Alekszandr Fagyejev
Első rész
33.
Attól a naptól kezdve, hogy Valkónak sikerült összeköttetést teremtenie Filipp Petroviccsal, neki – aki jól ismeri a Krasznodonugol Tröszt bányáit adták át a terület összes diverziós és szabotázsügyének titkos fonalát.
Barakov mérnök közeli kapcsolata az igazgatósághoz, magához Schweidéhez, de különösen helyetteséhez, Feldnerhez, aki hallgatag főnökével ellentétben állandóan fecsegett, lehetővé tette, hogy Barakov és rajta keresztül Valko tudomást szerezzenek az igazgatóság gazdasági terveiről.
A beavatatlan megfigyelő, legyen bármilyen szemfüles is, bajosan találna összefüggést Barakov és Feldner szokásos találkozásai, valamint egy szerény, csendes, bronzszínűre égett, szabálytalan arcú lánynak, név szerint Olja Ivancovának Krasznodon utcáin néhány órával egy-egy ilyen találkozás után történt megjelenése között. A szerény lány az egyik házba paradicsomot visz eladásra, a másik helyen meglátogatja a házigazdát, és egy idő múlva különös módon, hirtelen meghiúsulnak a német igazgatás kitűnő tervei.
Olja Ivancova most Valko összekötőjeként dolgozott.
De Barakov nemcsak gazdasági rendszabályokat tudott meg Feldnertől. Schweide hadnagy házában éjjel-nappal ott részegeskedett a helyi német csendőrség tisztikara. Amit ezek egymás közt vigyázatlanul kikotyogtak, azt Feldner éppoly felelőtlenül elfecsegte Barakovnak.
Filipp Petrovics nem egy álmatlan éjszakán törte a fejét, hogyan szabadítsa ki Matvej Kosztyijevicset és a többieket a krasznodoni börtönből. De sokáig még csak kapcsolatot sem tudott teremteni a börtönnel.
Az összeköttetést végül is Ivan Turkenyics segítségével teremtette meg.
Turkenyics köztiszteletben álló krasznodoni családból származott, Lutyikov jól ismerte őket. A család feje, Vaszilij Ignatyevics, az öreg bányász, már nyugdíjas volt, felesége, Feona Ivanovna egy eloroszosodott ukrán nő, a voronyezsi kormányzóságból származott. Az 1921-es éhínség idején ez a család keresztül- kasul bejárta a Donyec-medencét. Az akkor még csecsemő Ivánt Feona Ivanovna karján hordta egész vándorlásuk alatt. Idősebb nővérkéje anyja szoknyájába fogódzva gyalogolt mellettük.
Vándorútjukon annyit nyomorogtak, hogy egy millerovói éltesebb, gyermektelen házaspár, egy szövetkezeti tisztviselő és a felesége, aki szállást adott nekik egy éjszakára, arra kérte Feona Ivanovnát, adja örökbe a kisfiút. A szülőket kezdetben megingatta ez a kérés, de aztán összevesztek, sírni kezdtek, és végül mégsem adták oda a kisfiút, vérükből fakadt magzatukat.
Így vergődtek el a Szorokin-bányáig, s ott megtelepedtek. Amikor Vanya már felnőtt, elvégezte az iskolát, és rendszeresen fellépett a színjátszó körben, szülei szívesen mesélték el vendégeiknek, hogyan kérte örökbe a millerovói szövetkezeti tisztviselő a kisfiút, de nem adták oda.
Amikor a németek áttörték a déli arcvonalat, Turkenyics hadnagy mint egy tankelhárító üteg parancsnoka azt az utasítást kapta, hogy tartson ki halálig. A parancs szerint Turkenyics visszaverte a Doni-Kalacs-kerületben a német tankok támadását, és mindaddig tartotta az állást, míg emberei az utolsó szálig harcképtelenné nem váltak, s ő maga pedig sebesülten össze nem rogyott. Százada és ütege roncsaival együtt elfogták, de mivel sebesülése miatt nem tudott járni, egy német hadnagy lelőtte. De Turkenyics nem halt meg. Egy kozák özvegye két hét alatt gyógyfüvekkel talpra állította. Inge alatt keresztkötéssel hazatért.
