A Magyarországi Tanácsköztársaság

A Magyarországi Tanácsköztársaság
A Tanácsköztársaság nemzetközi helyzete
(Idézet: Magyarország története)

A magyarországi proletárforradalom és a „világforradalom” perspektívája
Ha a magyar uralkodó osztályokat meglepte és készületlenül találta március 21-e, még inkább elmondhatjuk ezt a párizsi békekonferenciáról. Párizsban először nem is látták világosan, mi történt Budapesten. Nem mintha nem kaptak volna elég híradást a forradalomról, de a különböző forrásokból eredő értesülések ellentmondtak egymásnak. Míg a Magyarország katonai megszállásában érdekelt szomszéd országok kormányai szerint a fordulat csupán a magyar arisztokrácia manővere, egyes „jól értesült” ügynökök és újságok szorgalmasan terjesztették a budapesti vérfürdőről, József főherceg, Wekerle és más politikusok kivégzéséről szóló álhíreket. Egy-két napig bizonytalan volt a Vix-misszió sorsa is; ámde ennél sokkal jobban nyugtalanította a Nyugat urait a Tanácsköztársaság sorsa szempontjából alapvető kérdés: követik-e más közép-európai országok munkásai a magyar példát?

A zűrzavar és bizonytalanság mindenesetre néhány hetet engedett a kormányzótanácsnak külpolitikai koncepciója kialakítására és a kezdeményezés megragadására.

A Tanácsköztársaság kikiáltásának kezdeményezői: a kommunisták számára a Magyarországi Tanácsköztársaság a proletár világforradalom része volt, fel sem merült bennük a szocializmus nemzeti kereteken belül való felépítésének az adott körülmények között mindenképpen irreális gondolata. Számukra nem csak elvi és katonapolitikai szükségesség volt, hogy a magyar tanácsállam a tanácsok nemzetközi föderációjának része legyen; jövőjét alig képzelhették el másképp.

Kun Béla április 19-én, a Budapesti Munkás- és Katonatanács nyilvános ülésén jelentette ki: „Két világáramlatnak harca csap össze a Magyarországi Tanácsköztársaság fölött: az imperialista kapitalizmus és a bolsevista szocializmus… Ez a nemzetközi osztályharc kérdése… Amikor mi megalapítottuk a proletárdiktatúrát Magyarországon, nem arra alapítottuk számításainkat, hogy mi képesek leszünk majd katonai erővel, rendszeres háborúval megbirkózni az antant csapataival. Nem hittük azt, hogy azzal a hat divízióval, amelyet a fegyverszüneti szerződés a Tanácsköztársaság számára engedélyezett, meg tudjuk állítani azt az offenzívát, amely minden oldalról fenyeget bennünket. Hangsúlyoztuk és hangsúlyozzuk, hogy mi a Magyarországi Tanácsköztársaság sorsát a nemzetközi proletárforradalomra alapítottuk.”^7
7 Kun Béla, Válogatott írások és beszédek. I. Bp. 1966. 242.

Valóban: hasonló értelemben beszélt Garbai a Munkástanács március 21-i ülésén, hasonló módon tették a Tanácsköztársaság sorsát függővé a nemzetközi forradalomtól a kormányzótanács legelső, Mindenkihez! címzett híres kiáltványai.

Kun Béla nem frázisnak szánta a nyilvánosság előtt elmondott szavait. A Magyarországi Tanácsköztársaság értelme, célja, támasza és reménysége a nemzetközi proletárforradalom volt; nemcsak a kommunisták, a forradalom mellé állt szociáldemokraták, hanem a polgári értelemben vett demokraták szemében is. Reális volt-e ez a többségük által nemsokára megtagadott „illúzió”?

A szemben álló táborok ellentétes és mégis azonos kiindulású perspektívában látták a magyar proletárforradalom jövőjét; hívei hittek a világforradalom győzelmében, tehát a magyar forradalom sikerében is, ellenségei képtelenségnek tartották a szocializmus tartós győzelmét bármely országban. Mindkét fél szeme előtt, talán a világháború hatására is, a két világtábor közeli döntő összecsapásának víziója lebegett. Maga Lenin is csak fokozatosan jutott el a két rendszer együttélésének lehetőségéhez.

