Tragikus események
1937 június 20—szeptember 1
(idézet: Moszkvai jelentés – Davies)
Moszkva, 1937 július 28.
Ma tájékoztatást küldtem Henry Wallace-nak a kollektív mezőgazdaságról. Ez egyike az itteni legérdekesebb kísérleteknek. Az egyéni mezőgazdálkodást a Szovjetunió majdnem egészen felszámolta. A kormányzat minden kerület számára nagyvonalú talajgazdálkodásra berendezett, mindenféle gazdasági géppel felszerelt állomást tart fenn. Az így összefogott területen a terméseredményt a gazdasági munkások és az állam között osztják meg. Megállapítható, hogy Oroszország némely részén vannak úgynevezett „parasztmilliomosok”, akiknek a termésrészesedése aránytalanul nagy. Más országrészeken a kollektív gazdálkodás nem válik annyira be, mert a táj talajviszonyai nem alkalmasak gépesített megművelésre. A gabonaneműek igen jól fejlődnek e rendszer mellett. A gyümölcsösök, szőlők és hasonlók azonban már nagy nehézségeket okoznak. A kényszerrel végrehajtott kollektív mezőgazdaság eleinte, főképpen az 1931—33-as években sok nehézséggel járt. Úgylátszik — kezdetben a parasztok sztrájkoltak és nem voltak hajlandók téli szükségleteiknél többet termelni. Amikor a kormányzat az aratás után mégis igényt tartott a maga részesedésére, a parasztok, azzal a megokolással tiltakoztak, hogy ha az állam az aratási részesedést elveszi tőlük, éhen halnak. Ez kínosan érintette a kormányzatot, amely véget vetett a sztrájkoknak.
JELENTÉS, AZ ÁLLAMTITKÁR ÚRNAK
AZ OROSZ IPAROSÍTÁSI TERVRŐL
Moszkva, 1937 július 28.
Szigorúan bizalmas.
Sir!
Tisztelettel értesítem, hogy miután az orosz sajtó az utolsó 6 hónap alatt oly makacs keménységgel bírálta az ipari viszonyokat, a megfigyelők között az az általános benyomás alakult ki, hogy az ipari gazdálkodás komoly összeroppanás előtt áll.
Kívülről szemlélve, a kép kétségbeejtő. A legszigorúbb kritikus sem emelhetne élesebb vádat a szovjetipar ellen, mint amilyen kíméletlenül lesújtó bizonyítékokkal támadja azt éppen a kormánysajtó. A sajtó naponta utal arra, hogy ez vagy az az ipar a termeléssel hátrányban van. Ez a szovjet gondolkodásmódot jellemző önbírálat kétségtelenül a rendszer igazi erejére világít rá. Gyakran megállapították már, hogy a júniusban agyonlövetett Vörös Hadsereg-tábornokok egyik legfőbb mulasztása a nehézipar működésével volt kapcsolatos. Az itteni megfigyelőknek majdnem mind az a nézete, hogy a kormányzat ebben a vonatkozásban nagyon nehéz próba előtt áll.
Ha az események igazolnák azt az általános véleményt, hogy a helyzet igen komoly, akkor a mi szempontunkból alapvetően fontos kérdések forognak kockán, mert ettől függ a Szovjetúnió jelenlegi vagy jövőbeli erejéről, vagy befolyásáról alkotott minden értékelés.
Azért terjesztem be Önnek a körülmények beható vizsgálatának eredményeit, megfigyeléseimet és azokat a végkövetkeztetéseket, melyekre értelmes vizsgálódás után jutattam.
Kétségtelenül igaz, hogy az ipar egyetemes fejlődésének eddigi lendületes irama lassúbbá vált. Ez különös lenne akkor, ha az ipari termelőképesség nem szenvedett volna az utóbbi 8 hónap alatt politikai események következtében.
Mindezek az ipari vállalatok a kormányzat vezetése alatt működtek. Ezért vannak a mindenkori politikai viszonyoknak különösen alávetve és ezek a múlt esztendőben igen rosszak voltak.
Dezorganizáció — állítólag szabotázs miatt
A pártvezérek és trockijisták, kémek és szabótőrök utáni másfél év óta tartó vadászattal „fején találták a szöget”, mert ezek valószínűleg külső ellenséggel szövetkeztek — ipari rombolás és szabotázs céljából. Számtalan gyárvezetőt és igazgatót ültettek a vádlottak padjára. Alig van iparág, melynek szervezetét e vádak ne rendítették volna meg és mely ne került volna a gyanúsítások pergőtüzébe, ami már ilyen helyzetből szükségszerűleg következik.
Ugyanebben az időben minden mértékadó személyiség — Sztálin márciusban, a párt központjának plénuma előtt tartott beszédének mintegy kiegészítéseként, — rossz hírbe keverte az ipart. Állandóan felhangzott az a vád, hogy a „gazdasági szakemberek és gyárvezetők” megfeledkeztek az igazi hűségről és csak ipari vagy gazdasági feladataik teljesítésére gondoltak. Már nincsenek tudatában annak — írták —, hogy első kötelességük a pártot szolgálni, hanem erre figyelmeztetni kell őket. Az ipari és üzleti vezetés kérdéseinek háttérbe kell szorulniok a párt szempontja mögött. — Ez súlyos zavarokat okozott és a termelést hátráltatta. A gyárvezetők és igazgatók megint tudatára jutottak politikai feladataiknak. Sok esetben elmulasztották a nem megfelelő munkások elbocsátását, sokszor meg éppen politikailag aktív alárendeltjeik tették szóvá állítólagos mulasztásaikat. Ez és még sok más, amiről a sajtó megemlékezik, természetes következménye volt annak az agitációnak, mely a pártérdekeket fölébe helyezte az üzleti szempontoknak, mindenekelőtt a termelésképesség fokozásának.
