Írta: J. V. Sztálin

A Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság áprilisi együttes plénumának munkájáról

Előadói beszéd a SzK(b)P moszkvai szervezetének 1928 április 13-i aktíva-gyűlésén

Elvtársak! A Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság éppen most végződött együttes plénumának van egy sajátossága, amely megkülönbözteti a legutóbbi két évben tartott plénumoktól. Ez a sajátosság az, hogy teljesen a gyakorlati munkának szentelt plénum volt, belső pártharc nélkül, éles pártonbelüli ellentétek nélkül lefolyt plénum.

Napirendjén a legéletbevágóbb kérdések szerepeltek: a gabonabegyűjtés, a Sahti-ügy, végül a Politikai Irodának és a Központi Bizottság plénumának a munkaterve. Mint látják, eléggé fontos kérdések. S a plénum vitái ennek ellenére szigorúan tárgyilagos mederben folytak és a határozatokat egyhangúlag hozták.

Ennek az a magyarázata, hogy a plénumon nem volt ellenzék. Az a magyarázata, hogy az emberek szigorú tárgyilagossággal, frakciós kirohanások, frakciós demagógia nélkül foglalkoztak a kérdésekkel. Az a magyarázata, hogy a pártnak csak a XV. kongresszus után, csak az ellenzék felszámolása után nyílt lehetősége arra, hogy komolyan és behatóan foglalkozzék a gyakorlati kérdésekkel.

Ez hasznos oldala és, ha úgy tetszik, megbecsülhetetlen előnye pártunk új fejlődési szakaszának, amely a XV. pártkongresszus után, az ellenzék felszámolása után kezdődött.

I
Az önbírálatról

A plénum munkáját, a plénumon lezajlott vitákat és a plénum határozatait az a tény jellemzi, hogy a plénum munkája elejétől végig a legkíméletlenebb önkritika jegyében folyt le. Sőt, a plénumon egyetlen kérdést sem tárgyaltak, egyetlen felszólalás sem hangzott el munkánk fogyatékosságainak bírálata, szervezeteink önbírálata nélkül. Fogyatékosságaink bírálata, a párt-, szovjet- és gazdasági szervezetek becsületes és bolsevik önkritikája adta meg a plénum munkájának alaptónusát.

Tudom, hogy pártunk soraiban vannak olyanok, akik nem nagyon kedvelik a bírálatot és különösen az önbírálatot. Ezek az emberek, akiket „lakkozott” kommunistáknak nevezhetnénk (derültség), gyakran morognak, elhessegetve az önbírálatot: már megint ez az átkozott önbírálat — mondják —, már megint fogyatékosságaink kiteregetése — hát nem lehet már nyugodtan élni? Világos, hogy ezeknek a „lakkozott” kommunistáknak semmi közük sincs pártunk szelleméhez, a bolsevizmus szelleméhez. Nos, mivelhogy vannak nálunk ilyen hangulatú emberek, akik korántsem fogadják lelkesedéssel az önkritikát, felvetődik a kérdés: van-e szükségünk önkritikára, honnan ered az önkritika és mi a haszna?

Azt hiszem, elvtársak, hogy az önbírálatra éppolyan szükségünk van, mint a levegőre, mint a vízre. Azt hiszem, hogy nélküle, az önkritika nélkül, pártunk nem tudna előrehaladni, nem tudná feltárni fekélyeinket, nem tudná kiküszöbölni fogyatékosságainkat. Pedig sok a fogyatékosság nálunk. Ezt nyíltan és becsületesen be kell ismernünk.

Az önkritika jelszava nem tekinthető új jelszónak. Az önkritika a bolsevik párt egyik talpköve. A proletárdiktatúra rendszerének egyik talpköve. Ha országunk a proletárdiktatúra országa, a diktatúrát pedig egy párt, a kommunisták pártja vezeti, amely nem osztja és nem oszthatja meg a hatalmat más pártokkal — akkor nem világos-e, hogy saját magunknak kell feltárnunk és kijavítanunk hibáinkat, ha előre akarunk haladni, nem világos-e, hogy rajtunk kívül nincs senki, aki feltárja és orvosolja azokat. Nem világos-e elvtársak, hogy az önbírálatnak az egyik legkomolyabb erőnek kell lennie, amely előrehajtja fejlődésünket?

Az önkritika jelszava pártunk XV. kongresszusa után lendült hatványozott erővel előre. Miért? Azért, mert a XV. kongresszus után, amely felszámolta az ellenzéket, a pártban új helyzet alakult ki, amellyel lehetetlen számot nem vetnünk.

Miben rejlik a helyzet újszerűsége? Abban, hogy nálunk nincs, vagy majdnem nincs többé ellenzék, abban, hogy tekintettel az ellenzéken aratott könnyű győzelemre, amely önmagában véve igen komoly előny a párt számára, a pártban felmerülhet az a veszély, hogy megpihenünk babérainkon, nyugalomra térünk és szemet hunyunk munkánk fogyatékosságai fölött.

Az ellenzéken aratott könnyű győzelem igen nagy előny pártunk számára. De sajátos hátrányokat is rejt magában, amelyek abban állanak, hogy a pártot az önelégültség érzése, az önteltség érzése hathatja át, hogy a párt esetleg megpihen babérain. De mit jelent az, ha megpihenünk babérainkon? Ez azt jelenti, hogy lemondunk további előrehaladásunkról. Ahhoz pedig, hogy ez meg ne történjék, önkritikára van szükségünk, de nem arra a rosszindulatú és lényegében ellenforradalmi kritikára, melyet az ellenzék gyakorolt, hanem becsületes, nyílt kritikára, bolsevik önkritikára.

Pártunk XV. kongresszusa ezzel a körülménnyel számolt, amikor kiadta az önkritika jelszavát. Azóta az önkritika hulláma egyre magasabbra csap és a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság áprilisi plénumának munkájára is rányomta bélyegét.

Furcsa volna, ha félnénk attól, hogy ellenségeink, belső s ugyanúgy külső ellenségeink is, kihasználják fogyatékosságaink bírálatát és lármát csapnak: aha, náluk, a bolsevikoknál, nincs minden rendben. Furcsa volna, ha mi, bolsevikok, félnénk mindettől. A bolsevizmus ereje éppen abban rejlik, hogy nem fél beismerni hibáit. Hadd tárja fel a párt, hadd tárják fel a bolsevikok, hadd tárja fel országunk minden becsületes munkása és dolgozója munkánk fogyatékosságait, építésünk fogyatékosságait, hadd jelöljék meg fogyatékosságaink kiküszöbölésének útját, hogy munkánkban és építésünkben ne legyen tespedés, mocsár, rothadás, hogy egész munkánk, egész építésünk napról-napra javuljon és sikert sikerre halmozzon. Ez most a fődolog. Ott pedig hadd fecsegjenek ellenségeink fogyatékosságainkról — az ilyen semmiségek nem hozhatják, nem szabad hogy zavarba hozzák a bolsevikokat.

Végül, van még egy körülmény, amely önbírálatra késztet bennünket. A tömegek és a vezérek kérdésére gondolok. Az utóbbi időkben nálunk több értelemben sajátos viszony kezdett kialakulni a vezérek és a tömegek között. Egyfelől kiemelkedett, történelmileg kialakult nálunk egy vezetőcsoport, amelynek tekintélye egyre nő s amely szinte elérhetetlenné válik a tömegek számára. Másfelől, mindenekelőtt a munkásosztály tömegei és általában a dolgozók tömegei, rendkívül lassan emelkednek fel, a vezérekre alulról felfelé, káprázó szemmel kezdenek nézni, s nemritkán félnek bírálni vezéreiket.

Persze, az a tény, hogy nálunk olyan vezetők csoportja alakult ki, akik igen-igen magasra emelkedtek és nagy tekintélynek örvendenek — ez a tény önmagában véve pártunk nagy vívmánya. Világos, hogy ilyen tekintélyes vezetőcsoport nélkül egy nagy országot vezetni elképzelhetetlen dolog. De az a tény, hogy a vezérek, felfelé haladva, eltávolodnak a tömegektől, a tömegek pedig alulról felfelé kezdenek rájuk nézni és nem merik őket bírálni — ez a tény okvetlenül azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a vezérek elszakadnak a tömegektől s a tömegek eltávolodnak a vezérektől.

Ez a veszély arra vezethet, hogy a vezérek elbizakodottá válnak és csalhatatlannak fogják tartani magukat. Márpedig mi jó lehet abban, hogy a csúcsszervekben levő vezetők elbízzák magukat és felülről kezdenek nézni a tömegekre? Világos, hogy ennek csak a párt pusztulása lehet a vége. Márpedig mi előre akarunk, haladni és meg akarjuk javítani munkánkat, nem pedig pusztulásba vinni a pártot. S éppen azért, hogy előrehaladjunk és megjavítsuk a viszonyt a tömegek és a vezérek között, állandóan nyitva kell tartanunk az önkritika szelepét, lehetővé kell tennünk a szovjet embereknek, hogy vezéreiknek „megmossák a fejét”, bírálják hibáikat, nehogy a vezérek elbizakodjanak, nehogy a tömegek eltávolodjanak a vezérektől.

