Háttérelemzés

Írta:  Max Parry*

Amerika gazdasági hatalmának hanyatlása közepette az Egyesült Államok politikai vezetése két csoportra oszlott.  Az egyik szerint az USA problémáinak okozója Kína, a másik szerint Oroszország.  Ez a vita nyilvánvaló volt a legutóbbi két elnökválasztás alatt.

Hillary Clinton sokkszerű veresége miatt a Demokrata Párt az oroszokat okolta, és a Kremlt – ugyan bizonyítékok hiányában – a “választásokba való beavatkozással” vádolta.  Joe Biden, ugyancsak sokat vitatott novemberi választási győzelme után, a Republikánus Párt azzal vágott vissza, hogy a 46. elnök nem lép fel elég keményen Kínával szemben.  Mindezt annak ellenére, hogy mindkét oldal igen kemény lépéseket tett mind Kína, mind Oroszország ellen.  Ebben a neo-McCarthy-ista politikai légkörben az enyhülés politikája, már-már büntetendő cselekménynek számít.  Ahhoz, hogy megértsük, hogy mi mozgatja ezt a dinamikát az angol-amerikai elit különböző frakciói között, Kína és Oroszország felemelkedése közepette, érdemes feleleveníteni a három nemzet történelmi viszonyát.

Az első évezredtől a tizenkilencedik századig Kína a világ egyik

vezető gazdasági hatalma volt.  Jelenleg, a Kínai Népköztársaság

nagyjából visszaszerezte ezt a pozícióját, és a várakozások szerint az

évtized végére át fogja venni az USA-tól a világgazdaság vezető pozícióját, bár

ez gyorsabban is bekövetkezhet, ha figyelembe vesszük, hogy az

USÁ-ban a járványt gazdasági recesszió követte, míg Kínában a gazdaság

gyorsan stabilizálódott.  Sajnos, a nyugati attitűd Kína ellen, a “megszégyenítés századában” ragadt, ami Kínában utalás a tizenkilencedik század második felétől az 1949-es kínai forradalomig tartó korszakra.  Ez alatt a száz év alatt Kínát, egymásután a nyugati, az orosz, és a japán birodalmak erőszakkal kifosztották.  A világ angolul beszélő része azért ragaszkodik ehhez a maradi nézőponthoz, mert ettől a száz éves periódustól eltekintve, Kína volt a világ legkiváltságosabb országa, amely a globális mércéket állította az infrastruktúra, a technika, az államformák, a mezőgazdaság, és a gazdasági fejlődés terén.  Még a római birodalom korában is jelentősebb volt a Han dinasztia területe, jóval nagyobb és népesebb volt mint amaz.

Az 1930-as években két olyan egymást követő év volt, amikor Pearl

S. Buck “The Good Earth” c. könyve bestseller volt a regények között.

A könyv a forradalom előtti kínai vidék mélyszegénységét és

éhínségét mutatta be.  Sok szempontból a kép amely Kínáról él a

nyugati gondolkodásban, ennek a Nobel-díjnyertes könyv által keltett benyomásnak

köszönhető.  Az egykori Kínai Birodalom “száz éves szégyene” volt,

hogy többszörös vereséget szenvedett a nyugati iparosítást

finanszírozó Ópium Háborúk alatt, valamint, hogy a háború utáni

békeszerződések miatt területi veszteségeket szenvedett és arra kényszerült, hogy kártérítést fizessen.  Kína alulmaradt, mint “Ázsia beteg embere”.  Mint Oroszország, amely az 1930-as Szovjet centralizált tervezések koráig elmaradt Európától, Kína az elsősorban mezőgazdaságra alapuló gazdaságát átalakította ipari óriássá az

1949-es kommunista forradalom után.  Viszont, kevéssel ezután történt a kínai-szovjet szakítás, 1961-ben, amikor Kína saját utat kezdett járni.  Ez a fordulat a mai napig a Hidegháborús korszak egyik leggyakrabban félreértelmezett történelmi eseménye.