A bér és munka kérdése
A Sztachanov-mozgalom (akkordrendszer), mint azt a vizsgálatok mutatják, annyira megdrágította az előállítási költségeket, hogy a bérskálát felül kellett vizsgálni. Azonkívül minden iparág, vezetőivel együtt, nyereségre rendezkedett be, mert az előírt mennyiségen felüli termelésért a munkások és a gyárvezetőség prémiumot kapnak. Ezért a bérkérdés életfontosságú az egész rendszer számára.
A különböző iparágak költségcsökkenésének és a haszonkulcs emelésének céljából 1987 április 20-án a Sztachanov-rendszer fokmérőjét megkísérelték megváltoztatni, vagyis a normálteljesítményt felemelték és a fizetést lecsökkentették. Az volt a szándékuk, hogy a munkásokat többtermelésre buzdítsák, hogy megint elérhessék a régi színvonalat. Ez a terv azt az ígéretet is tartalmazta, hogy a vezetőség jobb gépezetről és szervezetről gondoskodik, hogy a munkásnak lehetővé tegye azonos megerőltetés mellett a többtermelést és ezáltal a munkanorma emelése ellenére ugyanolyan munkabér elérését, mint azelőtt. Szemmelláthatólag ez nem vált be. A munkásak között általános elégedetlenséget keltett. Újabb szabályozások újabb nehézségekkel jártak. A kevésbé szakképzettek gyakran többet kerestek a szakmunkásoknál és ezáltal a rossz hangulat nőttön-nőtt. Általános bércsökkenés állt be és emiatt a munkások termelő ereje és az össztermelés mennyisége egyre csökkent. Mind a napilapok, mind az ipari és kereskedelmi szaklapok a rosszul vezetett ipari működés vádjával vannak tele s hogy a bér- és munkarendszert hibásan és életképtelenül szervezték meg. Az eredmény: természetesen növekvő rossz hangulat a munkásság, bizonytalanság a vezetés körében, valamint a munkahelyváltozások jelentékeny emelkedése.
Munkahelyváltoztatások
A személyzeti csere kezdettől fogva a szovjetipar egyik legnehezebb kérdése. A szabad költözés általában elég nagymérvű és alig bír el emelkedést. A széniparban például az összemélyzet egy éven belül teljesen kicserélődött és majdnem hasonló volt a helyzet az olajiparban. Aránylag kisebbmérvű, de még mindig nagyon jelentékeny a kicserélődés a fémiparban.
A termelés utolsó hat hónap alatti csökkenésének okai a sajtó és a központi bizottságok szerint a következők: a) Trockij romboló működésének utóhatásai; b) tisztázatlan légkör és hiányos szaktudás a gyárvezetők és technikusok részéről; c) a bér és munka rendszerének meg nem felelő szervezése.
Mindezeken a körülményeken kívül meggondolandó, hogy az egész ország a küszöbön álló politikai választások varázsa alatt áll. Az új alkotmány megingatta a választók egyensúlyát. A párton eddig az ipari munkásság uralkodott, mely a választóknak mintegy 20%-ára rúg. Az új alkotmány a földműveseknek a gyári munkásokkal egyenlő jogot ad s a földművesek a szavazók 80%-át teszik ki. A kormányzat számára beláthatatlan jelentőségű az a tény, hogy ez az új választóréteg a rezsim népi alapra helyezését követeli. Eközben a párt minden foglalkozási rétegre kiterjedő működést fejtett ki az egész országban. Ezzel az egész eddigi pártszervezet megingott. A helyi pártszervezetek funkcionáriusainak — az egész országban mintegy 60.000 ember — 60%-át leváltották és másokkal cserélték ki. Minden ipari vállalatra és a nemzeti munka minden ágazatára politikai, mondhatni pártnyomást gyakoroltak. A politika uralkodik a falusi udvarok, a raktárak, a hivatalok, a boltok felett s ebből keletkezik a dezorganizáció és a termelés csökkenése.
Ilyen körülmények között nem csodálható, hogy az ipar nem tudta végrehajtani az 1937-es évre megszabott termelést. Ez a szovjetsajtó állandó mottója, örökös panaszdala.
A szovjetrendszer szerint az Állami Tervbizottság minden évre előzetes tervet dolgoz ki, mely szerint az ipar egy bizonyos százaléknyi többtermelést hajt végre az előző esztendőhöz képest. Ez a minden évre előírt többlet rendkívüli. Így szökött fel az 1934-es ipari összbevétel (tiszta haszon) mintegy 30 milliárd rubelre, 1935-ben mintegy 51 milliárd rubelre emelkedett, 1936-ban pedig 62 milliárd rubel volt. Az 1937-es terv 28%-os emelkedést követel a múltévivel szemben.
A párt és sajtó állandóan bírálja az ipart, hogy munkateljesítménye az 1937-es terv követelményeit elérje.
Tekintettel e tényre, nem is azt kutattam, hogy mekkora hátralékban van az 1937-es termelés a terv követeléseihez viszonyítva, hanem hogyan aránylik az idei termelés a múlt esztendeihez. Az 1936-os év 1935-höz viszonyítva 25%-os többtermelést mutat fel, 1935 pedig 66%-os emelkedést 1934-hez mérten. Ha tehát az ipar a megromlott viszonyok között meg tudta tartani színvonalát, anélkül, hogy a múlt esztendei eredmény alá süllyedt volna, akkor megállapíthatjuk, hogy a sajtóban lefestett helyzet nem olyan komoly és súlyos, mint azt általában hiszik.
