A kommunista erkölcs tudományos alapja – szabadság és a szükségszerűség
Az ember fontos és meghatározó tulajdonsága az önzés, az önérdek. Meg kell különböztetni buta és az okos önzést, mert az önzés az önérdek mindenképpen hat. Az okos önző ember az embertársai, az emberiség, a társadalom érdekeit is saját érdekében tekinti, mint a közösségbe tartozó és vele együttműködő emberek közösségét, közös érdekét. A buta önző ember, mindent a saját érdekében akar, és ezért háttérbe teszi az emberiség, a társadalom, a közösség érdekét. Általában nehéz dönteni az okos és a buta önzés megvalósításában, mert a közvetlen érdek erősebben hat, de az közösségi érdek is az ember érdeke, sőt enélkül nem is ember igazából. Ember társadalom nélkül csak egy állat, így a társadalom érdekeinek elfogadása az emberré váláshoz elkerülhetetlen. Amelyik társadalmi formában az egyén érdeke az elsődleges az óhatatlanul a közösséget, az emberré válást rombolja, és az egyének szűk csoportjának érdekében kénytelen diktatúrát használni. Az okos önzésnél a saját önzés a közösség érdekeivel összhangban valósul meg, nem alakul ki a többséget elnyomó diktatúra. A kapitalizmusra a buta önzés, a szocializmusra pedig az okos önzés a jellemző.
… A szabadság és a szükségszerűség problémájára először Marx és Engels, a munkásosztály lángeszű teoretikusai és vezetői adtak tudományos választ. A marxizmus a természetben és a társadalmi fejlődésben meglevő objektív szükségszerűség elismeréséből indul ki. Az embereknek megvan az a képességük, hogy felismerjék ezt az objektív szükségszerűséget. Amíg az emberek nem ismerik a természet törvényeit, addig a természet rabjai. De ha felismerik e törvényeket (a szükségszerűséget), és felhasználják őket céljaik érdekében, akkor a természet uraivá válnak. Ez az értelme annak a tételnek, hogy a szabadság a felismert szükségszerűség.
… A marxizmus—leninizmus megalapítói voltak az elsők, akik tudományosan bebizonyították, hogy a társadalomtudomány törvényei nem az emberi tudat termékei, hanem az emberek akaratától és tudatától független társadalmi fejlődés objektív logikájának kifejezői.
… . Az embereknek a társadalmi fejlődés spontánul ható erőitől való függősége különösen szembetűnő a tőkés társadalomban. A kapitalizmusban a társadalmi fejlődés spontán jellege magából a tőkés rend természetéből, gazdasági törvényeiből, az emberek közötti gazdasági kapcsolatok dologi jellegéből következik. A tőkés társadalomban, mutatott rá Engels, a termelők elvesztik hatalmukat társadalmi viszonyaik fölött. Itt „az életfeltételek uralkodnak az embereken”; saját társadalmi cselekedeteik törvényei „idegen”, rajtuk uralkodó természeti törvényekként állnak velük szemben. Éppen ezért nevezte Engels a tőkés rendet a vak szükségszerűség uralmának.
… A munkásosztály forradalmi harca, melyet az elnyomott és kizsákmányolt tömegek élén folytat a kapitalizmus ellen, azt eredményezi, hogy a tőkés társadalom helyébe szocialista társadalom lép. A munkásosztálynak a marxizmus—leninizmus fegyverével felvértezett élcsapata látja, hogy a társadalmi fejlődés szükségszerűen a szocializmushoz vezet, hogy a termelési folyamat társadalmi jellege, melyet a kapitalizmus hoz létre, parancsolóan követeli a termelőeszközök tőkés magántulajdonának a termelőeszközök társadalmi tulajdonával való felváltását. Csakis a tőke megdöntése útján érhetik el az elnyomott tömegek az igazi szabadságot. A szükségszerűség, amint a termelőeszközök társadalmi tulajdonba kerülnek, megszűnik az embert leigázó külső erőként hatni.