A minden vagy semmi alternatívája mindkét szemben álló félnek sajátja volt. Ámde a világforradalom koncepciójának túlméretezése korántsem jelenti, hogy a Tanácsköztársaság hívei tévedtek, mikor a nemzetközi helyzet, a nemzetközi forradalom alakulásához kötötték a magyar forradalom sorsát.

A német forradalom teljes vagy akár részleges, időleges győzelme is megszilárdíthatta volna a forradalmi erők túlsúlyát Kelet-Európában, elzárva a nyugati befolyás útját, s ezáltal megerősítve Szovjet-Oroszországét.

A magyar forradalom része volt annak a kelet-közép-európai forradalmi folyamatnak, amely szervesen kapcsolódott az oroszországi forradalomhoz. Az „orosz” forradalom Oroszország európai területén fekvő városaiban, Európa felé néző kikötőiben kezdődött. Döntő szerepet játszottak a forradalomban azok a területek is, amelyek hamarosan elszakadtak Oroszországtól — Lengyelország, a Baltikum, Finnország, Nyugat-Ukrajna és Besszarábia —, de részben a forradalom közvetítői maradtak az új közép-európai államok és Németország felé. Az első világháború utáni átalakulás zűrzavarában eltűntek a régi határok, az újak még nem alakultak ki, s így — néhány hónapig legalább — alig gátolták a különböző kelet-közép-európai területek forradalmi mozgalmainak kapcsolatát, kölcsönhatását. A magyar forradalmak elválaszthatatlan részei voltak ennek a forradalmi „hadak útjának”. A kérdés az volt: az internacionálisan érző ipari munkásság rá tudja-e bírni az összefogásra, összefüggő és Szovjet-Oroszországhoz kapcsolódó övezet létesítésére e megosztott földrajzi terület lengyel, cseh, szlovák, ukrán, délszláv, magyar, német, zsidó, román és más lakosságát, vagy pedig győz az előnyös helyzetben levő nemzetek „felülről” kezdeményezett, de a nemzeti parasztság, a kispolgárság előtt is rokonszenves s a győztes nagyhatalmak által igen erőteljesen támogatott törekvése a polgárosulás útján haladó „nemzeti államok” különálló létesítésére.

Érthető, hogy 1919 forradalmárai ilyen körülmények között sok tekintetben utópisztikus módon lebecsülték a Közép-Európa népeit elválasztó állami és nemzeti határokat. Ez a „közép-európai” szemlélet nagyban elősegítette a Magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltását, s egyik forrása volt a Tanácsköztársaság és Vörös Hadserege merészségének, azonban ahhoz is hozzájárult, hogy minél kisebb lett a közép-európai forradalom diadalának valószínűsége, annál kisebbre olvadt a magyar forradalom aktív híveinek tábora is, hogy végül a legkövetkezetesebbek és legkitartóbbak magukra maradjanak.

Bizonyos azonban, hogy 1919 tavaszán a proletárforradalom győzelmére Magyarországon volt a legtöbb lehetőség; ezért a világforradalom magyarországi hívei számára nem is volt kétséges, hogy élniük kell a hatalom megragadásának lehetőségével, elősegítve ezzel a szomszéd népek forradalmi harcát. A proletárforradalom külföldi hívei pedig lelkesedéssel, együttérzéssel fogadták magyar elvtársaik sikerét.

A tanácsköztársaság kapcsolata Szovjet-Oroszországgal
Szovjet-Oroszország harcban álló munkásai és katonái érezték a legnagyobb lelkesedést a második proletárforradalom iránt, melyben a nyugat-európai szocialista átalakulás kezdetét látták. Ez a meggyőződés sugárzik Lenin ismert nyilatkozataiból.

„… látjuk, hogy az a mag, amelyet az orosz forradalom elvetett, kikél Európában — mondta Lenin 1919. március 23-án. — Ez azt a feltétlen, rendíthetetlen meggyőződést érleli meg bennünk, hogy bármilyen súlyosak legyenek is azok a megpróbáltatások, amelyek még ránk zúdulhatnak, … a szocializmus győzni fog az egész világon.”^8
8 Lenin összes Művei. 38. köt. 2. kiad. Bp. 1973, 205 — 206.

