A kommunista erkölcs elvei és normái – a kollektivizmus
A szocializmus gazdaságát a kommunista párt irányításával a népi demokrácia államának szervezésében a dolgozók kollektívák működtetik a dolgozó nép szükségleteinek kielégítésére. A gazdasági válságok elkerülése érdekében a népgazdaságot, a nép szükségleteinek és a rendelkezésre álló lehetőségek figyelembe vételével megtervezik. A szocialista állam vezetőit a dolgozó nép legjavából kell kiválasztani, akik elkötelezetten a nemzet és a dolgozók érdekeit tartják szem előtt. Sajnos ez nem teljesült a szocializmusban, a kommunista párt és a szocialista állam vezetői közé befurakodtak a nép ellenségei, akik végül magukhoz ragadták a gazdasági és a politikai hatalmat, polgári „demokrácia” álcája alatt kapitalista diktatúrát valósítottak meg. A dolgozó nép proletárrá, bérrabszolgává változott és boldogan szavaz a választásokon kifosztóikra. Azt hitették el bérrabszolgákkal, hogy a korbács és kifosztóik élősködése a boldogulásuk záloga.
„…A szocializmus országában a nép és az állam érdekei azonosak, a közérdek egyidejűleg állami érdek is és viszont.
… A kollektivizmus szellemében való nevelés feltétele, hogy az egyén szoros kapcsolatban legyen a közjóért, a nép érdekeiért harcoló kollektívával.
… A kommunizmusért vívott harc, melyet a gazdasági fejlődés tett szükségessé, elképzelhetetlen az egyes közösségek, az egész népakarat- és cselekvési egysége nélkül. Egységes cél, egységes akarat, cselekvési egység, egységes fegyelem — ezek az igazi kollektíva legfőbb vonásai.
… Az erkölcsi és politikai egység további erősítésének és a kommunizmus felsőbb szakaszára való áttérésnek egyik legfontosabb feltétele, hogy az ország dolgozóit a kollektivizmus szellemében, a közérdek szolgálatának szellemében, az egyéni érdek és a közérdek összehangolásának szellemében neveljük, és harcoljunk a dolgozók tudatában meglevő individualista csökevények ellen.
… A szocializmust az emberi igények kibontakozása és sokrétűsége, nem pedig azok korlátozása és egyenlősítése, a szükségletek teljes kielégítése, nem pedig ezek kielégítésének megtagadása jellemzi.
… kommunista etika ezt mondja: legyen gondod mindenekelőtt a társadalmi érdekekre, tekintsd azokat legfőbb érdekednek, s ezzel a közjót és egyben saját javadat is szolgálod.
… Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a szocializmus nem fojtja el az egyéni érdekeket, hanem azok minél tökéletesebb kielégítésére törekszik. A szocializmus egyik legfontosabb követelése nem az egyéni érdekek mellőzésében, hanem az egyéni érdekeknek a társadalmi érdekekkel való helyes összeegyeztetésében, összehangolásában jut kifejezésre.
… a boldogság fogalma a szovjet emberek s a világ kiváló kommunista harcosai szemében elválaszthatatlan a közös ügyért vívott harctól, a társadalmi kötelességteljesítéstől.
… A kizsákmányoló osztályok etikai elméletei a kötelesség fogalmát mindig összekapcsolják az alázatosság, a béketűrés, a kizsákmányolókkal szembeni engedelmesség hirdetésével, arra használják fel ezt a fogalmat, hogy az uralkodó osztály érdekeit védelmezzék, s elvonják a tömegeket a kizsákmányolók társadalmi és államrendje elleni forradalmi harctól.
… A burzsoázia szívesen beszél háború idején a hazafias kötelességről, de ugyanakkor minden igyekezetével azon van, hogy megszedje magát a hadiszállításokon, és még a hazaárulástól sem riad vissza, ha önző osztályérdekei úgy kívánják. Hitler amerikai üzleti kapcsolatai
… a kapitalizmus érdekeit szolgáló valláserkölcs azt akarja elhitetni a tömegekkel, hogy az egyes emberek kötelességét teljes mértékben a társadalomban elfoglalt helyzetük határozza meg: a munkás, a farmer, a tanító — ki-ki azt teszi a maga helyén, amit követelnek tőle. A munkásnak és a farmernek becsületesen kell dolgoznia, hogy munkája gyümölcseit „becsületesen” élvezhessék a nagyiparosok és a pénzmágnások; a tanítónak arra kell törekednie, hogy elködösítse tanítványainak tudatát a tőkés társadalom „megszentelt” alapjainak megingathatatlanságába vetett hittel. Mondjatok le a szocializmusról szőtt ábrándokról, mondjatok le a tőke ellen folytatott harcról, törődjetek bele rabszolga-helyzetetekbe — íme, ilyen tartalommal töltik meg a „kötelesség” fogalmát a „keresztényi erkölcs” különböző válfajainak burzsoá prédikátorai.
… A kommunista szemében a kötelesség fogalma az öntudatos, haladó gondolkodású emberek alapvető kötelességeit jelenti, azokét, akik a haladást, a néptömegek javát akarják szolgálni. A különböző országokban küzdő kommunista harcosok kötelességén azt a kötelességet értjük, amely hazájukkal, népükkel, a marxista párttal, a Szovjetunió vezette demokratikus, szocialista béketábor közös ügyével szemben reájuk hárul.
… A meggyőződés által alátámasztott erkölcsi kötelesség az ember belső ösztönzőjévé, legbensőbb érzésévé válik. A kapitalista társadalomban a munkás mindaddig a tőke rabja, míg nem ébred tudatára a tőke elleni harc szükségességének, míg nem vesz részt ebben a harcban. Az ilyen munkást még nem hatja át az osztályával szembeni kötelességérzet. Ha az embernél, ugyanúgy mint a lónál, „a sarkantyú és a kenyér a lelkiismeret egyedüli ösztökéje”, akkor ez a helyzet, Marx szavaival élve, „teljesen megbénítja a kötelességérzetet”
… Csak a szilárd meggyőződés, a kommunizmus legyőzhetetlenségébe vetett mélységes hit teheti az embert a kommunizmus önfeláldozó harcosává. Ezt a meggyőződést a marxista—leninista elmélet adja meg, amelynek fejlődése elválaszthatatlan a munkásosztály, a dolgozók felszabadító harcától.
… A társadalmi kötelesség előbbre való mindenfajta szűk hivatali vagy helyi érdeknél. Ha a társadalmi kötelesség helyett különféle helyi érdekeket tartunk szem előtt, vagyis ha lemondunk az egész társadalom, a nép, a szocialista állam közös érdekeiről, ha nem szívesen segítünk más üzemeknek, kerületeknek stb. az egész nép érdekeit szolgáló feladatok megoldásában — az ilyen magatartás összeegyeztethetetlen a Kommunista Párt hagyományaival.
… Minthogy a becsület fogalma a kommunista szemében elválaszthatatlan a kötelesség fogalmától, ezért a nép, a szocialista haza, a szovjet állam iránti társadalmi kötelesség teljesítése minden kommunistának és minden öntudatos embernek becsületbeli ügye. A szovjet rendben vált a történelem folyamán először mindenki számára kötelességgé és becsület dolgává, a társadalom létének alapvető feltételévé és a társadalmi erkölcs legfőbb alapjává a munka.
… A lelkiismeret azt jelenti, hogy az ember (vagy valamely közösség) erkölcsi felelősséget érez a társadalommal, embertársaival szemben tanúsított magatartásáért. A szovjet emberek és a különböző országokban élő kommunista harcosok lelkiismerete elválaszthatatlan a kötelességtudattól, a néppel, a hazával, a marxista párttal, az emberiség boldog jövőjéért küzdő harcosok seregével szembeni kötelesség felismerésétől.
… A kommunista etika következetesen harcol mind a lelkiismeret vulgáris materialista tagadása ellen, melynek alapja annak feltételezése, hogy a világban elkerülhetetlen szükségszerűség uralkodik, amely még az emberi cselekedetek viszonylagos szabadságát is lehetetlenné teszi, mind pedig a lelkiismeret idealista meghatározása ellen, amely szerint a lelkiismeret az ember belső, osztályoktól és történelmi körülményektől független vádlója, az emberi akarat korlátlan szabadságának bizonyítéka.
… a szükségszerűség marxista—leninista értelmezése egyáltalán nem zárja ki sem a tudatos cselekvést, sem az emberi cselekedetek mérlegelését, sem a lelkiismeretet.
… a burzsoázia nem ismer más kapcsolatot az emberek között, mint a rideg készpénzfizetést, következésképpen a burzsoá „lelkiismeretét” állandóan háttérbe szorítják a vagyonszerzés érdekei.
… A tömegeknek a szocialista munkafegyelemre való nevelése elválaszthatatlan az anyagi érdekeltség elvének, a legjobb dolgozók anyagi és erkölcsi ösztönzésének helyes alkalmazásától. Elválaszthatatlan a haza, a kommunizmus ügye iránti odaadásra való neveléstől is. Lenin megállapítása szerint a szigorú fegyelem alkalmazásának és megtartásának legfőbb feltétele a munkásosztály, a kommunizmus ügye iránti odaadás. Ennek alapján teremtette meg a szovjet társadalom azt a magasrendű, tudatos fegyelmet, amelynek kialakítására a tőkés társadalom sohasem volna képes.
… A társadalmi tulajdonhoz való viszonyban az egyénnek a társadalomhoz, a társadalmi érdekekhez való viszonya jut kifejezésre. A társadalmi, szocialista tulajdonnak, a szovjet társadalom megingathatatlan alapjának gondos kezelése a kommunista erkölcs egyik legfontosabb követelménye, a szovjet ember magatartásának egyik legfontosabb szabálya.
… A szovjet társadalom legfőbb értéknek az embert tartja, de megköveteli, hogy az ember a leggondosabban bánjék a szerszámokkal és a termelőeszközökkel …
… A Szovjetunió Alkotmánya, amely lerögzítette a szovjet rend vívmányait, a szocialista tulajdont a szocialista társadalom szent és sérthetetlen alapjának nyilvánította.
… A kollektivizmus elve tehát az emberek szolidaritását, a társadalmi érdekek iránti odaadását juttatja kifejezésre, következésképpen a szocializmus gazdasági rendje, a szocialista állam iránti odaadásukat is kifejezi.”
***
(idézet: A Kommunista Erkölcs Alapjai című könyvből)
A kollektivizmus mint a kommunista erkölcs elve
a) A kollektivizmus fölénye a burzsoá individualizmussal szemben
Az emberi tudatban és magatartásban megnyilvánuló kollektivizmus az emberek szolidaritását, a társadalmi érdekek iránti odaadását fejezi ki. A termelőeszközök magántulajdonának individualizmus felel meg az emberek tudatában és magatartásában egyaránt; a termelőeszközök társadalmi tulajdonának a kollektivizmus elve felel meg, mely szöges ellentéte a burzsoá individualizmusnak. Az individualizmus elve keresztül- kasul áthatja a kizsákmányoló osztályok erkölcsi nézeteit és elméleteit; a kollektivizmus elve kifejezi a kommunista erkölcs legfontosabb sajátosságát, kifejezi az egyénnek a társadalomhoz való új viszonyát, amelyet a szocialista rend nevel ki az emberekben13.
13 A „kollektivizmus” terminust néha a szocializmus szinonimájaként használják, vagyis ez a terminus rámutat a termelési folyamatnak a termelőeszközök társadalmi tulajdonán alapuló társadalmi, kollektív jellegére. Ezzel a terminussal fejezzük ki a Kommunista Párt részéről történő politikai vezetés kollektív jellegét is (a kollektivitás mint, a pártvezetés elve). Itt a kollektivizmust mint a kommunizmusért harcoló és a kommunista társadalmat építő emberek magatartási elvét vizsgáljuk.
Az individualizmus az egyéni boldogulásra való törekvést a társadalom érdekei fölé, az egyén érdekeit (egyénen az osztálytársadalom történetében mindig a kizsákmányoló kisebbséghez tartozó egyént kellett érteni) a közérdek fölé helyezi. Amióta a társadalom ellenséges osztályokra szakadt, az uralkodó osztályok képviselőinek magatartását mindig az egyéni érvényesülés elve szabta meg. Ez az elv csekély kivétellel valamennyi Marx előtti etikai rendszeren végigvonul, és különösen világosan jut kifejezésre a burzsoá ideológusok által alkotott etikai rendszerekben; ezeknek a rendszereknek az a rendeltetésük, hogy igazolják annak a társadalomnak a létjogosultságát, melyben a közösség érdekeit alárendelik az önző egyéni érdekeknek. A burzsoá moralisták a filozófia és az etika középpontjába a burzsoá egyént állítják, akinek jogában áll megszedni magát és tönkretenni másokat, s mindenképpen helyeslik vagy fellengzős frázisokkal takargatják ennek az „egyénnek” rabló megnyilvánulásait.
A világirodalom legjobbjai nagy művészi erővel leplezik le a kizsákmányolok tudatában és magatartásában megnyilvánuló individualizmust, a hol nyíltan cinikus, hol pedig kenetteljes frázisokba és illemszabályokba burkolt ragadozó erkölcsöket. Shylock (Shakespeare), Gobseck (Balzac), a fösvény lovag (Puskin), Csicsikov (Gogol), a Razuvajevek és a Kolupajevek (Scsedrin) — mind-mind a különböző történelmi korok uralkodó osztályaira jellemző individualizmus megtestesítői. Gorkij „Klim Szamgin élete” című regényében mély emberismerettel leplezte le az embereket megvető, gerinctelen, kétkulacsos és üres lelkű intellektuel individualizmusát.
A polgári társadalom ellentmondásainak kiéleződésével a burzsoá individualizmus az etikában (és az egész burzsoá ideológiában) mindinkább az embergyűlölet és a rablás nyílt védelmezésévé, a dolgozók kizsákmányolásának, a hódító háborúknak és a gyarmati fosztogatásnak cinikus dicsőítésévé válik. Így jelentkezik az imperializmus ideológusainál, Nietzschénél, továbbá az amerikai és az angol imperializmus számos mai ideológusánál.
A reakciós burzsoázia mai ideológusai, akik műveikben az imperializmus korának jellemző tüneteit — a politikai reakció fokozódását és az államrend fasizálódását tükrözik, az embertelen individualizmussal együtt a totalitarizmust, vagyis a „kiválasztottak” („felsőbbrendű emberek”, „elit”, „uralkodásra termett fajok” stb.) kasztjának, ennek a mindenfajta erkölcsön kívül álló és a tömegeket „testületileg kizsákmányoló” kasztnak az uralmát hirdetik. A burzsoázia néha még azzal is megpróbálkozik, hogy ezt „az individualizmus leküzdéseként” tüntesse fel. A valóságban azonban ez nem más, mint kísérlet arra, hogy megmentsék az embertelen individualizmus elvén alapuló társadalmat, amelyre a történelem már rég kimondta a halálos ítéletet.
Abban a harcban, melyet a dolgozó tömegek a kizsákmányolás és az elnyomás alóli felszabadulásukért vívnak, erősödik a szolidaritás érzése, s utat tör magának a kollektivizmus elve. Az elnyomott tömegek legjobb képviselői, a tömegek felszabadulásáért folytatott küzdelem élharcosai arra tanították a becsületes embereket, hogy minden egyéni érdeket rendeljenek alá a nép ügyéért folytatott harc érdekeinek. „Inkább fel se nőjön az olyan — írta Csernisevszkij —, akire nincsenek hatással a társadalmi életről formált gondolatok, akire nincsenek hatással olyan érzelmek, amelyek arra késztetik, hogy részt vegyen a társadalom életében. Ha az én megfigyeléseim s tevékenységem köréből hiányoznék az eszme és a lendület, mely a társadalom javát célozza (vagyis ha nem volna bennem állampolgári öntudat), akkor mi maradna számomra? Mi maradna megfigyeléseim tárgyául? Mi az, amiben részt vehetnék? Egyes személyek aprólékos viszonyai, zsebükre, hasukra és elveikre irányuló gondjaik”14.
14 Csernisevszkij. Válogatott esztétikai tanulmányok. Szikra 1950. 223. old.
Csernisevszkij azt tartotta, hogy korának legtöbb művelt embere, még a jó képességű, s a legbecsületesebb ember is azért vált ernyedt, jellemtelen és erkölcsileg züllött emberré, mert élete során sohasem érzett közösséget a társadalom érdekeivel.
Szaltikov-Scsedrin, a zseniális orosz szatíraíró szenvedélyesen ostorozta korának társadalmát, melyben az emberek „a csend és a rend” szellemében, nem pedig a közérdek szolgálatának szellemében nevelkedtek. „Az a társadalom, melyben megszűnik a nemes gondolatok és érzelmek szükségessége . . . tehetetlen, ernyedt, erőtlen; az a társadalom fokozatosan bomladozó hulla, és semmi más”15.
15 Szaltikov-Scsedrin Művei. 9. köt. „Pravda” kiadás. 427. old.(oroszul).
Csak az a társadalom képes töretlen ívű fejlődésre, amely arra neveli az embereket, hogy odaadóan szolgálják a társadalom érdekeit, hűségesen szolgálják a népet. Igaz ember, igazi egyéniség csak a magasztos társadalmi érdekek szolgálatának légkörében, csak a közjóért harcoló közösséggel való szoros kapcsolat során nevelődhet ki.
Mindaddig, míg a legösszekovácsoltabb és legszervezettebb osztály, a proletariátus a hatalmas forradalmi mozgalom élére nem állt és meg nem jelent a történelem színpadán, csak néhány öntudatos ember törődött a közérdekkel. A felszabadító mozgalom proletár időszakában felmérhetetlenül kiszélesedik a közérdekért harcolók köre. A munkásosztály élcsapata, a Kommunista Párt felvilágosítja és szervezi a munkásosztályt, megmutatja neki a harc célját, vagyis a kollektivizmus szellemében neveli a munkásosztály tömegeit. A munkásosztály a kizsákmányolók ellen folytatott harcában a kizsákmányolók rendjének individualista elvével a kollektivizmus elvét, ezt a harci szolidaritásra, egymás kölcsönös megsegítésére s a közös ügy iránti hűségre kötelező elvet szegezte szembe.
A szocializmus győzelme lehetővé teszi az egész dolgozó népnek a kollektivizmus szellemében való nevelését. A kizsákmányoló osztályok felszámolása elhárította a kollektivizmus fejlődésének útjából a fő akadályokat, megszüntette a város és a falu, valamint a szellemi és a fizikai munka közötti ellentétet, a nemzeti gyűlölködést stb. Míg a burzsoá állam Marx szavai szerint csupán az illuzórikus egyetemes érdek kifejezése (a valóságban az osztályelnyomás eszköze), a szocialista állam valóban az egész nép érdekeit juttatja kifejezésre. A szocializmus országában a nép és az állam érdekei azonosak, a közérdek egyidejűleg állami érdek is és viszont.