***
(idézet: A Kommunista Erkölcs Alapjai című könyvből)
A szabadság és a szükségszerűség problémája és az erkölcs kérdései
A különböző absztrakt, „örök” és a valóságtól elszakadt eszmények hívei rendszerint a következő kérdést tették fel a marxistáknak: ha az eszmény szükségszerűen következik a történelem törvényszerű menetéből, ha az emberek tevékenységét, magatartását teljes egészében a történelmi feltételek határozzák meg, s ez a tevékenység és magatartás a történelmi feltételekkel együtt változik, akkor mi értelme van az eszményért folytatott harcnak, az emberi cselekedetek erkölcsi megítélésének, következésképpen mi értelme lehet az erkölcsnek, a lelkiismeretnek stb.? Itt eljutunk a szabadság és a szükségszerűség történelmi kölcsönhatásának kérdéséhez, ahhoz a kérdéshez, melynek rendkívül nagy jelentősége van az erkölcs problémájának tudományos elemzése szempontjából.
Engels rámutatott arra, hogy nem beszélhetünk az erkölcsről és a jogról anélkül, hogy ne érintenénk az akarat szabadságának, a szükségszerűség és a szabadság egymáshoz való viszonyának a kérdését.
Hogyan oldotta meg ezt a kérdést a Marx előtti filozófia?
A régi, Marx előtti materializmus azt tartotta, hogy az emberi cselekedeteket a külső körülmények határozzák meg, s rendszerint még az emberi akarat viszonylagos szabadságát is tagadta. A szükségszerűség, a régi materialisták felfogása szerint, teljesen kizárta azt a lehetőséget, hogy az ember szabad elhatározása alapján cselekedjék, szabadon kinyilvánítsa akaratát. Ezért a régi materializmus nem tudott választ adni arra a kérdésre, hogy milyen szerepe van magának az embernek a „körülmények” létrehozásában, milyen mértékben felelős az ember tetteiért, hogyan kell megítélni az emberi cselekedeteket és így tovább, nem teremtett tudományos alapot e kérdések eldöntésére.
A régi materialisták, akik azt tartották, hogy az egyén cselekedeteit fizikumának sajátosságai, a körülmények és a nevelés határozzák meg, a társadalom fejlődésének végső okát egyes személyek — törvényhozók, uralkodók — cselekedeteiben, eszméiben és nézeteiben látták. Más szóval, véleményük szerint a történelemben minden az eszméktől, nézetektől függ, s ezek megjelenését meghatározhatják olyan „körülmények”, melyek semmiben sem különböznek a tiszta véletlentől. A régi materialisták elismerték az objektív törvényszerűséget a természetben, de ugyanezt nem látták meg a társadalomban; idealista módon tanulmányozták a társadalmat.
Az idealista filozófiát a szükségszerűségtől elszakított abszolút akaratszabadság elismerése, a szabadság és a szükségszerűség szétválasztása jellemzi. Így például Kant tanítása szerint a szükségszerűség a természetben a priori (minden tapasztalatot megelőzően) adott fogalomként hat, amelynek révén az ember rendet visz bele az úgynevezett jelenségvilágba; az erkölcs területén viszont szabadság uralkodik. Kant azt állította, hogy csakis ez a mindennemű meghatározottságtól mentes és a környező viszonyoktól független szabadság teszi lehetővé, hogy az ember tetteiért jogi és erkölcsi felelősséggel tartozzék.
Márpedig a mindennemű meghatározottságtól mentes akarat elismerése az emberi cselekedetek erkölcsi megítélésének és az értük vállalt felelősségnek ugyanolyan tagadásához vezet, mint az emberi akarat abszolút determináltságára vonatkozó fatalista tanítás. Míg a fatalista determinizmus szemszögéből az ember a körülmények játékszere, amelyek fölött semmiféle hatalma sincs, az abszolút indeterminizmus szemszögéből az emberi cselekedeteket semmi sem határozza meg, s így azok teljesen véletlenek és önkényesek. A körülményektől állítólag független szabad akarat elismerése (bármilyen köntösbe öltöztessék is ezt az akaratot: „jóakarat”, „ésszerű akarat” stb.) elméleti alapot ad a magatartásban és a magatartás megítélésében megnyilvánuló burzsoá önkény igazolására.