Ismeretes, hogy Leninnek kételyei is voltak a Tanácsköztársaság kikiáltásának sajátos körülményei miatt. Ugyancsak március 23-án, Kun Bélához intézett táviratában feltette a kérdést: „milyen tényleges biztosítékai vannak arra vonatkozóan, hogy az új magyar kormány valóban kommunista”, de hogy ne keltse azt a látszatot, mintha sok száz kilométer távolságból, pontos információk nélkül ítéletet akarna mondani, hozzáfűzte: „Teljesen kétségtelen, hogy a magyar forradalom sajátos feltételei között hibás lenne a mi orosz taktikánk minden részletében való puszta utánzása.”^9
9 Uo. 208.

A következő napok eseményei és Kim Béla optimizmustól áthatott válasza mindenesetre megnyugtatták, legalábbis a lényeget illetően: „teljes mértékben meggyőződtünk arról, hogy a magyar forradalom egyszerre, rendkívül gyorsan, kommunista vágányra állt át”.^10
10 Uo. 225.

A kormányzótanács már első kiáltványában Szovjet-Oroszország szövetségesének nyilvánította a Tanácsköztársaságot. Szovjet-Oroszország, és különösen az ukrán Vörös Hadsereg vezetői minden lehetőt megtettek a Kárpátokon keresztül tervezett áttörés érdekében. A magyar forradalmárok erre számítottak is. Az antant vezérkarában ugyancsak ismerték ezeket a terveket, és siettek az Északkeleti-Kárpátok vonalát mindkét oldalon biztos katonai kordonnal lezárni és így meggátolni, hogy a „bolsevizmus bacilusai” Magyarországról kiáradhassanak.

A magyar Vörös Hadsereg számára a közös front kialakítása elsősorban nagy morális gyarapodást jelentett volna: stratégiai szempontból stabilizálta volna a Tanácsköztársaság helyzetét, megszüntette volna azt a lehetőséget — amely a Tanácsköztársaság fennállása idején mindvégig fenyegetett —, hogy az antanthadseregek kivédhetetlen támadása minden irányból bármely órában megindulhat.

A szovjetköztársaságok katonai egyesülésének lehetősége valóban fennállt, ha nem is volt olyan egyszerű kérdés, mint Budapesten hitték. Miután az orosz—ukrán Vörös Hadsereg ezen a fronton néhány hónap alatt több száz kilométert nyomult előre, úgy tűnt, pár hét alatt maga mögött hagyhatja a hátralevő 200—300 kilométert. Annál is inkább, mert Nyugat-Ukrajna területén sok tekintetben a magyarországihoz hasonló volt a politikai helyzet, s számítani lehetett arra, hogy a nyugat-ukrán „népköztársaságban” is fölülkerekednek a baloldal hívei.

Március 21-e és az ukrán Vörös Hadsereg sikerei hatására Nyugat-Ukrajnában újra szocialista kormány alakult, amelynek politikájára nagy hatással volt több, addig kommunistaellenes partizáncsapat átállása a Vörös Hadsereghez.

Kun Béla azonnal felmérte a nyugat-ukrajnai helyzet megváltozásának jelentőségét a Tanácsköztársaság számára, hiszen a békés fordulat megnyitotta volna az utat Budapest és Kijev között. Ezért felajánlotta a Bécsbe menekült szocialista vezetőnek, Vinnicsenkónak, hogy közvetít közte és Lenin között. Bár a politikai kompromisszumot nem sikerült létrehozni, a Tanácsköztársaság számára így is megmaradt egyelőre az a remény, hogy ha az ukrán Vörös Hadsereg átlépi Kelet- és Nyugat-Ukrajna határát, a megkezdett tárgyalások megkönnyítik Petljura keverését és a békés megegyezés kiharcolását. Budapesten kereskedelmi egyezményt írtak alá a nyugat-ukrán kormánnyal. A szovjet vezérkar ugyanakkor katonai előkészületeket tett a vasúti összeköttetés megteremtésére. Április közepén a Vörös Hadsereg Kamenyec-Podolszkijnál mintegy 150 kilométerre közelítette meg a Tanácsköztársaság határát. A galíciai baloldal erősödése számos forradalmi munkás- és parasztmegmozdulást váltott ki, amelyek csúcspontjukat április 14—15. körül érték el a drogobicsi és sztanyiszlavi munkások felkelésével. Mindez erősítette a szovjet forradalommal való közös front megteremtésébe vetett hitet.

