Az erkölcs fejlődése

Az erkölcs fejlődése

Az emberiség erkölcsének emberségessé válását alapvetően meghatározza a tudomány a technika fejlődése, a társadalom felfedezett törvényeinek használata, a kedvezőbb életkörülmények, az emberiség létének egyre biztonságosabb lehetősége. Amíg az emberiségnek a létszükségletéért, az életben maradásért kegyetlen harcot kell vívni a természettel és embertársaival, addig az emberek erkölcse is tükrözi az embertelenséget. Az embertelen harc az életben maradás érdekében megjelenik az emberiségnek az erkölcsében, és ez nem is lehet másként. Az emberiség erkölcs úgy fejlődik, amennyire elhagyhatja az életben maradásért való harcot. Az érdek és az erkölcs együtt változik általában, ez mindenkire hat. A kannibál erkölcse az emberevés, a kapitalista érdeke a kizsákmányolás és élősködés, ami megjelenik az erkölcsében és ezt a kizsákmányoltakra is rákényszeríti. A társadalom fejlődésével szükségtelenné vált az emberevés, és szükségtelenné válik a kizsákmányolás és élősködés is, amit az erkölcs változása is követ. A kapitalisták erkölcse is különböző, aszerint hogy milyen a dolgozó osztályokhoz való viszonya. A kisvállalkozó, aki részt vesz a termelésben és gyakran többet dolgozik, mint a dolgozói és a vállalkozás lelke, mozgatója, vagy aki egyedül és esetleg a családtagjaival vállalkozik teljesen másként éli meg az élősködést és kizsákmányolást, így erkölcse jobban hasonlít a dolgozókéra. A nagyobb vállalkozások, amelyek ezt meghaladták, egyre jobban eltávolodnak dolgozóiktól, így érdekük és erkölcsük megváltozik. De nem tehetnek mást a kapitalizmus keretében. Tehát a kapitalista társadalmi-gazdasági rendszerben az erkölcs óhatatlanul embertelenné válik, a magántulajdonon alapuló gazdaságban ez elkerülhetetlen. A becsületes kisvállalkozók egy része, a tehetségesebb óhatatlanul, bármilyen jó ember, kizsákmányoló, élősködő erkölcsűvé válik. Ez nem az adott embertől függ, hanem a kapitalizmus működési elvéből, ami szükségszerűen alkalmazza a bérrabszolgákat, az alacsonyabb rendű helyzetbe kerülő emberiség milliárdnyi tagját. A kapitalista erkölcs uralma előbb-utóbb milliárdnyi ember pusztulását okozhatja, nagy rá az esély, mert az értelmetlené váló kapitalista világrend az emberiség többségének érdekibe fog ütközni, egyre több lesz a nyomor, miközben a technikai-gazdasági fejlettség rohamosan nő, ez kibékíthetetlen ellentmondás, ami megjelenik a dolgozók harcában, elfojtani azonban csak erőszakkal lehet. A hihetetlen méretű fegyverarzenál és média hadsereg rendeltetése a kapitalista kizsákmányoló, élősködő erkölcs biztosítása a föld dolgozó népei ellen. Ez borzasztó pusztításra lehet képest, és a jobboldali erkölcs hívei ezt nem veszik komolyan, játszanak a tűzzel. A jobboldal erkölcsének áldozatai meghaladhatják a milliárdos nagyságrendet, a kizsákmányoló rendszerek felsőbbrendűinek érdekében vívott háborúk, a nyomorban tengődők, a rabszolgák, a jobbágyok, a proletárok megalázott élete mind ide tartozik. Ezt az erkölcstelen jobboldali kizsákmányoló, élősködő világnézetet meg kell haladni az emberré válás érdekében.

A szocialista erkölcs a kizsákmányolást és élősködést embertelenségnek tarja ezért a társadalmi érdekviszonyokon változtat. A kapitalizmus nem működik csak a kizsákmányolás és élősködés erkölcsének alkalmazásával, ami az emberré válás alacsonyabb szintje, mint a szocializmus erkölcse. Ha az emberiség az emberré válás magasabb fokára akar jutni, akkor változni kell, vagy az emberiség pusztulása, akár kihalása is bekövetkezhet.

Az emberiség legjobbjainak a vállalkozó szellemű és képességű embereknek meg kell találniuk a módját az emberséges világba vezető útra, ami nem a kapitalizmus valamelyik formája, hanem a szocializmus.
***

(idézet: A Kommunista Erkölcs Alapjai című könyvből)

A marxizmus—leninizmus megalapítói mélyrehatóan elemezték a társadalom története során egymást felváltó gazdasági viszonyok fő típusait, és ennek megfelelően az erkölcs fő típusait.

Az erkölcs történelmi típusai.
Az erkölcs fejlődésének folytonossága

Az emberi társadalom hajnalán, az ősközösségi rendben, a társadalmi viszonyok alapja a termelőeszközök (a föld és az akkoriban használt primitív szerszámok) közösségi tulajdona volt.

Az ősemberek egyéni tulajdonában csak egyes maguk készítette szerszámok és személyi használati tárgyak voltak.

Az őstársadalom még nem tagozódott osztályokra, az emberek nem ismerték a kizsákmányolást, és nem törekedtek arra, hogy meggazdagodjanak, mint a magántulajdonon alapuló társadalom tagjai. Közösen gyűjtötték a bogyókat, kötötték a hálókat, fogták a halat, építették a házakat. A fegyelmet, a munkarendet akkor csak „a szokás, a hagyományok ereje, az a tekintély vagy tisztelet tartotta fenn, amelyet a nemzetség vénei vagy a nők élveztek, akik abban az időben gyakran nemcsak egyenjogúak voltak a férfiakkal, hanem sokszor még magasabb helyet foglaltak el. . .”^5
5 Lenin Művei. 29. köt. Szikra 1953. 486. old.

Azok a szokások és hagyományok, amelyek kifejezték a nemzetség tagjainak egymáshoz és az egész nemzetséghez való viszonyát és meghatározták az őstársadalom embereinek magatartását, sokkal erősebbek voltak, mint az őstársadalmat követő antagonisztikus osztálytársadalmak jogszabályai. Ahol a szokások és a hagyományok nem bizonyultak elegendőnek annak eldöntésére, hogyan cselekedjék a társadalom valamely tagja, ott segítségül hívták a közvéleményt, melyet abszolút tekintélynek ismertek el.

