A fasiszta „új rend” Európában

A fasiszta „új rend” Európában
(Idézet: Világtörténet 10. kötetéből)

4. A fasiszta „új rend” Európában
A német fasizmus tervei és megvalósításuk
A hitleri Németország hatalmas területekre terjesztette ki uralmát Európában. A meghódított országokban közel 128 millió ember élt. Hitlerék most már nekiláttak, hogy tetőtől talpig fasizálják ezeket az országokat: megvalósítsák az „új európai rendről” szőtt terveiket.

A meghódított területeken gyakorlatilag „uralkodó fajjá” lettek a németek. A többi népre részben az elnémetesítés, részben a rabszolgasorba döntés, részben a kiirtás várt. Azokon a területeken, amelyeket a hitleristák bekebeleztek vagy bekebelezni szándékoztak, végrehajtották a „lakosságcserét”: az őslakosságot tömegesen kitelepítették, és németeket költöztettek a helyükre. Másutt megkezdték a lakosság tervszerű irtását. A megszállt országok zsidó lakosságát — miként előzőleg a németországi zsidókat — minden állampolgári joguktól megfosztották, gettókba zárták vagy különleges táborokba szállították, ahol éhség, kínzások, erejükön felüli rabszolgamunka várt rájuk, majd végső soron a fasiszta hóhérok kezétől kellett elpusztulniuk. Himmler, az SS birodalmi vezetője cinikusan jelentette ki egyik beszédében: „Hogy a többi nép jólétben él-e vagy éhen pusztul, ez engem egyedül egy szempontból érdekel. Szükségünk van rájuk, mint szolganépekre, akik nekünk dolgoznak. Egyébként ez az ügy engem nem érdekel.” A fasizmus ellenfeleit, elsősorban a kommunistákat, mindenütt kíméletlenül gyilkolták.

Hogy a lakosságot visszarettentsék az ellenállástól és minden módon megfélemlítsék, bevezették a kollektív felelősség és a túszszedés rendszerét. Minden cselekményért, amelyet a maguk szempontjából ellenségesnek minősítettek, a város vagy a helység egész lakosságának kellett fizetnie. Ha a megszálló hadsereg egy katonáját vagy tisztjét, vagy a megszálló hatóság tisztviselőjét megölték, tucatszám és száz szám lőtték agyon a túszokat. Németországban és a megszállt országokban a koncentrációs táborok sűrű hálózatát állították fel (Dachau, Sachsenhausen, Buchenwald, Mauthausen, Nordhausen, Flossenbürg, Ravensbrück, Auschwitz, Lublin és sok más tábor).

Gazdasági téren az „új európai rend” azt jelentette, hogy a németek kirabolták a megszállt országokat: elvitték az élelmiszert és a nyersanyagokat, az ipari felszerelést, a művészeti alkotásokat. Az üzemek a német monopóliumok zsákmányává lettek. Németország saját gazdaságának agrár- és nyersanyagtermelő függvényévé igyekezett változtatni a leigázott országokat. A helyi ipart csak olyan mértékig tűrte meg, amennyire saját hadigazdaságának szüksége volt rá. A megszállt országok egész gazdasági életét a német hadigazdasági szervek közvetlen irányítása alá helyezték.

A leigázott országokra nehezedett a német hadsereg fenntartásának roppant terhe. A lakosságot különböző büntetésekkel, hadisarccal, tömeges vagyonelkobzással sújtották. A mezőgazdaságot arra kényszerítették, hogy a német hadigazdaság szükségleteinek kielégítésére termeljen. A meghódított országok valutájának árfolyamát mesterséges rendszabályokkal leszorították, kedvezőtlen klíring-megállapodásokat kényszerítettek rájuk és így tovább.

Kegyetlenül kizsákmányolták és hatalmas tömegekben szállították át Németországba a munkásokat, 1940 októberében Németországban 2 200 000 külföldi munkás dolgozott, 1941. május 31-re számuk 3 033 000-re nőtt. Többségük kényszermunkásként dolgozott a német üzemekben. Különösen súlyos volt a szláv országokból odahurcolt munkások helyzete. Speciális táborokba zsúfolták, vég nélküli megaláztatásoknak tették ki őket, karszalagot kellett viselniük; olyan bért fizettek nekik, amely csupán töredéke volt a nyugat-európai munkások bérének, a németekéről nem is szólva. A legkegyetlenebb módon kizsákmányolták a hadifoglyokat is. A nemzetközi joggal ellentétben munkára kényszerítették őket katonai üzemekben s egyéb hadilétesítményeken is. 1940. május 31-én 348 000 hadifoglyot dolgoztattak, egy évvel később már 1 316 000-et. A külföldiek és hadifoglyok kényszermunkája mérhetetlenül nagy profitot hozott a német monopóliumoknak.