Tárgyalás a nehézipar biztosával*
―――
* Nagyon megkönnyebbültem, mikor M.-t megpillantottam, mert ezzel megcáfolta július 8-i letartóztatásának híreit. Ő írta alá, mint a szovjet kormány képviselője, Shenectadyban az Általános Villamossági Vállalattal való szerződést. Később Detroitba is ellátogatott és erős személyes befolyást gyakorolt Henry Fordra, aki a Ford-Művek nevében aláírt egy szerződést, melyben a szovjet autótermelés támogatására kötelezte magát.*
Nemrégen alkalmam volt elég beható tárgyalást folytatni ezekről a dolgokról Meshlankkal a nehézipar új biztosával. Érdeklődtem nála az állítólagos ipari válság felől. Kifejtette, hogy a gyors fejlődés némely iparban kétségtelenül nehézségeket okozott; egyes különleges iparágakban a szállítók nem szállították le pontos időre rendeléseiket. Áll ez különösen az autóiparra és más szériagyártással foglalkozó iparágakra. Elismerte, hogy ebben az évben nem tudják majd elérni az 1937-es terv követeléseit, mely a múlt esztendeivel szemben 28%-os emelkedést ír elő; de már mostanáig 12%-os emelkedést tudnak felmutatni a múltévihez képest. Példának azt hozta fel, hogy bár az autótermelés 33%-al marad el, a terv követelései mögött, mégis mintegy 70%-al lépi túl a múlt évi termelést. A folyó évi összeredmény több mint 200.000 kocsi. Elismerte, hogy a szén- és nyersvas termelés állapota nincs a legnagyobb rendben, de számol azzal, hogy hamarosan sikerül visszatérni a fejlődés eddigi iramához.
E tárgyalással kapcsolatban értesüléseket szereztem a követség gazdasági osztályának forrásaitól. Értesítéseik általában megbízhatók és megállapítottam, hogy a szén- és nyersvas-termelés az év első felében valójában csak 2%-al maradt el 1936 mögött, az acél- és bádogtermékek viszont 1937 első hat hónapjában 11% helyett 20% emelkedést mutatnak.
Végső következtetés
Ezekután meg kell állapítanom, hogy a szemmelláthatólag levont végkövetkeztetést, hogy a helyzet komolysága folytán a rendszer összeomlásával lehet számolni, a tények egyáltalán nem igazolják.
Az ipar hangsúlyozása a szovjet-orosz
nemzetgazdaságban
Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy a szovjet- kormányzat túlbecsüli az ipari fejlődés jelentőségét a nemzeti fejlődésen belül. Az utolsó 8 év alatt a Szovjetunióban hatalmas összegeket fektettek az iparba, tőkeelhelyezések formájában. Nem kevésbé sokat költöttek a gyárak gépi tökéletesítésére. A kommunista párt vezetői és a gazdasági terv megteremtői ismételten kiemelték az iparosodás jelentőségét, mint a kommunista állam megerősítésének eszményi terepét Az óriási orosz birodalom természeti kincsei és a tervgazdálkodás az önálló nemzeti ipar felépítését szolgálják.
A szovjetállam költségvetésének tanulmányozása és beható vizsgálata mégis azt eredményezi, hogy az állam egész működésében és életében az iparnak aránylag csekély szerepe van.
Az 1935-ös költségvetés szerint a Szovjetúnió összbevétele körülbelül hatvanöt milliárd rubel. Ezen összeg 3%-a a társadalombiztosítási alap kölcsöneiből származik, 46% egyenesen a mezőgazdaságból, pontosan abból a „tized”-ből vagy részesedésből, melyet a kormányzat a parasztok terméseredményéből követel. Az állami bevétel további 26%-a az élelmiszeriparból folyik be a kormányzathoz, mely természetesen első fokon szintén a mezőgazdaságon alapul. A kereskedelem 12%-kal járul hozzá; a nehézipar csak 9%-kal és a könnyűipar már csak 48%-kal. Ha a két utóbbi együttes jövedelmét az 1935-ös állami bevételekből kitörölnénk, akkor ez még nem jelentene említésre méltó csökkenést az 1934-es jövedelemhez képest, mert akkor is maradna még 3 milliárd rubelnyi felesleg az elmúlt esztendővel összehasonlítva.
Ez megint csak egész egyszerűen arra a tényre világít rá, hogy az óriási kiterjedésű Szovjetúnió és különösen az ország földjének a gazdagsága, lehetővé tették, hogy a kommunista-szocialista kísérletet megvalósítsák és látható eredményt érjenek el.
Ez a gazdagság nemcsak kibír hiányokat és mulasztásokat az iparosodás terén, hanem az egész iparról is le tudna mondani anélkül, hogy az állam gazdasági és pénzügyi élete ezt megérezné. Ameddig a hadsereg a párt kezében van, a kommunizmus megengedheti magának, hogy az ebből származó szociális következményekkel keveset törődjön.
Ez igazolni látszik azt a végkövetkeztetést, hogy az orosz gazdaságnak és szervezetének válsága nem olyan súlyos, mint azt általában hiszik. Ezenkívül valószínű, hogy ha az ipar és gazdálkodás összeomlására vonatkozó sötét jóslatok be is válnának, az ipar teljes összeroppanása sem gyakorolna olyan sorsdöntő befolyást a szovjet organizmusra, mint ahogy azt feltételezik. Az ipar a hatalmas természeti kincsekhez és az állami élet erejéhez viszonyítva, már szinte alárendelt jelentőségű.
A nehézipar egyrésze mégis életbevágó fontosságú s talán még a kormányzat fennmaradására is kihatással van, amennyiben a háborús készenlét szempontjából nélkülözhetetlen. A katonai megfigyelőknek rendszerint az a véleményük, hogy a jelenlegi szovjet haderő legénysége és tisztikara elsőrendű. Általában úgy vélik, hogy ez a haderő háború, esetén ragyogóan működne. De a modern hadvezetésnél a front sem erősebb a második védelmi vonalnál, vagyis a felszerelési eszközökről, tankokról, lőszerről és hasonlókról való gondoskodásnál. A kormányzat felelős személyiségei, amennyire tudom, igen „harctudatos”-ak és számolnak egyrészt Németország, másrészt Japán felőli fenyegetéssel. Nem kételkedhetünk abban, hogy Kalinin társai nevében is beszélt, mikor kijelentette nekem, hogy teljes bizalommal vannak hadseregük iránt és biztosítva érzik magukat támadásokkal szemben, még akkor is, ha ezek egyszerre két oldalról is bekövetkeznének. Az ipar földrajzi elosztása az országon belül, azt bizonyítja, hogy az ipari terv részben háborús előkészület gyanánt fogható fel.
