Mussolini álma: az Imperium Romanum

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

 

A fasiszta Olaszország területi igényei 1940 nyarán — A kelet-afrikai hadjárat — Az 1940. szeptember 19-i Mussolini—Ciano—Ribbentrop tanácskozás — A háromhatalmi egyezmény — Olasz agresszió Görögország ellen, az olasz csapatok veresége — Hitler 18. sz. hadműveleti utasítása — Wawell sikeres offenzívája — Német—olasz megbeszélések 1940 januárjában, a Fall Sonnenblume

Mussolini 1922. október 28-tól, a hatalomátvétel napjától kezdve mindent alárendelt az új Imperium Romanum, az új római birodalom megteremtése gondolatának. Hirdette, hogy új római birodalmat fog alapítani Afrikában, és hogy a Földközi-tengert „olasz-tó”-vá változtatja.

Tizenhárom évvel később, 1935-ben, e cél megvalósítása érdekében rátámad Abesszíniára és elfoglalja. A nyugati demokráciák, Anglia és Franciaország, nem fogják le Mussolini kezét.

1936-ban 100 000 katonát küld Mussolini Spanyolországba Franco tábornok megsegítésére, a köztársasági Spanyolország szabadságának vérbefojtására. Franco győzelme megnöveli a Duce befolyását az Ibériai-félszigeten.

A fasiszta Itália 1939 tavaszán letiporja a kicsiny és védtelen Albániát. Anglia és Franciaország ezt is eltűri.

1940. június 10-énMussolinimegüzeni a hadat Franciaországnak és Angliának. Roosevelt amerikai elnök ezt így kommentálja: „Egy álnok ellenfél tőrt döfött bajba került szomszédja hátába.”

A fasiszta Olaszország vezetői a háború gyors bevégződésére spekulálnak, nem akarnak lemaradni a zsákmány felosztásáról.

1940. június 19-én, még a francia fegyverszüneti feltételek megtárgyalása előtt,Cianoolasz külügyminiszter közli Ribbentrop német külügyminiszterrel Mussolini területi igényeit. Olaszország követeli Franciaországtól Nizzát, Korzikát, Tuniszt, Francia-Szomáliát, Algéria egy részét — a vas- és foszfátbányákat —, valamint Marokkót. Ez utóbbit csak azért, hogy kijárathoz jusson az Atlanti-óceánra. A Brit Birodalomtól, ez alkalommal, Máltát, Egyiptomot, Szudánt, továbbá Gibraltárt óhajtotta elvenni. A pontosság kedvéért tegyük hozzá, hogy Mussolini Egyiptomot és Szudánt nem akarja bekebelezni, csak „megfelelő” szerződést óhajt kötni e két állammal, Gibraltárt pedig Franco tábornoknak kívánja juttatni.

Ribbentrop megnyugtatja Cianót, hogy a Führer e követelések legnagyobb részét helyesli, de Algériáról és Marokkóról nem lehet szó, mert e két országra a Harmadik Birodalom aspirál — „régi történelmi jogai” alapján.

A Duce a francia fegyverszüneti feltételek megállapításakor követeli egész Franciaország megszállását és a francia hadiflotta kiszolgáltatását. Hitler, akinek nem volt annyira szívügye az Imperium Romanum, és az Anglia ellen folytatandó háborúban szerette volna Franciaországot maga mellé állítani, rábeszéli fasiszta vezértársát, hogy ne szabjanak teljesíthetetlen feltételeket Franciaországnak, ne feszítsék túl a húrt.

Mussolinit ez a nem várt fordulat kissé elkedvetleníti, elkeseríti, és talán ez is közrejátszik abban, hogy a háború további folyamán, egy s más esetben, külön utakon próbál járni.

1940. július 7-én Cianoelőterjeszti Mussolini újabb, átalakítottkívánság-listáját. Kimarad Marokkó és Gibraltár, Tunisz és Algéria egy része felett pedig csak protektorátust kér, viszont bővül a jegyzék Brit-Szomáliával, Francia Egyenlítői Afrikával. A Duce Szíria, Libanon, Palesztina és Transzjordánia stratégiai szempontból fontos pontjainak, valamint a Perzsa-öböl két kulcserődjének, Adennek és Perimnek katonai megszállására is vágyott. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy követelte a Szuezi Csatorna Társaság feloszlatását és a közel-keleti olajtársaságokban való részesedést, valamint azt, hogy Görögország engedje át Olaszországnak Korfut és Észak-Epiruszt (ezért cserébe megkapja — az angoloktól (!) — Ciprust), akkor nagy körvonalakban előttünk áll Mussolini dédelgetett álma, az új Imperium Romanum.