A tömegek és vezérek kérdését olykor összekeverik a kiemelések kérdésével. Ez helytelen, elvtársak. Nem új vezérek kiemeléséről van szó, noha ez a dolog is megérdemli a párt igen komoly figyelmét. Arról van szó, hogy megtartsuk a már kiemelkedett és nagytekintélyű vezéreket olymódon, hogy megszervezzük az állandó és megbonthatatlan kapcsolatot köztük és a tömegek között. Arról van szó, hogy fogyatékosságaink önbírálata és bírálata során megszervezzük a párt széleskörű közvéleményét, a munkásosztály széleskörű közvéleményét, mint eleven és éber erkölcsi ellenőrzést, amelynek szavára a legtekintélyesebb vezéreknek is figyelmesen kell hallgatniok, ha nem akarják elveszíteni a párt bizalmát, a munkásosztály bizalmát.

Ebből a szempontból a sajtó, párt- és szovjet sajtónk jelentősége valóban felbecsülhetetlen. Ebből a szempontból feltétlenül üdvözölnünk kell a „Pravda” kezdeményezését, hogy megszervezte a „Munkás-Paraszt Ellenőrzés Lapja” c. mellékletet, amely rendszeresen bírálja munkánk fogyatékosságait. Csak arra kell törekedni, hogy a kritika ne felületes, hanem komoly és mélyenjáró legyen. Ebből a szempontból üdvözölnünk kell a „Komszomolszkaja Pravda” kezdeményezését is, azt, hogy hévvel, szenvedélyesen ostorozza munkánk fogyatékosságait.

Olykor szidják a bírálókat, mert kritikájuk nem tökéletes, mert a bírálat néha nem bizonyul száz-százalékig helyesnek. Nemritkán azt követelik, hogy a bírálatnak minden pontban igaza legyen, ha pedig nem mindenben helytálló, elkezdik ócsárolni, becsmérelni.

Ez helytelen, elvtársak. Ez veszélyes eltévelyedés. Próbálják csak meg, támasszanak ilyen követelményt — s legott betapasztották a száját a munkások, munkáslevelezők, falusi levelezők százainak meg ezreinek, akik javítani kívánnak fogyatékosságainkon, de nem mindig értenek ahhoz, hogy helyesen fogalmazzák meg gondolataikat. Ebből síri csend származna, nem pedig önkritika.

Önöknek tudni ok kell, hogy a munkások olykor félnek megmondani az igazságot munkánk fogyatékosságairól. Félnek nemcsak azért, mert ebből „kellemetlenségük” származhat, hanem azért is, mert „kicsúfolhatják” őket a tökéletlen kritikáért. Hogyan tudhatná az egyszerű munkás, az egyszerű paraszt, aki saját bőrén érzi munkánk és tervezésünk fogyatékosságait, ugyan hogyan tudhatná kritikáját kifogástalanul megindokolni? Ha önök százszázalékig helyes bírálatot fognak követelni tőlük, ezzel minden alulról jövő kritikát, minden önkritikát lehetetlenné tesznek. Ezért gondolom, hogy ha a bírálatban csak 5—10 százalék igazság van is, az ilyen bírálatot is üdvözölni kell, figyelmesen kell meghallgatni és egészséges magvát tekintetbe kell venni. Ellenkező esetben, ismétlem, betapasztanák a száját a Szovjetek ügyéhez hű emberek százainak és ezreinek, akik még nem eléggé gyakorlottak bíráló munkájukban, de akiknek ajkáról maga az igazság szól.

S éppen azért, hogy ne fojtsuk el az önkritikát, hanem fejlesszük, éppen ezért szükséges, hogy figyelmesen hallgassuk meg a szovjet emberek mindenféle bírálatát, még akkor is, ha az olykor nem egészen és nem minden pontjában helytálló. Csak ebben az esetben lesznek a tömegek biztosak afelől, hogy a nem egészen tökéletes kritika miatt nem lesz „bántódásuk” és hogy kritikájuk némely tévedése miatt nem fogják őket „kicsúfolni”. Csak ilyen feltételek mellett ölthet az önkritika valóban tömegjelleget és válthat ki valóban tömegvisszhangot.

Magától értetődik, hogy itt nem „akármilyen” kritikáról van szó. Az ellenforradalmár kritikája szintén kritika. De ez a kritika a Szovjethatalom bemocskolását, iparunk aláásását, pártmunkánk bomlasztását tűzi ki céljául. Világos, hogy nálunk nem ilyen kritikáról van szó. Én nem ilyen kritikáról beszélek, hanem olyanról, amely szovjet emberektől indul ki, olyan kritikáról, amelynek az a célja, hogy a Szovjethatalom szerveit, iparunkat, párt- és szakszervezeti munkánkat megjavítsa. A kritikára a Szovjethatalom megszilárdítása, nem pedig annak gyengítése érdekében van szükségünk. S éppen azért, hogy megszilárdítsuk és megjavítsuk ügyünket, éppen azért hirdeti a párt a kritika és önkritika jelszavát.

Mit várunk elsősorban az önkritika jelszavától, milyen eredményeket hozhat számunkra, ha helyesen és becsületesen valósítjuk meg? Legalább is két eredményt várunk tőle. Először azt, hogy fokozni fogja a munkásosztály éberségét, jobban ráirányítja a munkásosztály figyelmét fogyatékosságainkra, megkönnyíti ezeknek a fogyatékosságoknak kiküszöbölését, s lehetetlenné tesz mindennemű „meglepetést” építőmunkánkban. Másodszor azt, hogy emelni fogja a munkásosztály politikai műveltségének színvonalát, kifejleszti a munkásosztályban azt az érzést, hogy ő az ország gazdája és megkönnyíti a munkásosztálynak, hogy megtanulja az országot igazgatni.

Gondolkodtak-e azon, hogy nemcsak a Sahti-ügy, hanem az 1928 januári gabonabegyűjtési válság is sokaknak közülünk „meglepetés” volt? Különösen jellemző ebben a tekintetben a Sahti-ügy. Öt éven át működött a polgári szakemberek ellenforradalmi csoportja, amely a nemzetközi tőke szovjetellenes szervezeteitől kapta az utasításokat. Öt éven át írtak és küldözgettek szét a mi szervezeteink mindenféle határozatokat és rendeleteket. Szénbányászatunk ügye természetesen mégis felfelé ívelt, mivel a gazdaság szovjet rendszere annyira életrevaló és erőteljes, hogy fejetlenségünk és hibáink ellenére, a szakemberek aknamunkája ellenére is felülkerekedett. Öt éven át folytatott a szakembereknek ez az ellenforradalmi csoportja kártevő munkát iparunkban, robbantotta fel a kazánokat, tette tönkre a turbinákat stb. Mi pedig csak ültünk, mintha misem történt volna. És „egyszerre”, mint derült égből a villám — itt a Sahti-ügy.

Rendjén való-e ez, elvtársak? Én azt hiszem, hogy ez semmiképpen sincs rendjén. Ülni a kormánynál és figyelni, hogy semmit se lássunk mindaddig, amíg a nyakunkba nem szakad valami baj — ez még nem vezetés. A bolsevizmus nem így értelmezi a vezetést. Hogy vezethessünk, előre kell látnunk. Előrelátni azonban nem mindig könnyű, elvtársak.

Más az, amikor tíz-húsz vezető elvtárs figyel és vesz észre fogyatékosságokat munkánkban, a munkástömegek pedig nem akarnak vagy nem képesek sem figyelni, sem fogyatékosságokat észrevenni. Ebben az esetben minden esély megvan arra, hogy holtbizonyosan elkerüli valami a figyelmünket, nem veszünk mindent észre. És ismét más az, amikor tízhúsz vezető elvtárssal együtt a munkások százezrei és milliói figyelnek és veszik észre munkánk fogyatékosságait, tárják fel hibáinkat, gyürkőznek neki az építés közös ügyének és jelölik ki a javítás útját. Ez utóbbi esetben több biztosítékunk van arra, hogy nem lesznek meglepetések, hogy a hátrányos jelenségeket idejében észreveszik és idejében intézkednek ezeknek a jelenségeknek a felszámolása érdekében.

Nekünk úgy kell intézni a dolgot, hogy a munkásosztály ébersége fokozódjék, ne pedig tompuljon, hogy a munkások százezrei meg milliói gyürkőzzenek neki a szocialista építés közös ügyének, hogy ne csak tíz-húsz vezető, hanem sok százezer és millió munkás és paraszt figyelje fürkésző szemmel építésünk menetét, vegye észre hibáinkat és hozza azokat napvilágra. Csakis ezzel a feltétellel kerülhetjük el a „meglepetéseket”. Ahhoz azonban, hogy ezt elérjük, ki kell fejleszteni fogyatékosságaink alulról kiinduló bírálatát, a tömegek ügyévé kell tennünk a bírálatot, magunkévá kell tennünk és át kell ültetnünk az életbe az önbírálat jelszavát.