A Szovjetúnió hatalmas természeti gazdagsága a mulasztásokat és hiányokat a legnagyobb mértékben megint ki fogja egyenlíteni, anélkül, hogy hatalma érezhetően meggyengülne. A szovjetipar valószínűleg igen jól fog működni, ha sor kerül arra, hogy megmutassa igazi erejét.
Angliáról mondják, hogy „átevickél” mindenen. Az orosz medve olyan kövér és zsíros, hogy bátran jósolhatjuk, hogy a legnagyobb nehézségeken is biztosan átcammog.
Miért lőtték agyon Tuchacsevszkit?
JELENTÉS AZ ÁLLAMTITKÁR ÚRNAK
A VÖRÖS HADSEREG TÁBORNOKAINAK
AGYONLÖVETÉSÉRŐL
ÉS AZ ABBÓL KELETKEZETT
ÁLTALÁNOS VÁLSÁGRÓL
Moszkva. 1937 július 28.
Szigorúan bizalmast
Sir!
A magasrangú tisztek pere és agyonlövetése óta több hét telt el. Így támadt az a gondolatom, hogy Önt és az államhivatalt esetleg érdekelné, ha tudósítanám Önöket róla, milyen képet alkottam az eseményekről az én, szemszögömből és hogyan ítélem meg jelentőségüket és hatásukat az uralkodó rezsimre.
E tisztek perét, ítéletét és kivégzését, akik a haderő díszei voltak, június 12-én tartották meg. Az események oly villámgyorsan és oly tragikus erővel játszódtak le, hogy egyideig alig lehetett megfontolt ítéletet mondani. A moszkvai diplomáciai és más megfigyelők között nemcsak nyugtalanság támadt, hanem ítélőképességüket érzelmi előítéletek homályosították el.
Rögtön a per után a Kreml hivatalában serény tisztogató munka folyt. A tetőpont azután a Vörös Hadsereg tábornokainak júniusi kivégzése volt.
―――
* E távirat megértéséhez képzeljük el az események időpontját. Az 1937. év januárjában lefolyt Radek-per adatai között majdnem semmi utalás sem volt Tuchacsevszkire vagy a Vörös Hadsereg tábornokaira. Sőt, ha Tuchacsevszki neve szóba került, az államügyész azon fáradozott, hogy a gyanú árnyékától is megtisztítsa.
A Bucharin-pert csak a következő év, 1938 márciusában tartották meg. Ebben a perben hangzottak el először részletes és alapos vádak a Vörös Hadsereg egyes vezetői ellen; azzal gyanúsították őket, hogy az „ötödik hadoszlop” javára működtek.
A fenti távirat még a Bucharin-per előtt keletkezett, mikor még sötétben tapogatóztunk. Ebből az következik, hogy sokan közülünk az események igazi jelentőségét még nem fogták fel teljes mértékben, más szóval, hogy akkor még nem gondoltak az árulás és a Németországgal való titkos egyetértés lehetőségére, mely az ügy további alakulása folyamán kiderült.*
Itt is és Európában is mindenfelé kósza hír keringett. Egyesek tudni vélték, hogy a Vörös Hadsereg nyílt összeesküvést szőtt a Sztálin-kormány megdöntésére, egy bonapartista rendszerű államcsínyt Tuchacsevszkivel a korzikai szerepében, meg hogy a vörös tábornokok és a német véderő között szoros megállapodás jött létre egy (feltételezett) Ukrajna megszállására irányuló német puccs esetében. Ez azonban megint csak része annak a nagy Trockij-féle konspirációnak, mely külháború segítségével akarja leverni a Sztálin-kormányt, hogy a Közelkelet és Európa között új államot alapítson, ahol a Vörös Hadsereg segítségével az „igazi” kommunizmust lehetne megvalósítani. Sztálin — ezekből a kétes forrásokból származó hírek szerint — a Kreml beteg embere, akit hisztérikus üldözési rögeszmék gyötörnek a személyes veszedelemtől való félelmében és ezért parancsolta meg mindazok agyonlövetését, akik elsőbbségét veszélyeztetik és akikben egyéni biztonsága számára veszélyt sejt. Komoly szívrohamai vannak és egy híres osztrák orvos kezeli. Félelmét a titkosrendőrség (N. K. V. D.) egy új csoportja szítja, mely „térdei előtt csúszik” és államhűségét és bátorságát azzal akarja igazolni, hogy állandóan új összeesküvések „felderítésével” foglalkozik. Azt terjesztették, hogy a hadsereg élethalálharcot vív a titkosrendőrséggel. A hadsereg érzékenységét ugyanis rendkívül sérti, hogy tisztjeit a titkosrendőrség, összefüggésben ama politikai perekkel és az állítólagos Trockij-összeesküvésekkel, állandóan kikémleli. Az egész hadsereg ellenérzéssel viseltetik Sztálin iránt és várja az ellenforradalmat, Vorosilovot — a hadügyi népbiztost — hasonlóképpen szintén meggyanúsították és állítólag azonnali kivégeztetésének veszélye forog fenn. Az egész gazdasági építmény — sugdolóztak tovább — a „párttisztogatás” folytán megrendült és összeomlással fenyeget. Az egész Szovjetúnió területén tömeges kivégzések voltak és egy vad forradalommal és államcsínnyel párosult gazdasági összeomlás előtt állanak.
Az ellenséges hangulatú külföldi sajtó lehetőleg felfújta, vagy éppen gyártotta ezeket a híreket. Történetek születtek a Vörös Hadsereg Moszkvába való bevonulásáról; mások megállapították, hogy a Vörös Hadsereg valószínűleg egy nyugati (lengyelországi) demonstrációra készül, hogy a figyelmet belső nehézségeiről elterelje stb. stb.
Ezek a hírek és agyszülemények annak a lázas izgalomnak a jelei, mely egy ilyen tragikus helyzetet természetes módon követni szokott, ha az események megbízható értesülések hiánya miatt teljes sötétségben maradnak.