1956-ban Nyikita Hruscsov szovjet vezető beszédet mondott a

Szovjetunió Kommunista Pártjának huszadik kongresszusán: a “titkos

beszédet”, melynek címe “A személyi kultusz és következményei”.  Az

ukrán születésű politikus elítélte néhai elöljárójának, Joszif

Sztálinnak túlkapásait.  A sokkhatású Politbüró-beszéd híre nem csak

polarizálta a nemzetközi kommunista mozgalmat, amely már így is

trockistákra és kominternesekre oszlott.   Geopolitikai következményei jóval túlmentek az eredetileg kitűzött célon, hiszen Washington iránt tanúsított alkalmazkodási készség és a fegyverkezési verseny mérséklése volt.  Kezdetben Kína aránylag semleges álláspontra helyezkedett a szovjet reformokkal kapcsolatban, a Száz Virág kampány alatt, annak ellenére, hogy Mao támogatta a Szovjetuniót abban, hogy leverje a magyarországi ellenforradalmat 1956-ban.

A kínai-szovjet kapcsolatok igazi fordulata akkor következett be,

amikor a Hruscsovi enyhülési politika a fejlődő országokban, amelyekben a Nyugat

által támogatott diktatúrák uralkodtak, nem támogatta a fegyveres forradalmi mozgalmakat.  Az albán Enver Hodzsa támogatásával Kína erősen kritizálta a desztalinizálást, és a Szovjetuniót “revizionizmussal” vádolta, azon az alapon, hogy a világbékét és az atomháború elkerülését előnyben részesíti a nemzeti felszabadítási mozgalmakkal szemben.  Így Kína lett a “harmadik világ” és a nyugati imperializmus

elleni küzdelem tényleges vezetője.  Moszkva ezt azzal viszonozta, hogy befagyasztotta a Kínának szánt segélyeket, s ezzel Kínának gazdasági károkat okozott.  A világ két nagy szocialista hatalma között a kapcsolatok befagytak, így a hidegháború hárompólusú konfliktussá vált, amely már így is többszínű volt, hiszen ott volt az el nem kötelezett mozgalom is, amelyet Josip Broz Tito vezetett, azután, hogy szakított Sztálinnal.

A Kínai Népköztársaság ezek után szakított azzal a szovjet tendenciával melyet Mao a marxizmus-leninizmustól való devianciának nevezett.  Kína a hatvanas években, a Kulturális Forradalom virágos útjára lépett, a Négyek Bandája hatalomra jutásával, akik a szovjetellenes álláspontot egy lépéssel továbbvitték, mert a Szovjetuniót “szociál-imperialistának” nyilvánították, és nagyobb fenyegetésnek tekintették, mint a Nyugatot.  Ez több hatalmas külpolitikai ballépéshez vezetett, valamint az internacionalizmus teljes elárulásához: Kína az USÁ-val szövetkezett, az angolai

polgárháborúban az UNITÁ-t támogatta az MPLA ellen, segítette a CIA által

támogatott Vörös Khmereket Kambodzsában Vietnám ellen, valamint

támogatta a fasiszta Pinochet rezsimet Chilében.  Sok éves nemzetközi

elszigetelődés után Kína vendégként fogadta Richard Nixon amerikai elnököt, és háborús bűnös külügyminiszterét, Henry Kissingert.  A helyzet iróniája, hogy a kínai-szovjet különválás kiváltó oka ellenére a Szovjetunió volt az, amely a nemzeti felszabadítási mozgalmakat továbbra is támogatta, több olyan szocialista forradalomnak nyújtott segítséget, amelyek a “globális délen” történtek, és Kína az imperializmus oldalára állt. Utólag nyilvánvaló, hogy a hidegháború végkifejlete, azaz a Szovjetunió szétesése, a kínai-szovjet különválás szükségszerű következménye volt.  Végül is, mindkét oldal követett el hibákat, amelyeket a két ország mára már fel is ismert. Ez nyilvánvaló az Orosz Föderáció Kommunista Pártjának Hruscsov iránti negatív megítéléséből, és abból a tényből is, hogy a Kínai Kommunista Párt elítélte