Ivan Turkenyics két régi iskolatársa, Anatolij Kovaljov és Vaszja Pirozsok útján teremtett kapcsolatot a börtönnel. Nehéz lett volna még két testileg és lelkileg ennyire elütő barátot találni.
Kovaljov alacsony – akár a sztyeppi tölgy -, lassú mozgású, rendkívül nagy erejű és az együgyűségig jószívű fiú volt. Kamaszkora óta súlyemelő-bajnokságról álmodozott. A kislány, akinek udvarolt, mulatott is rajta. Azt mondta, hogy a sportvilágban a lépcső csúcsán a sakkozók állnak, míg a súlyemelők az alján. Utánuk már csak olyan ázalékfélék következnek. Kovaljov nagyon mértékletes életmódot folytatott, nem ivott, nem dohányzott, télen is nagykabát és sapka nélkül járt, reggelenként a jégen vágott lékben fürdött. És naponta gyakorolta a súlyemelést.
Vaszja Pirozsok cingár, mozgékony, lobbanékony természetű gyerek volt, lángoló fekete vadállat-szemekkel. Szerette a lányokat, és azok is szerették Vaszját. A sportból csak az ökölvívás érdekelte, maga is jól verekedett, s általában kalandos hajlamú fiú volt.
Turkenyics az asszony húgát küldte Pirozsokhoz „gramofonlemezekért”. Húga a lemezekkel együtt Vaszját is magával hozta. Vaszja meg csupa barátságból Kovaljovot is elhívta.
Pár nap múlva Krasznodon egész lakossága, különösen a fiatalok őszinte megbotránkozására – akik jól ismerték Kovaljovot és Pirozsokot – Anatolij és Vaszja horogkeresztes karszalaggal vonultak végig az utcán. Kék vállpántos német tizedes parancsnoksága alatt a park mögötti téren gyakorolták a többi „policáj” között új hivatásukat.
Szakmájuk a városi rendfenntartás volt. Feladatukhoz tartozott a polgármesteri hivatalban, a különböző igazgatóságokon, a kerületi mezőgazdasági parancsnokságokon, a munkaközvetítő hivatalban, a piacon az ügyeletesi és a kerületben az éjjeliőr-szolgálat. „Policáj” felírású karszalagjuk bizalmat keltett a német tábori csendőrökben. Így Vaszja Pirozsok nemcsak azt tudta meg, hol ül Sulga, de sikerült bejutnia a cellájába is, ahol jelezte a fogolynak, hogy barátai a kiszabadításán dolgoznak.
Kiszabadítás! Ravaszsággal vagy vesztegetéssel nem érhettek el semmit. Matvej Kosztyijevicset és a többi foglyot csak rajtaütéssel lehetett volna kiszabadítani a börtönből.
A kerületi földalatti szervezet most már erre is vállalkozhatott. A szervezetben ott dolgoztak a Vörös Hadsereg tisztjei, akik sebesülten a krasznodoni kórházban feküdtek, majd a német megszálláskor Szerjozsa Tyulenyin, húga, Nagya és Lusa néni segítségével megmenekültek.
A fiatalok csoportja, melyet Filipp Petrovics a földalatti kerületi pártbizottság keretében szervezett meg, Turkenyics megjelenésével harci irányítást, a szó szoros értelmében vett katonai vezetést nyert.
A földalatti kerületi pártbizottság hadműveletek esetén törzzsé változott, a pártbizottság két vezetője, Barakov és Lutyikov pedig ennek megfelelően az osztag parancsnokává és komisszárjává alakultak. Így akarták az ifjúsági szervezetet is felépíteni.