A Kreml „beteg emberé”-t általában legendák övezik. Sztálinnak tényleg volt valami baja a szívével, mint többé-kevésbé minden nemfiatal, sokat dolgozó embernek, de számtalan esetben egész közelről meg lehetett figyelni, — amint ezt e sorok írója is megcselekedte — hogy erős, egészséges, semmi különösebb baja nincs.
Az itteni diplomáciai körök általában szigorúan Sztálin személyes számlájára írják e kivégeztetések felelősségét. Ettől eltekintve, nagy tiszteletet érdemel. Tiszta életű, szerény, tartózkodó, céltudatos ember, egyenesen gondolkodó és cselekvő férfi, aki minden erejét a kommunizmusnak és a proletariátus felemelésének szenteli. A felelősséget általában a pártvezető személyiségek „párttevékenységére” lehet áthárítani. Mindenesetre meg kell hagyni, hogy Sztálin a párt életén belül is messze a legkiemelkedőbb egyéniség, olyasvalaki, akit „kellemes főnöknek” neveznek, vagyis aki megadja a módot munkatársainak is az egyéni érvényesülésre.
Ami tehát a tábornokok állítólagos részvételét illeti a német kormány javára működő akciókban, általában úgy vélekednek, hogy a vádakat nem bizonyították be kellőképpen, de hozzá kell tennem, hogy két jólértesült követ, akikkel az ügyről beszélgettem, annak a meggyőződésüknek adtak kifejezést, hogy a vádakban feltétlenül van igazság.
Azóta több hét telt el és a kedélyek némileg megnyugodtak. Időközben azon fáradoztam, hogy lemérjem a tényeket és bepillantsak az itt élő emberek szétágazó véleménye és szempontjai mögé. Célom az volt, hogy a történtekről kialakult közfelfogást megállapítsam; különösen abban a tekintetben, hogy mekkora a kormányzat jelenlegi ereje és milyenek a távolabbi kilátásai.
Felületes moszkvai benyomások
rögtön a kivégzések után
Moszkvába való visszatérteimkor felületesen szemlélve úgy tűnt fel, hogy minden a régiben maradt. Sem az utcákon, sem a közlekedési eszközökön, de tömeggyűléseken sem lehetett valami nyugtalanságot észlelni. Semmiféle jel sem mutat arra, hogy (mint az újságok megállapították) kozákok cirkálnának a Kreml körül, vagy pedig a Vörös-téren mutatkoznának. Röviddel ideérkezésem után alkalmam volt különböző népbiztosokkal és a Külügyi Népbiztosság több tisztviselőjével találkoznom, amikor is magatartásukban semmiféle változást nem tapasztaltam. Amikor Litvinov külügyi népbiztossal a spanyolországi helyzetről és az európai ügyekről beszélgettem, egyenesen megkérdeztem tőle, hogy tudatában van-e annak, milyen mértékben befolyásolják ezek az események a Szovjetúnió erejéről kialakult véleményt mind katonai, mind politikai vonatkozásban és feltettem nyíltan a kérdést, vajon a rendszer gyengült-e? Azt válaszolta, hogy a szovjetkormányzat nemcsak távol áll valamiféle gyengüléstől, hanem éppen ellenkezőleg: sokkal erősebb, mint valaha. Egy kormányzatnak tényleg igen erősnek kell lennie ahhoz, hogy ilyen sok vezető személyiségének hazaárulását és megbüntetését elviselhesse és ennek ellenére minden vihar és fennakadás nélkül folytassa útját és ne szakítsa meg „mindennapi teendőit” — a „business as usuel”-t.
Nagyszabású tisztogató akciók
A felület alatt meg lehetett figyelni bizonyos elsőrendű fontosságú események bekövetkeztét. A fővárosi, de különösen a vidéki sajtóban állandóan többszáz vádlott elleni bűnperekről és a „párt tisztogatásáról és megújításáról” lehetett olvasni. Ez a tisztogatási akció ipari, mezőgazdasági, tudományos és művészeti körökre is kiterjedt, a színházra is és általában minden működési területre. A kormánysajtó naponta a leghevesebben bírált s felelőssé tett bizonyos állapotokat az egyes személyek nevének megjelölésével. A közvéleményt különösen izgatták a szájról-szájra járó hírek ennek vagy annak a személynek elítéléséről; akár vezető személyiségek, akár rövid időre feltűnő jelentéktelen emberek forognak szóban, többnyire első kézből erősítik meg ezeket a híreket. Valószínűleg sok túlzás van bennük. Véleményem szerint azonban nem kétséges, hogy a hatóságok ezt a „tisztogató” akciót nagy energiával hajtották végre és fogják tovább végrehajtani és hogy ennek a tempója az utolsó néhány hónap alatt mindinkább meggyorsult.
A Radek-per folyamán felmerült Putna tábornok és Tuchacsevszki marsal neve. Akkor azonban még nem merült fel komoly vád ellenük.
Tuchacsevszki közvetlenül a per után eltűnt. Mindenütt azt hitték, hogy fogságban van. Ez ugyanakkor volt, mikor annyit beszéltek a hadsereg és a titkosrendőrség közötti élet-halálharcról.
A tragikus események időszaka
Március második felében Tuchacsevszki visszatért Moszkvába. Vorosilovval, Jegorovval és másokkal e vádlottak közül Tuchacsevszki is megjelent azon az áprilisi dinén, melyet a követségen adtam a Vörös Hadsereg tiszteletére. A feszültségnek nyoma sem volt e jelenvolt személyiségek között. Tuchacsevszki kitűnő koponya hírében állott. Rám nem tett különösebb hatást. Friss, majdnem fiatalos jelenség volt, magasságához mérten kissé súlyos és azt a benyomást keltette, hogy olyan ember, aki szeret jól élni. A francia követ, Mr. Coulandre megjegyezte, hogy Tuchacsevszki ügyét részben egy barátnőjével (állítólag német kémnővel) szemben elkövetett könnyelműségére lehetne visszavezetni.