a Kulturális Forradalmat és a Négyek Bandáját.  Kína azóta Angolától

is bocsánatot kért Jonas Savimbi támogatásáért.  Mindazonáltal, a

Moszkvával való politikai szakítás beindította azt a folyamatot, amely ahhoz vezetett, hogy Kína a marxizmus-leninizmus saját értelmezésével álljon elő.  Ez az értelmezés

különbözött a szovjet modelltől, és idővel sokkal tágabb teret engedett a magánvállalkozásnak mint az a Szovjetunióban valaha is lehetséges volt, beleértve az 1920-as évek Új Gazdasági Politikáját (NEP) is.  Kína vélhetően ennek köszönheti, hogy nem jutott a Szovjetunió sorsára.

1978 után Kína fokozatosan megnyitotta gazdaságát, mind a honi

magánvállalkozások, mind a külföldi tőke előtt. De tette ezt úgy, hogy az

uralkodó párt megőrizte hatalmát mind a magán, mind az állami szféra

fölött.  Az óvatos piac-orientált reformok, amelyek úgy történtek,

hogy a nagyipar állami tulajdonban maradt, ahhoz a  gazdasági csodához vezettek,

amelyet ma látunk: Kína a “világ gyára”, egy ipari óriás. Már négy évtizede Kína gazdasági növekedése minden évben tíz százalék körüli, miközben egymilliárd embert emeltek ki a szegénységből. Mindezt úgy, hogy a tőke hatalma soha nem múlta felül a Kínai Kommunista Párt hatalmát.  Sajnos Teng Hsziao-ping szocialista

reformjait a peresztrojka nem tudta követni!  Mihail Gorbacsov alatt a

szovjet gazdaság nem éledt újjá, regnálása alatt pedig a Szovjetunió felbomlott.

Az 1990-es években Oroszország teljesen összeomlott; az egykor központilag tervezett gazdaság vállalatai szétestek a neoliberális politika alatt, amelyekről Margaret Thatcher azt mondta, hogy “nincs más alternatíva”.  A kapitalizmus visszaállítása jelentősen növelte a szegénységet és a munkanélküliséget, még a várható élettartam is majdnem egy évtizeddel csökkent az IMF által kirótt sokk-terápia miatt, melynek köszönhetően, egyik napról a másikra megjelent egy

szemérmetlenül gazdag orosz oligarcha osztály.  Ez annyira igaz volt, hogy a

Szemibankarscsina (“hét bankár”) gazdagságát a korábbi századok

nemességének bojárjaihoz hasonlították.  Ez a komprádor elit uralta az

orosz médiát is, amely támogatta olyan nyugat-párti politikusok

választási kampányát, mint Borisz Jelcin, aki piacgazdasággá alakította át a korábban centralizált gazdaságot.  Ez addig tartott, amíg közismert utódja hatalomra nem került, és az energiaszektort vissza nem államosította. Intézkedésének  köszönhetően a bérek újra emelkedtek, csökkent a szegénység, és száműztek olyan korrupt külföldi befektetőket, mint Bill Browder.  Mondani sem kell, hogy az

USA nem örült annak, hogy Putyin újraindította az orosz gazdaságot,

hiszen már így is szemben állt egy geopolitikai vetélytárssal, Kínával.

