A munkásosztály egységfrontja a fasizmus ellen – Harc a szakszervezeti egységért

A munkásosztály egységfrontja a fasizmus ellen –
Harc a szakszervezeti egységért
(idézet: Georgi Dimitrov – Egységfront, népfront, szocializmus)

A fasizmus támadása
és a Kommunista Internacionálé
feladatai a munkásosztály egységéért,
a fasizmus ellen folytatott harcban

Előadás a Kommunista Internacionálé VII. világkongresszusán

[1935. augusztus 2.]

Harc a szakszervezeti egységért

Elvtársak! Az egységfront kiépítésének fontos szakasza kell hogy legyen a szakszervezeti egység megvalósítása nemzeti és nemzetközi méretekben.

Mint ismeretes, a reformista vezérek egységbontó taktikája a legnyíltabban a szakszervezetekben nyilvánult meg. És ez érthető: a burzsoáziával való osztály-együttműködési politikájuk gyakorlati betetőzését közvetlenül az üzemben érte el, a munkástömegek létérdekeinek a rovására. Ez természetesen a kommunista párt által vezetett, forradalmi gondolkodású munkások éles kritikáját és ellenállását váltotta ki. Ezért játszódott le éppen szakszervezeti téren a legélesebb harc a kommunizmus és a reformizmus között.

Minél nehezebb és bonyolultabb lett a kapitalizmus helyzete, annál reakciósabb lett az amszterdami szakszervezetek vezetőinek politikája, és annál agresszívabb rendszabályokat léptettek életbe a szakszervezeteken belül valamennyi ellenzéki elemmel szemben. Még az sem csökkentette ezt az agresszivitást, hogy Németországban létrejött a fasiszta diktatúra, és a tőke fokozta támadását általában a kapitalista országokban. Vajon nem jellemző, hogy éppen 1933-ban Angliában, Hollandiában, Belgiumban és Svédországban a legszégyenletesebb körleveleket adják ki, amelyek a kommunistáknak és a forradalmár munkásoknak a szakszervezetekből történő kizárását célozzák? Angliában 1933-ban egy körlevél jelent meg, amely megtiltotta a helyi szakszervezeti csoportoknak, hogy háborúellenes és egyéb forradalmi szervezetekbe lépjenek be. Ez előjátéka volt a Szakszervezeti Főtanács híres „fekete körlevelének”, amely törvényen kívül helyezett minden szakszervezeti tanácsot, amely küldöttei sorában megtűr olyan tagokat, akik „bármilyen módon kommunista szervezetekkel vannak kapcsolatban”. Mit mondjunk ezek után a német szakszervezetek vezetőségéről, amely példátlan megtorló intézkedéseket alkalmazott a szakszervezetek forradalmi elemeivel szemben?

De taktikánk kidolgozásakor nem az amszterdami szakszervezetek egyes vezéreinek magatartásából kell kiindulnunk, bármilyen nehézséget is okoz az osztályharc számára ez a magatartás, hanem mindenekelőtt abból a tényből, hogy hol vannak a munkástömegek. És itt nyíltan ki kell jelentenünk: a szakszervezetekben végzett munka a legfájóbb kérdése valamennyi kommunista pártnak. A szakszervezeti munkában igazi fordulatot kell elérnünk, középpontba állítva a szakszervezeti egységért folyó harc kérdését…

