Az ifjú gárda

Alekszandr Fagyejev

Első rész

22.

Filipp Petrovics Lutyikov tehát eltűnt, hogy aztán új emberként támadjon fel.

Mi történt vele ez alatt az idő alatt?

Emlékezhetünk rá, hogy még a múlt őszön földalatti munkára jelölték ki. Filipp Petrovics ezt akkor titokban tartotta felesége előtt. Előrelátásával nagyon meg volt elégedve; a megszállás veszedelme akkor elvonult a fejük felett.

De Filipp Petrovics emlékezett, mindig emlékezett erre. Igen, Ivan Fjodorovics Procenko, ez a körültekintő ember is támogatta ebben az állandó lelki felkészültségben.

– Ki tudja, mi lesz! A mi kettőnk dolga pionírkötelesség! „Légy készen!” Mindig készen állunk!

A tavaly ősszel kijelölt emberek közül rendületlenül helyén maradt Polina Georgijevna Szokolova, egy pártonkívüli háziasszony, akit a nőmozgalom aktivistájaként ismertek a városban. Lutyikovot, a városi szovjet tagját túlságosan jól ismerték Krasznodon lakosai. A földalatti munka feltételei mind mozgását, mind az emberekkel való kapcsolatát a legnagyobb mértékben korlátozták volna. Polina Georgijevnának az volt a feladata, hogy Lutyikov szeme, keze és lába legyen. Öt jelölték ki Lutyikov összekötőjéül.

Attól a pillanattól kezdve, hogy Szokolova elvállalta a földalatti megbízatást, Lutyikov tanácsára teljesen abbahagyta a társadalmi munkát. Az asszonyok, barátnői, eleinte nemigen értették, de aztán méltatlankodásban törtek ki azon, hogy ez az örökösen tevékenykedő asszony felhagyott a társadalmi munkával, amikor a haza olyan súlyos napokat él át. De végeredményben őt senki sem nevezte ki, senki elő nem léptette. Mindig önként dolgozott s ott, ahol tetszett neki. Egyébként is sok mindenféle megeshetik az emberrel. Lám, Szokolova egyszer csak teljesen a háztartásnak adta magát. Vagy talán az élet nehézségei és a háború megpróbáltatásai bírták rá, hogy szakítson a társadalmi tevékenységgel? És lassan-lassan elfeledkeztek Polina Georgijevnáról.

Apránként gondosan félretett pénzén tehenet vásárolt egy keletre evakuált családtól, és kezdte járni reggelenként a házakat. Tejet árult. Filipp Petrovics családjának nem volt túl sok tejre szüksége. Hárman voltak, a felesége: Jevdokija Fjodorovna és tizenkét éves lánya, Raja, végül maga Filipp Petrovics. Viszont háziasszonyának, Pelageja Iljinyicsnának három kisgyereke volt, és öreg anyja is nála lakott. Szóval a háziasszony is vásárolt tejet Polina Georgijevnától. És a szomszédok hozzászoktak, hogy alig szürkül, minden reggel egy jóságos, orosz arcú, szerényen öltözött, falusiasan megkötött fehér kendőjű asszony tart sietség nélkül Pelageja Iljinyicsna kis háza felé, a lécek közé dugja hosszú, vékony ujjait, maga nyitja ki a kertkaput, és csendesen megkopogtatja a pitvarra nyíló ablakot. A ház ajtaját a mindenkinél korábban felkelő Pelageja Iljinyicsna anyja nyitja ki. Szokolova barátságosan jó reggelt kívánva bemegy, és kis idő múlva üres kannával jön ki a házból.

Lutyikov családja már hosszú évek óta lakott ebben a házban. Lutyikov felesége, Jevdokija Fjodorovna barátkozott Pelageja Iljinyicsnával, Raja és a háziasszony idősebb lánya, Liza egyidősek voltak, egy iskolában és egy osztályban tanultak. Pelageja Iljinyicsna férje, aki a háború első napjától a fronton volt, tizenöt évvel fiatalabb volt Filipp Petrovicsnál; asztalos volt, tartalékos tüzér alhadnagy, és Filipp Petroviccsal olyan viszonyban volt, mint tanuló a tanítójával.

