Alekszandr Fagyejev
Első rész
35.
Brückner mester és Balder őrmester ebéd után elhajtattak a Krasznodontól harminc kilométerre fekvő Rovenyki városba, a körleti csendőrparancsnokságra. Peter Fenbong, a krasznodoni csendőrőrshöz vezényelt SS-osztag Rottenführerje tudta, hogy Brückner mester és Balder őrmester a kihallgatások jegyzőkönyveit vitték el a körleti csendőrparancsnokságra, csak utasításra vártak, hogy miként járjanak el a letartóztatottakkal. De Peter Fenbong éppúgy, mint főnökei, tapasztalatból tudták, milyen lesz az utasítás. Éppen ezért elutazásuk előtt parancsot adtak Fenbongnak, zárja körül SS-katonákkal a park területét, senkit se eresszenek be a parkba, és Eduard Bolman tizedes vezetése alatt egy szakasz csendőrt vezényeltek ki, hogy olyan nagy gödröt ássanak, amelyben szorosan egymás mellett állva hatvannyolc ember elfér.
Peter Fenbong tudta, hogy főnökei késő este előtt nem térnek vissza. Ezért egy rangban fiatalabb Rottenführer vezetése alatt küldte el katonáit a parkba, ő pedig a barakk portásfülkéjében húzta meg magát.
Az utóbbi hónapokban nagyon sok munkája volt, egy percig sem maradt egyedül, és nemcsak arra nem maradt ideje, hogy tetőtől talpig megmosakodjék, de még fehérneműt sem tudott váltani. Attól félt, hogy valaki meglátja, mit hord az inge alatt.
Amikor aztán Brückner mester Balder őrmesterrel elutazott és az SS-ek és a csendőrkatonák kivonultak a parkba, a börtönre pedig csend borult, Fenbong altiszt a börtönkonyha szakácsához ment, forró vizet és mosdótálat kért, mert tisztálkodni akart. Hideg víz mindig volt a hordóban, mely ott állt a portásszoba mellett.
A sok forró nap után végre hűvös szél támadt, kergette az alacsonyan úszó, páráktól duzzadt felhőket. Szürke, őszies nap volt, és az egész szénvidék látképe a maga típusházaival és szénporos levegőjével – nem is szólva a szelek járásának kitett városkáról – barátságtalannak látszott. A portásfülke elég világos volt ahhoz, hogy valaki megmosakodhassék benne, de Peter Fenbong nemcsak azt nem akarta, hogy tetten érjék mosakodás közben, hanem azt is igyekezett megakadályozni, hogy az ablakon át beláthassanak. Ezért fekete papírral beaggatta az ablakokat. Aztán meggyújtotta a villanyt.
Bárhogy megszokta a háború kezdete óta azt az életmódot, amelyet folytatott, bármennyire is megszokta már a tulajdon bűzét, mégis kimondhatatlan gyönyört érzett, amikor végre-valahára teljesen levetkőzhetett, és néhány percig minden tehertől mentesen, anyaszült meztelenül állhatott. Természettől testes ember volt, de az évek múltával egyre nehézkesebbé vált, és fekete egyenruhája alatt erősen izzadt. Néhány hónap óta nem váltott fehérneműje ragadós és büdös volt a beszívódott izzadságtól, egyben sárgás feketére festődött az egyenruhájától.
Peter Fenbong levetette a fehérneműjét, és pőre, vizet rég nem látott, de egyébként is fakó testtel, mellén, lábán, sőt a hátán is göndör, fehér szőrrel borítva állt a portásfülkében. Amikor megszabadult az alsóruhától, kitűnt, hogy valamilyen különös, láncszerű dolgot hord a mellén. Voltaképpen nem is lánc volt, mert inkább hosszú töltényszalaghoz hasonlított, amilyet kínai katonák hordtak a régi időkben. A gumiszerű anyagból készült szalag apró zsebekre oszlott, mindegyik zseb gombra járt. A szalag keresztben szaladt a két vállán, s derékon fölül átfogta testét. Két végét fehér pántlika kötötte össze. A körülbelül hüvelyknyi nagyságú kis zsebek zöme tömve, kisebb része üres volt.