Végül az önbírálat jelszavának megvalósításával kapcsolatban hadd szóljak a munkásosztály kulturális erőinek növeléséről, a munkásosztályt az ország igazgatására alkalmassá tevő jártasság kifejlesztéséről. Lenin azt mondta:

„A legfőbb dolog, amiben nálunk hiány van — a kulturáltság, az igazgatásban való jártasság . . . Gazdaságilag és politikailag a «nep» teljesen biztosítja számunkra azt a lehetőséget, hogy a szocialista gazdaság alapját felépítsük. «Csak» a proletariátus és élcsapata kulturális erőin fordul meg a dolog”.

Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy építésünk egyik főfeladata — kifejleszteni a munkásosztályban a jártasságot és a hozzáértést az ország, a gazdaság és az ipar igazgatásában.

Ki lehet-e fejleszteni a munkásosztályban ezt a jártasságot és ezt a hozzáértést, ha nem szabadítjuk fel a munkások erejét és képességeit, munkásosztályunk legjobbjainak erejét és képességeit, hogy hibáinkat bírálják, fogyatékosságainkra rámutassanak és munkánkat előrevigyék? Világos, hogy nem lehet.

Mi szükséges azonban ahhoz, hogy felszabadítsuk a munkásosztály s általában a dolgozók erejét és képességeit s lehetővé tegyük számukra, hogy megszerezzék az ország igazgatásához szükséges jártasságot? Ehhez mindenekelőtt az szükséges, hogy becsületesen és bolsevik módra valósítsuk meg az önbírálat jelszavát, becsületesen és bolsevik módra valósítsuk meg a munkánkban előforduló fogyatékosságok és hibák alulról jövő kritikájának jelszavát. Mit jelent az, ha a munkások élnek a lehetőséggel és nyíltan és őszintén bírálják a munka fogyatékosságait, javítják munkánkat és viszik azt előre? Azt jelenti, hogy a munkások az ország, a gazdaság és az ipar vezetésének cselekvő részeseivé válnak. Ez pedig feltétlenül erősíti a munkásokban azt az érzést, hogy ők az ország gazdái, fokozza aktivitásukat, éberségüket, műveltségüket.

A munkásosztály kulturális erőinek kérdése egyike a döntő kérdéseknek. Miért? Azért, mert minden eddigi uralkodóosztály közül a munkásosztály, mint uralkodóosztály, a történelemben némileg különös és nem nagyon kedvező helyzetet foglal el. Minden eddigi uralkodóosztály — a rabszolgatartók, a földbirtokosok és a kapitalisták osztálya — egyúttal gazdag osztály is volt. Módjukban volt, hogy megtanítsák gyermekeiket az igazgatáshoz szükséges ismeretekre és jártasságra. A munkásosztály többek között abban különbözik tőlük, hogy nem gazdag osztály, azelőtt nem volt lehetősége arra, hogy gyermekeit az igazgatási ismeretekre és jártasságra taníttassa s ezt a lehetőséget csak most, a hatalomrajutás után szerezte meg.

Ez az, egyebek között, ami nálunk a kulturális forradalom kérdését oly égetővé teszi. Igaz, a Szovjetunió munkásosztálya uralmának tíz esztendeje alatt ebben a tekintetben sokkal többet ért el, mint a földbirtokosok és kapitalisták évszázadok alatt. De a nemzetközi és a belső helyzet olyan, hogy az elért eredmények még korántsem elegendők. Ezért minden olyan eszközt, mely alkalmas arra, hogy emelje a munkásosztályban rejlő kulturális erők fejlettségének színvonalát, minden olyan eszközt, amely alkalmas arra, hogy megkönnyítse az ország, az ipar igazgatásában való jártasság és hozzáértés kifejlesztését a munkásosztályban — minden ilyen eszközt maradéktalanul ki kell használnunk.

Az elmondottakból azonban az következik, hogy az önkritika jelszava a proletariátus kulturális erői fejlesztésének egyik legfontosabb eszköze, eszköze annak, hogy a munkásosztály az igazgatáshoz szükséges jártasságot megszerezze. Ez eggyel több ok, amely amellett szól, hogy az önkritika jelszavának megvalósítása életbevágó feladatunk.

Nagyjából ezek a meggondolások teszik az önkritikajelszavát napjaink aktuális jelszavává.

Ezért nem csoda, hogy a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság áprilisi plénumának munkája az önkritika jegyében folyt le.

Térjünk most át a gabonabegyűjtés kérdésére.

II
A gabonabegyűjtés kérdése

Mindenekelőtt néhány szót kell mondanom annak a gabonabegyűjtési válságnak a lényegéről, amellyel ez év januárjában találtuk szemben magunkat. A dolog lényege az, hogy a múlt év októberétől kezdve a begyűjtés hanyatlani kezdett, decemberben elérte mélypontját, ez év január elejére pedig a gabonabegyűjtés 130 millió púd hiányt mutatott. Idei termésünk aligha volt rosszabb a tavalyinál, talán valami kevéssel mögötte maradt a tavalyinak. De a régi termésből nagyobb készletünk volt, mint a múlt évben, s általában az volt a vélemény, hogy országunkban ezidén nem kevesebb, hanem több az árugabona, mint tavaly.

Ennek megfelelően az évi begyűjtési tervet úgy állították össze, hogy valamelyest meghaladta a tavalyi tervet. De a begyűjtés ennek ellenére hanyatlott s a hiány 1928 január elejére 130 millió púdra rúgott. „Eredeti” helyzet alakult ki: az országban sok a gabona, a gabonabegyűjtés azonban csökken s éhínség fenyegeti a városokat és a Vörös Hadsereget.

Mivel magyarázható ez az „eredeti” helyzet? Nem játszott-e közre valami véletlen? Sokan azzal hajlandók magyarázni ezt a helyzetet, hogy elbámészkodtuk magunkat, hogy az ellenzékkel voltunk elfoglalva és egyetmást nem vettünk észre. Hogy valóban a szánkat tátottuk, ez persze igaz. De nagyon durva hibát követnénk el, ha itt mindent szájtátisággal magyaráznánk. És még kevésbé magyarázhatjuk a begyűjtési válságot a véletlennel. Ilyen dolgok nem történnek véletlenül. Ez túlságosan kényelmes magyarázat volna.

Akkor hát milyen körülmények idézték elő a begyűjtési válságot?

Azt hiszem, hogy legalábbis három ilyen körülményre kell rámutatnunk.

Először, szocialista építésünknek nemzetközi és belső helyzetünkből adódó nehézségeire. Mindenekelőtt városi iparunk fejlődésének nehézségeire gondolok. A falut el kellene árasztani mindenféle áruval, hogy maximális mennyiségű mezőgazdasági terméket kaphassunk onnan. Ehhez az szükséges, hogy iparunk gyorsabban fejlődjék, mint ahogy most fejlődik. Ahhoz azonban, hogy iparunkat gyorsabban fejlesszük, gyorsabb ütemű szocialista felhalmozásra van szükség. Csakhogy a felhalmozás gyorsabb ütemét nem olyan könnyű elérni, elvtársak. Ez az oka annak, hogy nincs elegendő árunk a falu számára.

Gondolok, továbbá, falusi építőmunkánk nehézségeire. Elvtársak, mezőgazdaságunk lassan fejlődik. A mezőgazdaságnak hétmérföldes léptekkel kellene fejlődnie, hogy a gabona olcsóbbodjék, hogy a termelés növekedjék, hogy kiadósan trágyázzunk, hogy a gépesített gabonatermelés gyorsított ütemben fejlődjék. De ez nincs meg nálunk és nem is lesz meg egyhamar, elvtársak.

Miért?

Azért, mert mezőgazdaságunk kisparaszti gazdaság, amelyet nehéz komolyan javítani. A statisztika azt mutatja, hogy a háború előtt az egész országban körülbelül 16 millió egyéni parasztgazdaság volt nálunk. Most körülbelül 25 millió egyéni paraszt- gazdaságunk van. Ez azt jelenti, hogy országunk a legnagyobb mértékben kisparaszti gazdaság országa. De mi az a kisparaszti gazdaság? Ez a legkevésbé biztosított, a legkezdetlegesebb, a legfejletlenebb és a legkevésbé árutermelő gazdaság. Márpedig ez a lényeg, elvtársak. A trágya, a gépek, az agronómiai ismeretek és a tudomány egyéb vívmányai olyan dolgok, amelyeket a nagygazdaságokban sikeresen lehet alkalmazni, de amelyek nem alkalmazhatók vagy alig alkalmazhatók a kisparaszti gazdaságban. Ez a kisgazdaság gyengéje s ezért nem bírja a versenyt a nagy kulákgazdasággal.