A Magyarországi Tanácsköztársaság visszhangja
a kelet-közép-európai országokban
A Tanácsköztársaság vezetői Ukrajna mellett a szomszéd országok közül mindenekelőtt Ausztriát szerették volna megnyerni a nemzetközi forradalom ügyének. Ha Bécs csatlakozik Budapesthez, mondta Kun Béla a kormányzótanács március 27-i ülésén, a forradalmat végigvisszük a francia határig. Ausztria munkássága valóban élénk rokonszenvvel fogadta a budapesti híreket; gyűlések százain vitatták meg, kövessék-e a Lajtán túli forradalmat. Mint végül kiderült, az osztrák munkásmozgalom nagyobb része e forradalmi hangulatú hetekben is megmaradt a Szocialista Párt, a hagyományos „ausztromarxizmus” befolyása alatt, amely Ausztria külső és belső viszonyait alkalmatlannak tartotta a hatalom átvételére.

Budapesten eleinte túlzott reményeket ébresztett az osztrák centristák rugalmas taktikája; pedig már az ausztriai munkástanácsok végrehajtó bizottságának igen meleg hangú március 23-i válaszüzenetében is érthetően kimondták: „kenyérellátásunk is azokon az élelmiszervonatokon nyugszik, amelyeket az antant küld nekünk. Ezáltal teljesen az antant rabszolgái vagyunk.”^11
11 MMTVD 6. köt. 1. rész: 1919. március 21.—június 11. Bp. 1959. 26.

Az antant nyíltan megfenyegette Ausztriát: megszünteti az élelemszállítást, és felújítja a csak néhány nappal előbb megszüntetett blokádot, ha Ausztria a magyar útra lép. Az osztrák politikai körökkel pedig titokban Bécs preventív megszállását fontolgatták. Ennek ellenére, a Tanácsköztársaság első napjaiban nemcsak a baloldal, hanem a centristák is latba vetették bécsi befolyásukat, hiszen Ausztria csatlakozása nemcsak a Tanácsköztársaság helyzetét szilárdította volna meg, hanem bizonyára növelte volna a szociáldemokraták politikai súlyát a kormányban. Böhm Vilmos, Károlyi Mihály, Diner-Dénes József bécsi missziója azonban éppúgy nem változtatta meg Rennerék álláspontját, mint a félig titokban küldött pesti kommunista szervezők az osztrák munkásmozgalom erőviszonyait.

Nehéz lenne eldönteni, mi játszott nagyobb szerepet az osztrák döntésben: a reformista meggyőződés vagy az antantmissziók fenyegetései. Tény, hogy bár az osztrák kormány diplomáciai kapcsolatot tartott fenn és kereskedett a Tanácsköztársasággal, sőt szemet hunyt a fegyvercsempészés fölött is, a szociáldemokrata vezetőség egyértelműen ragaszkodott a keresztényszocialistákkal alakított koalíciós kormányzathoz. Az osztrák kommunisták, bár mindinkább elszigetelődve, lankadatlanul folytatták forradalmi harcukat — ezzel könnyítettek a Tanácsköztársaság helyzetén; az osztrák munkásság pedig olyan szociális vívmányokat harcolt ki magának, amelyek páratlanok voltak ekkor a kapitalista Európában, s tudta, hogy ezt a magyar forradalomnak is köszönheti. Április első felében mintegy 1800 osztrák kommunista jött Magyarországra, s jelentkezett a magyar Vörös Hadseregbe. A hősies elhatározás már maga is jelezte az osztrák proletárforradalom elmaradásának valószínűségét, bár ezt az osztrák kommunisták 1919 júniusáig maguk sem ismerték be.

A Tanácsköztársaság kikiáltása nagy hatást gyakorolt a többi környező ország munkásságára is. Az antant befolyása azonban igen erős volt ezekben az országokban, annál inkább, mivel ki tudta használni a nemzeti felszabadulás folyamatát, amely sok tekintetben az osztályharccal ellentétes irányban haladt. A parasztság forradalmiságának levezetésére pedig ügyesen használták fel a mérsékelt, polgári földreformot, amely az új államok politikáját más oldalról is segítette, amennyiben talajtalanná tette a Monarchiával összefonódott német, magyar és részben más nemzetiségi eredetű arisztokráciát.

