Írta: J. V. Sztálin

A trockista ellenzék régebben és most

Beszéd az SzK(b)P Központi Bizottsága és Központi Ellenőrző Bizottsága együttes plénumának ülésén
1927 október 23

I
Néhány kisebb kérdés

Elvtársak! Kevés idő áll rendelkezésemre, ezért csak egyes kérdésekről fogok beszélni.

Mindenekelőtt egy személyi mozzanatról. Önök hallották itt, hogy az ellenzékiek, nem kímélve erejüket, milyen buzgón szidják Sztálint. Ez engem nem lep meg, elvtársak. Az a tény, hogy a legjobban Sztálint támadják, ez a tény azzal magyarázható, hogy Sztálin — úgylehet — egyes elvtársainknál jobban ismeri az ellenzék minden fortélyát, és talán nem is olyan könnyű őt becsapni, ezért hát elsősorban Sztálinra akarnak csapást mérni. Nos, csak szitkozódjanak. Váljék egészségükre.

De mit beszélünk Sztálinról? Sztálin kis ember. Beszéljünk Leninről. Ki ne tudná, hogy az ellenzék, élén Trockijjal, az Augusztusi Blokk idején, még pimaszabb hajszát indított Lenin ellen. Hallgassák meg például Trockijt:

„Az ember nem hisz az érzékeinek annak a hitvány civakodásnak láttán, amelyet rendszeresen szít az effajta ügyek mestere, Lenin, ez a hivatásos kiaknázója mindannak, ami maradiság az orosz munkásmozgalomban” („Trockij levele Csheidzéhez”, 1913 április).

Fullánkos beszéd, annyi szent, figyeljék csak meg az elvtársak. Ezt Trockij írja. És Leninről írja.

Lehet-e csodálkozni azon, hogy Trockij, aki ilyen fékevesztetten becsmérli a nagy Lenint, akinek a sarkáig sem ér fel, most oktalanul Lenin sok tanítványának egyikét, Sztálin elvtársat szidalmazza.

Sőt, megtisztelve érzem magam, hogy az ellenzék minden gyűlölete Sztálin ellen irányul. Ennek így is kell lennie. Azt hiszem, furcsa és sértő volna, ha az ellenzék, mely le akarja rombolni a pártot, dicsérné Sztálint, aki a lenini pártszerűség alapjait védelmezi.

Most Lenin „végrendeletéről”. Itt nagyhangon azt emlegették az ellenzékiek — önök hallották —, hogy a párt Központi Bizottsága „eltitkolta” Lenin „végrendeletét”. Ezt a kérdést nálunk, a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság plénumán többízben tárgyaltuk, önök ezt tudják. (Közbeszólás: „Sokszor tárgyaltuk.”) Bebizonyítottuk, újból és újból bebizonyítottuk, hogy senki sem titkolt el semmit, hogy Lenin „végrendelete” a XIII. pártkongresszusnak volt címezve, hogy azt, a „végrendeletet”, a kongresszuson felolvasták (felkiáltások: „Úgy van!”), hogy a kongresszus egyhangúlag úgy döntött, hogy nem kell közzétenni, többek közt azért nem, mert maga Lenin sem akarta és nem követelte a közzétételét. Ezt épp olyan jól tudja az ellenzék, mint bárki közülünk. És az ellenzék mégis azt meri mondani, hogy a Központi Bizottság „eltitkolja” a „végrendeletet”.

Lenin „végrendeletének” kérdését — ha nem tévedek — még 1924-ben tárgyaltuk. Van egy bizonyos Eastman, volt amerikai kommunista, akit azóta kiűztek a pártból. Ez az úr, aki Moszkvában a trockisták körében forgolódott, bizonyos híreket és pletykákat gyűjtött össze. Lenin „végrendeletével” kapcsolatban, majd külföldre utazott és „Lenin halála után” címmel kiadott egy könyvet, amelyben nem sajnálja a festéket arra, hogy befeketítse a pártot, a Központi Bizottságot és a Szovjethatalmat, és amelyben mindent arra épít, hogy pártunk Központi Bizottsága — szerinte — „eltitkolja” Lenin „végrendeletét”. Minthogy ez az Eastman egy időben kapcsolatban állott Trockijjal, ezért mi, a Politikai Iroda tagjai, azt ajánlottuk Trockijnak, hogy határolja el magát Eastmantól, aki Trockijba kapaszkodva és az ellenzékre hivatkozva, Trockij t teszi felelőssé a „végrendelet” kapcsán pártunkra szórt rágalomért. Mivel a kérdés teljesen világos volt, Trockij valóban elhatárolta magát Eastmantól olymódon, hogy megfelelő nyilatkozatot tett közzé a sajtóban. Trockij nyilatkozata 1925 szeptemberében jelent meg a „Bolsevik” 16. számában.

Engedjék meg, hogy felolvassam Trockij cikkének azt a részét, amelyből kitűnik, hogy a párt és annak Központi Bizottsága eltitkolja-e Lenin „végrendeletét” vagy sem. Idézem Trockij cikkét:

„Eastman könyvecskéjének több helyén arról beszél, hogy a Központi Bizottság «eltitkolta» a párt előtt Leninnek élete utolsó időszakában írt több, rendkívül fontos okmányát (a nemzeti kérdésről írt leveleiről, az úgynevezett «végrendeletről» stb. van szó); ez pártunk Központi Bizottságának megrágalmazása, másnak ezt nem lehet minősíteni. Eastman szavaiból arra lehet következtetni, hogy Vlagyimir Iljics ezeket a leveleket, amelyekben belső, szervezeti kérdésekre vonatkozó tanácsokat adott, a sajtóban való közlésre szánta. Valójában ez egyáltalán nem így van. Vlagyimir Iljics betegsége óta nem egyszer fordult javaslatokkal, levelekkel stb. a párt vezető intézményeihez és kongresszusához. Mindezeket a leveleket és javaslatokat, magától értetődően, mindig eljuttatták rendeltetési helyükre, közölték a XII. és a XIII. pártkongresszus küldötteivel, és természetesen mindenkor kellő súllyal estek latba, amikor a párt határozatokat hozott; s ha e levelek nem mindegyikét tették közzé, ez csak azért történt, mert szerzőjük nem kívánta közzétételüket. Vlagyimir Iljics nem hagyott hátra semmiféle «végrendeletet», és a párthoz való viszonyának jellege, úgyszintén magának a pártnak a jellege is kizárta egy ilyen «végrendelet» lehetőségét. Az emigráns és a külföldi burzsoá és mensevik sajtóban «végrendelet» néven rendszerint (a felismerhetetlenségig eltorzított formában) Vlagyimir Iljics egyik levelét említik, amely szervezeti természetű tanácsokat tartalmazott. A XIII. pártkongresszus a legnagyobb figyelemmel foglalkozott ezzel a levéllel is, éppúgy mint a többivel, és levonta belőle a helyzet feltételeinek és körülményeinek megfelelő következtetéseket. Minden mende-monda egy eltitkolt «végrendeletről», vagy annak megsértéséről, nem egyéb, mint rosszindulatú koholmány, és teljes egészében Vlagyimir Iljics igazi akarata ellen és az általa teremtett párt érdekei ellen irányul” (lásd Trockij „Eastman «Lenin halála után» című könyvéről” c. cikkét, „Bolsevik” 16. sz. 1925 szeptember 1. 68. old.).

Azt hiszem, világos? Ezt Trockij írja, és nem valaki más. Milyen alapon szájalnak most Trockij, Zinovjev és Kamenyev, és merik azt állítani, hogy a párt és Központi Bizottsága „eltitkolja” Lenin „végrendeletét”? Szájalni „lehet”, de annak is van határa.