Barakov és Lutyikov ezekben az augusztusi napokban harci osztagot létesített a börtön megtámadására. Utasításukra Turkenyics és Oleg ifjúsági csoportot szervezett, hogy részt vegyen a támadásban, Turkenyics és Oleg segítőtársaiul Zemnuhovot, Szerjozsa Tulenyint, Ljuba Sevcovát és – mint aki már puskaport szagolt – Jevgenyij Sztahovicsot jelölték ki.
Bármennyire is elragadta Ulját új szerepe, és bármennyire megértette, hogy Oleggel sürgősen találkoznia kell, apja és anyja félrevezetésében még nem volt gyakorlata, ezenkívül oly sok házi munkája volt, hogy csak a Viktorral és Anatolijjal történt beszélgetés utáni napon ment el Oleghez, de nem találta otthon.
General Báron von Venzel és vezérkara keletre vonult. Kolja bácsi, aki Uljának ajtót nyitott, azonnal felismerte őt, a lánynak mégis úgy tűnt, hogy nemcsak nem örül, de még csak nem is szívélyes hozzá, pedig annyi mindent éltek át együtt. És oly régen nem találkoztak.
Vera nagyanyó és Jelena Nyikolajevna nem voltak otthon. Marina és Olja Ivancova egymással szemben ültek, fonalat gombolyítottak.
Marina meglátta Ulját, leejtette a gombolyagot, és nagyot sikoltva a nyakába borult.-
Uljecska! Hol vesztél el? Isten verje meg ezeket a németeket! – mondta végtelen örömmel, és szeme megtelt könnyel. – Látod, felbontottam a gyapjú ujjast, hogy ruhát kössek a kisfiamnak. Gondolom, a németek úgyis elvennék. De a kisfiúról talán mégsem húzzák le …
És szédítő sebesen rögtön elhadarta közösen megtett útjuk emlékeit, a gyerekek pusztulását az átkelésnél, hogyan tépte szét a bomba a gyerekotthon vezetőnőjét, hogyan szedték el tőlük a németek a selyemholmijukat.
Olja a fonalat sötétbarna, széttárt karján tartotta, és titokzatos – Uljának úgy tetszett, hogy riadt – arckifejezéssel, szótlanul meredt maga elé.
Ulja lehetetlennek tartotta, hogy elmondja, miért jött, csak Viktor apjának letartóztatását említette. Olja továbbra is mozdulatlanul Kolja bácsira nézett. Tekintetük találkozott. Ulja megértette ebből, hogy Kolja bácsit nyugtalanítja valami, és ezért olyan barátságtalan. De hogy mi, azt neki nem szabad tudnia. Erre Ulját is elfogta valami zavaros nyugtalanság.
Olja titokzatos és rejtett mosollyal azt mondta, hogy nővérével, Nyinával kell találkoznia a park mellett. Aztán visszajön vele együtt. Miközben ezt mondta, senkire sem nézett, s aztán rögtön elment.
Marina, aki nem is sejtette, hogy mi történik körülötte, szakadatlanul fecsegett.
Olja hamarosan visszatért Nyinával.
– Éppen rólad beszéltek egy társaságban – fordult Nyina komolyan Uljához. – Ha akarod, mindjárt mehetünk is. Megismertetlek velük.
Utcákon és udvarokon át vezette Ulját szótlanul, valahová a város központja felé. Úgy ment, hogy rá sem nézett Uljára. Tágra nyitott szeme elszánt, de ugyanakkor kissé zavart volt.
– Nyina! Mi történt? – kérdezte Ulja csendesen.
– Valószínűleg mindjárt megmondják neked. Én semmit sem mondhatok.
– Tudod, hogy Vitya Petrov apját letartóztatták? – folytatta Ulja.
– Igen? Erre el lehettünk készülve … – Nyina legyintett.
Bementek egy típusházba, amely semmiben sem különbözött a többitől. Ulja még sohasem járt benne.