Minthogy az emberek közösen dolgoztak, a kölcsönös segítségnyújtás természetes jelenség volt, és kiterjedt a nemzetség életének minden területére. Naplopásról és henyélésről itt szó sem lehetett. A más nemzetségekkel való összetűzésekben, a külső támadásokkal szembeni védekezésben a nemzetség tagjai a legnagyobb összetartásról tettek bizonyságot. A történészek tanúsága szerint a görög nemzetség egyik pillére az volt, hogy a nemzetség tagjai kötelezték magukat egymás segítésére, megvédésére és a sértések megbosszulására. Az őstársadalmak kutatói arra a következtetésre jutottak, hogy az akkori idők emberei őszinték, becsületesek, jellemesek, bátrak voltak, szigorúan betartották az egymással és a nemzetséggel szemben vállalt kötelezettségeiket.

A társadalom gazdasági és kulturális fejlettségének rendkívül alacsony színvonala folytán azonban az ősemberek élete természetszerűleg olyan vonásokat is mutatott, amilyenek az állatvilágra jellemzőek. Az ősközösségi rend kezdeti fokain például, amikor az emberek létfenntartási eszközei még egyáltalán nem voltak biztosítva, előfordult az emberevés. Ez a jelenség csupán a társadalom gazdasági és kulturális továbbfejlődésével tűnt el és vált erkölcstelenné a társadalom tagjainak szemében. Az ősemberek erkölcse megengedte a minden megkötöttség nélküli nemi érintkezést, s ezt csak fokozatosan, a társadalmi fejlődés arányában szorította ki a házasság, amelyből a vérrokonok egyre szélesebb köreit zárták ki. Az ősközösségi rendben az ember úgyszólván teljesen a természettől függött, s minden érzése, gondolata, cselekedete a nemzetségnek volt alárendelve. Csak az őstársadalom felbomlása szakította el az embert a nemzetségtől, és teremtette meg az egyéniség fejlődésének feltételeit.

Az egyéniségnek az ősközösségi rend felbomlásával és a társadalom osztályokra tagozódásával megindult fejlődése azonban főként a kiváltságos kizsákmányoló kisebbség fejlődése volt, s ez a fejlődés a társadalom óriási többségének, a dolgozó tömegeknek a rovására ment végbe. „A legalantasabb érdekek — aljas kapzsiság, durva élvhajhászás, piszkos zsugoriság és a közös vagyon önző megrablása — avatják fel az új, a civilizált, az osztálytársadalmat; a leggyalázatosabb eszközök — lopás, erőszak, csel, árulás — ássák alá és buktatják meg a régi osztálynélküli nemzetségi társadalmat”⁶.
⁶ Marx—Engels. Válogatott művek. 2. köt. Szikra 1949. 250. old.

A rabszolgatartó társadalom mégis haladást jelentett az ősközösségi renddel szemben. A rabszolgatartó társadalom fejlettebb termelőerőinek új termelési viszonyok feleltek meg, amelyeknek alapja a rabszolgatartónak a termelőeszközökre és a termelésben dolgozó rabszolgára vonatkozó tulajdonjoga volt.

A rabszolgatartó társadalomban nagyobb arányokat öltött a munkamegosztás, gyorsabban növekedett a termelés, és létrejött az ókori világ nagyszerű kultúrája, a görög kultúra, melynek vívmányai a társadalom további szellemi fejlődésének előfeltételéül szolgáltak. A rabszolgaság, amint arra Engels rámutatott, bizonyos értelemben még a rabszolgák számára is haladást jelentett: a hadifoglyokat, akik közül a rabszolgákat toborozták, már nem ölték meg és nem ették meg, mint azelőtt, hanem életben hagyták. A magántulajdonnak a köztulajdon felett aratott győzelme alapján megtörtént az átmenet a monogám családra, ami nagy lépés volt az ősközösségi rendet jellemző házassági formákkal szemben.

Volt azonban az éremnek egy másik oldala is: az osztályelnyomást és kizsákmányolást azelőtt nem ismerő népesség óriási tömegének elnyomása. A rabszolgatartó társadalom szabad embere a termelőmunkát a rabszolgák dolgának, szabad emberhez méltatlannak tekintette. „A rabszolgaság ott, ahol a termelés főformája, a munkát szolgai tevékenységgé, tehát szabadok számára megbecstelenítővé teszi”⁷.
⁷ Engels. Anti-Dühring. Szikra 1950. 365. old.

A rabszolgatartók szemében a rabszolga — tárgy, egyszerű termelési szerszám, „beszélő szerszám” (instrumentum vocale) volt. A rabszolga nemegyszer rosszabb körülmények között élt, mint a háziállat. A rabszolgatartó nemcsak vásárolhatta és eladhatta a rabszolgát, hanem a rabszolga egész életével is rendelkezett. Önző indítékoktól vezéreltetve, saját kénye-kedve szerint párosította össze a férfiakat és a nőket, elvette tőlük gyermekeiket, mitsem törődve a rabszolgák emberi érzéseivel. A rabszolgát állandóan a felügyelő ostora fenyegette; gyakran odaláncolták munkahelyéhez vagy munkaeszközeihez, jármot akasztottak a nyakába stb. A törvény és a rabszolgatartók morálja megengedett mindenfajta erőszakot, még a rabszolgák megölését is. A rabszolgák testestül-lelkestül ki voltak szolgáltatva a rabszolgatartó szeszélyeinek.

A rabszolgatartók igyekeztek megszilárdítani és maradandóvá tenni uralmuk feltételeit (a termelőeszközökre és a rabszolgákra vonatkozó tulajdonjogot), háborúkat viseltek idegen földek meghódítása, zsákmány- és rabszolgaszerzés céljából. Ezért a rabszolgatartók morálja azt követelte minden szabad polgártól, hogy híven szolgálja a rabszolgatartó államot, és őrködjék törvényei felett, éberen ügyeljen a rabszolgákra és megvesse őket, vitézül és bátran küzdjön a háborúban. Ezt a célt szolgálta a rabszolgatartó állam egész oktatási és nevelési rendszere.

Az osztályok megjelenésével a nő elveszti korábban élvezett egyenjogúságát, és férjének rabjává válik. Az a tény, hogy a magántulajdonnak a közös tulajdonon aratott győzelme alapján megjelent a történelmileg haladó monogám család, szükségszerűen magával hozta egyrészt a prostitúciót, másrészt pedig a nő leigázását, a nő teljes kirekesztését a közügyekből. Még a rabszolgatartó társadalom legkiválóbb képviselői is (mint például Arisztotelész) azt tartották, hogy a rabszolga nem ember, a nő pedig nem lehet egyenjogú tagja a társadalomnak.