Azt mondják, hogy Lenin elvtárs ebben a „végrendeletben” azt javasolta, hogy a kongresszus, Sztálin „durvaságára” való tekintettel, vegye fontolóra, nem kellene-e Sztálint a főtitkári tisztségben más elvtárssal felváltani. Ez tökéletesen igaz. Igen, elvtársak, én durva vagyok azokkal az elvtársakkal szemben, akik durván és hitszegően rombolják és szakítják a pártot. Ezt nem titkoltam és nem is titkolom. Lehetséges, hogy itt bizonyos enyheség kívántatik a szakadárokkal szemben. Erre azonban én nem vagyok képes. A XIII. kongresszus után, a Központi Bizottság plénumának első ülésén, arra kértem a Központi Bizottság plénumát, hogy mentsen fel főtitkári tisztségem alól. Maga a kongresszus is tárgyalta ezt a kérdést. Minden küldöttség megvitatta ezt a kérdést és valamennyi küldöttség egyhangúlag, Trockij t, Kamenyevet, Zinovjevet is beleértve, arra kötelezte Sztálint, hogy maradjon a helyén.

Mit tehettem? Talán el kellett volna szöknöm a helyemről? Ez nem fér össze a jellememmel, én még soha, semmilyen posztról nem szöktem meg és nincs is jogom megszökni, mert ez dezertálás lenne. Én, mint már korábban is mondottam, nem vagyok a magam gazdája, és ha a párt kötelez, engedelmeskednem kell.

Egy évvel ez után ismét kértem felmentésemet a plénumon, de újból arra köteleztek, hogy maradjak a helyemen.

Mit tehettem még?

Ami pedig a „végrendelet” közzétételét illeti, a kongresszus úgy határozott, hogy azt nem kell közzétenni, mivel a „végrendelet” a kongresszusnak szól és nem a sajtónak szánták.1926-ban a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság plénuma azt a határozatot hozta, hogy a XV. kongresszustól engedélyt kér ennek az okmánynak a közzétételére. A Központi Bizottságnak és a Központi Ellenőrző Bizottságnak ugyanezen a plénumán határozatot hoztak Lenin más leveleinek közzétételéről, amelyekben Lenin rámutat Kamenyevnek és Zinovjevnek az Októberi Felkelés előtt elkövetett hibáira és a pártból való kizárásukat követeli.

Világos, hogy az a mende-monda, hogy a párt elrejti ezeket az okmányokat, aljas rágalom. Ezek között vannak olyan okmányok is, mint Leninnek azok a levelei, amelyekben azt követeli, hogy Zinovjevet és Kamenyevet zárják ki a pártból. Sohasem fordult elő, hogy a bolsevik párt, hogy a bolsevik párt Központi Bizottsága félt az igazságtól. A bolsevik párt ereje éppen abban rejlik, hogy nem fél az igazságtól és bátran szembenéz azzal.

Az ellenzék igyekszik Lenin „végrendeletét” ütőkártyául kijátszani. De csak el kell olvasni ezt a „végrendeletet”, és meggyőződnek róla, hogy az ellenzéknek nincs mit kijátszania. Ellenkezőleg, Lenin „végrendelete” megsemmisítő csapást mér az ellenzék mostani vezéreire.

Hiszen tény és való, hogy Lenin ebben a „végrendeletében” „nem-bolseviksággal” vádolja Trockijt, ami pedig Kamenyev és Zinovjev Október idején elkövetett hibáját illeti, a „végrendelet” azt mondja, hogy ez a hiba nem „véletlenség”. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy politikailag nem szabad megbízni sem Trockijban, aki „nem-bolsevikságban” szenved, sem Kamenyevben és Zinovjevben, akiknek a hibái nem „véletlenek”, megismétlődhetnek és meg is fognak ismétlődni.

Jellemző, hogy a „végrendeletben” egyetlen szó, egyetlen célzás sincs Sztálin hibáit illetőleg. Ott csak Sztálin durvaságáról van szó. A durvaság azonban nem Sztálin politikai vonalának vagy álláspontjának fogyatékossága, és nem is lehet az.

Íme, a „végrendelet” idevonatkozó része:

„Nem jellemzem tovább a Központi Bizottság más tagjainak személyi tulajdonságait. Csak arra emlékeztetek, hogy Zinovjev és Kamenyev októberi epizódja természetesen nem véletlenség, ez azonban éppoly kevéssé róható fel nekik személyes hibájukul, mint Trockijnak az ő nem-bolseviksága.”

Azt hiszem, világos.

II

Az ellenzék „platformjáról”

A következő kérdés. Miért nem tette közzé a Központi Bizottság az ellenzék híres „platformját”? Zinovjev és Trockij ezt azzal magyarázza, hogy a Központi Bizottság és a párt „fél” az igazságtól. Igaz-e ez? Világos, hogy nem igaz. Sőt mi több, ostobaság arról beszélni, hogy a párt vagy a Központi Bizottság fél az igazságtól. Rendelkezésünkre állanak a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság plénumainak gyorsírói feljegyzései. Ezeket a gyorsírói feljegyzéseket többezer példányban kinyomatjuk és szétosztjuk a párt tagjai között. Ott olvashatók az ellenzékiek és ugyanott a pártvonal képviselőinek a beszédei. Ezeket a beszédeket száz- meg százezer párttag olvassa. (Felkiáltások: „Igaz!”) Ha mi félnénk az igazságtól, akkor nem terjesztenők ezeket az okmányokat. Ezek az okmányok főleg éppen azért hasznosak, mert a párttagoknak módot adnak arra, hogy összehasonlítsák a Központi Bizottság álláspontját az ellenzék nézeteivel, és maguk dönthetnek. Hol itt az igazságtól való félelem?

1926 októberében az ellenzék vezérei nagy garral ugyanazt állították, amit most is állítanak, tudniillik, hogy a Központi Bizottság fél az igazságtól, elrejti az ellenzék „platformját”, eltitkolja azt a párt előtt stb. Éppen ezért tolakodtak be akkor a moszkvai sejtekbe (emlékezzenek csak az ,,Aviapribor”-ra), a leningrádi sejtekbe (emlékezzenek csak a „Putyilov”-ra) stb. S mi történt? Kiderült, hogy a munkás-kommünárok úgy ellátták az ellenzékiek baját, olyan alaposan ellátták a bajukat, hogy az ellenzék vezérei kénytelenek voltak futva menekülni a harc színteréről. Miért nem mertek akkor továbbmenni a többi sejtbe megvizsgálni, hogy ki fél az igazságtól — az ellenzékiek-e vagy a Központi Bizottság? Azért nem mentek tovább, mert inukba szállt a bátorságuk, megijedtek a való (nempedig koholt) igazságtól.

És most? Most talán, az igazat megvallva, nem folyik vita a sejtekben? Mutassanak akár egyetlenegy sejtet is, ahol akár csak egy ellenzéki is van, s ahol az utóbbi 3—4 hónap folyamán lett volna egyetlen olyan ülés is, amelyen az ellenzék fel ne szólalt volna, ahol ne lett volna vita. Talán nem tény, hogy az ellenzék az utóbbi 3—4 hónapban, mindenütt, ahol csak teheti, ellenjavaslataival lép fel a sejtekben. (Felkiáltások: „Tökéletesen igaz!”) Miért nem próbál Trockij és Zinovjev eljönni a sejtekbe, és miért nem próbálják nézeteiket ott kifejteni?

Egy jellemző tény. Ez év augusztusában, a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság plénuma után, Trockij és Zinovjev bejelentették, hogy fel akarnak szólalni a moszkvai aktíva-gyűlésen, ha a Központi Bizottságnak nincs ellene kifogása. A Központi Bizottság erre azt felelte (és a választ megküldte a helyi szervezeteknek), hogy a Központi Bizottságnak nincs kifogása Trockij és Zinovjev felszólalása ellen, ha ők, mint a Központi Bizottság tagjai, nem fognak a Központi Bizottság határozatai ellen beszélni. És mi történt? Elálltak a felszólalástól. (Általános derültség.)

Igen, elvtársak, valaki közülünk valóban fél az igazságtól, de nem a Központi Bizottság, és még kevésbé a párt, hanem ellenzékünk vezérei.

Akkor hát miért nem tette közzé a Központi Bizottság az ellenzék „platformját”?