Hitler a július 7-én, október 4-én és 28-án Mussolinival folytatott megbeszélésen mindezen olasz igényeket jogosaknak és megvalósítandóknak ismeri el. Hitler nem volt kicsinyes, ha a máséból lehetett adni …

Mussolini parancsára 1940 júliusában megindul az olasz hadigépezet Afrikában. A külső körülmények kedvezőbbek már nem is lehetnének: Franciaország kidőlése után Anglia egyedül marad, Hitler Luftwafféja kíméletlen erővel támadja nap mint nap a szigetországot, minden pillanatban fenyeget az invázió. Afrikában az angolok aránylag csekély szárazföldi- és légierővel rendelkeznek ekkor gyarmatbirodalmuk védelmére.

Az olasz csapatok július első felében benyomulnak Szudánba, elfoglalják Kassalát és Gallabatot, Brit-Szomália augusztus közepén kerül a kezükre.

A Duce augusztus 20-án, Brit-Szomália elfoglalása alkalmából táviratot intéz az aostai herceghez, Abesszínia alkirályához. A táviratban a többi között a következőket írja: „Amidőn Berbera elfoglalásával befejezett ténnyé vált Brit-Szomáliföld meghódítása, fogadja Fenséged a magaméval együtt az egész olasz nép szerencsekívánatait … A szükséges pihenő után új célokra fog törni csapataink elszánt, bátor akarata, amely oltalmazza a birodalmat és tovább terjeszti hatalmát és határait.”

Ansaldo a Telegrafo című lapban a Duce üzenetét kommentálva arra a következtetésre jut, hogy ez „világos utasítás arra, hogy Berbera meghódítása után nemcsak Szomáliföldről, de egész Afrikából ki kell űzni az angolokat”.

A hódolók sorából nem hiányozhatnak az akkori magyar újságok sem. Az „Új Nemzedék” vezércikkírója augusztus 22-én lelkendezve írja: „Együtt örülünk Itália fiaival az olasz fegyverek győzelmén és erős hittel hisszük, hogy a régi római impérium egész dicsősége támad fel e sorsfordító nagy napokban.”

Még a „Magyar Nemzet” is ezt írja: „Ez a fényes olasz haditény újra bebizonyította, hogy a Mussolini által új életre támasztott Olaszország fiai valóban a régi római gyarmatosító légiók méltó utódai, akik éppúgy hadi dicsőséggel ékesítik a fasizmus jelvényét az izzó afrikai homokon, mint elődeik a római sast.”

A „Nemzeti Újság” római tudósítója szeptember 22-én, nyolc nappal Sidi el Barrani eleste után, Mussolini, Ciano és Ribbentrop tanácskozásával kapcsolatban a következőket írja: „A római magaslatról át lehet tekinteni a Balkánt a Duna torkolatáig és a Dardanellákig … Látjuk Isztanbult, Szalonikit és Athént … Látjuk Ciprus szigetét, lassanként feltűnik a Szuezi-csatorna … és távolban az arab országok. Mindezek évszázados problémák, amelyeket most Rómában megbeszéltek és amelyek az elmúlt néhány hónap alatt aktuálisakká lettek. Ezekben a napokban újból érezni lehetett Rómában, hogy az ember egy születő világbirodalom fővárosában tartózkodik. Nemcsak a dinamika, hanem az erre való képesség és hatalom is jelen van Rómában.”

Az események alaposan rácáfolnak a feltételezett „képesség” és „hatalom” jelenlétére. De előbb nézzük meg közelebbről, mi történt az 1940. szeptember 19-i Duce—Ciano—Ribbentrop tanácskozáson, mely ilyen gondolatokat váltott ki a magyar klérus egyik lapjának szerkesztőségéből.

A közel két órás megbeszélésen először Ribbentrop fejti ki a német álláspontot. A hadi helyzetet elemezve leszögezi, hogy a háborút Anglia ellen valószínűleg győzelmesen befejezték volna már, ha az időjárás kedvezőbb lett volna. A meteorológusok prognózisával ellentétben nagyobb arányú légi hadműveletre az időjárás különösképpen kedvezőtlen volt. Ennek ellenére Németország kivívta a légifölényt, és a Luftwaffe éjjel-nappal légitámadásokat intéz Anglia, különösen pedig London ellen; az angolok ezzel szemben legfeljebb éjszaka merészelnek néhány repülőgépet küldeni Németország fölé, ezek bombaterhüket tervszerűtlenül dobálják le.

(Ribbentrop tájékoztatójának első része — enyhén szólva — nem fedte a valóságot.)

Az Anglia ellen folytatandó légiháború további terveivel kapcsolatban a német külügyminiszter elmondja, hogy ha az augusztusi nagyméretű légiakcióhoz hasonló vállalkozásra a jövőben sor kerül, az Anglia megsemmisítésének lesz a kezdete …

London a légibombázások következtében rövid időn belül el fog hamvadni — jelenti ki Ribbentrop. — Súlyos károkat szenvedett az angol fegyverkezési ipar, fontos kikötők használhatatlanná váltak.

