásokra és kísérletekre szolgáló felszerelések s a futószalagon való gyártás különböző rendszerei. Itt dolgozó amerikai technikusokkal való beszélgetésekből impozáns képet kaptam arról is, hogy a kormány megszerzi a legjobb külföldi technikusokat a gyártelepek felállításához, felszereléséhez és üzembentartásához. Ezen felül a szakiskolákból és egyetemekről évről évre nagy számban lépnek ki az életbe a buzgó, komoly fiatalemberek: vidékről származó, erős, friss ifjak és szaktudományaikat gyakran azzal fejezik be, hogy külföldi — német, francia, olasz, egyesültállamokbeli — gyárakban folytatnak gyakorlatot. Ezek a fiatal technikusok hajlamosak ugyan arra, hogy a külföldi mérnökök tudását némileg lebecsüljék — mégis úgy láttam: komolyan dolgoznak, becsvágyók, munkabírók, fegyelmezettek.
Végső következtetésképpen leszögezhetem, hogy az eredményeket, a termelés mennyiségét illetően közzétett számadatok megbízhatók és józan gondolkodással ezekből felmérhetjük az eredmények nagyságát. Még ha e számadatokból lényeges, sőt nagyfokú levonást is eszközlünk, az eredmények még mindig igen tekintélyesek maradnak. Ezt a tényt a diplomáciai testület körében általánosan elismerik, még azok is vallják ezt, akik a kormányrendszerrel szemben megrögzött ellenséges indulattal viseltetnek.
Mint mondtam, a kormány birtokosai elválaszthatatlanul kötve vannak a terv sikeréhez, ezért teljes erővel dolgoznak megvalósításán. Ettől függ uralmuk. A tömegeket állandóan azzal buzdítják, hogy a terv eredménye magasabb életszínvonal lesz és a viszonyok megjavulnak. A szükség nagy hajtóerő, ez biztosítja az ipari gépezet teljesítőképességét s az ígéreteket igyekeznek is beváltani. A kormány egyetlen tartósan hatásos eszközt talált a munkateljesítmény fokozására: a haszonra való törekvést.
Szállítás, közlekedésügy
A közgazdasági szervezeteknek kétségtelenül leggyöngébb része a javak elosztása. A kormány az elmúlt két esztendőben kettős törekvéssel próbálkozott: a) a vasutak és egyéb szállítóeszközök teljesítőképességének fokozásával és b) a mezőgazdasági termelés oly értelmű rendezésével, hogy helyenként az élelmiszerrel való önellátás lehetségessé váljék és a hosszú útvonalakon való szállítás elkerülhető legyen.
A vasútvonalak hossza mintegy huszonöt százalékkal emelkedett.
A transzszibériai vasútnak kettős sínpárokra való átépítése befejeződött. A kormány a hírek szerint vasutat épít Mandzsukuótól északra a távolkeleti partvidékig, hogy a Csendes-óceán partján levő területekkel biztonságos összeköttetése legyen. Megbízható forrásból értesültem, hogy ez a vasútvonal is elkészült. Moszkvai nagykövetségünk katonai attaséja, Faymonville ezredes, óvatos, jószemű ember, közölte velem, hogy itt kifejezetten az a törekvés tapasztalható, hogy az országutak fokozottabb kiépítésével mozdítsák elő a közlekedés ügyét és vasutak helyett a szállítást nagyobb mértékben teherautókkal bonyolítsák le.
A cári uralom idején az országutak hossza huszonnégyezer kilométer volt, ebből műút négyezer kilométer, 1936-ban a Szovjet területén kétmillió kilométer betonozott országút volt, ennek egyötöde főútvonal.
A Moszkvából kivezető katonai műutak remek, nyílegyenes, széles, betonozott országutak.
1936-ban a légi közlekedés hálózata ötvenkétezer kilométer volt, míg 1929-ben mindössze tizenötezer. A repülőgépek 1936-ban ötvenhatmillió kilométer utat tettek meg az 1929-i hárommillió kétszázezerrel szemben. Légi úton 1929-ben ezer tonna árut szállítottak, 1936-ban már hatvanezret.