Elsősorban azért nem, mert a Központi Bizottság nem akarta és nem is volt joga sem Trockij frakcióját legalizálni, sem a frakciós csoportosulásokat általában legalizálni. A X. kongresszusnak „Az egységről” szóló határozatában Lenin azt mondja, hogy a „platform” a frakciózás egyik legfőbb ismertetőjele. Az ellenzék mégis készített egy „platformot” és követelte annak közzétételét, megszegvén ezzel a X. kongresszus határozatát. Mi lett volna, ha a Központi Bizottság közzétette volna az ellenzék „platformját”? Ez azt jelentette volna, hogy a Központi Bizottság kész résztvenni az ellenzéknek a X. kongresszus határozatát megszegő frakciós munkájáéban. Tehette-e ezt a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság? Világos, hogy egyetlen önmagát becsülő Központi Bizottság sem járulhatott hozzá ehhez a frakciós lépéshez. (Felkiáltások: „Úgy van!”)

Továbbá. Ugyanebben a határozatban, a X. kongresszusnak „Az egységről” szóló határozatában, amelyet Lenin írt, az áll, hogy „a kongresszus elrendeli, hogy haladéktalanul oszlassanak fel kivétel nélkül minden csoportot, bármilyen platform alapján alakultak is”, hogy „aki nem hajtja végre a kongresszusnak ezt a határozatát, azt feltétlenül és azonnal ki kell zárni a pártból”. Az utasítás világos és határozott. És mi lett volna, ha a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság közzétette volna az ellenzék „platformját”? Ez talán azt jelentette volna, hogy kivétel nélkül minden csoportot, bármilyen „platform” alapján alakult is meg, feloszlatunk? Világos, hogy nem. Ellenkezőleg, ez azt jelentette volna, hogy a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság maga vállalkozik arra, hogy feloszlatás helyett elősegítse csoportok és frakciók szervezkedését az ellenzék „platformja” alapján. Hozzájárulhatott-e a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság ehhez a szakadásra irányuló lépéshez? Világos, hogy nem járulhatott hozzá.

Végül, az ellenzék „platformja” olyan pártellenes rágalmakat tartalmaz, amelyek, ha közzétennék azokat, helyrehozhatatlan kárt okoznának mind a pártnak, mind pedig államunknak.

Az ellenzék „platformjában” az áll, hogy pártunk kész eltörölni a külkereskedelmi monopóliumot és kész megfizetni minden adósságot, tehát a háborús adósságokat is. Mindenki tudja, hogy ez pártunk, munkásosztályunk, államunk aljas megrágalmazása. Tegyük fel, hogy közzétettük volna ezt a pártellenes és államellenes rágalmat tartalmazó „platformot”. Mi lett volna ennek a következménye? Ennek csakis az lehetett volna a következménye, hogy a nemzetközi burzsoázia még jobban szorított volna bennünket, olyan engedményeket követelve (például a külkereskedelmi monopólium eltörlését, a háborús adósságok megfizetését stb.), amelyekhez semmiképp sem járulhatunk hozzá, és háborúval fenyegetett volna bennünket.

Ha a Központi Bizottság olyan tagjai, mint Trockij és Zinovjev, hazugul árulkodnak a világ imperialistáinak pártunkra, elhitetik velük, hogy mi készek vagyunk a legmesszebbmenő engedményekre, még a külkereskedelmi monopólium eltörlésére is, ennek csak ez az egy értelme lehet: szorítsátok tovább, burzsoá urak, a bolsevikok pártját, fenyegessétek meg háborúval, a bolsevikok készek mindenféle engedményre, ha szorítani fogjátok őket.

Zinovjev és Trockij hazugul árulkodik pártunkra az imperialista uraknak, hogy ilymódon fokozzák külpolitikai nehézségeinket — íme, idevezet az ellenzék „platformja”.

Kinek a kárára történik ez? Világos, hogy ez a Szovjetunió proletariátusának, a Szovjetunió kommunista pártjának, egész államunknak a kárára történik.

Kinek használ ez? Ez a világ imperialistáinak használ.

Most azt kérdezem önöktől — hozzájárulhatott-e a Központi Bizottság ahhoz, hogy ilyen aljasságot közöljenek sajtónkban? Világos, hogy ehhez nem járulhatott hozzá.

Ezek a meggondolások késztették a Központi Bizottságot arra, hogy ne engedje meg az ellenzék „platformjának” a közzétételét.

III
Lenin a vitáról és az ellenzékről általában

A következő kérdés. Zinovjev itt magából kikelve azt igyekezett bizonyítani, hogy Lenin mindig és minden időben a vita mellett volt, és arra hivatkozott, hogy a X. kongresszus előtt és magán a kongresszuson igenis volt vita a platformokról. „Elfelejtette” azonban megemlíteni, hogy Lenin a X. kongresszust megelőző vitát hibának tekintette. „Elfelejtette” megmondani, hogy a X. kongresszusnak „A pártegységről” szóló határozata, amelyet Lenin maga írt, és amely irányvonal pártunk fejlődése számára, nem azt rendeli el, hogy vitát folytassunk a „platformokról”, hanem azt, hogy oszlassunk fel minden, bármilyen „platform” alapján alakult csoportot. „Elfelejtette”, hogy Lenin a X. kongresszuson kijelentette, hogy a pártban ezentúl semmiféle ellenzéket „nem szabad megtűrni”. „Elfelejtette” elmondani, hogy Lenin teljesen megengedhetetlennek tartotta, hogy pártunkat „vitaklubbá” tegyék.

Mi volt például Lenin véleménye a X. kongresszust megelőző vitáról:

„Ma már beszélnem kellett erről, és természetesen csak óvatosan mondhattam, hogy önök közül sokan alighanem túlzott fényűzésnek tekintik ezt a vitát. Ehhez hozzá kell fűznöm, hogy véleményem szerint ez a fényűzés valóban teljesen megengedhetetlen volt, és amikor megengedtük ezt a vitát; kétségtelenül hibát követtünk el” (lásd a X. kongresszus jegyzőkönyvét, 16. old.).

És mit mondott Lenin a X. kongresszuson, a X. kongresszus után esetleg fellépő bármily ellenzékről:

„A pártot egybe kell kovácsolni, a pártban nem szabad megtűrni ellenzéket — ezt a politikai következtetést kell levonni a mai helyzetből…” „Most nincs szükség ellenzékre, elvtársak! És én azt hiszem, hogy a pártkongresszusnak le kell vonnia ezt a következtetést, azt a következtetést kell levonnia, hogy az ellenzéknek most vége, befellegzett, most már elegünk volt az ellenzékekből!” (lásd ugyanott, 61. és 63. old.).

Ez volt Lenin nézete a vitáról és az ellenzékről általában.

IV
Az ellenzék és „a harmadik erő”

A következő kérdés. Miért volt szükség arra, hogy Menzsinszkij elvtárs jelentést tegyen a fehérgárdistákról, akikkel az illegális, pártellenes, trockista nyomda „munkatársainak” egy része összeköttetésben állt?

Először azért, hogy megcáfoljuk azt a hazugságot és rágalmat, melyet az ellenzék pártellenes nyomtatványaiban terjeszt erről az ügyről. Az ellenzék el akarja hitetni mindenkivel, hogy azoknak a fehérgárdistáknak az ügye, akik valamilyen módon összeköttetésben álltak az ellenzék szövetségeseivel, például Scserbakovval, Tverszkojjal és másokkal, — csak koholmány, kitalálás, melyet azért hoztak forgalomba, hogy befeketítsék az ellenzéket. Menzsinszkij elvtárs jelentése és a letartóztatottak vallomásai nem hagynak semmi kétséget az iránt, hogy az illegális pártellenes trockista nyomda „munkatársainak” egyrésze összeköttetésben áll, kétségtelenül összeköttetésben áll fehérgárdista ellenforradalmi elemekkel. Ám próbálja az ellenzék megcáfolni ezeket a tényeket és okmányokat.