A Führer felhatalmazta őt, hogy a Duce előtt kijelentse: Németország a légifölényt máris kivívta, mert a Churchill-féle veszteség-adatoknak, melyek szerint a lelőtt gépek aránya 3:1 lenne az angolok javára, éppen az ellenkezője az igaz, úgyhogy azt lehet mondani, Churchill 6:1 arányban hazudik.

A brit szigetek elleni általános harc keretei között Németország hatalmas arányú előkészületeket hajtott végre, amelyek bizonyos időt vettek igénybe. „A Führer teljesen meg van győződve arról, hogy a háborút Németország és Olaszország már megnyerte.” (Der Führer sei absolut daran überzeugt, dass der Krieg für Deutschland und Italien bereits gewonnen sei.)

Hogy a háború mikor fejeződik be, azt e pillanatban nem lehet előre látni, az azonban biztos, hogy az Németország és Olaszország győzelmével fog végződni. A Führer éppen ezért semmilyen körülmények között semmiféle rizikót nem fog vállalni, hanem ha a vállalkozás elkezdődik, annak száz százalékos eredménnyel kell járnia.

Anglia helyzete a Führer nézete szerint reménytelen, és Anglia Amerikától és Oroszországtól reméli a szabadulást, a megmenekülést.

Következik a náci vezetők véleménye az angolokról: „Az angol néppel, amely teljesen infantilis és teljes tudatlanságban leledzik a valódi helyzet felől, ezt a nézetet sikerrel hiteti el a brit vezetőréteg, mely kétségtelenül még ma is birtokában van hagyományos keménységének.”

Ami pedig Amerikát illeti, Ribbentrop jó hírrel szolgálhat: Olaszország, Japán és Németország katonai egyezményt (!) köthet néhány napon belül, ha ezzel Olaszország is egyetért. Ennek érdekében személyes küldöttje Japánba utazott, hogy ott megbeszéléseket folytasson. Ha Japán is csatlakozik, akkor ez a szövetség meggátolhatja Amerika hadbalépését.

De ettől függetlenül — a német vezetők véleménye szerint — Amerika nem fog belépni a háborúba, mert

1. a) az amerikaiak általánosságban húzódoznak attól, hogy közvetlenül maguk is részt vegyenek a háborúban,
2. b) az amerikai üzleti köröknek az a meggyőződésük, hogy számukra egy ilyen részvételből semmiféle előny nem származik, végül
3. c) félnek Japán magatartásától.

Egyesek úgy vélik — fejtegeti Ribbentrop —, hogy a háromhatalmi egyezmény a Szovjetuniót automatikusan Amerika és Anglia karjába hajtja. Ő, Ribbentrop, ezzel nem ért egyet, a Szovjetunió nem fog belépni a háborúba, mert Amerikától és Angliától kelet felől — a japán flotta miatt — nemigen kaphat segítséget, ezenkívül Mandzsúriában ott áll egy hatalmas japán szárazföldi hadsereg.

A nyugat-európai helyzet is kedvezőtlen nekik, mert a Führer sohasem fogja tűrni, hogy az angolszászok az európai kontinensen partra szálljanak, tehát a Szovjetunió számára az angol—amerikai segítség — Európában — szóba sem kerülhet.

A náci vezetők véleményét a Szovjetunió belső helyzetéről, erejéről Ribbentrop a következőképpen taglalja: a német haderő megsemmisíti az orosz haderőt, elpusztítja a szovjet birodalom ipari centrumait Közép-Oroszországban; nézete szerint az orosz haderő gyenge …

A Führer mindenesetre megtette a katonai előkészületeket … A Franciaország sakkbantartására szükséges csapatokon, az Anglia elleni invázióra felvonultatott speciális egységeken kívül minden erő Keleten van koncentrálva …

Görögország és Jugoszlávia — hangsúlyozza Ribbentrop — kizárólagosan az olasz érdekszférába tartozik, az ezen országokkal való kapcsolat szabályozása Olaszország dolga. Ezen a téren bizton számíthat Németország szimpátiájára és támogatására. Ugyanekkor kijelenti: „ennek ellenére jobb volna számunkra most ezeket a problémákat nem bolygatni, hanem minden erőt Anglia megsemmisítésére koncentrálni” …

Ribbentrop ezután rátér Spanyolország problémájára. Serrano Suner külügyminiszter berlini látogatása során közölte Spanyolország azon szándékát, hogy belép a háborúba; ezt azonban csak akkor teheti meg, ha az ország gabona-, benzin- és másféle nyersanyag-ellátása biztosítva van. A Führer hajlandó ezeket a kívánságokat teljesíteni.