Uralmuk megszilárdítása érdekében a hitleristák arra törekedtek, hogy a megszállt országok kizsákmányoló osztályainak soraiból maguk mellé állítsák az együttműködésre hajlandókat; így épült ki a nemzeti érdekeket sárba tipró kollaboránsok rendszere. Elsősorban persze a helyi fasiszta és félfasiszta szervezetekre, támaszkodhattak. E téren a hitleristák Norvégiában szerezték az első tapasztalatokat: Quisling, a norvég Nemzetiszocialista Egyesülés főnöke, annyira kitüntette magát a megszállók parancsainak teljesítésében, hogy neve később minden együttműködő közös nevévé lett. A német megszállók sok országban — Szlovákiában, Hollandiában, Norvégiában, Franciaországban, Szerbiában, Görögországban — az általuk létrehozott, hatalomra segített, illetve általuk támogatott kormányokon keresztül hajtották végre politikájukat.

A hitlerista propaganda igyekezett elhitetni a meghódított népekkel, hogy a nyugati népek érdeke közös: Európának — német vezetéssel — egyesülnie kell a „kommunista veszély” ellen. Ilyen módon a németeknek gyakran sikerült is a maguk oldalára vonniuk a helyi burzsoázia egyes csoportjait, amelyek hittek a németek végső győzelmében, és megpróbáltak beilleszkedni az „új európai rendbe”.

A német fasiszták ugyanakkor tömegterrort alkalmaztak annak elérésére, hogy a népek beletörődjenek uralmukba, és az „új rend” engedelmesen dolgozó rabjaivá legyenek.

Csehszlovákia
A megszállók leplezetlen és kíméletlen gyarmati rendszert vezettek be az úgynevezett Cseh-Morva Protektorátusban. A német monopóliumok gyakorlatilag az ország egész gazdaságát bekebelezték. A „német élettér” biztosítása végett tervet készítettek a cseh nép kiirtására. A kivégzés, a bebörtönzés és a koncentrációs táborokba zárás mindennapos jelenséggé lett. Csehszlovákia legjobb fiait, a haladás harcosait szisztematikusan irtották; elsősorban a kommunistákat keresték halálra. 1941 végéig több mint 200 000 cseh munkást vittek Németországba, kényszermunkára. Felszámolták a cseh munkásosztály politikai jogait, amelyeket korábban oly kemény harccal vívott ki. A munkanap 10—12 óra lett, az elsőrendű közszükségleti cikkek ára megsokszorozódott. 1941 közepére a munkabér 30—40 százalékkal nőtt, míg az árak 100 százalékkal emelkedtek. A mezőgazdasági termékek alacsony kényszerbeadási ára következtében sok parasztgazdaság tönkrement. Egyes vidékeken a megszállók elvették a parasztok vagyonát, elűzték őket földjeikről, s német telepeseket ültettek a helyükre. A nyersanyaghiány, az üzemek bezárása és az adók emelkedése a kis- és középpolgárságot is sújtotta.

Szlovákiában — amelyből formálisan Németországgal szövetséges „független” államot csináltak — az első időben óvatosabban léptek fel a németek. A nemzeti elnyomás itt leplezettebb volt, s a fizikai megsemmisülés veszélye sem volt olyan szembeötlő, mint a cseh protektorátusban. Az önálló szlovák állam proklamálása sok emberben a nemzeti függetlenség illúzióját keltette. Mikor azután Németország követelni kezdte, hogy a szlovákok is vegyenek részt az agresszív fasiszta politika megvalósításában, megmutatkozott ennek a „függetlenségnek” a csalóka volta. A Németországba irányított élelmiszer-szállítmányok és a Lengyelország elleni háborúban való részvétel terhei erősen rontották Szlovákia gazdasági helyzetét. Megdrágult a hús, a burgonya, a ruha, a cipő. A közszükségleti cikkek árai még a fasiszta sajtó adatai szerint is 1940 januárjára 54 százalékkal emelkedtek a két évvel korábbi szinthez viszonyítva. A szlovák munkásokat éppúgy Németországba vitték kényszermunkára, mint a cseheket, 1941 végén a kihurcolt munkások száma elérte a 100 000-et.