Egy széles faágyon hatalmas termetű aggastyán feküdt félig ülve, feje össze gyűrött vánkoson pihent, és csak nagy homloka, vastag orra és sűrű, világos szempillája volt látható. Széles csontú, éltes, sovány asszony, akit sárgára pörkölt a nap, ült az ágy mellett és varrt. Két fiatal, takaros, mezítlábas nő az ablak melletti padon foglalt helyet. Kíváncsian néztek a belépő Uljára. Ulja köszönt, Nyina gyorsan átvezette egy másik szobába.
Ebben a szobában poharakkal, pálinkásüvegekkel, harapnivalóval megrakott asztal körül fiatalemberek ültek, köztük egy lány is. Ulja megismerte Oleget, Vanya Zemnuhovot és Jevgenyij Sztahovicsot, aki a háború elején egyszer előadást tartott Pervomajkában. Két fiút nem ismert. A lány – Ljubka volt, komédiás „Ljubka”, akit azon az emlékezetes napon a háza előtti kerítésnél látott. Első találkozásuk minden kis részlete olyan élénken élt még benne, hogy megdöbbent, mikor Ljubkát itt meglátta. De ugyanabban a pillanatban megértette Ljubka akkori magatartását, és hirtelen felfogta a lány igazi énjét. Nyina bevezette Ulját, és azonnal távozott.
Oleg felállt, Ulja elé ment. Kissé feszengett, szemével helyet keresett, hová ültesse, és szélesen rámosolygott. Ulját, aki valami érthetetlen, riasztó újságot várt, ez a mosoly valósággal átmelegítette.
Azon az éjszakán, amikor Viktor apját elvitték, letartóztattak párttagokat, szovjet funkcionáriusokat, társadalmi munkát végző embereket, sok tanítót, mérnököt, ismert bányászokat, szinte mindet, aki nem tudott elmenekülni, a Krasznodonban bujkáló katonák közül is sokat megtaláltak.
Ez a szörnyű hír reggel óta terjedt el a városban. De csak Filipp Petrovics és Barakov tudta igazán, hogy milyen nagy csapás ez, mert nem valami véletlen „lebukás” idézte elő, hanem a német csendőrség óvintézkedése sújtott le a földalatti szervezetre. A német rendőrség úgynevezett „sűrű hálója” sokakat elfogott azok közül, akiknek részt kellett volna venniök a börtön őrsége elleni rajtaütésben.
Olja és Nyina Ivancova Oleghez futottak. A sápadtság, mely a napfénytől bronzszínű arcukat fakóvá tette, valahogy villámgyorsan Oleg arcára is átragadt. Ivan Kondratovics megbízásából közölték vele, hogy Andrej bácsit az éjszaka letartóztatták.
A németek váratlanul házkutatást tartottak Valko búvóhelyén, melyet csak Kondratovics ismert. Mint később kiderült, nem Valkót keresték, hanem a háziasszony férjét, aki evakuált. Az ügy a „Sanghaj” apró viskóinak egyikében zajlott le. A házkutatást Ignat Fomin vezette, aki Valkót azonnal felismerte.
A háziasszony szerint Valko a letartóztatáskor nyugodtan viselkedett, de amikor Fomin arcul vágta, Valko dühbe gurult, és leteperte a „policájt”. A csendőrség katonái ekkor Valkóra vetették magukat.
Oleg és Nyina, Olját a házban hagyva, Turkenyicshez futottak. Ha törik, ha szakad, találkozniok kell Vaszka Pirozsokkal vagy Kovaljovval. De amit Turkenyics húga megtudott, amikor Pirozsok és Kovaljov lakására futott, már teljesen érthetetlen és rettenetes volt. A szülők szerint a gyerekek közvetlenül azután, hogy az elfogatások megkezdődtek, nagyon korán mentek el hazulról. Kissé később rontott a lakásba egy velük együtt szolgáló „policáj”, bizonyos Fomin. Őket kereste, és nagyon goromba lett, amiért nem találta őket otthon. Éjjel aztán még egyszer eljött, és folyton csak azt hajtogatta: „Majd megkapják a magukét …” Kovaljov és Vaszja hajnalban kerültek elő teljesen részegen; ez annál csodálatosabb volt, mert Kovaljov sohasem ivott. Azt mesélték a szüleiknek, hogy a kocsmárosnénál mulattak, és figyelemre sem méltatva Fomin fenyegetését, lefeküdtek aludni. Reggel a „policáj”-legények jöttek, és lefogták őket.