Másodszor azért, hogy leleplezzük azt a hazugságot, amelyet Maslow lapja („Fahne des Kommunismus”, vagyis „A Kommunizmus Zászlaja”) terjeszt most Berlinben. Éppen most kaptuk meg a renegát Maslow szennylapjának a legutóbbi számát. Ennek a Maslownak az a foglalkozása, hogy rágalmazza a Szovjetuniót és kiszolgáltassa a burzsoáziának a Szovjetunió államtitkait. Szennylapjában közzétette, természetesen meghamisított formában, a letartóztatott fehérgárdisták és az illegális, pártellenes nyomdában „dolgozó” szövetségeseik vallomásait. (Felkiáltások: „Hallatlan!”) Honnan kaphatta Maslow ezeket az adatokat? Ezek az adatok titkosak, mert még nem nyomozták ki és nem tartóztatták le annak a fehérgárdista körnek minden tagját, amely bele van keverve egy összeesküvésbe, amelyet a Pilsudski-féle összeesküvés típusa szerint szerveztek. Trockij, Zinovjev, Szmilga és más ellenzékiek a Központi Ellenőrző Bizottságban olvasták ezeket a vallomásokat. A vallomások lemásolását, egyelőre, megtiltották nekik, ők azonban ennek ellenére nyilván készítettek másolatot, és azt sietve eljuttatták Maslowhoz. De mit jelent az, ha ezeket az adatokat átadják Maslownak közlésre? Azt jelenti, hogy figyelmeztetik azokat a fehérgárdistákat, akiket még nem nyomoztak ki és nem tartóztattak le, figyelmeztetik őket, hogy a bolsevikok le akarják őket tartóztatni.

Helyes-e ez, megengedhető-e ez kommunistáknak? Világos, hogy nem engedhető meg.

A Maslow lapjában megjelent cikknek pikáns címe van: „Sztálin szakadást idéz elő az SzK(b)P-ban. Fehérgárdista összeesküvés. Levél a Szovjetunióból”. (Felkiáltások: „Gazemberek!’’) Hallgathattunk-e ezek után, az után, hogy Maslow, Trockij és Zinovjev segítségével, nyilvánosságra hozta a letartóztatottak meghamisított vallomásait, — mindezek után nem kellett-e jelentést tennünk a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság plénumának, szembeállítva a valóságos tényeket és a tényleges vallomásokat a pletykákkal?

Ez az oka annak, hogy a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság szükségesnek tartotta felszólítani Menzsinszkij elvtársat, hogy tegyen jelentést a tényekről.

Mi következik ezekből a vallomásokból, Menzsinszkij elvtárs jelentéséből? Vádoltuk-e mi valamikor is, vagy vádoljuk-e most az ellenzéket azzal, hogy katonai összeesküvést szervez? Természetesen, nem. Vádoltuk-e mi valamikor is, vagy vádoljuk-e most az ellenzéket azzal, hogy résztvesz ebben az összeesküvésben? Természetesen, nem. (Muralov: „A múlt plénumon vádolták.”) Nem igaz, Muralov, itt van a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság két közleménye az illegális pártellenes nyomdáról és az ezzel a nyomdával összeköttetésben álló pártonkívüli értelmiségiekről. Ezekben az okmányokban nem találnak egyetlen olyan mondatot, egyetlen olyan szót sem, amely azt bizonyítaná, hogy mi az ellenzéket katonai összeesküvésben való részességgel vádolnók. A Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság csak azt állítja ezekben az okmányokban, hogy az ellenzék, illegális nyomdát szervezve, összeköttetésbe lépett burzsoá intellektuelekkel, ezeknek az intellektueleknek egyrésze viszont összeköttetésben állott katonai összeesküvést tervezgető fehérgárdistákkal. Felkérem Muralovot, mutassa meg a vonatkozó helyet a Központi Bizottság Politikai Irodájának és a Központi Ellenőrző Bizottság Elnökségének e kérdéssel kapcsolatban kiadott okmányaiban. Muralov nem fogja megjelölni ezt a helyet, mert az nem létezik.

Hát akkor mivel vádoltuk és vádoljuk most is az ellenzéket?

Először azzal, hogy az ellenzék, szakadár politikát folytatva, pártellenes, illegális nyomdát szervezett.

Másodszor azzal, hogy az ellenzék e nyomda szervezése céljából blokkra lépett burzsoá intellektuelekkel, akiknek egyrésze közvetlen összeköttetésben állott ellenforradalmi összeesküvőkkel.

Harmadszor azzal, hogy amikor burzsoá intellektueleket vont be a munkájába és azokkal együtt konspirált a párt ellen, az ellenzék, akarata ellenére, anélkül hogy kívánta volna, az úgynevezett „harmadik erő” gyűrűjébe került.

Az ellenzéknek sokkal több bizalma volt ezekhez a burzsoá intellektuelekhez, mint saját pártjához. Különben nem követelte volna, hogy bocsássanak szabadon „mindenkit”, akit az illegális nyomda ügyével kapcsolatban letartóztattak, még Scserbakovot, Tverszkojt, Bolsakovot és másokat is, akikről kiderült, hogy összeköttetésben állottak ellenforradalmi elemekkel.

Az ellenzék pártellenes, illegális nyomdával akart rendelkezni; ezért igénybe vette burzsoá intellektuelek segítségét; ezeknek egyrésze pedig nyílt ellenforradalmárokkal állott összeköttetésben — íme, ilyen lánc jött létre, elvtársak. Az ellenzékhez, akarata ellenére, anélkül hogy kívánta volna, szovjetellenes elemek tapadtak, akik saját céljaikra igyekeztek kihasználni az ellenzék szakadár munkáját.

Ilymódon igazolódott, amit Lenin előre megmondott pártunk X. kongresszusán (lásd a X. kongresszusnak „A pártegységről” szóló határozatát), ahol azt mondotta, hogy a pártunkban folyó harchoz okvetlenül csatlakozni igyekszik majd a „harmadik erő”, vagyis a burzsoázia, hogy saját osztálycéljaira használja ki az ellenzék tevékenységét.

Azt mondják, hogy ellenforradalmi elemek, olykor, például a frontokon, befurakodnak a szovjet szervekbe is, anélkül hogy bármiféle összeköttetésben állnának az ellenzékkel. Ez igaz. De ilyen esetekben a szovjet szervek letartóztatják és főbelövik őket. És mit tett az ellenzék? Azt követelte, hogy bocsássák szabadon az illegális nyomdával kapcsolatban letartóztatott burzsoá intellektueleket, akik ellenforradalmi elemekkel álltak összeköttetésben. Ez a baj, elvtársak. Erre vezet az ellenzék szakadár tevékenysége. Ahelyett, hogy ezekre a veszélyekre gondolnának, ahelyett, hogy arra a szemétgödörre gondolnának, amelybe szándékosan bele akarnak esni, ehelyett az ellenzékiek szüntelenül rágalmazzák a pártot, minden erejükből dezorganizálni igyekeznek pártunkat, szakadást akarnak előidézni pártunkban.

Beszélnek egy volt Vrangel-tisztről, aki ellenforradalmi szervezetek felderítésében segít az államvédelmi hatóságnak, a GPU-nak. Az ellenzék magánkívül van és lármát csap azért, mert egy volt Vrangel-tiszt, akihez az ellenzék szövetségesei, ezek a Scserbakovok és Tverszkojok fordultak, a GPU ügynökének bizonyult. De miért rossz az, ha ez a volt Vrangel-tiszt segít a Szovjethatalomnak ellenforradalmi összeesküvések felderítésében? Ki vitathatja el a Szovjethatalomnak azt a jogát, hogy volt tiszteket megnyerjen azért, hogy felhasználja őket ellenforradalmi szervezetek felderítésére?

Scserbakov és Tverszkoj azonban ehhez a volt Vrangel-tiszthez nem mint a GPU ügynökéhez, hanem mint volt Vrangel-tiszthez fordultak, azért, hogy a párt ellen és a Szovjethatalom ellen használják fel. Erről van szó, és ez a baja ellenzékünknek. És amikor a GPU, ezen a nyomon haladva, egészen váratlanul a trockisták illegális, pártellenes nyomdájára bukkant, akkor kiderült, hogy Scserbakov, Tverszkoj és Bolsakov úrék, akik blokkot építenek ki az ellenzékkel, már blokkban vannak ellenforradalmárokkal, volt kolcsakista tisztekkel, Kosztrovval és Novikovval, amiről ma jelentést tett Menzsinszkij elvtárs.

Erről van szó, elvtársak, és ez a baja ellenzékünknek.