Filipp Petrovics még azon az őszön megállapította, hogy Pelageja Iljinyicsna nagy családjával, férje nélkül, nem hagyhatja ott házát, gazdaságát, és nem mehet el a városból, ha jönnek a németek. És éppen ekkor támadt az az elhatározása, hogy szükség esetén családját keletre küldi, maga pedig itt marad a lakásban.

Háziasszonya, Pelageja Iljinyicsna becsületes, egyszerű és tiszta asszony volt. Népünk között sok ilyen asszonyt lehet találni. Filipp Petrovics tudta, hogy ez az asszony soha semmit nem kérdez tőle, és szinte szándékosan úgy tesz, mintha semmiről sem lenne tudomása. Így jobb és nyugalmasabb a lelkiismeretének: nem vállalt semminemű kötelezettségeket, tehát semmit sem követelhetnek tőle. Viszont hallgatni fog, bújtatni fogja, és még kínvallatás esetén sem árulja őt el, az emberben való mélységes hite, az ügy iránti rokonszenve és egyszerűen a női szív jósága és együttérzése jóvoltából.

A lakás nagyon megfelelt Filipp Petrovicsnak. Pelageja Iljinyicsna háza ama első faházikóknak egyike volt, amelyeket valamikor Csurilin bányász egymagában álló viskója mellé építettek, amiért aztán az egész környéket „Csurilinó”-nak nevezték el. A házikó mögött kezdődött a sztyeppbe messze elhúzódó völgykatlan, amelyet szintén róla neveztek el „Csurilinszkajá”-nak. A városnak ezt a részét istenhátamögöttinek tartották – az is volt.

Azon a szörnyű júliusi napon, amikor Filipp Petrovicsnak mégis közölnie kellett szándékát feleségével, Jevdokija Fjodorovnával, az sírva fakadt, és azt mondta:

– Öreg vagy és beteg … Eredj a kerületi pártbizottságba, beszélj velük, elengednek … Menjünk a Kuznyecki-medencébe – mondta hirtelen az asszony, és szemében felvillant az a jól ismert kifejezés, amikor fiatal éveikre, jó emberekre, szívükhöz közel álló dolgokra emlékezett vissza. A háború napjaiban sok donyeci bányászt evakuáltak családostól a Kuznyecki-medencébe, köztük Filipp Petrovics barátait, felesége gyermekkori barátnőit stb. – Menjünk a Kuznyecki-medencébe! – mondta, mintha ott most is olyan kellemes élet lenne, mint valamikor itt, a szülőföldjükön, amikor még mindketten fiatalok voltak.

Szegény asszony – mintha nem ismerné az ő Filipp Petrovicsát!

– Egy szót sem többet! Már döntöttem … – mondta, és olyan szigorúan nézett az asszony könyörgő szemébe, hogy világos volt: férje nem tűr sem könyörgést, sem könnyet. – Nektek nem szabad itt maradnotok, zavarnátok a munkámat. És a szívem megfájdulna, ha rátok néznék … – megcsókolta feleségét, és hosszan szívéhez szorította rajongásig szeretett egyetlen lányát.

Mint igen sok család, az övé is túl későn evakuált, és visszatért, még mielőtt elérte volna a Donyec folyót. De Filipp Petrovics mégsem engedte meg, hogy felesége és lánya vele maradjon. Egy, a várostól messze fekvő tanyán helyezte el őket.

Három hét telt el, s a fronthelyzet a németek javára változott meg. Ezalatt a területi és a Krasznodon-kerületi pártbizottságban serényen dolgoztak, hogy a földalatti szervezeteket és a partizánosztagokat új emberekkel egészítsék ki. A Krasznodon-kerület és más kerületek vezető munkatársainak nagy csoportját Lutyikov rendelkezésére bocsátották.

Azon az emlékezetes napon, amikor Filipp Petrovics elbúcsúzott Procenkótól, hazament, éspedig abban az órában, amikor munkájából haza szokott térni. A gyerekek az utcán játszottak, az öregasszony zárt ablaktáblák mögött a félig sötét szobába rejtőzött a hőség elől. Pelageja Iljinyicsna a konyhában ült, egybekulcsolva napégette, eres kezét. Még távolról sem öreges, kedves arcán olyan mélységes töprengés ült, hogy Filipp Petrovics érkezése sem térítette azonnal magához: néhány pillanatig csak nézte, és nem látta meg.