Németország támaszpontokat fog biztosítani magának előbb Spanyol-Marokkóban, majd a távolabbi jövőben a Kanári-szigeteken, hasonlóképpen bizonyos előnyöket biztosít magának a marokkói nyersanyag kiaknázása terén, pl. az Észak-Marokkóban levő nagy foszfáttelepeken, és érclelőhelyeken. Olaszországnak ez ellen kétségkívül semmiféle ellenvetése nem lesz, mert meg fogja kapni a tuniszi határhoz közel eső nagy algériai foszfátelőfordulásokat …

A Duce ezzel egyetért …

A spanyol kérdés katonai oldala: Gibraltárt a spanyolok maguk szeretnék elfoglalni; esetleges kudarc elkerülése végett a Führer rendelkezésükre fog bocsátani speciális csapatokat különleges fegyverekkel és néhány légi egységet. A Führer Gibraltár problémáját katonai szempontból kellően tanulmányozta, és arra a következtetésre jutott, hogy a „szikla” elfoglalása lehetséges, de csak akkor, ha a spanyoloknak segítenek.

Ribbentrop térképen is megmutatja az olasz uraknak a spanyol területi követeléseket; a Duce kijelenti, hogy a spanyol aspirációk nem ütköznek olasz érdekekbe.

Ribbentrop közli, hogy Berlinbe való hazatérésekor Serrano Sunerrel alá akar írni egy titkos egyezményt, amely magában foglalná Spanyolország hadbalépését éppúgy, mint az ország fent említett nyersanyagellátását, elismerné a spanyol aspirációkat és az Angliának szóló hadüzenettel egy időben kilátásba helyezne egy Gibraltár elleni akciót.

A német birodalmi külügyminiszter végül megismétli, hogy a háborút Olaszország és Németország már megnyerte, a győzelmet e két ország kezéből nem lehet többé kiragadni …

A Duce válaszában először az angol problémáról mondja el véleményét. A Londonból érkező olasz jelentések szerint az angol nép hangulata nagyon rossz, és még a kormányban is vannak olyanok, akik szeretnék a háborút kompromisszummal befejezni, mert úgy érzik, hogy Anglia a háborút elvesztette :..

Németország — a Duce szerint — az idegháborút már megnyerte Anglia ellen. Dél-Anglia elveszett az angol vadászrepülők számára. Ha Anglia elveszti Londont, akkor elveszett a Birodalom. Ha a kormány Kanadába megy, akkor a Brit Birodalom valószínűleg szét fog esni …

A Duce helyesli a Japánnal kötendő egyezményt és ezt nagy politikai csapásnak tartja Amerika ellen. Ez az egyezmény nagyon fontos fegyver abból a célból, hogy Amerika csendben maradjon.

„Az amerikai flotta éppoly kevéssé ütőképes, mint az angol hadsereg, minthogy mindkettőt dilettáns alapokon építették ki.”

Ribbentrop itt közbeszól: a Japán és Amerika közti tengeri háború esélye — véleménye szerint — 2:1 a japánok javára.

Mussolini ezután a Szovjetunió és a tengely viszonyával foglalkozik: „A Szovjetunió hangulata a tengellyel szemben nem nagyon jó. A bécsi döntés, a Duna-bizottság ügye és a Romániának nyújtott garancia az oroszoknak nagyon kellemetlen.”

A Duce kijelenti: hozzájárul ahhoz, hogy a legközelebbi hetekben, amikor Ciano a birodalmi külügyminiszter meghívására Berlinbe utazik, aláírja a Ribbentrop javasolta egyezményt.

Jugoszláviával és Görögországgal kapcsolatban leszögezi a Duce, hogy Olaszország e két ország ellen katonai téren semmit nem tervez (!). A jugoszláv határon 500 000, a görög határon pedig 200 000 embert összpontosított, elővigyázatossági rendszabályként.

— Véleménye szerint a görögök a Földközi-tengeren ugyanazt a szerepet játsszák, mint amit fél évvel ezelőtt északon a norvégek.

Ha Olaszország Egyiptomot elfoglalta (!), az alexandriai angol flotta esetleg görög kikötőkben fog menedéket keresni.

A Duce aláhúzza, hogy e pillanatban a fő dolog az Anglia elleni háború, és ezért Jugoszláviával és Görögországgal szemben nyugodt magatartást akar tanúsítani. Legközelebb Egyiptom elfoglalását tervezi.

(Mussolini — hasonlóan német tárgyalópartneréhez — nem tárja fel valódi terveit …)

A spanyol hadbalépést üdvözli; Gibraltár elfoglalása súlyos csapás Angliára, és Olaszország előtt megnyitja az utat az Atlanti-óceán felé.

