Május elseje!

Május elseje a nemzetközi munkásosztály ünnepe
Éljen a munkavállalók nemzetközi szolidaritása! Éljen május elseje!
Labour Start
(idézet: Évfordulók 86)

Május 1.: a nemzetközi munkásosztály ünnepe.
Egy fázós hajnalon, 1887. november 11-én négy férfi állt a Cook megyei börtön magas belső csarnokában, deszkákból rótt emelvényen. Bokáig érő fehér halotti inget viseltek a durva daróc fölött, kezük az ing alatt összebilincselve. Az emelvényen néhány fegyőr, az ítéletvégrehajtó, az ügyész és a chicagói rendőrkapitány állt a négyek mellett, odalenn pedig, ideiglenesen ácsolt lócákon, vagy harminc férfi üldögélt, főként újságírók, feszülten figyelve a hátborzongató színjátékot. Miután az ügyész monoton hangon eldarálta az ítélet indoklását, a négy férfinak még volt néhány másodperce, hogy mondjon valamit, csakugyan az utolsó szó jogán. August Spiess tört angolsággal kiáltotta: „Elfojthatják ezt a hangot, de az én csöndem iszonyúbb lesz minden beszédnél!” Adolf Fischer németül kiáltott éljent az anarchiára: „Hoch die Anarchie!” Georg Engel ezt visszhangozta angolul: „Hurrah for anarchy!” Végül az egyetlen született amerikai, Albert Richard Parsons következett; talán kisebb beszédre készült, de csak ennyit sikerült mondania: „Ó, amerikai férfiak, halljátok hát a nép hangját…” – mert ebben a pillanatban a csapóajtó megnyílt négyük lába alatt, s ők alázuhantak az örökkévalóságba.

Ezek a mezítelen történelmi tények alig jelentenek valamit önmagukban. Más tényekkel csoportosítva kell ismernünk az előzményeket, és ez a Haymarket Square-i, a szénapiaci tragédia története.

A Munka Lovagjai (Knights of Labor) nevű szervezet – szakszervezetnek nemigen nevezhető – 1886. május elsejére országos munkabeszüntetést hirdetett az Egyesült Államokban. Május elsejének nem volt különösebb jelentősége addig, hacsak mint régi, középkori, sőt kereszténység előtti örömünnepnek nem. Aznap 340 000 amerikai munkás nem jelent meg a munkahelyén a gyári szirénák gyászos búgásának hangjára. Akkoriban Chicago, ez a zabolátlan város járt az amerikai munkásmozgalom élén, s ennek az volt az oka, hogy itt élt néhány száz német születésű anarchista, és talán néhány ezer kivándorolt német munkás, aki ismerte a szocializmus lényegét. Már két esztendeje egymást követték a zavargások Chicagóban, mindig egy bűvös cél, a nyolcórás munkanap érdekében.

Tudnivaló, hogy az ipari forradalom lázában égő Egyesült Államokban a „normális” munkanap hajnaltól késő délutánig tartott ekkoriban, átlagban tíz-tizenegy órát. Az 1861-1865. évi amerikai polgárháború után a tőkések a vasútépítésen tanulták meg a nagyipari szervezés módszereit, de az Egyesült Államok még az 1880-as években is Anglia és a császári Németország mögött állt a szén- és acéltermelésben. A bérmunkások létszáma ugyanekkor már hét-nyolcmillió lehetett, közöttük félmilliónál több tíz-tizennégy éves kisfiú és leányka robotolt látástól vakulásig, a fiúk zöme szénbányák osztályozóiban, a lányok a textilgyári gépek rideg sorai között. Éppen a Munka Lovagjainak nyomására hat amerikai állam elvben elfogadta a nyolcórás munkanapra irányuló követelést; a gyakorlatban ehhez még a munkaadók hozzájárulása kellett volna, de hát ez persze egyre késett.

Chicagóban tehát különösen erős volt a feszültség, a máig világhírű McCormick mezőgazdasági gépgyár munkásai már 1886 februárban elhagyták munkahelyüket, napirenden voltak a chicagói utcákon a verekedések a sztrájktörőkkel, sőt revolverlövések is csattantak, hiszen Chicagóban vagyunk. És ha a Munka Lovagjainak létszáma ekkoriban meghaladta is a 729 000 főt a 38 szövetségi államban, éppen 1886 volt az az év, amikor majdnem kísértetiesen ugyanennyi európai szegényember kelt át az óceánon az „ígéret földjére”, hogy akár fillérekért is munkát vállaljon a gyárakban és a bányákban, leszorítva így a munkabért. Az amerikai munkásmozgalom állandó tragédiája ez a tény: újabb és újabb koldus százezrek megjelenése a munkaerőpiacon.