Szlovákiában március 21-e új forradalmi fellendülés kezdetét jelezte, bár ez nem érte el a februári sztrájk szintjét. Népgyűlések köszöntötték a nagy eseményt, helyi zendülések, demonstrációk, amelyeknek jelszavai főleg a kormány által kihirdetett statárium és (a magyarokra ki nem terjedő) mozgósítás ellen irányultak. A nép szinte egész Szlovákiában tömegesen tagadta meg a bevonulást. Válaszul Szlovákiában lényegében katonai diktatúrát vezettek be, míg Csehországban nagyjából demokratikus viszonyok uralkodtak.

Csehszlovákiában az aránylag kis létszámú kommunista csoportok nem tudták döntésre bírni a Smeral vezette szociáldemokrata baloldalt. 1919. március végén Prágában összeült a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt rendkívüli konferenciája, hogy az osztrák szociáldemokratákhoz hasonlóan fogalmazza meg álláspontját a Magyarországi Tanácsköztársasággal kapcsolatban. A gyakorlatilag már a párton kívül álló kommunista kisebbség, a német és magyar szocialisták nem fogadták el Masaryk támogatásának politikáját, de a többség magatartását a nemzeti felszabadulás és a demokratikus reformok masaryki koncepciója szabta meg.

A Tanácsköztársaság kikiáltása a legközvetlenebb hatást a jugoszláv munkásmozgalomra gyakorolta. A jugoszláv munkásmozgalom vitái 1919 tavaszán döntő fázisukba érkeztek, s a budapesti forradalom hozzájárult a Jugoszláv Kommunista Párt 1919. áprilisi megalakulásához. A délszláv munkásság rokonszenvezett a magyar forradalommal, s rögtön megmutatkozott, hogy a világháborúban jelentős vérveszteséget szenvedett délszláv állam nem is vehet részt nagyobb erővel a magyar forradalom leverésében. Részint a munkásmozgalom ellenállása miatt, részint mert az állam tekintélye még gyenge volt, és az új országrészekben nagyon sokan megtagadták a katonai szolgálatot. De a jugoszláv kormány külpolitikai számításai sem voltak egyértelműek: erőiket az esetleges olasz vagy román (és albán) konfliktusra tartogatták. Területi igényeiket Magyarországon már 1918 novemberében maximálisan kielégítették, s még előnyösnek is tekintették, hogy a magyar Vörös Hadsereg, amely nem támadja meg Jugoszláviát, sakkban tartja a Bánát jugoszláv részét is igénylő Romániát. Ezek az okok magyarázzák, hogy amikor a francia vezérkar március végén kidolgozta a Tanácsköztársaság elleni intervenció első tervét és Jugoszláviától 3 gyalogoshadosztályt kért, a belgrádi kormány 1 hadosztályt is csak szabódva és feltételesen ígért.

Romániában a fegyveres fellépésre készülő hatalom kegyetlenül elnyomta a magyar forradalom iránti szimpátia megnyilvánulásait. A bukaresti Socialismul, a szocialista párt lapja, mégis leleplezte azokat a tendenciózus híreszteléseket, amelyek a Tanácsköztársaság kikiáltását a Berinkey-kormány manőverének tüntették fel. Április első napjaiban az erdélyi vasutasok általános sztrájkkal, szabotázzsal tiltakoztak az intervenció fenyegetése ellen; megtorlásul több száz letartóztatás történt. Kétségtelen, hogy a szlovákiai és erdélyi szolidaritás-megnyilvánulásokban a proletár internacionalizmus mellett a magyar nemzeti érzés is szerepet játszott. Ennek gyakorlati jelentősége azonban elmaradt a magyar és nem magyar kizsákmányolók nemzetközi összefogása mögött.

A lengyel belügyminiszter szerint „a legutóbbi magyarországi események nem hagyták érintetlenül az ország szellemi állapotát, és hatásuk eredményeként megkétszereződtek a kommunista bűncselekmények”.^12
12 A Magyarországi Tanácsköztársaság 50. évfordulója. Bp. 1970. 367.