A Duce és Ribbentrop behatóan megvitatja Franciaország problémáját. A német külügyminiszter közli, hogy a Führer eldöntötte: nem engedi, hogy Franciaország az európai politikában valaha is szerepet játsszon.

A vita során még egyszer visszatérnek Spanyolország problémájára. Megállapodnak abban, hogy „ha a háború még a tél beállta előtt véget érne, akkor természetesen Spanyolországnak már előbb be kell lépnie a háborúba. Ha azonban azzal kell számolni, hogy a háború télen át is tart, akkor talán jobb lenne, ha Spanyolország tavasszal lépne be a háborúba. Spanyolország olyan kártya, amelyet a megfelelő pillanatban kell kijátszani …”

Befejezésül megemlíti a birodalmi külügyminiszter a svéd király közvetítő-akcióját; a svéd király annak idején levelet intézett a Führerhez, ő azonban nem ment bele a tárgyalásokba, mert lehetségesnek tűnt, hogy az akciót Anglia inspirálta, hogy kipuhatolja a német hangulatot. A Führer azt válaszolta: hogy amíg Angliában a Churchill kormány van uralmon, ilyen közvetítésnek nincs semmi célja.

Végül Ciano kérdésére közli Ribbentrop, hogy Románia Németországtól katonai missziót kért (!), ők ezt a kívánságot teljesítik …

A hitleri Harmadik Birodalom, a Duce Itáliája és távol-keleti nagy szövetségesük, Japán gyorsan megegyezik — imperialista módra — a világ újra-felosztásában, vagy ahogyan ők mondták: meghatározták a három birodalom Lebensraumját, életterét.

Ezt a megállapodást rögzíti az 1940. szeptember 27-én aláírt hírhedt háromhatalmi egyezmény, melynek első pontja kimondja, hogy — szó szerint idézzük — „Japán elismeri és tiszteletben tartja Németország és Olaszország vezető szerepét Európa új rendjének megteremtésében”. Ennek megfelelően a szerződés második cikkében „Németország és Olaszország elismeri és tiszteletben tartja Japán vezetőszerepét Nagy-Keletázsia területén az új rend megteremtésében”.

Íme, így fest közelről a világ újrafelosztása — ahogyan Rómában 1940 szeptemberében kitervelték.

És most nézzük meg, mit tesz ezek után Mussolini az „új rend” megteremtése érdekében — Dél-Európában?

1940. október 15-énRómában, a Palazzo Veneziába összehívja a katonai vezetőket és ismerteti velükGörögország megtámadására irányuló tervét. Az akció kezdete: okt. 26.

Október 19-én a Duce levélben értesíti elhatározásáról Hitlert, aki a kérdések megbeszélésére találkozót javasol. Hitler október 28-án délelőtt 11 órakor érkezik meg Firenzébe, de akkor már befejezett tényekkel találja szemben magát.

Ugyanis ugyanezen a napon hajnali 3 órakor Grazzi athéni olasz követ felkeresi Metaxas miniszterelnököt és átadja az olasz kormány jegyzékét, mely követeli az összes katonai támaszpontok átadását. Kéri, hogy a görög kormány ne gördítsen akadályt az olasz csapatok bevonulása elé, mert ellenkező esetben Olaszország kénytelen lesz fegyverhez nyúlni, és ebben az esetben az ellenségeskedések már reggel hat órakor megkezdődnek.

Metaxas miniszterelnök erre közli, hogy nem fogadják el az olasz követeléseket és ezt a jegyzéket kénytelenek hadüzenetnek tekinteni.

Az olasz követ távozása után a görög kormány elrendeli az általános mozgósítást, ugyanakkor Angliához fordul — az 1939. április 13-i garanciaegyezmény értelmében — segítségért.

Hajnali 5 óra 30 perckor, fél órával a jegyzékben megadott időpont előtt, az olasz csapatok átlépik a görög határt.

A kora délelőtti órákban megérkezik az angol válasz a görög segélykérésre: „Minden segítséget megadunk, ami hatalmunkban áll. Harcolni akarunk a közös ellenség ellen és együttesen győzni fogunk.”

Eddig a szépen hangzó távirat, de gyakorlati segítséget nem adtak a megtámadott görög népnek. Az angolok megszállták Kréta szigetét, mely életbevágóan fontos volt a földközi-tengeri hajózás biztonsága szempontjából, de szárazföldi és légi erővel, különösen a harcok első szakaszában, nemigen segítették a görögöket.

Ám a görögök magukra hagyatva is helytálltak.

Az olasz katonai és politikai vezetők gyors sikerre számítottak, és az első napokban tele volt győzelmi jelentésekkel az egész olasz sajtó. Október 31-én az olasz hadijelentés a csapatok „tervszerű előrenyomulás”-áról ad hírt, november 2-án a Messagero különtudósítója azt jelenti a frontról, hogy az olasz gyalogság és az alpinik mindenütt elsöpörték a görög védelmet.