A nagy földtulajdonon alapuló hűbéri rend a termelés fejlődésében új, magasabb fokot jelentett. A jobbágyparasztoknak, a rabszolgákkal ellentétben, saját munkaeszközük és egyéni munkán alapuló magángazdaságuk volt, amely biztosította számukra a szükséges létfenntartási eszközöket. A paraszt munkája termelékenyebb volt, mint a rabszolgáé. A hűbérúr eladhatta és megvehette a parasztot, de megölni már nem volt joga. A hűbérurak gazdasági érdekeit kifejező törvény és erkölcs elítélte a jobbágy megölését, s ez egy lépést jelentett előre a társadalom erkölcsi fejlődésében.

A jobbágyparasztok helyzete azonban valójában igen kevéssé különbözött a rabszolgák helyzetétől. A gazdasági függőség és a közvetlen kényszer következtében a paraszt kénytelen volt megművelni az urasági földet és számos szolgáltatást teljesíteni a hűbérúr javára. Jóllehet a hűbérúr a törvény szerint nem ölhette meg parasztjait, a kegyetlen testi fenyítésekkel és kínzásokkal nemegyszer halálukat okozta. Akárcsak a rabszolgatartó, a hűbérúr is saját kénye-kedve szerint hozott össze, illetve tiltott meg házasságokat, a gyermekeket elvette szüleiktől, és általában mindig csak a saját érdekeit tartotta szem előtt. Nehéz robot, tudatlanság és szolgajárom volt a parasztok osztályrésze. A „cselédség”, „szolganép” szavakban nemcsak a parasztok társadalmi és gazdasági helyzete, hanem az a megvetés is kifejezésre jutott, amellyel az „előkelő” réteg sújtotta őket. Az angol „villain” („gonosztevő”, „semmirekellő”) szó a „villein” („jobbágy”) szóból származik, ami elég világosan megmutatja, hogyan kezelték a hűbérurak jobbágyaikat. Az arisztokraták oly sokat magasztalt „becsülete” mögött az uralkodó osztály élősdisége, kegyetlensége, pazarlása és kicsapongó életmódja húzódott meg. A feudalizmus korának lovagja dicsőítette a háborúban tanúsított bátorságot és a hadviselés művészetét, de megvetéssel fordult el mindenfajta termelőmunkától⁸.
⁸ Szaltikov-Scsedrin „Szatírák prózában” című művében a következőképpen leplezi le a nemesi „erkölcs” kódexét: „A nemesnek nem illett kereskedést, ipart űzni, nem illett zsebkendő használata nélkül kifújni az orrát stb. Nem volt illendő továbbá az, hogy egy egész falut feltegyen kártyára, és hogy Ariska leányzót becserélje egy agárkölyökre.” (N. Scsedrin. Válogatott művek, „Pravda” kiadás. Moszkva 1951. 2. köt. 245. old. [oroszul].)

A kapitalizmus fejlődésével megváltozott a nemesi „erkölcs”. A rubelhajhászásban a nemes sok minden olyasmivel kezdett foglalkozni, amit azelőtt alantasnak és az „előkelő” rendhez méltatlannak tartott: pálinkát főzött, cukorgyárakat és más gyárakat létesített, részt vett a tőzsdei játékokban stb., egyszóval közönséges burzsoává változott. (Lásd Lenin Művei. 4. köt. Szikra 1953. 421—422. old.)

Az előkelő hölgyeket oltalmazta, de ugyanakkor élvezte „az első éjszaka jogát”. A feudalizmus korának lovagjánál a hitvesi hűség inkább kivétel volt, mintsem szabály. A románcokban megénekelt lovagi szerelem, Engels szavaival élve, éppenséggel nem hitvesi szerelem volt. Az asszonytól megkövetelték, hogy hű legyen hitvestársához, a férfinak viszont az asszony szégyene csak „csábos dicsőséget” hozott.

Az „előkelő” renden belüli kapcsolatokat illetően rengeteg különféle illemszabály volt érvényben. Ezek a szabályok, amelyek az arisztokrácia sajátos erkölcsi kódexét alkották, gyakran az arisztokraták kölcsönös becsapását és hitszegését takarták.

A hűbéri társadalomban, ahol nagy szerepet játszott a gazdaságon kívüli kényszer, az uralkodó erkölcs általános követelménye volt, hogy a hűbéresek odaadóan szolgálják hűbérurukat, a hercegek a királyt, a parasztok urukat. A személyi hűség elve mintegy kiegészítője volt a gazdaságon kívüli kényszernek. A személyi hűség követelménye különösen a parasztokra vonatkozott, akiknek legfőbb erénye — az egyház által szentesített hűbéri erkölcs értelmében — a hűbérúr számára végzett, zúgolódás nélküli munka, a türelem, az engedelmesség, a földi és az égi hatalmakkal szembeni alázatosság volt. Az elnyomott tömegeknek azt prédikálták, hogy keressenek vigaszt a síron túli boldogságban, melyet a vallás ígért számukra.

A hűbériséget felváltó tőkés rend újabb haladást jelentett a társadalom fejlődésében, mert széttépte a hűbéri kötelékeket, megszüntette a feudális szétdaraboltságot, megteremtette a nemzeti és a világpiacot, fejlesztette a termelést, előrelendítette a tudomány és a technika fejlődését. A jobbágyparasztok osztályának helyébe a kapitalizmus megteremtette a bérmunkások osztályát. Az új osztály, a proletariátus, „más életmódjában, családi körülményeiben, anyagi és szellemi szükségleteinek magasabb színvonalában”⁹ különbözik a parasztságtól.
⁹ Lenin. A kapitalizmus fejlődése Oroszországban. Szikra 1949. 541. old.

A polgári társadalom azzal, hogy meghirdette az embernek a jobbágyi kötelékektől való megszabadítását, minden addiginál nagyobb lehetőséget teremtett a felszabadító harcra, arra, hogy az elnyomott osztály, a proletariátus majdan lerázza magáról a burzsoázia igáját, s egyidejűleg az egész társadalmat is egyszer s mindenkorra megszabadítsa mindennemű kizsákmányolástól és elnyomástól. Ez igen nagy lépést jelentett az emberi társadalom fejlődésében.

Ám a burzsoá társadalom újabb rabságba döntötte a dolgozókat, gazdasági rabságba (melyet képmutatóan és ravaszul a szabadság elvének hangoztatásával leplez), s az egyéniség fizikai és erkölcsi elnyomásának újabb módjait teremtette meg.

Az eredeti tőkefelhalmozástól kezdve mind a mai napig a tőkések egész magatartását a profitszerzési vágy határozza meg. Ez a vágy felkelti a legalantasabb ösztönöket, és az emberiséggel szemben elkövethető legsúlyosabb bűnök útjára taszítja a tőkéseket.