Peter Fenbong kibontotta a pántlikát, és levette a szalagot a testéről. A szalagot olyan régen hordta már, hogy zsírpárnás fehér testén és derekán felül sávot, egészségtelen színű nyomot hagyott maga után, mint a hosszú fekvés a beteg ember testén. Levette a szalagot, és gondosan – a szalag nagyon hosszú és nehéz volt – az asztalra helyezte. Ahogy megszabadult különös terhétől, nyomban dühösen vakaródzni kezdett. Vadul, elkeseredetten vakarta rövid, tömpe ujjaival mellét, hasát, lábát, és hol egyik, hol másik vállán át mindenáron el akarta érni a hátát, majd lapockája alá nyomta jobb kezét, miközben szakadatlanul, a gyönyörűségtől nyöszörögve és sóhajtozva vakaródzott valamennyi ujjával.
Amikor már nem viszketett annyira, óvatosan kigombolta kabátja belső zsebét, ahonnan dohányzacskóra emlékeztető kis zsákot vett elő és kiborította. Körülbelül harminc aranyfogat szórt ki az asztalra. A fogakat a még üresen álló két-három szalagzsebre akarta szétosztani. De ha már végre egyedül maradt, nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy ne gyönyörködjék a többi zseb tartalmában. Ritkán akadt ilyen kiváló alkalom. Minden zsebet gondosan kigombolt, és különálló kis halmokba rakva pakolta ki a tartalmukat. Az asztal nemsokára megtelt. Volt miben gyönyörködnie!
Ott volt a világ minden valutája: amerikai dollár, angol shilling, francia és belga frank, osztrák ezüstpénz, cseh, norvég, román, lengyel és olasz pénz. Országok szerint csoportosította őket: aranyat arannyal, ezüstöt ezüsttel, papírpénzt papírpénzzel … utóbbiak között akkurátus kötegben szovjet százrubelesek, amelyektől Peter Fenbong, az igazat megvallva, semminemű hasznot nem várt, de mégis megtartotta őket, mert kapzsisága már elvakult gyűjtőszenvedéllyé nőtt. Volt ott egy halom apróbb aranytárgy, gyűrű, karperec, fülbevaló, nyakkendő- és melltű drágakövekkel és drágakövek nélkül, külön halom aranyfogakból és foglalat nélküli ékkövek.
A légy járta mennyezetről homályos villanyfény hullott a pénzekre, értéktárgyakra. Peter Fenbong vastagon, kopaszon, szőrösen, szarufoglalatú szemüveggel az orrán vakaródzott a kincsei előtt. Izgatott volt, de megelégedett.
Ezek az apróságok és pénzek elég jelentős értéket képviseltek, de Fenbong minden egyes pénzdarabról és ékszerről pontosan meg tudta állapítani, hol, mikor, milyen körülmények között, kitől és kiről szerezte vagy húzta le; kinek törte ki érte a fogát, mert attól a pillanattól fogva, amikor elhatározta, hogy minél több kincset fog megkaparintani, kizárólag ennek a szenvedélynek élt, minden más dolga háttérbe szorult.
Bár nemcsak holtak, hanem, ha kellett, élők szájából is tört ki fogakat, mégis jobban szerette a holtakat, mert ezeknél könnyebben ment a dolog. Amikor a letartóztatottak között aranyfogúakat vett észre, kihallgatásuk alatt arra gondolt, hogy ezeket az embereket minél gyorsabban tegyék el láb alól.
Olyan ijesztő sokan voltak ezek a meggyilkolt, megcsonkított, meggyötört, kifosztott férfiak, asszonyok, gyerekek, akik ott kísértették a pénzek, fogak és csecsebecsék mögött, hogy amikor így nézte zsákmányát, az édes izgalom és önelégedettség érzése nyugtalansággal párosult benne, de ez nem magából Peter Fenbongból fakadt, hanem egy maga elé képzelt, igen választékosán öltözött, tökéletes gentlemanből. Ennek a tökéletes gentlemannek drágaköves gyűrű ékeskedett vastag ujján, fején drága, világos puhakalap; korrekt, sőt barátságos és simára borotvált arcú úriember volt, aki teljesen elítélte Peter Fenbongot.
Nagyon-nagyon gazdag ember volt ez a gentleman. Sokkal gazdagabb, mint Peter Fenbong minden értéktárgyával együtt. Fenbong úgy találta, hogy jogosan ítéli el őt ez az úriember, mert meggazdagodási módszerét valahogy szennyesnek tartotta. Peter Fenbong szakadatlan vitában állt ezzel a gentlemannel. Igen barátságos vitában, mert csak Peter Fenbong élt a szóval, és egy élettapasztalattal rendelkező modern üzletember megalapozott, magas szempontjait képviselte ebben a vitában.