Vannak-e egyáltalán falvainkban nagygazdaságok, amelyek gépeket és trágyát használnak, felhasználják az agronómiai ismereteket stb.? Igen, vannak. Ilyenek, elsősorban a kolhozok és a szovhozok. De kolhoz és szovhoz kevés van nálunk, elvtársak, Ilyenek továbbá a nagy kulák (kapitalista) gazdaságok. Ezeknek a gazdaságoknak száma országunkban nem is olyan kevés s azok még mindig jelentős szerepet töltenek be a mezőgazdaságban.

Vajon ráléphetünk-e a falusi nagy, kapitalista magángazdaságok támogatásának útjára? Világos, hogy nem. Ebből az következik, hogy a faluban minden erőnkkel fejleszteni kell a kolhoz és szovhoz típusú nagygazdaságokat és arra kell törekedni, hogy a modern tudomány alapján megszervezett gabonagyárakká alakítsuk át azokat. Tulajdonképpen ez a magyarázata annak, hogy pártunk XV. kongresszusa kiadta a kolhoz- és szovhozépítés minden módon való fejlesztésének jelszavát.

Tévedés volna azt hinni, hogy a kolhozokat csak szegényparasztokból kell alakítani. Ez nem igaz, elvtársak. A mi kolhozainknak szegény- és középparaszti kolhozoknak kell lenniök, amelyek nemcsak egyes csoportokat és csoportocskákat, hanem egész falvakat fognak át. Perspektívát kell adnunk a középparasztnak és rá kell mutatnunk arra, hogy a kolhozok útján a legjobban és leggyorsabban fejlesztheti a gazdaságot. Ha a középparaszt nem emelkedhetik fel a kulákok csoportjába, lesüllyednie pedig értelmetlenség lenne, akkor fel kell tárni előtte azt a távlatot, hogy a kolhozépítés útján megjavíthatná a gazdaságot.

De egyelőre kevés kolhozunk és szovhozunk van, botrányosan kevés. Ebből származnak falusi építőmunkánk nehézségei. Ezért nem termelünk elég gabonát.

Másodszor. Ebből következik, hogy városi és falusi építőmunkánk nehézségei alkotják azt a talajt, amelyen begyűjtési válság jöhet létre. De ez még nem jelenti azt, hogy a begyűjtési válságnak éppen ebben az évben kellett kitörnie. Tudjuk, hogy ezek a nehézségek nemcsak az idén, hanem már tavaly is megvoltak — mi az oka tehát annak, hogy éppen az idén van begyűjtési válság? Mi ennek a titka?

Ennek az a titka, hogy a kuláknak az idén módjában volt kihasználni ezeket a nehézségeket arra, hogy felhajtsa a gabonaárakat, támadást indítson a szovjet árpolitika ellen s ezzel gátolja begyűjtési munkánkat. Annak pedig, hogy a kuláknak sikerült kihasználnia ezeket a nehézségeket, legalábbis két oka van:

először az, hogy három éven át jó termés volt, ez alatt a kulák gyarapodott, ez alatt a falun, különösen a kuláknál, felhalmozódtak a gabonakészletek és így a kuláknak lehetősége nyílt arra, hogy megpróbálja diktálni az árakat;

másodszor az, hogy a kulákot támogatták a városi üzérek, akik a gabonaárak emelkedésére spekulálnak és felhajtják az árakat.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a kulák kezében van a legtöbb gabona. A középparasztság az a döntő tömeg, amelynek kezében a legtöbb gabona van. De a kuláknak van bizonyos gazdasági tekintélye a falun, s az árkérdésben olykor maga mellé állíthatja, a középparasztot. Ilymódon a falu kulák elemeinek módjában áll, hogy építésünk nehézségeit a gabonaárak spekulatív felhajtására kihasználják.

De mit jelent az, ha a gabonaárakat mondjuk 40—50 százalékkal felhajtják, mint ezt például a kulák és spekuláns elemek tették? Ez mindenekelőtt a munkások reálbérének leszállítását jelenti. Tegyük fel, hogy akkor felemeltük volna a munkások munkabérét. De ebben az esetben az iparcikkek árát is fel kellett volna emelni, s így rontottuk volna mind a munkásosztály, mind a szegény- és középparasztság anyagi helyzetét. És ez mit jelentett volna? Ez egész gazdaságpolitikánk egyenes és kétségtelen aláásását jelentette volna.

Ez azonban még nem minden. Tegyük fel, hogy ez év januárjában vagy tavasszal, a vetési előkészületek előtt 40—50 százalékkal felemeltük volna a gabonaárakat. Mi lett volna ennek a következménye? Ezzel dezorganizáltuk volna iparunk nyersanyagbázisát. A gyapottermesztők felhagytak volna a gyapottermesztéssel és áttértek volna a gabonatermesztésre, mert ez jövedelmezőbb lett volna. A lentermesztők felhagytak volna a lentermesztéssel és ugyancsak gabonát termeltek volna. A cukorrépatermesztők is ugyanezt tették volna. És így tovább és így tovább. Szóval: a falu tőkés elemeinek spekulációs étvágya kedvéért tönkretettük volna iparunk nyersanyagbázisát.

De még ez sem minden. Ha, mondjuk, ez év tavaszán felhajtottuk volna a gabonaárakat, ezzel biztos pusztulásba kergettük volna a szegényparasztságot, amely tavasszal élelemre és vetési célokra gabonát vásárol. A szegényparasztság és a középparasztság szegényebb rétegei teljes joggal azt mondhatták volna nekünk: becsaptatok minket, mivel a múlt év őszén olcsó áron adtuk el nektek a gabonát, most pedig arra kényszeríttek bennünket, hogy magas áron vásároljunk gabonát — ejnye, szovjet urak, kit védelmeznek maguk voltaképpen, a szegényeket vagy a kulákokat?

Ezért a gabonaárak felhajtásával kapcsolatban a kulákság spekulációs támadására pártunknak megfelelő ellentámadással kellett válaszolnia, el kellett vennie a kulákok és spekulánsok kedvét attól, hogy éhínséggel fenyegessék a munkásosztályt és Vörös Hadseregünket.

Harmadszor. Kétségtelen, hogy a falu tőkés elemei nem használhatták volna ki építésünk nehézségeit olyan mértékben, mint amilyen mértékben valóban kihasználták, s a begyűjtési válság nem öltött volna olyan fenyegető jelleget, ha nem lett volna ebben segítségükre egy további körülmény. Miféle körülmény?

Az, hogy begyűjtő szerveink fejetlenek voltak, nem jártak el egységesen, versenyeztek egymással, nem voltak hajlandók erélyesen harcolni a gabonaárak emelésére irányuló spekuláció ellen.

Végül az, hogy a gabonabegyűjtő vidékeken pártszervezeteink lanyhák voltak, nem kívántak kellő módon beavatkozni a gabonabegyűjtési kampányba, nem kívántak beavatkozni a dologba úgy, hogy véget vessenek a gabonabegyűjtés frontján mutatkozó általános lazaságnak.

Begyűjtő szerveink és pártszervezeteink megszédültek a tavalyi gabonabegyűjtési kampány sikerétől, azt hitték, hogy az idén magától fog menni a begyűjtés, s ezért mindent „isten akaratára” bíztak és átengedték a teret a kulák és spekuláns elemeknek. A kulákok pedig csak erre vártak. Aligha lehet kétséges, hogy e nélkül a körülmény nélkül a begyűjtési válság nem ölthetett volna olyan fenyegető jelleget.

Nem szabad elfelejteni, hogy a falu iparcikkellátásának csaknem 80 százalékát s a falvakban a begyűjtés csaknem 90 százalékát a mi szervezeteink, a mi begyűjtő és egyéb szervezeteink tartják kezükben. Ez a körülmény kétségtelenül lehetővé teszi, hogy a falun mi diktáljunk a kuláknak, feltéve, hogy szervezeteink ki tudják használni ezt az előnyös helyzetet. Mi azonban, ahelyett, hogy kihasználtuk volna ezt az előnyös helyzetet, mindent a jószerencsére bíztunk és ezzel — természetesen akaratlanul — megkönnyítettük a falu kapitalista elemeinek a Szovjethatalom elleni harcát.

Ezek, elvtársak, azok a körülmények, amelyek a múlt év végén bekövetkezett begyűjtési válságot előidézték.

Látják tehát, hogy a begyűjtési válságot nem tarthatjuk véletlennek.

Látják, hogy a begyűjtési válság a falu kapitalista elemeinek az új gazdasági politika viszonyai között első komoly szovjethatalomellenes megmozdulását juttatja kifejezésre építőmunkánk egyik legfontosabb kérdésében, a gabonabegyűjtés kérdésében.

Ez, elvtársak, a gabonabegyűjtési válság osztályháttere.

Tudják, hogy a begyűjtési válság megszüntetése és a kulákság spekulációs mohóságának lehűtése céljából a párt és a Szovjethatalom kénytelen volt több gyakorlati rendszabályt foganatosítani. Ezekről a rendszabályokról sajtónkban meglehetősen sokat írtak. Elég részletesen foglalkoznak azokkal a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság együttes plénumának a határozatai. Ezért azt hiszem, hogy itt nem kell ismétlésekbe bocsátkoznom.

