A Magyarországi Tanácsköztársaság

A Magyarországi Tanácsköztársaság – Szocialista forradalom Magyarországon
A proletárdiktatúra kikiáltása.
(Idézet: Magyarország története)

1. A tanácsköztársaság létrejötte
A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Kommunisták Magyarországi Pártjának egységtárgyalásai.
A Magyarországi Szocialista Párt megalakulása
A Berinkey-kormány lemondásával a szocialista munkásság előtt megnyílt a hatalom békés, polgárháború nélküli átvételének útja. A pillanatnyi döntés a budapesti munkásság kezében volt. A főváros proletárjai szinte egységesen a szocialista forradalom mellett határoztak. Bekövetkezett az a történelmi pillanat, amikor a két évtizeddel korábban létrejött szociáldemokrata pártvezetést túlhaladták az események. A munkásság aktív rétege a kommunisták és a baloldali, illetve centrista szociáldemokraták köré tömörült. Ezek az addig egymással szemben álló irányzatok most közösen vállalták a szocialista forradalmat, részben a helyzet hasonló megítélése alapján, részben a munkások hangulatának hatására. A párthoz, politikai csoporthoz aktívan nem tartozó szervezett munkás számára a döntés még egyszerűbb volt, mint a politikailag tudatosabbaknak; a hatalom átvételének, a szocializmus azonnali megvalósításának lehetőségéből következett a forradalmi elhatározás, a polgári forradalomban megszületett politikai szabadságot eszköznek látta a fennmaradt gazdasági kizsákmányolás megszüntetésére. Bár a politikai munkásmozgalom mérsékelt szárnya ellenezte a forradalmat, ennek — éppen a munkáshangulat következtében — nem volt gyakorlati jelentősége.

Miután a szociáldemokrata pártban március elején a baloldal magához ragadta a kezdeményezést, a Berinkey-kormány szociáldemokrata miniszterei nem tudhatták, meddig élvezik saját pártjuk támogatását. A Népszavában a baloldal programot hirdetett: munkáskormányt, a nagyipar, a bányák és a közlekedés államosítását, földosztás helyett termelőszövetkezetet követelt. A baloldal nem titkolta, hogy az április 13-ra kiírt képviselő-választás eredménye számára csak azt dönti el: „vajon Magyarországon békés vagy pedig erőszakos eszközökkel valósul-e meg a szocializmus…”^l
1 Népszava, 1919. március 19.

A Népszava fenti nyilatkozatát alátámasztja Nagy Vince javaslata: az MSZDP a választások előtt vegye át a kormányzást. A kispolgári-értelmiségi demokraták félreállását jelzi a radikális párt önfeloszlatása a döntés előtti napokban. Miközben a városi munkástanácsok egymás után alakítanak a hatalom haladéktalan átvételére direktóriumokat, az alföldi városi polgárság tipikus képviselője, Nagy Ferenc — a Károlyi-kormány volt közélelmezési minisztere — azt fejtegeti a Világban: miután a munkáshatalom gyors megvalósulása elkerülhetetlen, a polgárság önként adja át a hatalmat a szociáldemokratáknak, hogy ezáltal elkerülje a bolsevizmust.

Március közepén tehát már a munkáshatalom megvalósításának módja, formája volt napirenden; a különböző szociáldemokrata irányzatok, folytatva a párton belüli vitákat, tárgyalásokat kezdtek a kommunista vezetőkkel. A tárgyalások során tisztázódtak az eltérő álláspontok, ezért március 21-én nem volt szükség hosszadalmas tanácskozásra: az érdekeltek tudták, ki volt már a Vix-jegyzék előtt a munkáshatalom mellett, ki ellenezte azt feltétlenül, és kik tették függővé döntésüket a helyzet alakulásától, mely most a kockázat vállalására késztette az ingadozókat is.