Oleg Nyina útján üzenetet küldött Polina Georgijevna Szokolovának, hogy azonnal értesítse a történtekről Lutyikovot. Megbeszélésre hívták össze Szerjozsa Tyulenyint, Ljubkát, Vanya Zemnuhovot és Sztahovicsot. A megbeszélés Turkenyics lakásán folyt le.
Amikor Ulja megérkezett, Sztahovics és Vanya éppen vitatkozott. A vita Ulját is nyomban magával ragadta.
– Nem értem, hol itt a logika – mondta Sztahovics. – Felkészülünk, hogy kiszabadítsuk Osztapcsukot. Siettünk, fegyvert szereztünk, mozgósítottuk a gyerekeket. Amikor aztán elfogták Andrej bácsit és a többit, amikor még jobban kellene sietnünk, akkor azt ajánlják, hogy várjunk még …
Sztahovicsnak nyilván nagy tekintélye lehetett a gyerekek között. Vanya zavartan kérdezte mély hangján:- Hát te mit ajánlasz?
– Azt, hogy nem később, mint holnaputánra virradó éjjel támadjuk meg a börtönt. Ha a tanácskozások helyett már reggel működésbe léptünk volna, a támadást még ma éjjel végrehajthatnánk – mondta Sztahovics.
Kifejtette elgondolását. Ulja megfigyelte, mennyire megváltozott azóta, hogy a háború előtt a „Pervomajka” komszomolista gyűlésen beszédet tartott. Igaz, hogy már akkor is nagyon szabadon élt olyan könyvízű szavakkal, mint „logika”, „objektívan”, „analizáljunk”, de magatartása még nem volt ennyire magabiztos. Most nyugodtan, minden felesleges mozdulat nélkül beszélt. Fejét egyenesen tartotta. Szőke haja lobogott. Hosszú, sovány keze ökölbe szorítva nyugodott az asztalon.
Ajánlata nyilvánvalóan mindenkit meghökkentett; senki sem mert azonnal válaszolni.
– Az érzéseinkre akarsz hatni, lám – szólalt meg Vanya kissé restelkedve, de igen kemény hangon. – Ne is játsszunk bújósdit. Bár eddig egy szóval sem tettünk erről említést, azt hiszem, a többiekkel együtt te is megérted, hogy mi nem a saját kezdeményezésünkből készítettük elő ilyen komoly ügyre a gyerekeket. És ameddig új utasítást nem kapunk, nincs jogunk egy ujjunkat se megmozgatni. Ilyen módon nemcsak hogy nem mentenénk meg az embereket, de másokat is lebuktatnánk. Nem vagyunk kisgyerekek végeredményben … – jelentette ki mérgesen.
– Hát nem tudom. Lehet, hogy nem bíznak bennem, és nem mondanak el mindent – Sztahovics öntelten összeszorította ajkát. – Annyi bizonyos, hogy eddig egyetlenegy pontos harci utasítást sem kaptam. Várunk, egyre várunk. Addig várunk, amíg valóban megölik az embereket, ha már meg nem ölték őket – mondta kegyetlenül.
– Valamennyiünknek vérzik a szívünk értük – szólt Vanya sértett hangon. – Valóban azt hiszed, hogy magunk is elég erősek vagyunk?
– Akad a pervomajkaiak között bátor, önfeláldozó gyerek? – kérdezte Sztahovics Ulját, merően ránézett, és tekintete gyámkodó kifejezést vett fel.