Marx és Engels a tőkés termelés feltételeit elemezve kimutatták, hogy a tőke a profit utáni hajszában nyomorra kárhoztatja, rabszolgává akarja tenni a munkást, s nem adja meg neki a létfenntartási eszközöknek még azt a minimumát sem, amellyel a rabszolga és a jobbágy rendelkezett. Az ipar fejlődésével a munkás nyomora nőttön nő. A gazdasági elnyomás és a nyomor morális következménye az erkölcsöknek, a tömegek erkölcsi életének eldurvulása.

Marx és Engels teljes egészében feltárták a tőkés társadalomban uralkodó kényszerű munka demoralizáló hatását. Rámutattak arra, hogy a termelőeszközök, amelyek a kizsákmányolás eszközeivé váltak, kiszívják a munkás vérét, tönkreteszik testét, agyát és idegrendszerét, a munkást a gép függelékévé változtatják, elnyomják szellemi képességeit, felforgatják családi kötelékeit, nyomorra és éhhalálra kárhoztatják.

A gyilkosság, amelyet a burzsoázia hivatalos erkölcse ugyan elvet és elítél, a valóságban mindennapos jelenség a tőkés társadalom életében. Az előző osztálytársadalmakkal szemben a különbség csupán annyi, hogy a munkásnak a rabszolgatartók erkölcse által megengedett nyílt megölését és a munkásnak a hűbérurak erkölcse által megengedett nyílt fizikai kínzását a tőkés társadalomban leplezett gyilkosság és leplezett fizikai kínzás váltja fel, amelyben a kapitalisták semmiféle erkölcs-sértést sem látnak.

„A tőke — írja Marx — nincs tekintettel a munkás egészségére és élettartamára, hacsak a társadalom nem kényszeríti rá, hogy tekintettel legyen. A fizikai és szellemi elsatnyulás, az idő előtti halál, a túlmunka gyötrelme miatti panaszokra ezt válaszolja: Kínozzon e kín bennünket, mely gyönyörünk (a profitunk) növeli? Nagyjában és egészében azonban ez nem is az egyes tőkés jó- vagy rosszakaratától függ. A szabad verseny a tőkés termelés benső törvényeit az egyes tőkésekkel szemben mint külső kényszertörvényt érvényesíti”¹⁰.
¹⁰ Marx, A tőke. 1. köt. 3. kiad. Szikra 1955. 254. old.

Ez nem jelenti azt, hogy a burzsoázia képviselői mind egyforma erkölcsi tulajdonságokkal rendelkeznek. A tőkés akár jobban, akár rosszabbul teljesíti családja iránti kötelességeit, akár viszonylag szerény, akár költekező, pazarló életmódot folytat, ez egyáltalán nem befolyásolja fő funkcióját, a munkához való viszonyában semmiféle erkölcsi megfontolást nem ismerő kapitalista funkcióját. A tőkés a tőke megszemélyesítője. „A tőkés egész tevékenysége nem más, mint a tőke funkciója”¹¹, vagyis á féktelen felhalmozási vágy.
¹¹ Marx. A tőke. 1. köt. 3. kiad. 548. old.

A munkás a tőkés szemében annak a munkaerőnek a megszemélyesítője, amelyet áruként vehet és eladhat, és amely azzal a tulajdonsággal rendelkezik, hogy a tőkésprofit forrásául szolgáló értéktöbbletet termeli. Az emberek közötti kapcsolat a tőkés társadalomban dologi, személytelen. Márpedig ahol az emberek csak mint dolgok megszemélyesítői szerepelnek, ott nem helyénvalók az erkölcsi ítéletek. A dolgok kívül esnek az erkölcs fogalmán. A tőke és a munka közötti szerződéses viszonyban nincs „szív”, nincsenek emberi kapcsolatok, nincs és nem is lehet semmiféle emberi erkölcs.

A burzsoázia — Marx és Engels szavaival — „nem hagyott meg más köteléket ember és ember között, mint a meztelen érdeket, a rideg «készpénzfizetést» … A személyes méltóságot csereértékké oldotta fel”¹².
¹² Marx—Engels. A Kommunista Párt kiáltványa. 10. kiad. Szikra 1953. 32-33. old.

Az emberi tevékenység valamennyi válfaja, az emberek esze és érzelmei, becsülete és lelkiismerete adásvétel tárgya lett.

A vagyonszerzés szenvedélye uralkodik a burzsoá családban, a burzsoá sajtóban, tudományban, művészetben, politikában. Ez a szenvedély hatja át az iskolák és az egyetemek egész oktatási rendszerét. Ez a burzsoá társadalom „legbensőségesebb életelve”, melynek gyakorlati megtestesülése a pénz, az arany.

A pénz, a tárgyak a kapitalista társadalomban félelmetes hatalomra tettek szert az ember fölött. Megrontanak minden emberi kapcsolatot, megrontják magát az embert is. Az egyéniségnek a magántulajdonon alapuló fejlődése együtt jár a legszélsőségesebb individualizmus és egoizmus kifejlődésével.

A burzsoá az embert a rendelkezésére álló pénz mennyisége alapján ítéli meg. Az ember a tőkés viszonyok között személytelen lény, minden gondolatát, érzését és törekvését a pénzre vezetik vissza. A tőke mindennél jobban uniformizálja, szabványosítja az emberi gondolatokat, az emberi érzelmeket. Itt „a tehetség ritka, a megvesztegethetőség általános” (Balzac). Az ember érdemeit a pénzeszacskójával mérik, és a tőke szemében az ember egyetlen érdeme a pénz. A pénz bármely hibát erénnyé tud változtatni, és fordítva. Lehet valaki ostoba, becstelen és lelkiismeretlen, ha gazdag, a burzsoá társadalomban tisztelet övezi.

A pénzsóvársággal függ össze a „mindenki háborúja mindenki ellen”. Minden ember fél a másiktól, gyűlöli a másikat, és igyekszik magát távol tartani tőle. Mindenki mások rovására igyekszik meggazdagodni. „Ember az embernek farkasa” — ez a burzsoázia gyakorlati szabálya, amely az egyéni haszon utáni törtetésből ered.

Ugyanez a farkas-erkölcs jellemzi a burzsoá államok közötti kapcsolatokat is.

„A bérrabszolgaság társadalmában minden kereskedő, minden tulajdonos hazárdjátékot folytat: «vagy tönkremegyek, vagy megszedem magam, és másokat teszek tönkre.» Évről évre százával mennek csődbe a kapitalisták, és tönkremennek a parasztok, a kézművesek, a kisiparosok milliói. Ugyanilyen hazárdjátékot űznek a kapitalista államok, hazárdjátékot milliók vérével, amelyeket hol itt, hol ott küldenek vágóhídra idegen földek hódításáért és a gyenge szomszédok kirablásáért”¹³.
¹³ Lenin Művei. 18. köt. Szikra 1965. 339. old.