A Vix-jegyzék 24 órás ultimátumára csak Budapest válaszolhatott. A főváros elhatározásában mindenesetre része volt a vidéki események ismeretének: a márciusi napok forradalmi akciói, tömegmozgalmai sehol sem találkoztak a reakció határozott ellenállásával vagy az államgépezet erélyes fellépésével. A katonai alakulatok egy része (Nyíregyházán, Kecskeméten, Szegeden, Pápán) forradalmi szellemű, a többi passzív volt. Kivételt képezett a székely hadosztály, amely ellenforradalmár tisztikara befolyása alatt a Nyíregyháza—Nagyvárad vonaltól keletre eső hadműveleti területen, mint állam az államban, katonai diktatúrát gyakorolt. A budapesti helyőrség azonban annál szilárdabban állt a forradalom oldalán; a hadügyminisztérium nacionalista érzelmű, a Vix-jegyzéken felháborodott vezető törzstisztjei (Stromfeld, Tombor) támogatásukról biztosították Böhmöt, a szociáldemokrata hadügyminisztert, ily módon a forradalom irányába orientálva éppen őt, aki az ingadozók kulcsfigurája volt.

Március 21-én reggel a nyomdászsztrájk miatt nem jelentek meg a fővárosi lapok, az emberek ellenőrizhetetlen hírekre voltak utalva, az izgalom és fejetlenség tetőfokára, hágott. Az általános tanácstalanság, a polgári politikusok tehetetlensége megkönnyítette a kommunisták helyzetét, mivel egyedül ők rendelkeztek világos céllal és elképzelésekkel. A hozzájuk csatlakozó szociáldemokrata vezetőkkel együtt hozzáfogtak a hatalom átvételének közvetlen előkészítéséhez. 21-én reggel Csepelen értekezletet tartottak a fontosabb üzemek képviselőivel és a Katonatanács kiküldötteivel. Az értekezlet után megkezdődött a főbb stratégiai pontok megszállása; a szolgálatos rendőrök rosszat sejtve lassan eltűntek az utcákról.

Délelőtt ülést tartott az MSZDP vezetősége, s Böhm Vilmos referátuma alapján határozatot hozott a KMP-vel való megállapodásról, szocialista kormány alakításáról és a Vix-jegyzék elutasításáról. Még be sem fejeződött a vita, amikor a Gyűjtőfogházból visszaérkezett Landler Jenő, és bejelentette, hogy a KMP vezetősége — meghallgatva a pártvezetőség álláspontjáról adott tájékoztatást — kész megállapodni a hatalom átvételéről. A határozatot — amely nemcsak a kommunistákkal való egyesüléssel volt egyértelmű, de programjuk elfogadásával is — a szociáldemokrata vezetőség túlnyomó többséggel mondta ki. Ez azt bizonyítja, hogy a kezdeményezés teljesen a baloldal kezébe került, amelyet a forradalom pillanatában az egész munkásosztály, a főváros lakosságának többsége támogatott, de mellé állt a centrum, a szakszervezeti tanács többsége, sőt a hagyományos jobboldali vezetés egyes tagjai is. A határozat ellen csak a kisebbség (Buchinger, Garami, Peidl, Propper) szavazott. Ez az elszigetelődött csoport kevés számú követőjével passzivitásba vonult. Garami — aki két évtizeden át állt a párt élén — emigrált.

A baloldal győzelmét mutatja, hogy a Gyűjtőfogházba kiküldött 5 tagú bizottságban kizárólag azok foglaltak helyet, akik egyetértettek a hatalom átvételével, s szabad kezet kaptak a megegyezés feltételeit illetően. Csak így volt lehetséges az azonnali megállapodás; amellett nyilvánvaló volt, hogy a feltételeket a győztes kommunista párt diktálja. A kommunisták feltételeit egyébként már megjelölte Kun Béla Bogár Ignácnak március 11-én átadott levelében. Mikor kora délután a Gyűjtőfogházban megjelent az MSZDP tárgyaló bizottsága, a fogház és környéke már tele volt a hírekre odagyűlt kommunistákkal és baloldali szociáldemokratákkal. Jelenlétük, hangulatuk hatása alatt született a megegyezés.