A kollektivizmus szellemében való nevelés feltétele, hogy az egyén szoros kapcsolatban legyen a közjóért, a nép érdekeiért harcoló kollektívával.
A burzsoázia trösztök, részvénytársaságok, korporációk stb. formájában hozza létre a maga „kollektíváit”. De az üzletemberekből, a „haszonlovagokból” álló „közösségektől” mi sem áll távolabb, mint a belső egység. A közösség igazi egységét nem az önös érdekek védelme, nem a tulajdonért való rettegés szüli, hanem kizárólag a nagy társadalmi eszme iránti közös hűség, az egyéni érdekek alárendelése a társadalmi érdekeknek, az egész nép érdekeinek. A burzsoá „közösségben”, melyet csak tagjainak önző érdekközössége fűz egybe, melynek összetartó ereje a tulajdonért érzett rettegés, az uralomféltés, nem fejlődhetnek, nem nevelődhetnek igazán nagy egyéniségek. Az egyén ereje itt szükségszerűen szétforgácsolódik a kapzsiság, a karriervágy stb. szülte kicsinyes érdekekért folytatott kicsinyes harcban.
A burzsoá „közösségekkel” szöges ellentétben áll bármely szovjet közösség, legyen az gyár, kolhoz, gépállomás, hivatal, tanintézet vagy egyéb közösség. A szovjet közösséget mindig az építőmunka közös érdekei, a kommunizmusért vívott harc közös céljai fűzik egybe. Minden egyes közösség meghatározott helyet foglal el ebben a harcban, meghatározott feladatokat old meg a maga tevékenységi körében. Az egyén az ilyen kollektívában megtanulja, hogy a maga törekvéseit összeegyeztesse mások törekvéseivel, hogy a közös célt (az egész társadalom és az illető közösség célját) saját fő céljává tegye, és úgy egyeztesse össze ezzel egyéni érdekeit, hogy azok ne kerüljenek konfliktusba a társadalmi érdekekkel. A társadalom gazdasági alapjai, amelyeken a szovjet kollektívák munkája felépül, lehetőséget nyújtanak arra, hogy a gyakorlatban összeegyeztessük az egyéni érdekeket a közérdekekkel, alárendeljük az előbbieket az utóbbiaknak, s hogy a társadalom iránti közös kötelességtudat révén egyesítsük a kollektíva tagjait.
A szovjet közösség, mely az elvtársiasság és a barátság szellemében neveli az embereket, nem egyik embernek a másiktól való személyi függőségére épül.
Nem egyes személyek iránti hűség, hanem a nép, a haza, a kommunizmus ügye iránti odaadás az, ami összetartja a szovjet kollektívákat, ami szervezetük alapját alkotja. Ezért minden szovjet közösségben ki lehet és ki is kell alakítani a helyes kapcsolatokat a közösség tagjai között, olyan kapcsolatokat, amelyekhez hozzátartozik a közösség tagjainak kölcsönös támogatása és segítése, az öntudatos fegyelem, a bírálat és az önbírálat, a becsületesség és az igazságosság. „A kollektíva — mondja Makarenko — kollektív szervekkel rendelkező, szervezett egyének céltudatos összessége”16.
16 Makarenko Művei. 5. köt. 207. old. (oroszul).
A közösségen belül, a közösség tagjai között kialakuló kapcsolat „nem barátság kérdése, nem szeretet kérdése, nem szomszédság kérdése, hanem a felelős függőség kérdése”. A közösség felel minden egyes tagjának munkájáért, és a közösség minden tagja felel a kollektíva munkájáért, tehát mindenekelőtt a saját munkaterületéért, azért, amivel ő járul hozzá a kollektíva munkájához.
A szovjet társadalom azt a győzelmet juttatja kifejezésre, amelyet a kollektivizmus aratott egy hatalmas országban, ahol a dolgozók valamennyi közösségét (állami vállalatok, intézmények, kolhozok) a kommunizmus építésének nagy feladatai lelkesítik, ahol az egész nép egyetlen közösségbe tömörült, amelyet az erős, egységes Kommunista Párt vezet a kommunizmus győzelme, felé.
A kommunizmusért vívott harc, melyet a gazdasági fejlődés tett szükségessé, elképzelhetetlen az egyes közösségek, az egész népakarat- és cselekvési egysége nélkül. Egységes cél, egységes akarat, cselekvési egység, egységes fegyelem — ezek az igazi kollektíva legfőbb vonásai.
„Az egységes akarat nem lehet frázis, jelkép. Követeljük, hogy az a gyakorlatban érvényesüljön”17 — mondotta Lenin 1920-ban.
17 Lenin Művei. 30. köt. Szikra 1953. 518. old.
Rámutatott arra, hogy a párt vezette proletariátus akarategysége segített a polgárháború idején a parasztság megnyerésében és az ellenség legyőzésében. Hangsúlyozta, hogy a proletariátus akarategységére feltétlenül szükség van a parasztság gazdasági szétforgácsoltságának leküzdéséhez, a szocializmus győzelméhez is. „Itt a fegyelem, az odaadás, az akarategység győz”18 — írta.
18 Ugyanott, 520. old.
A párt sziklaszilárd egysége, a népnek a párt mögé való felsorakozása arról tanúskodik, hogy Lenin követelése valóra vált.
A szovjet szocialista közösségből kisugárzó hatalmas erő csodákat művelt, hőstetteket szült a munka frontján. Ezek a hőstettek átalakították az ország képét, iparóriásokat teremtettek, s most termőföldekké varázsolják a szűz- és parlagföldeket. A szocialista közösség ereje új embereket nevelt és nevel ma is, szüntelenül, olyan embereket, akiknek élete a kommunizmusé, akik önzetlenek és önfeláldozóak, bátrak és merészek. Ezek az emberek nem üvegházban nevelkednek, nem szakadnak el a közösség munkájától és harcától, nem szakadnak el a néptől.
Bármilyen nagy is egy ember befolyása egy másik emberre, ezt semmiképpen sem hasonlíthatjuk össze a közösség befolyásával. A közösség alakítja ki a szilárd jellemeket, az emberek nemes erkölcsi tulajdonságait. A közösség alakítja ki az emberek egyéniségét. A marxizmus már régen bebizonyította, hogy ha a munkás a közösséggel, a tömegekkel való összefogásra törekszik a tőke elleni harc érdekében, az tulajdon méltóságának felismerését, egyéniségének fejlődését jelenti. A győztes szocializmus országa megteremtette a kollektivitás fejlődésének, az egyén és a közösség közötti szoros kapcsolatnak a feltételeit, lehetővé tette, hogy az egyén a dolgozók tömegében a fejlődés csodálatos útját tegye meg, s megteremtette az egyén új típusát, a közösségi embertípust. A társadalomnak közösségi emberekre van szüksége, s ez a szükséglet Makarenko megállapítása szerint erkölcsileg alátámasztott szükséglet. A marxizmus az erkölcsileg igazolt szükségletet egyszersmind a történelem által napirendre tűzött szükségletnek tekinti. A történelem elérkezett egy olyan társadalom megteremtéséhez, melynek közösségi emberekre van szüksége és amely ki is neveli ezeket az embereket. Ilyen társadalom a szovjet szocialista társadalom.
Az erkölcsi és politikai egység további erősítésének és a kommunizmus felsőbb szakaszára való áttérésnek egyik legfontosabb feltétele, hogy az ország dolgozóit a kollektivizmus szellemében, a közérdek szolgálatának szellemében, az egyéni érdek és a közérdek összehangolásának szellemében neveljük, és harcoljunk a dolgozók tudatában meglevő individualista csökevények ellen. Kalinyin szavai szerint a dolgozók kommunista nevelésében nagy gondot kell fordítani arra, hogy a termelésben és a mindennapi életben egyaránt meghonosítsuk a közösségi magatartás szellemét, és olyan feltételeket teremtsünk, amelyek mellett a közösségi érzés szokásainknak, magatartásunk szabályainak elválaszthatatlan részévé válik. „Mi a kapitalista társadalommal a kommunizmust, a kollektivizmust állítjuk szembe; és meg vagyunk győződve óriási fölényéről”19.
19 Kalinyin. A kommunista nevelés kérdései. Szikra 1953. 168. old.
b) A társadalmi érdek a szovjet ember legfőbb érdeke
A marxizmus régen visszautasította azt a kispolgári felfogást, hogy a szocializmus az aszkézis birodalma, ahol az emberek igényeit a mindenki számára egyenlő minimumra fogják leszorítani, ahol az emberek kénytelenek lesznek lemondani minden örömről, és a társadalom iránti kötelességnek „áldozni” magukat. A szocializmust az emberi igények kibontakozása és sokrétűsége, nem pedig azok korlátozása és egyenlősítése, a szükségletek teljes kielégítése, nem pedig ezek kielégítésének megtagadása jellemzi. Az aszkézis, amint Engels rámutatott, az elnyomott tömegek korai forradalmi megmozdulásaiban az erkölcsi intelmek középpontjában állt, s az uralkodó osztály fényűzése és feslett életmódja elleni tiltakozás sajátos formája volt. De elvesztette forradalmi jelentőségét, mihelyt az ipari proletariátus a forradalmi harc történelmi színterére lépett. A proletariátusnak nincs szüksége olyan prédikációkra, hogy mondjon le a földi javakról, hiszen a kapitalista társadalomban amúgy is meg van fosztva e javaktól. Még kevésbé van szükségük ilyesmire a dolgozóknak a szocializmus országában, ahol az élet minden java — anyagi és szellemi javak egyaránt — őket és csakis őket illeti meg.
A szocializmus országában az ember annál teljesebben és annál jobban elégítheti ki személyi szükségleteit, minél többet törődik a társadalom érdekeivel, minél jobban és lelkiismeretesebben dolgozik az egész szocialista társadalom javára. Ha egy munkás vagy alkalmazott csak a keresetért dolgozik, és nem érdeklődik hivatalának vagy üzemének egész munkája iránt, nem kapcsolja össze a maga munkáját és kollektívájának munkáját az ország közös érdekeivel, akkor ez a munkás vagy alkalmazott még nem nevezhető igazi közösségi embernek. Ugyanígy az a kolhozparaszt, aki nem érdeklődik a kolhoz közös ügyei iránt, akinek szíve nem dobog együtt a közösséggel, még nem nevezhető igazi közösségi embernek, hiába van megfelelő számú munkaegysége. Még kevésbé nevezhető közösségi embernek, ha csak ímmel-ámmal dolgozik a közös gazdaságban, s mindenekelőtt egyéni háztáji gazdaságával törődik, azt tekintve jövedelme fő forrásának.
Az individualista csökevények még akkor is kiütköznek az emberekből, ha ezeknek az embereknek megvan a tehetségük és akaratuk a jó munkára.
Moszkva terület egyik kerületében 1953-ban földrajzi kutatómunkálatok folytak. A dolgozók között volt egy szakmunkás, aki eléggé kezdeményező és megbízható dolgozónak bizonyult. Előbb a termelésben dolgozott, majd teljesen a földrajzi kutatásnak szentelte munkáját. Amikor megkérdezték tőle, miért változtatta meg szakmáját, azt válaszolta, hogy az expedíciók olyan „szabadságot” nyújtanak neki, amilyent az üzemi munka nem biztosít: „a termelésben nyolc órát kell dolgozni, itt pedig mikor hogy … Rossz időben nem dolgozunk, ha új helyre megyünk, egy-két hétig rendezkedünk, várjuk az anyagot és a felszerelést, pihenünk … A pénzecskét meg úgyis kifizetik …”
Kell-e bizonyítani, hogy ennek a dolgozónak az élete még korántsem forrt egybe a társadalom érdekeivel, s hogy az államhoz való viszonyában a „minél kevesebbet adni, minél többet kapni” elv vezérli?
Az a tény, hogy a társadalmi érdekeket tekintjük az egyén legfőbb érdekének, nem jelenti azt, hogy lemondunk az egyéni érdekekről, amint azt a marxizmus ellenségei állítják, hanem csupán azt jelenti, hogy az egyéni érdeket mélyebb tartalommal töltjük meg. A régi, burzsoá etika azt tanította: törődj csak egyéni érdekeddel, ezzel automatikusan a közjót szolgálod. Ez hazugság volt. Az új, kommunista etika ezt mondja: legyen gondod mindenekelőtt a társadalmi érdekekre, tekintsd azokat legfőbb érdekednek, s ezzel a közjót és egyben saját javadat is szolgálod.
A közös ügyet odaadóan szolgáló szovjet ember joggal követeli, hogy gondot fordítsanak személyi szükségleteire és érdekeire. Ha az a kolhozparaszt, aki becsülettel dolgozik a kolhozban, nem tudja elérni a vezetőségnél, hogy egy lovat bocsássanak rendelkezésére különböző személyi szükségletei céljából (például, hogy szénát hozzon a személyi tulajdonában levő állatok számára, vagy hogy kórházba vigye családjának valamelyik tagját stb.), akkor joggal bántódik meg, különösen ha még a szemére is vetik, hogy túlságosan sokat törődik saját, egyéni érdekeivel. Teljesen helytelenül járnak el azok, akik nem fordítanak figyelmet a kolhozparaszt egyéni érdekeire, és személyi igényeit alaptalanul individualista törekvések megnyilatkozásának tekintik. Igen fontos, hogy meg tudjuk különböztetni a szocialista gazdaság dolgozójának egyéni érdekeit — melyeknek kielégítése nem akadályozza, hanem segíti a közös ügyet — a társadalmi érdekeket lábbal tiprók, harácsolok, spekulánsok, naplopók önző érdekeitől. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a szocializmus nem fojtja el az egyéni érdekeket, hanem azok minél tökéletesebb kielégítésére törekszik. A szocializmus egyik legfontosabb követelése nem az egyéni érdekek mellőzésében, hanem az egyéni érdekeknek a társadalmi érdekekkel való helyes összeegyeztetésében, összehangolásában jut kifejezésre.
A társadalmi érdekek odaadó szolgálatára nevelt szovjet ember nem helyezkedik szembe a társadalommal, a közösséggel. A szovjet embertől mérhetetlenül távol áll a „kispolgári boldogságnak”, vagyis az életjáradékot élvező megelégedett házaspár boldogságának ideálja, és általában a mások kizsákmányolásából élő tulajdonosok minden „boldogság”-ideálja. Milyen szánalmasnak tűnik például a szovjet ember számára az egyik csehovi hős boldogságeszménye, aki abban látta életének célját, hogy egy kis tanyája és pöszmétebokra legyen. A gyümölcsös kedvéért egész életén át kuporgatta a garasokat, számításból nősült, halálra éheztette a feleségét, és végül elérte hitvány kis célját, azt, ami számára a „boldogságot” jelentette!
A szovjet társadalomban csupán az elmaradott emberekben, a kapitalizmus csökevényeiként élnek még ilyen elképzelések a boldogságról. De helytelen volna, ha nem látnánk meg ezeket a szégyenletes csökevényeket, és nem harcolnánk ellenük. A szovjet társadalomban is találkozunk még olyan emberekkel, kiknek életében és magatartásában, Scsedrin szavaival élve, „az önfenntartás kultusza” uralkodik. Az emberek magatartásában megnyilvánuló individualista hagyományok igen szívósak, és közvéleményünknek állandó harcot kell folytatnia ezek ellen.
Nem kevésbé távol áll a szovjet emberektől a bennünk, vagy fölöttünk, a mennyei birodalomban lakozó boldogságnak, a földi nyomorúság és szenvedések fejében ígért jutalomnak az álszent hirdetése, amely tétlenségre és magányosságra kárhoztatja az embert. A boldogságról alkotott kommunista felfogás alapvetően különbözik a boldogságról vallott egyéb nézetektől, mert ez a felfogás abból indul ki, hogy az ember alkotó erejét a társadalom érdekében fejleszti, a társadalom szolgálatába állítja. A boldogság Alekszej Tolsztoj, a kiváló szovjet író szavai szerint annyit jelent, mint „érezni, hogy teljes szellemi és fizikai erőnkkel a társadalmat szolgáljuk”. Ilyen boldogság tölti el a nép javáért küzdő harcosokat. Ennek a boldogságnak a feltétele a közösséggel, a néppel, a harcosok élcsapatával való1 kapcsolat. A szovjet emberek boldogsága — az új élet építőinek boldogsága, akik a természet erőit az ember szolgálatába állítják, és igazán emberi kapcsolatokat teremtenek mind az egyes emberek, mind pedig a népek között. Ez a boldogság a tudás öröme, a teremtő munka és az alkotás öröme, a békéért, a nép és az egész emberiség nagyszerű jövőjéért folytatott harc öröme. Ebben az igazi emberi örömben új, tündöklő fénnyel ragyognak fel az emberek közti bensőséges kapcsolatok — a szerelem és a barátság is. De az egyéni öröm, az egyéni boldogság elképzelhetetlen mások boldogsága nélkül.
„A mi kommunista etikánk — írta Makarenko — a boldog emberek millióira kell hogy épüljön, nem csupán az én boldogságomra. A régi logika: boldog ember akarok lenni, semmi közöm másokhoz. Az új logika: boldog ember akarok lenni, de az ehhez vezető leghelyesebb út, ha úgy fogok cselekedni, hogy mindenki más is boldog legyen. Akkor én is boldog leszek. Bármit teszünk is, gondolnunk kell a közösségre, az egyetemes győzelemre, az egyetemes sikerre”20.
20 Makarenko Művei. 5. köt. 430. old. (oroszul).
A szovjet társadalom nem becsüli sem az önelégült tulajdonosra jellemző individualizmust, sem a kollektívától idegenkedő, elszigetelt egyén egoizmusát. Az az ember, aki csak önmagával törődik, aki szembehelyezkedik a szovjet kollektívával (még ha látszólag „kollektív” ember is), nem lehet erkölcsileg szilárd. A közösségtől való elszakadás megingatja az ember jellemét, dölyföt, elbizakodottságot, önhittséget, irigységet és aljasságot szül. „Az egyéni önzés az aljasság szülőatyja . . .”21 — írta Gorkij.
21 Gorkij. Cikkek és pamfletek. „Molodaja Gvardija” kiadás. 1948. 245. old. (oroszul).
Az egoisták természetüknél fogva amorálisak. A szovjet irodalom a valósághoz híven és meggyőzően tárja elénk, milyen sorsra jutottak az ilyen önző emberek a német fasiszta hódítók ellen viselt háború napjaiban, az emberek nagy erkölcsi megpróbáltatásának idején. Fagyejev „Az ifjú gárda” című regényében megmutatja, hogyan gátolta meg a beteges önimádat Sztahovicsot abban, hogy bátor harcosa legyen az Ifjú Gárdának, melynek tagja volt. Ez az önimádat a helytelen nevelés következtében fejlődött ki benne. Már gyermekkorában hozzászokott ahhoz, hogy az események középpontjában álljon, és minden körülötte forogjon, s hogy mások dicsőségét a maga számlájára írja. A kemény megpróbáltatás pillanatában — szemtől szemben az ellenséggel — gyávának és hazaárulónak bizonyult. Azért süllyedt olyan mélyre, mert önző érdekeit többre becsülte az Ifjú Gárda érdekeinél, a haza érdekeinél.