Ahogy a kínai a világ leggyorsabban fejlődő gazdaságává vált, a magán és

állami vállalkozások keverékére épülő modelljének köszönhetően, az USA

gazdasága egyre zsugorodott, a szabad kereskedelem és a globalizáció

miatt eltűnt a Rozsdaövezet ipara.  Egyidejűleg a katonai büdzsé

oly hatalmassá nőtt, hogy már auditálni sem lehetett, mindeközben a 9/11-et

követő elhamarkodott imperialista háborúk az amerikai hegemónia

végének kezdetét jelezték.  2016-ban Donald Trump olyan kampánnyal

került hatalomra, melyben a politikai elit ellen szónokolt a “végtelen

háborúk”, valamint a munkások érdekeit semmibe vevő szabadkereskedelmi

megállapodások miatt.  Hivatalba lépésének első napján felbontotta a

tervezett Csendes-óceáni egyezményt (TPT), és protekcionista

vámokat vezetett be, ami kereskedelmi háborúhoz vezetett az USA és Kína között.  Szerencsétlenségére kudarcot vallottak azok az erőfeszítések, melyeknek az volt a célja, hogy az USA kitelepített gyártási kapacitás hazatérjen, és az amerikai birodalomépítést korlátozzák.

Trumpot a demokraták és az amerikai hírszerzés üldözték, mert volt

bátorsága kiállni az oroszokkal szembeni enyhülés politikája mellett,

és amikor hivatalban volt, energiája nagy részét az kötötte le, hogy

megfeleljen a washingtoni háttérhatalomnak.  Mindez nem hozott

eredményt.  Furcsa az egészben, hogy egyes hírek szerint maga

Kissinger volt az, aki azt javasolta Trumpnak, hogy javítsa az

orosz-amerikai viszonyt, annak a stratégiának a részeként, amelynek célja Kína megfékezése volt! Ugyanaz a Kissinger javasolta ezt, aki Nixon alatt azt

szorgalmazta, hogy az USA Kínával kössön békét.  A Republikánus Párt,

amely a katonai-ipari komplexum érdekeit képviseli, viszonozta az

oroszellenes hisztériát, mikor Bident azzal vádolta, hogy túl enyhén

bánik Kínával, annak ellenére, hogy az Obama-Biden adminisztráció

addig példa nélküli módon katonai támaszpontokat hozott létre a

Dél-Kínai tenger területén a “Pivot to Asia” politika keretében.

Egy nemrég készített Gallup közvéleménykutatás eredménye azt

mutatja, hogy az ellenszenv párttól függő: a Demokrata Párt támogatói

között tizenhat százalék azoknak az aránya, akiknek jó a véleményük Oroszországról, míg a Republikánus Párt támogatói között mindössze

tíz százalék az olyanok aránya, akik jó véleménnyel vannak Kínáról.

Oroszország és Kína felemelkedése a globális színpadon akkora

fenyegetést jelent az amerikai teljes spektrumú dominanciára nézve,

hogy az USA stratégiai parancsnokság vezetője, Charles Richard

admirális nemrég figyelmeztetett, fennáll annak a lehetősége,

hogy a jövőben nukleáris háború robban ki mindkét országgal szemben.  Hszi

Csin-ping kormányzása alatt Kína átalakította a világrendet az

ambiciózus Egy Övezet Egy Út infrastruktúra kezdeményezésével. A projektet Új Selyemútnak is szokták nevezni.  Ugyanakkor Oroszország több egykori Szovjet Köztársaságot újra integrált az Eurázsiai Gazdasági Unió programban.  Lehetséges, hogy Oroszország visszatérése a világpolitikába magában hordozza annak lehetőségét, hogy az USA és Kína közötti versenyszférát többpólusúvá

alakítsa, melyben az erőegyensúly hosszútávon egy stabilabb

geopolitikai berendezkedést eredményez. Mindazonáltal az USA Eurázsia-ellenes háborús attitűdjének kiváltó okai a Hszi-Putyin partneri viszony nyugati tőke elleni kihívása, valamint az orosz és a kínai erők egyesítése több évtizedes mosolyszünet után.