– Hány éve lakom magánál, és most látom először, hogy így tétlenül ül – mondta Filipp Petrovics. – Búslakodik? Ne búslakodjék.

Az asszony nem szólt egy szót sem, felemelte eres kezét, majd a másikra ejtette.

Filipp Petrovics egy darabig ott állt előtte, aztán lassú és nehéz léptekkel a szobába ment. Néhány perc múlva visszajött, de már sapka, nyakkendő nélkül, papucsban, ám még mindig ugyanabban az új, fekete öltönyben, amely alatt lehajtott gallérú fehér inget viselt. Járás közben nagy, zöld fésűvel rendbe hozta sűrű, ezüst szálakkal átszőtt haját.

– Mit is akarok kérni magától, Pelageja Iljinyicsna? – kezdte, és a fésűvel gyorsan rendbe hozta rövidre nyírt tüskés bajszát.

– Amióta a pártba felvettek, pontosan az 1924-i lenini behívó óta, előfizetem a Pravdát. És minden egyes számot megőriztem. Nagyon kellettek a munkához. Előadásokat tartottam, politikai köröket vezettem … Maga alighanem azt hitte, hogy abban a ládában, amelyik a szobában van, mindenféle limlomot tartogatok. Pedig az újságjaim vannak benne – folytatta mosolyogva Filipp Petrovics. Nem mosolygott gyakran, és talán éppen ezért a mosoly teljesen megváltoztatta arckifejezését. Valami szokatlan lágyság tükröződött rajta. – Mit csináljak most az újságokkal? Tizenhét évig gyűjtögettem őket, sajnálom elégetni … – és kérdően nézett az asszonyra.

Egy darabig mindketten hallgattak.

– Hová dugjam el őket? – kérdezte szinte magától Pelageja Iljinyicsna. – Talán ássuk el … Éjszaka gödröt áshatunk a veteményeskertben, és oda temethetjük a ládát – mondta, de nem – nézett Lutyikovra.

– És ha szükség lesz az újságokra? Lehet, hogy kellenek majd- mondta a férfi.

Ahogy elvárta, Pelageja Iljinyicsna nem kérdezte meg, miért lenne szükség szovjet újságokra a németek alatt; még látszólag egykedvű arckifejezése sem változott. Megint hallgatott, aztán megkérdezte:- Maga, Filipp Petrovics, már régen lakik nálunk, mindent alaposan megnézett. Kérem: ha maga, mondjuk, bejönne a házba azzal a szándékkal, hogy itt kutasson valami után, észrevenne-e a konyhában valami különöset?

Filipp Petrovics nagyon komolyan és figyelmesen körülnézett a konyhában. Egy vidéki házikó takaros kis konyhája volt. Mint munkásember csak arra lett figyelmes, hogy a festett fapadló nem hosszú, hanem széles, tömör és rövid deszkákból van sorban kirakva. A deszkák egyik végét léc, a másikat ereszték tartja szilárdan. Az ember, aki ezt a házat építette, jó gazda volt. Ilyen jó padlót hosszú időre építenek, hogy erős legyen, ne horpadjon be a nehéz orosz búbos kemence súlya alatt, hogy ne szívja fel a nedvességet, mert sokat szemetelnek a házban, s éppen ezért gyakran fel kell mosni.

– Semmi különöset nem látok, Pelageja Iljinyicsna – mondta Lutyikov.

– Egy öreg pince van a padló alatt … – Pelageja Iljinyicsna felállt a székről, lehajolt, kitapogatott egy alig észrevehető sötét foltot a deszka alatt.

– Meg lehet nézni?

Pelageja Iljinyicsna bezárta a konyhaajtót, és a kemence mögül fejszét vett elő. Filipp Petrovics azonban nem akart fejszét használni, nehogy nyomot hagyjon a padlón. Felfegyverkeztek: Lutyikov konyhakéssel, az asszony közönséges asztali késsel kikaparta a rések közét, és feszegetni kezdték a deszkákat. Végre nagy nehezen kiemeltek három rövid és nehéz padlódeszkát.