A szlovák nagyburzsoázia igyekezett alkalmazkodni az „új rendhez”. A háborús profit arra csábította, hogy gazdaságilag és politikailag együttműködjön a német imperialistákkal. Képviselői: Hacha, Beran, Tiso, Mach és más kollaboránsok beléptek a szlovák bábkormányba, és segítették a hitleristák uralmának megszilárdítását a cseh és a szlovák nép fölött. A tömegek azonban egyre hevesebben gyűlölték a német megszállókat. Szlovákiában is érlelődtek a népi felszabadító mozgalom feltételei.

Kárpát-Ukrajnát a magyar fasiszták szállták meg és csatolták országukhoz. Itt is a terror rendszerét vezették be, társadalmilag és nemzetileg elnyomták Kárpát-Ukrajna népét. Kirabolták az ország természeti kincseit, elvitték az élelmiszert, a jószágállományt, a fát, a sót, kényszermunkára hajtották a kárpát-ukrán nép tízezreit. A parasztokat arra kényszerítették, hogy a magyar földbirtokosoknak dolgozzanak. Erőszakkal próbálták elfojtani a rokonság tudatát, amely a kárpátukránokat az ukrán nép egészéhez köti. Börtönökben és internáló táborokban pusztították a békés nép legjobb fiait.

Lengyelország
A német fasiszták Lengyelországban a legkíméletlenebb módon fogtak hozzá az „új rend” megvalósításához. A lengyel államot felszámolták. Egy 1939. október 8-án kelt dekrétummal bekebelezték Németországba a lengyel területek jelentős részét: a poznani, a pomerániai, a sziléziai és a lódzi vajdaságot, továbbá a kielcei és varsói vajdaság egyes területeit, összesen mintegy 9,5 millió lakossal. Az október 12-i dekrétum a többi lengyel területet főkormányzóság néven rendelte alá Németországnak (1940. szeptember 18-tól hivatalosan is a Német Birodalom Főkormányzóságának nevezték). Itt mintegy 12 millió ember élt.

Egyetlen megszállt ország sem szenvedett annyit, mint Lengyelország. A Németországhoz csatolt földekről 600 000 lengyelt űztek el a legkegyetlenebb módon. Megkínozták őket, sokukat legyilkolták, vagyonukat elrabolták. Helyükre volksdeutschokat telepítettek.

A főkormányzóságot a német ipar élelmiszer- és nyersanyagtermelő függvényévé akarták változtatni. Tervük az volt, hogy a lengyel őslakosság egy részét kiirtják, az ő helyükre is német telepeseket ültetnek, a megmaradt lengyelek pedig majd ezeknek dolgoznak.

Hitler dekrétumai nem csak az állami tulajdont sajátították ki Lengyelországban. A megszállók magántulajdonába mentek át a bankok és hitelintézetek, 294 ipari nagyüzem, 9000 középüzem, 76 000 kisipari vállalat és műhely, 9120 nagykereskedelmi és 112 000 kiskereskedelmi cég.

A Németországhoz csatolt részeken a lengyeleket teljesen megfosztották a földtulajdon jogától, s megtiltották azt is, hogy bármilyen vállalkozás tulajdonosai legyenek. A főkormányzóság lakóira általános kényszermunka-kötelezettséget róttak, semmisnek nyilvánítva mindennemű munkaügyi törvényt. A munkanap 12 órás vagy még hosszabb volt. A nyomorúságos bérek a legminimálisabb életszükségletet sem elégítették ki. A legkisebb vétségért verték, internálták, agyonlőtték a munkásokat. Kiválogatták a leginkább munkaképesnek látszó férfiakat és nőket, s Németországba hurcolták őket kényszermunkára; 1939— 940-ben ez 950 000 embert érintett.

A mezőgazdaságot a német militarizmus szolgálatába állították. Több millió lengyel paraszttól kobozták el földjét, amelynek nagy részét a nagybirtokokhoz és a nagyparaszti gazdaságokhoz csatolták, illetve német telepeseknek juttatták.

A német fasiszták nem kímélték a lengyel kultúrát, tudományt és művészetet sem. Tűzzel-vassal igyekeztek elfojtani a lengyel nemzeti öntudatot. Megsemmisítették a kulturális emlékeket, könyvtárakat gyújtottak fel könyvritkaságaikkal együtt, múzeumokat, kastélyokat és képtárakat romboltak földig. Bizonyos számú ipariskola és elemi iskola kivételével a főkormányzóság minden iskoláját és tudományos intézményét bezárták. Megtiltották a könyvek és újságok kiadását. Lengyel nyelvű újságot csak maguk a megszállók nyomtathattak.