Nincs az a bűn, melyet a tőkés el ne követne a haszon kedvéért. Magától értetődik, hogy az a társadalom, melynek természetéből szükségszerűen következik a törvény által megengedett bűnözés, az a társadalom, amelyben — Engels szavaival élve — egyetlen ember sem tudja, hol végződik a „becsületes” nyerészkedés és hol kezdődik az alávalóság — a tömeges bűnözés színtere.

A múlt század derekán Marx összehasonlította a kapitalista országoknak a lakosság születési arányszámára, a pauperizmusra és a bűnözésekre vonatkozó adatait, és arra a következtetésre jutott, hogy a kapitalizmus társadalmi rendszere mélységesen romlott, mert növeli a gazdagságot, de ugyanakkor nem csökkenti a nyomort, s mert olyan feltételeket teremt, amelyek között a bűnözés gyorsabban nő, mint a lakosság. Marx e következtetésének helyessége különösen beigazolódott az imperializmus korában.

Az erkölcs semmibevétele, amely a burzsoá nyerészkedésnek a tőkés társadalom történetének valamennyi szakaszán jellemző vonása, az imperializmus időszakában különösen szembeszökővé, általános érvényűvé válik. Az imperializmus — Lenin szavaival élve — „vérrel öntözte meg a földet, éhínségbe és elvadulásba kergette az emberiséget. . .”^14
14 Lenin Művei. 27. köt. Szikra 1952. 512. old.

Az imperializmus kora elmélyítette a szakadékot a maroknyi milliárdos gazdagsága és a dolgozó milliók nyomora között, s különösen súlyossá, különösen elviselhetetlenné tette a lakosság többségére nehezedő monopolista igát. Ez a korszak példátlanul súlyos és romboló erejű gazdasági válságokat, soha nem látott méretű munkanélküliséget szült, a végletekig fokozta a nemzeti és gyarmati elnyomást, a kizsákmányolást. E korszak termékei a szélsőséges politikai reakció, a fasizmus, a militarizmus, a világ újrafelosztásáért, az új piacokért és befolyási övezetekért indított hódító háborúk. A jelenkori kapitalizmus gazdasági alaptörvénye a maximális tőkés profit biztosítása az adott ország lakossága többségének kizsákmányolása, tönkretétele és nyomorba döntése útján, más országok, különösen az elmaradott országok népeinek leigázása és rendszeres kifosztása, háborúk és a nemzetgazdaság militarizálása útján. A tőkések osztálya minden kapcsolatát elveszíti a termelési folyamattal; nagy része járadékossá válik, vagyis olyan emberré, aki „szelvényvagdosásból” él.

Az imperialista burzsoázia a fasiszta pártokon keresztül az amoralizmust tette meg tevékenysége egyik elvévé. „Állati erkölcsű, lelkiismeretlen és becstelen emberek”¹⁵ — így nevezte Sztálin a hitlerista párt és a hitleri parancsnokság főkolomposait, akik kirobbantották a második világháborút, és a „nagynémet birodalom” megteremtése érdekében más országok népeinek kíméletlen kiirtására uszítottak, nem kímélve a nőket és a gyermekeket sem.
¹⁵ Sztálin. A Szovjetunió Nagy Honvédő Háborújáról. Szikra 1949. 26. old.

Ma az amerikai és más imperialisták ugyanezen az úton járnak. Az Egyesült Államokban és más országokban működő reakciós elemek nyílt háborús propagandája, a demokratikus szabadságjogok elleni hadjárat, az amerikai négerlincselések, az erőszak, a gyilkosság és a fajtalanság dicsőítése az irodalomban, a filmekben és a sajtóban, az alkohol és a kábítószerek — mindez rendkívül demoralizálóan hat a társadalomra, s hozzájárul a bűncselekmények számának növekedéséhez. 1939-ben 1 484 554 súlyos bűntettet követtek el az Egyesült Államokban, ezzel szemben 1945-ben már 1 565 541-et, 1949-ben 1 763 290-et, 1952-ben 2 036 510-et, és a növekedés ma is folytatódik. Meg kell jegyezni, hogy a bűnözők világában éppúgy, mint a „törvényes business” világában, a kis, egyéni bűnözőt kiszorítják a nagy bűnszövetkezetek. Ezek a bandák szoros kapcsolatban állnak a tőkés társaságokkal, egyes állami szervekkel és burzsoá pártokkal, amelyeknek szolgálatokat tesznek ellenfelük — a munkásosztály ellen folytatott harcukban. E. Kefauvernek az amerikai bűnözésről írt könyvében a következő megállapítást olvashatjuk: „A bűnözés és a politikai megvesztegethetőség Amerikában olyan fokot ért el, hogy megsemmisítheti országunk hatalmát.”

Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy a bűnözők között igen sok a fiatalkorú. William Fosternek, az Egyesült Államok Kommunista Pártja vezetőjének, szavai szerint a tőke a maga dzsungel-erkölcsével különösen rombolóan hat az amerikai ifjúságra, gengszter-„ideálokat” állít elé, tömeges bűnözést idéz elő, és megtölti a börtönöket fiatal fiúkkal és leányokkal. A „dzsungel-erkölcs” az emberi erkölcs egyenes megtagadása.

Az erkölcsre a tőkés társadalomban nem azért van szükség, hogy a burzsoázia minden egyes képviselőjének a nyerészkedési vágy által meghatározott egyéni magatartását szabályozza, hanem azért, hogy támogassa a burzsoá alapot, vagyis segítsen a tömegek előtt igazolni, leplezni és szépíteni a burzsoá kapzsiságot. A burzsoá megkívánja, hogy mások betartsák az erkölcs szabályait, de ő maga állandóan megszegi azokat. Látszatra az erkölcs szigorú őre, de a valóságban minden adódó alkalmat felhasznál arra, hogy ledobja az erkölcs terhes igáját. A burzsoát Moliére Tartuffe-jének szabálya vezérli:

Márpedig bűn csak az, aminek híre kel,
A botrány, asszonyom, csak az kiált az égre
S ki titkon vétkezik, annak már nincs is vétke.

