NYOLCVAN ÉVE TÖRTÉNT

BOCZ FERENC

Mottó: „Háborús gyerek vagyok.”

1941. június 27-én, ma nyolcvan éve Bárdossy László magyar miniszterelnök bejelentette a Magyarország és a Szovjetunió közötti hadiállapotot.Addigra engem, az öt éves ártatlan fiúcskát már háromszor legyintett meg a háború hidege. Az első bécsi döntés – Német- és Olaszország jóindulata – értemében 1938. nov. 3. – 10. között Magyarország bevonult Szlovákia déli részébe. A katonák közt ott volt édesapám, az első világháborús veterán, 44 évesen, magára hagyva édesanyámat két kicsi-pici gyerekkel. Nem is emlékszem rá, alig múltam két éves.

Két évre rá a második bécsi döntés után a magyar honvédség 1940. szept. 5-13. során bevonult Észak-Erdélybe. Apukám persze ismét ott volt a győztes „szittya fergeteg” katonái közt.Amikor a náci Németország 1941.április 6-án hazánkból kiindulva megtámadta Jugoszláviát, a magyar kormány sem maradhatott tétlen, 1941. ápr. 11-21-én megszállta a Délvidéket (ma Vajdaság). Ez az akció sem történhetett meg apám részvétele nélkül. Ekkor már nagyobbacska gyerek voltam, emlékeztem az előző hadba vonulásra, és elsírtam magam, amikor elindult a vonat: „Hát mindig az én apukámat viszik el katonának?!” Amikor aztán hazajött, egy csetnik sapkát hozott nekem ajándékba.Az ismételt behívások a helyi hatóságok „mélységes humanizmusát” bizonyítják, mert egy „hazátlan bitangot”, egy közismert kommunistát és családját sújtották.

A következő, a nagy háborús kalandba már nem került be, mert visszament hajóácsnak a régi munkahelyére. A Ganz Hajógyár hadiüzemnek számított.Jött 1941 nyara. Június 22-én Németország hadüzenet nélkül megtámadta a Szovjetuniót.Itthon 1941. június 26.-án ismeretlen felségjelű repülőgépek bombázták Kassát. „Az incidensről értesülve Horthy Miklós kormányzó, Bárdossy László magyar miniszterelnök és egyes németbarátnak vélt politikusok rábeszélésének hatására még aznap, alaposabb vizsgálat és parlamenti jóváhagyás nélkül, bejelentette a hadiállapot beálltát a Szovjetunióval.” – olvasható a világhálós Wikipédia oldalán. Ez négy nappal azután történt, hogy a hitleri Németország megtámadta a Szovjetuniót.

Ha valakinek nem, hát az oroszoknak állt legkevésbé érdekében, hogy újabb ellenséget szerezzenek maguknak. (Meg állítólag a szovjet légierő zömét még fölszállás előtt a repülőtereken semmisítették meg a németek.) Kiknek állt hát érdekében a törvénytelen hadba lépés? Azoknak, akik a „villámháború” gyors sikerében reménykedve nem akartak kimaradni a prédából. Azoknak, akik előbb, ugyanaz év április 2.-án ugyanilyen céllal követtek már el szerződésszegést. Tanúként az akkori magyar miniszterelnök Horthyhoz írt búcsúlevelét idézem: ‘Főméltóságú Úr! Szószegők lettünk – gyávaságból – a mohácsi beszéden alapuló örökbéke-szerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét. A gazemberek oldalára álltunk, mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók lettünk! a legpocsékabb nemzet. Nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok. 1941. ápr. 3. Teleki Pál ‘

Persze nem a nemzet lett hullarabló, hanem ugyanazok, akik 27 évvel előbb „… ránk hozták Gyógyítónak a Háborút, a Rémet” – ahogy Ady írta, a „Sírjukban is megátkozott gazok.”Mi alig vettük észre, nagy volt akkor a gondunk, nagy volt a szegénységünk. Az1941-es februári jeges árvíz romba döntötte az Értekes nagyapámtól örökölt házat, újat kellett építeni. Feleakkora lett. A karácsonyfát, emlékszem, még a kis konyhában (nyári konyha) díszítettük. Édesapám csak hétvégeken járt haza, dolgozott otthon látástól vakulásig, aztán gyalog Dunaföldvárra, hajóval vissza a munkába. Otthon a telek és az öt magyar hold, alig több, mint 2 hektár szántó, iga híján mások segítségére szorultunk. Segítettünk mi, én és az öt évvel idősebb nővérem is.

Amikor 1943 márciusában megjött a hír, hogy apukámat baleset érte, koponyaalapi törés, agyrázkódás, épp krumplit vetettünk. Anyukám kapával fölvágta a fészket, én beleszórtam a két szem krumplit, Elluska néném betemette. Nagy volt az ijedség, anyukám sírt, a nővérem ajánlotta, imádkozzunk, én meg mint varázsigét ismételgettem, nem hal meg apuka, nem hal meg apuka … Szerencsénkre túl is élte, hazajött, és készült a front érkezésére, bunkert ásott, golyófogót épített elé.

Otthon érte a várt fölszabadulás. Egészen odáig rendőri-csendőri felügyelet alatt állt.A háborúban katona volt a két fiatalabb apai nagybátyám és két anyai unokatestvérem is.Budapest bombázása már nagyon riasztó háborús valóság volt. Fölöttünk repült a sok-sok ezüstös gép, és negyedóra múlva remegett az ablaküveg a majdnem száz kilométerre ledobott bombáktól. Angyalföld első bombázásakor ölte meg a légnyomás egyik apai nagynénémet és a nálam alig idősebb fiacskáját.1943 tél végén a Don-kanyarból hazaért a közvetlen szomszédunk, Némedi Sanyi bácsi, rémítő élményekkel és azzal a hírrel, hogy jönnek az oroszok.