A tárgyaló bizottságok tagjai által aláírt megállapodás szerint a két munkáspárt „közös vezetőségi ülésében a két párt teljes egyesülését határozta el”.² Az egyesült párt a munkás-, katona- és paraszttanácsok segítségével haladéktalanul megvalósítja a proletárdiktatúrát, létrehozza annak hadseregét, és szövetségre lép Szovjet-Oroszországgal.
² A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai (továbbiakban: MMTVD). 5. köt. 1917. november 7. —1919. március 21. Bp. 1956. 688.

A tárgyaláson elvetették Kunfi javaslatát, hogy a két párt őrizze meg szervezeti önállóságát, és alakítson koalíciós kormányt. A centristák csupán azt tudták elérni, hogy az egyesült párt nevéből hiányzott a „kommunista” jelző; ideiglenesen a Magyarországi Szocialista Párt nevet vette fel.

Javában folyt már a tárgyalás a fogházban, mikor délután összeült az MSZDP pártválasztmánya, melynek vitája így már alárendelt jelentőségű volt. Csak Rónai Zoltán államtitkár és a temesvári párttitkár szólalt fel az egyesülés ellen, de Böhm szerint „meghallgatni is alig akarták őket”;³ mikor az ülés végére megérkeztek Kunfiék, és bejelentették az egységokmány aláírását, a választmány — egy ellenszavazattal — jóváhagyta az immár történelmi tényt.
³ Böhm Vilmos, Két forradalom tüzében. Bp. 1946. 197.

A KMP-nek nem volt hasonló, nagyobb létszámú vezető szerve, de a fővárosban tartózkodó vezető párttagok a Gyűjtőben vagy a Visegrádi utcában megvitatták és — hangot adva aggályaiknak is — jóváhagyták Kun Béla és a pártvezetőség tárgyalásait. A késő délután Lukács György előadásán nagy számban megjelent kommunistákat az egyenesen a Gyűjtőfogházból érkező Szamuely Tibor informálta a győzelemről.

A proletárdiktatúra kikiáltása.
A forradalmi kormányzótanács megalakulása
Még javában folyt a Gyűjtőfogházban a két munkáspárt vezetőségének tárgyalása az egyesülésről, mikor 21-én délután Pogány József vezetésével összeült a Katonatanács, és több felszólalás után, nagy lelkesedéssel csatlakozott a még nem is proklamált proletárdiktatúrához. A Katonatanács nemcsak ünnepélyes határozatot hozott, rögtön intézkedett is a hatalom megragadásáról. Alig ért véget 5 órakor a Katonatanács ülése, Pogány helyettese, Moór főhadnagy magához hívatta Dietz Károly budapesti rendőrfőkapitányt, közölte vele a rendszerváltozást, és átvette a rendőrség irányítását. Dietz az erőviszonyok ismeretében meg sem kísérelte az ellenállást, hiszen miután készültséget senki sem rendelt el, alig 1300 embere volt szolgálatban, szemben a 14 ezer főnyi, jól felfegyverzett helyőrséggel, az 5000 fős Népőrséggel, nem szólva a szervezett munkásság hatalmas és részben felfegyverzett tömegéről.

Az est folyamán a Népőrség egyik különítménye megszállta a főkapitányságot, a Gellérthegyen elhelyezett népőrtüzérség parancsot kapott, hogy ellenállás esetén lője a kormányépületeket. A csepeli munkástanács parancsára a gyár munkásőrsége elfoglalta a francia gyarmati katonák által őrzött csepeli szikratávíró-állomást. A Katonatanács által kiküldött csapatok összeszedték a városban található autókat, körülvették a Gyűjtőfogházat. A Katonatanács utasította az illetékes ügyészt a kommunista foglyok szabadon bocsátására.