A burzsoá erkölcs mindenekelőtt a „szent” tőkés magán- tulajdont őrzi. Mivel a magántulajdon a tőkés társadalom létalapja, a burzsoá mint egyén és mint osztályának tagja egyaránt érdekelt annak fenntartásában. De a burzsoá a burzsoá társadalom legfőbb pillérét alkotó „közösségi” érdekeket sajátos módon — egyéni érdekeinek prizmáján keresztül ítéli meg. A burzsoá társadalom különböző társadalmi viszonyaira és intézményeire csak annyiban van szüksége, amennyiben azok egyéni céljait szolgálják, ugyanakkor minduntalan megkerüli saját osztályának intézményeit. A magántulajdont szentnek és sérthetetlennek tartja, pedig valójában minden törekvése arra irányul, hogy saját tulajdonának növelése érdekében másokat megfosszon tulajdonuktól. Ugyanígy a burzsoá minduntalan kijátssza a házasságot, gyakorlatilag megszünteti a családot, bár a házasság és a család intézményét a burzsoá erkölcs egyik alappillérének tartja¹⁶.
¹⁶ Ez nem jelenti azt, hogy minden burzsoá mindig és mindenben megsérti saját osztályerkölcsét. „Ha az összes burzsoák együtt, egyszerre, megkerülnék a burzsoázia intézményeit, akkor nem lennének többé burzsoák…” (Marx—Engels. A német ideológia. Szikra 1952. 84. old.)

A burzsoák „szent”, „örök”, „általános érvényű” erkölcsi elvekkel, az „örök” kötelességről, erényről stb. hangoztatott szólamokkal palástolják szennyes, erkölcstelen életmódjukat. Az erényt magasztaló csalók, a családi élet tisztaságát prédikáló feslett életűek, az állami vagyon fosztogatói, akik kenetteljesen a haza iránti kötelességről, hazaszeretetről szónokolnak stb. stb. — ezek a mai burzsoázia leggyakoribb típusai. A burzsoá moralisták a humanizmusról, emberszeretetről stb. hangoztatott frázisaikkal azt a tényt akarják leplezni, hogy a burzsoá egyszerű termelőeszköznek tekinti a munkást.

Korunk burzsoája a népnek „örök” emberi erényekről prédikál, ugyanakkor pedig egész életmódjával a kapzsiságot, az önzést, a semmittevést, a kicsapongást, a megvesztegethetőséget, a kegyetlenséget, az embergyűlöletet, a hazugságot és az álnokságot példázza. A burzsoá amoralizmusnak ezek a visszataszító megnyilvánulásai, melyeket rendesen a keresztényi erkölcs és az elfogadott illemszabályok képmutató szólamaival takargatnak, a mai burzsoá társadalomban különösen undorító, különösen cinikus jelleget öltenek.

Mindaz, ami a burzsoá erkölcsben pozitív, haladó volt, s ami ezt az erkölcsöt valamikor a hűbéri morál fölé helyezte, az imperializmus korában eltűnt a burzsoázia életmódjából.

Amikor a burzsoázia a tőkés rend megszilárdításáért harcolt, olyan erényeket állított szembe a hűbérurak henye és kicsapongó életmódjával, mint a takarékosság, a szorgalom, a munkaszeretet, a hitvesi hűség stb. A burzsoá gazdagság növekedésével azonban ezeknek az erényeknek a hangoztatása üres frázissá vált. Attól kezdve, hogy a spekuláció és a hitelügy megnyitotta a gyors és könnyű meggazdagodás ezernyi forrását, a régebbi burzsoá takarékosságot burzsoá pazarlás váltotta fel, amely — Marx szavaival — mint a gazdagság fitogtatása és hiteleszköz, még üzleti szükségességgé is vált a tőkés számára. A burzsoá fényűzésével, pazarlásával, kicsapongó életmódjával, szertelen élvezethajhászásával túltesz a hűbérurakon. Ámde a hűbérúr költekezésétől eltérően, a burzsoá pazarlás hátterében mindig „a legpiszkosabb fösvénység és aggodalmaskodó számítás” leselkedik¹⁷.
¹⁷ Marx. A tőke. 1. köt. 3. kiad. 550. old.

A munkaszeretet és a becsületesség, amellyel a burzsoázia dicsekedett (és még ma is dicsekszik), a polgári társadalom fejlődésével csupán az elnyomott osztályoknak szánt erkölcsi prédikációk formájában maradt meg. A munkaszeretetről és a becsületességről tartott erkölcsi prédikációk képmutató volta annál nyilvánvalóbb, minél szembeötlőbb a milliárdosok hallatlan fényűzése és semmittevése, minél inkább lelepleződnek piszkos spekulációik és gazságaik, amelyek teljesen kizárják a becsületesség fogalmát, és a burzsoázia által törvényesített erkölcs-fogalmakat saját ellentétükké változtatják.

Nem jobb a helyzet a hazaszeretet és más polgári erények prédikálásával sem.

A nemzetek keletkezésének időszakában a hazafiasság, amelyet Robespierre a legfőbb erénynek nevezett, a burzsoázia jellemző vonása volt. Ma a reakciós burzsoázia képviselőinek „hazafisága” nem egyéb tiszta képmutatásnál. A burzsoá hazafiság az imperialisták nemzeti és fajgyűlöletének álcázására szolgál. E „hazafiassághoz” járul a nemzeti nihilizmus. Ennek hirdetésével akarják ma az amerikai imperialisták uralmuk alá hajtani a népeket. Az amerikai imperialisták az „új erkölcs” egyik alappillérét abban látják, hogy kiirtják, illetve eltompítják az általuk leigázott népekben élő igaz hazaszeretetet, az anyanyelv iránt érzett szeretetet stb. A burzsoázia vezető köreinek hazaárulása, a nemzeti érdekeknek az amerikai imperialisták érdekében történő elárulása hőstettnek számít. E „hőstett” jutalmaképpen az amerikai imperialisták gyarmati rabságot készítenek elő a népek számára annak a „világ- birodalomnak” keretén belül, melyet a hitleristák mintájára (és a siker ugyanolyan esélyeivel!) szándékoznak megteremteni. Az a tény, hogy az elkorcsosuló osztály az árulót igazi „hősnek”, az „erény” megtestesítőjének tekinti — a mai, reakciós burzsoázia súlyos erkölcsi hanyatlásáról tanúskodik.

Mindazonáltal a burzsoázia ma is ugyanolyan képmutató, mint amilyen volt. Minél jobban belesüpped az erkölcstelenség mocsarába, annál többet prédikál az erkölcsről és a vallásról, hogy megvédje uralmának alapjait.