44 tavaszán német katonák jelentek meg a faluban, csupa derűs, fiatal ember, úszó autóik időnként beleragadtak a tóban a sárba. Láttam egy németet hatalmas dobozzal a hátán, kerek valami rajta, mint a hordóabroncs, és beszélt valakivel. Egy társa egy kisebb dobozt vitt mellette, dróttal volt a nagyhoz hozzákötve.Akkor nyáron egyik este keleten soká tartó villogásokat figyelünk, torkolattüzeket. Ez volt az az idő, amikor rendszeresen „rugalmas elszakadásról” tudósítottak az újságok.A Dunaföldvár felé vezető (ma 52-es) úton egyre több menekülő, lovaskocsik, dunyhával megrakva, egy-egy autó előzget köztük. Máskor ugyanott végeláthatatlan szürkemarha-csorda vonul. Egyszer ellepi a falut valami katonaság, a furcsa lőcs nélküli kocsik és apró lovak voltak furcsák.Nyár végén német katonák költöznek be hozzánk. A szoba-konyhás „nagy házban” a konyha egyik felét szalmával terítik le, ott alszanak. Egy birodalmi német főhadnagy, Ádám, a tisztiszolga, Maxim bácsi, hamburgi szakács, szanitéc, és Hartman úr, aki tökéletes magyar köznyelvet beszél a lakóink. (Vagy öten voltak?…) Aknavetősök, a kertek és a vasút közti leszedetlenül hagyott kukoricaföldön vannak az állásaik. A szembe-szomszéd Fehéréknél több német volt elszállásolva – oda egy kapitány is jutott, birodalmi német.Talán már nálunk laktak, amikor a mi faluszéli házcsoportunkhoz egy dobos érkezett, az út közepén verte a dobot, majd fölolvasta, a katonai parancsnokság közli, hogy másnaptól a község határában éles lövészgyakorlat kezdődik, tilos a határba menni.

Így kezdődött nálunk a „front”, a véres háború helyi eseménysora.Ez idő tájt láttam utoljára legidősebb unokatestvéremet, Pista bátyámat. Késő este váratlanul állított be hozzánk katonaruhában egy tehénkével. Kérte, juttassuk el a családjához, ha nem jönne érte. Nem jött. Az interneten megtaláltam: egy orosz katonakórházban hunyt el, árván hagyva két kis gyerekét, feleségét.Kezdetben még szép napos idő járta. Reggelente egy lovas kocsin hozták a faluból a „menázsit”. A derűs kocsis, sapka, zubbony nélkül, fölgyűrt ingujjban, magyarul kiabált be a katonabajtársaknak. (A nálunk lakók közül csak Harman úr beszélt magyarul – kifogástalan köznyelven.) Hamarosan esősre fordult az idő, és már félni kellett az ágyúzástól. Egyszer csak híre jött, hogy a kapitány úr elesett. A katonák azt beszélték (!), hogy a felderítésre indult parancsnokuk megsebesült ugyan az egyik tanyánál, de nem orosz golyó sebezte halálra. Elmondták, hogy egyik társuk – az a bizonyos kocsis – meg akart szökni, már civil ruhát is szerzett magának. Valaki elárulta – a kapitány megásatta vele a sírját és belelövette. A katonatársai álltak rajta bosszút. Hol lehet a sírja? Egyáltalán – kihantolták és tisztességes sírba tették? Szülei hol gyászolták – itthon-e, vagy kitelepítették őket Németországba?Egyszer-egyszer Hartman úr szólt, hogy az oroszok „belőttek”, érdemes a pincébe vonulnunk. Ott hallottam, ágyúdörgés közepette, amint „sípol a vonat” – a lövedékek fütyültek, vagy „jön a mozdony” – a repeszek keltették a s-h-h, gőzmozdonyra emlékeztető hangot. Egyszer épp vécére kellett volna mennem, amikor elkezdődött az ágyútűz. Nem mertem kimenni a házból, a pincébe sem jutottunk le. Utána – később gyakran ismétlődő – szorulásom lett. A szanitéc Maxim bácsi rajzon magyarázta, miért. Aztán, amikor németet kezdtünk tanulni, ismertem föl a „die Gedärme” szót. No, nem mindig tudtunk az udvar végében levő pincébe jutni. Akkor sem, amikor, mintha nagyon nyugodt vasárnap délelőtt lett volna, egyszer csak fölharsant a pokol. A szobában a falhoz lapultunk. Egyszer kilestem: Maxim bácsi villámgyorsan tekerte föl a pokrócát. Egy idő múlva édesanyám: „Nincs már itt egy német se.”

Halkult a tüzérségi túz, a másik ablakon kinézve láttuk, egy orosz katona egy németet terelget. Néhány orosz ront be a házba: Nyemec jeszty? German jeszty? Nincs, tavaris – és borral kínáltuk őket, Előbb nekünk kellett innunk, aztán ittak egy kis pohárral, majd mentek tovább.Nekünk akkor így ért véget vagy majdnem véget a háború.Emlékszem az első szabad május elsejére, a piactéren cigánybanda muzsikált, és sok-sok derűs ember, mind a békének örült.* * *Most, nyolcvan év múltán, újra hideg szelek fújnak. A rendszeresen hallgatott rádióm a hidegháborús uszítók hangján szól, népek, barátok gyűlölködnek ismét egymásra. Három unokám,két dédunokám van, lesz több is.

JAJ, RÁJUK MI VÁR?!…