„Ha-ha – mondta Peter Fenbong -, én végeredményben egyáltalán nem ragaszkodom ahhoz, hogy életem végéig ezzel foglalkozzam; végeredményben egyszerű kereskedő vagy, ha akarjuk, közönséges boltosféle leszek, de valamivel csak meg kell kezdenem a dolgot. Igen, én nagyon jól tudom, hogy önnek más a véleménye magáról és rólam is! Maga is így gondolkozik: »Én gentleman vagyok, gazdagságom forrása mindenki előtt ismeretes. Családom van, gyermekeim; előkelő megjelenésű, előzékeny úriember vagyok, aki mindenkinek nyugodtan nézhet a szemébe. Ha a hölgy, akivel történetesen beszélek, áll, én is felállók. Újságot,könyveket olvasok, tagja vagyok két jótékonysági egyesületnek, és egészen tisztességes összegeket áldoztam kórházakra a háború alatt. Szeretem a zenét, a virágot és a holdvilágos tengert. De ön, Peter Fenbong, embert ölt pénzért és ékszerekért, amelyeket aztán zsebre vág, sőt arra vetemedik, hogy eleven emberek aranyfogait tulajdon testén rejtegeti, nehogy valaki meglássa. Ezért aztán hónapokig egyáltalán nem mosdik, tehát valósággal bűzlik. Mindezek alapján teljesen indokoltan elítélhetem önt, Peter Fenbong …« He-he, engedelmet, szeretett és nagyra becsült barátom! Ne feledje el, hogy negyvenöt éves vagyok, és eddig tengerész voltam. Beutaztam az egész világot, és láttam egyet-mást … Nem ismerős ön előtt például az a kép, melyet mint tengerésznek, aki megfordult a világ minden tájékán, nem egy esetben volt alkalmam megfigyelni, nevezetesen, hogy Dél-Afrikában, Indiában vagy Indokinában évről évre milliószámra halnak éhen az emberek, úgyszólván a tisztelt publikum szeme láttára! Különben miért menjünk olyan messzire? A boldog emlékű háború előtti időben tapasztalhatta, hogy a világ majdnem minden fővárosában egész városnegyedek munka és kereset nélküli lakossága a mélyen tisztelt publikum szeme előtt pusztult éhen, nemegyszer ősi székesegyházak lépcsőin. Nemigen tudom elhinni, hogy saját elhatározásukból haltak meg! És ugyancsak ne tudná, hogy köztiszteletben álló személyiségek, kifogástalan gentlemanek, ha ebből hasznot húzhattak, nem szégyellték vállalataik millió és millió egészséges férfi- és nőmunkását kidobni az utcára, s hacsak nem elég szívesen nyugodtak bele helyzetükbe, tömegesen kínozták őket halálra a börtönben, vagy pedig egyszerűen lelőtték őket az utcán. Megölték őket teljesen törvényes alapon, a rendőrség és a katonaság segédletével … Néhány, egymástól különböző módszerre hívtam fel a figyelmét csupán. Sokkal többet is említhetnék, melyekkel a földtekén évente emberek millióit pusztítják el, nemcsak egészséges munkabíró férfiakat, de gyerekeket, asszonyokat és aggastyánokat is, végeredményben csak azért, hogy ön gazdagabb lehessen. A háborúról nem is beszélek, amikor a lehető legrövidebb idő alatt, hatalmas méretekben folyik az emberirtás – ugyancsak az ön meggazdagodása érdekében. Kedves és nagyra becsült barátom! Minek szembekötősdit játszani? Valljuk be tiszta szívből egymásnak: ha azt akarjuk, hogy mások dolgozzanak érettünk, akkor évente, ilyen vagy olyan formában, egy bizonyos mennyiséget el kell pusztítanunk belőlük! És csak azért tűnök fel ijesztőnek ön előtt, mert az adott pillanatban úgyszólván az embermészárlás legalsóbb lépcsőfokán állok. Mert kezdő napszámosa vagyok az ügynek, és hivatásomnál fogva kénytelen vagyok eltekinteni többek között a rendszeres mosakodástól, tehát büdös vagyok! De ismerjétek el, te és a többiek, hogy nem lehetnétek meg olyan ember nélkül, amilyen én vagyok, és minél előbbre halad az idő, annál inkább van szükségetek rám. Én vér vagyok a véretekből, hasonmásotok vagyok, én az vagyok, akik ti, persze ha kifordítanak benneteket a bőrötökből, és megmutatják az embereknek, milyenek is vagytok voltaképpen. De eljön az idő, és én is mosakodni fogok, kifogástalan úriember leszek, ha kívánja, boltos, akinél minden percben rendelkezésére áll néhány pár jó minőségű virsli és szafaládé …”
Ilyen elvi vitát folytatott Peter Fenbong a képzeletbeli simára borotvált, jó modorú, sőt barátságos arcú és gondosan vasalt nadrágú gentlemannel. Mint minden alkalommal, Peter Fenbong most is legyőzte ezt a gentlemant, és így hangulata valósággal felderült. Visszadugta a pénzeket, értéktárgyakat a megfelelő zsebekbe. Gondosan begombolta őket, és mosakodni kezdett. Prüszkölt, szuszogott az élvezettől, kifröcskölte a padlóra a szappanos vizet, ami egyébként egy pillanatig sem nyugtalanította. Majd felmossák a katonák.