Németországban — a szigorú békefeltételek miatti hangulatban — az antantdiktátum elutasítása a munkásmozgalmon kívül is szimpátiát keltett. A német munkásmozgalomban, ahol a kommunista párt és a független szocialisták balszárnya viták során át közeledett egymáshoz, a pártegyesülés váltott ki különös érdeklődést. A müncheni munkások fenntartások nélkül helyeselték a magyar proletárforradalmat, amelynek hatása éppúgy megmutatkozott a Bajor Tanácsköztársaság kikiáltásában, mint az áprilisban Braunschweigben és másutt ismét fellendülő sztrájkmozgalmakban. Ezekben a hetekben, egészen május elsejéig, a Bajor Tanácsköztársaság leveréséig, remélni lehetett, hogy Németország is a szocializmus útjára lép; bár a német munkásmozgalom többségét irányító jobboldali szociáldemokrata vezetés kezdettől fogva egyértelműen elutasító álláspontot foglalt el a budapesti forradalommal szemben, nem úgy, mint a centrizmus nyomása alatt lavírozó osztrák elvbarátai.

Az európai kontinens nyugati felén a kommunista pártok mellett sok országban a baloldali szociáldemokraták és más progresszív csoportok is megelégedéssel fogadták a magyar forradalmat.

Hazafiság és nemzetköziség
A magyar kommünnek világszerte sok barátja és támogatója volt, de hatalmas ellenségei is: a győztes imperialista birodalmak urai és a szomszéd államok — uralmuk megszilárdulását féltő — fiatal uralkodó rétegei.

A kormányzótanács felismerte, hogy a veszély nem annyira belülről, a megdöntött uralkodó osztályok részéről, mint kívülről fenyegeti, s megalakulásának napjától fogva szüntelen erőfeszítéseket tett külpolitikai pozíciójának javítására, minden utat és módot felhasznált elszigeteltségének áttörésére. De az ellentmondásos helyzetben nehéz volt reális külpolitikát folytatni. Az ellenséges hadseregek csupán 2-3 napi járásra voltak a forradalom fővárosától, bármilyen hiba végzetes következményekkel járhatott.

A Tanácsköztársaság a forradalmi honvédelem jegyében született; de vezetői — nagyrészt katonaviselt emberek — tisztában voltak a katonai helyzet végzetes kilátásaival többfelől jövő támadás esetén. A forradalom továbbterjedésébe vetett hitük egy okkal több volt arra, hogy elvessék a fegyveres harc kezdeményezésének gondolatát, legalább addig, amíg a közeli országok valamelyikében nem győz a forradalom. Ebben az esetben viszont semmi sem riasztotta volna vissza őket a segítségnyújtástól, az országhatár átlépésétől sem.

A forradalomnak nem a nemzeti államhatárok korrigálása volt a célja, hanem azok ledöntése; az adott helyzetben tisztán magyar nemzeti szempontból sem lehetett ennél jobbat elképzelni. Semmiféle kilátás sem volt arra, hogy az egész magyarság egy magyar állam határai között éljen együtt, a dunai konföderáció polgári megoldása pedig Párizs és a szomszéd országok uralkodó nemzeti burzsoáziájának ellenzésébe ütközött. A proletárforradalom internacionális érdekei tehát úgy találkoztak a nemzeti érdekekkel, hogy a forradalmárok nem kerültek a nacionalizmus vonzásába. A forradalom vezérkara felismerte és tudatosítani kívánta a Tanácsköztársaság hazafias jellegét; Kun Béla a Vörös Hadsereg létrehozását magyarázva kifejtette, „nem lehet többé alkalmazni Magyarország proletariátusának a marxi jelszót, melynek így megszűnt az érvénye ránk nézve: »a proletárnak nincs hazája«”.^13
13 Kun Béla nyilatkozik. A Vörös Katona, 1919. március 30.

Megnyilatkozásaira elsősorban mégis a proletár nemzetköziség hangoztatása a jellemző. Az óvatosságot indokolja a kispolgári nacionalizmus vonzásától való félelem: Szabó Dezső és Lendvai István a „tiszta” nemzeti érzés nevében siettek üdvözölni a Tanácsköztársaságot, a román frontot tartó székely hadosztálynál soviniszta szellem uralkodott. Kun Béla világosan látta, hogy a hazafias célok bátrabb kidomborítása talán szélesítheti a forradalom tömegbázisát, főleg azok körében, akiknek tudatában a nemzeti érzés dominált az osztályszempontok fölött; másrészt viszont mérsékelheti a nem magyar dolgozók rokonszenvét a magyar forradalom iránt, ami nélkül a Tanácsköztársaság fennmaradása elképzelhetetlen.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!