(Háttéranyag)

Az ukrajnai konfliktusérthető okokból rendkívüli figyelmet kap a médiában.  Sajnos Ukrajna történelme nem kerül terítékre, holott ilyenkor fontos lenne, mert az események, természetesen, nem függetlenek Ukrajna közelmúltjától.  Ezt a lyukat betömendő jelent meg a “Ukraine on Fire” (Ukrajna lángokban) című film, melynek producere és résztvevője a híres amerikai filmrendező, Oliver Stone.  A filmet a Youtube és a Google már cenzúrázzák, így az érdeklődők csak olyan szabadszájú fórumokon nézhetik meg mint a rumble vagy a bitchute.

A film lényegében a Molotov-Ribbentropp paktummal (1939) kezdi, amelyben a Szovjetunió és a náci Németország különbékét kötött, és érdekszférákra osztotta fel Kelet-Európát.  Még abban az évben Lengyelország keleti része Ukrajna nyugati részeként ébredt.  A paktum csak késleltette a háborút, 1941 júniusában Németország megszegte igéretét, és bevonult a Szovjetunióba.  A Barbarossa művelet a történelem legnagyobb katonai művelete volt, azzal a céllal, hogy megszerezze Moszkvát, Szentpétervárt, és Kijevet.

Ukrajna soha nem volt egységes állam.  Nyugat Ukrajnában a német megszállókat sokan felszabadítóként üdvözölték, és a lakosság egy része nyílt kollaborációba fogott a nácikkal.  Bár a kollaboráció teljes egésze máig történelmi vita tárgyát képezi, az biztos, hogy egész hadosztályok alakultak, mint pl. az SS Galizien vagy a Nachtigall.  A német megszállás első hónapjaiban a galíciai régióban 80.000 önkéntes állt be az SS Galizienbe.  A szervezet a területen élő zsidó, lengyel, és orosz lakossággal szembeni  kegyedlenségével tűnt ki.  Tagjai túlyomórészt az 1929-ben alakult Ukrán Nacionalisták Szervezetéből kerültek ki, célja egy független és etnikailag tiszta Ukrajna létrehozása volt, eszközeiben pedig nem válogatott.

A szélsőségesen anti-kommunista és antiszemita Stepan Bandera 1940-ben került a radikális nacionalisták élére, és 1941-ben kikiáltotta a független Ukrajnát, de ez a németeknek sem tetszett.  Bandera a második világháború egészét börtönben töltötte.  Történészek szerint az ukrán nacionalisták zsidó áldozatainak száma 150.000-200.000-re tehető, leghírhedtebb vérengzésüket Babi Jar-ban követték el, két nap alatt 33.771 zsidót öltek meg.  Ezen kívül, Mikola Lebed vezetésével, kegyetlen etnikai tisztogatást hajottak végre főleg lengyel, és más nem ukrán nemzetiségiek ellen.  Volinyban az áldozatok száma 35-60.000 volt, Kelet Galíciában pedig 25-40.000.  Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Németország elveszti a háborút, a Banderisták a németek ellen fordultak, és gerillaháborúba kezdtek a szovjet hadsereg ellen is.

Kevesen tudják, hogy gerillaháború a második világháború után egészen az 50-es évekig tartott.  A második világháború után a béke csak rövid életű vol, mert az USA és a Szovjetunió egymás ellen fordultak.  Ma már a CIA nemrég nyilvánosságra hozott dokumentumaiból tudjuk, hogy az ukrán nacionalistákra már 1946-ban felfigyelt az USA vezetés, mint lehetséges eszközre a Szovjetunió elleni harcban.  Abban is biztosak lehetünk, hogy a CIA tisztában volt Bandera és követőinek természetével és második világháborús tevékenységével.  Bandera a háború után Németországban telepedett le.  Ő és követői elsősorban a CIA-nek köszönhetik, hogy elkerülték a felelősségre vonást Nürnbergben.  Az Ukrán Nacionalisták Szervezetét a CIA teljesen tisztára mosta a “hidegháború miatti igények” miatt.  Mikola Lebed, aki a lengyelek ellen követett el etnikai tisztogatást, 1949-ben az USA-ba költözött, 1998-ban halt meg, anélkül, hogy tetteit bármikor is kivizsgálták volna.  Történelmi dokumentumok bizonyítják, hogy egy 1952-es CIA utasítás értelmében az amerikai bevándorlási hivatal (Immigration and Naturalization Service) nem vizsgálta Lebed háborús múltját.  Stepan Banderát 1959-ben KGB ügynökök Münchenben megölték.