Megmosakodott, s bár nem vitte túlzásba a dolgot, mégis tisztának érezte magát. Újra felöltötte a keresztszalagokat, tiszta alsót vett, a szennyesét eldugta, és felhúzta fekete egyenruháját. Aztán kissé félretolta az elsötétítő papírt, kinézett az ablakon, de semmit sem látott. A börtönudvar koromsötét volt. A tapasztalat, mely valósággal kutyaszimattá fejlődött benne, azt súgta, hogy főnökei minden pillanatban megérkezhetnek. Kiment az udvarra, pár pillanatra megállt a portásfülke előtt, hogy szeme megszokja a sötétséget, de még így sem látott semmit. A város fölött hideg szelek rohantak, s végig az egész donyeci sztyeppen fekete felhők hömpölyögtek láthatatlanul, csak hallani lehetett, amint zúgva űzték, kergették egymást, és nyirkos, ólmos szárnyaikkal összetorlódtak.
Peter Fenbong ebben a pillanatban meghallotta egy közeledő motor tompa zaját. Megpillantotta a félig letakart autólámpák páros fényét. A dombról lefelé szaladó autó az épület felé tartott, melyben azelőtt a kerületi végrehajtó bizottság, most pedig a kerületi mezőgazdasági parancsnokság székelt. Az autó fényétől az épület egyik szárnya hirtelen kilépett a sötétségből. A főnökök visszatértek a kerületi csendőrparancsnokságról. Peter Fenbong átment az udvaron. A hátsó kijáratnál, amikor átment a börtön épületébe, egy csendőr a puskájával tisztelgett előtte.
A cellák foglyai is meghallották a börtön felé közeledő autó halk motorzaját. A szokatlan csendet, mely egész nap ráborult a börtönre, a folyosón végigcsörtető léptek, a zárakban megcsikorduló kulcsok és ajtócsapkodás zaja szakította meg. A cellákból hirtelen járás-kelés és távolabbról egy gyerek szívet tépő sírása hallatszott ki. A sírás hirtelen éles sikollyá vált. A gyerek – nyilván utolsó erejét megfeszítve – rekedten jajveszékelt a távoli cellában.
Matvej Kosztyijevics és Valko is meghallotta a járkálást és a gyereksírás zaját. Néha mintha egy asszony hangját is hallották volna. Az asszony nagyon izgatottan beszélt, kiabált, könyörgött, s végül, úgy látszik, ő is sírva fakadt. Aztán megcsikordult a zárban a kulcs, a csendőrök nyilván kimentek abból a messzebb fekvő cellából, ahol az asszony ült gyermekével, és a szomszédos cellába nyitottak, amelyből azonnal járás-kelés, mozgolódás lármája hallatszott. De még ebből a lármából is kicsengett valamilyen végtelenül szomorú, de gyöngéden csitító női hang és egy elcsendesedő, szinte önmagát álomba ringató gyerek gyönge gőgicsélése.
Áá … aá … aá … aá …
A Valko és Matvej Kosztyijevics cellájával szomszédos fülkébe nyitottak most be a csendőrök. Valko is, Matvej is megértették, hogy mit jelent a mozgolódás és a zaj, mely a csendőrök nyomán támadt. A csendőrök összekötözték a foglyok kezét.