Négy fokú létra vezetett a pincébe. Filipp Petrovics lemászott, és gyufát gyújtott: a pince száraz volt. Ebben a pillanatban nem is tudta felmérni ennek a csodálatos kis pincének az értékét az ő szempontjából.

Filipp Petrovics kimászott a pincéből, és vigyázva visszahelyezte a deszkákat.

– Ugyan ne nehezteljen rám, volna egy kérésem – mondta. – Én, persze, később elhelyezkedem, a németek nem bántanak majd. Csak attól tartok, hogy az első napokban, amikor bevonulnak, azon melegében megölnének engem. Szóval, szükség esetén ide lemegyek – és a padlóra mutatott.

– És ha katonákat szállásolnak be hozzám?

– Ide nem szállásolnak. Ez a „Csurilino”, tudja … Nem vagyok gőgös ember, meghúzódom odalent. De maga csak legyen nyugodt – tette hozzá Filipp Petrovics, aki Pelageja Iljinyicsna egykedvűsége láttára maga kezdett aggódni.

– Nyugodt vagyok – én nem sokat számítok …

– Ha a németek megkérdezik, hogy, mondjuk, hol van az a bizonyos Lutyikov, akkor mondja azt, hogy itt lakik, de falura ment élelmet vásárolni; biztosan visszajön … Liza és Petyka segítenek majd a bujkálásban. Nappal ügyeleti szolgálatra fogom őket – mondta Filipp Petrovics és elmosolyodott.

Pelageja Iljinyicsna hamiskásan nézett rá, és hirtelen, fiatalosan leszegve a fejét, elnevette magát. A szigorú tekintetű Filipp Petrovics született nevelő volt, ismerte, szerette a gyermekeket, és le tudta kötni őket. A gyerekek vonzódtak hozzá, mert úgy bánt velük, mintha felnőttek volnának. Ügyes kezű ember volt, játékszertől egészen a háztartási eszközökig mindent meg tudott csinálni. A nép „ezermesternek” nevezi az ilyen embereket.

Semmiben sem tett különbséget saját gyermeke és a háziasszony gyermekei között, és a házban minden gyerek örömmel teljesítette utasításait, csak a kisujját kellett megmozdítania.

– Vedd egyszerűen magadhoz őket, Filipp bácsi, annyi mindenre megtanítottad őket, hogy inkább elismernek, mint szülőapjukat – mondogatta Pelageja Iljinyicsna férje. – Elmentek örökre Filipp bácsihoz? – kérdezte, szigorú tekintetet vetve a gyerekekre.

– Nem megyünk! – kiáltották ők kórusban, de ugyanakkor körülvették Filipp bácsit és hozzásimultak.

Az emberi tevékenység különféle területein a legkülönbözőbb természetű vezető pártemberekkel találkozhatunk, akikben szembeszökően dominál valamilyen jellemvonás. A leggyakoribb talán a nevelőtípus. Itt nem annyira és nemcsak olyan pártmunkásokra gondolok, akiknek alapvető tevékenységük a népnevelés, a politikai felvilágosító munka, hanem azokra, akik bárhol dolgozzanak is, gazdasági, katonai, közigazgatási vagy kulturális területen, mégis nevelőtípusok. Filipp Petrovics éppen ilyen nevelőtípusú pártmunkás volt.

Nemcsak szerette és fontosnak tartotta az emberek nevelését – ez természetes és elengedhetetlen dolog volt számára -, de egyenesen szükségletnek érezte, hogy tanítson és neveljen, hogy a tudását és tapasztalatait átadja.

Igaz, hogy ettől sok kijelentése némi oktató jelleget kapott, de Lutyikov oktatása sohasem tudálékoskodó volt, hanem gondolkodásának és munkájának gyümölcse, s ezt mások is így értelmezték.