– Természetes, hogy akad – mondta Ulja.
Sztahovics szótlanul nézte Vanyát.
Oleg némán ült, fejét válla közé húzta, és hol figyelmes-komolyán nézett Sztahovicsról Vanyára, hol elgondolkozva maga elé meredt, mintha fátyol remegne a szeme előtt.
Szerjozska lehorgasztott fejjel ült és hallgatott. Turkevics nem avatkozott a vitába, tekintetét le nem vette Sztahovicsról, mintha tanulmányozná.
Eközben Ljubka odaült Ulja mellé.
– Megismertél? – kérdezte Ljubka suttogva. – Emlékszel apámra?
– Szemem láttára történt … – és Ulja ugyancsak suttogva részletesen elmondta, mint pusztult el Grigorij Iljics.
– Mennyi mindent kell átélnünk – sóhajtotta Ljubka. – Tudod, olyan gyűlölet él bennem a fasiszták meg a „policájaik” ellen, hogy legszívesebben saját kezemmel vágnám, tépném őket? – és szeme naiv, vad lángban égett.
– Igen … igen … – válaszolt Ulja halkan. – Néha én is érzem ezt a bosszúvágyat, úgyhogy szinte félek magamtól. Félek, hogy valami meggondolatlanságot követek el.
– Tetszik neked Sztahovics? – súgta Lljubka Ulja fülébe.
Ulja vállat vont.
– Tudod, nagyon is öntelt. De igaza van, persze hogy találunk gyerekeket – mondta Ljubka, és Szergej Levasovra gondolt.
– Azt hiszem, nemcsak a gyerekeken múlik az ügy, hanem azon, hogy ki vezet bennünket – válaszolt suttogva Ulja.
És mintha összebeszéltek volna, Oleg ebben a pillanatban kijelentette:
– A fiúkon nem múlik az ügy, bátor gyerek mindig akad, minden a szervezéstől függ … – csengő, fiatalos hangon beszélt, a rendesnél erősebben dadogott. Valamennyien feléje néztek. – De mi nem vagyunk szervezet. Ö-összeültünk, t-tanácskoztunk!- mondta, és szeme egyszerű, mesterkéletlen kifejezéssel nézte a gyerekeket. – Hiszen van párt. Hogyan működhetnénk nélküle? Hogyan kerülhetnénk meg?
– Itt kellett volna kezdeni, mert most úgy fest a dolog, mintha én a párt ellen lennék – mondta Sztahovics zavart és bosszús arccal. – Mind ez ideig nem a párttal, hanem veled és Vanya Turkenyiccsel volt dolgunk. Legalább azt mondjátok meg, miért hívtatok össze bennünket.
– Hát azért – mondta Turkenyics halk, nyugodt hangon, úgyhogy mindenki feléje fordult -, hogy készen legyünk. Egyébként honnan tudod, hogy minket valóban nem hívnak munkába ezen az éjszakán? – kérdezte, és hirtelen szembefordult Sztahoviccsal.
Sztahovics hallgatott.
– Először ez. Másodszor pedig – folytatta Turkenyics nem tudjuk, mi történt Kovaljovval és Pirozsokkal, és szabad-e vaktában cselekedni. Én sohasem engedném meg magamnak, hogy rosszat mondjak a gyerekekről, de ha lebuktak? És lehet-e egyáltalán valamibe fogni, ha nincsenek kapcsolataink a foglyokkal?- E-ezt magamra v-vállalom – mondta Oleg, Sztahovicsra pillantva. – Az elfogottak rokonsága ennivalót visz oda, írást, üzenetet lehet átadni velük a fehérneműben, kenyérben, edényekben. Ezt a mamán keresztül szervezem meg …
– A mamán keresztül! – fintorgott Sztahovics.
Oleg mélyen elpirult.
– Nem ismered a németeket! – mondta megvetően Sztahovics.