Az ellenzék szakadár munkája arra vezet, hogy az ellenzék összefog a burzsoá intellektuelekkel, a burzsoá intellektuelekkel való összefogás pedig megkönnyíti az ellenzék behálózását mindenféle ellenforradalmi elemekkel, — ez a keserű igazság.

V
Hogyan „készül” az ellenzék a kongresszusra

A következő kérdés: a kongresszus előkészítése. Zinovjev és Trockij itt nekihevülve azt állították, hogy mi megtorlásokkal készítjük elő a kongresszust. Furcsa, hogy „megtorlásokon” kívül semmi egyebet nem látnak. Hát a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság határozata a vitáról, amelyet több mint egy hónappal a kongresszus előtt hoztak, — mi ez, az önök véleménye szerint, ha nem a kongresszus előkészítése? És a véget nem érő viták a sejtekben és a többi pártszervezetekben, amelyek immár három-négy hónapja folynak? És a plénumon elhangzott beszédekkel és a hozott határozatokkal kapcsolatban valamennyi bel- és külpolitikai kérdés megvitatása az utóbbi fél év alatt, s különösen az utóbbi három-négy hónap alatt? Mindez talán nem azt jelenti, hogy a párt tömegeinek aktivitása fokozódott, hogy bevonjuk őket politikánk legfontosabb kérdéseinek megvitatásába, hogy a párt tömegeit előkészítjük a kongresszusra?

Ki tehet róla, ha a pártszervezetek nem támogatják az ellenzéket? Erről nyilván az ellenzék tehet, amelynek vonala a teljes csőd vonala, amelynek politikája az összes pártellenes elemekkel a párt és a Komintern ellen alkotott, még a renegát Maslowot és Souvarine-t is magában foglaló blokk politikája.

Zinovjev és Trockij nyilván úgy vélik, hogy a kongresszust illegális, pártellenes nyomdák szervezésével, illegális, pártellenes gyűlések szervezésével, pártunkat a világ imperialistáinál hazugul beáruló feljelentésekkel, pártunk dezorganizálásával és szakításával kell előkészíteni. Nem szorul bizonyításra, hogy ez meglehetősen furcsa értelmezése a pártkongresszus előkészítésének. És amikor a párt a bomlasztók és szakadárok ellen erélyes intézkedéseket tesz, beleértve a pártból való kizárást is, az ellenzék megtorlásokról kiabál.

Igen, a párt megtorló rendszabályokat alkalmaz és fog is alkalmazni a bomlasztók és szakadárok ellen, mert szakadást előidézni a pártban nem szabad semmilyen körülmények között, sem a kongresszus előtt, sem a kongresszus idején. Mert a párt öngyilkosságot követne el, ha az elrugaszkodott szakadároknak, a különböző Scserbakovok szövetségeseinek megengedné, hogy szétrombolják a pártot, csak azért, mert a kongresszusig mindössze egy hónap van hátra.

Lenin elvtárs nem az ellenzék módjára látta a dolgokat. Tudják, hogy 1921-ben Lenin azt indítványozta, hogy Sljapnyikovot zárják ki a Központi Bizottságból és a pártból, nem azért, mert pártellenes nyomdát szervezett, és nem azért, mert szövetségben volt burzsoá intellektuelekkel, hanem egyes-egyedül azért, mert Sljapnyikov a pártsejtben bírálni merte a Legfőbb Népgazdasági Tanács határozatait. Hasonlítsák most össze Lenin magatartását a pártnak az ellenzékkel szemben tanúsított mostani magatartásával, és meg fogják érteni, hogy nagyonis szabadjára engedtük a bomlasztókat és szakadárokat.

Önöknek tudniok kell, hogy 1917-ben az Októberi Felkelés előtt, Lenin többízben is indítványozta, hogy Kamenyevet és Zinovjevet zárják ki a pártból, egyesegyedül azért, mert a párt közzé nem tett határozatát bírálták egy félszocialista, félburzsoá újságban, a „Novaja Zsizny”-ben. Most pedig a Központi Bizottságnak és a Központi Ellenőrző Bizottságnak hány titkos határozatát hozza ellenzékünk nyilvánosságra Maslow berlini lapjának hasábjain, amely burzsoá, szovjetellenes, ellenforradalmi lap! És mi mindezt tűrjük, tűrjük vég nélkül, s ezzel módot adunk az ellenzéki szakadároknak pártunk szétrombolására. Ilyen szégyenletes helyzetbe juttatott bennünket az ellenzék! Ezt azonban, elvtársak, vég nélkül nem tűrhetjük. (Felkiáltások: „Úgy van!” Taps.)

Beszélnek a pártból kizárt, szovjetellenes munkát folytató bomlasztok letartóztatásáról. Igen, mi letartóztatjuk és ezután is le fogjuk tartóztatni őket, ha nem hagyják abba a párt és a Szovjethatalom elleni aknamunkájukat. (Felkiáltások: „Helyes! Helyes!”)

Azt mondják, hogy pártunk történelmében erre még nem volt példa. Ez nem igaz. És Mjasznyikov csoportja? És a „munkásigazság” csoportja? Ki ne tudná, hogy e csoportok tagjait Zinovjev, Trockij és Kamenyev határozott helyeslésével tartóztatták le? Miért lehetett letartóztatni a pártból kizárt bomlasztókat 3—4 évvel ezelőtt, és miért ne lehetne most is ezt tenni, amikor a trockista ellenzék egyes volt tagjai odáig mennek, hogy közvetlenül összefognak az ellenforradalmárokkal?

Önök hallották Menzsinszkij elvtárs jelentését. Ebben a jelentésben az áll, hogy bizonyos Sztyepanov (katona), a párt tagja, az ellenzék híve, közvetlen kapcsolatban áll ellenforradalmárokkal, Novikovval, Kosztrovval és másokkal, amit vallomásaiban maga Sztyepanov sem tagad. Mit tegyünk ezzel az alakkal, aki mindmáig ellenzéki? Összecsókoljuk vagy letartóztassuk? Mi csodálkozni való van azon, ha a GPU letartóztatja az ilyen alakokat? (Felkiáltások: „Helyes, nagyon helyes! ” Taps.)

Lenin azt mondotta, hogy teljesen tönkretehetjük a pártot, ha elnézők vagyunk a bomlasztók és szakadárok iránt. Ez tökéletesen igaz. Éppen ezért azt hiszem, itt az ideje, hogy ne legyünk többé elnézők az ellenzék vezetői iránt, itt az ideje, hogy levonjuk a következtetéseket, és Trockijt és Zinovjevet kizárjuk pártunk Központi Bizottságából. (Felkiáltások: „Helyes!”) Ez az az elemi következtetés, amelyre jutnunk kell, az az elemi, minimális rendszabály, amelyet foganatosítanunk kell azért, hogy megóvjuk a pártot a bomlasztok szakadár munkájától.

Ez év augusztusában, a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság legutóbbi plénumán, a plénum egyes tagjai szidtak engem, mert engedékeny voltam Trockijjal és Zinovjevvel szemben, mert lebeszéltem a plénumot arról, hogy Trockijt és Zinovjevet azonnal kizárja a Központi Bizottságból. (Közbeszólások: „Úgy van, most is szidjuk.”) Lehet, hogy akkor a kelleténél engedékenyebb voltam, és hibát követtem el, amikor mérsékeltebb vonalat ajánlottam Trockijjal és Zinovjevvel szemben. (Felkiáltások: „Úgy van!” Petrovszkij elvtárs: „Úgy van, mindig szidni fogjuk a rothadt «madzagért»!”) Most azonban, elvtársak, azok után, amit ez alatt a három hónap alatt átéltünk, az után, hogy az ellenzék megszegte azt az augusztus 8-i külön „nyilatkozatában” tett ígéretét, hogy felszámolja frakcióját, és így megintcsak becsapta a pártot, — mindezek után nincs többé helye engedékenységnek. Most ott kell lennünk azoknak az elvtársaknak az első soraiban, akik Trockijnak és Zinovjevnek a Központi Bizottságból való kizárását követelik. (Viharos taps. Felkiáltások: „Helyes! Helyes!” Közbeszólás: „Trockijt ki kell zárni a pártból.”) Ezt a kongresszusnak kell elhatároznia, elvtársak.