Míg a burzsoá amoralizmus alapja az ember csereértékké, áruvá változtatása, a burzsoá képmutatás szülőanyja a burzsoáziának az a törekvése, hogy ezt a tényt elpalástolja, illetve szépítgesse. A képmutatás szükségszerű tulajdonsága minden olyan osztálynak, amely egy másik osztály kizsákmányolásából él. A kizsákmányoló osztály azt igyekszik bizonyítani, hogy az elnyomottak kizsákmányolása maguknak az elnyomottaknak az érdeke, hogy a népek leigázása maguknak a leigázott népeknek az érdeke stb. A kizsákmányoló osztály mindig azt a nézetet vallotta, hogy két erkölcsre van szükség: az egyikre az uralkodó osztály közös érdekeinek védelmezése és a tömegek félrevezetése céljából, a másikra pedig az uralkodó osztályhoz tartozók gyakorlati magatartásának szabályozása céljából.

A kizsákmányoló osztályok ideológusai által kidolgozott számtalan etikai doktrína azt a célt szolgálja, hogy létrehozzon egy „egyetemes” erkölcsöt, amely „kápráztató fénybe” burkolja és eltakarja az uralkodó osztály érdekeit.

Mind az uralkodó kizsákmányoló osztályok gyakorlati erkölcsében, mind pedig etikai doktrínáiban vannak közös vonások. Valamennyi kizsákmányoló osztály magatartásának elve a dolgozók kizsákmányolásán alapuló egyéni meggazdagodást tartja szem előtt. Ez a kvintesszenciája minden kizsákmányoló osztály „gyakorlati erkölcsének”.

„A leplezetlen kapzsiság volt a civilizáció hajtóereje első napjától máig, a vagyon és újból a vagyon és harmadszor is a vagyon, vagyon nem a társadalom, hanem hitvány egyedei számára, ez volt az egyetlen döntő célja”¹⁸.
¹⁸ Marx—Engels. Válogatott művek. 2. köt. 321. old.

Valamennyi kizsákmányoló osztály erkölcsi tanításainak, a különbségek ellenére, volt egy közös vonása, mégpedig az, hogy szentesítették a termelőeszközök magántulajdonát és az embernek ember által való kizsákmányolását. Ez a különböző korok uralkodó osztályainak erkölcsi doktrínáiban meglevő közös vonás azt fejezi ki, hogy valamely osztálynak egy másik által történő kizsákmányolása közös jelenség a rabszolgatartó, a hűbéri és a tőkés társadalomban. Engels azt írta, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor az ingóságok magántulajdona kialakult, mindazokban a társadalmakban, amelyekben ez a magántulajdon érvényben volt, közössé kellett válnia a „Ne lopj!” erkölcsi parancsolatnak. Engels ugyanakkor arra is rámutatott, hogy ez a parancsolat nem örök, mert egy olyan társadalomban, amelyben a lopás indítóokait kiküszöbölik, nem lesz szükség ilyen erkölcsi parancsolatra.

A szocializmus győzelmével, a kizsákmányoló osztályok felszámolásával a társadalomban általános érvényűvé válik a kommunista erkölcs. Ennek az erkölcsnek hordozója a tőkés társadalomban a proletariátus, az az osztály, mely arra hivatott, hogy egyszer s mindenkorra véget vessen a kizsákmányolásnak.

A proletariátus osztályerkölcsében testet öltöttek az emberiség morális fejlődésének eredményei, magasabb fejlettségi fokot ért el az előző történelmi korszakok haladó osztályainak erkölcsében meglevő igazi emberi tartalom. Az erkölcsi haladás igazi letéteményesei sohasem a kizsákmányoló osztályok, hanem az elnyomott osztályok, a dolgozó tömegek voltak. A kizsákmányoló osztályok erkölcsének haladó jellegéről csak annyiban beszélhetünk, amennyiben ezeknek az osztályoknak az érdeke bizonyos időszakban (felfelé ívelésük történelmi időszakában) még „összefügg valamennyi többi, nem uralkodó osztály közös érdekével”¹⁹, vagyis a néptömegek érdekével.
¹⁹ Marx—Engels. A német ideológia. 31. old.

A társadalmi ellentmondások növekedésének arányában az uralkodó osztály érdekei mindjobban eltávolodtak az elnyomott tömegek érdekeitől. Ugyanakkor az uralkodó kizsákmányoló osztály erkölcse egyre inkább népellenessé vált, és közönséges képmutatássá fajult. A kibékíthetetlen osztályellentéteken alapuló társadalmi rend hanyatlásának szakaszaiban mindig hanyatlásnak indult az erkölcs is, fokozódott az amoralizmus az uralkodó osztály soraiban. Éppen ezekben a szakaszokban ismerték fel az elnyomott tömegek a fennálló társadalmi rend és az általa létjogosultságának igazolására életre hívott uralkodó erkölcs igazságtalan voltát. Miközben a régi rend hanyatlásával párhuzamosan a társadalom vezető rétegeinek erkölcse mindinkább lezüllött, új erkölcs született, amely az új társadalmi rend megteremtéséért és megszilárdításáért vívott harc fegyvere lett az elnyomott tömegek kezében. Ez az erkölcs fejlődésének dialektikus törvényszerűsége, amely mindaddig érvényesül, míg osztálytársadalom létezik.

Az új erkölcs szervesen kapcsolódik a megelőző történelmi korszak haladó, a tömegek érdekeit kifejező erkölcséhez.

Csak a harcoló tömegek erkölcsében és az elnyomott osztályok érdekeit kisebb vagy nagyobb mértékben kifejező haladó osztályok etikai rendszereiben volt pozitív tartalom, s ez nem semmisült meg, hanem tovább fejlődött a következő történelmi korszakokban.

A marxizmus vulgarizálói, akik a történelemben csak az egymást felváltó kizsákmányoló osztályokat látták, és nem látták a néptömegek történelemalkotó szerepét, az erkölcs fejlődésének folytonosságát is tagadták. Nem látták, hogy a nép nemcsak az anyagi értékek, hanem a kulturális (így az esztétikai és morális) értékek alkotója is. A nagy művészek kimagasló alkotásait nem lehet egyszerűen csak az egyéni lángelme termékének tekinteni. Ilyen alkotásokat a régi társadalomban az uralkodó osztályoknak csak azok a képviselői hozhattak létre, akik felül tudtak emelkedni osztályuk szűk érdekein, akik két kézzel merítettek a népi bölcsesség és a népi alkotó művészet éltető forrásaiból, akik műveikben ki tudták fejezni az élet igazságát, a néptömegek érdekeit. A marxizmus azt tanítja, hogy a nép halhatatlan, minden egyéb múlandó. Az örök életű szellemi és erkölcsi értékek a nép történelmi fejlődésének, a felszabadulásért vívott harcának termékei.