Csak néhány kivételes rendszabályról szeretnék beszélni, amelyeket a kivételes viszonyokra való tekintettel foganatosítottak és amelyeket természetesen hatályon kívül helyeznek, mihelyt ezek a kivételes viszonyok megszűnnek. Az üzérkedésről szóló törvény 107. szakaszának alkalmazására gondolok. Ezt a szakaszt a Központi Végrehajtó Bizottság 1926-ban fogadta el. Ezt a szakaszt tavaly nem alkalmaztuk. Miért? Azért, mert a gabonabegyűjtés, mint mondani szokás, annak rendje és módja szerint folyt és nem volt okunk e szakasz alkalmazására. Ezt a szakaszt csak az idén, 1928 elején, vettük újból elő. Azért vettük elő, mert a kulákság spekulációs mesterkedései következtében több olyan rendkívüli körülménnyel volt dolgunk, amelyek az éhínség veszélyével fenyegettek. Világos, hogy ha a jövő begyűjtési évben nem lesznek ilyen rendkívüli körülmények és a begyűjtés annak rendje és módja szerint fog menni, akkor a 107. szakaszt nem fogjuk alkalmazni. És fordítva, ha megint rendkívüli körülmények lesznek s a kapitalista elemek ismét „mókázni” kezdenek, akkora 107. szakasz újból szerephez fog jutni.

Ostobaság volna emiatt arról beszélni, hogy ilymódon „eltöröljük” az új gazdasági politikát, hogy„visszatérünk” minden terményfölösleg kötelező beszolgáltatásához stb. Az új gazdasági politika hatályon kívül helyezését most csak a Szovjethatalom ellenségei forgathatják fejükben. Az új gazdasági politika most senkinek sem olyan előnyös, mint a Szovjethatalomnak. De vannak emberek, akik azt hiszik, hogy az új gazdasági politika nem a tőkés elemek — köztük a kulákság — leküzdésére irányuló harc fokozását, hanem a kulákság és más tőkés elemek elleni harc beszüntetését jelenti. Mondanom sem kell, hogy az ilyen embereknek semmi közük sincs a leninizmushoz, az ilyen embereknek nincs és nem is lehet helye pártunkban.

Azoknak a rendszabályoknak eredményeit, melyeket a párt és a Szovjethatalom az élelmezési válság megszüntetése érdekében foganatosított, önök ugyancsak ismerik. Ezeket az eredményeket röviden így foglaljuk össze:

Először, pótoltuk az elmulasztottakat és annyi gabonát gyűjtöttünk be, hogy utolértük, sőt helyenként túlszárnyaltuk a tavalyi begyűjtést. Ismeretes, hogy három hónap alatt, januártól március végéig, több mint 270 millió púd gabonát gyűjtöttünk be. Ez persze még nem annyi, amennyire szükségünk van. Még több mint 100 millió pudot kell begyűjtenünk. De az, amit már begyűjtöttünk, mégis lehetővé tette számunkra, hogy megszüntessük a begyűjtési válságot. Most teljes joggal mondhatjuk, hogy a párt és a Szovjethatalom ezen a fronton igen nagy sikereket ért el.

Másodszor, egészségessé tettük, többé-kevésbé egészségessé tettük helyi begyűjtő és pártszervezeteinket azáltal, hogy a gyakorlatban ellenőriztük harci felkészültségüket és megtisztítottuk őket azoktól a nyilvánvalóan elfajult elemektől, akik nem ismerik el, hogy a faluban osztályok vannak és akik nem óhajtanak „haragban lenni” a kulákkal.

Harmadszor, megjavítottuk a falusi munkát, közelebb vontuk magunkhoz a szegényparasztságot és szilárdan magunk mögé állítottuk a középparasztság túlnyomó többségét, elszigetelvén a kulákságot és kissé megbántván a középparasztság jómódú felső rétegét. Ezzel megvalósítottuk régi bolsevik jelszavunkat, amelyet Lenin már pártunk VIII. kongresszusán írt zászlónkra: támaszkodjál a szegényparasztságra, létesíts tartós szövetséget a középparaszttal, és egy percre se hagyd abba a harcot kulákság ellen.

Tudom, hogy egyes elvtársak nem egészen szívesen fogadják ezt a jelszót. Különös volna azt hinni, hogy a munkásság és parasztság szövetsége a megszilárdult proletárdiktatúra viszonyai között a munkásoknak az egész parasztsággal való szövetségét, tehát a kuláksággal való szövetségét is jelenti. Nem, elvtársak, mi ilyen szövetséget nem hirdetünk és nem is hirdethetünk. A proletárdiktatúrában, a munkáshatalom megszilárdulásának viszonyai között, a munkásosztály és a parasztság szövetsége azt jelenti, hogy a szegényparasztságra támaszkodunk, szövetségben vagyunk a középparasztsággal és harcolunk a kulákság ellen. Aki azt hiszi, hogy a parasztsággal való szövetség a mi viszonyaink között a kulákkal való szövetséget jelenti, annak semmi köze sincs a leninizmushoz. Aki a falun olyan politikát akar folytatni, amely mindenkinek, gazdagnak és szegénynek egyaránt tetszik, az nem marxista, hanem tökfilkó, mert ilyen politika nem létezik, elvtársak. (Derültség, taps.) A mi politikánk osztálypolitika.

Általában ezeket az eredményeket értük el a gabonabegyűjtés fokozására irányuló rendszabályainkkal.

Kétségtelen, hogy ezeknek a rendszabályoknak végrehajtása során gyakorlatunkban számos túlkapás fordult elő és a pártvonalat nem ritkán elferdítették. Politikánk elferdítésének számos olyan esetét, amelyek fejetlenségünk miatt elsősorban a szegényparasztságot és a középparasztságot sújtották, a 107. szakasz helytelen alkalmazásának számos esetét stb. — mindenki ismeri. Mi a legszigorúbban büntetjük és ezentúl is meg fogjuk büntetni azokat, akik bűnösek ezekben a ferdítésekben. De különös volna, ha ezek miatt a hibák miatt nem látnánk a párt rendszabályainak jótékony és valóban komoly eredményeit, amelyek nélkül nem lábolhattunk volna ki a begyűjtési válságból. Ha így járnánk el, az azt jelentené, hogy nem törődünk a legfontosabbal s előtérbe toljuk azt, ami szórványos és véletlen. Ha így járnánk el, az azt jelentené, hogy a begyűjtési kampány igen komoly sikereit elhomályosítjuk pártvonalunk elferdítésének egyes eseteivel, pedig ezek az esetek egyáltalán nem következnek a párt rendszabályaiból.

Voltak-e nálunk olyan körülmények, amelyek megkönnyítették begyűjtési sikereinket és a falu tőkés elemeinek támadása ellen irányuló harcunkat?

Igen, voltak. Legalább két ilyen körülményt emelhetünk ki.

Először, azt a tényt, hogy pártunk a XV. kongresszus után avatkozott bele a begyűjtési kampányba és mért csapást a kulák és spekuláns elemekre, vagyis az ellenzék felszámolása után, azután, hogy a párt, szétzúzván belső ellenségeit, maximálisan egységessé vált. A kulákság elleni harc nem kicsiség. Ahhoz, hogy a kulákok és spekulánsok mesterkedéseit mindennemű belső bonyodalmak nélkül meghiúsítsuk, tökéletesen egybeforrott párttal, tökéletesen szilárd hátországgal és teljesen szilárd hatalommal kell rendelkezni. Aligha lehet kétséges, hogy e feltételek megléte jelentős szerepet játszott abban, hogy a kulákság rögtön visszavonulásra kényszerült.

Másodszor, kiemelendő az a tény, hogy a kulák és spekuláns elemek ártalmatlanná tételére irányuló gyakorlati rendszabályainkat sikerült egybekapcsolnunk a munkásosztály, a Vörös Hadsereg és a többséget alkotó falusi szegény rétegek életbevágó érdekeivel. Annak a körülménynek, hogy a kulák és spekuláns elemek az éhínség rémét idézték fel a városok és falvak dolgozó tömegei előtt s ráadásul a Szovjethatalom törvényeit (a 107. szakaszt) is áthágták, ennek a körülménynek szükségképpen arra kellett vezetnie, hogy a falu tőkés elemei ellen folyó harcban a falu többsége bennünket támogatott. A kulák gazul spekulált a gabonával, ezzel igen nagy nehézségeket okozott a városokban és a falvakban, méghozzá áthágta a Szovjethatalom törvényeit, vagyis a Munkás-, Paraszt- és Vöröskatona Küldöttek Szovjetjei Központi Végrehajtó Bizottságának akaratát — hát nem világos-e, hogy ennek a körülménynek meg kellett könnyítenie a kulákság elszigetelését?