A gyávák és a hazaárulók pusztulásra vannak ítélve. Pusztulásuk mindenekelőtt erkölcsi pusztulás, osztályrészük a szégyen.
Az önzés, az önimádat, a kicsinyes egyéni érdekek mindenek fölébe helyezése minden körülmények között az egyéni gyengeség forrása, s feltétlenül pusztuláshoz vezet. Aki saját szűk körű egyéni érdekeinek él, annak számára az egyéni bánat katasztrófává válhatik. „Az egoista pusztul el elsőnek — írta Ny. Osztrovszkij. — Magában és magának él. S ha «én»-je kerékbe törik, nincs miért élnie tovább. Az egoizmus, a halálra-ítéltség éjszakája rémlik fel előtte. De mikor az ember nem magának él, mikor feloldódik a közösségben, nehéz megölni: hiszen meg kellene ölni egész környezetét, meg kellene ölni az egész országot, az egész életet”22.
22 Osztrovszkij. Az élet lángja. Levelek, beszédek, cikkek. Ifjúsági Könyvkiadó 1955. 225. old.
A burzsoá filozófusok és moralisták, erkölcsi tanaik individualista, egoista jellegének palástolása céljából nemegyszer szót emelnek a szélsőséges individualizmus és önzés ellen, s az altruizmus elvont elvét szegezik vele szembe. De ez az altruizmus az uralkodó kizsákmányoló osztály szolgálatában álló szociológusoknál és moralistáknál nem lépi túl az együttérzésre és „a felebaráti segítségre” irányuló követelmény kereteit, és egyáltalán nem tűzi ki céljául a tömegek felszabadítását, a társadalmi fejlődés elősegítését. Ez az altruizmus múlhatatlanul képmutatássá válik, hiszen „a felebaráti szeretet” prédikálása, ha a történelmi körülményektől és az osztályoktól elvonatkoztatjuk, egyértelmű az elnyomók iránti szeretet követelésével. A burzsoá altruizmus nem tűzi az egyén elé a kizsákmányolás elleni harc feladatát, nem kívánja meg, hogy az egyén törődjék a néptömegek történelmi sorsával, s éppen ezért, jóllehet szavakban elítéli az önzést, voltaképpen szegről-végről rokona és képmutató leplezése a burzsoá egoizmusnak. A kommunista etika ezért a burzsoá egoizmust és a burzsoá altruizmust egyaránt elítéli.
A szovjet társadalom tagjai és a kommunizmusért küzdő harcosok szerte a világon a kommunista társadalom felépítéséért harcolnak, részt vesznek a társadalom javára végzett közös munkában, felismerik a közösséggel szemben fennálló felelősségüket, tudásuk legjavát akarják adni a közösségnek, örülnek a kollektíva sikereinek, bánkódnak balsikerei miatt — vagyis minden pillanatban érzik, hogy részei a kommunizmusért küzdő közösségnek. Egyedül ez a forrása egyéni megelégedettségüknek, egyéni boldogságuknak.
Ez azt jelenti, hogy a boldogság fogalma a szovjet emberek s a világ kiváló kommunista harcosai szemében elválaszthatatlan a közös ügyért vívott harctól, a társadalmi kötelességteljesítéstől.
c) A kötelesség, a becsület és a lelkiismeret fogalma a kommunista etikában
A kötelesség, a becsület és a lelkiismeret fogalma a kommunista etikában alapvetően különbözik a burzsoá etika hasonló fogalmaitól.
A kizsákmányoló osztályok etikai elméletei a kötelesség fogalmát mindig összekapcsolják az alázatosság, a béketűrés, a kizsákmányolókkal szembeni engedelmesség hirdetésével, arra használják fel ezt a fogalmat, hogy az uralkodó osztály érdekeit védelmezzék, s elvonják a tömegeket a kizsákmányolók társadalmi és államrendje elleni forradalmi harctól. Elméleti vonatkozásban a kötelesség ilyenfajta értelmezése az idealista történetfelfogásból következik, és kísérlet arra, hogy megalkossa a kötelesség olyan elvont fogalmát, mely állítólag minden időre és minden népre érvényes, és melynek forrása isten, vagy pedig az embernek a társadalmi viszonyoktól különállóan és azoktól függetlenül vizsgált belső világa. Az uralkodó osztályok a tömegeknek az „örök” kötelességről — a munkáról és az engedelmességről prédikálnak, de önmagukat mindenfajta társadalmi kötelesség alól kivonják. A burzsoázia szívesen beszél háború idején a hazafias kötelességről, de ugyanakkor minden igyekezetével azon van, hogy megszedje magát a hadiszállításokon, és még a hazaárulástól sem riad vissza, ha önző osztályérdekei úgy kívánják. Nem véletlen, hogy a burzsoá kultúra bomlását, a burzsoá világ szellemi és erkölcsi nyomorát tükröző mai burzsoá etikában elterjedt az úgynevezett etikai relativizmus, amely mindenképpen igazolni próbálja a reakciós burzsoázia amoralizmusát, és a munkásokat igyekszik eltéríteni osztályuk iránti kötelességük teljesítésétől.
A mai pragmatizmus relativista etikája például egyenesen azt követeli a munkásoktól, hogy felejtsék el osztályuk iránti kötelességüket. Dewey reakciós ideológus szerint a „kötelesség” fogalmában nincs semmi, ami az adott „szituáció” keretein túlmenne. Dewey egy olyan „szituációt” említ példaként, amikor a munkás eldönti azt a kérdést, csatlakoznia kell-e a szakszervezet által hirdetett sztrájkhoz, vagy sem. Azt javasolja a munkásnak, hogy kizárólag pillanatnyi egyéni érdekei szempontjából fontolja meg ezt a kérdést, s vegye számításba mindazokat a gyakorlati következményeket, melyek e döntésből kifolyólag reá és családjára hárulhatnak. Dewey azt követeli, hogy a munkás e kérdés megfontolása során feledkezzék meg a legfőbbről, arról, hogy a munkásosztály érdekei homlokegyenest ellenkeznek a tőke érdekeivel. Az osztályszolidaritás és az osztály iránti kötelességtudat, amely arra buzdítja a munkást, hogy áldozatokat hozzon a közös ügyért, az egész proletariátus érdekeiért — gyűlöletes fogalmak a burzsoázia ideológusai szemében. Dewey korlátolt erkölcse szerint ezek „vak impulzusok”, „külső parancsok” stb.
Ma, a kiéleződött osztályharc körülményei között a burzsoázia ideológusai mégis gyakran hivatkoznak a „kötelességre”, hogy engedelmességre kényszerítsék, s az imperializmus agresszív terveinek készséges kiszolgálóivá tegyék a tömegeket.
Így a kapitalizmus érdekeit szolgáló valláserkölcs azt akarja elhitetni a tömegekkel, hogy az egyes emberek kötelességét teljes mértékben a társadalomban elfoglalt helyzetük határozza meg: a munkás, a farmer, a tanító — ki-ki azt teszi a maga helyén, amit követelnek tőle. A munkásnak és a farmernek becsületesen kell dolgoznia, hogy munkája gyümölcseit „becsületesen” élvezhessék a nagyiparosok és a pénzmágnások; a tanítónak arra kell törekednie, hogy elködösítse tanítványainak tudatát a tőkés társadalom „megszentelt” alapjainak megingathatatlanságába vetett hittel. Mondjatok le a szocializmusról szőtt ábrándokról, mondjatok le a tőke ellen folytatott harcról, törődjetek bele rabszolga-helyzetetekbe — íme, ilyen tartalommal töltik meg a „kötelesség” fogalmát a „keresztényi erkölcs” különböző válfajainak burzsoá prédikátorai.
Akár azt a relativista felfogást vallja valaki, amely mindenfajta kötelességet tagad a tulajdonos „gyakorlati” érdekei nevében, akár olyan kötelességet hirdet, amely azt kívánja a dolgozóktól, hogy ne szegüljenek szembe a rablással és az erőszakkal — egyremegy.
A kommunista etikában a kötelesség fogalma szorosan összefügg a kommunista erkölcs kritériumával. Míg ez a kritérium arra a kérdésre válaszol, hogy mi az élet és a harc célját jelentő objektív erkölcsi eszmény, a kötelesség fogalma arra a kérdésre ad választ, hogy mi az embernek az adott erkölcsi eszményből fakadó kötelessége ebben vagy abban a történelmi időszakban. A kötelesség forrása nem az „isten”, és nem az ember belső világa, hanem a társadalmi fejlődés objektíve napirendre került érdekei, az emberiség haladásának érdekei. A kommunista szemében a kötelesség fogalma az öntudatos, haladó gondolkodású emberek alapvető kötelességeit jelenti, azokét, akik a haladást, a néptömegek javát akarják szolgálni. A különböző országokban küzdő kommunista harcosok kötelességén azt a kötelességet értjük, amely hazájukkal, népükkel, a marxista párttal, a Szovjetunió vezette demokratikus, szocialista béketábor közös ügyével szemben reájuk hárul.
A kommunista etika nem a társadalom iránti kötelesség formális elismerését követeli, hanem azt kívánja, hogy mélységesen meg legyünk győződve e kötelesség fontosságáról, óriási jelentőségéről, hogy minden törekvésünk és egész gyakorlati tevékenységünk e kötelesség teljesítésére irányuljon. A kötelesség látszólagos, formális elismerése nem tudja kitartó és szívós harcra mozgósítani az embert. A marxista etika arra tanít, hogy minden erőnkkel részt vegyünk a társadalmi kötelesség teljesítésében.
Dzerzsinszkij megrázóan ecseteli börtönnaplójában, milyen kínokat és szenvedéseket kellett a cári börtön szomorú magányában hosszú éveken át elviselnie, majd így ír: „És mégis, ha újra kellene kezdenem az életet, pontosan ugyanúgy tennék, mint ahogy kezdtem. És nem kötelességből, nem kényszerből. Létszükséglet ez számomra”23.
23 Dzerzsinszkij. Válogatott cikkek és beszéltek. Szikra 1951.70. old.
A kommunista szemében tehát a kötelesség nem pusztán külső kötelezettség, hanem létszükséglet, mélységes meggyőződés, hogy a nép, a kommunizmus ügyéért vívott harc történelmileg igazságos.
A Kommunista Párt mindig arra nevelte és neveli a nép ügyéért küzdő harcosokat, hogy így értelmezzék kötelességüket. A forradalmi kötelességükhöz hű orosz kommunisták a nép felszabadításáért vívott harcban látták életük értelmét, saját erkölcsi kielégülésük forrását, s ez a harc segített nekik abban, hogy hősiesen elviseljék a cári hóhérok üldözéseit.
Igazi forradalmi kötelességtudat hatja át azokat a sorokat, melyeket Julius Fucík, a nagy cseh hazafi, a lánglelkű kommunista harcos vetett papírra halála előtt. Julius Fucík, népének hű fia, a Gestapo kínzókamráiban is állandóan maga mögött érezte a kommunizmus hadseregében küzdő harcosok hatalmas közösségének legyőzhetetlen erejét. Ez segítette őt abban, hogy hősiesen állja a szenvedéseket, megőrizze lelkierejét, és bátran nézzen szembe a halállal. A halálra ítélt harcosok nevében így írt elvtársaihoz: „Teljesítettük kötelességünket… Az örömért éltünk, az örömért mentünk harcba, és az örömért halunk, meg. Ezért sohase ébresszen gyászt a nevünk.” Így győzi le a halált a kommunisták mélységes kötelességtudata és kötelességérzete.
A meggyőződés által alátámasztott erkölcsi kötelesség az ember belső ösztönzőjévé, legbensőbb érzésévé válik. A kapitalista társadalomban a munkás mindaddig a tőke rabja, míg nem ébred tudatára a tőke elleni harc szükségességének, míg nem vesz részt ebben a harcban. Az ilyen munkást még nem hatja át az osztályával szembeni kötelességérzet. Ha az embernél, ugyanúgy mint a lónál, „a sarkantyú és a kenyér a lelkiismeret egyedüli ösztökéje”, akkor ez a helyzet, Marx szavaival élve, „teljesen megbénítja a kötelességérzetet”24.
24 Marx—Engels. Gesamtausgabe. 1. rész. 1. köt. 1. félköt. 284. old.
Csak a szilárd meggyőződés, a kommunizmus legyőzhetetlenségébe vetett mélységes hit teheti az embert a kommunizmus önfeláldozó harcosává. Ezt a meggyőződést a marxista—leninista elmélet adja meg, amelynek fejlődése elválaszthatatlan a munkásosztály, a dolgozók felszabadító harcától. Ha ez a meggyőződés megvan, akkor a kötelesség nem mond ellent a kívánságnak, nem kerül vele összeütközésbe, hanem a kettő összeolvad, s a kötelesség a leghőbb óhajjá, a lét örömévé válik. Ezáltal a kommunista etikában kiküszöbölődik a kötelesség és a kívánság közötti „örök” konfliktus, amely a régi etika megoldhatatlan problémája volt.
A szovjet társadalomban nem lehet kibékíthetetlen konfliktus a társadalmi és az egyéni között, következésképpen a kötelesség és a kívánság között sem. Ez nem jelenti azt, hogy a szovjet társadalomban a kötelességtudat soha, egyetlen embernél sem kerül ellentmondásba ezzel vagy azzal a kívánsággal. A kötelesség és az egyéni óhaj még a kommunizmusban sem lesz mindig és minden körülmények között abszolút összhangban. Ha ez így lenne, az azt jelentené, hogy a kommunizmus kizár minden különbséget az egyéni és a társadalmi között. Pedig az egyéni és a társadalmi között sohasem tűnhet el a különbség. A kommunizmus az egyéni és a társadalmi közötti harmónia oly magas fokát, a tudatosságnak oly magas színvonalát teremti meg, hogy az emberek azokban az esetekben, amikor egyéni kívánságaik eltérnek a kötelességtől, megszokásból alá fogják rendelni óhajaikat a kötelességnek, és így a kívánság és a kötelesség közötti konfliktus esetei kivételnek fognak számítani.
Minél inkább az ember létszükségletévé, szokásává válik a társadalmi kötelességtudat, annál kevésbé fordulhat elő konfliktus egyfelől a kötelesség, másfelől az óhaj, a hajlam, az egyéni érdeklődés között. Semmiféle egyéni hajlam sem gátolhatja meg az embert abban, hogy ingadozás nélkül teljesítse kötelességét. Ehhez azonban az szükséges, hogy a kötelességteljesítés minden más óhajt leküzdő, ellenállhatatlan kívánsággá váljék.
Mint tudjuk, a kanti etikában az absztrakt kötelességnek való engedelmeskedés feltétlenül megköveteli, hogy erőszakkal legyőzzük önmagunkat, kívánságainkat, mert enélkül Kant szerint nincs erkölcsi magatartás.
A marxista etika ugyancsak megköveteli, hogy bizonyos kívánságainkat és hajlamainkat feltétel nélkül alárendeljük a társadalmi kötelességnek. De, mint már mondottuk, a marxista etika egyáltalán nem tartja kötelezőnek azt, hogy a kötelesség ellentmondjon a kívánságnak.
A marxista etika szerint ki lehet és ki kell alakítani a dolgozókban azt a meggyőződést, hogy a társadalmi kötelesség teljesítése életbevágóan fontos a nép, a haza, a kommunizmus szempontjából, rá lehet és rá kell nevelni őket, hogy tudatosan törekedjenek e kötelesség maradéktalan teljesítésére. A szovjet emberek a német fasiszta banditák ellen viselt háborúban mélységes kötelességtudással védték hazájukat, s éppen ezért önfeláldozóan küzdöttek a haza becsületéért és függetlenségéért. Ez nem jelenti azt, hogy a marxista etika erkölcstelennek tartja, ha valaki kívánsága ellenére teljesíti kötelességét. Nem: ez az etika akkor is helyesli a társadalmi kötelesség teljesítését, ha az ember csak az állami fegyelem folytán, a közvélemény hatására stb. teljesíti kötelességét. A szovjet társadalomban a fegyelem is, a közvélemény is hatalmas eszköze annak, hogy a dolgozókat a társadalmi kötelesség iránti odaadás szellemében neveljük.
A kommunizmusért, a szocialista haza felvirágoztatásáért vívott harc megköveteli, hogy le tudjuk küzdeni a nehézségeket. Ez a harc optimizmust, győzni akarást, nemegyszer hősiességet és önfeláldozást kíván. A kötelesség követelményei sokszor igen szigorúak, különösen háború idején, életveszélyben. Minél nagyobb a veszély, annál szilárdabb akaratra van szükség a kötelesség teljesítéséhez.
A magas fokú kötelességtudás és kötelességérzet hősöket formál az emberekből, nagyszerű hőstettekre készteti őket. Ilyen hőstettet vitt véghez például Alekszandr Matroszov a német fasiszta rablók elleni harcok során. Amikor már semmi lehetőség sem volt arra, hogy elhallgattassák a támadó alakulatuk előrenyomulását akadályozó ellenséges gépfegyvereket, Matroszov odakúszott az ellenséges géppuskafészekhez, és testével torlaszolta el a lőrést. Hősi halálával biztosította a szovjet csapatok hadműveletének sikerét. „Mindhalálig teljesítette kötelességét” — írta a Pravda Matroszov hőstettéről. „Azzal, hogy kész volt életét áldozni, rászolgált a halhatatlanság megtisztelő jogára.”
A Komszomolszkaja Pravda annak idején beszámolt egy Arhangelszk területről származó leány — Klava Jarigina hőstettéről. Klava azt a megbízatást kapta, hogy egy nagyobb pénzösszeget juttasson el egyik postafiókból a másikba. Késő ősz volt. Az út egy folyón keresztül vezetett. A folyó vize a havazások következtében erősen megduzzadt. Amikor Klava a hídra lépett, az a rázúduló hatalmas víztömegtől leszakadt, s a leányka a jeges vízbe esett. Megkapaszkodott egy deszkában, és sodródott az árral. A pénzeszsák erősen akadályozta a mozgásban, de Klava nemcsak önmagára gondolt, a kötelességéről sem feledkezett meg. Fogával tartotta a zsákot, s az árral küzdve igyekezett kivergődni a partra, ám a parton feltornyosuló jégtáblák útját állták. Mintegy öt kilométert úszott így a leányka, amikor végre egy falunál a kolhozparasztok észrevették, és kimentették. A nagyfokú kötelességérzet adott neki energiát, kitartást, önuralmat, ez tette lehetővé, hogy életben maradjon, és megmentse a reá bízott állami vagyont.