Ez az önkény vajon valóban a szabad akarat megnyilvánulása? Természetesen nem. Marx azt mondja, hogy a tulajdonos szabad akarata úgy „hozzá van láncolva a legkicsinyesebb és legönzőbb érdekekhez, mint a gályarab az evezőspadhoz”15.
15 Marx—Engels. Gesamtausgabe. l. rész. 1. köt. 1. félköt. 286.old.
A burzsoázia osztályának, pártjainak, államának stb. „szabad cselekedeteit” a magántulajdon védelme szabja meg, a magántulajdonért való aggódás érzése diktálja. Napjainkban az Egyesült Államok kormányzó köreinek olyan „szabad cselekedeteit”, mint a demokratikus elemek üldözése, a fegyverkezési hajsza stb., teljes egészében a monopoltőke érdekei határozzák meg, a burzsoá állam és a burzsoá pártok pedig a monopoltőke eszközei.
A társadalmi viszonyoktól független, abszolút akaratszabadság elismerése egyszersmind elméleti alapot ad a burzsoá individualizmusnak, amely lábbal tiporja a társadalmi érdekeket, és a különböző társadalmi kapcsolatokat eszköznek tekinti céljai elérésére. A burzsoá individualizmus védelmezői az „ég adományozta” szabad akarat elvére támaszkodva azt állítják, hogy a kapitalizmusban az emberek maguk felelősek a nyomorért, hogy minden ember a maga szerencséjének a kovácsa. A burzsoá individualizmus dicsőítői „erkölcsi szabadságot” prédikálnak, s ezt úgy értelmezik, hogy kizárólag a maguk önző érdekéből kiindulva szabad cselekedniük. E „szabadság” lényegét nagy művészi erővel leplezte le Gorkij „Kispolgárok” című színdarabjában. Pjotr Besszemjonovot, a darab egyik hősét kizárták az egyetemről, mert részt vett a diáklázongásokban. A „bajtársiasság szellemének” engedve vett részt a lázongásokban, de később keserűen megbánta ezt a tettét. Pjotr Besszemjonov az erkölcsi szabadság híve, amit úgy értelmez, hogy szabadon távol tarthatja magát a haladó erők harcától, szabadon alkalmazkodhat a rendőri önkényuralmi rendszer aljasságaihoz. „Kispolgár, aki polgártárs volt egyszer — egy félóráig” — mondja Tyetyerev kántor megvetően Pjotr panaszára. Gorkij ezekkel a szavakkal megbélyegezte annak az erkölcsi szabadságnak a lényegét, amelyre az individualista kispolgár lelke szomjazik. Éppen az így értelmezett „szabadságot” emelik pajzsukra a mai burzsoá ideológusok, azt bizonygatván, hogy az ember „belül” mindig „szabad”, még a fasiszta rendszerben, még a hóhér kezei között is. Nem szorul bizonyításra, hogy ez az álláspont állandósítani akarja a társadalomnak kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra való felosztását, s az erőszakot és az elnyomást igazolja.
A Marx előtti filozófia nem tudott helyes választ adni a szabadság és a szükségszerűség kölcsönös viszonyának kérdésére. Vagy metafizikusan szembeállította a szabadságot a szükségszerűséggel (a szükségszerűség kizárja a szabadságot; szabadság nem lehetséges, ha elismerjük a szükségszerűséget), vagy pedig megtalálta ugyan a dialektikus kapcsolatot a szabadság és a szükségszerűség között (például Hegel), de ezt a kapcsolatot misztikus formába burkolta, következésképpen szintén nem adott tudományos választ a kérdésre.
A szabadság és a szükségszerűség problémájára először Marx és Engels, a munkásosztály lángeszű teoretikusai és vezetői adtak tudományos választ. A marxizmus a természetben és a társadalmi fejlődésben meglevő objektív szükségszerűség elismeréséből indul ki. Az embereknek megvan az a képességük, hogy felismerjék ezt az objektív szükségszerűséget. Amíg az emberek nem ismerik a természet törvényeit, addig a természet rabjai. De ha felismerik e törvényeket (a szükségszerűséget), és felhasználják őket céljaik érdekében, akkor a természet uraivá válnak. Ez az értelme annak a tételnek, hogy a szabadság a felismert szükségszerűség.