Áprilisban közzétették, hogy Tuchacsevszkit a György király koronázási ünnepségein résztvevő egyik hivatalos kiküldöttnek jelölték ki.
Május 11-én hivatalosan jelentették, hogy helyettes hadügyi népbiztosi hivatalától elmozdították és alárendelt szerepben a Volga-körzetbe küldték.
Május 17-én a kommunista párt központja elhatározta, hogy a szovjetek útján ellenőrzi a hadsereget. Minden hadkörzetet a hadsereg egy tisztjének és két pártembernek ellenőrzése alá helyeztek. Ez a párt teljes uralmát jelentette a hadsereg felett.
Június 11-én Tuchacsevszkit és a többi vádlottat letartóztatták és árulással, továbbá egy idegen állam (Németország) javára történt összeesküvéssel vádolták. Nyilvánosan közzétették, hogy a vádlottak beismerték bűnösségüket. Másnap közölték, hogy bíróság elé állították őket.
Egyidejű választási propaganda
Egyidejűleg bizonyos politikai és gazdasági fejlemények történtek, melyek közvetlen kapcsolatban álltak a kivégzettek tragédiájával. Ez év januárjában az egyes szovjet köztársaságok alkotmányozó gyűlései jóváhagyták az új szovjet-alkotmány végérvényes megfogalmazását. Ez mintaképül szolgálhat a szabadság védelmének és az egyéni szabadságjogoknak biztosítására. Az alkotmány még több más, nagyjelentőségű pontot tartalmaz. Az ipari munkások például a kormányzatban volt képviseletük számarányát tekintve előnyben voltak a falusi nép rovására. A régi rendszerben mintegy 125.000 parasztra jutott egy képviselő, míg a gyári munkások közül minden 25.000-re. Ezt az új alkotmány megváltoztatta. Minden választóképes polgárnak tehát egyforma választójoga van és a titkos választást ezenkívül az egyéni szavazatleadás biztosítja. Az új választásokat májusban kellett volna megejteni, de elhalasztották.
A szovjetkormány két tagja mondotta nekem, hogy a tulajdonképpeni hivatali kötelességeiket elhanyagolva, éjjel-nappal a párt választási előkészületeivel foglalkoznak. Ugyanekkor a spanyol követ közölte velem, hogy megtudta, miszerint a párt központi választmányának plénuma 1937 februárjában és márciusában azon vitatkozott, vajon tanácsos-e a vidéki választóknak egyszerre ekkora hatalmat adni a kezébe. Utaltak arra, hogy a spanyol ellenforradalom kudarcának okát abban lehet keresni, hogy vezetőik szabadságot és választójogot adtak anélkül, hogy az új demokráciát a vidéken megfelelően megszervezték és előkészítették volna.
Sztálin március 5-i, korszakalkotó jelentőségű beszéde a párt központi választmányának plénuma előtt ezzel a kérdéssel foglalkozott. Szemére vetette a pártnak, hogy túlnagy figyelmet fordított a gazdasági fejlődésre és kevesebbet törődött a pártszervezet működésével. Minden párttagnak éber katonának kell lennie, aki megőrzi eszményeit a kapitalista államokkal, külföldi kémekkel és másokkal szemben. Egyenesen a földművesek és az ipari munkásság támogatását hangoztatta a gyárvezetőkkel és a párt-elöljárókkal szemben.
Egész márciusban és áprilisban, sőt még a mai napig is minden propagandaeszközt, sajtót, rádiót, népgyűlést a párt újjászervezésének, megtisztításának, újramegalapozásának szolgálatába állították.
Május 17-én — mint a moszkvai Pravda jelentette — az egész Szovjetúnió összes párttisztviselőinek és vezetőinek 55%-át először választották meg. Május 22-én megállapították, hogy az egész pártszervezet 56—62%-a, mely az alszervezetek tízezreit foglalja magában, kicserélődött és a párt „újonnan épült fel és közelebb került a tömegekhez”.
Ez idő alatt a pártvezetőség a parasztoknak is tett bizonyos ígéreteket. A kormánysajtó állandó bírálat tárgyává tett helyi pártvezetőket, akiket azzal vádolt, hogy elnyomják a parasztokat a kollektív mezőgazdaságban. Helyi hivatalszerveket a mezőgazdasági érdekek hanyag intézéséért bíróság elé állították. A természeti dézsmát visszaadták a kollektív üzemnek és ezáltal az egyes parasztoknak.
Egyidejű ipari válság
E politikai fejleményekkel egyidőben a gazdasági nehézségek okoztak gondot a kormányzatnak. A bürokrácia milliárdos tőkéjéért volt felelős, melyet e nagy ipari vállalatok fejlesztésére fordított. Kétségtelen, hogy nem mindennapi alkotásokat vettek tervbe, de az 1937-es év világosan bebizonyította, hogy a gépezetnek nem egy alkatrésze csikorog és az egész ennélfogva nehezen forog. Egy „önzetlen társadalom” alapján az ipar pillanatnyilag nem virágozhatott úgy, ahogy kellett volna, bár különböző mesterfogásokat eszeltek ki és alkalmaztak ügyesen a termelés fokozására.
Az. 1936-os év ipari termelése elérte a terv követeléseit és tetemesen felülmúlta az 1935-öst; a csúcspontot többé-kevésbé elérték és az, 1937-es iparfejlesztési terv megvalósítását a visszaesés veszélye fenyegette.
A munkások nagy része ellenérzéssel viseltetett a sztachanoviták iránt. Ez a rendszer tényleg nem vált úgy be, ahogy azt remélték. A bér- és munka-kérdés nehézségeket okozott. Az iparon belüli politikai tevékenység, amely összefüggött a nagy tisztogatással, csak bonyolította a helyzetet és a termelésre csökkentően hatott. Az újságok vádakkal, gyanúsításokkal és a gyárvezetők és igazgatók ellen irányult támadásokkal voltak telve.