Bizonyos mértékben, mondhatjuk (persze a kellő fenntartásokkal), ugyanolyan helyzet állt elő, mint 1921-ben, amikor a párt, Leninnel az élén, az országban pusztító éhínségre való tekintettel azt ajánlotta, hogy el kell venni a templomi kincseket és azokért gabonát kell vásárolni az éhező vidék számára, s ezzel kapcsolatban ugyanakkor széleskörű vallásellenes kampányt kell indítani, a pópák pedig, azáltal, hogy görcsösen ragaszkodtak a kincsekhez, valójában szembefordultak az éhező tömegekkel és ezzel kihívták a tömegek haragját az egyház, a vallási előítéletek és különösen a pópák és egyházi vezetőik ellen. Pártunkban akadtak akkor fura emberek, akik azt hitték, hogy Lenin csak 1921-ben értette meg az egyház elleni harc szükségességét (derültség), addig azonban nem értette meg ezt. Ez persze ostobaság, elvtársak. Lenin természetesen 1921 előtt is megértette az egyház elleni harc szükségességét De egyáltalán nem erről volt szó. Hanem arról, hogy a széleskörű vallásellenes tömegkampányt egybe kell kapcsolni a néptömegek életbevágó érdekeiért folytatott harccal és olymódon kell folytatni, hogy azt a tömegek megértsék és támogassák.

Ugyanezt kell mondanunk a pártnak ez év elején, a gabonabegyűjtési kampánnyal kapcsolatban végrehajtott manőveréről is. Vannak, akik azt hiszik, hogy a párt csak most értette meg a kulákveszély elleni harc szükségességét. Ez persze ostobaság, elvtársak. A párt mindig tudatában volt e harc szükségességének és folytatta is ezt a harcot, nem szavakkal, hanem tettekkel. A párt idei manőverének az a sajátossága, hogy a pártnak az idén megvolt a lehetősége, hogy a falu kulák és spekuláns elemei elleni erélyes harcot egybekapcsolja a széles dolgozó tömegek életbevágó érdekeiért folyó harccal és miután ezt sikerült elérnie, maga mellé tudta állítani a falu dolgozó tömegeinek többségét és el tudta szigetelni a kulákot.

A bolsevik politika művészete egyáltalán nem abban rejlik, hogy válogatás nélkül minden ágyúból valamennyi fronton egyszerre tüzelünk, nem számolva az idővel és a hellyel, nem számolva azzal, hogy a tömegek készek-e támogatni a vezetés egyik-másik intézkedését. A bolsevik politika művészete azt jelenti, hogy érteni kell az időpont és a hely megválasztásához és számolni kell minden körülménnyel, hogy a tüzet arra a frontra összpontosítsuk, ahol a leggyorsabban a lehető legnagyobb eredményt lehet majd elérni.

Valóban, milyen eredményeink volnának most, ha három évvel ezelőtt vállalkoztunk volna arra, hogy igen komoly csapásokat mérjünk a kulákságra, amikor a középparasztságot még nem állítottuk szilárdan magunk mellé, amikor a középparaszt háborgott és átkozta járási végrehajtóbizottsági elnökeinket, amikor a szegényparasztságot megdöbbentették az új gazdasági politika eredményei, amikor vetésterületünk a háborúelőtti vetésterületnek csak 75 százaléka volt, amikor a falun még az volt a döntő feladat, hogy bővíteni kell az élelmiszer és nyersanyagok termelését, amikor még nem volt komoly élelmiszer- és nyersanyagbázisunk az ipar számára?

Nem kételkedem, hogy akkor alulmaradtunk volna a harcban, nem tudtuk volna annyira növelni a vetésterületet, mint amennyire most sikerült növelni, lehetetlenné tettük volna, hogy az ipar számára élelmiszer- és nyersanyagbázist teremtsünk, megkönnyítettük volna a kulákság megerősödését, eltaszítottuk volna magunktól a középparasztot és nincs kizárva, hogy most a legkomolyabb belpolitikai bonyodalmakkal állnánk szemben.

Mi volt a helyzet falun ez év elején? A vetésterület elérte a háborúelőtti méreteket, az ipar nyersanyag- és élelmiszerbázisa megerősödött, a középparasztság többsége szilárdan áll a Szovjethatalom mögött, a szegényparasztság többé-kevésbé szervezett, a falusi párt- és szovjetszervezetek megjavultak és megerősödtek. Vajon nem világos-e, hogy csakis e feltételek mellett lehetett komoly sikerre számítani a kulák és spekuláns elemek elleni támadás megszervezésében? Vajon nem világos-e, hogy csak őrültek nem tudják megérteni, hogy mi a különbség a két helyzet között a falu tőkés elemei elleni széles tömegharc megszervezése szempontjából?

Íme, ez jó példa arra, hogy mily értelmetlen dolog válogatás nélkül, minden ágyúból valamennyi fronton egyszerre tüzelni, nem számolva az időponttal és a helyi viszonyokkal, nem számolva a harcban álló erők kölcsönös viszonyával.

Ennyit, elvtársak, a gabonabegyűjtés kérdéséről.

Most térjünk át a Sahti-ügyre.

III
A Sahti-ügy

Mi a Sahti-ügy osztályháttere, melyek a Sahti-ügy legmélyebb okai, milyen osztályjellegű alapokon keletkezhetett ez a gazdasági ellenforradalom?

Vannak elvtársak, akik a Sahti-ügyet véletlennek tartják. Rendszerint így beszélnek: mi itt alaposan elbámészkodtuk magunkat, nem néztünk a dolgok után, de ha nem lettünk volna olyan szájtátiak, Sahti-ügyünk sem lett volna. Hogy ebben az esetben elbámészkodtuk magunkat, méghozzá alaposan, ez egészen kétségtelen. De ha mindent csak szájtátisággal akarunk magyarázni, ez azt jelenti, hogy nem értjük a dolog lényegét.

Mit bizonyítanak a Sahti-ügy tényei és anyaga?

A tények azt bizonyítják, hogy a Sahti-ügy gazdasági ellenforradalom, melyet azoknak a burzsoá szakembereknek egy része szervezett, akik régebben kezükben tartották a szénipart.

A tények továbbá azt bizonyítják, hogy ezek a titkos csoportban szervezett szakemberek az emigrációban levő egykori tulajdonosoktól és a nyugati ellenforradalmi szovjetellenes tőkés szervezetektől pénzt kaptak a kártevő munkára.

A tények, végül, azt bizonyítják, hogy a burzsoá szakembereknek ez a csoportja a nyugati tőkés szervezetek utasításai szerint működött és rombolta iparunkat.

Mit bizonyít mindez?

Azt bizonyítja, hogy itt a nyugateurópai szovjetellenes tőkés szervezeteknek iparunkba való gazdasági beavatkozásával állunk szemben. Annakidején katonai és politikai intervenciót szerveztek ellenünk, amelyet győzelmes polgárháborúval sikerült felszámolnunk. Most gazdasági intervencióval kísérleteznek, amelynek felszámolásához nincs szükségünk polgárháborúra, de amelyet mégiscsak fel kell számolnunk és amelyet minden rendelkezésünkre álló eszközzel fel is számolunk.

Balgaság volna azt hinni, hogy a nemzetközi tőke békében hagy minket. Nem, elvtársak, ez nem így van. Osztályok vannak és van nemzetközi tőke s ez nem nézheti nyugodtan egy olyan ország fejlődését, mely a szocializmust építi. Azelőtt a nemzetközi tőke nyílt katonai beavatkozással akarta megdönteni a Szovjethatalmat. A kísérlet nem sikerült. Most arra törekszik, s ezután is arra fog törekedni, hogy alattomban, nem mindig észrevehető, de meglehetősen nagyszabású gazdasági beavatkozással gyengítse gazdasági hatalmunkat olymódon, hogy kártevő munkát szervez, mindenféle „válságot” készítve elő egyik-másik iparágban, hogy ezzel megkönnyítse a jövendő katonai beavatkozás lehetőségét. Itt minden a nemzetközi tőke és a Szovjethatalom közt folyó osztályharccal függ össze és szó sem lehet véletlenről.

Két eset lehetséges:

vagy továbbra is forradalmi politikát folytatunk, a Szovjetunió munkásosztálya köré tömörítve a világ proletárjait és elnyomottjait — s akkor a nemzetközi tőke minden módon akadályozni fogja előrehaladásunkat;

vagy lemondunk forradalmi politikánkról, több elvi jelentőségű engedményt teszünk a nemzetközi tőkének — s akkor a nemzetközi tőke alkalmasint hajlandó lesz „segítségünkre” lenni abban, hogy szocialista országunk „jóravaló” burzsoá köztársasággá fajuljon el.

Vannak, akik azt hiszik, hogy folytathatunk felszabadító külpolitikát és ugyanakkor kiérdemelhetjük Európa és Amerika kapitalistáinak dicséretét is. Nem szükséges bizonyítanom, hogy az ilyen naiv embereknek nincs és nem is lehet semmi közük pártunkhoz.