Bár Bandera a második világháborút börtönben töltötte, így nem volt aktív részese az eseményeknek, és rajta kívül több vezetője lehetett volna az ukrán szélsőjobboldalnak, mégis ő vált a mozgalom szimbólumává.  Viktor Juscsenko, aki 2004-ben a “narancssárga forradalomnak” köszönhetően jutott hatalomba, Banderát nemzeti hőssé avatta, de a 2010. évi választáson győztes Janukovics visszavonta rendeletét.

A Szovjetunió szétesése után több ilyen mozgalom született Ukrajnában, pl. a Narodnij Ruh, Oleg Tyahnyibok Szvoboda pártja, s a Dmitrij Jaros alapította Trizub.  Dmitrij Jaros 2013-ban a Jobb Szektor vezetőjévé vált, amit elsősorban az UDAR hivatalos ellenzéki párton belüli kapcsolatainak köszönhetett.  Tyahnyibok ellen Oroszországban pert indítottak, mert valószínűleg harcolt az orosz hadsereg ellen a csecsen háborúban.  Andrej Parubij is prominens vezetője az ukrán szélsőjobboldalnak, ő szervezett fáklyás felvonulásokat Ukrajna városaiban.

2014-ben történt Ukrajna második színes forradalma.  Mivel az első ilyen megbukott, a CIA ezúttal nem bízta a véletlenre.  A demokratikusan választott Janukovics egyszerre találta magát szemben a külföldről pénzelt társadalmi szervezetekkel, három új TV csatornával (2013-ban kezdett el sugározni a Spilno, Hromadske, és az Eszpresszó), valamint a részben külföldről támogatott ukrán szélsőjobboldallal.  A tüntetéseken részt vettek Arszenij Jacenyuk, aki akkoriban az Apaföld (a náci német Vaterland kifejezésből inspirált elnevezés) politikai tömörülés vezetője volt, valamint Oleg Tyahnyibok is.

A tüntetések hosszú ideig békésen zajlottak, s november végén váltak erőszakossá.  Az erőszak meglepte Janukovicsot és belső vezérkarát, nem volt számukra nyilvánvaló, hogy ki adott parancsot a rohamrendőröknek az erőszakra.  Ma már tudjuk, Ukrajna akkori vezérkari főnöke, Szergejj Ljovocskin, aki maga is szoros kapcsolatokat ápolt az USA nagykövettel, Geoffrey Pyattel, és Victoria Nulanddal, USA külügyminiszter-helyettesével. November 30. előtt Ljovocskin és Arszenij Jacenyuk kapcsolatba lépett egymással. Az egyik erőszakos szélsőjobboldali tüntetőket vegyített a békés tömegbe, Ljovocskin pedig parancsot adott a rohamrendőröknek, hogy ők is folyamodjanak erőszakhoz. Olyan újságírókat hívtak a helyszínre, akikben biztosak lehettek, hogy a szükséges optikán keresztül tudósítanak a történtekről.  A Jobb Szektor logója több fényképen is látható.

A fentieket alátámasztja George Galloway interjúja Scott Ritterrel, az USA tengerészgyalogságának egykor hírszerző tisztjével.  Az iraki háború előtt feladata volt Szaddam Husszein állítólagos tömegpusztító fegyvereinek felderítése.  Az elsők között mondta ki nyilvánosan, hogy ilyenek nincsenek.

Ritter szerint jó példa az ukrán szélsőjobboldal hatalmára az a tény, hogy ugyan az egykori ukrán elnök Porosenko aláírta a minszki megállapodást, amely autonómiát biztosított volna az orosz etnikumú területeknek, de a Jobb Szektor emiatt megfenyegette Porosenkot.  Zelenszkij a béke mellett kampányolt elnöki jelöltként, de tervébe nem egyezett bele az Azov zászlóalj, az önkéntes szélsőjobboldali paramilitarista csoport.  Ritter ezenkívül hozzáfűzi, hogy az Azov Zászlóaljat be lehetett volna perelni, és fel kellett volna oszlatni, ehelyett nagyrészt beolvasztották őket a hivatalos ukrán hadseregbe, ahol még NATO kiképzésben is részesültek.

Fordította: Hetényi Balázs

Források:

https://rumble.com/vwvkzz-oliver-strone-ukrain-on-fire.html