Mindebből egy szó sem volt igaz. A görög katonák a hazájukra törő fasiszta ellenség ellen nagy lelkesedéssel és odaadással harcoltak. Az egyik görög újság, a Kathimerini 1940. nov. 4-iki számában a görög hadsereg katonáit Leonidasz thermopülei harcosaihoz hasonlítja és Leonidasz szavait idézi, aki a következőket mondta egykor katonáinak: „Azt mondják, hogy a perzsák annyian vannak, hogy kilőtt nyílvesszőik elsötétítik az eget. Sebaj! Akkor mi a nyilak árnyékában fogunk harcolni! …” A lap a következőképpen buzdítja a harcosokat: „Olaszországnak rengeteg repülőgépe van? Sebaj! A mi katonáink azok árnyékában fognak harcolni …”

Ha pedig már az olasz légiflottánál tartunk, érdemes megemlíteni; 1940. november 5-én azt jelentik a görög lapok, hogy az olasz repülők a görög színekkel visszaélve repülték át több ízben Görögországot. Az olasz hivatalos magyarázat a következőképpen hangzik: „Az olasz repülők a háború kezdete óta fehér kereszttel vannak ellátva … Az a körülmény, hogy ez a fehér kereszt hasonlít ahhoz, amely a görög zászlóban látható, senkit sem jogosít fel arra az állításra, amellyel az angol és görög sajtó nevetségessé teszi magát.”

De akármilyen felségjeleket használnak az olasz repülők, sok eredményt nem érnek el, a görögök előbb megállítják az olasz hadsereg offenzíváját, majd ellentámadásba mennek át. November 8-ára a Pindus-hegységben körülkerítik az olaszokat, 5000 foglyot ejtenek, november 21-én elfoglalják Koricát, az olaszok helyzete egyre súlyosabbá válik.

És hogyan fogadja mindezt Mussolini és klikkje? Íme, egy ritka szép példány a háborús vereséget győzelemmé „átváltoztató” kommentárok közül. Farinacci fasiszta alvezér a Regime Fascista című lapban 1940. november 24-én a következőket írja: „A háború kedvezőtlen hírei sem fogják megingatni az olasz nép hitét. Mussolini világosan megmondotta, hogy a modern Carthago (értsd: Anglia) pusztulni fog, és Görögországgal végezni fognak az olasz fegyverek. Biztosak vagyunk benne, hogy ez így lesz, bár az olasz nagyvezérkar némi elővigyázatlansága vagy elhamarkodott lépése lehetővé tette Churchillnek, hogy elterelje az angol közvélemény figyelmét a kellemetlen valóságokról. A helyzeten azonban ez semmit sem fog változtatni, és Olaszország visszavágása annál erőteljesebb, az ellenség veresége pedig annál teljesebb lesz.”

De egyelőre 1940 végén az olasz—görög front 30 km-re a görög határtól Albániában húzódik, és semmi kilátásuk nincs az olasz csapatoknak győzelmes előnyomulásra.

A görög hadjárat első szakasza alaposan megtépázza Mussolini ábrándjait.

De nem alakulnak kedvezőbben a harctéri események Észak-Afrikában sem. Szeptember 13-án kezdte meg offenzíváját Graziani serege a líbiai sivatagban és sikerült előrenyomulnia Egyiptom területén Sidi Barraniig, mely 90 km-re fekszik a líbiai határtól.

Az OKW azonban hamarosan komoly kétkedéssel kezdi figyelni Graziani csapatainak tevékenységét, és mivel az előrehaladás üteme messze a várakozás alatt marad, a német katonai és politikai körök úgy döntenek, hogy nem bízzák magukra az olaszokra az észak-afrikai hadjáratot, hanem a Wehrmacht néhány válogatott páncélos és légi egységét harcba vetik Észak-Afrikában.

November 12-én, bár az olasz hadsereg még előrenyomulóban van Egyiptom területén, Hitler kiadja a 18. sz. hadműveleti utasítást, amelynek 3. pontjában („Az Egyiptom ellen indított olasz offenzíva”) egyebek között elrendeli:

A német erők bevetésére akkor kerülhet sor, ha az olaszok elérték Marsa Matruhot.

A német légierők elsővonalbeli bevetését azonban csak abban az esetben lehet tervbe venni, ha az olaszok a szükséges repülőtereket rendelkezésre bocsátották.

Az egyes Wehrmacht-részek bevetésére szolgáló előkészületeket (ezen vagy más észak-afrikai hadszíntéren) a következő keretek között kell folytatni:

Hadsereg: Készenlétben kell tartani egy páncélos hadosztályt Észak-Afrikában való bevetésre.