Az ellenforradalmi erők ebben a helyzetben teljesen tehetetlennek bizonyultak. Károlyi, míg a szociáldemokrata pártvezetőség válaszára várt, érintkezésbe lépett a jobboldali ellenzék, a hagyományos uralkodó osztályok képviselőivel. Azt kérdezte tőlük: hajlandóak-e a területi integritáshoz ragaszkodó nacionalista alapon átvenni a kormányzást, vagy támogatják-e őt, ha egy szocialista kormány élén száll szembe az imperialista hatalmakkal. Bethlen István és társai semmire sem vállalkoztak. Szívesen átvették volna a hatalmat, ha Párizs támogatását élvezik, de ilyen értelmű biztatást egyáltalán nem kaptak, sőt vészjelzéseiket sem vették komolyan. (Mikes Ármin gróf és más arisztokraták már 17—18-ától figyelmeztették az angol és az amerikai missziókat, hogy ha nem szállják meg Budapestet, és nem távolítják el Károlyit, a hatalom az ő kezéből igen hamar átcsúszik a kommunistákéba. Bethlen István 21-én közölte Vixszel, hogy a jegyzék közvetlen eredménye egy szovjetbarát, baloldali fordulat lesz.)

Délután 4 órakor került sor a minisztertanács utolsó ülésére, melyen maga Károlyi elnökölt. A jobboldali szociáldemokrata miniszterek — Garami és Peidl — a délelőtti vezetőségi ülés után már nem vettek részt a párt tevékenységében; Böhm hadügyminiszter, aki már órákkal előbb parancsban szólította fel a hadsereget az új, szocialista kormány támogatására, hallgatott. Kunfi, aki 3/4 6 körül érkezett meg a pártválasztmány üléséről, röviden bejelentette: a szociáldemokrata párt vállalja az új kormány megalakítását, s ennek névsorát a Munkástanácsban az éjszaka folyamán összeállítják. Utalt arra is, hogy megegyeznek a kommunistákkal, de részleteket nem közölt, mindenesetre kérte a kommunista foglyok azonnali szabadon bocsátását.

Még tartott a minisztertanács, mikor egy külügyminisztériumi tanácsos pontosan a határidő lejártakor, 6 órakor átnyújtotta Vixnek a jegyzéket elutasító választ. Vix lakását hamarosan fenyegető tömeg vette körül.

Károlyi abban állapodott meg a szociáldemokrata miniszterekkel, hogy ő nevezi ki az új kormányt. Az utóbbiak látták, hogy Károlyi nincs tisztában a változás jellegével, nem érti, hogy új, proletárforradalom kezdődött, de kitértek felvilágosítása elől, annál is inkább, mert maguk sem tudták pontosan előre, mire jutnak a kommunistákkal. A minisztertanács után Károlyi arra várt, hogy meghívják a Munkástanács ülésére. Ehelyett arról értesítették telefonon, hogy a Munkástanács jóváhagyta a két munkáspárt egyesülését és proklamálta a proletárdiktatúrát. Ezzel a polgári demokratikus Népköztársaság megszűnt létezni. Károlyival titkára közölte, hogy közzétették — Károlyi engedélye nélkül — az ismert kiáltványt, mely szerint lemond az elnökségről, és a proletariátusnak adja át a hatalmat. Károlyi nemtetszését fejezte ki ugyan amiatt, hogy ilyen módon értesült saját lemondásáról, de fenntartásai ellenére támogatni kívánta az új forradalmat. A rá várakozó jobboldali politikusoknak megüzente, hogy megbeszélésük tárgytalanná vált, a Vix-jegyzék dilemmáját nélkülük oldották meg.

Mikor a Budapesti Munkástanács március 21-én este 7-kor, lelkes és izgatott hangulatban összeült, hogy határozzon a munkásosztály nevében, a döntés végrehajtása már biztosítva volt. Míg az ülés folyt, a Visegrádi utcai kommunista pártközpontban a földalatti kommunista szervezetek vezetői, Szamuely Tibor, Lukács György, Illés Artúr és társaik az odasereglő kommunisták segítségével gondoskodtak a bankok, raktárak védelméről, őrjáratokat küldtek ki a közrend biztosítására.