A becsületes és hősies kötelességteljesítés hasonló példáival lépten-nyomon találkozhatunk a társadalom érdekeinek odaadó szolgálatára nevelt szovjet emberek mindennapi életében. Ezek a példák ékesszólóan bizonyítják a kommunizmus erkölcsi elveinek éltető erejét, nagyszerűségét és fennköltségét. De ne gondoljuk azt, hogy kötelességünket csak különleges, rendkívüli körülmények között kell teljesítenünk. A társadalom iránti kötelesség felismerésére és becsületes teljesítésére éppen ilyen szükség van mindennapi munkánkban, a szocializmus építésének minden frontszakaszán. Sőt, éppen a munkás hétköznapok során, a közös ügy sikeréért, a nehézségek leküzdéséért vívott szívós harcban válik szokássá a kötelesség szem előtt tartása; ebben a harcban formálódnak ki az olyan emberek, akik példaképei a kötelességteljesítésnek, akik bármilyen hőstettre készek, ha ezt a nép érdeke úgy kívánja. Nem szükséges külön hangsúlyozni, hogy a magas fokú társadalmi kötelességtudat csak a közösséggel való állandó kapcsolat során, csak a nép közös ügyéért harcra egyesült közösség segítségével alakulhat ki az emberekben.
A nem öntudatos, az individualista hagyományokkal megfertőzött embereknél, továbbá azoknál, akik — Gorkij kifejezésével élve — jó meggyőződéseiket nem magukban, hanem maguknál hordják (vagyis akiknek meggyőződése csak a felszínen mozog), a kötelesség sokszor háttérbe szorul valamely egyéni kívánsággal, az egyéni érdekekkel szemben. Az ilyen dolgozó (üzemi, kolhoz- vagy hivatali dolgozó) tudja, hogy munkáját a lehető legjobban kell elvégeznie, hogy a jó munka kötelessége a társadalommal, az állammal szemben. Feladatát végre tudja hajtani, de igyekszik minél hamarabb „túlesni” rajta, formálisan, csak úgy ímmel-ámmal végzi el munkáját. Lényegében az ilyen dolgozó nem teljesíti kötelességét.
Manapság, amikor a mezőgazdaság további fellendítésével kapcsolatos bonyolult feladatok megoldása került napirendre, a párt és az állam arra törekszik, hogy képzett szakembereket (mezőgazdászokat, állattenyésztési szakembereket stb.) küldjön a falvakba. Mit mondhatunk azokról a párt- és gazdasági vezetőkről, akik formálisan, csak a jelentés kedvéért hajtják végre a szakemberek falura küldésére vonatkozó pártutasítást, akik nem törődnek azzal, hogy az illető szakember rendelkezik-e megfelelő tapasztalatokkal, s alkalmas-e a kijelölt munkára? Nyilvánvaló, hogy az ilyen formális végrehajtás mögött a kötelességérzet hiánya, az állam iránti felelősségérzet hiánya rejlik.
Az a tény, hogy egyes funkcionáriusok formálisan intézik az ügyeket, hogy egyes hivatal- és vállalatvezetők formálisan hajtják végre a párt- és állami határozatokat, nemcsak az említettek lélektelen munkájáról tanúskodik. Erkölcsi vonatkozásban ez a tény azt is jelenti, hogy az illető vezetők nincsenek eléggé tudatában a nép, a szocialista állam iránti kötelességüknek. A párt mindig küzdött a párthatározatok formális kezelése ellen, s azt követelte, hogy e határozatokat lelkiismeretesen hajtsák végre, s hogy a végrehajtást minden párttag elsőrendű kötelességének tartsa. A párt mindig arra tanította a munkásosztályt és a dolgozó tömegeket, hogy így értelmezzék a kötelességet.
1905-ben, az önkényuralom ellen vívott forradalmi harcok idején Lenin azt követelte az orosz proletariátustól, hogy önzetlen odaadással szolgálja a forradalmat, higgyen a forradalom győzelmében, szenvedélyesen kívánja ezt a győzelmet, bátor és elszánt tetteket vigyen véghez. „Az oroszországi proletariátus maradéktalanul teljesíteni tudja kötelességét”25 — írta Lenin.
25 Lenin Művei. 8. köt. Szikra 1954. 443— 444. old.
1918-ban Lenin harcba hívta a munkásokat és a parasztokat az intervenciósok és a fehérgárdisták ellen. Így írt: „Oroszország minden munkása és parasztja teljesíteni fogja kötelességét és kész lesz a halálra, ha ezt a forradalom megvédésének érdeke megköveteli”26.
26 Lenin Művei. 28. köt. Szikra 1952. 146. old.
A békés építőmunka éveiben a párt a szocializmus győzelméért vívott harcot tekintette a munkások s valamennyi dolgozó legfontosabb kötelességének.
A szovjetország dolgozóinak történelmi feladata a kommunista társadalom felépítése. Ez a feladat megfeszített munkát követel az ipar, a mezőgazdaság, a tudomány és a kultúra valamennyi ágának fellendítése érdekében. Ezzel a nagy történelmi feladattal függ össze az a következetes harc, melyet a Szovjetunió a demokratikus béketábor élén a népek közötti béke erősítéséért, a népek függetlenségéért és szabadságáért folytat. A szovjet embereknek e történelmi feladatból fakadó legfőbb kötelezettségük, hogy önfeláldozóan szolgálják szocialista hazájukat, az eredmények gyarapítására törekedjenek az építőmunka minden területén, kommunista módra dolgozzanak, óvják és erősítsék a szocialista tulajdont, a szovjet rend szent és sérthetetlen alapját, szigorúan tartsák szem előtt az állami törvényeket és követelményeket, szolidárisak legyenek más országok dolgozóival a reakció ellen folytatott harcukban, s készek legyenek utolsó csepp vérükig védelmezni szocialista hazájukat. „A haza védelme a Szovjetunió minden polgárának szent kötelessége” (a Szovjetunió Alkotmányának 133. cikkelye). Ezt a szent hazafias kötelességet a Szovjet Hadsereg, a szovjet emberek becsülettel teljesítették a Nagy Honvédő Háború napjaiban.
A társadalmi kötelesség előbbre való mindenfajta szűk hivatali vagy helyi érdeknél. Ha a társadalmi kötelesség helyett különféle helyi érdekeket tartunk szem előtt, vagyis ha lemondunk az egész társadalom, a nép, a szocialista állam közös érdekeiről, ha nem szívesen segítünk más üzemeknek, kerületeknek stb. az egész nép érdekeit szolgáló feladatok megoldásában — az ilyen magatartás összeegyeztethetetlen a Kommunista Párt hagyományaival. Hasonlóképpen, ha a társadalmi kötelesség helyébe családi érdekekből, csoport- érdekekből, frakciós vagy klikkszellemből, személyi presztízsből és személyi barátságból eredő megfontolásokat állítunk, akkor is szembehelyezkedünk a párt hagyományaival és a kommunista etika követelményeivel. Az SZKP története azt bizonyítja, hogy mindazok, akik erre az útra léptek és nem akartak róla letérni, a haza és a nép nyílt elárulásával végezték, s elnyerték a párt ellenségeinek, a nép ellenségeinek kijáró méltó büntetést.
Előfordul, hogy valaki a saját kényelme kedvéért lemond társadalmi kötelességének teljesítéséről. Arra is van példa, hogy egyes vezető funkcionáriusok, akiket a városból valamelyik kolhozba vagy gép- és traktorállomásra akarnak küldeni, inkább a városban maradnak, és az íróasztal mellől, telefonon „irányítanak” és adják az „utasításokat” stb. Az egyéni érdekek itt háttérbe szorítják a kötelességtudást, útjában állnak a kötelesség teljesítésének.
Vannak olyan kötelezettségek — ezekről később fogunk részletesebben beszélni —, amelyeket a családi élet, az elvtársi, baráti kapcsolatok rónak az emberre (kölcsönös segítségnyújtás, támogatás stb.). Ezek a kötelezettségek azonban nem lehetnek ellentmondásban a tágabb értelemben vett társadalmi kötelességgel, hanem éppen abból fakadnak, annak a következményei.
1899-ben az orosz szociáldemokrácia soraiban működő opportunisták (az úgynevezett „fiatalok” vagy „ökonomisták”) sajtójukban arról panaszkodtak, hogy az „öregek” nem viselkednek velük elvtársiasan. Lenin így válaszolt: „Igen! Tudjuk, mit jelent az elvtársi magatartás. Tudjuk, hogy kötelességünk támogatni minden elvtársat, hogy kötelességünk türelmesen meghallgatni az elvtársak véleményét, de a mi szemünkben az elvtársi magatartás kötelessége az orosz és a nemzetközi szociáldemokráciával szemben fennálló kötelességből fakad, nem pedig megfordítva . . . Ha tehát meggyőződésünk, hogy az «elvtársak» a szociáldemokrata programtól visszafelé mennek, hogy az «elvtársak» leszűkítik és meghamisítják a munkásmozgalom feladatait, akkor kötelességünknek tartjuk, hogy a leghatározottabban kifejezzük meggyőződésünket, s hogy semmit el ne hallgassunk!”27
27 Lenin Művei. 4. köt. Szikra 1953. 273. old.
A tőkés országokban ma minden becsületes ember elsőrendű kötelessége a háborús veszély elhárításáért, a békéért vívott harc. A békemozgalom a legszélesebb néprétegeket egyesíti, a legkülönbözőbb politikai és vallási meggyőződésű embereket állítja sorompóba. A kommunista erkölcs kritériuma nemcsak hogy nem zárja ki, hanem lehetségesnek és szükségesnek tartja, hogy egyesítsük a különböző politikai, vallási és erkölcsi meggyőződésű embereket a dolgozókat érintő létfontosságú feladatok megoldása érdekében. A béke megvédéséért folytatott küzdelem megfelel a néptömegek fejlett igazságérzetének, s éppen ezért minden becsületes ember legfőbb erkölcsi kötelessége.
A tőkés országokban a néptömegek élén álló kommunisták, akik a békéért és a demokráciáért vívott harc zászlaja alá tömörítik a dolgozó milliókat, egyetlen pillanatra sem feledkeznek meg végső céljukról, a társadalom gyökeres átalakításáért folytatott harc szükségességéről. A győztes szocializmus országa a világ haladó erőinek támasza a békéért és a demokráciáért folytatott küzdelmükben. A külföldi internacionalistáknak kötelességük, hogy megóvják a Szovjetuniót az imperialisták részéről fenyegető veszedelmektől, s ne tűrjék, hogy a tőkés országok dolgozóit háborúba sodorják a Szovjetunió ellen. A külföldi internacionalisták azzal, hogy a Szovjetuniót támogatják, egyben hazafias kötelességüket is teljesítik, hiszen mint Sztálin elvtárs hangsúlyozta, „mindennemű támogatás, amelyet bármely testvérpárt nyújt pártunk békeszerető törekvéseinek, egyben támogatást jelent saját népe számára is a béke fenntartásáért vívott harcában”28.
28 Az SZKP XIX. kongresszusának anyaga. 2. kiad. 330. old.
***
A kötelesség kommunista értelemben vett fogalmától elválaszthatatlan a becsület fogalma, amely merőben más, mint a becsületnek a kizsákmányoló osztályok körében elfogadott régebbi értelmezései.
Az arisztokrácia felfogása a becsületet azonosította a megbecsüléssel, vagyis azzal a tisztelettel, amely az előkelő származásnak és a nagy földtulajdonok birtoklásával kapcsolatos előjogoknak kijárt.
A burzsoázia a becsület fogalmát a pénzeszsákra vezette vissza: minél több az ember pénze, annál nagyobb a méltósága, annál nagyobb a becsülete.
A kizsákmányoló osztályok által kidolgozott régi becsületfogalmak alapja tehát a személyi privilégium, az egyéni gazdagság volt. Akinek nem voltak előjogai, akinek nem volt vagyona, annak becsülete sem volt. Az arisztokrata sértőnek tartotta önmagára nézve, ha egy paraszttal vagy polgárral hasonlították össze, mert ez utóbbiaknak, felfogása szerint, semmi közük sem lehetett a becsület fogalmához.
A burzsoázia, jóllehet egyenlőségről szónokolt és megvetette a rendi „becsületet”, a munkásokat és a parasztokat mindig alacsonyabb rendű embereknek tekintette, ma pedig reakciós ideológusai révén a régi arisztokrata elméleteket kelti életre a kiválasztottak kasztjának (az „elitnek”) a csőcselék feletti uralmáról, a „faj vérében” gyökerező kaszt-„becsületről” stb. A becsületről alkotott régi fogalmak a magántulajdonban (a hűbéri és tőkés tulajdonban) gyökerező individualizmust juttatták kifejezésre, amely az egyén vagy a privilegizált kaszt érdekeit a közérdek fölébe helyezte. Minthogy a kizsákmányoló osztályok nem foglalkoztak termelőmunkával, a becsületről alkotott fogalmaikban sem lehetett szó a munkáról. A hazafias kötelesség fogalma (melyet az uralkodó osztályok érdekeihez idomítottak) csak a katonai becsülethez kapcsolódott, de a hazafias kötelesség nem volt legfőbb tartalma a katonai becsületnek29.
29 Itt nem fogjuk külön elemezni, mit jelentett a katonai becsület fogalma a régi hadseregben. E fogalomnak, bár osztálykorlátainál fogva tartalma elfogadhatatlan számunkra, voltak pozitív elemei is, amelyeket a Szovjet Hadsereg új alapokon továbbfejleszt. Ilyenek a katonai kötelességtudás, a bátorság, a vitézség stb. (Lásd I. N. Levanov. A szovjet katonai becsületről. Moszkva 1952. [oroszul].)
Mivel a becsület fogalmában a fő elemet nem a haza szolgálata, nem a társadalmi kötelesség teljesítése alkotta, ez a fogalom elvesztette igazi erkölcsi tartalmát. Megvolt a lehetősége annak, hogy a kötelesség és a becsület összeütközésbe kerüljön, hogy háború idején a haza érdekeit feláldozzák valamelyik nemesúr egyéni vagy kaszt-„becsülete” kedvéért, amint ez nemegyszer elő is fordult a háborúk történetében. Ezenkívül, a „becsület” keresése beteges becsvágyat, semmilyen eszköztől vissza nem riadó karrierizmust hívott életre. Ennek másik oldala volt a talpnyalás, mely arra vezethető vissza, hogy a „becsület” megszerzéséhez „a világ hatalmasainak” pártfogására volt szükség. A becsület becstelenséggé fajult, a „becsület” elnevezés azonban megmaradt. Béranger hivatalnoka úgy „csinált karriert”, hogy egy „előkelő személyiség” figyelmével tüntette ki. Noha tudja, hogy ennek az „előkelőségnek” a barátságáért kénytelen kiszolgáltatni saját feleségét, mégis örül a megszerzett „becsületnek”:
Mily tisztesség, mily öröm!
Szenátor úr, köszönöm,
Nagy és dicső ember Ön!
A jobbágyság és a burzsoá társadalom igája alatt sínylődő néptömegekben más elképzelés élt a becsületről. Eszerint a becsület nem más, mint a nép megérdemelt bizalma és tisztelete az egyén iránt, aki becsületesen szolgálja népét. Dobroljubov, a nagy orosz forradalmi demokrata „Az egyszerű orosz nép jellemvonásai” című cikkében azt írta, hogy az egyszerű nép „többet törődik az emberi méltósággal, s kevésbé közömbös az iránt, hogy milyen a szomszédom és, hogyan vélekedik rólam”, hogy a dolgozó nép „inkább és egészségesebb formában törődik a jó hírnévvel . . . mint más rendek”30.
30 Dobroljubov. Válogatott filozófiai művek. 2. köt. 415. old. (oroszul).
A jó hírnévre való törekvés elválaszthatatlan a becsülettől, lényeges eleme a becsületnek. Az emberi méltóság tiszteletben tartása nélkül, a saját emberi méltóságunkkal való törődés nélkül nincs igazi becsület. A becsületnek és a méltóságnak ezt a népi felfogását állították szembe az orosz forradalmi demokraták a „művelt” rétegeknek a becsületről alkotott hamis elképzeléseivel. A kommunista etika tovább fejlesztette a becsület fogalmát.
Minthogy a becsület fogalma a kommunista szemében elválaszthatatlan a kötelesség fogalmától, ezért a nép, a szocialista haza, a szovjet állam iránti társadalmi kötelesség teljesítése minden kommunistának és minden öntudatos embernek becsületbeli ügye. A szovjet rendben vált a történelem folyamán először mindenki számára kötelességgé és becsület dolgává, a társadalom létének alapvető feltételévé és a társadalmi erkölcs legfőbb alapjává a munka. Új tartalmat nyert a katonai becsület fogalma is, melynek alapja a szocialista haza megvédésének szent kötelessége lett. A szovjet harcos esküjében kötelezi magát arra, hogy „bátran, minden tudásával, méltón és becsülettel” védelmezi hazáját, s „életét és vérét sem kíméli az ellenség legyőzése érdekében”. Az állampolgár, a harcos, a párttag becsülete annál nagyobb, minél jobban teljesíti kötelességét (állampolgári, katonai vagy pártkötelességét), vagyis azokat a kötelezettségeit, amelyek a kommunizmusért vívott harc adott történelmi körülményei között hivatásából és társadalmi helyzetéből adódnak. Jelenleg a szovjet emberek, a párt- és állami funkcionáriusok kötelessége és becsületbeli ügye az, hogy megvalósítsák azokat a történelmi feladatokat, melyeket az SZKP XIX. kongresszusának határozatai, valamint az ezeket követő párt- és kormányhatározatok tűztek ki.
A szovjet dolgozó, a szovjet harcos becsületének alapja és kritériuma az, hogy teljes mértékben megértse és becsülettel teljesítse hazafias kötelességét a kommunizmus építésében és a szovjet haza ellenségei ellen vívott ütközetekben. A társadalmi kötelesség teljesítése magával hozza az ember tevékenységének társadalmi elismerését, ami viszont növeli az ember önbizalmát, saját emberi méltóságának tudatát. Így tehát a becsület fogalma magában foglalja 1) a társadalmi kötelesség teljesítését, 2) a társadalmi elismerést (megbecsülés, dicsőség), 3) az emberi méltóság tudatát, mely az első két feltételből következik.
A becsület érzése csupán a közösségben, a társadalmi jelentőségű feladatok teljesítése során, a közvélemény ellenőrzése mellett fejlődhet és erősödhet. Ez az érzés, melynek alapja a társadalmi kötelesség teljesítése és a társadalom javára végzett munka társadalmi elismerése, a munka frontján és a csatamezőn egyaránt nagy tettekre, önfeláldozásra és hősiességre lelkesít.