Amikor a Szovjetunió feloszlott, a kísérleti USA-Kína szövetség is

felbomlott, egyidejűleg pedig elkezdődött a közeledés Kína és

Oroszország között.  De mi akadályozta meg Kínát abban, hogy arra a

sorsra jusson, mint a keleti blokk?  Miért sikerült Tengnek az, ami nem

sikerült Gorbacsovnak?  Végül is az 1989-es Tienanmen téri tüntetések

egy időben történtek a vasfüggöny mögötti “színes forradalmakkal”, még ha

a Nyugaton elterjesztett narratívából ki is marad az, hogy a Június 4-ei

incidensben nem csak “demokrácia-párti” tüntetők vettek részt, hanem sok

maoista is, aki Teng piacpárti reformjait a kínai szocializmus elleni

árulásnak tekintette.  Történetesen Hszi Csin-ping egyik 2013-as

beszédében helyesen mutat rá a Szovjetunió felbomlásának egyik fő

okára:

“Miért bomlott fel a Szovjetunió?  Miért bukott meg a Szovjetunió

Kommunista Pártja?  Egyik fontos oka ennek az volt, hogy ideológiai

téren a küzdelem nagyon intenzív volt, teljesen figyelmen kívül

hagyták a Szovjetunió történelmét, Lenint, Sztálint, és ezzel történelmi nihilizmust és zavart okoztak.  A Párt szervezetei minden szinten elvesztették funkciójukat, a hadsereg már nem állt a Párt vezetése alatt.  A végén a Szovjetunió Kommunista Pártja, ez a nagy párt, szétfoszlott, és a Szovjetunió, ez a nagy szocialista ország,

szétesett.  Ez a történet nagyon tanulságos!”

Hszinek igaza van abban, hogy Kína, a Szovjetunióval ellentétben, soha

nem követte el azt a végzetes hibát, hogy elítélje saját történelmét, s ezáltal a Nyugat kezére játsszon, mint azt Hruscsov tette “Titkos Beszédével”.  Annak ellenére, hogy Hruscsov beszéde tartalmazott nyilvánvaló hazugságokat, mint például, hogy Sztálin, Oroszország egyik legnagyobb bankrablója, már forradalmár

korában is gyáva volt, és halálfélelem kerítette hatalmába, amikor a náci megszállók

Moszkvához közeledtek a második világháborúban. Az öncélú beszéd

kettévágta a nemzetközi kommunista mozgalmat, és megalapozta a

Szovjetunió későbbi összeomlását.  A különböző kimenetelek gazdasági

okairól a néhai marxista történész, Domenico Losurdo így vélekedett:

“Ha Szovjet Oroszország első tizenöt évét elemezzük, három szociális

kísérletet látunk:  az első kísérlet, a szegénység egyenlő elosztásán

alapszik, az “egyetemes aszkézisre” és a “nyers egyenlőségre” utal, pedig ezt

a Kommunista Kiáltvány bírálta.  Érthető, Lenin miért döntött úgy, hogy áttér az Új Gazdasági Politikára (NEP), amelyet sokan a kapitalizmushoz való visszatérésként értelmeztek.  A növekvő háborús fenyegetés Sztálint mindent elsöprő gazdasági

kollektivizálásra kényszerítette.  A harmadik kísérlet nagyon fejlett jóléti államra irányult, de végül megbukott: a Szovjetuniót az utolsó éveiben a tömeges munkakerülés és a munkahelyi motiváció hiánya jellemezte; ez gátolta a produktivitást, és nehéz volt fellelni annak a marxi elvnek alkalmazását, amelynek a szocializmusban vezérelvnek kellett volna lennie: a jövedelemnek arányban kell állnia a végzett munka minőségével és mennyiségével.  Kína történelme mást mutat:

Mao azt gondolta, hogy a “politikai tőkével” ellentétben a burzsoázia

gazdasági tőkéjét nem szabad teljesen elkobozni, legalábbis amíg a

nemzetgazdaság fejlődését szolgálja.  A két tragédia, a Nagy Ugrás

és a Kulturális Forradalom után Teng Hsziao-pingnek kellett kihangsúlyoznia, hogy a szocializmus maga után vonja a termelő erőforrások fejlesztését.  A kínai piac-szocializmus sikere páratlan.”