Még egy körülmény volt oka a remélt gazdasági fejlődés be nem következtének. A háborús veszély az 1935-ös és 36-os állami költségvetést 15—20%-kal növelte az 1931-essel összehasonlítva. Ez az ipari program súlyos megterhelését jelentette. Sok vállalat hadiszállítóvá alakult át.
Mezőgazdasági gépek, vasáruk, stb. előállítására alkalmas gyárakat tankok, repülőgépek, lőszerek, stb. termelésére kellett beállítani. Ez azonban meglassította a proletariátus életszínvonalának emelését célzó intézkedések megvalósítását.
Mindezek az erők beletorkolnak a Vörös Hadsereg elítélt nagyságainak tragédiájába. Az uralmon levő párt, más szóval a kormányzat sokrétű veszélyt látott maga körül: először belső ellenforradalmi összeesküvések, titkos szövetkezések, orvgyilkosságok lehetőségeit; másodszor a Japánnal, Németországgal vagy más külső ellenséggel cimboráló ellenforradalmi összeesküvések veszélyét; harmadszor, hogy az egész országban el lesz vetve a trockijisták forradalmi magva; negyedszer annak a veszélye, hogy a közelgő választásokon a választókat már nem fogják tudni kézben tartani; ötödször pedig mind a nehéz, mind a „könnyű” ipari termelés súlyos csökkenésének réme, az egész ipari élet kisebb-nagyobb dezorganizációja.
Ezeket a lehetőségeket tekintetbe véve, természetes, hogy a hatalmon levők egy tetterős férfiakból álló csoportja minden erejét hatalmának megszilárdítására fordítja. Az önfenntartás ösztöne követelte ezt. Semmi sem szilárdít meg, kapcsol egybe egy politikai hatalmat jobban, mint egy külháborútól és egy ellenséges elözönléstől való félelem.
Hadsereg és párt
Természetesen az is tény, hogy a jelenlegi rendszer legnagyobb erejének forrása a Vörös Hadsereg. Az itteni katonai megfigyelők majdnem mind azon a véleményen vannak, hogy a hadsereg tisztikara és legénysége ragyogóan van megszervezve. A tisztek kiképzésére és kiválasztására a legátfogóbb, fizikai, idegi és szellemi jellemvonásokra kiterjedő „testeket”, összehasonlító lélektani vizsgálatokat használják fel. Ilyen körülmények között bízvást elhihetjük, hogy a hadseregen belül nagyon öntudatos tisztikar fejlődött ki. Külsőleg ez az utóbbi években rangokban, címek, jelzések és egyenruhák formájában jutott kifejezésre. Miközben a hadsereg fegyelme és technikai felszerelése elsőrangú, senki sem tudja jobban ezeknél a tiszteknél, hogy a Vörös Hadsereg „céltalanul elpazarlódik”, ha a front mögötti ipar nem tudja kellőképpen támogatni. Arról beszélnek, hogy a hadsereg részéről éles bírálatok hangzottak el az ipar politikai vezetőinek állítólagos tehetetlensége és szállítási kötelességeik kudarca miatt.
Amikor tehát a kormányférfiak ezekben a kritikus időkben, amikor világválság fenyeget, úgy érzik, hogy a hadsereget bomlasztó erők veszélyeztetik, nem lehet csodálkozni, ha ilyen sietve és kíméletlenül egyszersmindenkorra arra törekszenek, hogy a hadsereg ne ura, hanem eszköze legyen politikai elgondolásaiknak.
Összeesküvők a Vörös Hadseregben
Ténybeli bizonyítékokat, melyek a történteket, elsősorban a Vörös Hadsereg e tisztjeinek ügyét valóban megvilágítanák, nem lehetett felhajszolni és kétséges az is, hogy ez belátható időn belül egyáltalán lehetséges lesz-e. Csak az ismert tényekből való visszakövetkeztetéssel alkothatunk véleményt és még az ilyen támpont is kevés. A sajtóközleményekben alig találunk valamit általános megállapításokon kívül. Ugyanez Vonatkozik Vorosilovnak a hadsereghez intézett kiáltványára. Minden, ezekről a dolgokról kiadott nyilvános közlemény megegyezik a kormányzat adataival: ezek a férfiak elárulták a Vörös Hadsereget, Németországgal szövetkeztek a hatalom megdöntésére és bűnüket bevallották. Velük egyenrangú férfiak — a Vörös Hadsereg színe-java — ítélték el őket és bűnösségük bizonyítékait még e tárgyalások előtt ismertették a Szovjetúnió több hadkörzetének magasrangú tisztjeivel. Azt, hogy egy ilyen konferenciát tényleg tartottak és hogy egy időben Moszkvában valóban nagyszámú tiszt tartózkodott, megerősítik a külföldi katonai megfigyelők is, akik akkoriban itt több, a Szovjetúnió különböző részein állomásozó tiszttel találkoztak.
Következtetések az ismert tényekből
Ha a vádlottak jellemére, hosszú szolgálatukra, előmenetelükre és a kommunista ügyért való odaadásukra gondolunk, nem hihetjük el, hogy magasrangú tiszttársaik — Vorosilov, Jegorov, Budjenni, Blücher és sok más hadkörzet-parancsnok — belementek volna kivégeztetésükbe, ha nem lettek volna meggyőződve arról, hogy e férfiak bűnösségét tárgyi bizonyítékok támasztják alá.*
―――
* Hat hónappal később a Bucharin-per anyaga napvilágra hozta ennek az ügynek a bizonyítékait is. Kétségtelen, hogy ezeket a tényeket a katonai bíróság nagyjából már akkoriban ismerte.*
A diplomáciai testületnek az az általános meggyőződése, hogy a vádlottakat tényleg olyan bűn terheli, melyet a Szovjetúnió halállal büntet.