Az utolsó évek folyamán a vízi úton való közlekedés is nagyon fellendült. A Fehér-tengert összekötötték a Keleti-tengerrel (227 km — a csatorna 1934-ben nyílt meg). A Volgát összekötötték Moszkvával (a munka befejeződött 1937-ben — a csatorna hossza 128 km). Megállapítják, hogy a Káspi-tengertől Leningrádig a belvízi, közlekedés hálózata most már teljesen kiépült. A hajózható folyók útvonala százezer kilométer, ami az Egyesült Államok vízi útjaiinak kétszeres hosszát jelenti.
A Szovjetúnió kereskedelmi flottájának tonnatartalma 1928-ban háromszázhuszonhétezer tonna volt, 1935-ben egymillió háromszázötvenezer tonna, ami négyszázszázalékos gyarapodást jelent.
1928-ban a távbeszélővonalak hossza összesen ötszázötvenhatezer egyszáztíz mérföld volt.
Ez a szám 1936-ban egymillió háromszáznegyvenháromezer hétszázötven mérföldre emelkedett. Ugyanezen időtartam alatt a távbeszélőállomások száma nyolcszáznyolcvanezerről kétmillió egyszázezerre emelkedett.
1924-től 1936-ig a levélkézbesítők száma hatezerkilencszázról százhuszonháromezerre emelkedett, vagyis a tizenkét év előtti létszámnak mintegy tizennyolcszorosára.
Nevelés, oktatás
A Szovjetúnióban tízezer lap jelenik meg harminckilencmilliós példányszámban. Az előttem fekvő adatok szerint 1928-ban a Szovjetúniónak huszonhárom rádióleadóállomása volt, 1936-ban már hetvennyolc s a felvevőkészülékek száma háromszázötvenezer. 1928-ban hatvanöt távíró- és telefonközpontja volt, 1936-ban kétszázhetvenhárom.
Az adatok szerint 1913-ban huszonhatezer könyv jelent meg nyolcvanmillió hétszázezer példányban, 1936-ban negyvenháromezer háromszáznegyvennyolc munka ötszázhetvenegymillió példányban.
A Szovjetúnióban már mindenki tud írni-olvasni, nincs többé analfabéta szovjetpolgár. 1913-ban Oroszország lakosságának még hetvenhat százaléka írás-olvasástudatlan volt.
A Szovjetúnióban az elemi iskolák száma 1936-ban százhatvannégyezer volt, az 1914-i százhatezerrel szemben, ami hatvannégyszázalékos emelkedésnek felel meg. A közép- és felsőbb szakiskolák száma az 1915. évi kilencvenegyről 1936-ig ötszázkilencvenkettőre emelkedett, a szaporulat tehát ötszáz százalék. 1936-ban a különböző iskolák tanulóinak összes száma huszonnyolcmillió nyolcszáznegyvenkétezer a mindkét nembeli ifjúság köréből s ugyanebben az évben egymillió harminckilencezer hétszáz gyermek járt óvodába. 1935-ben ezerhétszáztizenkét ipariskola működött kétszáznegyvenhatezer kétszáznegyvennyolc tanulóval. Az adatok szerint az összlakosság huszonhat százaléka iskolába járt. A Szovjetúnióban három- és félszer annyi gyermek jár iskolába, mint a régi Oroszországban a háború előtt.
Csupán magában Moszkvában hetvenkét nagy iskolaépületet emeltek és szereltek fel az 1935. évben. 1936-ban ugyanott további százötvenkét új iskolát építettek. A városokban 1935-ben összesen négyszázkilencvenhat iskola létesült, míg vidéken ezer elemit és kétezer hétéves tananyagú iskolát szerveztek. 1932 óta a költségvetésben az oktatásügyi tétel tanulónként a kétszeresére emelkedett.
A Szovjetúnió oktatásügyének igen fontos része a gyermekeknek iskolaköteles koruk előtt való nevelése. 1932 és 1935 közt az óvodák és nyilvános játszóterek száma hatszázhuszonhéttel emelkedett s összes számuk most hatmillió.
Az 1933—1935 közti három esztendő alatt középiskolákba, kollégiumokba, középfokú és felső szakiskolákba összesen egymillió háromszázezer hallgató iratkozott be. Ugyanezen idő alatt négyszáznyolcvanötezer négyszáz tanuló tett középiskolai záróvizsgát vagy nyert főiskolai képesítést. 1935-ben összesen ötszázkilencezer kilencszáz tanuló járt közép- és szakiskolákba, míg 1932-ben négyszázhetvenkétezer kétszáz s 1913-ban százhuszonnégyezer.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!