A társadalmi elismerés, a megbecsülés és a dicsőség csak azóta osztályrésze a dolgozóknak, amióta megszűnt a kizsákmányolás, és a munka becsület dolgává vált. Csehov „Első osztályú utas” című elbeszélésének mérnöke jogos keserűséggel panaszkodik, hogy őt, a mérnököt, számos nagyszerű híd építőjét nem ismeri a „művelt” társadalom, ugyanakkor, amikor egy-egy énekesnő, egy-egy hamiskártyás nevével lépten-nyomon találkozik az ember.
A szovjet társadalomban más a helyzet. A múlt számos kiváló tudósának és művészének nevét — akikről azelőtt csak kevesen tudtak — ma minden szovjet ember ismeri. A szovjet társadalomban dicsőség és tisztelet övezi mindazokat a munkásokat, kolhozparasztokat, tudósokat és művészeket, akik azt kiváló munkájukkal, kiemelkedő alkotásaikkal kiérdemlik. A dolgozók érdemeinek általános elismerése arra buzdítja az embereket, hogy újabb erőfeszítéseket tegyenek, újabb tettekkel szolgálják a nép javát.
A kommunista etika elítéli az olyan személyi dicsőségre való törekvést, melynek kedvéért az ember megfeledkezik alapvető és legfőbb kötelességéről: a társadalom iránti kötelességéről. Amikor Lavrenyov „Akik a tengeren harcolnak” című színdarabjában Borovszkij tiszt a dicsőségre emeli poharát, és azt mondja, hogy a dicsőséget „kergetni kell, vakmerően, kitartóan, meg kell ragadni csillogó szárnyát” és így tovább, elvtársa határozottan tiltakozik ez ellen a dicsőséghajhászás ellen. „Ostobaság — mondja Makszimov tiszt. — Nem illik hozzánk az egyéni dicsőség kergetése.” Haritonov főparancsnok is szembeszáll Borovszkijjal, s Nahimov, a nagy orosz tengernagy tekintélyére hivatkozik, aki arra tanított, hogy ne az egyéni dicsőséget hajhásszuk, hanem elsősorban Oroszország és az orosz flotta dicsősége lebegjen szemünk előtt. Nahimov egynek érezte magát a flottával, s büszke volt arra, hogy a flotta dicsőségében neki is van egy kis része. Borovszkij, aki egyre csak a maga dicsőségét hajhászta, s azt senkivel sem akarta megosztani, végül is szolgálati vétséget követett el, nem teljesítette a parancsot, és meghiúsította a hadműveletet. A dicsőséghajhászás Borovszkij számára szégyennel végződött (és így végződik mindig, valahányszor a dicsőség öncéllá válik), elvesztette szovjet tiszti becsületét.
A mindennapi életben gyakran találkozunk olyan esetekkel, amikor a dolgozóknak fejükbe száll a dicsőség. A Pravda tanulságos cikket közölt egy élenjáró dolgozóról, akit annyira megszédített a dicsőség, hogy egyszerűen abbahagyta a munkát, naplopó lett belőle. A munkás elzüllésében nem csekély szerepet játszott az a körülmény, hogy az igazgatóság és a társadalmi szervezetek nem térítették idejében észhez, nem figyelmeztették arra, milyen ártalmas dolog az önhittség, a dicsőségtől való megrészegülés. Nagy reklámot csaptak neki, s közben nem vették észre, hogyan kerül a lejtőre ez a kiváló munkás. Az ilyen esetek nem egyedülállók, és komoly figyelmet érdemelnek közvéleményünk részéről.
Majakovszkij „Teli torokból” című költeményében kortársaihoz fordulva így ír:
A dicsőségre valahogy majd csak megalkuszunk —
közös emlékműként hadd álljon ragyogva
harcokban izmosult szocializmusunk.
A nagy szovjet költőnek ezek a szavai félreérthetetlenül, világosan fejezik ki azt a gondolatot, hogy a szovjet ember számára nincs nagyobb becsület és dicsőség, mint részt venni az új társadalom megteremtésében, és eredményeket érni el ezen az úton. A haza szolgálata, erkölcsi és kulturális javainak gyarapítása, dicsőségének és hatalmának növelése a szovjet ember számára becsület és dicsőség dolga, a legnagyobb erkölcsi kielégülés.
A szovjet tudósok megvetik a „becsület”-szerzésnek azt a módját, melyről a Nyugat előtt hajbókoló régi tudományos és műszaki szakemberek gyakorta álmodoztak, hogy tudniillik találmányukról vagy felfedezésükről mindenekelőtt a külföldi sajtó számoljon be, és nagy reklámot csapjon nekik. A hamis fényű dicsőség hajszolása, a feltűnési vágy, a kicsinyes hiúság odáig juttatta ezeket a szakembereket, hogy megkárosították hazájukat, elárulták népüket. A „becsület”, a „dicsőség” ilyen értelmezésének csökevényei a mai időkben is fellelhetők még, s a szovjet emberek kíméletlen és elszánt harcot folytatnak ezek ellen. A tudósok, a mérnökök, az üzemek és a kolhozföldek legjobb dolgozói a hazának, a kommunizmus ügyének szolgálatával szereznek becsületet. S ha országszerte ismert emberekké válnak, akkor sem pihennek meg babéraikon, nem száll a fejükbe a dicsőség, hanem újabb sikerekkel igyekeznek a haza javát szolgálni. Mindennél többre értékelik hazájuk nemzeti becsületét, s küzdenek elsőségéért a tudományban, a technikában és a művészetben.
A szovjet ember becsületét azzal mérik, hogy milyen odaadással dolgozik hazájáért. Ám ahhoz, hogy valaki rászolgáljon a haza elismerésére, nem elég az, hogy a haza javát kívánja, az is szükséges, hogy szívósan dolgozzék, ismeretekre és mesterségbeli tudásra tegyen szert, kialakítsa magában a kiváló harcos, a kiváló építő erkölcsi tulajdonságait és jellemvonásait, s ily módon mind jobb eredményeket érjen el a békés építőmunka minden területén és a haza ellenségei ellen folytatott küzdelemben.
A társadalmi kötelesség felismerése a siker legfőbb feltétele a munkában és a harcban egyaránt. Az ember csak akkor nyeri el a társadalom megbecsülését s azt a jogot, hogy tiszteletben és kitüntetésben részesüljön, ha végigjárja a harc göröngyös útját, és erőfeszítése eredménnyel jár. Az ilyen ember méltóvá válik arra, hogy beválasszák a szovjethatalom vezető szerveibe, felelős vezető pozícióba kerülhet az ország gazdasági, politikai vagy kulturális életének valamely területén.
A szovjet ember, bármilyen tisztséget tölt is be, mindig egy meghatározott közösség tagja, amely közös feladatokat hajt végre a szocializmus építésének valamely szakaszán. A szovjet ember arra törekszik, hogy ez a közösség (üzem, intézmény, kolhoz, katonai alakulat) becsülettel teljesítse az előtte álló feladatokat, harcol üzemének becsületéért („az üzemi márka becsületéért”), kolhozának, ezredének stb. becsületéért, s ez a becsület egyben egyéni becsületét is jelenti. Nemcsak önmagáért, hanem másokért is felelős. A szovjet ember becsülete, mint Makarenko mondja, „a közösség becsülete, büszkesége” kell hogy legyen31.
31 Makarenko Művei. 5. köt, 247. old. (oroszul)
A szovjet ember büszke közösségének sikereire, bánkódik balsikerei miatt. Szereti közösségét, és azt akarja, hogy ez a kollektíva jó hírnévnek örvendjen a szovjet társadalomban. Szenvedélyesen bírálja mindazt, ami a közösség előrehaladását gátolja. Becsülete elválaszthatatlan a közösség becsületétől, amely saját munkaterületén az egész népet szolgáló feladatok végrehajtásáért küzd. Ugyanakkor nem állítja szembe kisebb közösségének érdekeit a nagyobb közösség, végső soron a szocialista állam érdekeivel. Valamely üzemi kollektíva eredményei és ezek elérésének útjai, mint már mondottuk, példaként kell hogy szolgáljanak más kollektívák számára is. A verseny győzteseit nemcsak maga a győzelem dicséri, hanem az is, hogy megtanítanak győzni másokat is.
Az elmondottakból nem szabad olyan következtetést levonni, hogy a szovjet ember legyen közömbös az egyéni becsület, az egyéni dicsőség iránt. A becsület fogalma nemcsak a társadalmi kötelesség teljesítését és a társadalmi elismerést foglalja magában, hanem ezek folyományát, a dolgozó ember méltóságérzetét is. Az egyéni becsülettel szembeni közömbösség azt jelentené, hogy az embert nem érdekli, hogyan értékeli munkáját, tetteit a társadalom. A kollektivizmus szellemében nevelt szovjet ember rendkívül fontosnak tartja a közvéleményt. A közjóra való törekvésének szerves részét alkotja az a kívánság, hogy tette általános elismerést, helyeslést váltson ki. A szovjet embert nagy és őszinte örömmel tölti el, ha munkáját elismerik, ha valamilyen jutalomban részesítik.
A szovjet ember az iránt sem lehet közömbös, hogy mit mondanak majd róla, ha már nem lesz az élők sorában. Nem! Feltétlenül arra kell törekednie, hogy dicső emléke maradjon, hogy elismeréssel emlegessék mint a kommunizmust építő hatalmas hadsereg méltó tagját. Ehhez azonban az szükséges, hogy becsülettel szolgálja a közösség érdekeit. Aki csak önmagának él, azt elfelejtik. A nép csupán azokat tartja meg emlékezetében, akik egész életükkel a közös ügyet szolgálták.
A szovjet emberek erkölcse nem tűri a nagyra vágyást, a mindenáron való népszerűség-hajhászást, elítéli az önteltséget és a gőgöt, mely mindig a közösségtől való elszakadásból fakad. A Kommunista Párt neveltjei nem kérkednek egyéni sikereikkel, és sohasem tekintik e sikereket csupán a saját erőfeszítéseik eredményének. Tudják, hogy minden egyéni eredmény alapja a közösség, a nép munkája. A párt és a szovjet állam teremtette meg a feltételeket a szovjet emberek sikeres alkotó tevékenysége számára, a párt és a szovjet állam lelkesítette hőstettekre az embereket. Ezért a szovjet társadalom minden öntudatos tagja megosztja dicsőségét a közösséggel, a néppel s a Kommunista Párttal, amely kezében tartja és irányítja a kommunizmus építésének nagy művét.
***
A lelkiismeret azt jelenti, hogy az ember (vagy valamely közösség) erkölcsi felelősséget érez a társadalommal, embertársaival szemben tanúsított magatartásáért. A szovjet emberek és a különböző országokban élő kommunista harcosok lelkiismerete elválaszthatatlan a kötelességtudattól, a néppel, a hazával, a marxista párttal, az emberiség boldog jövőjéért küzdő harcosok seregével szembeni kötelesség felismerésétől.
A kommunista etika következetesen harcol mind a lelkiismeret vulgáris materialista tagadása ellen, melynek alapja annak feltételezése, hogy a világban elkerülhetetlen szükségszerűség uralkodik, amely még az emberi cselekedetek viszonylagos szabadságát is lehetetlenné teszi, mind pedig a lelkiismeret idealista meghatározása ellen, amely szerint a lelkiismeret az ember belső, osztályoktól és történelmi körülményektől független vádlója, az emberi akarat korlátlan szabadságának bizonyítéka. Fentebb már megvizsgáltuk a szabadság és a szükségszerűség kölcsönös viszonyának kérdését, és láttuk, hogy a szükségszerűség marxista—leninista értelmezése egyáltalán nem zárja ki sem a tudatos cselekvést, sem az emberi cselekedetek mérlegelését, sem a lelkiismeretet. De a lelkiismeretet nem lehet a történelemtől független fogalomnak tekinteni. A lelkiismeret nem egyszerűen az emberi „természet” adománya, és nem is az isten ajándéka. A marxizmus—leninizmus megalapítói azt tanítják, hogy más lelkiismeretük van a vagyonosoknak és megint más a vagyontalanoknak. Már rámutattunk arra, hogy a burzsoázia nem ismer más kapcsolatot az emberek között, mint a rideg készpénzfizetést, következésképpen a burzsoá „lelkiismeretét” állandóan háttérbe szorítják a vagyonszerzés érdekei. Ugyanez a helyzet az emberi kapcsolatok minden területén, nem képeznek kivételt még a legintimebb kapcsolatok sem. Szaltikov-Scsedrin, a nagy orosz szatíraíró „Elveszett lelkiismeret” című meséjében megdöbbentő erővel ábrázolja, milyen teher a lelkiismeret a kocsmárosok, a sikkasztók és hasonló egyének számára, s hogy milyen könnyű szívvel megválnak tőle. Scsedrin megmutatta, hogy a lelkiismeret őrzője a nép. A nép fejlődésében látta a hazugság, az álnokság és az erőszak feletti győzelemnek, a lelkiismeret diadalának útját.
A burzsoá világban az állami hivatalnok becsületes és lelkiismeretes embernek számít, ha szigorúan az állami törvényekhez és a főnökség előírásaihoz tartja magát, tekintet nélkül arra, hogy ezek az előírások jók-e vagy rosszak a nép érdekei szempontjából. A társadalmi igazságtalanságért való felelősség érzése (vagyis a szó igaz értelmében vett lelkiismeret) teljesen ismeretlen számára, Gleb Uszpenszkij „A kegyetlen törvény” című novellájában Sapkin ügyész egy bírósági tárgyaláson minden ékesszólását latba veti, hogy „törvényes alapon” bebizonyítsa, miért kell feltétlenül megbüntetni a törvény előtt álló szegény és tudatlan parasztasszonyt, aki valami egészen jelentéktelen vétséget követett el. De bármily ékesszólóan beszél is az ügyész, bármilyen nyilvánvalók is a büntetés „törvényes indokai”, a törvényben járatlan közönség sajnálja az anyókát, felháborodik az ügyész és a bíró urak szívtelensége láttán, s megállapítja, hogy ezeknek tisztsége abból áll, hogy „sértegessék és megnyomorítsák” az egyszerű embereket.
Az elnyomott tömegekkel szemben a burzsoázia sohasem ismert semmiféle lelkiismeretet. A forradalmi válságok idején a legreakciósabb pártok kezébe tette az ország sorsát. 1905-ben, amikor az önkényuralom a leglelkiismeretlenebb erőszakot alkalmazta a néppel szemben, a kadet professzorok azzal vádolták a forradalmi tömegeket, hogy megsértik a törvényességet, esztelenséget, barbárságot követnek el, s így tovább. Amint arra Lenin rámutatott, a liberális burzsoázia politikai lelkiismerete azt jelenti, hogy térdet-fejet hajt a reakció előtt, és el akarja tompítani a nép forradalmi tudatát.
Ma az imperialista burzsoázia minden eddiginél arcátlanabb magatartást tanúsít a dolgozó és kizsákmányolt tömegekkel, az általa elnyomott népekkel szemben. A mai imperialista háborús uszítok, akikben már egy szikrája sincs a lelkiismeretnek, minden igyekezetükkel azon vannak, hogy elaltassák a népek lelkiismeretét; rabló politikájukat és tetteiket a tisztesség álarcába öltöztetik, s mindenféle képmutató szólamokkal, csalással, a demokratikus béketáborra szórt rágalmakkal takargatják. Ahogy elválaszthatatlan egymástól az igazság és a lelkiismeret, éppúgy egy tőről fakad a hazugság és a lelkiismeretlenség is. A mai burzsoáziának ezt a hazugságát és lelkiismeretlenségét következetesen leleplezik a kommunisták, a békéért és a népek függetlenségéért folytatott imperializmusellenes küzdelem élharcosai. A kommunisták azok, akik megmutatják az emberiségnek azt az egyedüli utat, amelyen haladva megszabadulhat a háborúktól, a kizsákmányolástól és mindenfajta elnyomástól.
A szovjet rend, a nagy Kommunista Párt arra nevelte a szovjet embereket, hogy nagyfokú erkölcsi felelősséget érezzenek magatartásukért, s hogy tetteiket aszerint ítéljék meg, hogy milyen hatással van a társadalom, a nép, a szocialista állam életére. A szovjet társadalomban a rideg készpénz-erkölcs ismeretlen az emberek közötti kapcsolatok terén. Itt a lelkiismeret nem áru, nem adásvétel tárgya, a szovjet ember lelkiismeretének hangját nem harsogja túl a pénz csörgésének zaja, nem fojtja el a tőke despotizmusa. Nincs tisztább lelkiismeret, mint, a szovjet embereké, akik megszokták, hogy egész életüket, egész tevékenységüket összehangolják a közösséggel, a néppel, melyet szolgálnak. A közösség igazságosan és erélyesen elítéli azokat, akik akár magánéletükben, akár a társadalommal szemben álszent, képmutató magatartást tanúsítanak, s ezáltal neveli, javítja az embereket. A közösség felelős az egyes emberek magatartásáért, és az egyes emberek felelősek a társadalom sorsáért, s ez a tény megszüntet minden szakadékot az ember és az állampolgár lelkiismerete között, s azt eredményezi, hogy minden egyes ember lelkiismerete részévé válik a társadalmi lelkiismeretnek. Itt nincs ellentmondás a törvény és a lelkiismeret között, mint a kizsákmányoló társadalomban, ahol ez az ellentmondás a következő jezsuita formulában jut kifejezésre: „lelkiismeretem szerint sajnállak, de a törvény szerint börtönbe kell hogy vesselek”. A szovjet emberek a legtisztább lelkiismeretű emberek, mert tudják, hogy az az ügy, melyet szolgálnak, igaz ügy. A szovjet emberek olyan társadalmat teremtettek, melyben nincs kizsákmányolás, nincs nemzeti és faji elnyomás. A szovjet emberek az egész nép, minden egyes ember boldogságáért küzdenek, ők a népek közötti béke legkövetkezetesebb harcosai, s ezt tettekkel is bebizonyították. A tetteik alapjául szolgáló világnézetük és egész gyakorlati tevékenységük arra irányul, hogy a világ minden dolgozója számára szabad és boldog életet teremtsenek. A Kommunista Párt, melyben korunk esze, becsülete és lelkiismerete ölt testet, a ragyogó jövő felé vezeti a néptömegeket.
d) A munka kötelesség és becsület dolga
A saját maguk, saját társadalmuk számára dolgozó szovjet emberek szocialista munkája a kommunista nevelés iskolája. Ez a munka új, kommunista erkölcsöt hív életre, amelytől távol áll a kapzsiság és az individualizmus, s amelyet az emberekről, a társadalmi érdekekről való gondoskodás szelleme hat át. A szovjet embereknek a munkához való viszonya ugyanakkor világosan tükrözi a kollektivizmust, az egyén és a társadalom új kapcsolatát, a társadalommal szembeni kötelességtudatot. A szocialista munka során az embermilliók tudatából és magatartásából kiszorult a „mindenki önmagáért, isten mindenkiért” régi szabály. A tömegek tudatában és magatartásában a „mindenki egyért, egy mindenkiért” szabály vert gyökeret.