Anglia például azt követeli tőlünk, hogy állapítsunk meg vele együtt valahol, mondjuk, Perzsiában, Afganisztánban, vagy Törökországban hódításokra alkalmas befolyási övezeteket, s ugyanakkor biztosít bennünket arról, hogy ha ezt az engedményt megtesszük, akkor Anglia — állítása szerint — hajlandó „barátságot” kötni velünk. Nos, elvtársak, talán tegyük meg ezt az engedményt?

Közfelkiáltás. Nem!

Sztálin. Amerika azt követeli, hogy elvileg mondjunk le a más országok munkásosztálya szabadságmozgalmát támogató politikáról és biztosít minket arról, hogy minden rendben menne, ha megtennők ezt az engedményt. Nos, elvtársak, talán tegyük meg ezt az engedményt?

Közfelkiáltás. Nem!

Sztálin. „Barátságos” viszonyban élhetnénk Japánnal, ha beleegyeznénk abba, hogy megosszuk vele Mandzsúriát. De tehetünk-e ilyen engedményt?

Közfelkiáltás. Nem!

Sztálin. Vagy, például, azt követelik tőlünk, hogy „enyhítsük” a külkereskedelmi monopóliumot és fizessük meg a háborús és háborúelőtti adósságainkat. Talán mondjunk is igent, elvtársak?

Közfelkiáltás. Nem!

Sztálin. De éppen azért, mert nem tehetünk ilyen és más hasonló engedményeket, hacsak nem akarjuk megtagadni önmagunkat — éppen ezért el kell készülnünk arra, hogy a nemzetközi tőke a jövőben is minden módon ártani fog nekünk, a Sahti-ügy vagy más, ehhez hasonló kártevés formájában.

Ezek a Sahti-ügynek az osztályviszonyokban gyökerező okai.

Miért volt lehetséges nálunk a nemzetközi tőke katonai intervenciója? Azért, mert országunkban katonai szakértők, tábornokok és tisztek, burzsoá és földbirtokos csemeték egész csoportjai működtek, amelyek mindenkor készek voltak arra, hogy megsemmisítsék a Szovjethatalmat. Szervezhettek volna-e ezek a tisztek és tábornokok komoly háborút a Szovjethatalom ellen, ha a nemzetközi tőke pénzzel, katonailag és más módon nem támogatta volna őket? Természetesen — nem. Szervezhetett volna-e a nemzetközi tőke komoly beavatkozást a fehérgárdista tisztek és tábornokok csoportjának támogatása nélkül? Véleményem szerint nem szervezhetett volna.

Akkoriban voltak nálunk elvtársak, akik azt hitték, hogy a katonai intervenció véletlen volt, hogy ha nem engedtük volna ki a börtönből Krasznovot, Mamontovot stb., akkor intervenció sem lett volna. Ez persze nem igaz. Hogy Mamontov, Krasznov és más fehérgárdista tábornokok szabadlábra helyezésének volt bizonyos szerepe a polgárháború keletkezésében — ez kétségtelen. De kétségtelen az is, hogy a katonai intervenció legmélyebb okai nem ebben, hanem azokban az osztályellentétekben gyökereztek, amelyek egyfelől a Szovjethatalom és másfelől a nemzetközi tőke és oroszországi tábornoki uszálya között fennállottak.

Szervezhettek volna-e a burzsoá szakemberek, az egykori bányatulajdonosok, Sahti-ügyet, ha a nemzetközi tőke pénzzel és erkölcsileg nem támogatta volna őket, ha nem lett volna kilátásuk arra, hogy a nemzetközi tőke segítségükre lehet a Szovjethatalom megdöntésében? Természetesen, nem szervezhettek volna. Szervezhetett volna-e a nemzetközi tőke a Sahti-ügyhöz hasonló gazdasági intervenciót, ha nem volna nálunk burzsoázia és nem volnának bizonyos burzsoá szakemberek, akik a Szovjethatalmat készek egy kanál vízben megfojtani? Világos, hogy nem szervezhetett volna. Vannak-e nálunk egyáltalán a burzsoá szakembereknek olyan csoportjai, amelyek készek a gazdasági intervenciót támogatni, a Szovjethatalmat aláaknázni? Azt gondolom, hogy vannak. Nem hiszem, hogy sokan volnának. De hogy nálunk vannak bizonyos, burzsoá ellenforradalmi szakemberekből álló jelentéktelen csoportok, sokkal, sokkal kisebbek, mint a katonai intervenció idején — ahhoz nem férhet kétség.

Éppen ennek a két erőnek az egyesüléséből adódik a Szovjetunió ellen szervezett gazdasági intervenció talaja.

Ez a Sahti-ügy osztályháttere.

Most rátérek a Sahti-ügyből levonható gyakorlati tanulságokra.

A Sahti-ügy négy gyakorlati kérdésre hívja fel figyelmünket, ezekkel akarok foglalkozni.

Lenin azt mondta, hogy az emberek kiválasztása a szocializmus építésének egyik alapvető kérdése. A Sahti-ügy azt mutatja, hogy rosszul választottuk ki gazdasági kádereinket, sőt nemcsak hogy rosszul válogattuk ki, hanem még olyan helyzetbe is hoztuk őket, amely megnehezíti fejlődésüket. Beszélnek a 33. sz. parancsról és különösen a paranccsal kapcsolatban kiadott „Típusszabályzat”-ról. Ennek a típusszabályzatnak az a jellegzetes sajátossága, hogy csaknem minden jogot a műszaki igazgatóra ruház s a vezérigazgatónak csak azt a jogot hagyja meg, hogy a konfliktusokat elsimítsa, „reprezentáljon” és csip-csup ügyekkel foglalkozzék. Világos, hogy ilyen körülmények között gazdasági kádereink nem fejlődhettek kellően.

Annakidején ez a parancs feltétlenül szükséges volt, mert abban az időpontban adták ki, amikor még egyáltalán nem voltak saját gazdasági kádereink, még nem értettünk az ipar igazgatásához, s a legfontosabb jogokat akarva nem akarva a műszaki igazgatóra kellett ruháznunk. Most azonban ez a parancs béklyóvá lett. Most már vannak saját tapasztalt gazdasági kádereink, akik iparunk igazi vezetőivé fejlődhetnek. S éppen ezért itt az ideje annak, hogy hatályon kívül helyezzük ezt az elavult típusszabályzatot és újat adjunk ki helyébe.

Azt mondják, hogy a kommunisták, különösen pedig a kommunista munkásokból lett gazdasági vezetők nem képesek elsajátítani a vegyi képleteket, a műszaki ismereteket, Ez nem igaz, elvtársak. Nincs a világon olyan erőd, amelyet a dolgozók, a bolsevikok ne tudnának bevenni. (Taps.) Másmilyen erődöket is bevettünk már a burzsoázia elleni harcok folyamán. Csak az a fő, hogy legyen meg bennünk a kellő akarat, hogy a műszaki ismereteket elsajátítsuk és állhatatossággal, bolsevik türelemmel fegyverezzük fel magunkat. Hogy azonban megváltoztassuk gazdasági kádereink munkafeltételeit és segítsük őket abban, hogy a rájuk bízott ügyek igazi és teljesjogú gazdáivá váljanak, hatályon kívül kell helyezni a régi típusszabályzatot s helyette új szabályzatot kell kiadni. Ellenkező esetben megeshetik, hogy elnyomorítjuk embereinket.

Rosszabbak voltak talán egyes lesüllyedt gazdasági vezetőink, mint bárki közülünk? Mivel magyarázható, hogy az ilyen és hozzájuk hasonló elvtársak lejtőre jutottak és züllésnek indultak s életmódjukban egybeolvadtak a burzsoá szakemberekkel? Ez helytelen gazdasági gyakorlatunkkal, gazdasági vezetőink kiválogatásának és munkájának azokkal a feltételeivel magyarázható, amelyek megnehezítik fejlődésüket, amelyek a burzsoá szakemberek bábjaivá teszik őket. Ennek a gyakorlatnak véget kell vetni, elvtársak.

A Sahti-ügyből levonható második tanulság az, hogy műszaki főiskoláinkon rosszul oktatjuk kádereinket, rosszul képezzük ki vörös szakembereinket. Ez olyan tanulság, amely fölött semmiképpen sem lehet napirendre térni. Például miért nem érti a dolgát sok fiatal szakemberünk, miért bizonyultak alkalmatlanoknak az iparban? Mert csak a könyvekből tanultak, könyvön nevelt szakemberek, nincs gyakorlati tapasztalatuk, nincs kapcsolatuk a termeléssel s ezért magától értetődik, hogy nem állták meg a helyüket. Vajon ilyen szakemberekre van-e szükségünk? Nem, nekünk nem ilyen szakemberek kellenek, ha mégoly fiatal szakemberek is. Olyan szakemberekre van szükségünk, akár kommunisták, akár nem, akik nemcsak elméletileg, hanem gyakorlati tapasztalatok tekintetében, a termeléssel való kapcsolataikat tekintve is jól képzettek.