Az ismert tényekből bizonyos következtetéseket csak némi valószínűséggel vonhatunk le. Egészen természetes lenne, ha önálló gondolkozású emberek — mint ezek voltak — az ipar feletti politikai uralmat, ha ez a hadsereg kárát okozná, kifogásolnák. Éppen úgy az is magától értetődik, hogy az ilyen vágású férfiak fellázadtak a titkosrendőrség és a politikusok ellenőrző tevékenysége ellen. Az is érthető, hogy ezek az emberek nem tudták heves ellenállás nélkül szemlélni ezt az eljárást, melyre pártjuk — hiszen ők is a tagjai voltak a „pártszempont nevében” határozta el magát. Lehetséges, hogy ellenzéki álláspontjukat gyakran hangoztatták.
Ha tehát ezek a tisztek még május 17-ike után is, mikor is párthatározat alapján a hadsereg politikai ellenőrzését vezették be, folytatták — akár csak egymásközötti beszélgetések formájában — ellenzéki magatartásukat, akkor ez a magatartásuk árulásnak, sőt a bolsevista törvények szerint kimondottan hazaárulásnak minősülhetett. A pártalkotmány egyik alaptörvénye, hogy ha egy irányvonalat, egy cselekvési módot a többség elfogadott, minden további ellenállás árulásnak minősül.
E körülmények között világosan elképzelhetjük, hogy a pártvezetőknek, akik a vádlottakért felelősséggel tartóznak, az a meggyőződésük, hogy a Vörös Hadsereg e tábornokai alkotójuk fölé nőttek és komoly veszélyt jelentettek a pártszervezetnek.
Mindez együttvéve és az ebből származó feszültség Sztálint és a pártvezéreit a legnagyobb sietségre és kíméletlenségre kényszerítette. Hitvallásuk a kommunizmus s miközben elítélték azokat, akik pártelveket szegtek meg, természetesen, úgy érezték, hogy az eszmének és hazájuknak szolgálnak vele. Azonfelül a hazaárulás vádja nagyon megerősítette az orosz nacionalizmust, mely ma teljesen egybeforrott a párt és vezetőinek célkitűzéseivel.
Sztálin rendszerének jelenlegi helyzete
Sztálin rendszere politikailag valószínűleg ma erősebb, mint valaha. Minden lehetséges ellenzék megsemmisült. A helyzet Achilles-sarka mégis csak a hadsereg magatartása. Általában valószínűtlennek ítélik, hogy a hadsereg morálját ezek az események befolyásolták volna. Nagyjából még mindig a párt kommunista szellemtől áthatott milíciája. A „párt” vallásos fogalomként idegződött be a hadsereg fiatalabb részébe. Ennek a hitnek túl mély gyökerei vannak a legénység körében ahhoz, hogy könnyen meg lehetne semmisíteni. Ami a tiszteket illeti, azok kétségkívül reálisan a körülményekhez igazodnak. A párt világosan és félreérthetetlenül tudomásukra hozta, hogy ő „vezet”. A titkosrendőrség a „párt” eszköze. E szervezet új főnöke Essov, aránylag fiatal ember. Állandóan Sztálin körül látható és a rendszer egyik legerősebb emberének tartják. Nagyon tisztelik alaposságát és tehetségét. Vorosilov, a hadsereg főnöke kommunista. Általánosan erős, energikus férfinak ítélik, akit egyéni nagyravágyás nem ingathat meg. Mindig Sztálin őszinte, hűséges hívének mutatkozott. Minden jel arra vall — legalább is ezidőszerint —, hogy a hadsereg hű marad a párthoz. Ha ez igaz, akkor a Sztálin-rendszer biztosabban ül majd a nyeregben, mint valaha.
Külföldi hatás
Az agyonlövetések hírének Oroszországon kívüli hatása valószínűleg végzetesebb volt, mint az oroszországi helyzetre gyakorolt befolyása. Nem kétséges, hogy Franciaország és Anglia bizalma esetleges keleteurópai szövetségesük belső szilárdságában az események hatása alatt — legalább is átmenetileg — erősen megrendült.
Összefoglalás
Ha sem politikai gyilkosság, sem külháború nem lép közbe, akkor a jelek szerint az itteni kormányzat és a jelenlegi rendszer legyőzhetetlen. A korzikai utánzásának veszélyét kikapcsolták.
LEVÉL WATSON ŐRNAGYNAK
Moszkva, 1937 július 28.
Kedves Watson!
Megint egy tréfás történet, melyet Demaree Bess a Christian Science Monitor-tól mesélt el nekem. Nagyon megnevettette a „főnököt”.
Mrs. Bess alkalmazott a követség személyzetéből egy oroszt, akit én ajánlottam neki. Nemsokára rá a szegény ördögöt mint gyanús elemet letartóztatták. Egy idő múlva kiengedték „a rács mögül”. Megint felkereste Mrs. Bess-t és nagybüszkén számolt be neki élményéről, hozzátette, hogy még nem volt szerencséje olyan ragyogó szellemi képességekkel bíró emberekkel egy levegőt szívni, mint azok, akiket mint fogolytársait ismert meg a börtönben. Egészen magánkívül volt társadalmi emelkedése miatt.
NAPLÓ
Moszkva. 1937 július 28.
Trojanovszki követ felkeresett és egy óra hosszat időzött nálam. Igen érdekes volt, amit a kivégzéseket igazoló körülményekről mondott. Ecsetelte honfitársai naivitását, még a vezetőkét is, bizalmukat és hitüket s hogy a párthoz való tartozást eddig túlzott jóhiszeműséggel elfogadták a megbízhatóság zálogának. Megállapította, hogy Oroszországot megfertőzték ellenséges országok kémei, akik évek óta mint párttagok, sőt a kormány tagjaiként vagy más hasonló felelős feladatkörökben szerepeltek. Őt magát több ízben meggyanúsították; Anglia és Franciaország épp ennyire meg van mételyezve. És Sztálin fenntartja magának, hogy az ügyet „az ő szempontjából” később a világ tudomására hozza.
Trojanovszki visszatér az U. S. A.-ba. Tehetséges ember, aki hűséges elöljáróihoz és pártjához.
SaLa