Sok elvtársunk, semmibe véve a munkások vonzódását a szakszervezetekhez, és látva az amszterdami szakszervezeteken belüli munka nehézségeit, elhatározta, hogy mellőzi ennek a bonyolult feladatnak a megvalósítását. Állandóan arról beszéltek, hogy az amszterdami szakszervezetek szervezeti válságban vannak, hogy a munkások menekülnek a szakszervezetekből, és nem vették észre, hogy a szakszervezetek a gazdasági világválság elején bekövetkezett bizonyos hanyatlásuk után újra növekedni kezdtek. A szakszervezeti mozgalmat azonban éppen a következők jellemezték: a burzsoázia támadást intézett a szakszervezeti jogok ellen, megkísérelte, hogy több országban „egységesítse” a szakszervezeteket (Lengyelországban, Magyarországon stb.), szűkítse a társadalombiztosítást, megnyirbálja a béreket; mindennek láttán a reformista szakszervezeti vezetők a legkisebb ellenállást sem kísérelték meg, a munkások viszont még szorosabban igyekeztek a szakszervezetek körül tömörülni. Ez azért történt így, mert a munkások a szakszervezetekben legfontosabb osztályérdekeik harcos védelmezőjét akarták és akarják látni. Ezzel magyarázható meg az a tény, hogy az amszterdami szakszervezetek többségének taglétszáma – Franciaországban, Csehszlovákiában, Belgiumban, Svédországban, Hollandiában, Svájcban stb. – az utóbbi években megnőtt. Az amerikai szakszervezeti szövetség az utolsó két év alatt szintén jelentősen növelte tagjainak számát.

Ha a német elvtársak jobban megértették volna a szakszervezeti munka feladatát, amelyről nemegyszer beszélt nekik Thälmann elvtárs, akkor a szakszervezetekben bizonyára jobb lett volna a helyzet, mint amilyen volt a valóságban a fasiszta diktatúra létrejötte pillanatában. 1932 végén a párttagoknak csak 10 százaléka volt a szabad szakszervezetek tagja, holott a kommunisták a Komintern VI. kongresszusa után egész sereg sztrájk élén állottak. A sajtóban elvtársaink arról írtak, hogy erőink 90 százalékát a szakszervezeti munkára kell fordítani, ténylegesen azonban minden a forradalmi szakszervezeti ellenzék köré csoportosult, amely a valóságban arra törekedett, hogy helyettesítse a szakszervezeteket. És miután Hitler megragadta a hatalmat? Az utolsó két év folyamán sok elvtársunk makacsul és rendszeresen ellenezte a szabad szakszervezetek helyreállításáért folytatott harc helyes jelszavát.

Hasonló példákat sorolhatnék fel úgyszólván valamennyi többi kapitalista országból.

De már megvan az első komoly sikerünk is abban a harcban, amely a szakszervezeti mozgalom egységéért folyik az európai államokban. A kis Ausztriára gondolok, ahol a kommunista párt kezdeményezésére megteremtették az illegális szakszervezeti mozgalom bázisát. A februári harcok után a szociáldemokraták, Ottó Bauerral az élükön, a következő jelszót adták ki: „A szabad szakszervezeteket csakis a fasizmus bukása után lehet helyreállítani.” A kommunisták pedig hozzáfogtak a szakszervezetek helyreállításának munkájához. Ennek a munkának minden szakasza az osztrák proletariátus eleven egységfrontjába illeszkedett. A szabad szakszervezetek sikeres földalatti helyreállítása a fasizmus komoly veresége volt. A szociáldemokraták válaszúton álltak. Egy részük megkísérelte, hogy tárgyalásokat folytasson a kormánnyal, a másik részük, látva sikereinket, párhuzamosan megteremtette a saját illegális szakszervezeteit. Az út azonban csak egy lehetett: vagy kapitulálni a fasizmus előtt, vagy közös harcot folytatni a fasizmus ellen, a szakszervezetek egységéért. A tömegek nyomására a volt szakszervezeti vezetők által alakított párhuzamos szakszervezetek ingadozó vezetősége elhatározta az egyesülést. Ennek az egyesülésnek az alapja a tőke támadása és a fasizmus elleni engesztelhetetlen harc, valamint a demokrácia biztosítása a szakszervezetekben. Mi üdvözöljük a szakszervezetek egyesülésének ezt a tényét. Első ilyen tény ez, amióta a háború után a szakszervezeti mozgalom formálisan kettészakadt, és ezért nemzetközi jelentősége van.

