Alekszandr Fagyejev
Első rész
32.
Sok nap, sok éj múlt el azóta, hogy Matvej Sulgát elfogták, és Sulga már nem tudta, hányadán van az idővel. Cellája majdnem szakadatlanul sötét volt. Csak a kívülről kifeszített szögesdróton az eresztől félig eltakart mennyezet alatt egy keskeny résen szivárgott be hozzá némi világosság.
Matvej Kosztyijevics úgy érezte, hogy egyedül van, hogy mindenki elhagyta.
Megesett, hogy időnként egyik-másik asszony, anya vagy feleség kiharcolta valamelyik német csendőrnél vagy orosz „policáj”-nál, hogy ennivalót, fehérneműt juttathasson letartóztatott fiának, férjének. De Kosztyijevicsnek nem volt rokona Krasznodonban. Közeli ismerősei közül Lutyikovon és az öreg Kondratovicson kívül senki sem tudta, hogy Kosztyijevicset földalatti munkára hagyták hátra Krasznodonban, s hogy a cellában ülő Jevdokim Osztapcsuk senki más, mint Kosztyijevics. Megértette, hogy Lutyikov talán nem is tud arról, ami vele történt. De ha tudná is, hogyan férkőzhetne hozzá? És Matvej Kosztyijevics nem várt segítséget Lutyikovtól.
Csak olyan emberekkel volt dolga, akik kínozták, és ezek német csendőrök voltak. Ketten közülük beszéltek oroszul: a német tolmács, egy kubánka sapkás, sötét arcú, csontos koponyájú ember és Szolikovszkij „policáj”-parancsnok, aki régimódi, sárga öves, bő kozák bugyogóban járt, és ökle olyan volt, akár a lópata. Még a német csendőröknél is gonoszabb volt, ha ugyan ez lehetséges.
Kosztyijevics letartóztatása után egy pillanatig sem tagadta a németek előtt, hogy párttag, hogy kommunista. Ezt hasztalan is lett volna eltitkolni, és ez a nyíltság és az igazság erőt adott neki kínzóival szemben. Azt vallotta, hogy egyszerű, mindennapi ember. De bármilyen ostobák voltak kínvallatói, jelleméből és magatartásából jól látták, hogy ez nem igaz. Azt akarták, mondja meg, kikkel állt összeköttetésben. Éppen azért nem ölték, nem is ölhették meg azonnal. Naponta kétszer vallatták – hol Hauptwachtmeister Brückner, hol a helyettese, Wachtmeister Balder. Rajta keresztül akartak a krasznodoni bolsevikok nyomára jutni és ilyen módon érdemeket szerezni Klehr vezérőrnagy, a terület főparancsnoka előtt.
Vallatták Kosztyijevicset, és amikor makacssága miatt elvesztették a türelmüket, verni kezdték. Utasításukra legtöbbször a kopaszodó, aranyfogú, kappanhangú, szemüveges Fenbong Rottenführer végezte a kínvallatást. Ez az altiszt olyan bűzt terjesztett maga körül, hogy még Wachtmeister Balder és Hauptwachtmeister Brückner is elfintorították az orrukat, és gúnyolódtak rajta, ha túl közel talált jönni hozzájuk. Miközben több német katona lefogta Kosztyijevicset, Fenbong módszeresen, szakértelemmel és teljesen egykedvűen verte, vallatta. Ez volt a szakmája, a hivatása. Azokban az órákban, amikor Kosztyijevics a cellában ült, és nem vallatták, Fenbong sohasem nyúlt hozzá. Mert Fenbong egyrészt félt Kosztyijevicstől, ha nem volt megkötözve vagy nem fogták le a katonák, másrészt, mert ez már túl lett volna a munkaidején. Fenbongnak is voltak pihenőórái, melyek őt, a fogházfelügyelőt és katonáit is megillették.
De akárhogy gyötörték, kínozták, Matvej Kosztyijevics nem változtatott a magatartásán. Törhetetlen, makacs és indulatos volt. A németek belefáradtak a hiábavaló veszkődésbe. Sok kellemetlenséget okozott nekik!
Míg Kosztyijevics látszólag állandó, reménytelen gyötrődésben élt, lelki és erkölcsi ereje egyre mélyebb, egyre megrázóbb erővel bontakozott ki. Mint minden nagy és tiszta lelkű ember, aki szemtől szembe kerül a halállal, az igazság határtalan világosságában, teljes egészében látta maga előtt önmagát és az egész életét.
Hogy el ne gyengüljön, szándékosan nem gondolt feleségére és gyermekeire. De annál melegebben, annál nagyobb szeretettel emlékezett ifjúkori barátaira: Liza Ribalovára, Kondratovicsra. Azon kesergett, hogy halála ismeretlen marad előttük, halála, mely igazolná és tisztázhatná őt. Most már tudta, mi juttatta ebbe a sötét cellába, és egyre az a gondolat marcangolta, hogy ha már nem változtathat a dolgokon, legalább szeretné megmagyarázni az embereknek, miben hibázott, okulásul, nehogy ugyanebbe a hibába essenek. Ezzel a saját lelkén is könnyítene.