Lutyikov sajátossága – mint az ilyen típusú vezetőknek általában – a szó és tett elszakíthatatlan egysége volt. Legfőbb jellemvonása az a képessége volt, hogy minden szavát tetté változtassa, hogy egészen különböző embereket egy adott feladat köré tömörítsen, és a feladat végrehajtására lelkesítse őket. Ez a jellemvonás Filipp Petrovics Lutyikovot teljesen új típusú nevelővé avatta. S éppen azért lett jó nevelő, mert kitűnő szervező volt – az élet gazdája.

Tanítása senkit nem hagyott hidegen, senki nem húzódott vissza tőle. Nem, tanításai megragadták az emberek, különösen pedig a fiatalok szívét, mert az ifjúságot annál erősebben hevíti egy-egy eszme, minél inkább erősíti azt a példaadás.

Néha egyetlen szava vagy egyszerű pillantása is hatott. Szűkszavú, inkább hallgatag természetű volt. Első látásra mintha tétovázó, sőt egyesek szerint nehézkes lett volna – valójában állandóan nyugodt, megfontolt, világosan megszervezett tevékenységet folytatott. Munka utáni szabad idejét olyan ügyesen osztotta be, hogy mindig mindenre maradt ideje: társadalmi tevékenységre, testmozgásra, olvasásra és szórakozásra.

Filipp Petrovics az emberekkel való érintkezésben mindig egyformán nyugodt volt, sohasem kelt ki magából, beszélgetés közben tudott hallgatni, mások véleményére figyelni – ami igen ritka emberi tulajdonság. Éppen ezért kellemes társalgó, melegszívű ember hírében állott. Ezért igen sokan olyan társadalmi és egyéni kérdésekkel is felkeresték, amikről még a hozzájuk legközelebb állókkal sem beszélgettek volna.

Emellett azonban egyáltalában nem volt úgynevezett „jóember”, és még kevésbé puhány. Megvesztegethetetlen, szigorú és, ha kellett, kíméletlen volt.

Tisztelték, szerették őt, de akadtak olyan emberek is, akik féltek tőle. Helyesebben mindenkiben, aki ismerte őt – beleértve feleségét és barátait is -, az illető jellemétől függően, megjelent ez a három érzés; csakhogy az egyikben az egyik, a másikban a másik, a harmadikban a harmadik érzés került túlsúlyba. Életkor szerint ítélve meg az embereket, azt mondhatnánk, hogy a felnőttek tisztelték is, szerették is, és féltek is tőle, az ifjúság szerette és tisztelte, a gyermekek egyszerűen szerették.

Ezért nevette el magát Pelageja Iljinyicsna, amikor Filipp Petrovics ezt mondta: „Liza és Petyka majd segítenek nekem.”

És valóban, a németek bevonulása utáni első napokban, ami kor Filipp Petrovics még bujkált, a gyerekek ügyeletes szolgálatot teljesítettek az utcán, így vigyáztak rá.

Szerencséje volt. Pelageja Iljinyicsnánál egyetlen német katona sem szállásolta be magát: a városban könnyen lehetett jobb, kényelmesebb és közelebb eső lakásokat találni. A németeket a ház mögötti völgykatlan is megijesztette: féltek a partizánoktól. A német katonák persze időnként benéztek a házba, és elvittek mindent, ami elmozdítható volt. Filipp Petrovics minden alkalommal a konyha alatti pincében bújt meg. De senki sem érdeklődött utána.

Mint máskor, most is minden reggel megjött Polina Georgijevna, a szerény, csöndes, fehér parasztfejkendős asszony. Két agyagköcsögbe öntötte a tejet, és bádogkannájával Filipp Petrovicshoz ment. Amíg nála volt, Pelageja Iljinyicsna és édesanyja a konyhában maradtak. A gyermekek még aludtak. Polina Georgijevna kijött Lutyikovtól, és egy darabig még a konyhán beszélgetett az asszonyokkal.

Így múlt el egy hét, de lehet, hogy valamivel több is. Egy alkalommal Polina Georgijevna, mielőtt tovább adná Lutyikovnak a külső eseményeket, csendesen azt mondja:

– Munkára hívják magát, Filipp Petrovics!

A férfi egyszeribe megváltozott: a nyugalom és egykedvűség, a mozdulatok lassúsága, olykor teljes mozdulatlansága – szóval mindaz, amit Filipp Petrovics itt bujdosás közben magára kényszerített – egy szempillantás alatt lehullott róla.