Haditengerészet: Az olasz kikötőkben horgonyzó német hajókat rendbe kell hozni, hogy mint szállítóhajók meglehetősen erős csapatokat átszállítsanak vagy Líbiába vagy Északnyugat-Afrikába.

Légierő: Meg kell tenni az előkészületeket az Alexandria és a Szuezi-csatorna ellen végrehajtandó támadó vállalkozásokra; az utóbbi támadás célja, hogy ezt használhatatlanná tegye.

A Wehrmacht előkészületeivel egy időben az angolok nagy titokban offenzívát terveznek az Egyiptomba behatolt olasz csapatok ellen. Az olasz hadvezetőség abban a téves hitben ringatja magát, hogy a görögöknek küldött segítség meggyengítette a Wavell tábornok parancsnoksága alatt álló angol hadsereget, és az minden komolyabb akcióra képtelen, így a december 8-án megindult angol támadás teljesen meglepetésszerűen éri az előretolt, olasz csapatokat.

A mintegy 25 000 főnyi, tankkal, páncélkocsikkal, tüzérséggel és motoros járművekkel bőségesen ellátott angol, ausztráliai és indiai csapatok december 6-án az éj leple alatt elhagyják kiinduló állásaikat és — anélkül, hogy az olasz légierő felderítő-gépei észrevennék — 40 mérföldet haladnak előre. December 7-én egész álló nap Wavell tábornok csapatai mozdulatlanul várnak és oly kitűnően álcázzák magukat, hogy az olaszok még mindig nem észlelnek semmi gyanúsat a sivatagban. December 9-én este a szárazföldi tüzérség és a flotta ágyúinak pergőtüze után a Wavell-hadsereg támadásra indul Sidi el Barraninál.

Huszonnégy óra múlva jelentik: annyi a fogoly, hogy egyelőre nem lehet megszámlálni őket. Öt hold nagyságú területen lehetnek a tisztek, kétszáz holdon a legénységi állományúak, ismét angol kézén van Sidi el Barrani.

Rómába december 10-én érkezik az első hír az egyiptomi csata megindulásáról, s ahogyan Ciano írja naplójában, a hír villámcsapásként hatott. Két nap múlva, december 12-én Graziani azt táviratozza Mussolininak, hogy a helyzet rendkívül súlyos, kénytelen visszavonni csapatait — egészen Tripoliszig.

December 15-én végződik a sivatagi csata első szakasza: az angol főparancsnokság jelentése szerint az utolsó olasz csapatokat is kiverték Egyiptom területéről, 38 ezer foglyot ejtettek, szétvertek három olasz hadosztályt és számos fasiszta feketeinges különítményt, az angol veszteség feltűnően csekély: 387 sebesült, 3 eltűnt és 133 halott.

A nehezen járható Halfaya-szoros áttörése után a Wavell-hadsereg eléri a líbiai Bardia kikötővárost. 1941. január 3-án kezdődik az alaposan megerősített város ostroma, de az olasz védők csak negyvennyolc óráig állják a támadást és 5-én feltétel nélkül leteszik a fegyvert; a foglyok száma meghaladja a 45 ezret, 462 harcképes, használható ágyút zsákmányolnak az angolok — nagymennyiségű más felszerelés és fegyver mellett.

Tobrukot már január 6-án bekeríti Wavell, de az ostromlók felkészülése itt hosszabb időt vesz igénybe.

1941. január 19-énmegbeszélés zajlik leKeitel, a német hadsereg főparancsnokságának főnöke és Guzzoni, az olasz hadsereg vezérkari főnökének helyettese között. Miután Guzzoni súlyosnak festi le az olaszok afrikai helyzetét, szóba kerül az Észak-Afrikába küldendő német erősítések kérdése.

Másnap Hitler és Mussolini ül össze tanácskozásra. Hitler kijelenti:

— Semmiképpen sem szabad értékes harci egységeket olyan helyre küldeni, ahol azok aztán parlagon hevernek. Éppen ezért csak egy elhárító különítményt (Sperrverband) fogunk Líbiába küldeni; ezt gyorsabban lehet átszállítani és még a meleg idő beállta előtt be lehet vetni; mert mi ezt harcba akarjuk vetni, mi nem úgy akarjuk csinálni, mint ahogyan az angolok csinálták Franciaországban. Ennek az egységnek páncélosai és páncélelhárító lövegei átlyukasztanak minden angol páncélost, mely ott felbukkan.

Ezek a csapatok rendelkeznek harci tapasztalatokkal, bíznak a fegyverükben és magabiztosak, ami a páncélosok elleni harcban nagyon fontos.