Franciaországban az egységfront kétségkívül óriási lendületet adott a szakszervezeti egység megteremtésének. A reformista szakszervezeti szövetség vezetői mindenképpen gátolták és gátolják az egység megvalósítását, mert a szakszervezetek osztálypolitikájának fő kérdésével alárendelt, másodrendű vagy formális jelentőségű kérdéseket helyeznek szembe. A szakszervezetek egységéért folytatott harc kétségtelen sikerét jelentette az egységes szövetségek megteremtése helyi méretben; ezek például a vasutasoknál csaknem háromnegyed részét fogják át mindkét szakszervezet taglétszámának.

Mi kifejezetten a szakszervezetek egységének helyreállítását akarjuk minden országban és nemzetközi méretekben is.

Mi egységes szakszervezeteket akarunk minden termelési ágban.

Mi a szakszervezetek egységes szövetségét akarjuk minden országban.

Mi a szakszervezetek termelési ágankénti egységes nemzetközi szövetségét akarjuk.

Mi osztályharc alapján álló, egységes szakszervezeti internacionálét akarunk.

Mi egységes osztályszakszervezeteket akarunk, és azt akarjuk, hogy ezek a szakszervezetek a munkásosztály igen fontos támaszai legyenek a tőke támadásával és a fasizmussal szemben. A szakszervezetek egyesülésének kérdésében mi csak a következő feltételt állítjuk fel: harc a tőke ellen, harc a fasizmus ellen, és szakszervezeteken belüli demokrácia.

Az idő sürget. Számunkra a szakszervezeti mozgalom egységének kérdése mind nemzeti, mind nemzetközi méretekben nagy ügy: osztályunknak az osztályellenség elleni hatalmas, egységes szakszervezetekbe való tömörítését jelenti. Üdvözöljük a Vörös Szakszervezeti Internacionálénak ez év május elseje előtt az Amszterdami Internacionáléhoz intézett felhívását, amelyben azt javasolta, hogy tárgyalják meg közösen a szakszervezeti világmozgalom egyesítésének feltételeit, módszereit és formáit. Az Amszterdami Internacionálé vezérei elvetették ezt az ajánlatot annak a régen elcsépelt érvnek az ürügyén, hogy a szakszervezeti mozgalom egysége csakis az Amszterdami Internacionálé kereteiben lehetséges, amely – itt, ezen a helyen kell rámutatnunk – majdnem kizárólag csak az európai országok egy részének szakszervezeteit egyesíti.

A kommunistáknak azonban a szakszervezetekben dolgozva fáradhatatlanul folytatniuk kell a harcot a szakszervezeti mozgalom egységéért. A vörös szakszervezeteknek és a Vörös Szakszervezeti Internacionálénak minden tőlük telhetőt el kell követniük, hogy minél előbb üssön az az óra, amelyben megvalósul valamennyi szakszervezet közös harca a tőke támadása és a fasizmus ellen. Minden tőlük telhetőt el kell követniük, hogy megteremtsék a szakszervezeti mozgalom egységét, tekintet nélkül az Amszterdami Internacionálé reakciós vezéreinek makacs ellenállására. A vörös szakszervezeteket és a Vörös Szakszervezeti Internacionálét nekünk a legteljesebb mértékben támogatnunk kell ebben az irányban.

Mi azt ajánljuk, azokban az országokban, ahol kisebb vörös szakszervezetek léteznek, törekedjenek arra, hogy belépjenek a nagy, reformista szakszervezetekbe, követeljék a nézeteik melletti síkraszállás szabadságát és a kizártak visszavételét. Azokban az országokban pedig, ahol párhuzamosan léteznek nagy vörös és reformista szakszervezetek, egyesítő kongresszus összehívását ajánljuk a tőke támadása elleni harc és a szakszervezeti demokrácia biztosításának platformja alapján.

A leghatározottabban hangsúlyozni kell, hogy az a kommunista munkás, az a forradalmi munkás, aki nem tagja szakmája tömegszervezetének, aki nem harcol azért, hogy a reformista szakszervezetet igazi osztályszakszervezetté változtassák, aki nem harcol az osztályharc alapján álló egységes szakszervezeti mozgalomért – az a kommunista munkás, az a forradalmi munkás nem teljesíti elsőrendű proletár kötelességét.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!