1886. május elsején tehát számítani lehetett rá, hogy a McCormick gyáriak ismét összecsapnak az „idegen” munkavállalókkal. Az utóbbiak egyébként „védelem” alatt álltak: puskás-pisztolyos Pinkerton-ügynökök kísérték őket a gyárkapuig; ez volt a hírhedt detektíviroda fő feladata ekkoriban. (Tagjait különben kiszolgált katonák és alvilági elemek közül toborozták.) Május 3-án éppen a későbbi haymarketi mártírok egyike, August Spiess mondott tüzes beszédet, amikor valóban kitört a verekedés, a készenlétben álló rendőrök pedig a tömegre rohantak.

A rendőrattakot a főként nőkből és tizenéves fiúkból álló tömeg szitkokkal és kődarabokkal fogadta. Lövések dördültek; hat proletár maradt holtan a véres macskaköveken.

A véres május harmadika estéjén német és angol nyelvű röplapok terjedtek a városban ilyen jelszavakkal: „Munkások, fegyverbe!” és „Munkások! Holnap jöjjetek a Haymarket Square-re!”, az egykori chicagói szénapiacra. Május negyedikén vagy háromezren össze is verődtek itt, hogy hallják az anarchista Spiesst, Parsonst és a fehér szakállas vén angol agitátort, Fieldinget. A tér sarkáról figyelte az eseményeket a polgármester, Schaack rendőrkapitány és vagy kétszáz fegyveres rendőr. Egészen estig nem került sor rendbontásra, ekkor maga a polgármester is távozott. Parsons lekászálódott arról a szekérről, amely szószékként szolgált, az elsötétülő égen viharfelhők gyülekeztek, kövér cseppekben hullani kezdett az eső, ritkulni a tömeg; ezren maradhattak még. Ekkor Fielding kapaszkodott föl a szekérre. Az urak és a nép jogairól beszélt, és miután nyolcórás munkanapot követelt a munkásoknak (béremelésről nem is esett szó), a burzsoázia törvényeiről szó szerint ezeket mondta: „Semmi dolgunk többé az ő törvényeikkel!” Majd némi képzavarral ezt kiáltotta: „Fojtsátok meg e törvényeket, töröljétek el őket, szúrjátok át a törvénykönyvet, tegyetek meg mindent, hogy eltiporjátok a törvényt!” Ekkor egy rendőrosztag oszlopba tömörülve előcsörtetett, s a tisztjük ordítva hirdette ki, hogy a gyűlést ezennel feloszlatja. De emberei már futólépésben közeledtek, kezükben bunkósbottal és revolverrel. Fielden gyorsan lekászálódott a szekérről, és zavartan kiáltotta oda nekik: „De hiszen mi békésen viselkedünk!” Ebben a pillanatban az emberek háta mögötti fasorból valami sötét színű, gömb alakú tárgy repült a rendőrök közé. Amíg a tömeg fölött repült a tárgy, sistergő hang hallatszott, majd vakító villanással és fülsiketítő dörejjel felrobbant a vasgömb. Egy rendőr szörnyet halt, hatvanhét egyenruhást súlyosan megsebeztek a szerterepülő fémszilánkok. Néhány másodperc múlva a rendőrök és a munkások rövid revolverpárbajt vívtak, alig tíz lépés távolságból. Hat vagy hét rendőr és legalább húsz munkás kapott halálos sebet.

Sohasem derült fény a merénylő személyazonosságára. A polgári újságok szerint a tettes csakis anarchista lehetett. Száz év múltán egy amerikai szerző tudni véli, hogy Georg Schwab volt a neve, Kaliforniába menekült és ott is halt meg a századforduló táján. A munkások viszont provokációt emlegettek; az anarchista lapok szerint McCormick felbérelt ügynöke vetette a bombát, hiszen a munkásoknak igazán nem állt érdekében, hogy szervezetüket meggyűlöltessék. Az igazságra örök árnyék vetül, van azonban egy furcsa mozzanata a szénapiaci vérfürdőnek. Éppen Schaack rendőrkapitány egyik tisztje mondta a következőket három évvel később a Chicago Daily News riporterének:

„Az én elvem az volt, hogy mihamarább álljon helyre a nyugalom. Schaack kapitány viszont szerette volna, ha tovább forrnak az események. [A merénylet után] bombák után kutatott mindenütt. Miután az anarchista egyleteket betiltottuk, Schaack kereken kimondta: fizetett besúgók révén mi, rendőrök hozzunk létre új egyleteket, csakhogy a dolgok forrponton maradjanak. Merthogy akkor az ő személyére irányul a figyelem. Miután ilyesmiket hallottam tőle, egyre gyakrabban megfordult a fejemben, hogy az anarchistáknak talán nem is volt olyan fontos szerepe az egész ügyben, mint általában gondolják.”