A Munkástanácsban az MSZDP centrista szárnyának egyik befolyásos vezetője, Garbai Sándor építőmunkás ismertette a munkáspártok megegyezését. Kifejtette, hogy a válságba jutott Berinkey-kormány alapjában véve a burzsoá diktatúra szerve volt, és a válság megoldására a munkásság előtt „nincs más út, mint elfogadni a diktatúrának egy másik fajtáját”, a proletárdiktatúrát. Bejelentését nagy taps és közbekiáltások fogadták: „Korábban kellett volna!” Garbai határozott hangon, röviden vázolta a diktatúra feladatait, a tanácsrendszerre való áttérés elkerülhetetlenségét és nemzetközi jelentőségét, kíméletlen harcot hirdetett az ellenforradalom letörésére. Beszédének minduntalan visszatérő motívuma a bizonykodás a jobboldal ellen és előtt: a munkásság a szociáldemokrata párt ellenére is kikiáltotta volna a proletárdiktatúrát. „Nekünk csak egy lehet a kötelességünk, hogy beleilleszkedjünk az eseményekbe, és hogy a ránk rótt föladatokat jól oldjuk meg.”^4
4 Népszava, 1919. március 22.

A Munkástanács hangulata vitathatatlanul az új forradalom mellett volt, örömmel fogadták az egységokmány felolvasását, Pogány rövid beszédét a Katonatanács délutáni üléséről, a kommunisták nevében szót kérő Bolgár Elek komoly, súlyos szavait. Az elnöklő Bokányi javaslatára közfelkiáltással szavazták meg a határozatot, s ezzel a munkásság kezébe vette a hatalmat.

Este 10 óra körül Garbai elnökletével összeült a két párt vezetősége. Itt már a történelmi elhatározás megvalósítása volt napirenden: mindenekelőtt kijelölték az új kormány tagjait, akik nem miniszterek, hanem szovjet mintára népbiztosok lettek, a kormányt pedig Forradalmi Kormányzótanácsnak nevezték, külsőségekben is minden módon megkülönböztetve az új, szocialista forradalmat a polgári rendszertől.

A megalakult kormányzótanács rögtön kiadta első rendeleteit. A statáriumról szóló rendelet szerint halállal bűnhődik mindenki, aki a Tanácsköztársaság parancsainak fegyveresen ellenszegül, felkelést szít, rabol vagy fosztogat. Ezt a rendelkezést nem hajtották végre betű szerint; fő célja az elrettentés volt. Elsősorban a forradalom osztályellenségei ellen irányult, de az orosz forradalom nehézségeit annak idején növelő anarchista vagy ösztönös népi igazságtevések, „kisajátítások” megelőzésére is, mint a szovjet példát követő másik rendelet, amellyel teljes szeszfogyasztási tilalmat léptettek életbe. Az értekezlet kimondta, hogy az egyesítő pártkongresszusig a kormányzótanács tölti be a pártvezetőség funkcióit. Az ideiglenesnek szánt határozatban a proletárdiktatúra egyik alapvető problémája tükröződik: az állami- és pártvezetés közti különbség a Tanácsköztársaság 133 napja során végig tisztázatlan maradt.

A kormányzótanács összetétele viszont a pillanatnyi körülményeket tükrözte; nevezetesen azt az egységokmány előtti szociáldemokrata elképzelést, hogy egypárt-kormányt alakítsanak, amelyben a kommunisták lojalitásának biztosítására és az új, „keleti” külpolitikai orientáció demonstrálására Kun Bélának ajánlják fel a külügyi tárcát. A szociáldemokrata népbiztosok 3/4 része a baloldal és a centrum vezetői közül került ki, a néhány jobboldali népbiztos csak kisebb jelentőségű szaktárcát kapott (közélelmezés, német kisebbség ügyei). A jobboldal politikai vezetői távol maradtak a diktatúra kormányától. A kormány jellegét erősen módosította a kommunisták javaslata, hogy szovjet mintára minden népbiztos helyettese is vegyen részt a kormány ülésén. Miután a 13 helyettes népbiztos közül 9 kommunista volt, megoldódott a kommunisták képviselete a kormányzótanácsban. A számaránynál sokkal fontosabb, hogy ezekben a forradalmi napokban mindenképpen a tömeghangulatra támaszkodó s előnyös helyzetüket jól kihasználó kommunistáké volt a döntő szó.