Hatalmas ugrással az ajtóhoz szökött, és kinézett a szomszéd szobába. Az – mint rendesen – üres volt.

– Mindenkit? – kérdezte.

– Mindenkit …

– És Nyikolaj Petrovics?

– Ő …

– Ő volt már ott? … – és Lutyikov szeme fürkészve meredt Szokolovára.

Nem kellett megmagyarázni Polina Georgijevnának, hogy hol volt Barakov, mindezt tudta, mindebben már előzőleg megállapodtak.

– Igen – mondta alig hallhatóan az asszony.

Filipp Petrovics nem kapkodott, nem emelte fel a hangját. Nagy és nehéz testéből, puffadt arcából, szeméből és hangjából egyszerre olyan erő áradt, mintha valamilyen összeszorított rugó szabadult volna fel benne.

Két vaskos, merev, de ugyanakkor pontos mozgású munkásujját kabátja külső zsebébe süllyesztette, előhúzott egy egészen apró betűkkel teleírt papírdarabot, és odaadta Polina Georgijevnának.

– Holnap reggelre … És minél többet!

Polina Georgijevna a cédulát tüstént a blúzába rejtette.

– Az ebédlőben várjon egy keveset. Ideküldöm magához az asszonyokat.

Pelageja Iljinyicsna és anyja a szomszédos szobába mentek, ahova Polina Georgijevna a bádogkannájával követte őket. Álldogálva kicserélték egymás között a külső híreket. Aztán Filipp Petrovics a konyhába hívta Polina Georgijevnát.

A férfi egy összetekert újságcsomót tartott a kezében. Polina Georgijevna arca csodálkozást árult el. Négyrét hajtott Pravdák voltak ezek, melyeket most összetekert.

– A kannába – mondta Filipp Petrovics. – Hadd ragasszák ki ezeket, éspedig a legfeltűnőbb helyekre.

Polina Georgijevnának megdobbant a szíve: bármily valószínűtlennek látszott is ez az első pillanatban, azt hitte, hogy Filipp Petrovics friss Pravda-számokat kapott. Nem is állta meg, és mielőtt a kannába dugta volna őket, megnézte, hogy mikoriak.

– Régiek – mondta, és nem tudta elleplezni csalódását.

– Nem régiek: a bolsevik igazság nem avul el – mondta Lutyikov.

Az asszony gyorsan belenézett néhány lapba. Nagyrészt különböző évekből származó ünnepi számok voltak Lenin és Sztálin fényképével. És az asszony megértette Lutyikovot. Szorosabban összesodorta az újságokat, és a kannába dugta őket.

– Hogy el ne felejtsem – mondta Lutyikov -, Osztapcsuk is álljon munkába … Holnap …

Polina Georgijevna szótlanul bólintott. Nem tudta, hogy Osztapcsuk nem más, mint Matvej Sulga, és nem tudta, hol rejtőzik, csak azt a lakást ismerte, ahol Lutyikov rendelkezéseit valakinek át kellett adnia: ebbe a lakásba is vitt tejet.

– Köszönöm. Kész … – Filipp Petrovics odanyújtotta nagy kezét, és visszatért a szobájába.

Nehezen ereszkedett a székbe, tenyerével és szétterpesztett ujjaival térdére támaszkodott, így ült egy darabig. Az órára nézett: hét óra elmúlt. Lassú, nyugodt mozdulattal levetette viseltes ingét, tisztát, fehéret vett fel, megkötötte nyakkendőjét, megfésülte különösen a halántékán és elöl, a homlokán őszülő haját, felvette a kabátját, és a konyhába ment, ahol Polina Georgijevna távozása után Pelageja Iljinyicsna és anyja újra munkához látott.

– Hát, Pelageja Iljinyicsna, adjon abból az állítólag veszett tehénből fejt fejecskéből és kevés kenyeret is hozzá, ha van. Munkába megyek – mondta.

Tíz perc múlva rendesen és tisztán felöltözve, fekete ellenzős sapkában, senki elől nem rejtőzve ment a szokásos útján, a város utcáin át a Krasznodonugol Tröszt központi mechanikai műhelye felé.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!