Mivel Kína gazdasági felemelkedése az amerikai kapitalizmus

hanyatlásával egy időben történik, az USA-nak nem maradt más

választása, mint ok-okozati összefüggésbe hozni a Kínai Népköztársaság felemelkedése és saját omladozó rendszere között.  Szomorú az is, hogy az eurocentrikus álbaloldal rendszeresen szajkózta azt a nyugati ideológiai műhelyekből származó propagandát, miszerint Kína “államkapitalista”, sőt, “imperialista”.  Ebből az érvelésből az is következne, hogy Kína páratlan gazdasági előretörésének oka a kapitalizmus lenne, nem az állami tervezés, ám ez is mondva csinált feltételezés.  Volt-e valaha vegytisztább példa az újgyarmatosítás kivetítésére mint az az alaptalan vád Kína ellen, hogy az Egy Övezet Egy Út kezdeményezés “adósság-csapda diplomácia”?  Igaz, hogy Kína profitra törekszik a “globális délen”, de ezt mindig úgy teszi, hogy tekintettel van a felek kölcsönös előnyére, köztük az olyan fejlődő országokéra, melyeket a nyugati pénzügyi szervezetek kifosztottak, és adós-szolgasorba juttattak.  A valóság az, hogy Pekingnek csak azt lehet felróni, hogy olyan alternatívákat kínál fel azoknak az országoknak, amelyeket kizsákmányoltak az imperializmus igájában, amelyek mind Kínának, mind az adott országoknak nyereséget hoznak.  Volt egyszer egy olyan USA, amely olyan békés világot vizionált, amelyben a kölcsönös együttműködés és a kereskedés lett volna az úr. Ez volt Franklin Delano Roosevelt “Jószomszéd Politikája”. Ezt a feledésbe merült örökséget most Hszi Egy Övezet Egy Út kezdeményezése váltja valóra.

Ez nem jelenti, hogy Kína ne érdemelne bírálatot.  Ellenkezőleg,

Kína ellentmondásai legalább annyira mélyek, mint a vívmányai. Naívitás volna azt

gondolni, hogy a kínai tőke, ha nincs felette kontroll, ne lehetne ugyanolyan ragadozó, mint nyugati változata.  A szabad vállalkozás, természeténél fogva annyira instabil dolog, hogy annak romboló természetét még a Kínai Kommunista Párt sem fogja tudni örökké kordában tartani; hosszútávon fel kell majd számolni.  A nagy

állami szektor fenntartása nélkül, amely az infrastruktúrát és az állami szolgáltatásokat nyújtják, a piaci viszonyok Kínában ugyanolyan káoszhoz vezetnének, mint ahogy az a poszt-Szovjet Oroszországban történt.  Arról nem is szólva, hogy a legnagyobb fejlődés a Kínai Népköztársaság történelmében a piaci reformok előtti időszakban történt, s ez szolgáltatta azt a fundamentumot,

amelyen a “Kínai szocializmus” kiteljesedett.  A Szovjetunió bukásának tanulsága az, hogy még egy olyan nagyszerű társadalmat is, amely bámulatos emberi fejlődésre képes, legyőzhet a piaci környezet. A Szovjetunió átélt több mint fél tucat inváziót az orosz polgárháború alatt, és egy náci harci gépezet általi teljes letámadást a második

világháborúban, de legyőzte őt a peresztrojka.  Annak ellenére, hogy Oroszországban szabad piaci rendszer uralkodik, mind Kína, mind

Oroszország fenyegetés a nyugati kapitalizmusra nézve, mert minden fél

számára nyereséges kooperatív modellt képvisel, egyszersmind az amerikai

egypólusú világrend végét.

*Max Perry geopolitikai kérdésekkel foglalkozó független újságíró

Eredeti, angol nyelvű írása megtalálható: https://dissidentvoice.org/2021/03/americas-national-humiliation-by-eurasia-uncle-sam-is-sick-man-of-the-west/

Fordította: HB

Kiadta: Magyar Békekör