Ütött utolsó órájuk.
A szomszédos cellában sok ember volt összezsúfolva, itt hosszabb ideig foglalatoskodtak a csendőrök. Végre innen is kimentek. Az ajtót bezárták. De Valkóhoz és Matvejhez nem jöttek be azonnal. Megálltak a folyosón, és tétován beszélgettek. Aztán valaki a kijárat felé futott a folyosón. Pár percig csend volt, a némaságot csak néha szakította meg a csendőrök mormogó beszéde. Azután újra lépések dobogtak, emberek közeledtek a cellához, valaki megelégedetten kiáltott fel németül, aztán megnyílt az ajtó, és villanylámpákkal maguk elé világítva, Fenbong altiszt vezetésével csendőrök léptek be. Revolverüket lövésre készen tartották. Az ajtóban még vagy öt csendőr állt. Nyilvánvalóan a csendőrök attól féltek, hogy ez a két ember most is ellenállást fog tanúsítani. De Valko és Matvej Kosztyijevics még csak nem is mosolyogtak rajtuk, lelkűk már messze járt e hívságoktól. Nyugodtan hagyták, hogy a kezüket hátrakössék, s amikor Fenbong intett, hogy üljenek le, mert a lábukat is meg kell kötözni, ezt is engedték. Lábukra béklyót raktak, hogy meg ne szökhessenek.
Aztán újra magukra hagyták őket. Szótlanul ültek egy darabig cellájukban, amíg körülöttük sorra meg nem kötözték a többi foglyot is.
Most kimért, gyors léptek csattogtak a folyosón. A léptek zaja egyre fokozódott, végre betöltötte az egész folyosót: a katonák „helyben járást” végeztek. Aztán parancsszóra megálltak, és bakancsuk sarkát csattogtatva megfordultak, puskájukat leeresztették. A cellák ajtói kicsapódtak, és a foglyokat egymás után kihozták a folyosóra.
Akármilyen homályosan pislogtak a folyosó mennyezetéről lelógó apró lámpák, Valko és Matvej Kosztyijevics mégis önkéntelenül hunyorogtak, olyan sokáig ültek a sötétben. Aztán megnézték közvetlen szomszédaikat, majd azokat, akik távolabb álltak a sorban, jobbra-balra, a folyosó két végén.
Tőlük a második egy magas, éltes, mezítlábas férfi volt, éppúgy, mint ők, lebéklyózott lábbal. Alsóruhája csupa vér. Valko is, Matvej Kosztyijevics is hirtelen megrázkódtak, amikor Petrovra ismertek benne. Annyira összemarcangolták egész testét, hogy alsóruhája, mint egyetlen óriási sebre, ragadt és odaszáradt a testére. A legkisebb mozdulat is elviselhetetlen fájdalmat okozott ennek az erős embernek. Fél arcát szurony vagy kés csontig sebezte és gennyezett. Petrov is megismerte őket, és lehajtotta a fejét.
De ami Valkót és Matvej Kosztyijevicset szívük mélyéig megrendítette és tehetetlen dühre lobbantotta, az a látvány volt, mely a folyosó bejáratánál tárult eléjük, s amely felé megdöbbenve, iszonyattal és dermedt ámulattal fordult valamennyi fogoly tekintete. Fiatal, bordóruhás asszony állott ott, halálosan meggyötört, de elszánt arccal, karján csecsemővel. Keze. mellyel a gyermeket fogta, és a gyermek is madzaggal többszörösen úgy egymáshoz volt kötözve, hogy a kis test egész szorosan, elválaszthatatlanul tapadt az anyjához. A gyermek még nem volt egyéves, gyönge, finom kis feje, melyen a tarkó körül selymesen göndörödő, ritkás, szőke haj aranylott, anyja vállán pihent. Szeme behunyva. A gyerek nem volt halott, csak aludt.
Matvej Kosztyijevics hirtelen maga előtt látta a saját feleségét, gyerekeit, és a szeme könnybe lábadt. Megijedt, hogy a csendőrök vagy embereik észreveszik, hogy sír, és még félreérthetik. Szinte örült, amikor Fenbong altiszt végre összeszámlálta és két sor katona között kivitte a foglyokat az udvarra.