Amikor Trockijt és Zinovjevet kizárjuk a Központi Bizottságból, a XV. kongresszus elé kell terjesztenünk az ellenzék szakadár tevékenységére vonatkozó egész anyagot, amely nálunk felgyülemlett, és amelynek alapján a kongresszusnak módjában lesz a megfelelő határozatot meghozni.

VI
A leninizmustól a trockizmushoz

A következő kérdés. Zinovjev érdekes kérdést érintett, amikor arról beszélt, hogy a pártvonal az utóbbi két év alatt „hibás” volt és az ellenzék vonala „helyesnek” bizonyult. Erre, ha nagyon röviden is, szeretnék válaszolni, megvilágítva azt a kérdést, hogy miért mondott csődöt az ellenzék vonala és miért volt helyes pártunk politikája az utóbbi két év alatt. De már túlságosan visszaélek figyelmükkel, elvtársak. (Felkiáltások: „Halljuk, kérjük folytassa!” Elnök: „Nem ellenzik?” Felkiáltások: „Halljuk, halljuk!”)

Mi az ellenzék fő bűne, amely az ellenzék politikájának csődjét okozta? Az ellenzék fő bűne az, hogy megpróbálta, megpróbálja és még meg fogja próbálni, hogy a leninizmust trockizmusra fesse át és trockizmussal helyettesítse. Volt idő, amikor Kamenyev és Zinovjev védte a leninizmust Trockij merényleteivel szemben. Akkor Trockij sem volt olyan merész. Ez volt a helyzet akkor. Később azonban Zinovjev és Kamenyev, megijedve az újabb nehézségektől, átpártoltak Trockijhoz, Trockijjal együtt valamilyen rosszabb kiadású Augusztusi Blokkot alkottak, és ilymódon a trockizmus foglyaivá lettek. Itt is igazolódott Leninnek az a jóslata, hogy Zinovjev és Kamenyev októberi hibája nem „véletlenség”. Zinovjev és Kamenyev a leninizmusért folytatott harcról áttértek a trockizmusért folyó harc vonalára. Ez már egészen más helyzet. Tulajdonképpen ezzel magyarázható, hogy Trockij most merészebb lett.

Mi a mostani, Trockij vezetése alatt álló, egyesült blokk fő feladata? Az, hogy a pártot a lenini vágányokról lassacskán és apródonként átvezesse a trockizmus vágányára. Ez az ellenzék fő bűne. De a párt lenini párt akar maradni. Természetes, hogy a párt hátat fordított az ellenzéknek, és egyre magasabbra emeli a leninizmus zászlaját. Ez az oka annak, hogy a párt tegnapi vezetői most pártütők lettek.

Az ellenzék személyi okokkal, Sztálin durvaságával, Buharin és Rikov hajthatatlanságával stb. akarja „megmagyarázni” vereségét. Nagyon olcsó magyarázat! Ez kuruzslás, de nem magyarázat. Trockij 1904 óta harcol a leninizmus ellen. 1904-től az 1917-es februári forradalomig Trockij állandóan a mensevikek körül forgolódott, elkeseredett harcot folytatva Lenin pártja ellen. Ez idő alatt Trockij számos vereséget szenvedett Lenin pártjától. Miért? Talán ennek is Sztálin durvasága az oka? De Sztálin akkor még nem volt a Központi Bizottság titkára, akkor távol volt tőle a külföld, illegális harcot folytatott a cárizmus ellen, Lenin és Trockij harca pedig külföldön folyt, — mi köze lehet ehhez Sztálin durvaságának?

Az Októberi Forradalomtól 1922-ig terjedő időszakban Trockij, aki akkor már a bolsevikok pártjában volt, két „nagyszabású” kirohanást intézett Lenin és pártja ellen: 1918-ban — a breszti béke kérdésében, és 1921-ben — a szakszervezeti kérdésben. Mindkét kirohanás Trockij vereségével végződött. Miért? Talán ennek is Sztálin durvasága az oka? De Sztálin akkor még nem volt a Központi Bizottság titkára, közismert trockisták voltak akkor a titkárok, — mi köze lehet ehhez Sztálin durvaságának?

Ezután Trockij több újabb kirohanást intézett a párt ellen (1923-ban, 1924-ben, 1926-ban, 1927- ben), és minden egyes kirohanás Trockij újabb vereségével végződött.

Nem világos-e mindebből, hogy Trockij Lenin pártja ellen folytatott harcának messzeágazó, mély történelmi gyökerei vannak? Nem világos-e ebből, hogy a párt mostani harca a trockizmus ellen csak folytatása annak a harcnak, melyet a párt, élén Leninnel, 1904 óta folytatott?

Nem világos-e mindebből, hogy az egész ellenzéki vonal vereségének és csődjének fő oka az, hogy a trockisták a leninizmust trockizmussal próbálták felcserélni?

A mi pártunk forradalmi csaták viharában született és nőtt nagyra. Nem olyan párt, mely a békés fejlődés időszakában nőtt nagyra. Éppen ezért a mi pártunk tele van forradalmi hagyományokkal, és vezetőit nem fetisizálja. Egy időben Plehanov volt a pártban a legnépszerűbb ember. Sőt, ő volt a párt alapítója és az ő népszerűségével Trockij vagy Zinovjev népszerűsége össze sem mérhető. És ennek ellenére a párt mégis elfordult Plehanovtól, mihelyt Plehanov, letérve a marxizmus útjáról, az opportunizmus felé kezdett fordulni. Mi csodálkozni való van azon, ha olyan nem is olyan „nagy” emberek, mint Trockij és Zinovjev, utolsók lettek a pártban, mihelyt letértek a leninizmus útjáról?

De az ellenzék opportunista elfajulásának legvilágosabb mutatója, az ellenzék csődjének és bukásának legvilágosabb jele az, hogy a Szovjetunió Központi Végrehajtó Bizottságának Kiáltványa ellen szavazott. Az ellenzék ellenzi, hogy áttérjünk a hétórás munkanapra! Az ellenzék ellenzi a Szovjetunió Központi Végrehajtó Bizottságának Kiáltványát. A Szovjetunió egész munkásosztálya és a világ proletárjainak élenjáró része elragadtatással fogadja a Kiáltványt, egy szívvel-lélekkel üdvözli a hétórás munkanapra való áttérés gondolatát, — az ellenzék pedig a Kiáltvány ellen szavaz, és szavazatával a burzsoá és mensevik „kritikusok” közös kórusát erősíti, szavazatával a „Vorwarts” társaságához tartozó rágalmazókhoz csatlakozik.

Nem hittem volna, hogy az ellenzék képes ilyen gyalázatot hozni magára.

VII
Pártunk politikájának az utóbbi évek alatt elért néhány fontosabb eredményéről

Térjünk most rá arra a kérdésre, milyen volt pártunk vonala az utóbbi két év alatt, hogyan vált be ez a vonal, hogyan kell értékelnünk ezt a vonalat.

Zinovjev és Trockij azt mondotta, hogy pártunk vonala helytelennek bizonyult. Nézzük a tényeket. Vegyük szemügyre politikánk négy fő kérdését, és e kérdések szempontjából vizsgáljuk meg pártunknak az utóbbi két év alatt követett vonalát. Olyan döntő kérdésekre gondolok, mint a parasztság kérdése, az ipar és az ipar technikai átépítésének kérdése, a béke kérdése, és végül, a világ kommunista elemei növekedésének kérdése.

A parasztság kérdése. Mi volt a helyzet nálunk két-három évvel ezelőtt? Tudják, hogy a falun akkoriban súlyos volt a helyzet. Nem mindig ismerték el járási végrehajtóbizottsági elnökeinket, és általában falusi funkcionáriusainkat, és gyakran terrorcselekedeteket követtek el ellenük. A parasztlevelezőket megkéselték. Helyenként, különösen a határvidékeken, banditák garázdálkodtak. Sőt Grúziában még felkelések is voltak. Természetes, hogy a kulák ilyen körülmények között erőre kapott, a középparaszt a kulák köré sorakozott, a szegényparasztság pedig szétforgácsolódott. Különösen súlyos hatással volt az ország helyzetére az a tény, hogy a falu termelőerői rendkívül lassú ütemben növekedtek, a szántóföldek egy részét egyáltalán nem művelték meg, a vetésterület a háborúelőtti területnek mintegy 70—75 százaléka volt. Ez volt a helyzet a párt XIV. konferenciáját megelőző időszakban.