Míg a természetben a szükségszerűség az öntudatlanul, vakon ható erők kölcsönhatásának eredménye, a történelemben a szükségszerűség az emberek cselekedeteiben nyilvánul meg, akik meghatározott célokat tűznek maguk elé, vágyaik valóra váltására törekednek stb. De ez a szükségszerűség korántsem korlátozható az egyes emberek által kitűzött szubjektív célok megvalósításának területére. Az emberek eszményi ösztönző erői mögött meg kell látni életük anyagi feltételeit, a gazdasági fejlődés törvényeit, e fejlődés napirendre került követelményeit — azokat a társadalmi erőket, amelyek nagy tömegeket, egész népeket, egész osztályokat hoznak mozgásba.
A marxizmus—leninizmus megalapítói voltak az elsők, akik tudományosan bebizonyították, hogy a társadalomtudomány törvényei nem az emberi tudat termékei, hanem az emberek akaratától és tudatától független társadalmi fejlődés objektív logikájának kifejezői. A marxizmus klasszikusai mindig harcoltak a történelemben és a politikában megnyilvánuló szubjektivizmus és voluntarizmus ellen. Amíg a társadalom a termelőeszközök magántulajdona alapján fejlődik, tanítja a marxizmus, az emberek saját viszonyaik rabjai, a gazdasági törvények rabjai. Az embereknek a társadalmi fejlődés spontánul ható erőitől való függősége különösen szembetűnő a tőkés társadalomban. A kapitalizmusban a társadalmi fejlődés spontán jellege magából a tőkés rend természetéből, gazdasági törvényeiből, az emberek közötti gazdasági kapcsolatok dologi jellegéből következik. A tőkés társadalomban, mutatott rá Engels, a termelők elvesztik hatalmukat társadalmi viszonyaik fölött. Itt „az életfeltételek uralkodnak az embereken”; saját társadalmi cselekedeteik törvényei „idegen”, rajtuk uralkodó természeti törvényekként állnak velük szemben. Éppen ezért nevezte Engels a tőkés rendet a vak szükségszerűség uralmának.
A munkásosztály forradalmi harca, melyet az elnyomott és kizsákmányolt tömegek élén folytat a kapitalizmus ellen, azt eredményezi, hogy a tőkés társadalom helyébe szocialista társadalom lép. A munkásosztálynak a marxizmus—leninizmus fegyverével felvértezett élcsapata látja, hogy a társadalmi fejlődés szükségszerűen a szocializmushoz vezet, hogy a termelési folyamat társadalmi jellege, melyet a kapitalizmus hoz létre, parancsolóan követeli a termelőeszközök tőkés magántulajdonának a termelőeszközök társadalmi tulajdonával való felváltását. E szükségszerűség felismerése azonban egymagában véve még nem szabadítja ki a munkásosztályt a tőke igájából. Csakis a tőke megdöntése útján érhetik el az elnyomott tömegek az igazi szabadságot. A szükségszerűség, amint a termelőeszközök társadalmi tulajdonba kerülnek, megszűnik az embert leigázó külső erőként hatni. Ettől kezdve, Engels megállapítása szerint, az embereket környező életfeltételek, melyek mindeddig uralkodtak rajtuk, az emberek uralma és ellenőrzése alá kerülnek. „Saját társadalmi tevékenységük törvényeit, melyek idáig idegen, rajtuk uralkodó természeti törvényekként állottak velük szemben, az emberek akkor majd teljes szaktudással alkalmazzák s ezzel uralmuk alá vetik”16.