Az előbbiek során rámutattunk arra, hogy azok a fejlődési szakaszok, amelyek során a dolgozók fokozatosan felszabadultak a személyi függőségből és így tágabb lehetőségük nyílt a kizsákmányolás megszüntetéséért folytatott harcra — egyben az emberiség erkölcsi fejlődésének szakaszai is voltak. E fejlődés útján megtett minden egyes lépés a néptömegek harcának eredménye. Az elnyomott tömegek harca során kialakult erkölcsi tulajdonságok, elvek és szabályok korszakról korszakra gazdagodtak és fejlődtek, s így folytonosság jött létre az erkölcs fejlődésében. Az erkölcs fejlődésének szerves kapcsolata a néptömegek történetével, munkájával s a felszabadulásért vívott harcával — ez az erkölcs fejlődésének legfontosabb törvényszerűsége.

Az elnyomott tömegek tudatában mindig élt a szabadságszeretet és a kizsákmányolókkal szemben táplált gyűlölet. Ezek az érzések, melyek a tömegek harcának hatalmas mozgatóerői voltak, számtalan népdalban, hősmondában, legendában nyertek kifejezést. A dolgozók szabadságáért és boldogulásáért küzdő harcosok emlékét szeretettel és kegyelettel őrzi a nép az egész világon.

Minden népnek vannak olyan hősei, akikben szabadságtörekvéseinek és az elnyomókkal szemben érzett gyűlöletének megtestesítőit látja. A néptömegek mindig a szabadság fogalmával kötötték össze a kizsákmányolás és az elnyomás megszüntetéséről szőtt ábrándjaikat. De mindaddig, amíg a kapitalizmus nem teremtette meg a szabadság győzelmének objektív előfeltételeit, amíg a tömegek harcának élére nem állt a marxista —leninista párt vezette munkásosztály, a néptömegek nem érhették el ezt a szabadságot, nem látták a hozzá vezető helyes utat, nem volt elképzelésük azokról a társadalmi viszonyokról, amelyek lehetővé teszik az igazi szabadság megvalósulását. Mindazonáltal az ókori rabszolgafelkelések és a hűbérurak ellen irányuló parasztháborúk történelmileg szükségszerű fokai voltak a jobb jövő felé vezető harcnak. Ezek voltak a legkiemelkedőbb események a dolgozók erkölcsi öntudatának fejlődésében egészen addig, míg a munkásosztály meg nem jelent a történelem küzdőterén. A rabszolgafelkelések és a parasztháborúk a bátorság, a hősiesség és az önfeláldozás ragyogó példáit szolgáltatták. A proletariátus új viszonyok között folytatta, s a proletariátus pártja a szocialista öntudat fényével világította meg ezt a harcot. Ilyen öntudata nem lehetett az elmúlt korszakok elnyomott tömegeinek. A szocialista forradalom a kizsákmányolók uralmának megsemmisítésével valóra váltotta a dolgozóknak a szabadságról szőtt évszázados álmát, és magát a szabadságeszmét is új, minden eddiginél mélyebb tartalommal töltötte meg.

Az elnyomott tömegeket évszázadokon át fűtötte a hazaszeretet érzése, s ez nagyszerű hőstettekre lelkesítette őket az idegen leigázók ellen folytatott harcok során. Évszázadokon át élt bennük a lelkiismeretes munka megbecsülése, az ingyenélők megvetése, a harcostársaik iránt érzett kötelességtudat stb. A dolgozó tömegeknek ezek az erkölcsi vonásai azonban csak akkor indulnak igazán fejlődésnek, amikor a nép felszabadul a kizsákmányolás igája alól.

A néptömegek az őrzői azoknak az együttélési szabályoknak is, amelyek Lenin meghatározása szerint a közösségi élet elemi feltételei. Ezek olyan szabályok, amelyek megóvják az együtt élő embereket az együttélést fenyegető különféle „kihágásoktól”: a garázdálkodástól, a verekedésektől stb., olyan szabályok, amelyek megkövetelik a közvagyon gondos kezelését, és amelyeknek értelmében el kell ítélni azokat, akik képesek — akárcsak Pomjalovszkij szeminaristái — „tréfából” rongálni vagy megsemmisíteni a társadalmi vagyont. Ezek a szabályok évszázadok óta ismeretesek, ezekre hivatkoznak (kisebb vagy nagyobb változtatásokkal) a különböző történelmi korok hivatalos erkölcsi szabályai és előírásai, amelyek gyakran törvénycikkekben is kifejezésre jutnak.

Ezeket a szabályokat, melyek az emberek együttélésének történelmi eredményei, az osztálytársadalmakban nem tudják annak rendje és módja szerint betartani. A kapitalizmus, amelyben a telhetetlen tőkések nyerészkedési vágya mellett ínség és tömegnyomor uralkodik, és „mindenki mindenki ellen” harcol, állandóan lábbal tiporja az emberi együttélésnek ezeket az elemi szabályait. Lenin hangsúlyozta, hogy „a társadalmi együttélés szabályainak megsértésében álló kihágások eredendő társadalmi oka a tömegek kizsákmányolása, nyomora és szegénysége”²⁰.
²⁰ Lenin Művei. 25. köt. Szikra 1952. 497 — 498. old.

Csak akkor jönnek létre a feltételek ahhoz, hogy mindenki betartsa az emberi együttélés elemi szabályait, ha a kizsákmányoláson alapuló társadalom, a pénzsóvárság és a nyomor társadalma helyébe új, szocialista társadalmat teremtünk. A kommunizmusban, mint ahogy Lenin megállapítja, a társadalmi együttéléshez szükséges alapszabályok betartásának szükségszerűsége szokássá fog válni.

A kommunista erkölcs az emberiség morális fejlődésének legmagasabb foka. Egyesíti magában az előző korok erkölcsének, a néptömegek erkölcsének legjobb vonásait. Ugyanakkor ez az erkölcs még a múlt haladó erkölcséhez viszonyítva is minőségileg új erkölcs. A kommunista erkölcs a kizsákmányolás világát megsemmisítő és a kommunizmust megteremtő emberek szellemi arculatának új vonásait fejezi ki.

A kommunista erkölcs hordozója a munkásosztály, amely arra hivatott, hogy véget vessen a kizsákmányolás és az elnyomás minden formájának, és amely objektíven kifejezi valamennyi dolgozó és kizsákmányolt érdekeit. A proletariátus osztályerkölcse ezért igen sok elemét tartalmazza a jövő általános emberi erkölcsének, amely a kommunizmus világméretű győzelme után fog kialakulni. A kommunizmus általános emberi erkölcsének diadalához úgy juthatunk el, hogy az új társadalomért, a régi, kizsákmányoló társadalom erői és hagyományai ellen folytatott harcban fejlesztjük a proletariátus osztályerkölcsét.
***

SaLa