A németek már a megszállás első napjaiban megkezdték a népirtást. Bydgoszczban 1940 januárig 10 000 embert öltek meg, Pomerániában 23 000-et, Poznanban 10 000-et. Túszok kivégzése címén tömeggyilkosságokat hajtottak végre Wawerben, Varsó környékén és a lublini vajdaságban. A fasiszták első áldozatai a tudósok, művészek, tanárok, írók voltak. A megszállók egyik legfontosabb céljuknak tekintették a lengyel értelmiség elpusztítását.

Céltudatosan szították a nemzeti gyűlölködést: az ukránokat és a lengyeleket egymás ellen uszították, privilegizált csoportokat emeltek ki a lengyelek közül stb. Megkezdték a zsidó lakosság megsemmisítését; 1940—1941-ben felállították a gettókat. A varsói gettóba 450 000 embert zsúfoltak össze, a lódziba 160—180 000-et, a krakkóiba 20 000-et. A lengyel nép elborzadva és ellenállással fogadta a fasiszták antiszemita akcióit. Sok lengyel, élete kockáztatása árán is, segített az üldözött zsidóknak.

Dánia
A dán kormány tiltakozott a német behatolás ellen, majd gyakorlatilag megbékélt vele. A hitleristák kijelentették, hogy a dánok „az északi fajhoz tartoznak”, és igyekeztek együttműködésre bírni őket. Dániából afféle „mintaprotektorátust” akartak csinálni. Németország ígéretet tett, hogy tiszteletben tartja Dánia szuverenitását, és minimális mértékben avatkozik belső ügyeibe; a dán hadsereget nem fegyverezték le.

Dánia volt az egyetlen megszállt ország, ahol nem oszlatták fel a politikai pártokat. 1941 júniusáig még a Kommunista Pártot sem tiltották be.

Az uralkodó körök belenyugodtak a megszállásba, és felszólították a lakosságot, hogy működjék együtt a németekkel. A szociáldemokrata Stauning németbarát elemek bevonásával szélesítette ki koalíciós kormányát.

1940 nyarán a németek pénzügyi és vámuniót akartak létesíteni Dániával, de a dán kormánynak ezt sikerült elhárítania. A dán külkereskedelem azonban, minthogy az Angliába irányuló hagyományos export megszakadt, csaknem teljesen Németországnak és szövetségeseinek függő helyzetű szállítója lett. A németek olyan klíringegyezményt erőltettek Dániára, amelynek értelmében hitelbe — háború utáni elszámolásra — vihették ki a dán termékeket. A dán kormány más engedményekbe is belement azon a címen, hogy így őrzi meg az ország békéjét és belső rendjét.

De ebben a „mintaprotektorátusban” sem tartott sokáig a kishitűség és az opportunizmus. Fokozatosan ráébredt a dán nép is, hogy harcolnia kell nemzeti függetlensége visszaszerzéséért.

Norvégia
Norvégiában a németek a kollaboránsokra építették politikájukat, de itt még kevesebbre mentek vele, mint Dániában. 1940 nyarán hiába kísérleteztek, hogy — dán mintára — „törvényes” németbarát kormányt hozzanak létre Norvégiában. Kezdetben — éppen e cél érdekében — nem gátolták az úgynevezett adminisztratív tanács tevékenységét, amely a közrend fenntartására ügyelt a megszállt Norvégiában. Egy ideig úgy látszott, hogy ez az adminisztratív tanács a megszállók reményeinek megfelelően hajlandó lesz az együttműködésre. A norvég parlament, a storting többsége ugyanis, a megszállók nyomásának engedve, azzal a kéréssel fordult az emigrációba vonult királyhoz, hogy ideiglenesen mondjon le a legfőbb hatalomról. VII. Haakon király azonban nem engedett. A parlament, az adminisztratív tanács, a megszállók és á norvég fasiszták között végül is megszakadtak a tárgyalások. 1940. szeptember 25-én a megszállók felszámolták az adminisztratív tanácsot, s a Quisling-párt kivételével betiltották a politikai pártokat; Terboven birodalmi biztos új, bábtanácsot szervezett maga mellé. Quisling nyíltan hirdette, hogy pártja fasiszta mintára kívánja átalakítani az ország kormányzását, a társadalmi szervezeteket és az egész társadalmi-politikai életet.

A megszállók tehát egyedül a quislingistákra támaszkodhattak, akik most már tökéletesen lelepleződtek a nép szemében.

Belgium, Hollandia, Luxemburg
Belgiumban, miután a hadsereg kapitulált s a Pierlot-kormány elmenekült, a megszállók lettek az ország korlátlan urai. A hadműveletek befejeződésével az ország tengermelléki részét a megszállt Észak-Franciaországgal közös igazgatás alá rendelték. A Belgium délkeleti részén fekvő Eupen, Malmédy és Saint-Vith környékét Hitler 1940. május 18-i dekrétuma értelmében Németországhoz csatolták.