16 Engels. Anti-Dühring. 292. old.
A szovjet emberek, akik felépítették a szocializmust, megismerték az igazi szabadságot: megszabadultak a társadalmi fejlődés vakon ható erőinek igájától, a tőke és a kizsákmányolás igájától, s a társadalmi fejlődés felismert törvényei alapján szabadon építik életüket. A marxizmus—leninizmus azt tanítja, hogy ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy a gazdasági törvények a szocializmusban is objektív jellegűek, ez a tudomány tagadásához, politikai voluntarizmushoz és önkényhez vezet. Másfelől annak elismerése, hogy a gazdasági törvények a szocializmusban objektív jellegűek, nem jelenti annak elismerését, hogy ezeknek az objektív törvényeknek ugyanolyan spontánul kell hatniok, mint a kapitalizmus gazdasági törvényeinek. Az ilyen felfogás képviselői végső soron behódolnak a spontaneitásnak, és megfeledkeznek arról, hogy a kommunizmust a dolgozó milliók tudatosan építik.
A fenti tételek ízzé-porrá zúzzák a burzsoá ideológusoknak annak bebizonyítására irányuló kísérletét, hogy a marxista determinizmus összeegyeztethetetlen a cselekedetek szabad megválasztása lehetőségének elismerésével, az erkölcs elismerésével. Azzal, hogy elismerjük az emberi magatartásnak a fennálló társadalmi viszonyoktól való függőségét — amint arra a marxizmus—leninizmus megalapítói már régen rámutattak —, leleplezzük a burzsoá erkölcselméleteket, amelyek a szabad akaratról szóló ostoba mesékkel hozakodnak elő, de ez az elismerés „a legkevésbé sem semmizi ki sem az emberi észt, sem az emberi lelkiismeretet, sem az ember cselekedeteinek értékelését. Éppen ellenkezőleg, csakis a determinista felfogás teszi lehetővé, hogy mindezt pontosan és helyesen értékeljük, s ne hárítsunk mindent tetszés szerint a szabad akaratra”17.
17 Lenin Művei. 1. köt. 158. old.
Az ember tudata nem passzívan tükrözi az objektív valóságot, hanem aktívan visszahat az objektív valóságra. Az ember tudata szoros kapcsolatban van a világ megváltoztatására irányuló gyakorlati tevékenységével. Bizonyos társadalmi rendek történelmi szükségszerűségének és az emberi magatartás, az emberi gondolat és érzés társadalmi meghatározottságának elismerése nem jelenti azt, hogy az emberek passzívan alárendelik magukat a társadalmi viszonyoknak, passzívan szemlélik a társadalmi rendeket, „objektíven”, elfogulatlanul figyelik a különböző osztályok, pártok stb. harcát. A marxista nemcsak egyszerűen megállapítja az adott társadalmi rend szükségszerűségét, hanem egyszersmind azt is tisztázza, hogy mely osztályok határozzák meg e rend tartalmát, milyen ezeknek az osztályoknak egymáshoz való viszonya, milyen szerepet töltenek be a társadalmi fejlődésben, s ezt a társadalmi rendet a munkásosztály érdekei szempontjából ítéli meg. Lenin a marxizmus ellenfelei ellen vívott harc során ismételten rámutatott arra, hogy az oroszországi kapitalista rend történelmi szükségszerűségének elismerése nem zárja ki, sőt feltételezi azt a harcot, amelyet az élenjáró osztály vív a kapitalizmus megsemmisítéséért, az ellen az osztály ellen, amely e rend fenntartására és állandósítására törekszik.
„Melyik örökségről mondunk le?” című művében Lenin rámutatott arra, hogyan kapcsolja össze Marx „A tőké”-ben a társadalmi fejlődés vizsgálatában tanúsított kérlelhetetlen objektivitást, az eszmék és a nézetek társadalmi meghatározottságának bemutatását a társadalmi fejlődést hátráltató maradi ideológusok éles elítélésével. „Kevés tudományos munkában van ennyi «szív» — írja Lenin —, ennyi heves és szenvedélyes polémikus kirohanás a maradi nézetek képviselői ellen, azoknak a társadalmi osztályoknak a képviselői ellen, amelyek a szerző meggyőződése szerint hátráltatják a társadalmi fejlődést. . . Ha egy bizonyos tan azt követeli minden egyes közéleti embertől, hogy kérlelhetetlen objektivitással elemezze a valóságot és az ennek a valóságnak talaján a különböző osztályok között kialakult viszonyokat — akkor hogy a csodába lehet levonni ebből azt a következtetést, hogy a közéleti embernek nem szabad rokonszenveznie az egyik vagy a másik osztállyal, hogy ez «nem illik» hozzá? Kötelességről itt még csak beszélni is nevetséges, mert hiszen nincs olyan élő ember, aki pártját ne fogná az egyik vagy a másik osztálynak (mihelyt megértette az osztályok kölcsönös viszonyát), ne örülne az adott osztály sikerének, ne keserítenék el balsikerei, ne háborodna fel azok ellen, akik ellenségei ennek az osztálynak, akik maradi nézetek terjesztésével hátráltatják fejlődését stb. stb.”18.