A kizsákmányoló társadalom uralkodó erkölcse vagy nyíltan kifejezte a munka megvetését, vagy pedig képmutatóan dicsőítette az elnyomott tömegeknek a kizsákmányolók hasznára végzett munkáját.
Az ókori görögök társadalmában a szabad embereket a fizikai munka megvetésére nevelték, s a rabszolgatartók ideológusai nem látták szükségét annak, hogy ezt a tényt takargassák vagy álcázzák. Egyenesen megírták, hogy a különféle iparok űzése lealacsonyítja az embert. A hűbérurak is lenézték a fizikai munkát, de szívesen kérték a papok áldását bármilyen munkára. A burzsoázia, miután uralkodó osztállyá vált, a munkaszeretetről hangoztatott erkölcsi prédikációival megdöntötte a képmutatás rekordját. A burzsoá moralisták azt követelték, hogy a munkás szeresse a kényszerből végzett munkát, amely kiszívja erejét és eltompítja agyát. A munkaszeretetről hangoztatott szólamoknak méltó kiegészítése volt az önmegtartóztatás hirdetése, ami keresztül-kasul áthatotta mind az etikai szakirodalmat, mind pedig a burzsoá közgazdászok műveit. Nem hiába nevezte Marx a burzsoá politikai gazdaságtant ironikusan „a legerkölcsösebb tudománynak”. „E tudomány legfőbb tana az önmegtartóztatás, az életről és minden emberi szükségletről való lemondás”32.
32 Marx—Engels. Gesamtausgabe. 1. rész. 3. köt. 130. old.
A burzsoá moralisták azért zengtek dicshimnuszokat a munkásoknak a „munka öröméről” és az önmegtartóztatás gyönyöréről, mert szépítgetni akarták a tőkés kizsákmányolást, el akarták vonni a munkásokat a tőkés rabság elleni harctól, és a tőke engedelmes szolgáivá akarták tenni őket. A parasztoknak viszont azért prédikáltak a munka szeretetéről, mert azt akarták, hogy a parasztok még jobban ragaszkodjanak kicsiny földdarabkájukhoz, még jobban függjenek a tőkétől. Minél többet dolgozik a nép, annál alázatosabb lesz — így okoskodtak a burzsoá politikusok, szociológusok, közgazdászok, moralisták, akik valamennyien igazolni és fokozni akarták a vállalkozók mohóságát, a munkások féktelen kizsákmányolására irányuló törekvéseiket. De a tőkés termelés feltételei is megmutatták, mennyire tarthatatlanok ezek a szólamok abban a társadalomban, ahol a keveseket illeti meg az élet minden java, s az embermilliók osztályrésze éhezés és munkanélküliség. Ezek a feltételek megmutatták, mennyire hazug a régi vallási prédikáció, amely megáldja a munkát, ugyanakkor pedig örök átoknak tekinti, amellyel az isten sújtotta az embereket „az atyák vétkeiért”. Ez a magyarázata annak, hogy az imperializmus korában egyes burzsoá ideológusok a munka értelmetlenségéről szóló cinikus okfejtésekkel „egészítik ki” a munkaszeretetet hirdető papi prédikációt. Mások a „kisebb értékű” emberek örök osztályrészének nyilvánítják a fizikai munkát. A burzsoá ideológusok ehhez a kategóriához sorolnak egész fajokat és nemzeteket, ide sorolják a munkásokat és a parasztokat, akiknek az automaták szerepét szánják a technikailag magas fejlettségi fokon álló társadalomban. A burzsoá ideológusok cinizmusa odáig fajul, hogy nemrégiben egy „tudós”, egy amerikai fiziológus azt javasolta, hogy mesterséges megtermékenyítés útján teremtsék meg a „majomember-rabszolgák” fajtáját, s így biztosítsák a tőkések számára az ingyenes munkaerőt. És a tudománynak ez a hallatlan prostitúciója helyet kap az amerikai Tudományos Akadémia falai között!A munkásosztály elutasította mind a kényszermunka szeretetére szólító burzsoá papi prédikációkat, mind pedig azt a burzsoá fecsegést, hogy vannak „nem teljes értékű emberek”, akik „nem teljes értékűségük” miatt munkára vannak kárhoztatva. A munkásosztály nem abban látja feladatát, hogy örök időkig a tőkésprofit növelése érdekében dolgozzék, hanem abban, hogy egy olyan társadalmi rendért harcoljon, amelyben a munka nem az ember átka, nem kényszerű kötelezettség, hanem a lét öröme, s amely szabad teret nyit a munkások és parasztok törekvése, a szabad, alkotó munkára való örökös, természetes törekvés számára.
A történelem során a győztes szocializmus országa volt az első, amely megteremtette az örömmel végzett alkotó munka feltételeit. A szocializmus életre hívta a munkához való új, szocialista viszonyt, s ez a kommunista erkölcs legfőbb követelményévé vált. A szovjet ember azzal a büszke tudattal dolgozik, hogy annak az országnak a polgára, amely megmutatta a népeknek a szabadság és a béke útját. Marx rámutatott arra, hogy az eljövendő új társadalom nemzetközi elve „a béke, mert minden nemzetnél ugyanaz az elv uralkodik: a munka!”33
33 Marx—Engels. Válogatott művek. 1. köt. Szikra 1949. 472. old.
A szocializmus országának története teljes mértékben alátámasztja e tétel igaz voltát. Mint ahogy a háború elválaszthatatlan attól a társadalomtól, amelyben a magántulajdon és a nyerészkedési vágy uralkodik, ugyanúgy a béke is elválaszthatatlan attól a társadalomtól, amelyben a munka uralkodik.
A szovjet társadalomban az ember erkölcsi tulajdonságait elsősorban aszerint ítélik meg, hogy milyen a viszonya a munkához, hogy a munkát társadalmi, állami fontosságú ügynek, hazafias kötelességnek, az egész nemzetet érintő kérdésnek tekinti-e. A munkához való viszony csak akkor tesz szert igazi erkölcsi jelentőségre, ha az ember nemcsak saját szükségleteinek kielégítése céljából, hanem a társadalomért, a közjóért is dolgozik. Éppen az teszi nemessé a szovjet emberek munkáját, hogy felismerik, milyen szoros kapcsolat áll fenn a dolgozók egyéni érdekei és a társadalom érdekei között. Ahol a kisajátításnak magánjellege van, ahol a munka gyümölcseit a kizsákmányolók élvezik, ott a munka nem válhat becsület dolgává a tömegek szemében, hiába hangoztatják az uralkodó osztály ideológusai önző osztály céljaik érdekében, hogy a munka szeretete isteni parancsolat. Ott ismeretlen az a hatalmas munkalendület, amely az egész Szovjetuniót magával ragadta a népgazdaság fejlesztését szolgáló ötéves és évi tervek teljesítéséért folytatott harc során. A szovjet ember a munkát társadalmi, állami fontosságú ügynek, becsület, dicsőség, bátorság és hősiesség dolgának tekinti, állandóan fokozza a munka termelékenységét, s féltve őrzi a társadalmi tulajdont, a szovjet rend szent és sérthetetlen alapját. Ez a tény a nép, a haza, a kommunizmus ügye iránti odaadásának legfőbb, legdöntőbb bizonyítéka, nemes erkölcsi arculatának kétségbevonhatatlan tanújele. „A kommunizmus — írta Lenin — ott kezdődik, mikor az egyszerű munkás önfeláldozóan, nehéz munkával megbirkózva kezd gondoskodni a munka termelékenységének emeléséről, arról, hogy minden púd gabonát, szenet, vasat és egyéb terméket megőrizzen, bár azokat nem személyesen a dolgozó kapja, nem is «hozzátartozói», hanem «távolállók», azaz a társadalom egésze . . .”34
34 Lenin Művei. 29. köt. 435. old.
A munkához való szocialista viszony erkölcsi jelentősége éppen abban jut kifejezésre, hogy nemcsak önmagunkra és hozzátartozóinkra, hanem az egész társadalom érdekeire is gondolunk. Minél inkább kifejlődik a munkához való szocialista viszony, annál jobbá, magasabb rendűvé, tisztábbá és emberibbé válik maga az ember, annál méltóbb a megbecsülésre.
***
A szocialista társadalom azt követeli minden tagjától, hogy képességei szerint, becsületesen, lelkiismeretesen dolgozzék. Ez a követelés a szocialista társadalom valamennyi tagjára, következésképpen a társadalmi munka minden területére vonatkozik. „Nekünk minden munkát, ha mégannyira piszkos és nehéz is, oly módon kell megszerveznünk, hogy minden egyes munkás és paraszt úgy tekintsen magára: én — egy része vagyok a szabad munka nagy hadseregének, és be tudom rendezni az életemet földbirtokosok és tőkések nélkül is, meg tudom teremteni a kommunista rendet”35.
35 Lenin. Művei. 31. köt. 302 — 303. old.
Ez azt jelenti, hogy a szovjet embernek, bármilyen munkát végezzen is — lehet az akár segédmunka is —, éreznie kell, hogy a szocialista társadalom tagja, és a lehető leglelkiismeretesebben kell dolgoznia. Ez azt jelenti továbbá, hogy a szovjet társadalomban minden munka tiszteletreméltó. A szovjet társadalom nem tűri, hogy a fizikai munkát bárki is művelt emberhez méltatlan dolognak tartsa. Ez a nézet a múlt csökevényeként még él egyes emberek tudatában; sőt a tanulóifjúság egy részében is, ami a fiatalok körében végzett nevelőmunka hiányosságairól tanúskodik.
A társadalom javára végzett becsületes, lelkiismeretes munka egyik legfontosabb feltétele annak, hogy megvalósíthassuk a fokozatos átmenetet a kommunizmusba, abba a társadalomba, ahol a munka elsőrendű életszükségletté válik, s ahol a „mindenkitől képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint” elv uralkodik.
A munkát csak akkor változtathatjuk elsőrendű életszükségletté, ha előzőleg megteremtjük a szükséges gazdasági és kulturális feltételeket. A munka már ezeknek a feltételeknek a megteremtése során fokozatosan magára ölti a kommunista munka vonásait, melyeket mindenképpen ösztönözni és fejleszteni kell, mégpedig úgy, hogy helyesen alkalmazzuk az anyagi érdekeltség elvét, s az eredmények elismerésével erkölcsileg is ösztönözzük a dolgozókat. A társadalom javára végzett becsületes és lelkiismeretes munka, az a munka, melyet a szovjet emberek milliói becsület dolgának tekintenek, magában hordja a munkához való kommunista viszony elemeit. Az a folyamat, amelynek során a munka elsőrendű életszükségletté válik, egyszersmind kifejleszti ezeket az elemeket, és kialakítja az ezeknek megfelelő erkölcsi normákat. Ezek viszont a maguk részéről meggyorsítják a munka elsőrendű életszükségletté válásának folyamatát.
A kommunista munka, amint arra Lenin rámutatott, feltételezi a közösség javára végzett munka szokássá válását és a közösség javára végzett munka szükségességének tudatos (szokássá vált) felismerését. A munka társadalmi jelentőségének megértése a szovjet társadalom számos tagjánál már annyira szokássá vált, hogy ezek az emberek el sem tudnák képzelni életüket munka nélkül, még teljes anyagi ellátottság esetén sem.
Ha kialakítjuk ezt a szokást, ha a munka szeretetére neveljük társadalmunk valamennyi tagját, egész ifjúságunkat, ez azt jelenti, hogy kommunista embert nevelünk, mert — amint Lenin megállapította — „csak a munkásokkal és a parasztokkal vállvetve végzett munkában válhatunk valódi kommunistákká”36.
36 Lenin Művei. 31. köt. 302. old.
Csak a közhaszon eszméjétől áthatott munkában, a szocialista munkában alakulhatnak ki a szovjet ember legjobb erkölcsi tulajdonságai. Ilyen tulajdonságokat nem alakíthat ki sem a dolgozó kényszerű munkája, sem pedig az egyénileg termelő paraszt vagy kisiparos munkája. Ebben a vonatkozásban mondotta Gorkij, hogy a szocialista munka az új ember szervezője.
Ha a munka szeretetére neveljük az embereket, elősegítjük azt, hogy a munka elsőrendű életszükségletté váljék a társadalom minden tagjának szemében. Ehhez azonban előzőleg meg kell teremteni a szükséges anyagi és kulturális feltételeket. Az egyik ilyen feltétel a társadalom magas kulturális színvonala, amely a társadalom valamennyi tagja számára biztosítja fizikai és szellemi képességeinek minden irányú fejlődését, tehát a foglalkozás szabad megválasztását. E feltétel megteremtése és a technika egyidejű továbbfejlesztése megszünteti a műszaki és kulturális színvonal tekintetében mutatkozó lényeges különbséget a szellemi és a fizikai munka között, és nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a munka a társadalom valamennyi tagjának szemében elsőrendű életszükségletté váljék. Ebből az következik, hogy a becsületes és lelkiismeretes munka a szovjet viszonyok között azt követeli, hogy a dolgozónak gondja legyen szakképzettségének növelésére, a korszerű technika elsajátítására és továbbfejlesztésére. Azt követeli, hogy a dolgozó szeresse szakmáját, és állandóan növelje szaktudását. Éneikül nem biztosítható a munka termelékenységének az a magas színvonala, amely a kommunizmus győzelméhez elengedhetetlen.
A szocializmus bonyolult gépekkel, korszerű technikával könnyíti meg a munkások és a parasztok munkáját. Ez a technika növeli az ember hatalmát a természet fölött, emeli a munka termelékenységét. A szocializmus rendkívül kedvező feltételeket teremt a káderképzés és a szakmai továbbképzés terén. A lelkiismeretes és becsületes munka az iparban és a mezőgazdaságban egyaránt megköveteli — inkább mint valaha —, hogy a dolgozók urai legyenek a korszerű technikának és elsajátítsák a haladó munkamódszereket, növeljék szaktudásukat, kezdeményezők legyenek a technika kihasználásában, a termelés megszervezésében, hogy ezáltal fokozzák a termelést, javítsák a termékek minőségét, anyagot, időt takarítsanak meg stb.
„Volt idő — mondja Bortkevics, a kiváló leningrádi esztergályos —, amikor az volt a legnagyobb dicséret egy munkásra nézve, ha azt mondták róla, hogy «aranykeze van». Most ezt a meghatározást ki kell egészíteni. Mi alkotó munkát végző emberek vagyunk, és az aranykéz mellett aranyfejünknek is kell lennie. Mindennap olyan technikai feladatokat kell megoldanunk, melyeket . . . maga az élet vet fel”37.
37 J. Gyikov. Hetvenszer gyorsabban. Profizdat 1951. 19—20. old. (oroszul).
Ez azt jelenti, hogy a munka szeretetét ki kell egészíteni a tudás, a tudomány és a technika szeretetével. A régi korok egyes filozófusai az emberi erényekről elmélkedve arra a megállapításra jutottak, hogy az ember legfőbb erénye a bölcsesség, a tudás szeretete. De a bölcsességet és a tudást gyakran csak eszköznek tekintették ahhoz, hogy felülemelkedjenek a tömegeken, és hogy szellemi élvezeteket szerezzenek maguknak. A szovjet emberek számára a tudás szeretete elválaszthatatlan a társadalom javára végzett alkotó munkától. A tudás iránti szeretet nélkül, a tudomány és a technika elsajátítására való törekvés nélkül nincs alkotó munka, enélkül nem lehet megoldani a szellemi és a fizikai munka közötti lényeges különbség felszámolásának a szocialista termelés fejlődése által felvetett feladatát. E különbség felszámolásának útján az első lépés a fejlett technikával dolgozó munkások tömeges munkaversenye volt. Ettől kezdve az öntudatos munkások és kolhozparasztok a következő erkölcsi parancsot követték: ha élen akarsz járni a termelésben, ha a szocialista közösség méltó tagja akarsz lenni, tanulmányozd a termelés technikáját és szervezetét, tökéletesítsd ezt a technikát, használd ki minél jobban, s ennek alapján emeld magasabb fokra a munka termelékenységét, mert enélkül nem győzhet a kommunizmus. Ez az erkölcsi parancs ma már mélyen bevésődött a munkások és a parasztok tudatába. Ezt bizonyítja az egész népet magával ragadó szocialista munkaverseny, melynek során mind újabb és újabb formában nyilvánul meg a dolgozók kezdeményezőkészsége. A verseny tömeges jellege arról tanúskodik, hogy a szovjet emberek munkájukért, magatartásukért nagyfokú felelősséget éreznek hazájukkal szemben.
A kolhozok s a gép- és traktorállomások legjobbjai, az élenjáró ipari munkások példáját követve, nemcsak saját szakmájukban, hanem a rokonszakmákban is igyekeznek tökéletesíteni ismereteiket. A traktorosok megtanulják a kombájnvezető, a lakatos, az ács mesterségét, a kombájnvezetők megtanulják a traktorosok munkáját, s valamennyien elsajátítják a mezőgazdasági alapismereteket. Mindez lehetővé teszi, hogy a gép- és traktorállomásokon kialakuljon a gépkezelő-káderek törzsgárdája, jobban kihasználják a gépeket, biztosítsák azok idejében történő javítását, és így tovább.
Ugyanakkor ez a módszer sokoldalúan képzett, munkaszerető és kezdeményező dolgozókat nevel, akik jó gazda módjára kezelik gépüket, és meg tudják hosszabbítani annak élettartamát. Ma már sok ilyen embert találunk a szovjet kolhozokban, a gép- és traktorállomásokon. Ezek valamennyien alkotó munkára hivatott, új szellemi és erkölcsi tulajdonságokkal rendelkező emberek.
„Ismerd meg a munkát, melyet rád bíztak!” Ez a követelés nemcsak a munka közvetlen végrehajtóira, hanem a vezetőkre is vonatkozik, hiszen ez utóbbiak nem tudnak vezetni, ha nem foglalkoznak behatóan a rájuk bízott feladattal, nem ismerik annak minden részletét. Lenin szégyenletesnek nevezte az olyan „vezetést”, amikor a vezető nem hatol be a dolog lényegébe, hanem félvállról irányítja a szakemberek munkáját, kérkedik azzal a jogával, hogy „megtagadhatja a jóváhagyást” stb. „Az a kommunista, aki nem bizonyította be, hogy képes a szakemberek munkáját összefogni és a kérdés lényegébe behatolva, a kérdést részletesen tanulmányozva, munkájukat szerényen irányítani, az olyan kommunista többet árt, mint használ”38 — írta Lenin.