A szocialista forradalom békés győzelme
A kormányzótanács másnapi, március 22-i ülése már megelégedéssel állapíthatta meg, hogy a szocialista forradalom az egész ország területén békésen, ellenállás és vérontás, sőt jelentősebb rendzavarások nélkül győzött. (7-8 halottja volt a forradalomnak; ebből 6 a Nagykunság tanyáin, ahol szervezett szocialista mozgalom híján a szegénység haragja egy-két esetben összecsapott a régi rend védekező fegyvereseivel.) Március 21-e nem járt az egyéni és tömegszenvedélyek olyan kitöréseivel, mint 1918 novemberének első napjai.

A hatalom átvételének békés útja az első magyar szocialista forradalom legfontosabb sajátosságainak egyike. Alapjában véve az erőviszonyok alakulása, a forradalom ellenségeinek átmeneti erőtlensége tette lehetővé. Ez az egyszerűnek tűnő tény azonban rendkívül bonyolult áttételeken át érvényesült, és a forradalom vezérkarát dicséri, hogy villámgyorsan orientálódva megértette a helyzet parancsát, és annak engedelmeskedett, nem pedig a korábban kialakult sematikus elképzeléseknek.

A legilletékesebb: Lenin, helyeselte a merész döntést, sőt példaként állította más országok proletárjai elé: „… bármilyenek legyenek is azok a nehézségek, melyekkel Magyarországnak kétségtelenül meg kell küzdenie, mi itt a szovjethatalom győzelmén kívül, erkölcsi győzelmet is arattunk. A legradikálisabb, a legdemokratikusabb, megalkuvó burzsoázia elismerte, hogy a legnagyobb válság pillanatában, amikor a háborúban kimerült országot újabb háború fenyegeti, a tanácshatalom történelmi szükségszerűség.”^5
5 Lenin Összes Művei. 38. köt. 2. kiad. Bp. 1973. 205.

A békés győzelem első feltétele, természetesen, a forradalom táborának ereje és egysége. A forradalom tömegbázisa a győzelem első napjaiban és heteiben volt a legszélesebb s a legszilárdabb. A munkásosztály szinte egy emberként vállalta a diktatúrát. A háború és az azt követő gazdasági válság hatására nemcsak a szó szoros értelmében vett proletárok helyeselték a kapitalista magántulajdon rendjének felváltását a köztulajdon rendjével, hanem az urak háborújában szenvedett katonák, a rokkantak és hadiözvegyek, a lerongyolódott kisemberek, a kisfizetésű kereskedelmi, hivatali, ipari alkalmazottak is, akiknek helyzete viszonylagosan a munkásokénál is többet romlott, a cselédek és a társadalom más páriái, akik csak az első forradalomban ébredtek emberi öntudatra. A szegényparasztság a földért vívott harc győzelmét látta március 21-ben.

Paradox módon a forradalom békés győzelmét segítette az ország reménytelen külpolitikai helyzete, a nemzeti katasztrófa. A Vix-jegyzéket csak forradalmi, szocialista kormány utasíthatta vissza. A nagybirtok és a nagytőke ekkor már elég világosan látta, hogy számára nincs más választás, mint a győztesek által kijelölt határok elfogadásával beilleszkedni a bolsevizmus ellen harcolók frontjába, de miután a háborúban fő érve a történelmi határok védelme volt, önmagának adta volna meg a politikai kegyelemdöfést, ha a proletárkormány honvédő felhívásával úgy száll szembe, hogy a jegyzék elfogadását javasolja.