(Hitler itt nyilván arra céloz, hogy az afrikai fronton az angol páncélosok megjelenésekor az olasz csapatok rettenetes pánikba estek és képtelenek voltak bármiféle hatékony védekezésre …)

Ezeknek a páncélos lövegeknek — folytatja Hitler — pszichológiai okokból a „páncélvadász” („Panzerjäger”) nevet adtuk: az a feladatuk, hogy az ellenséges páncélost felkutassák és vadászszák, mint vadász a vadat …

1941. január 21-én, egy nappal ezen tanácskozás után megkezdődik az észak-afrikai tengerpart egyik legfontosabb tengeri és légi támaszpontjának,Tobruknak ostroma. A harc mindössze 24 óra hosszat tart: már 21-én az éjszakai órákban az angol csapatok kezére kerül a védőművek egyharmada, 22-én reggelre minden ellenállást megszüntetnek az olasz csapatok.

De elvész Mussolini „Római Birodalmának” más területe, Olasz Kelet-Afrika is: brit csapatok január 23-án Eritrea, 29-én pedig Olasz-Szomália területére lépnek.

Január 30-án Wavell csapatai bevonulnak Dernába, Graziani hadserege Tripolisz felé menekül.

Február 3-án Hitler az OKW főparancsnokaival tárgyal a líbiai olasz front válságos helyzetéről.

— Észak-Afrika elvesztését katonai szempontból el lehetne viselni — fejtegeti Hitler — pszichológiai tekintetben azonban rendkívül erős visszahatása lenne Olaszországban. Anglia Olaszország mellének pisztolyt szegezhet: vagy békét köt és mindent megtart, vagy Észak-Afrika elvesztése után, most már bombázni fogják. Ez számunkra hátrányos lenne, az angol erők nem lennének lekötve a Földközi-tengeren, Dél-Franciaországban nekünk csak gyenge bázisaink vannak. Tizenkét angol hadosztály szabadulna fel és állna rendelkezésre más feladatokra, pl. Szíriába való betörésre.

— Mindent el kell követni, hogy a dolgok ilyen irányú fejlődését megakadályozzuk, Olaszországot meg kell segíteni, nem a Balkánon, hanem Észak-Afrikában.

— Szárazföldi csapatok későn, ha nem túl későn érkeznének meg, ezért a Luftwaffét kell bevetni, ha lehetséges, zuhanóbombázó kötelékeket. Ha így meg is lehet állítani az angol előrenyomulást, akkor is a záróvonalat még meg kell erősíteni egy komoly páncélos hadosztállyal. Ha az angolok friss és jól felszerelt német erőkkel találják szemben magukat, a helyzet gyorsan meg fog változni.

Brauchitschnak, a szárazföldi hadsereg főparancsnokának kérdésére, hogy honnan lehet elvenni egy páncélos hadosztályt, hosszabb vita alakult ki, s a tárgyalás befejeztével a következő döntés születik:

1. a)A Luftwaffe a lehető leggyorsabban avatkozzék bele az észak-afrikai harcokbastuka- és rombolókötelékekkel. Az olasz vadászrepülő egységeket német parancsnokság alá kell helyezni.
2. b) Alégihadtest vegye át az Afrikába irányuló szállítmányok biztosítását, a legszorosabb együttműködésben az olasz légierővel és Catania tengerészeti főparancsnokával.
3. c) Alégihadtest a lehető leggyorsabban mérjen erős csapásokat a kirenaikai angol csapatokra (a legnehezebb bombák alkalmazásával).

A légierő fő feladata: az angol szárazföldi és tengeri közlekedés szétrombolása, emellett harc az angol flotta ellen.

Végül törekedni kell a máltai légitámaszpont leküzdésére.

1. d) A szárazföldi hadsereg folytatja az elhárító különítmény felállítását, amelyet páncélosokkal azonnal meg kell erősíteni, ezenkívül elő kell készíteni egy páncélos hadosztály Afrikába való átszállítását.

Az olaszoknak javasolni fogják, hogy az összes motorizált egységeknek német főparancsnokuk legyen …

A vállalkozás fedőneve: „Sonnenblume” (napraforgó).

1940 nyarán Mussolini úgy vélte, hogy az olasz hadsereg Afrikában és a Balkánon egyedül is eléri a kitűzött célt, az Imperium Romanum megvalósítása felé jelentős lépést tehet — a németek segítsége nélkül.

1941 februárjában katasztrófa előtt áll az olasz hadsereg Észak- és Kelet-Afrikában: ausztráliai csapatok február 6-án elfoglalják Bengázit, a sok tízezer olasz fogoly között hat tábornok is van, február 8-án elesik El Agheila, fontos város Kirenaika határán.

Vereség a Balkánon, vereség Afrikában — az Imperium Romanum szép álomképe foszladozóban van …

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!