Az éjszaka olyan sötét volt, hogy még a mellettük állókat sem látták. Négyes sorban kísérték ki őket a kapun, miközben az egész menetoszlopot, hol elöl, hol oldalt, hol hátul, villanylámpák fel-felvillanó fényével világították meg. Így mentek az utcán, felfelé. Szakadatlan vad iramban hideg, egyhangú szél süvített a városon, nyirkos hullámaival átcsapott rajtuk. Hallani lehetett a párás felhők súrlódását, olyan mélyen, szinte a fejük fölött szaladtak el, hogy kézzel utánuk nyúlhattak volna. Az emberek mohón szívták a levegőt. Lassan, teljesen szótlanul haladt a menet. Fenbong altiszt, aki elöl ment, időnként visszanézett, és minden alkalommal rájuk világított a kezén függő nagy lámpával. Ilyenkor újra meg újra kivált a sötétből az asszony, aki testéhez kötözött gyermekével az első pár bal szárnyán lépdelt. A szél meg-meglobogtatta bordó ruhaszegélyét.
Matvej Kosztyijevics és Valko egymás mellett mentek, válluk összeért. Matvej Kosztyijevics szeme már száraz volt. És minél tovább mentek, annál messzebb és messzebb távolodott tőlük minden személyes érzés, még a legdrágább is, mely titokban az utolsó pillanatig nyugtalanította szívüket, s amelytől nehezen tudtak elszakadni. Magasztos belső nagyság szárnya terült föléjük. Kimondhatatlan nyugalom ült lelkűkre, és Matvej Kosztyijevics meg Valko, arcukat a szélnek szegezve, a mélyen vonuló felhők alatt szótlanul és csendesen ballagtak pusztulásuk felé.
A park bejáratánál megállt a menet. Fenbong altiszt, Eduard Bolman csendőr tizedes és az az al-Rottenführer, aki a parkőrség SS-katonáinak parancsnoka volt, azt az iratot nézték, melyet Fenbong altiszt kabátja belső zsebéből vett elő.
Ezután a csendőr tizedes újra megszámlálta a sorokat, miközben lámpája felvillanó fényénél mindenkire egyenként rávilágított.
A park kapuja csikorogva nyílt meg. Az oszlopot kettes rendekbe sorakoztatták, és a fő fasoron, a Lenin Klub és a Gorkij Iskola épületei között vezették tovább, ott, ahol a Krasznodonugol Tröszthöz tartozó vállalatok jelenlegi „igazgatósága” székelt. De alig hagyták el az iskolát, Fenbong altiszt és Bolman tizedes a balra eső fasorba fordultak. A menet követte őket.
Szél tépdeste a fákat, nyirkos leveleket sodort magával, és a sötétséget körös-körül a fák lombjának szakadatlanul remegő, csapkodó, ezerszavú, de mégis egyhangú susogása töltötte be.
A menetet a parknak egy elhagyatott, még a régi jó időkben is kevésbé látogatott szélére vitték, mely a puszta térségen álló német rendőriskola magányos kőházáig ért. Itt a fával szegélyezett, széles mező közepén hosszú, frissen ásott árok tátongott. Az emberek nem látták az árkot, de megérezték a kiásott föld nyirkos szagát.
Az oszlopot két részre osztották, így vitték tovább, és Valko meg Kosztyijevics elszakadtak egymástól. Sokan belebotlottak a frissen hányt földrakásokba. Felbuktak, de puskatussal azonnal talpra állították őket.
Hirtelen apró villanylámpák egész sora világította meg a hosszú, sötét árkot, az oldalra hányt földet, az emberek szörnyen meggyötört arcát és a német katonák acélfényű szuronyait, melyek tömör falként vették körül a mezőt. Az árok szélén, a fák alatt vállra vetett fekete impregnált köpenyben Brückner mester és Balder őrmester állott. Mögöttük, kissé oldalt, a kövér Vaszilij Sztacenko, a polgármester. Arca vörös, szeme dülledt.
Brückner jelt adott. Fenbong altiszt magasra emelte a lámpát, mely kezén lógott, és rekedt kappanhangon vezényelt. A katonák előreléptek, és szuronnyal az árokba lökték az embereket, akik ide-oda botolva, sárba ragadó lábbal bukdácsolva, némán kapaszkodtak a földhányásba. Csak a katonák szuszogása és a szél zúgása hallatszott a fák között.
Matvej Sulga, amennyire lebéklyózott lába engedte, nehéz léptekkel ment a földhányásra. A felvillanó lámpák fényénél látta, mint lökik árokba az embereket, akik leugrottak vagy belezuhantak, némán vagy szitkozódó panaszos kiáltással.