A szélesebb polgári-középosztályi rétegek, a polgári értelmiség politikai spektrumában ekkor nem a szocializmussal való szembenállás, hanem az ellenforradalmi reakcióval szemben elfoglalt álláspont volt a meghatározó. Ezt bizonyítja, hogy már a március közepén kialakult „választási” hangulatban mindinkább elszigetelődött a Bethlen—Lovászy—Heinrich-féle jobboldali blokk. Lovászy, aki a Károlyi-párt szakadásakor Károlyi óriási tekintélye ellenére is magával vitte a többséget, most egymás után vesztette el híveit, s legszívesebben maga is visszafordult volna; Nagyatádi Szabó István szakított a Pallavicini-féle „kisgazdákkal”, és határozottan Károlyi mellé állt. A választásokon így a Polgári Blokk fő reménysége az egyházi támogatás maradt. A nemzetgyűlési választás elmaradása és az új forradalom azonban mérsékelte a klérus politikai szerepét. Csernoch hercegprímás befolyását a háttérből igyekezett érvényesíteni, hogy elkerülje az éles összeütközést a hatalommal. A klérus militáns élharcosait, gróf Mikes püspököt, Pehm (Mindszenty) hitoktatót már a Berinkey-kormány internáltatta. Az alsópapságot nem hagyta érintetlenül a forradalom szelleme; nem véletlen, hogy Persián Ádám, a polgári forradalom kormánybiztosa március 21-e után a katolikus alsópapság „magyar és proletár szívére” apellál, mikor az imperializmus — és nem a vallás — ellen harcoló Tanácsköztársaság támogatására szólítja fel. Az egyházak nem üdvözölték ugyan március 21-ét, de nem is gondoltak aktív ellenállásra. A politikában elszigetelődött uralkodó osztályok egyik fő támasza, az egyház, egyelőre a passzivitást választotta.

Másik fő támasza: az államapparátus és a tisztikar, szintén képtelen volt az aktív fellépésre. A civil államgépezetet megbénította egyrészt a Berinkey-kormány ingadozása, másrészt a munkás- és nemzeti (paraszt-) tanácsoknak már a fordulat előtt nagyra nőtt hatalma. A tisztek, bár többségükben nem voltak hívei a vörös forradalomnak, ragaszkodtak az egzisztenciájukat jelentő hadsereghez, s hazafiságból is — mely azonban a nacionalizmus jegyeit viselte — készek voltak részt venni a honvédelemben. Így a tisztikar legreakciósabb, a régi uralkodó osztályokhoz legszorosabban kötődő rétege sem szánta el magát ellenforradalmi fellépésre, hiszen az adott hangulatban nem számíthatott a parancsnoksága alatt álló egységekre. A „fehér” tisztek legmarkánsabb vezéregyénisége, Gömbös Gyula már a MOVE februári feloszlatása után Bécsbe menekült. Az aktív ellenforradalmi szervezetek (Székely Nemzeti Tanács, Felvidéki Liga, ÉME, MOVE), az egyetemi és papi csoportok a március 21. utáni napokban nem hallattak magukról.

Az ellenforradalom gyengeségét pillanatnyi helyzetén túl mélyebben fekvő ok is magyarázza. 1918 előtt tömegpártok, tömegszervezetek hiányában — az egyházaktól eltekintve — az uralkodó osztályok fő eszköze az államapparátus volt. A Monarchia összeomlása után azonban csonka magyar államapparátus maradt: a hadsereg zöme nem tartozott a magyar államhoz; nem volt önálló magyar külpolitikai apparátus; a legyőzött államok közül Magyarország szinte az egyetlen volt, amelynek uralkodó körei nem rendelkeztek kiépített nyugati kapcsolatokkal. Az országhatárok megváltozása szétzilálta az amúgy is Bécs, sőt egyre inkább Berlin gyámkodásához szokott uralkodó osztályok sorait. A harcedzett, a forradalomban öntudatosabbá és szervezettebbé váló munkásosztállyal szemben nem állt politikailag szervezett, önálló, modem tőkésosztály, az ellenforradalom harcképes osztagai sokkal inkább a letűnő arisztokráciához és dzsentri réteghez kapcsolódtak még. Ez a körülmény elősegítette ugyan a forradalom békés diadalát, de hamarosan megmutatkozott, hogy hiba volt lebecsülni a megdöntött régi rendszer erejét és tartalékait.

Magyarországra is vonatkozott Lenin figyelmeztetése egy 1919 májusában mondott beszédében: „A nagy forradalmak, még ha békésen kezdődtek is, mint a nagy francia forradalom, ádáz háborúkkal végződtek, amelyeket az ellenforradalmi burzsoázia indított.”^6
6 Lenin összes Művei. 38. köt. 2. kiad. Bp. 1973. 349.202

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!