A németek együttműködést akartak létesíteni a belga burzsoáziával. Az acélipar, a vegyipar és a szénbányászat mágnásai el is fogadták a németek javaslatait, és kiszolgálták a német hadigépezetet. De Man, a belga Szocialista Párt vezetője csatlakozott a kollaboránsokhoz, magatartásával megosztva pártját és zavart keltve a munkások egy része és a kispolgárok között. Kihasználták a hitleristák a flamandok és a vallonok közti viszályt is. A fasiszta csoportok — elsősorban a Flamand Nemzeti Szövetség, amelybe 1941 májusában a többi fasiszta szervezet is beolvadt — tevékenyen támogatták a megszállókat.

Gazdasági ügyekben a megszállók nyugodtan támaszkodhattak a tovább működő belga közigazgatásra, különösen a főtitkárokra, akik a gazdasági élet egyes ágait irányították.

A németek a belgákkal fizettették meg a megszállás költségeit. Ezen a címen már az első 19 hónapban roppant összeget hajtottak be: 30 milliárd belga frankot. Tömegesen vetettek ki büntetéspénzt és sarcot. Liége és Verviers lakóinak például 3 millió belga frankot kellett fizetniük a közlekedési hálózatot ért egy-egy rombolás miatt. A belga acélt, színesfémeket, gépeket, autókat, traktorokat hosszú szerelvények szállították Németországba. Azokat az üzemeket, amelyeket a németek nem tudtak hadigazdaságuk szolgálatába állítani, becsukták, és sok ezer munkást utcára tettek. 1941-ben 1 200 000 munkanélküli volt Belgiumban. Rengeteg munkást hurcoltak el Németországba és dolgoztattak az úgynevezett munkatáborokban.

Hollandiában a megszállók polgári közigazgatást létesítettek, amelynek az volt a feladata, hogy minél szorosabban a fasiszta Németország oldalára állítsa a holland népet, s ugyanakkor — a „törvényes” holland kormány nevében — jogot formáljon a gazdag holland gyarmatokra. Holland kormány azonban a megszállás öt éve alatt sohasem jött létre, jóllehet Seyss-Inquart, a Hollandia nyakára ültetett reichskommissar hivatalosan úgy szerepelt, mint a német kormányfőnek a holland kormány mellé rendelt megbízottja. A Seyss-Inquart vezette megszálló hatóságok a háború előtti holland államapparátus segítségével irányították az országot, azzal a különbséggel, hogy a miniszterek helyét főtitkárok vették át. Hogy tömegbázist teremtsen magának, Seyss-Inquart támogatni kezdte a Mussert vezetése alatt álló holland fasiszta szervezetet. Minthogy azonban a holland nép nem volt hajlandó követni Mussertet, a fasiszta szervezet mindvégig jelentéktelen maradt. Taglétszáma a megszállás első hónapjaiban 30 000-ről 50 000-re nőtt, itt aztán megrekedt. Seyss-Inquart erre elhatározta, hogy új politikai szervezetet hív életre, az úgynevezett Németalföldi Uniót. Ezt az egyházi körök, a háború előtti polgári pártok, sőt a Szociáldemokrata Párt vezetői is hajlandók voltak támogatni. 1940 júliusában a Németalföldi Unió nyilatkozatot tett közzé, amelyben kijelentette, hogy lojálisan kíván együttműködni a megszálló hatóságokkal. Az országban azonban érlelődött már az ellenállási mozgalom, hogy meghiúsítsa az együttműködési terveket.

Luxemburgban — mint másutt is — a megszállók első dolga az volt, hogy rekvirálták az élelmiszert, az üzemanyagot stb. A fémipari üzemek a német monopóliumok kezére jutottak. 1940 augusztusában Luxemburgot német polgári közigazgatás alá helyezték, félévvel később pedig — hozzácsapva Koblenz—Trier vidékéhez — beolvasztották az újonnan létesített Moselland nevű közigazgatási egységbe.

A hitleristák teljesen el akarták németesíteni Luxemburgot. Megalakították az úgynevezett Volksdeutsche Bewegungot (a „népi németek mozgalmát”), amelybe beléptették a lakosságot. Aki nem lépett be, az a legjobb esetben elveszítette munkáját. A politikai megbízhatatlanság legkisebb gyanúja elég volt, hogy bárki koncentrációs táborba vagy kényszermunkára kerüljön. Több száz: családot áttelepítettek Németországba, helyükbe birodalmi németeket hoztak.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!