38 Lenin Művei. 32. köt, Szikra 1953. 143. old.
A párt nagyszámú hozzáértő és tapasztalt vezetőt nevelt. Mégis, még ma is akadnak olyan vezetők mind az iparban, mind pedig a mezőgazdaságban, akik azt tartják, hogy a termelés ismerete a szakemberek kizárólagos monopóliuma. A Pravda egyik tudósítása fényt derített egyes mezőgazdasági vezetők teljes tudatlanságára. E vezetők egyike nem tudta elmondani az egyszerű kolhozparasztoknak, hogyan kell siló- kukoricát vetni, a másik „négyzetes-fészkes” módszerrel akart „lent ültetni”, a harmadik sohasem hallott a négyzetes-fészkes burgonyavetésről, és így tovább. A kolhozparasztok joggal mosolyogják meg a lusta, az élettől elmaradt vezetőket, akik nem tudják irányítani a szocialista mezőgazdaság legjobbjainak alkotó munkáját.
Csak a vak nem látja meg a munkások, kolhozparasztok, értelmiségiek soraiból kikerülő újítók alkotó munkájában az új, kommunista erkölcs vonásait. Pedig éppen az újítóknak, a termelés és a szocialista kultúra élharcosainak alkotó munkája segíti elő a szovjet emberek új erkölcsi arculatának kialakulását. A szovjet emberek legjobbjai lelkes munkával segítik a termelés, a tudomány és a kultúra fellendítését, mert tudják, hogy ezzel népüket, hazájukat, a kommunizmust szolgálják. A magas fokú társadalmi kötelességtudat a mesterségbeli tudással párosulva kiapadhatatlan energiát szül, amely új utak keresésére sarkallja az embert. Ennek során az újítónak számos nehézséget kell leküzdenie, bátorságra, fegyelemre, önfeláldozásra van szüksége, egyéni érdekeit alá kell rendelnie a nagy célnak. Az újítónak a közösség támogatására van szüksége, s ezt a szovjet emberek körében meg is találja. Ez a támogatás és az elért eredmények szárnyakat adnak a dolgozónak, újabb hőstettekre lelkesítik, s ami a legfőbb, a jó példa erkölcsi erejével hatnak, önzetlen munkára lelkesítenek másokat is.
A munkában elért kiváló eredmények alapja éppen az, hogy a munkások tudatosan és lelkiismeretesen követik a jó példát. Így például Kovaljov mérnök módszere, amely igen elterjedt a szovjet iparban, azon alapszik, hogy az egész közösség értékesíti mindazt, ami az egyes munkások módszereiben jó és értékes. „Kovaljov módszere — írja V. Petrov, a leningrádi „Vörös Hajnal” gyár munkása — megmutatta nekünk, hogy nemcsak azoktól tanulhatunk és kell tanulnunk, akik előttünk járnak, hanem át kell vennünk a legjobb, legértékesebb tapasztalatokat azoktól is, akik ma még elmaradnak mögöttünk, de a helyes úton járnak és előrehaladnak”39.
39 Tegyük közkinccsé a sztahanovista módszereket. Profizdat 1951. 111. old. (oroszul).
A tőkés társadalomban céltalan lenne azt követelni a dolgozótól, hogy mutasson példát a munkában s hogy ossza meg termelési tapasztalatait másokkal is, hiszen a kapitalizmus gazdasági alapja a kizsákmányolás, a kíméletlen konkurencia és a gyűlölködés. A szovjet társadalom gazdasági alapja ezzel szemben az ország gazdáivá vált dolgozók kölcsönös segítségnyújtása és együttműködése. Ebből következik, hogy e mögött az erkölcsi követelés mögött ott áll a gazdasági viszonyok, a gazdasági fejlődés ereje.
A szovjet emberek látják, hogy a fejlett munkamódszerek bevezetése (a munka jobb megszervezése, a technika tökéletesítése, találmányok stb.) révén könnyebbé válik a munka, és javul a dolgozók anyagi helyzete. A szovjet állam, amely minden cselekedetében a gazdasági fejlődés szükségleteiből indul ki, anyagi és erkölcsi elismerésben részesíti a népgazdaság és a kultúra területén elért eredményeket, a jó példákat40.
40 Huszonöt év telt el azóta, hogy a XVI. Össz-szövetségi Párt- konferencia szocialista munkaversenyre hívta fel a dolgozókat az első ötéves terv sikeres teljesítése érdekében. Ez alatt az idő alatt 1 927 000 dolgozót tüntettek ki érdemrenddel és érdeméremmel, 6754 dolgozó pedig elnyerte „A Szocialista Munka Hőse” megtisztelő címet. (Lásd I. Goroskin. Nagy népi mozgalom. Pravda. 1954. április 29. [oroszul].)
S ha ehhez a dolgozók részéről magas fokú hazafias kötelességtudat járul, akkor az eredmény nem marad el: a termelékenység emelése, a nyersanyag- és anyagtakarékosság, a minőség javítása, az önköltség csökkentése stb. terén születő jó példák rengeteg követőre találnak, gyorsan terjednek, és újabb munkasikerek forrásául szolgálnak.
A szocialista termelésben az emberek közötti kapcsolatok jellemző sajátossága, hogy valamely dolgozó kezdeményezése, eredménye nem irigységet és rosszakaratot kelt, hanem örömmel és büszkeséggel tölti el a munkatársakat, s azt a kívánságot szüli, hogy az elért eredmény minél előbb közkinccsé váljék. Marija Rozsnyova Sztálin-díjas fonónő leírja, milyen hatással volt rá és társnőire Alekszandr Csutkihnak az a javaslata, hogy kizárólag kiváló minőségű szövetet gyártsanak. „Elolvastam a plakátot, és elszégyelltem magam. Éppen tegnap fordult elő a brigádunkban 200 gramm selejt, és ez senkit sem aggasztott. . . Bezzeg Csutkih másképpen szemléli a dolgokat, ő elsősorban az állam érdekeit tartja szem előtt. Javaslatával szégyenkezni kényszerít és jó útra térít bennünket: meddig fogjátok még tűrni, elvtársak, a selejtet? Hisz ez szégyen és gyalázat!”41
41 M. Rozsnyova, L. Kononyenko. Teérted, hazánk. Profizdat 1960, 31 — 32, old, (oroszul).
És Marija Rozsnyova brigádja nem tűrte ezt a gyalázatot. Mozgósította, szocialista versenyre hívta az egész gyári kollektívát, hogy teljesen felszámolják a selejtet, kizárólag kiváló minőséget gyártsanak, és emeljék a munka termelékenységét. Ezt követően a fonónők takarékossági versenyt indítottak, amely új sikereket hozott, és komoly támogatásra talált más üzemekben is. A fonónők sikerének egyik legfőbb magyarázata az, hogy barátian segítik egymást a munkában, rendkívül igényesek egymással szemben, és igen sokra tartják a kollektíva becsületét.
A nyersanyag-takarékossági verseny magasabb fokra emelkedett a „Párizsi Kommün” cipőgyár két dolgozójának, Ligyija Korabelnyikovának és Fjodor Kuznyecovnak a kezdeményezése révén, amely megindította a komplex takarékosságért folytatott harcot. Most már nemcsak egyszerű takarékoskodásról volt szó, hanem technikai újításokra, az egész termelési technológia alapos ismeretére volt szükség. Valamivel később a „Viharmadár” cipőgyárban dolgozó Marija Levcsenko és Grigorij Muhanov azzal a javaslattal álltak elő, hogy minden termelési folyamatnál csökkentsék az önköltséget. Ezt az új kezdeményezést az ország számos üzemében felkarolták. A munkaverseny jellemző vonása napjainkban az, hogy a munkások mind újabb és újabb módszereket keresnek a rejtett tartalékok felkutatására, hogy ezáltal fokozzák a munka termelékenységét, javítsák a termékek minőségét, csökkentsék az önköltséget. A magas termelékenységgel dolgozó kiváló munkások (Bortkevics, Bikov és Koleszov esztergályosok, Sztrugov és Mahot olvasztárok, Kotova fonónő és mások) módszereit egyre szélesebb munkásrétegek teszik magukévá.
A szocialista verseny során a mezőgazdaság legjobb dolgozói azért harcolnak, hogy kihasználják azokat az óriási lehetőségeket, melyeket a mezőgazdaság magas fokú gépesítése és a kolhozrendszer nyújt a falunak. Országszerte ismerik ma már Sackij, Nyektov, Gitalov, Bunyejev, Gontar és sok más kiváló gépkezelő nevét, akik jól kihasználják a mezőgazdasági technikát a földek termőképességének fokozása érdekében. Az egész ország ismeri a kiváló kolhozelnököket is, Orlovszkijt, Puzancsikovot, Malinyinát stb., akik rövid idő leforgása alatt a legjobb kolhozok sorába emelték elmaradó kolhozukat. A szocialista mezőgazdaság élharcosai nemcsak a munkához és az emberek munkájának megszervezéséhez értenek, hanem nagyfokú felelősséget éreznek az egész kolhoztermelésért, a terméshozamnak és az állattenyésztés hozamának emeléséért stb. is. Követésre méltó példaként említhetjük meg Mark Ozernij nevét, aki kiváló munkájával hektáronként 224 mázsás rekord-kukoricatermést ért el; Nazaral Nyijazov nevét, aki hektáronként 85—90 mázsa gyapotot termelt; Marta Hudolij nevét, aki hektáronként 800 mázsás burgonyatermést gyűjtött be. Ljuszkovaja az általa vezetett állattenyésztő-gazdaságban évente (24 éven át!) 25—30 malacot nevelt kocánként. Nagyszerű eredményeket értek el Kiricsenko, Sztyelmah, Szmirnova, Ivanova és más fejőnők is. Az egész Szovjetunió ismeri Tyerentyij Malcev mezőgazdász eredményeit, az új talajművelési módszereket, melyek alkalmazása kiváló terméseredményeket biztosít, és állandóan fokozza a talaj termőképességét.
Az 1954-es országos mezőgazdasági kiállítás a tapasztalatcsere nagyszerű iskolája volt, amely egyszersmind azt is megmutatta, milyen nagy erkölcsi erőt ad a szovjet dolgozóknak az a tudat, hogy eredményeikkel a mezőgazdaság továbbfejlesztéséért folytatott harcot szolgálják.
***
A munkához való szocialista viszonynak és bármely kollektíva (üzem, hivatal, mezőgazdasági artel, iskola stb.) gyümölcsöző munkájának elengedhetetlen feltétele a fegyelem, vagyis a munkarendnek és a közösség által megszabott követelményeknek a megtartása.
A munkafegyelem mint a munkafolyamatban részt vevő emberek közötti társadalmi kapcsolatok formája és mint az emberek munkába való bevonásának formája valamennyi történelmi korszakban megvolt, s mindig összhangban állt a társadalomban uralkodó termelési viszonyok típusával.
A régi munkafegyelem az embernek ember által való kizsákmányolásán alapult. A jobbágyi fegyelem, Lenin kifejezésével élve, a deres fegyelme volt, a kapitalista fegyelem az éhség fegyelme. Mindkét fegyelem azt juttatta kifejezésre, hogy a kibékíthetetlen ellentéteken alapuló társadalmakban a munkának kényszer jellege van.
A szocializmus ízzé-porrá zúzta a kapitalista munkafegyelmet, melynek alapja az éhhaláltól való félelem, tartóoszlopa pedig a durva erőszak és „a verejték kisajtolásának tudományos módszere” volt, az a módszer, amely különlegesen megszerkesztett szerszámgépek és futószalagok segítségével a végsőkig kiszipolyozta az ember erejét. De a szocializmus, ha az ilyenfajta fegyelmet szétzúzta is, korántsem szüntette meg a munkafegyelmet általában. A szocializmus megszabadította a tőkés torzításoktól, tovább fejlesztette és magasabb fokra emelte a nagyüzemi termelés szervező szerepét, vagyis azt a fegyelmet, amely a magas fejlettségű termelés feltételei által egyesített, közösen végzett munkán alapszik. A szocialista munkafegyelem, hangsúlyozta Lenin, nem az égből pottyan alá, és nem a jó szándékból születik, hanem a kapitalista nagyüzemi termelés anyagi feltételeiből.
A közösen végzett munka fegyelme, melyet a tőke szervezett meg a termelők akaratától függetlenül, a szocialista üzemekben magasabbrendű fegyelemmé — a közös munkán alapuló, önként vállalt és tudatos szocialista fegyelemmé változott, amelyet csak olyan társadalom szervezhet meg, ahol a hatalom maguké a termelőké, ahol a termelők önmaguk, a saját társadalmuk számára, nem pedig a tőkések számára dolgoznak. Ez a fegyelem a szovjet törvénynek a nép akaratát kifejező követelménye. Minthogy ebben a fegyelemben az egyénnek a közösség érdekeiről való gondoskodása, a munka társadalmi jelentőségének felismerése jut kifejezésre, ez a fegyelem maguknak a termelőknek erkölcsi követelményévé válik.
A munkafegyelem követelménye mindenekelőtt azt jelenti, hogy az üzemben, a hivatalban nem tűrjük a megállapított munkarendnek, a munkafolyamat megkövetelte szabályoknak a megsértését, s harcolunk az ilyen jelenségek ellen. A törvény és a szovjet nép közvéleménye azt követeli, hogy pontosan betartsuk a törvény által megállapított munkaidőt, hogy ne tűrjük a késéseket, az igazolatlan mulasztást, a munkahelynek a munkaidő befejezése előtti elhagyását, a munkaidő alatti lógást stb. Ezek a követelmények ma már hozzátartoznak üzemeink, intézményeink életéhez, habár (különösen a munkaidő kihasználása terén) még sok a hiba. Komoly kárt okoz a munkafegyelemnek az iszákosság, amely ellen közvéleményünknek állandó harcot kell folytatnia. Gyenge a munkafegyelem számos kolhozban is. Még mindig akadnak olyan kolhozparasztok, akik csak papíron tartoznak a kolhoz tagjai közé, a valóságban azonban nem vagy alig dolgoznak a közös gazdaságban. A párt és a kormány számos gazdasági intézkedést hozott a kolhozok munkafegyelmének megjavítására, de ugyanakkor hangsúlyozza az eszmei nevelőmunka fokozásának szükségességét is.
A fegyelem természetesen nem merül ki a fent említett elemi követelmények megtartásában, Lenin a szovjet rend által létrehozott munkafegyelmet „a harcban tanúsított önállóságon és kezdeményezésen”42 alapuló fegyelemnek nevezi.
42 Lenin Művei. 27. köt. Szikra 1952, 528. old.
Ez a fegyelem azt követeli, hogy igyekezzünk a legjobbakat utolérni, magas termelékenységet és kiváló minőséget biztosítani. Ma, amikor a népgazdaság fejlett technikai alapokon nyugszik, amikor egyre fokozódik a dolgozók anyagi jóléte, egyre nagyobb a szakképzettségük, egyre fejlődik öntudatuk — ez a munkafegyelem legfőbb követelménye. A fegyelemhez hozzátartozik, hogy a dolgozó és minden egyes termelőközösség a lehető legnagyobb felelősséget érezze az állami tervek, az állammal szembeni kötelezettségek idejében történő, lelkiismeretes teljesítéséért, a vezető intézmények és szervek határozatainak végrehajtásáért. Az állami terv törvény. A kommunista fegyelem arra kötelez minden vezetőt, minden dolgozót, hogy feltétel nélkül tartsa meg ezt a törvényt, a szovjet állam minden más törvényével egyetemben. Az állami tervfegyelem megszilárdítása a kommunista erkölcs egyik legfontosabb követelménye.
A kommunista fegyelem a szocialista üzemek dolgozóitól azt követeli, hogy a munkaidő minden percét a termelésre fordítsák, bánjanak takarékosan a nyersanyaggal és a különféle anyagokkal, használják ki helyesen a technika adta lehetőségeket. A vállalatok vezetőitől azt követeli, hogy ésszerűen szervezzék meg a munkát, gondoskodjanak az idejében történő anyag- és szerszámszállításról, fordítsanak figyelmet a dolgozók szociális ellátására stb.
A munkafegyelem, mely a szovjet állam követelményeinek tudatos teljesítésén alapszik, egyben állami fegyelem is, amely egyaránt kötelező minden intézmény, minden vállalat vezetőire és dolgozóira. Lenin arra tanította a vezetőket, hogy egyesítsék a tömegek demokratizmusát és aktivitását „a munka közben tanúsított vasfegyelemmel, azzal hogy munka közben ellentmondás nélkül engedelmeskedünk egy személy, a szovjet vezető, akaratának”43.
43 Ugyanott, 267. old.
A vállalat- és hivatalvezetők mutassanak példát az állami fegyelem megtartása terén, pontosan és idejében, a párt és az állam iránti felelősségük teljes tudatában hajtsák végre az állami terveket és megbízásokat, s munkájukat ne csupán a szűk körű hivatali, helyi érdekeknek, hanem az egész állam, az egész nép érdekeinek rendeljék alá.
A kizárólag kényszeren alapuló és mindenfajta tudatosságot és kezdeményezést kizáró régi fegyelemnek semmiféle erkölcsi tartalma sem lehetett. Ez csupán formális fegyelem volt, és a külső rendet biztosította. Lenin a kommunista erkölcs lényegét abban a szabad, tudatos fegyelemben látta, amelyet az új társadalomért vívott harc, az új társadalom építése során a tömegek hoztak létre. „Amikor erkölcsről beszélnek nekünk, mi azt mondjuk: a kommunista számára az egész erkölcs ebben az egybeforrasztó, összetartó fegyelemben és a kizsákmányolók ellen folytatott tudatos tömegharcban áll”44.
44 Lenin Művei. 31. köt, 298. old.
A fegyelemre vonatkozó lenini tételektől vezéreltetve kell felvetnünk és megoldanunk az állami fegyelemért folytatott harc kérdéseit munkánk valamennyi szakaszán.
A munkafegyelem és az állami fegyelem a vezetőkre és az egyszerű dolgozókra egyaránt kötelező, és az egész államra nézve egységes. Nincs igazi állami fegyelem ott, ahol a dolgozók egynémelyike lehetségesnek tartja, hogy hivatalának szűkebb érdekeit szembehelyezze a szovjet állam törvényeiben és rendelkezéseiben kifejezett társadalmi akarattal, ahol egyesek eltitkolják az állam előtt az üzemükben vagy hivatalukban folyó munka igazi állását, s nyugalmuk biztosítása végett vagy hiúságból szépítgetik munkájuk eredményeit. Nincs igazi fegyelem ott sem, ahol a dolgozók egynémelyike egyáltalában nem törődik vagy csak formálisan törődik az állami utasításokkal, nem elég kezdeményezően és öntevékenyen vesz részt a közös ügyért folytatott harcban, nem törekszik arra, hogy utolérje a legjobb dolgozókat, hanem a „közepesek”, sőt az elmaradók színvonalához igazodik. Az ilyen dolgozók nem értik meg a szocialista fegyelem lényegét.