18 Lenin Művei. 2. köt. 557—558. old.
A determinizmus tehát elismeri bizonyos álláspont tudatos megválasztásának a lehetőségét, és feltételezi az egyén felelősségét a történelmi harcban elfoglalt álláspontjáért, következésképpen feltételezi ennek az álláspontnak erkölcsi megítélését is.
A mai imperialista burzsoáziának egy új világháború kirobbantására irányuló törekvését teljes mértékben determinálja a monopolkapitalizmus természete. Ám a világ népei nem elégednek meg ennek az objektív ténynek a megállapításával, hanem követelik a háborús gyújtogatok felelősségre vonását, s minden erejükkel harcolnak az új háború megakadályozásáért.
A munkásosztály győzelme történelmileg elkerülhetetlen, de ez a győzelem nem jön el önmagától, szívós harcban kell azt kivívni. Ezért a munkásosztály pártja arra hivatott, hogy lankadatlanul fejlessze a dolgozó tömegek és mindenekelőtt a munkások politikai öntudatát, növelje győzni akarásukat, kinevelje bennük azokat a magasrendű erkölcsi tulajdonságokat — a kitartást, a fegyelmet, az elvtársi szolidaritást, melyek elengedhetetlenek az új világért küzdő harcosok számára. A marxista párt, amely a társadalmi fejlődés törvényeinek ismeretében vezeti a tömegek forradalmi mozgalmát, magas követelményeket támaszt tagjaival szemben. Arra neveli őket és a pártonkívüli dolgozókat, hogy öntudatosan és odaadóan, felelősségük teljes tudatában szolgálják a népfelszabadítás, az emberi haladás ügyét.
A marxista—leninista etika azt követeli, hogy az emberek erkölcsi tulajdonságait ne szavaik, sőt még csak ne is a rájuk ható ösztönző erők (cselekvésük indítóokai) alapján, hanem tetteik, s tetteik eredményei alapján ítéljük meg. A marxista— leninista etika elismeri az emberi cselekedetek indítóokainak fontosságát, de ezeket a tett társadalmi következményeivel való szoros összefüggésükben vizsgálja. Ha azok az okok, melyek az embert bizonyos cselekedetre ösztönzik, a kommunizmusért vívott harc szempontjából kedvező következményekkel járnak, akkor a cselekedet mind indítóokait, mind pedig következményét tekintve elismerést érdemel.
Mivel az emberi tettek, cselekedetek indítóokai különbözőek, a tetteket mindenekelőtt társadalmi következményeik alapján ítéljük meg. Lenin rámutatott arra, hogy „a jóakarattól függetlenül” minden opportunista a kapitalizmus ügynöke, a polgári ideológia szószólója a munkásmozgalomban. Ha az egyén „jószándéka” a társadalom, a nép szempontjából káros következményekre vezet, akkor a cselekedetnek a kommunista etika szemszögéből történő megítélésénél a tett eredményéből, társadalmi következményéből indulunk ki, nem pedig az egyén „jószándékából”. Az ember nemcsak akkor tartozik erkölcsi felelősséggel a társadalom szempontjából káros cselekedetéért, ha szándékosan okoz kárt a társadalomnak, s előre látja tettének társadalmi következményeit, hanem akkor is, ha nem látja előre a társadalmi következményeket, bár láthatná és látnia is kellene azokat.