Egy hajnali vallatás után, amikor Kosztyijevics a cellájában pihent, egykedvű beszélgetésre figyelt fel, mely a folyosóról hallatszott be hozzá. Aztán keserves csikorgással kinyílt az ajtó, és egy „policáj”-karszalagos ember lépett be a cellába. Derékszíján hatalmas revolvertáska, sárga zsinórral. Az ajtóban egy nagy bajuszú német folyosóügyeletes csendőr állott.
Kosztyijevics már megszokta a sötétséget, s egy pillanat alatt szemügyre vette a „policájt”. Még egészen fiatal, fekete hajú, majdnem gyerekember volt, teljesen fekete egyenruhában. A fiatal „policáj” nem mert Kosztyijevicsre nézni, zavarba jött, igyekezett fesztelennek mutatkozni. Villogó szemét körbeforgatta.
– Most aztán itt vagy a fenevad ketrecében! Becsukjuk az ajtót, és meglátjuk, hogy érzed magad! Hoppla! – mondta németül a nagy bajuszú csendőr, és bevágta az ajtót a fiatal „policáj” mögött.
A következő pillanatban a „policáj” odahajolt a sötétben álló Kosztyijevicshez, és miközben fekete szemének átható, riadt tekintete valósággal belesütött Matvej Sulga arcába, odasúgta:
– Barátai nem alszanak. Várjon éjjel, a jövő héten … majd idején figyelmeztetem …
A „policáj” most kiegyenesedett. Pimasz, de bizonytalan hangon folytatta:
– Engem nem ijesztesz meg, hallod-e! … Engem nem olyan fából faragtak … Átkozott svábja!
A német katona hahotázva nyitotta ki az ajtót, s vidáman mondott valamit.
– Fülön csíptek, mi? – hetykélkedett a fiatal „policáj”, és cingár alakja Sulga előtt ugrált. – Az a szerencséd, hogy becsületes ember vagyok, és hogy nem ismerlek … Ej, te …! – kiáltott fel váratlanul, s vékony karjával könnyedén vállon lökte Kosztyijevicset. Egy pillanatig megszorította, de úgy, hogy Kosztyijevics ezt barátinak érezte.
A „policáj” eltávozott. Az ajtó becsapódott, a kulcs megfordult a zárban.
Ez provokáció is lehetett. De mire jó nekik a provokáció, amikor úgyis a kezükben van, és minden pillanatban megölhetik? Vagy a hiszékenységére számítottak, hogy – kellően megrendezett körülmények között – esetleg kitárja szívét a „policáj” előtt, akiben barátot sejt? Hát igazán azt hiszik, hogy ilyen ostoba?
A remény forró hulláma csapott át Kosztyijevics szívén, és meggyötört testében felgyújtotta a vérét.
Szóval Filipp Petrovics él és dolgozik? Tehát gondolnak rá? De hogyan is lehetne másként …
Felébredt benne a hála barátai iránt, felébredt a remény is, hogy megmentheti a családját; felébredt a kínvallatástól, az elviselhetetlen töprengéstől való szabadulás öröme – s mindez az élet, a harc egyetlen hívó szavában egyesült lelkében … És ennek a meglett, nagy embernek a boldogság könnyei fojtogatták a torkát, amikor maga elé képzelte, hogy élni fog, és még teljesítheti kötelességét.
A deszkaajtón, a falakon keresztül éjjel-nappal hallhatta a börtönben zajló életet: embereket hoztak és vittek, kínozták, vallatták, az udvaron falhoz állították és agyonlőtték őket. Egy éjszaka lármára, hangos beszédre, topogásra, csendőrök, „policá- jok” német és orosz nyelvű ordítozására riadt fel. A szomszédos cellákból és a folyosókról fegyvercsörgetés, asszony- és gyereksírás hatolt be hozzá. Nyilván kivitték az embereket a börtönből. Aztán teherautók zúgása hallatszott, amint egymás után kirobogtak a fogház udvarából.
Amikor nappal kihallgatásra vitték, Kosztyijevics úgy érezte, hogy a börtön kong az ürességtől.
Ez volt az első éjszaka, hogy nem bántották. Hallotta, hogy teherautók érkeztek a börtönhöz, csendőrök és „policájok” szitkozódtak elfojtottan, mintha szégyenkeztek volna egymás előtt, foglyokat vittek a cellákba. Az elfogottak némán vonszolták magukat a folyosókon. Egész éjjel hozták a letartóztatottakat.
Még sötét volt, amikor Kosztyijevicset felkeltették, és kihallgatásra vitték, de a kezét nem kötözték meg. Megértette, hogy ezúttal nem fogják kínozni. Valóban nem a különleges kínvallatásra berendezett kamrába vitték, mely nem is a fogolycellák során volt, hanem Brückner mester szobájába. Brückner személyesen várta. Nadrágtartóban volt, tiszti kabátja a karosszéken lógott. A szobában fülledt hőség. Ott volt Balder őrmester is, teljes díszben, Surka Reiband tolmács és három egérszín egyenruhás német katona.