Makarenko, pedagógiai munkáiban hangsúlyozza, hogy az ifjúság neveléséhez nem elég az úgynevezett korlátozó fegyelmezés, amely kizárólag a „mit nem szabad tenni” elvén és a fegyelmezés útján beidegzett szokásokon alapul. Erre is szükség van, de ebben nem merül ki a tudatos fegyelemre való nevelés feladata. El kell érni, hogy az emberek megértsék a fegyelem lényegét, megértsék, hogy a fegyelem elengedhetetlen a közösség célkitűzéseinek megvalósításához, az új munkasikerekért vívott harchoz, hogy fegyelem nélkül nem nevelhetjük az embereket a nehézségek leküzdésére, a közösség érdekeinek mindenek fölé helyezésére. Ugyanakkor, hangsúlyozza Makarenko, mindig ki kell emelni a fegyelem politikai jelentőségét, vagyis meg kell mutatni, hogy a fegyelem az ország sikereinek egyik legfontosabb feltétele. Ebben az értelemben a fegyelem igazi erkölcsi kategória, vagyis nem csupán az ember nevelésének módszere és eszköze, hanem a nevelésnek, a szovjet közösség fegyelmezett tagjai nevelésének eredménye is.
„A fegyelem szabadság” — mondja helyesen Makarenko. Ha a szabadság, amint azt a marxizmus tanítja, a felismert szükségszerűség, ha az ember csak akkor válik szabaddá, ha felismeri a szükségszerűséget és annak megfelelően cselekszik, akkor igaz az is, hogy minél inkább megérti valamely szovjet közösség tagja az új társadalmi fegyelem (a szó szovjet értelmében vett fegyelem) szükségességét, annál szabadabb lesz. A fegyelem ebben az esetben nem terhet jelent, amely leigázza az embert, hanem azt jelenti, hogy az ember önként és tudatosan alárendeli magát a közösségnek, a közösség követelményeinek, szabályainak, önként és tudatosan törekszik a közösség eredményeinek gyarapítására.
A tömegeknek a szocialista munkafegyelemre való nevelése elválaszthatatlan az anyagi érdekeltség elvének, a legjobb dolgozók anyagi és erkölcsi ösztönzésének helyes alkalmazásától. Elválaszthatatlan a haza, a kommunizmus ügye iránti odaadásra való neveléstől is. Lenin megállapítása szerint a szigorú fegyelem alkalmazásának és megtartásának legfőbb feltétele a munkásosztály, a kommunizmus ügye iránti odaadás. Ennek alapján teremtette meg a szovjet társadalom azt a magasrendű, tudatos fegyelmet, amelynek kialakítására a tőkés társadalom sohasem volna képes. A szovjet állam és a párt elsősorban a meggyőzés módszerével neveli a néptömegeket erre a fegyelemre, és csakis a meggyőződés alapján, vagyis ha a párt és a szovjet állam már megnyerte politikája számára a dolgozó tömegek tudatos támogatását, csak akkor válik lehetővé a kényszer alkalmazása azokkal az állampolgárokkal szemben, akik cselekedeteikkel megsértik az állam, a nép érdekeit. Ha nem alkalmaznánk ilyen esetekben kényszert, ha nem rendelnénk alá a kisebbséget a többségnek, a többség által jóváhagyott törvényeknek, követelményeknek és szabályoknak, akkor nem is beszélhetnénk párt- és állami fegyelemről.
Míg a burzsoá etika azt a kényszert tartja jogosnak, amelyet a kizsákmányoló kisebbség alkalmaz a kizsákmányolt többséggel szemben, vagyis azt a kényszert, amelyet nem lehet meggyőzéssel alátámasztani, a kommunista etika csupán azt a kényszert tartja jogosnak, amely a meggyőződés bázisán nyugszik. Az ilyen kényszer elengedhetetlen a proletariátus történelmi feladatainak valóra váltásához.
***
Az állam megköveteli a társadalom javára végzett lelkiismeretes, becsületes munkát és a magasrendű szocialista fegyelmet, megköveteli, hogy óvjuk a társadalmi, szocialista tulajdont, gondoskodjunk további gyarapításáról és megszilárdításáról, s harcoljunk azok ellen, akik gondatlanul, pazarlóan, hanyagul bánnak vele. A termelőeszközök társadalmi tulajdonán alapuló szocialista rend a leggazdaságosabb, legtakarékosabb rend az emberiség történetében. Ez a rend nem ismeri a kapitalizmusra jellemző konkurenciát és termelési anarchiát, a gazdasági válságokat, a munkanélküliséget, az üzemek kapacitásának krónikus kihasználatlanságát stb., ami mind mérhetetlen anyagi kárt okoz a társadalomnak.
A szocialista tulajdon gondos kezelése elválaszthatatlan a munkához való szocialista viszonytól. Aki a munkát társadalmi jelentőségű feladatnak és becsület dolgának tekinti, az nem bánhat lelkiismeretlenül a szerszámokkal és a gépekkel, amelyek a munkások és a parasztok immár tárgyi alakot öltött munkáját testesítik meg. Az a munkás vagy kolhozparaszt, aki a haza felvirágoztatása érdekében a lehető legjobban igyekszik dolgozni, az nem bánhat gondatlanul szerszámaival, hiszen tudja, hogy e szerszámok állapotától függ a társadalom javára végzett munkájának eredményessége is. Az olyan ember viszont, aki csak ímmel-ámmal dolgozik, nem becsülheti igazán a társadalmi tulajdont sem. Az ilyen ember nincs tudatában a munka társadalmi jelentőségének, s nem tiszteli a társadalmi tulajdont sem. Az ilyen ember mind a munkához, mind pedig a társadalmi tulajdonhoz való viszonyában a burzsoá erkölcs csökevényeinek hordozója.
A társadalmi tulajdonhoz való viszonyban az egyénnek a társadalomhoz, a társadalmi érdekekhez való viszonya jut kifejezésre. A társadalmi, szocialista tulajdonnak, a szovjet társadalom megingathatatlan alapjának gondos kezelése a kommunista erkölcs egyik legfontosabb követelménye, a szovjet ember magatartásának egyik legfontosabb szabálya.
A rabszolgatartó, a hűbéri és a tőkés társadalom igáját nyögő tömegeknek eszükbe sem juthatott, hogy kíméljék az uralkodó osztály képviselőinek tulajdonában levő termelőeszközöket. Mint tudjuk, a rabszolga rendkívül hanyagul bánt a szerszámokkal, gyakran összetörte azokat, hogy legalább ezzel kifejezze tiltakozását az elnyomás ellen. A jobbágynak semmi oka sem volt ugyanolyan gonddal őrizni a földesúr tulajdonát, mint a magáét. Tudjuk, hogy a gépek bevezetése munkáslázadásokat váltott ki, mert a munkások a gépekben látták nyomorúságuk okozóit. Később megtanulták megkülönböztetni a gépeknek a termelésben betöltött szerepét a gépek tőkés alkalmazásától. De ez még nem vezethetett arra, hogy a munkás megszeresse a gépet, és gondosan bánjék vele. A gép tekintetében állandóan két érzés viaskodott benne. Egyrészt a gépben a termelés nélkülözhetetlen elemét látta, és mint a munka embere megértette a gép gondozásának szükségességét. Másrészt látta, hogy a tőkés üzemben a gép a munkás kizsákmányolásának eszköze, a nyomor és a munkanélküliség forrása, s hogy őmaga sem egyéb, mint a gép függvénye. Ez nem nevelhette arra a munkást, hogy jó gazda módjára, lelkiismeretesen bánjék a géppel, hogy gondja legyen a gép ésszerű kihasználására, tökéletesítésére és így tovább. Marx rámutatott arra, hogy ami a munkást illeti, a számára idegen tőkés tulajdon elpazarlása „teljesen közömbös volna számára, ha nem kényszerítenék arra, hogy gazdaságosan bánjék vele”45.
45 Marx. A tőke. 3. köt. Szikra 1951. 115. old.
A gazdaságosság iránti érzék csak akkor alakulhatott ki a munkásosztályban, amikor a termelés gazdájává vált.
A takarékosság, a kommunista erkölcs e rendkívül fontos követelménye, merőben más, mint a burzsoá takarékosság. Ez utóbbi sohasem volt egyéb burzsoá zsugoriságnál vagy fukarságnál, amely csupán a tőkés egyéni gazdagodását tartotta szem előtt. A profit kedvéért a burzsoázia rablógazdálkodást folytat a természeti kincsekkel és a legfontosabb termelőerővel, magával az emberrel is.
A szovjet társadalom legfőbb értéknek az embert tartja, de megköveteli, hogy az ember a leggondosabban bánjék a szerszámokkal és a termelőeszközökkel — a nemzet és egyben saját vagyonával. Minél gondosabban bánnak az emberek saját javaikkal, minél körültekintőbben gazdálkodnak, annál nagyobb eredményeket érnek el a gazdaság fejlesztésében, az anyagi jólét növelésében, a kulturális színvonal emelésében.
A Szovjetunió Alkotmánya, amely lerögzítette a szovjet rend vívmányait, a szocialista tulajdont a szocialista társadalom szent és sérthetetlen alapjának nyilvánította. Az alkotmány a nép ellenségeinek tekinti azokat, akik a szocialista tulajdonra törnek. Azt követeli minden polgártól, hogy „óvja és erősítse a szocialista tulajdont”. A Szovjetunió egész törvényhozása a szovjet rend alapját alkotó szocialista tulajdonnak az erősítésére irányul. A Szovjetunió minden öntudatos polgárának elsőrendű állampolgári és erkölcsi kötelessége, hogy érvényt szerezzen a társadalmi tulajdonra törő személyek ellen hozott szovjet törvényeknek.
A párt és a szovjet állam fáradhatatlanul arra neveli a dolgozó tömegeket, hogy kíméljék a szocialista tulajdont. Az SZKP XIX. kongresszusa hangsúlyozta, hogy az üzemek és intézmények munkájában meg kell valósítani a legszigorúbb takarékosságot, meg kell szüntetni az anyag-, munkaerő- és pénztartalékok fölösleges elhasználását, harcolni kell az önköltségcsökkentéssel kapcsolatos feladatok teljesítéséért és túlteljesítéséért. A szocialista üzem vezetője körültekintő gazda kell hogy legyen, körültekintőbb, mint a tőkés, hiszen neki a nép tulajdonát kell őriznie és gyarapítania. Példát kell mutatnia minden dolgozónak a népi tulajdon gondos, lelkiismeretes kezelésében.
,,A legszigorúbb takarékosság megvalósításával összefüggő kérdéseknek mindenkor egész gazdasági és pártmunkánk középpontjában kell állniok. Fáradhatatlanul gondoskodnunk kell arról, hogy a szovjet embereket a társadalmi, szocialista tulajdon kímélésére neveljék”46.
46 Az SZKP XIX. kongresszusának anyaga. 2. kiad. 80. old.
Az öntudatos szovjet ember minden erejével azon van, hogy óvja, kímélje a társadalmi tulajdont, hogy takarékoskodjék a társadalom, az állam érdekében. Amikor a Sztálin Művek kovácsműhelyének brigádvezetőjét megkérdezték, mi a titka a takarékosság terén elért sikerének, így válaszolt: „Mi a takarékosság? Mindenek előtt a szívvel-lélekkel végzett munka eredménye. Gondold meg minden mozdulatodat, de a szívedet, azt gondolkodás nélkül add oda”47.
47 Tatjana Tessz. A szovjet ég alatt. Moszkva 1953. 20. old. (oroszul).
N. Krjucskova, a Tulai Rádiógyár tekercselő-brigádjának vezetője ezt mondta: „Körültekintően megvizsgáljuk a veszteségek okát, s arra nevelünk minden munkást, hogy felelősséget érezzen a népvagyon épségéért”48.
48 Trud. 1953 április 16.
Makarenko, aki maga irányította neveltjeinek munkáját, megkövetelte tőlük, hogy gépükön egyetlen kis foltot se hagyjanak. „És meggyőződtem róla — írja —, hogy a folt kérdése erkölcsi kérdés, etika”49.
49 Makarenko Művei. 5. köt. 418. old. (oroszul).
Hogy a szovjet ember milyen odaadóan szolgálja a társadalom érdekeit, az lemérhető a munkához való viszonyán, azon, hogy mennyire viseli szívén a szocialista tulajdon épségét, az anyaggal, géppel, idővel és pénzzel való takarékosságot.
A párt és a szovjet állam harcol a burzsoá-individualista erkölcsnek a munkához és a társadalmi tulajdonhoz való viszony terén megnyilvánuló csökevényei ellen, küzd a naplopók, az ingyenélők, a selejtgyártók, a fegyelem megsértői stb. ellen. Az ilyen jelenségek most, amikor a szovjet emberek milliói önfeláldozóan, minden erejük latba vetésével harcolnak a kommunizmusért, különösen tűrhetetlenek, s nem egyeztethetők össze a szovjetország polgárának, a szocialista társadalom dolgozójának becsületével.
A munkához és a társadalmi tulajdonhoz való viszony terén az individualista csökevények a szocialista tulajdon gondatlan kezelésében, az állami vállalatok és intézmények egyes dolgozóinak abban a törekvésében jutnak kifejezésre, hogy minél kevesebbet nyújtsanak az államnak és minél többet sajtoljanak ki belőle, hogy látszatmunkával félrevezessék az államot. Egyes helyeken még mindig nem váltották le az olyan vezetőket, akik csodálatosan bőkezűek az állam számlájára, akik felduzzasztják az apparátust, megfeledkezve arról, hogy az apparátus munkájának egyik legfontosabb követelménye a társadalmi munka gazdaságos, takarékos kihasználása. Az ilyen vezetők gátolják a párt és az állam irányvonalának keresztülvitelét, amely az államapparátus csökkentését és munkájának megjavítását célozza, nem akarják meglátni, hogy a szocialista gazdaság fejlesztése, a nép fogyasztási színvonalának emelése megkívánja az anyagi termelés területén dolgozók számának növelését és a nem termelőmunkát végzők számának csökkentését.
A lelkiismeretlen munka egyik gyakori megnyilvánulása a tervek, feladatok, utasítások stb. formális végrehajtása, a terv papíron való, csupán a jelentés kedvéért történő teljesítése. Ugyanilyen magatartás nyilvánul meg egyes vezetőknél a szocialista tulajdon felhasználása terén is. A Pravdá-ban olvashattuk a következő esetet: Kalinyin terület egyes kolhozvezetői nem tudták, hogyan kell felállítani a kolhoz pénzén vásárolt silótornyokat, ezért szétszedték azokat, és a deszkákból ládákat készítettek. A területi műszaki anyagellátási hivatal vezetője, aki a silótornyokkal ellátta a kolhozokat, nem gondolt arra, hogy a tornyok felállításában is segítséget kellene nyújtania. Ő „teljesítette a tervet”, elkönyvelte „a kolhozok takarmány alapjának erősítése” terén elért eredményeket, s nem törődött azzal, hogy itt bűnös pazarlás történt, mert silótornyokból ládákat csinálni „ugyanannyi, mint egy szövet-öltönyt kapcarongyokká szétszabdalni” — ahogy azt a kolhozparasztok helyesen megállapították.
A látszatmunkára, a szocialista tulajdon lelkiismeretlen kezelésére nem egy példát találunk még üzemeink, intézményeink és szervezeteink gyakorlatában. A szocialista tulajdon hanyag kezelése különböző formákban nyilvánul meg: a gépeket nem tartják karban megfelelően, s ebből kifolyólag a legnagyobb dologidőben, vetéskor vagy aratáskor állnak a traktorok és más gépek, nem gondoskodnak a gépek megóvásáról és idejében történő javításáról, nem végzik kellően a növényápolást, szemveszteséggel aratnak, traktort használnak olyan kisebb szállításokhoz, amelyekhez egy ló is elegendő volna stb. E jelenségek ellen úgy vehetjük fel eredményesen a harcot, ha következetesen érvényt szerzünk a munkára, a munka mennyiség és minőség szerinti díjazására, a szocialista tulajdon védelmére és a munkafegyelemre vonatkozó szovjet törvényeknek. Amint azt a Kommunista Párt XIX. kongresszusa hangsúlyozta, erélyesen véget kell vetni annak, hogy bárki is vétsen a Mezőgazdasági Artel Mintaalapszabályzata ellen, s a törvény teljes szigorával kell lesújtani mindazokra, akik a kolhozvagyont elherdálják. Nem kisebb jelentősége van annak sem, hogy a közvéleményt a kapitalizmus csökevényei és azok hordozói ellen hangoljuk, hogy olyan erkölcsi légkört teremtsünk a dolgozók körében, amely kizárja nemcsak a lopásnak, hanem a társadalmi tulajdon gondatlan, hanyag kezelésének lehetőségét is.
A népvagyon fosztogatóival szembeni gyűlölet, a gondatlan gazdálkodás és a pazarlás elleni felháborodás érzése a szovjet ember erkölcsi arculatának egyik legjellemzőbb vonása. Minden becsületes szovjet állampolgár erkölcsi kötelessége, hogy az állam ellenségének, tehát saját ellenségének tekintse mindazokat, akik a szocialista tulajdont — állami vagy kolhoztulajdont — fosztogatják.
Ugyanakkor a jó példa erejére támaszkodva, a bírálat és az önbírálat módszerét felhasználva rendszeresen arra kell nevelnünk a tömegeket, ifjúságunkat, hogy kommunista módra becsület dolgának tekintsék a munkát, s a szovjet rend szent és sérthetetlen alapjának a szocialista tulajdont. Ifjúságunknak már egész korán, a családi életben, az iskolában meg kell tanulnia azt az egyszerű igazságot, hogy a munka az élet forrása és az ember legfontosabb társadalmi kötelessége. Erre kell hogy nevelje a fiatalokat a szépirodalom is, mely arra hivatott, hogy megörökítse a szovjet dolgozók hősi tetteit.
***
A kollektivizmus elve tehát az emberek szolidaritását, a társadalmi érdekek iránti odaadását juttatja kifejezésre, következésképpen a szocializmus gazdasági rendje, a szocialista állam iránti odaadásukat is kifejezi. A szocializmus iránti odaadás a legszebben a szovjet hazafiságban ölt testet, amely hőstettekre lelkesíti a szovjet embereket a szocialista hazáért, a kommunizmus győzelméért. Vizsgáljuk most meg a hazafiság és a nemzetköziség elvét, a kommunista erkölcs e rendkívül fontos követelményét.
***
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!