A XIV. konferencián a párt egy sor intézkedést határozott el a középparasztnak tett bizonyos engedményeket illetően, melyekkel azt akarta elérni, hogy gyorsabb ütemben fejlődjön a paraszti gazdaság, növekedjen a mezőgazdasági élelmicikkek és nyersanyagok termelése, hogy tartós szövetség jöjjön létre a középparaszttal és meggyorsuljon a kulákság elszigetelése. Pártunk XIV. kongresszusán az ellenzék, élén Zinovjevvel és Kamenyevvel, megpróbálta elgáncsolni a pártnak ezt a politikáját, amikor lényegében azt javasolta, hogy helyettesítsük a kulákság kisajátításának politikájával, a szegényparasztbizottságok felújításának politikájával. Ez a politika — lényegében — a falusi polgárháború felújításának politikája volt. A párt visszaverte az ellenzéknek ezt a rohamát, megerősítette a XIV. konferencia határozatait, jóváhagyta a falusi Szovjetek felélénkítésének politikáját, és a szocialista építés legfontosabb jelszavául kiadta az iparosítás jelszavát. A párt szilárdan a középparaszttal való tartós szövetségnek és a kulákság elszigetelésének politikáját folytatta.

Milyen eredményt ért el ezzel a párt?

Elérte azt, hogy a falu lecsillapodott, a parasztság zöméhez fűződő viszonyunk megjavult, létrejöttek azok a feltételek, melyek a szegényparasztságnak önálló politikai erővé való megszervezéséhez szükségesek, a kulákság még jobban elszigetelődött, és az állami és szövetkezeti szervek fokozatosan átkarolják a parasztság millióinak egyéni gazdaságait.

És mit jelent a falu lecsillapodása? Ez a szocializmus építésének egyik alapvető feltétele. Nem lehet szocializmust építeni, ha a parasztok körében banditizmus van és felkelések fordulnak elő. Ma ott tartunk, hogy a vetésterületünk csaknem annyi, mint a háború előtt volt (95%), a falu lecsillapodott, szövetségben vagyunk a középparaszttal, a szegényparasztság többé-kevésbé szervezett, a falusi Szovjetek erőre kaptak, a proletariátusnak és pártjának tekintélye a falun megnőtt.

Ilymódon megteremtettük azokat a feltételeket, amelyek lehetővé teszik, hogy eredményesebben folytassuk a falusi kapitalista elemek elleni támadást és biztosítsuk a szocializmus további sikeres építését országunkban.

Ezek az utóbbi két év alatt folytatott falusi pártpolitikánk eredményei.

Így tehát pártunk politikája a proletariátus és a parasztság kölcsönös viszonyának alapvető kérdésében helyesnek bizonyult.

Az ipar kérdése. A történelem arról tanúskodik, hogy eddig a világ egyetlen fiatal állama sem tudta kifejleszteni iparát, különösen nehéziparát, külföldi segítség, külföldi kölcsönök nélkül, vagy idegen országok, gyarmatok stb. kirablása nélkül. Ez a kapitalista iparosítás szokásos útja. Anglia a múltban úgy fejlesztette ki iparát, hogy évszázadokon át leszedte a tejfelt minden országról, minden gyarmatról, és amit így összerabolt, saját iparába fektette. Németország az utóbbi időben azért indult fejlődésnek, mert Amerikától többmilliárd rubelra rúgó kölcsönt kapott.

Mi azonban nem haladhatunk egyik ilyen úton sem. A mi politikánkkal a gyarmati rablás teljesen összeférhetetlen. Kölcsönöket pedig nem adnak nekünk. Nincs más utunk azon az egyetlen úton kívül, amelyet Lenin mutatott: belső felhalmozás alapján kell iparunkat fejleszteni, technikailag átépíteni. Az ellenzék folyvást azt károgta, hogy a belső felhalmozás nem lesz elegendő iparunk új technikai felszerelésére. Már 1926 áprilisában, a Központi Bizottság plénumán, azt állította az ellenzék, hogy belső felhalmozásunk nem lesz elegendő arra, hogy előrelendítsük iparunk technikai átépítését. Az ellenzék akkor azt jósolta, hogy egyik kudarc a másikat fogja majd követni. Ezzel szemben a valóság az, hogy ez alatt a két év alatt sikerült előrelendíteni iparunk technikai átépítésének ügyét. Tény, hogy két év alatt iparunkba több mint két milliárd rubelt tudtunk beruházni. Tény, hogy ezek a beruházások elegendők voltak ahhoz, hogy még eredményesebben folytassuk iparunk technikai átépítését és az ország iparosítását. Mi elértük azt, amit még a világ egyetlen állama sem ért el: talpra állítottuk iparunkat, megkezdtük iparunk technikai átépítését, és ezt az ügyet saját felhalmozásunkból lendítettük előre.

Ezek politikánk eredményei iparunk átépítésének terén.

Csak a vakok tagadhatják azt a tényt, hogy pártunk politikája e téren helyesnek bizonyult.

A külpolitika kérdése. Külpolitikánk célja, a burzsoá államokhoz való diplomáciai viszonyunk szempontjából, a béke fenntartása. Mit értünk el ezen a téren? Elértük azt, hogy megvédtük, rosszul-e, vagy jól, de mégiscsak megvédtük a békét. Elértük azt, hogy a kapitalista környezet ellenére a kapitalista kormányok ellenséges aknamunkája ellenére, a pekingi, londoni, párizsi provokációs támadások ellenére, — mindennek ellenére nem engedtük magunkat provokáltatni és meg tudtuk védeni a béke ügyét.

Nem keveredtünk háborúba, Zinovjev és mások többszöri jövendölése ellenére sem, — ez döntő tény, amellyel szemben semmit sem jelentenek ellenzékünk hisztériás kitörései. Ez pedig fontos nekünk, mert csak békés viszonyok között vihetjük a kívánt gyorsasággal előbbre a szocializmus építését országunkban. Pedig hányszor jósolgattak nálunk háborút! Zinovjev azt jósolta, hogy a háború ez év tavaszán kitör. Azután azt jósolta, hogy a háború valószínűleg ez év őszén kezdődik. Pedig mostmár küszöbön a tél — és mégsincs háború.

Ezek békepolitikánk eredményei.

Ezeket az eredményeket csak a vakok nem látják.

Végül a negyedik kérdés, — a világ kommunista erőinek kérdése. Csak a vakok tagadhatják, hogy a kommunista pártok az egész világon, Kínától Amerikáig, Angliától Németországig, mindenütt növekednek. Csak a vakok tagadhatják, hogy a kapitalizmus válságának elemei nem csökkennek, hanem gyarapodnak. Csak a vakok tagadhatják, hogy országunk szocialista építésének fejlődése, országunk belpolitikájának sikerei az egyik legfőbb oka annak, hogy a kommunista mozgalom az egész világon nő. Csak a vakok tagadhatják, hogy a Kommunista Internacionále befolyása és tekintélye rohamosan, nő a világ minden országában.

Ezek voltak pártunk vonalának az utóbbi két év alatt elért eredményei a bel- és külpolitika négy fő kérdésében.

És mit jelent az, hogy pártunk politikája helyes volt? Ez, minden egyeben kívül, csak egyet jelenthet: ellenzékünk politikájának teljes csődjét.

VIII
Vissza Akszelrodhoz

Ez mind rendben van, — mondhatják nekünk. Az ellenzék vonala helytelen és pártellenes. Az ellenzék magatartása nem minősíthető másnak, mint pártszakító magatartásnak. Zinovjev és Trockij kizárása tehát természetes kiút az adott helyzetből. Mindez rendben van.