Az ajtó mögött csizmatopogás lármája hallatszott, aztán lehajolva, hogy fejét be ne üsse az ajtófélfába, régi kozák sapkában belépett Szolikovszkij rendőrfőnök, nyomában Kosztyijevics meglátta kínzóját, Fenbongot, aki SS-katonákkal egy félig meztelen, idősebb, testes, markáns arcú, hátrakötözött kezű embert hozott. Matvej Kosztyijevics felismerte földijét, Petrovot, az 1918-as partizánmozgalom egyik harcosát, akit már tizenöt éve nem látott. Petrov nyilván már régen nem járt mezítláb, fel is sérthette a lábát, mert még itt, a padlón is nehezen lépett. Arcát kékre, véresre verték. Mióta Kosztyijevics nem látta, alig öregedett, csak vállban és derékban lett szélesebb. Komoran, de önérzetesen tartotta magát.
– Ismered? – kérdezte Brückner mester.
Surka Reiband tolmácsolta Kosztyijevicsnek a kérdést.
Petrov is, Kosztyijevics is úgy tettek, mintha életükben először látnák egymást. Egész vallatás alatt ehhez tartották magukat.
Brückner mester ráordított a mezítlábas Petrovra, aki hallgatva állt előtte.
– Ej, te hazug, vén patkány! – és úgy toporzékolt fényesre tisztított cipőjével, hogy hasa megrengett a nadrágban.
Aztán Szolikovszkij vette elő Petrovot. Óriási öklével az arcába vágott, és a földre teperte. Sulga már-már rá akarta vetni magát, de egy belső hang figyelmeztette, hogy ezzel csak árthat Petrovnak. Különben is elérkezett az az idő, amikor mindennél fontosabb, hogy a keze nincs megkötözve, ezt világosan érezte. Erőt vett magán. Nehezen lélegezve, némán nézte, mint ütik Petrovot.
Aztán egyenként elvezették őket.
Kosztyijevicset ezúttal nem verték, de ez az eset annyira megrendítette, hogy a kétnapos vallatás után még az ő vasszervezete is felmondta a szolgálatot. Nem emlékezett, hogyan vitték a cellájába, mély önkívületbe zuhant. Csak az ajtózár csikorgása térítette magához. Huzavonát hallott az ajtó előtt, de nem tudott teljesen felébredni. Aztán úgy rémlett, hogy az ajtó megnyílt, és valakit betaszítottak hozzá. Kosztyijevics erőt vett magán, és kinyitotta a szemét. Fölötte, feje fölé hajolva, bozontos, fekete szemöldökű, cigányos szakállú ember állt, aki figyelmesen fürkészte Kosztyijevics arcát.
Ez az ember a napvilágról zuhant a cella sötétjébe, és vagy azért, mert még nem szokta meg a homályt, vagy mert már nemigen hasonlított önmagához, nem ismerte fel. De Kosztyijevics nyomban megismerte. Földije volt, ugyancsak a régi háború harcosa. Valko, az 1. számú bánya igazgatója.
– Andrij … – mondta csendesen Kosztyijevics.
– Matvej? … A sors! A sors!
Valko heves mozdulattal, vállánál fogva magához ölelte Kosztyijevicset.
– Mindent megtettünk, hallod, hogy kiszabadítsunk, a sors meg úgy akarta, hogy magam is ide kerüljek … Engedj, hadd nézzelek meg már – mondta Valko néhány perc múlva éles, reszelős hangján. – Mit csináltak ezek veled! – Valko visszaengedte az ágyra Kosztyijevicset, és fel-alá járkált a cellában.
Cigányos, indulatos természete teljes hévvel fellobbant, de a cella olyan szűk volt, hogy valóban ketrecbe zárt tigrishez hasonlított.
– Látom, neked is kijutott – mondta Kosztyijevics. Nyugodtan felült, és karjával átfogta a térdét.
Valko ruhája poros, piszkos volt. Egyik kabátujja letépve, félnadrágszára a térdén felrepedt, a másik varrása szétfeslett. A homlokán két daganat. De a csizmája megvolt.
– Nyilván verekedtél – nagy gyönyörűséggel elképzelte, mint hadakozott Valko. – Jól van, na, csak nyugalom! Ülj le, mondd el, hogy volt, mint volt …
Valko leült Kosztyijeviccsel szemben a földre, maga alá húzta a lábát, kezével a nyirkos padlóra támaszkodott, és összeráncolta homlokát.
– Túlságosan nagy volt a felelősségem, nem szoktam meg – mondta magára gondolva és nevetett. – Mit is mondhatnék? A dolgok, mármint a mi dolgaink, mennek a maguk útján. Hát hogy én …
Egyszerre olyan keserves fájdalom rándult végig kemény, éles vonalú arcán, hogy Kosztyijevicsnek hideg futott végig a hátán.
Valko legyintett, és fekete arcát a tenyerébe temette.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!