A kommunista erkölcs szigorúan elítéli a nép, a párt, a szovjet haza érdekeinek túlzott hiszékenységből vagy egyéni gyengeségből való megkárosítását, épp úgy, mint ezeknek az érdekeknek tudatos elárulását. „Egyéni tekintetben igen nagy a különbség azok között, akik gyengeségből árulók és azok között, akik szándékosan, számításból árulók; politikai tekintetben nincs köztük különbség, mert a politika — emberek millióinak tényleges sorsa, és sorsukon nem változtat az a körülmény, hogy gyöngeségből vagy haszonlesésből árulták el a munkások és szegényparasztok millióit”19.
19 Lenin Művei. 20. köt. Szikra 1953. 355. old.
Az „egyéni gyengeség”, vagyis az erkölcsi ingatagság szoros összefüggésben van az egyén politikai, eszmei állhatatlanságával. A marxista etika szemszögéből a kommunista eszmeiség és a politikai szilárdság alapvető feltételei az erkölcsi szilárdságnak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az erkölcsi ingatagság minden megnyilvánulásában politikai ingatagságot kell látnunk. Az erkölcsöt nem lehet elszakítani a politikától, de a kettőt azonosítani sem lehet. Erkölcsi ítéletnek kell alávetni azokat az indítóokokat is, amelyek bizonyos társadalomellenes cselekedetek elkövetésére, például a szovjet jog és erkölcs szabályainak megsértésére késztetik az embert.
Amikor a szovjet bíróság ezeknek az indítóokoknak gondos vizsgálata alapján igazságos ítéletet hoz, ezzel nemcsak büntető, hanem nevelő funkciót is teljesít.
A burzsoázia mindig megtévesztette a tömegeket, hogy szándékainak engedelmes eszközévé tegye őket. Napjainkban az imperialisták hazugsággal igyekeznek behálózni a népeket, hogy egy újabb világháborúba taszíthassák őket. Kivonhatja-e ma bárki is magát az erkölcsi felelősség alól, ha a háború imperialista részről történő előkészítéséről van szó? Természetesen nem. Hiszen a szervezett békemozgalom keretei között bármelyik tőkés országban bárki kiszabadulhat (és ki is kell szabadulnia) a hazugság hálójából, elfordulhat (és el is kell fordulnia) a háborús gyújtogatok táborától, s megtalálhatja (és meg is kell találnia) helyét a béke védelmezőinek táborában.
A győztes szocializmus országában, ahol az emberek megszabadultak a kizsákmányolástól, s a társadalmi fejlődés objektív törvényeinek felismerése és felhasználása alapján építik életüket, óriási mértékben megnő az ember tudatos tevékenységének szerepe, következésképpen a tetteiért való felelőssége is.
A kapitalizmusban a dolgozók nyomora és társadalmi elnyomottsága a bűnözés és a demoralizálódás egyik állandó forrása; a fenyegető éhhalál lopásra kényszeríti a becsületes dolgozót, önmaga áruba bocsátására kényszeríti a nőt. A tőkés országok dolgozóinak életére nap nap után rányomja bélyegét a kapitalista társadalom szörnyű egoizmusa, a „vagy te rabolsz, vagy téged rabolnak ki” elv. A termelőeszközök magántulajdonának, a nyomornak és a munkanélküliségnek a felszámolásával megszűnnek a tömeges bűnözés és demoralizálódás fő forrásai. Éppen ezért az új, szocialista társadalom emberei ma kevésbé elnézők a társadalomnak azokkal a tagjaival szemben, akikben még mindig élnek a kapitalista csökevények, és a kommunista erkölcs a legnagyobb szigorral ítéli el az ilyen emberek bűntetteit és erkölcstelen magatartását.
***
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Utoljára irom le ezt képet vedd le …… A tőkés rend alapjaiban nem izraeli és nem zsidó ilyet sem a marxisták de a kommunisták nem állítottak ez egy elfajzott náci felfogás kádár forogna sírjában Te aki felraktad képet mocskos náci vagy
Mellik képre gondoltál ? mert vagyon egypár .