Az a fiatal szakember, aki nem látott tárnát és nem akar leszállni a tárnába, az a fiatal szakember, aki nem látott gyárat és nem akarja magát bepiszkolni a gyárban, az ilyen szakember sohasem fog fölébe kerekedni a régi, tapasztalt, gyakorlati munkában megedződött, de a mi ügyünkkel szemben ellenséges szakembereknek. Ezért könnyen érthető, hogy az ilyen fiatal szakembereket nemcsak a régi szakemberek és nemcsak gazdasági vezetőink, de gyakran a munkások is ellenségesen fogadják. Ha azt akarjuk, hogy fiatal szakembereinket ne érjék ilyen meglepetések, akkor másképpen kell tanítani őket, oktatásukon olymódon kell változtatni, hogy a fiatal szakemberek főiskolai tanulmányuk első évétől kezdve elválaszthatatlan kapcsolatban legyenek a termeléssel, a gyárral, a bányával stb.

A harmadik tanulság arra vonatkozik, hogy a munkásosztály nagy tömegeit be kell vonni az ipar igazgatásába. Miről tanúskodik a Sahti-ügy anyaga? Arról tanúskodik, hogy e tekintetben nagyon rosszul állunk. Felháborítóan rosszul, elvtársak. Be van bizonyítva, hogy a munkatörvénykönyv rendelkezéseit megszegik, a földalatti munkánál a hatórás munkanapot nem mindig tartják be, a munkásvédelmi szabályokat lábbal tiporják. És a munkások tűrnek. A szakszervezetek hallgatnak. A pártszervezetek pedig semmit sem tesznek, hogy megszüntessék ezt a tűrhetetlen állapotot.

Egy elvtárs, aki nemrég a Donyec-medencében járt, meglátogatta a tárnákat és kikérdezte a bányászokat munkaviszonyaikról. Jellemző, hogy egyetlen bányász sem panaszkodott a viszonyokra. „Hogy élnek, elvtársak?” — kérdezte ez az elvtárs. „Megvagyunk, elvtárs, nem élünk rosszul” — válaszolták a bányászok. „Moszkvába utazom, mondják meg nekem, mit jelentsek a központnak?” — kérdezte az elvtárs. „Mondja meg ott, hogy nem élünk rosszul” — válaszolták a bányászok. „Figyeljenek ide, elvtársak, hiszen én nem vagyok külföldi, orosz vagyok és azért jöttem ide, hogy megtudjam maguktól az igazat” — mondta nekik az elvtárs. „Nekünk mindegy, elvtárs, mi a külföldieknek is, a mieinknek is csak az igazat mondjuk” — válaszolták a bányászok.

Íme, ilyenek a mi bányászaink. Ezek nem egyszerű munkások, hanem hősök. Bennük tükröződik az a gazdag erkölcsi tőke, amelyet munkásaink szívében sikerült felhalmoznunk. S gondoljuk csak meg, hogy ezt a felbecsülhetetlen erkölcsi tőkét mi úgy pazaroljuk, olyan istentelenül és bűnösen, mint az Októberi Forradalom magasztos hagyatékának méltatlan és semmirekellő örökösei! De, elvtársak, a régi erkölcsi tőkéből sokáig élni és ilyen esztelenül pazarolni azt — nem lehet. Itt az ideje, hogy ennek véget vessünk. Régen itt az ideje!

Végül, a negyedik tanulság, mely a végrehajtás ellenőrzésének kérdésére vonatkozik. A Sahti-ügy megmutatta, hogy a végrehajtás ellenőrzése csapnivalóan rossz a közigazgatás minden ágában, a pártban, az iparban és a szakszervezetekben egyaránt. Határozatokat írnak, utasításokat küldözgetnek, de senkinek sincs arra gondja, hogy megkérdezze: hogyan is állunk a határozatok és utasítások végrehajtásával, végrehajtják-e valóban, vagy pedig suba alá rejtik azokat?

Iljics azt mondta, hogy az ország igazgatásának egyik komoly kérdése a végrehajtás ellenőrzésének kérdése. De éppen ebben a dologban csapnivalóan rosszul állunk. Vezetni — ez korántsem azt jelenti, hogy határozatokat írunk és utasításokat küldünk szét. Vezetni — ez azt jelenti, hogy ellenőrizzük az utasítások végrehajtását, de nemcsak az utasítások végrehajtását, hanem magukat az utasításokat is, azt, hogy az eleven gyakorlati munka szempontjából helyesek-e vagy hibásak. Nevetséges volna azt hinni, hogy utasításaink mind száz-százaléknyira helyesek. Ez nem szokott előfordulni és nem is fordulhat elő, elvtársak. A végrehajtás ellenőrzésének éppen az a lényege, hogy funkcionáriusaink a gyakorlati tapasztalat kohójában ne csak utasításaink végrehajtását, hanem maguknak az utasításoknak helyességét is ellenőrizzék. Ezért a végrehajtás ellenőrzése terén mutatkozó hiányosságok egyszersmind egész vezetésünk hiányosságai is.

Nézzük például a végrehajtás ellenőrzését tisztán pártvonalon. Mi a Központi Bizottság utasításainak végrehajtását rendszerint úgy ellenőrizzük, hogy a kerületi és kormányzósági bizottságok titkárait jelentéstételre behívjuk a Központi Bizottságba. A titkárok jelentést tesznek és beismerik munkájuk fogyatékosságait. A Központi Bizottság megállapítja fogyatékosságaikat és sablonos határozatokat hoz, amelyekben utasítja őket, hogy mélyítsék el és terjesszék ki munkájukat, helyezzenek súlyt erre meg erre, fordítsanak komoly figyelmet arra meg arra stb. A titkárok hazautaznak ezekkel a határozatokkal. Aztán újból behívjuk őket s ismét ugyanaz történik az elmélyítést, kiterjesztést stb. stb. illetőleg. Nem mondom, hogy ez a munka teljesen haszontalan. Nem, elvtársak, ennek megvannak a maga jó oldalai a szervezetek nevelése és fegyelmezése szempontjából. De el kell ismerni, hogy a végrehajtás ellenőrzésének ez a módszere már nem kielégítő. El kell ismerni, hogy ezt a módszert ki kell egészíteni egy másik módszerrel, vagyis párt- és szovjet vezetőinket helyi munkára kell szétküldeni. (Egy hang: „Ez helyes!”) Azt mondom, hogy küldjük szét vezető elvtársainkat ideiglenes helyi munkára, de nem parancsnoki minőségben, hanem mint egyszerű munkatársakat, akik a helyi szervezetek rendelkezésére állanak. Azt hiszem, hogy ennek nagy jövője van és lendíthet a végrehajtás ellenőrzésének ügyén, ha az elvtársak a helyszínen becsületesen és lelkiismeretesen teljesítik feladatukat.

Ha a Központi Bizottság tagjai, a Központi Ellenőrző Bizottság Elnökségének tagjai, a népbiztosok és helyetteseik, a Szovjetunió Szakszervezetei Központi Tanácsa Elnökségének tagjai, a Szakszervezetek Központi Bizottságai Elnökségeinek tagjai rendszeresen ki fognak utazni és ott helyben fognak dolgozni, hogy jól szemügyre vegyék a munkát, tanulmányozzák a nehézségeket, a hátrányokat és előnyöket, akkor merem állítani, hogy ez lesz a végrehajtás legigazibb és leghathatósabb ellenőrzése. Ez lesz a legjobb eszköz arra, hogy gyarapítsuk tisztelt vezetőink tapasztalatait. És ha ez rendszerré válik — márpedig ennek feltétlenül rendszerré kell válnia —, akkor azok a törvények, amelyeket itt írunk és azok az utasítások, amelyeket kidolgozunk, minden bizonnyal sokkal életrevalóbbak és helyesebbek lesznek, mint most.

Ennyit, elvtársak, a Sahti-üggyel kapcsolatban.

IV
Általános tanulság

Vannak belső ellenségeink. Vannak külső ellenségeink. Erről, elvtársak, egy pillanatra sem szabad megfeledkeznünk.

Itt volt a begyűjtési válság, amelyet már megszüntettünk. A begyűjtési válság volt az új gazdasági politika viszonyai között a falu kapitalista elemeinek első komoly fellépése a Szovjethatalom ellen.

Itt van a Sahti-ügy, amelynek felszámolása már folyamatban van és amelyet kétségtelenül fel fogunk számolni. A Sahti-ügy a nemzetközi tőkének és országunkban működő ügynökeinek újabb komoly fellépése a Szovjethatalom ellen. Ez gazdasági beavatkozás a belügyeinkbe.

Kétségtelen, hogy ezek és ezekhez hasonló fellépések mind belső, mind külső vonalon megismétlődhetnek és alkalmasint meg is fognak ismétlődni. A mi feladatunk az, hogy legyünk a legmesszebbmenően éberek és álljunk résen. S ha éberek leszünk, elvtársak, akkor a jövőben is egész biztosan ugyanúgy fogjuk verni ellenségeinket, mint ahogy verjük őket most és vertük őket a múltban. (Viharos, hosszantartó taps.)

„Pravda” 90. sz.
1928. április 18.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

SaLa