De volt idő, amikor mi valamennyien azt mondottuk, hogy az ellenzék vezéreit benn kell hagyni a Központi Bizottságban, hogy nem kell eltávolítani őket. Miért változtattuk meg most álláspontunkat? Mivel magyarázható ez a fordulat? És van-e itt egyáltalán fordulat?

Igen, van. Mivel magyarázható ez? Ez az ellenzék vezérei elvi vonalának és szervezeti „sémájának” gyökeres megváltoztatásával magyarázható. Megváltoztak az ellenzék vezérei, és elsősorban Trockij, mégpedig hátrányukra változtak meg. Természetes, hogy meg kellett változnia a párt politikájának is ezekkel az ellenzékiekkel szemben.

Nézzünk meg például egy olyan fontos elvi kérdést, mint pártunk elfajulásának kérdése. Mit jelent az, hogy pártunk elfajul? Azt, hogy a Szovjetunióban nincsen proletárdiktatúra. Mi volt e téren Trockij álláspontja, mondjuk három évvel ezelőtt? Tudják, hogy a liberálisok és mensevikek, a szmenovehisták és mindenféle renegátok akkor azt hajtogatták, hogy pártunk elfajulása elkerülhetetlen. Tudják, hogy akkor a francia forradalom történelméből vett példákra hivatkoztak, és azt állították, hogy a bolsevikoknak ugyanúgy el kell bukniok, mint ahogy annak idején elbuktak a francia jakobinusok. Tudják, hogy akkor az összes mensevikek és szmenovehisták főleg a francia forradalomból vett történelmi analógiákkal (a jakobinusok bukásával) érveltek és most is azokkal érvelnek országunk proletárdiktatúrájának fenntartása ellen, és az ellen, hogy országunkban a szocializmus építése lehetséges.

Mi volt a véleménye Trockijnak erről a kérdésről mintegy három évvel ezelőtt? Trockij akkor feltétlenül elítélte az ilyen analógiákat. „Új irány” (1924) című brosúrájában akkor ezt írta:

„A francia forradalomból vett történelmi analógiák (a jakobinusok bukása!), amelyekből a liberalizmus és mensevizmus minden reményét és vigaszát meríti, felületesek és helytelenek (lásd „Új irány”, 33. old.).

Világos és félreérthetetlen! Azt hiszem, nehéz volna bárkinek is határozottabban és félreérthetetlenebbül kifejeznie magát. Helyes-e Trockij megállapítása a francia forradalomból vett történelmi analógiákról, amelyeket mindenféle szmenovehista és mensevik fokozott buzgalommal rángat elő? Feltétlenül helyes.

És most? Fenntartja-e Trockij most is ezt a nézetét? Sajnos, nem. Sőt ellenkezőleg. Ez alatt a három év alatt Trockijnak sikerült a „mensevizmus” és „liberalizmus” irányában fejlődnie. Most ő maga állítja azt, hogy a francia forradalomból vett történelmi analógiákra való hivatkozás nem a mensevizmus, hanem az „igazi”, „valódi” „leninizmus” jele. Olvasták-e önök a Központi Ellenőrző Bizottság Elnöksége ez év júliusi ülésének gyorsírói jegyzőkönyvét? Ha olvasták, akkor nem lesz nehéz megérteniök, hogy Trockij pártunk ellen folytatott mostani harcában azokra a mensevik elméletekre támaszkodik, amelyek azt hirdetik, hogy pártunk elfajul, s hogy elfajulása olyan típusú, mint a jakobinusok katasztrófája a francia forradalom időszakában. Most a „termidorról” való fecsegés Trockij szemében a jó modor jele.

A trockizmustól a „mensevizmushoz” és „liberalizmushoz” az elfajulás fontos kérdésében, — ez a trockisták útja az utóbbi három év alatt.

Megváltoztak a trockisták. Meg kellett változnia a párt politikájának is a trockistákkal szemben.

Nézzünk most meg egy olyan nem kevésbé fontos kérdést, mint a szervezeti kérdés, — a pártfegyelem kérdését, azt a kérdést, hogy a kisebbség köteles-e1 alárendelni magát a többségnek, annak a szerepnek kérdését, amelyet a párt vasfegyelme tölt be a proletárdiktatúra megszilárdításában. Mindenki tudja, hogy pártunk vasfegyelme egyik alapfeltétele annak, hogy országunkban fenntartsuk a proletariátus diktatúráját és sikeresen építsük a szocializmust. Köztudomású, hogy minden ország mensevikjei elsősorban pártunk vasfegyelmét igyekszenek aláásni. Volt idő, amikor Trockij megértette és értékelte azt, hogy pártunkban vasfegyelem van. Pártunk és Trockij nézeteltérései tulajdonképpen sohasem szűntek meg. De Trockij és a trockisták mégis alá tudták vetni magukat pártunk határozatainak. Mindenki tudja, hogy Trockij többízben kijelentette, bármilyen legyen is a párt, ő mindig kész „vigyázban állni”, ha a párt kötelezi. És meg kell mondanunk, hogy a trockistáknak gyakran sikerült is megőrizniük lojalitásukat a párt és vezető szervei irányában.

És most? Mondhatjuk-e, hogy a trockisták, a mostani ellenzékiek, készek alávetni magukat a párt határozatainak, készek vigyázban állni stb.? Nem, ezt most már nem mondhatjuk. Az után, hogy kétszer megszegték saját ígéretüket és nem vetették alá magukat a párt határozatainak, az után, hogy kétszer becsapták a pártot, az után, hogy burzsoá intellektuelekkel együtt illegális nyomdákat szerveztek, az után, hogy Zinovjev és Trockij erről a szószékről többízben kijelentették, hogy megszegik és a jövőben is meg fogják szegni pártunk fegyelmét, — mindezek után aligha akad egyetlen ember is pártunkban, aki hinni merné, hogy az ellenzék vezérei készek vigyázban állni a párt előtt. Az ellenzék most új vágányokra tér át, a pártszakadás vágányára, egy új párt alakításának vágányára. Az ellenzékiek körében most nem Lenin „Egy lépés előre, két lépés hátra” című bolsevik brosúrája a legnépszerűbb brosúra, hanem Trockijnak „Politikai feladataink” című régi (1904-ben kiadott) mensevik brosúrája, mely a leninizmus szervezeti elvei ellen, Lenin „Egy lépés előre, két lépés hátra” című brosúrája ellen irányul.

Tudják, hogy Trockij e régi brosúrájának a lényege az, hogy tagadja a párt és a pártfegyelem lenini felfogását. Ebben a brosúrában Trockij következetesen „Maximilien Leninnek” nevezi Lenint, arra célozva, hogy Lenin, ugyanúgy mint Maximilien Robespierre, egyéni diktatúrára törekszik. Ebben a brosúrájában Trockij egyenest azt mondja, hogy a pártfegyelemnek csak annyiban kell engedelmeskedni, amennyiben a párt határozatai nem ellenkeznek azok kívánságaival és nézeteivel, akiknek alá kell vetniök magukat a pártnak. Ez színtiszta mensevik szervezeti elv. Ez a brosúra többek közt azért is érdekes, mert Trockij a mensevik Pavel Akszelrodnak ajánlja. Az ajánlás így szól: „Drága tanítómnak, Pavel Boriszovics Akszelrodnak.” (Derültség. Felkiáltások: „Igazi mensevik!”)

A párt iránti lojalitástól a pártszakítás politikájához, Lenin „Egy lépés előre, két lépés hátra” című brosúrájától Trockij „Politikai feladataink” című brosúrájához, Lenintől Akszelrodhoz, — ez ellenzékünk szervezeti útja.

Megváltoztak a trockisták. Meg kellett változnia a párt szervezeti politikájának is a trockista ellenzékkel szemben.

Nos, — fel is út, le is út, mehetnek „Pavel Boriszovics Akszelrodhoz, a drága tanítóhoz”! Fel is út, le is út! Csak igyekezzen, igen tisztelt Trockij, mert „Pavel Boriszovics” elaggott, hamarosan meghalhat, és ön esetleg már nem találja életben a „tanítót”. (Hosszantartó taps.)

„Pravda” 251. sz.
1927. november 2.

(idézet: – Sztálin Művei 10. kötet – című könyvből)

SaLa