Schaack mindenesetre 700 oldalas könyvet írt a haymarketi tragédiáról. Szavaiból szinte süt a gyűlölet: minden munkástömeget „csőcseléknek” gyaláz, vezetőiket „égő szemű, szakállas külföldi fanatikusok bandájának” nevezi. Lelkészek és újságírók is arról mennydörögtek, hogy „pokoli összeesküvésre készül a csőcselék, céljuk a csatorna uralma, a magántulajdon elrablása, az oltárok meggyalázása”.

Valójában az anarchisták – főként német emigránsok – befolyása Chicagóban elhanyagolható volt. Spiess lapja, az Arbeiter Zeitung heti 3600 példányban jelent meg, így a szervezett munkásság kétszázad részéhez sem juthatott el Amerikában.

Persze általános volt a megdöbbenés. Nemcsak a gazdag polgárok, hanem a munkássajtó is elítélte a pokolgépes merényletet, nem ok nélkül: az amerikai munkásmozgalom két évtizeden át nem heverte ki a haymarketi ügyet, a Munka Lovagjai nevű szervezet veszített tömegbefolyásából, az anarchisták pedig jóformán eltűntek.

De még hátravolt a bosszú. A rendőrség, Illinois állam politikai gépezete és főként a bírói testület szolgált a bosszú eszközeként, s kérdés csak az volt, hogy ha a merénylő ismeretlen, kinek kell életével fizetnie a rendőrök haláláért. Mert a megölt munkásokat persze nem siratta a hatalom.

Ilyen lincshangulatban került sor az amerikai történelem leggyalázatosabb bűnperére. Hét anarchista vezetőt a rendőrség napok leforgása alatt őrizetbe vett (hatan német anarchisták voltak, a hetedik az öreg Fielding, nyolcadikként az Alarm című kis angol nyelvű anarchista újság szerkesztője, Parsons önként jelentkezett, mint mondta, szolidaritásból). Egészen az 1920-as évekig, Sacco és Vanzetti bűnperéig nem találni párhuzamot elfogultabb bíráskodásra. 1886. június 21-én álltak a chicagói bíróság elé a „haymarketi nyolcak”. Joseph Gary főbíró érvelése tökéletesen hamis volt. Bár a nyolc vádlott egyikének sem volt semmi köze a merénylethez, a bíróság a bomba által megölt rendőr, bizonyos Degan meggyilkolásának vádját emelte velük szemben. A bíró így érvelt: „Szóban és nyomtatásban nem konkrét személyeket, hanem a nép széles rétegeit uszították gyilkosságra, s ezen uszítás következtében egy ismeretlen személy dobta el a bombát.”

Az esküdtek kiválasztásakor az ügyész – az amerikai jogszabályok megcsúfolásával – olyan személyeket válogatott ki, akik valamennyien elítélték nem csupán a bűncselekményt, hanem a munkások követeléseit is általában. Előre lejátszott per volt ez, bár a vádlottak mindegyike egész kis szónoklatot tartott az utolsó szó jogán arról, mi az anarchista mozgalom célja, hogy az erőszak csupán válasz a vérszívók által alkalmazott erőszakra. 1886. augusztus 20-án hét vádlottat halálra, egyet tizenöt évi börtönre ítéltek. Ketten kértek kegyelmet, az ő büntetésüket életfogytiglani fegyházbüntetésre változtatták. Egy 22 éves munkás, Lingg nevezetű, a siralomházban öngyilkos lett. Spiesst, Fischert, Engelt és Parsonst kivégezték.

1893-ban Chicago liberális nézeteket valló polgármestere, a szintén német születésű John Peter Altgeld kegyelmet adott a három rabnak, de miután nyilvánosan ellenezte a katonaság bevetését sztrájkoló munkások ellen, politikai karrierjének vége szakadt.

1889-ben pedig a Második Internacionálé, amikor május elsejét nyilvánította a nemzetközi munkásosztály ünnepévé, a chicagói május elsejére, valamint a május 3-i és 4-i véres események áldozataira emlékeztetett.

(Sz.-H.E.)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!