– Nem nekünk kell alkalmazkodnunk a németekhez, hanem el kell érni, hogy ők alkalmazkodjanak hozzánk – Oleg alig tudta magát türtőztetni, és szándékosan nem nézett Sztahovicsra. – Mi a te véleményed, Szerjozska?
– Támadni kellene … – mondta kissé zavartan Szerjozska.
– Ez az … Erőnk van, nem kell nyugtalankodni! – Sztahovics egyszerre felélénkült, mert segítséget érzett.
– Én meg kijelentem, hogy nincs se szervezetünk, se fegyelmünk – és Oleg egészen elvörösödve felállt.
Ebben a pillanatban Nyina kinyitotta az ajtót, és Vaszja Pirozsok lépett a szobába. Arca kékre dagadt, véraláfutásos, fél keze bekötözve. Olyan szörnyű látványt nyújtott, hogy valamennyien felálltak, és önkéntelenül feléje léptek.
– Hol készítettek így ki? – kérdezte pár pillanatnyi hallgatás után Turkenyics.
– A rendőrségen … – Pirozsok ott állt az ajtóban, és fekete, vad szeme tele volt gyerekes keserűséggel és zavarral.
– Hol van Kovajlov? A mieinket nem láttad? – kérdezték többen egyszerre.
– Senkit sem láttunk: minket a rendőrfőnök szobájában vertek – mondta Pirozsok.
– Ne add itt a csecsemőt, hanem értelmesen beszélj – mondta Turkenyics mérgesen, de nem emelte fel a hangját. – Hol van Kovaljov?
– Otthon … Ágynak esett. Hát mit mondjak … ? – csattant fel Pirozsok. – Nappal, pontosan a lefogások előtt maga elé hívatott minket Szolikovszkij, azt mondta, este teljes fegyverzetben legyünk ott nála – letartóztatásra küld. Hová, kihez, nem mondta. Ez volt az első eset, hogy minket jelölt ki, de hogy nemcsak minket küld, és hogy nagy lefogások lesznek, arról persze fogalmunk sem volt. Megyünk haza, és ezen jár az eszünk: „Lehetetlen, hogy mi fogjuk el a tulajdon embereinket! Amíg élünk, nem bocsátanánk meg magunknak!” Meg is mondtam Tolkának: „Menjünk Szinyuhához, a kocsmárosnéhoz. Leisszuk magunkat, nem jelentkezünk, aztán azt mondjuk: berúgtunk!” Gondolkoztunk, gondolkoztunk, igaz is, mit tehetnek velünk? Nem vagyunk gyanúsak. A legrosszabb esetben megpofoznak és kirúgnak. Így is történt. Néhány óráig ott tartottak, vallattak, pofoztak, aztán kirúgtak – mondta Pirozsok egyre zavartabban.
A helyzet minden komolysága ellenére Pirozsok olyan szánalmas, egyben mulatságos látványt nyújtott, és az egész történet olyan gyerekesen buta volt, hogy mindannyian mosolyogni kezdtek.
– D-de n-némely elvtárs mégis úgy gondolja, h-hogy képesek vagyunk m-megtámadni a német csendőrséget! – mondta nagyon dadogva Oleg, és szemének kíméletlenül éles kifejezése lett.
Szégyellte magát Lutyikov előtt, hogy már az ifjúságra bízott első komoly ügyben annyi gyerekes könnyelműséget, szervezetlenséget, fegyelmezetlenséget árultak el. Szégyellte magát társai előtt is, mert azok ugyanezt érezték, mint ő. Felháborította Sztahovics kicsinyes beképzeltsége és önteltsége. Ugyanakkor azonban úgy gondolta, hogy Sztahovics, harci tapasztalatai alapján, jogosan volt elégedetlen azzal a móddal, amellyel ő az ügyet megszervezte. Oleg azt hitte, hogy az ügy az ő gyöngesége miatt, az ő hibájából borult fel, és önmagát még jobban megvetette, mint Sztahovicsot.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!