Brückner mester és Balder őrmester mozdulatlanul álltak a fák alatt, Sztacenko pedig buzgón hajlongott az emberek előtt, akiket az árokba löktek – részeg volt.
Sulga megint észrevette a bordóruhás asszonyt, melléhez kötözött gyermekével. A gyerek semmit sem látott, semmit sem hallott, csak anyja melegét érezte, és vállára hajtva kis fejét, aludt. Hogy fel ne ébressze, az anya csendesen a földhányásra ereszkedett, és mert keze le volt kötözve, lábával tapogatózva csúszott be az árokba. Matvej nem is látta többé.
– Elvtársak – szólalt meg most Sulga rekedt, bömbölő hangon, mely minden zajt és lármát túlkiáltott. – Drága elvtársaim! Örök dicsőség emléketeknek! Éljen …
Szurony csapott két bordája közt a hátába. Sulga megfeszítette minden erejét, nem rogyott össze, hanem beugrott az árokba, és hangja onnan harsogott kifelé:
– Éljen a nagy kommunista párt … mely az embereknek megmutatta az igazság útját!
– Halál az ellenségre! – szólalt meg most mellette harsányan Valko. A sors a sírban újra összehozta őket.
A verem annyira zsúfolt volt, hogy megfordulni sem lehetett. A lelki feszültség utolsó pillanata volt ez, mindenki a golyót várta. De nem ilyen halált szántak nekik. Földlavina zúdult a fejükre, vállukra, ingük mögé, szájukba és szemükbe. Megértették, hogy elevenen temetik el őket.
Sulga végsőkig megfeszítve hangját, énekelt:
Föl, föl, ti rabjai a földnek,
föl, föl, te éhes proletár …
Valko mély hangon átvette a dallamot. Egyre újabb és újabb hangok csatlakoztak hozzájuk, előbb közelben, aztán távolabbról. Az Internacionálé nehéz, lassú hullámokban gomolygott a föld alól, és komor felhőként húzott a sötét égbolt felé.
E sötét, iszonyú órában halkan felnyílt a „Fás” egy kis házában az ajtó, és Marija Andrejevna Borc meg Valja kijöttek egy alacsony termetű, melegen bebugyolált emberrel, akinek a vállán hátizsákféle volt, kezében pedig botot tartott.
Marija Andrejevna és Valja karon fogták az embert, és az utcán át a sztyepp felé tartottak. A szél cibálta, csapdosta ruhájukat.
Az ember pár perc múlva megállt.
– Sötét van, talán jobb lenne, ha visszafordulnál – mondta szinte suttogva.
Marija Andrejevna átölelte. Úgy álltak néhány percig.
– Az ég áldjon, Masa – szólt aztán az ember, és csüggedten legyintett.
Marija Andrejevna ott maradt. Apa és lánya, egymás kezét el nem eresztve, lassan mentek tovább. Valja pirkadásig együtt akart menni apjával. Aztán akármilyen rossz is a szeme, egymagában kell majd Sztálinóig elvergődnie, ahol a felesége rokonainál akart rejtőzni.
Marija Andrejevna pár percig még hallotta távolodó lépteiket, aztán csönd lett. Körös-körül világtalan, hideg sötétség gomolygott, de Marija Andrejevna szíve még komorabb volt. Egész élete: munkája, családja, szerelme, reménye, gyerekei – minden összeomlott, rommá vált. A legszörnyűbb semmiség tátongott előtte.
Állt, és nem volt ereje elindulni. Ruháját sivítva csapdosta a szél, feje fölött egészen mélyen fekete felhők sodródtak.
És hirtelen úgy érezte, hogy megbolondul … Hallgatódzott … Nem, ez nem képzelődés. Most megint hallja … Énekelnek! Az Internacionálét éneklik! … Nem lehetett megállapítani, honnan jött az ének. Összefolyt a szél zúgásával, a felhők sodrásával, aztán a széllel, felhővel együtt tovarohant, szerte a fekete világba.
Marija Andrejevna úgy érezte, hogy a szíve megáll: egész teste remegett.
Mintha a föld alól jönne felé a dal:
… A múltat végképp eltörölni,
Rabszolgahad, indulj velünk!
A föld fog sarkából kidőlni,
Semmik vagyunk – minden leszünk! …
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni