Írta: J. V. Sztálin

Beszélgetés az első amerikai munkásküldöttséggel

1927. szeptember 9

I
A küldöttek kérdései és Sztálin elvtárs válaszai

1. KÉRDÉS. Milyen új elveket adott hozzá gyakorlatilag Lenin és a kommunista párt a marxizmushoz? Helyes lenne-e azt mondani, hogy Lenin az „alkotó forradalomban” hitt, Marx viszont inkább arra hajlott, hogy bevárja a gazdasági erők fejlődésének csúcspontra jutását?

VÁLASZ. Azt hiszem, Lenin nem „adott hozzá” a marxizmushoz semmilyen „új elvet”, mint ahogy Lenin a marxizmus egyetlen „régi” elvét sem törölte el. Lenin Marx és Engels leghűségesebb és legkövetkezetesebb tanítványa volt és marad, aki teljes egészében a marxizmus elveire támaszkodott.

Lenin azonban Marx—Engels tanításának nem csupán végrehajtója volt. Lenin egyúttal Marx és Engels tanításának folytatója is volt.

Mit jelent ez?

Ez azt jelenti, hogy Lenin továbbfejlesztette Marx és Engels tanítását a fejlődés új feltételeinek megfelelően, a kapitalizmus új szakaszának megfelelően, az imperializmusnak megfelelően. Ez azt jelenti, hogy Lenin, amikor Marx tanítását az osztályharc új viszonyai között továbbfejlesztette, ahhoz képest, amit Marx és Engels adott, ahhoz képest, amit az imperializmuselőtti kapitalizmus időszakában bárki is adhatott, valami újjal gazdagította a marxizmus közös kincsesházát, s emellett az az új, amivel Lenin a marxizmus kincsesházát gazdagította, teljes egészében a Marx és Engels által megadott elveken alapszik.

Éppen ebben az értelemben beszélnek nálunk a leninizmusról mint az imperializmus és a proletárforradalmak korszakának marxizmusáról.

Íme néhány kérdés, amelyek terén Lenin, Marx tanítását továbbfejlesztve, újat adott.

Először, a monopolkapitalizmusnak, az imperializmusnak mint a kapitalizmus új szakaszának kérdése.

Marx és Engels a „Tőké”-ben a kapitalizmus alapjainak elemzését adták. De Marx és Engels a monopóliumelőtti kapitalizmus uralmának időszakában éltek, amikor a kapitalizmus simán fejlődött és „békésen” terjedt ki az egész földkerekségre.

Ez a régi szakasz a XIX. század végén és a XX. század elején befejeződött, amikor Marx és Engels már nem voltak az élők sorában. Érthető, hogy Marxnak és Engelsnek csak sejtelmei lehettek a kapitalizmus új fejlődési feltételeiről, amelyek a kapitalizmusnak a régi szakaszt felváltó új szakaszával kapcsolatban következtek be, kapcsolatban a fejlődés imperialista, monopolista szakaszával, amikor a kapitalizmus sima fejlődését a kapitalizmus ugrásszerű, katasztrófákkal járó fejlődése váltotta fel, amikor a kapitalizmus fejlődésének egyenlőtlensége és a kapitalizmus ellentmondásai különös erővel nyilvánultak meg, amikor a felvevő- és a tőkekiviteli piacokért a fejlődés rendkívüli egyenlőtlenségének viszonyai között folyó harc elkerülhetetlenné tette a világ és az érdekszférák időnkénti újrafelosztásáért viselt időnkénti imperialista háborúkat.

Lenin érdeme és, következésképpen, új Leninnél itt az, hogy a „Tőke” alaptételeire támaszkodva, megalapozott marxista elemzését adta az imperializmusnak mint a kapitalizmus utolsó szakaszának, felfedve az imperializmus fekélyeit és elkerülhetetlen pusztulásának feltételeit. Ennek az elemzésnek az alapján keletkezett Lenin ismert tétele arról, hogy az imperializmus viszonyai között a szocializmus győzelme egyes, egymagukban vett, kapitalista országokban lehetséges.

Másodszor, a proletárdiktatúra kérdése.

A proletárdiktatúrának mint a proletariátus politikai uralmának s mint a tőkés hatalom erőszakos megdöntése módszerének alapeszméjét Marx és Engels adták.

E téren új Leninnél az, hogy

a) felfedezte a Szovjethatalmat mint a proletárdiktatúra legjobb államformáját, felhasználva erre a Párizsi Kommün és az orosz forradalom tapasztalatát;

b) a proletariátus szövetségeseinek problémája szemszögéből felbontotta a proletárdiktatúra képletében levő zárójeleket azzal, hogy a proletárdiktatúrát úgy határozta meg, hogy az a proletariátus — a vezető — és a nem-proletár osztályok (parasztság stb.) kizsákmányolt tömegei — a vezetettek — osztályszövetségének különleges formája;

c) különös erővel hangsúlyozta azt a tényt, hogy a proletárdiktatúra az osztálytársadalomban a demokrácia legmagasabb típusa, a proletár demokrácia formája, amely a többség (a kizsákmányoltak) érdekeit fejezi ki, a kapitalista demokráciával ellentétben, amely a kisebbség (a kizsákmányolok) érdekeinek kifejezője.

Harmadszor, a szocializmus sikeres építésének formáira és módjaira vonatkozó kérdés a proletárdiktatúra időszakában, a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet időszakában, egy olyan országban, melyet kapitalista államok vesznek körül.

Marx és Engels a proletárdiktatúra időszakát többé-kevésbé hosszú, forradalmi összecsapásokkal és polgárháborúkkal teli időszaknak tekintették, amelynek folyamán a hatalmon levő proletariátus olyan gazdasági, politikai, kulturális és szervezeti jellegű rendszabályokat foganatosít, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a régi kapitalista társadalom helyébe megteremtse az új, szocialista társadalmat, az osztálynélküli társadalmat, az államnélküli társadalmat. Lenin teljesen Marx és Engels ezen alaptételeinek talaján állt.

E téren új Leninnél az, hogy:

a) megindokolta a teljes szocialista társadalom felépítésének lehetőségét a proletárdiktatúrának imperialista államoktól körülvett országában, feltéve, hogy ezt az országot a környező kapitalista államok katonai beavatkozása nem fojtja meg;

b) kijelölte a gazdasági politikának azokat a konkrét útjait („új gazdasági politika”), amelyek segítségével a gazdasági parancsnoki magaslatokat (az ipart, a földet, a közlekedést, a bankokat stb.) kezében tartó proletariátus összekapcsolja a szocializált ipart a mezőgazdasággal („az ipar és a parasztgazdaság összefogása”) és ilymódon az egész népgazdaságot a szocializmushoz vezeti;

c) kijelölte azokat a konkrét utakat, amelyeken a parasztság zöme fokozatosan elvezethető és bevonható a szocialista építés medrébe a szövetkezetek segítségével, amelyek a proletárdiktatúra kezében hatalmas eszközök a kisparasztgazdaság átalakítására és a parasztság zömének a szocializmus szellemében való átnevelésére.

Negyedszer, a proletariátus hegemóniájának kérdése a forradalomban, minden népi forradalomban, a cárizmus elleni forradalomban éppúgy, mint a kapitalizmus elleni forradalomban.

Marx és Engels alapjában felvázolták a proletariátus hegemóniájának eszméjét. E téren új Leninnél az, hogy ezt a vázlatot továbbfejlesztette és kiszélesítette a proletariátus hegemóniájának harmonikus rendszerévé, annak harmonikus rendszerévé, ahogyan a proletariátus a város és a falu dolgozó tömegeit vezeti nemcsak a cárizmus és a kapitalizmus megdöntése művében, hanem a proletariátus diktatúrája alatt a szocializmus építése művében is.

Ismeretes, hogy a proletariátus hegemóniájának eszméjét mesteri módon alkalmazták Oroszországban, ami Leninnek és pártjának köszönhető. Egyebek közt ezzel magyarázható az a tény, hogy az oroszországi forradalom a proletárhatalom megteremtésére vezetett.

Azelőtt rendszerint úgy történt, hogy a forradalom idején a munkások verekedtek a barikádokon, ők ontották vérüket, ők döntötték meg a régit, a hatalom azonban a burzsoák kezébe került, akik aztán elnyomták és kizsákmányolták a munkásokat. Így történt Angliában és Franciaországban. Így történt Németországban. Nálunk, Oroszországban, a dolog más fordulatot vett. Nálunk a munkásság nemcsak ütőereje volt a forradalomnak. Az orosz proletariátus, mint a forradalom ütőereje, egyszersmind arra is törekedett, hogy ő legyen a város és a falu kizsákmányolt tömegeinek hegemónjává, politikai vezetőjévé, aki ezeket a tömegeket maga köré tömöríti, a burzsoáziától elszakítja, a burzsoáziát politikailag elszigeteli. Az orosz proletariátus, mint a kizsákmányolt tömegek hegemónja, állandóan azért küzdött, hogy kezébe vegye a hatalmat, és azt a saját érdekében, a burzsoázia ellen, a kapitalizmus ellen használja fel. Voltaképpen ez a magyarázata annak, hogy az oroszországi forradalom mindegyik hatalmas kitörése — 1905 októberében éppúgy, mint 1917 februárjában — a színtérre hozta a Munkásküldöttek Szovjetjeit, mint a burzsoázia elnyomására hivatott új hatalmi apparátus csíráját — szemben a burzsoá parlamenttel, mint a proletariátus elnyomására hivatott régi hatalmi apparátussal.

Kétízben kísérelte meg nálunk a burzsoázia, hogy a burzsoá parlamentet helyreállítsa és a Szovjeteknek véget vessen: 1917 szeptemberében, az Előparlament idején, még mielőtt a bolsevikok megragadták a hatalmat, és 1918 januárjában, az Alkotmányozó Gyűlés idején, miután a proletariátus már megragadta a hatalmat, — és mindkét alkalommal vereséget szenvedett. Miért? Azért, mert a burzsoázia politikailag már el volt szigetelve, a dolgozók milliós tömegei a proletariátust tekintették a forradalom egyetlen vezérének, a Szovjeteket pedig a tömegek már kipróbálták és kitapasztalták mint saját munkáshatalmukat, amelyet a burzsoá parlamenttel felcserélni öngyilkosság lett volna a proletariátus részéről. Nincs tehát mit csodálkozni azon, hogy a burzsoá parlamentarizmus nálunk nem vert gyökeret. Ezért vezetett a forradalom Oroszországban a proletárhatalom megteremtésére.

Ezek az eredményei annak, hogy megvalósult a proletariátus hegemóniájának — a forradalomban való hegemóniájának — lenini rendszere.

Ötödször, a nemzeti-gyarmati kérdés.

Marx és Engels, elemezve annak idején az írországi, indiai, kínai, középeurópai, lengyelországi, magyarországi eseményeket, megadták az alapvető, kiindulópontul szolgáló eszméket a nemzeti-gyarmati kérdésben. Lenin ezekre az eszmékre támaszkodott munkáiban.

Ezen a téren Leninnél új az, hogy:

a) ezeket az eszméket összefoglalta az imperializmus korszakának nemzeti-gyarmati forradalmaira vonatkozó nézetek harmonikus rendszerévé;

b) a nemzeti-gyarmati kérdést egybekapcsolta az imperializmus megdöntésének kérdésével;

c) a nemzeti-gyarmati kérdést a nemzetközi proletárforradalom általános kérdése alkatrészének nyilvánította.

Végül, a proletariátus pártjának kérdése.

Marx és Engels megadták az alapvető vázlatot a pártról, mint a proletariátus élcsapatáról, amely nélkül (t. i. a párt nélkül) a proletariátus nem vívhatja ki szabadságát, vagyis sem a hatalmat nem hódíthatja meg, sem a kapitalista társadalmat nem alakíthatja át.

E téren új Leninnél az, hogy ezt a vázlatot továbbfejlesztette azoknak az új feltételeknek megfelelően, amelyek között a proletariátus harca az imperializmus időszakában folyik és kimutatta, hogy:

a) a proletariátus más szervezeti formáihoz (szakszervezetekhez, szövetkezetekhez, államszervezethez) viszonyítva a párt a proletariátus osztályszervezetének legmagasabb formája, és az a hivatása, hogy a többi proletár szervezet munkáját általánosítsa és irányítsa;

b) a proletárdiktatúrát csak a párt útján, mint e diktatúra irányító ereje útján lehet megvalósítani;

c) a proletárdiktatúra csak abban az esetben lehet teljes, ha azt egyetlen párt, a kommunisták pártja vezeti, amely nem osztja meg és nem is oszthatja meg a vezetést más pártokkal;

d) a párt vasfegyelme nélkül nem valósíthatók meg a proletárdiktatúra feladatai: a kizsákmányolok elnyomása és az osztálytársadalomnak szocialista társadalommá való átalakítása.

Íme, ez alapjában véve az az új, amit Lenin műveiben adott, konkretizálva és továbbfejlesztve Marx tanítását azoknak az új feltételeknek megfelelően, amelyek között a proletariátus harca az imperializmus időszakában folyik.

Éppen ezért mondják nálunk, hogy a leninizmus az imperializmus és a proletárforradalmak korszakának marxizmusa.

Ebből látható, hogy a leninizmust nem szabad elválasztani a marxizmustól és még kevésbé szabad szembeállítani a marxizmussal.

A küldöttség kérdésében továbbá ez is benne van:

„Helyes lenne-e azt mondani, hogy Lenin az «alkotó forradalomban» hitt, Marx viszont inkább arra hajlott, hogy bevárja a gazdasági erők fejlődésének csúcspontra jutását?”

Azt hiszem, egészen helytelen lenne ezt mondani. Azt hiszem, minden népforradalom, ha igazi népforradalom, alkotó forradalom, mert összetöri a régi rendet, és újat alkot, épít.

Természetesen az olyan — engedelemmel szólva — „forradalmakban”, amilyenek elmaradt országokban olykor előfordulnak olyanformán, hogy egyik törzs a másik ellen „felkelősdit” játszik, nincs semmilyen alkotó elem. De az ilyen „felkelősdit” a marxisták sohasem tekintették forradalomnak. Nyilván nem ilyen „felkelésekről” van szó, hanem a néptömegek forradalmáról, amely az elnyomott osztályokat talpraállítja az elnyomó osztályok ellen. Az ilyen forradalomnak pedig feltétlenül alkotó forradalomnak kell lennie. Marx és Lenin éppen az ilyen forradalomért szálltak síkra — és csakis az ilyenért. Magától értetődik, hogy az ilyen forradalom nem jöhet létre bármilyen viszonyok között, hogy csak bizonyos kedvező gazdasági és politikai feltételek között robbanhat ki.

2. KÉRDÉS. Mondhatjuk-e, hogy a kommunista párt ellenőrzi a kormányt?

VÁLASZ. Ez attól függ, hogy mit értünk ellenőrzésen. A kapitalista országokban kissé sajátságosan értelmezik az ellenőrzést. Tudom, hogy számos kapitalista kormány a legnagyobb bankok ellenőrzése alatt áll, noha ott „demokratikus” parlamentek vannak. A parlamentek azt állítják, hogy igenis ők ellenőrzik a kormányokat. Valójában pedig a kormányok összetételét a legnagyobb pénzügyi konzorciumok határozzák meg, és ők ellenőrzik a kormányok tevékenységét. Ki ne tudná, hogy egyetlen olyan kapitalista „hatalom” sincsen, amelyben kormányt lehetne alakítani a nagy fináncmágnások akarata ellenére: csak pénzügyi nyomást kell gyakorolniok, — és a miniszterek repülnek állásaikból, mintha ott se lettek volna. Ez azt jelenti, hogy a bankok valóban ellenőrzik a kormányokat, a parlamentek ellenőrzése viszont csak látszólagos.

Ha ilyen ellenőrzésről van szó, akkor ki kell jelentenem, hogy nálunk elképzelhetetlen és teljesen ki van zárva, hogy pénzeszsákok ellenőrizzék a kormányt, s ez már azért sem lehetséges, mert a bankokat nálunk már régen államosították, a pénzeszsákokat pedig kiebrudalták a Szovjetunióból.

A küldöttség alkalmasint nem is a pártellenőrzésről kívánt felvilágosítást kapni, hanem azt akarta kérdezni, hogy a párt vezeti-e a kormányt? Ha a küldöttség ezt akarta kérdezni, akkor azt felelem: igen, nálunk a párt vezeti a kormányt. És ezt a vezetést azért sikerül megvalósítania, mert a párt a munkások és általában a dolgozók többségének bizalmát bírja és e többség nevében a pártnak joga van a kormányszerveket vezetni.

Miben nyilvánul meg az, hogy a Szovjetunió munkáspártja, a Szovjetunió kommunista pártja vezeti a kormányt?

Mindenekelőtt abban, hogy a kommunista párt országunk legfőbb állami tisztségeire a Szovjetek és Szovjetkongresszusok útján igyekszik saját jelöltjeit, a proletariátus ügyének élő legjobb funkcionáriusait megválasztatni, akik készek szívvel-lélekkel szolgálni a proletariátust. És ez az esetek óriási többségében sikerül is neki, mert a munkások és parasztok bíznak a pártban. Nem véletlenség, hogy nálunk a hatalmi szervek vezetői kommunisták, hogy ezeknek a vezetőknek óriási tekintélyük van az országban.

Másodszor abban, hogy a párt felülvizsgálja a kormányzati szervek munkáját, a hatalmi szervek munkáját, kijavítja hibáikat és fogyatékosságaikat, amelyek elkerülhetetlenek, segíti őket a kormányhatározatok végrehajtásában és igyekszik biztosítani számukra a tömegek támogatását, s emellett ezek a szervek egyetlen fontos határozatot sem hoznak a párt megfelelő útmutatásai nélkül.

Harmadszor abban, hogy a különböző hatalmi szervek munkatervének kidolgozásához, akár az ipar és a mezőgazdaság, akár a kereskedelem és a kulturális építés munkatervéről van szó, a párt általános vezető útmutatásokat ad, amelyek e szervek munkájának jellegét és irányát a tervek érvényessége idejére meghatározzák.

A burzsoá sajtó rendszerint „csodálkozik” azon, hogy a párt így „beavatkozik” az állam ügyeibe. Ez a „csodálkozás” azonban merő képmutatás. Ismeretes, hogy a kapitalista országokban a burzsoá pártok ugyanígy „beavatkoznak” az államügyekbe és vezetik a kormányokat, a vezetés azonban egy szűkkörű csoport kezében összpontosul, amelynek tagjai valamilyen módon kapcsolatban vannak a nagy bankokkal, és ezért a lakosság előtt igyekeznek titkolni a szerepüket.

Ki ne tudná, hogy Angliában vagy más kapitalista országban minden burzsoá pártnak megvan a maga titkos, szűkkörű kabinetje, amely kezében összpontosítja a vezetést? Emlékezzenek például Lloyd George ismert beszédére a liberális párt „árnyékban” levő kabinetjéről. A különbség e tekintetben a Szovjetek országa és a kapitalista országok között az, hogy:

a) a kapitalizmus országaiban a burzsoá pártok a burzsoázia érdekében és a proletariátus ellen vezetik az államot, ezzel szemben a Szovjetunióban a kommunista párt a proletariátus érdekében és a burzsoázia ellen vezeti az államot;

b) a burzsoá pártok titkolják a nép előtt vezetőszerepüket, gyanús, titkos kabinetek segítségéhez folyamodnak, ezzel szemben a kommunista pártnak a Szovjetunióban nincs szüksége semmilyen titkos kabinetre, a kommunista párt megbélyegzi a titkos kabinetek politikáját és gyakorlatát, és az egész ország színe előtt nyíltan kijelenti, hogy vállalja a felelősséget az állam vezetéséért.

Egyik küldött. A szakszervezeteket is ugyanilyen alapon vezeti a párt?

Sztálin. Alapjában, igen. A párt forma szerint semmilyen utasítást sem adhat a szakszervezeteknek. De ad utasításokat a szakszervezetekben dolgozó kommunistáknak. Tudvalevő, hogy a szakszervezetekben ugyanúgy, mint a Szovjetekben, a szövetkezetekben stb. kommunista frakciók vannak. Ezeknek a kommunista frakcióknak az a kötelességük, hogy a szakszervezetek, a Szovjetek, a szövetkezetek stb. szerveiben meggyőzés útján olyan határozatokat fogadtassanak el, amelyek megfelelnek a párt irányelveinek. És ezt az esetek óriási többségében el is tudják érni, mivel a pártnak hatalmas befolyása van a tömegekben és a párt a tömegek nagy bizalmát bírja. Ezen az úton érjük el a proletariátus legkülönbözőbb szervezeteinek cselekvési egységét. Máskülönben fejetlenség és zűrzavar uralkodna a munkásosztály e szervezeteinek munkájában.

3. KÉRDÉS. Ha Oroszországban csak egy párt legális, honnan tudja ön, hogy a tömegek rokonszenveznek a kommunizmussal?

VÁLASZ. Az igaz, hogy a Szovjetunióban nincsenek legális polgári pártok, hogy nálunk csak egy párt legális, a munkások pártja, a kommunisták pártja. Mármost vannak-e eszközeink és módjaink, amelyek segítségével meggyőződhetünk arról, hogy a munkások többsége, a dolgozó tömegek többsége, rokonszenvez a kommunistákkal? Természetesen a munkás- és paraszttömegekről van szó, nempedig az új burzsoáziáról, sem a proletariátus által már szétvert régi kizsákmányoló osztály maradványairól. Igenis van lehetőségünk, vannak eszközeink és módjaink, hogy megtudjuk, együttéreznek-e a munkás- és paraszttömegek a kommunistákkal, vagy sem.

Vegyük sorra országunk életének legfontosabb mozzanatait és nézzük meg, van-e alapja annak az állításunknak, hogy a tömegek valóban együttéreznek a kommunistákkal.

Vegyünk mindenekelőtt egy olyan fontos mozzanatot, mint az 1917-es Októberi Forradalom időszaka, mikor a kommunisták pártja, éppen mint párt, a munkásokat és parasztokat nyíltan a burzsoázia hatalmának megdöntésére szólította fel, és amikor ezt a pártot a munkások, katonák és parasztok óriási többsége támogatta.

Mi volt akkor a helyzet? A szociálforradalmárok (eszerek) és a szociáldemokraták (mensevikek) voltak hatalmon, akik blokkot alkottak a burzsoáziával. A központi és a helyi hatalmi apparátus, úgyszintén a tizenkétmilliós hadsereg parancsnoki apparátusa is e pártok kezében, a kormány kezében volt. A kommunista párt féllegálisan működött. A világ burzsoái a bolsevik párt elkerülhetetlen kudarcát jósolták. Az Antant fenntartás nélkül támogatta Kerenszkij kormányát. Ennek ellenére a kommunisták pártja, a bolsevikok pártja szakadatlanul arra szólította fel a proletariátust, hogy döntse meg ezt a kormányt és teremtse meg a proletariátus diktatúráját. És mi történt? A dolgozók óriási többsége, a hátországban és a fronton egyaránt, a legerélyesebben támogatta a bolsevik pártot, — és Kerenszkij kormánya megdőlt, a proletariátus hatalma megvalósult.

Hogyan történhetett, hogy akkor a bolsevikok győztek, noha az egész világ burzsoáziája ellenségesen azt jósolta, hogy a bolsevikok pártja el fog pusztulni? Nem bizonyítja-e ez a körülmény, hogy a dolgozók nagy tömegei együttéreznek a bolsevikok pártjával? Azt hiszem, igenis bizonyítja.

Íme az egyik próbája annak, hogy a bolsevik pártnak tekintélye és befolyása van a lakosság nagy tömegei körében.

Nézzük a következő időszakot, az intervenció időszakát, a polgárháború időszakát, amikor az angol kapitalisták megszállták Oroszország északi részét, Arhangelszk és Murmanszk vidékét; amikor az amerikai, angol, japán és francia kapitalisták megszállták Szibériát, előretolva Kolcsakot; amikor a francia és az angol kapitalisták „Dél-Oroszország” megszállására tettek lépéseket, pajzsra emelve Gyenyikint és Vrangelt.

Ez az Antantnak és Oroszország ellenforradalmi tábornokainak a moszkvai kommunista kormány ellen, forradalmunk októberi vívmányai ellen viselt háborúja volt. Ez a kommunista párt legnagyobb próbatételének időszaka volt, próbája annak, hogy milyen mély és erős gyökeret vert a munkások és parasztok nagy tömegeiben.

És mi történt? Ki ne tudná, hogy a polgárháború azzal végződött, hogy a Vörös Hadsereg kiűzte Oroszországból a megszállókat és szétverte az ellenforradalmi tábornokokat.

Itt aztán kitűnt az is, hogy a háború sorsát végeredményben nem a technika dönti el — hiszen azzal bőségesen ellátták Kolcsakot és Gyenyikint a Szovjetunió ellenségei —, hanem a helyes politika, a lakosság milliós tömegeinek rokonszenve és támogatása.

Véletlen-e, hogy akkor a bolsevikok pártja került ki győztesként a harcból? Természetesen, nem véletlen. Nem arról tanuskodik-e ez a körülmény, hogy dolgozóink nagy tömegei együttéreznek a kommunista párttal? Azt hiszem, arról tanúskodik.

Íme a második próbája annak, hogy a Szovjetunió kommunista pártja erős és szilárd.

Térjünk át a mostani időszakra, a háborúutáni időszakra, amikor napirendre kerültek a békés építés kérdései, amikor a gazdasági bomlás szakaszát felváltotta az ipar hélyreállításának szakasza, s végül az a szakasz, amelyben új technikai alapon átépítjük egész népgazdaságunkat. Módunkban van-e most a kommunisták pártjának erejét és szilárdságát ellenőrizni, hogy megállapítsuk, mennyire éreznek együtt a dolgozók széles tömegei ezzel a párttal? Azt hiszem, erre van módunk.

Vegyük szemügyre mindenekelőtt a Szovjetunió szakszervezeteit, amelyek körülbelül tízmillió proletárt egyesítenek, nézzük meg szakszervezeteink vezető szerveinek összetételét. Vajon véletlen-e, hogy e szervek élén kommunisták állnak? Természetesen, nem véletlen. Ostobaság volna azt gondolni, hogy a Szovjetunió munkásai nem törődnek a szakszervezetek vezető szerveinek összetételével. A Szovjetunió munkásai három forradalom viharában nőttek fel és nevelkedtek. Kitűnően megtanulták ellenőrizni vezetőiket, és elkergetik őket, ha nem képviselik a proletariátus érdekeit. Egy időben Plehanov volt pártunk legnépszerűbb embere. De amikor a munkások meggyőződtek róla, hogy Plehanov letért a proletár vonalról, nem riadtak vissza attól, hogy egészen elszigeteljék. És ha az ilyen munkások teljesen megbíznak a kommunistákban, és ezt kifejezik azzal, hogy megválasztják őket felelős szakszervezeti posztokra, akkor ez kétségtelenül közvetlen jele annak, hogy a kommunista párt ereje és szilárdsága a Szovjetunió munkásai körében óriási.

Íme, ez is próbája annak, hogy a munkások nagy tömegei feltétlenül együttéreznek a kommunisták pártjával.

Nézzük a legutóbbi szovjetválasztásokat. A Szovjetunióban választójoga van a 18. életévét betöltött egész felnőtt lakosságnak, nemre és nemzetiségre való tekintet nélkül, kivéve az idegen munkát kizsákmányoló burzsoá elemeket, akik meg vannak fosztva a választójogtól. A választók száma körülbelül 60 millió. Óriási többségük, természetesen, paraszt. Szavazott körülbelül 51 %, vagyis több mint 30 millió választó. Mármost nézzük a Szovjetek központi és helyi vezető szerveinek az összetételét. Véletlennek mondható-e az a tény, hogy a választott vezetők óriási többsége kommunista? Világos, hogy ezt nem lehet véletlennek mondani. Nem azt bizonyítja-e ez a tény, hogy a kommunista párt a parasztság milliós tömegeinek bizalmát bírja? Azt hiszem, azt bizonyítja.

Ez is egyik próbája a kommunista párt erejének és szilárdságának.

Nézzük a komszomolt (a Kommunista Ifjúsági Szövetséget), amely mintegy 2 millió fiatal munkást és parasztot egyesít. Vajon véletlennek mondható-e az a tény, hogy a komszomol választott vezetőinek óriási többsége kommunista? Azt hiszem, hogy ezt nem lehet véletlennek mondani.

Ez is egyik próbája a kommunista párt erejének és tekintélyének.

Nézzük végül értekezleteinket, tanácskozásainkat, a munkásnők küldöttgyűléseit stb., amelyeknek se szeri se száma, s amelyek a Szovjetunió valamennyi nemzetiségéhez tartozó dolgozók — férfiak és nők, munkások és munkásnők, parasztok és parasztnők milliós tömegeit ölelik fel. Nyugaton néha gúnyolódnak ezeken a tanácskozásokon és értekezleteken, és azt mondják, hogy az oroszok általában szeretnek beszélni. Mi azonban ezeknek a tanácskozásoknak és értekezleteknek óriási fontosságot tulajdonítunk a tömeg hangulatának ellenőrzése, hibáink feltárása és e hibák kijavítása, a kijavítás módjának megállapítása szempontjából, hiszen nálunk nem kevés a hiba, de nem titkoljuk őket, mert azt tartjuk, hogy a hibák feltárása és becsületes helyreigazítása a legjobb módja annak, hogy javítsuk az ország kormányzását. Hallgassák csak meg az értekezleteken és tanácskozásokon elhangzó beszédeket, hallgassák csak meg a munkások és parasztok soraiból származó „egyszerű emberek” gyakorlati és szókimondó megjegyzéseit, olvassák el határozataikat — és meglátják, hogy milyen óriási a kommunista párt befolyása és tekintélye, meggyőződhetnek arról, hogy ezt a befolyást és ezt a tekintélyt a világ bármely pártja megirigyelhetné.

Ez is egyik próbája a kommunista párt szilárdságának.

Ezek azok az utak és módok, amelyek lehetővé teszik, hogy ellenőrizzük, milyen ereje és befolyása van a kommunista pártnak a néptömegekben.

Íme, innen tudom én, hogy a Szovjetunió munkásainak és parasztjainak széles tömegei együttéreznek a kommunista párttal.

4. KÉRDÉS. Ha egy pártonkívüli csoport frakciót szervezne és a választásokon felállítaná jelöltjeit, akik a Szovjet Kormány támogatásának platformján állnak, de ugyanakkor a külkereskedelmi monopólium eltörléséi követelnék, — vajon lehetnének-e egy ilyen csoportnak saját pénzeszközei és folytathatna-e egy ilyen csoport aktív politikai kampányt?

VÁLASZ. Azt hiszem, hogy ez a kérdés kibékíthetetlen ellentmondást tartalmaz. Olyan csoport, mely a Szovjet Kormány támogatásának platformján áll és ugyanakkor a külkereskedelmi monopólium eltörlését követeli, elképzelhetetlen. Miért? Azért, mert a külkereskedelmi monopólium a Szovjet Kormány platformjának egyik sziklaszilárd talpköve. Mert egy olyan csoport, amely a külkereskedelmi monopólium eltörlését követeli, nem lehet a Szovjet Kormány támogatásának híve. Mert egy ilyen csoport csakis olyan csoport lehet, amely határozottan ellensége az egész szovjet rendszernek.

A Szovjetunióban természetesen vannak olyan elemek, akik a külkereskedelmi monopólium eltörlését követelik. Ezek a nepmanok, a kulákok, a már szétvert kizsákmányoló osztályok maradványai stb. De ezek az elemek a lakosság elenyésző kisebbségét alkotják. Azt hiszem, hogy a küldöttség nem ezekről az elemekről beszél kérdésében. Ha tehát a munkásokról és a parasztság dolgozó tömegeiről van szó, meg kell mondanom, hogy ezek csak kikacagnák és ellenségesen fogadnák azt, aki a külkereskedelmi monopólium eltörlését követelné.

Valóban, mit is jelentene a külkereskedelmi monopólium eltörlése a munkásság számára? Azt jelentené, hogy a munkások lemondanak az ország iparosításáról, új gyárak építéséről, a régi gyárak kibővítéséről. Azt jelentené, hogy a kapitalista országok áruikkal elárasztanák a Szovjetuniót, aránylag gyenge iparunk összezsugorodnék, a munkanélküliek száma megsokszorozódnék, a munkásosztály anyagi helyzete rosszabbodnék, politikai és gazdasági állásai gyengülnének. Végeredményben azt jelentené, hogy a nepman és általában az új burzsoázia erősödnék. Elkövethet-e a Szovjetunió proletariátusa ilyen öngyilkosságot? Világos, hogy nem.

És mit jelentene a külkereskedelmi monopólium eltörlése a parasztság dolgozó tömegei számára? Azt jelentené, hogy országunk önálló országból félgyarmati országgá válnék és a parasztság tömegei elszegényednének. Azt jelentené, hogy visszatérnénk a Kolcsak és Gyenyikin idején uralkodó „szabadkereskedelemhez”, amikor az ellenforradalmi tábornokok és a „szövetségesek” egyesült erői szabadon fosztogathatták és nyúzhatták a sokmilliós parasztságot. Végeredményben azt jelentené, hogy a kulákság és a többi falusi kizsákmányoló elem erősödnék. Az ukrajnai és északkaukázusi, a volgamelléki és szibériai parasztok alapos kóstolót kaptak e rendszer gyönyöreiből. Minő alapon tételezhető fel, hogy a parasztság ismét nyakába szeretné venni ezt a jármot? Hát nem világos, hogy a parasztság dolgozó tömegei nem akarhatják a külkereskedelmi monopólium eltörlését?

Egy küldött. A küldöttség a külkereskedelmi monopólium kérdését, a monopólium eltörlésének kérdését mint olyan pontot vetette fel, amely a lakosság egész csoportjának szervezkedési alapul szolgálhatna, ha a Szovjetunióban nem volna egy pártnak monopóliuma, legalitásra való monopóliuma.

Sztálin. A küldöttség tehát visszatér a Szovjetunió egyetlen legális pártja, a kommunista párt monopóliumának kérdésére. Erre a kérdésre röviden már válaszoltam, amikor azokról az utakról és módokról beszéltem, amelyek segítségével ellenőrizzük, hogy a munkások és parasztok milliós tömegei együttéreznek-e a kommunista párttal.

Ami a lakosság többi rétegét, a kulákokat, nepmanokat, a régi, szétvert kizsákmányoló osztályok maradványait illeti, azoknak nálunk nincs joguk politikai szervezkedésre, mint ahogy választójoguk sincs. A proletariátus nemcsak a gyárakat, bankokat és vasutakat, nemcsak a földet és bányákat vette el a burzsoáziától. Elvette tőle a politikai szervezkedés jogát is, mert a proletariátus nem akarja a burzsoázia hatalmának visszaállítását. A küldöttségnek láthatólag nincs kifogása az ellen, hogy a Szovjetunió proletariátusa a gyárakat, a földet, a vasutakat, a bankokat és bányákat elvette a burzsoáziától és a földbirtokosoktól. (Derültség.)

De, mint látom, a küldöttség némileg megütközik azon, hogy a proletariátus nem elégedett meg ezzel, hanem továbbment és elvette a burzsoázia politikai jogait is. Ez véleményem szerint nem egészen logikus, vagy helyesebben, egészen logikátlan. Milyen címen követelik a proletariátustól, hogy nagylelkű legyen a burzsoázia irányában? Talán bizony a hatalmon levő nyugati burzsoázia akár a legcsekélyebb mértékben is nagylelkűen viselkedik a proletariátus irányában? Talán nem kergeti illegalitásba a munkásosztály igazán forradalmi pártjait? Milyen címen követelik, hogy a Szovjetunió proletariátusa nagylelkű legyen osztályellensége iránt? Azt hiszem, a logika kötelez. Aki azt hiszi, hogy a burzsoáziának vissza lehetne adni politikai jogait, annak, ha logikus akar lenni, tovább kell mennie és fel kell vetnie a gyárak, vasutak és bankok visszaadásának kérdését is.

Egy küldött. A küldöttségnek feladata volt tisztázni, hogy ha vannak a munkásosztály és a parasztság körében a kommunista párt véleményétől eltérő vélemények, milyen módon fejezhetők ki azok legálisan. Félreértés volna azt gondolni, hogy a küldöttséget az a kérdés érdekli, hogy miért nem adnak politikai jogokat a burzsoáziának, az a kérdés, hogyan találhat a burzsoázia legális módot véleménye nyilvánítására. Csakis arról van szó, hogy ha vannak a munkásosztály és a parasztság soraiban a kommunista párt véleményétől eltérő vélemények, milyen módon fejezhetők ki azok legálisan.

Egy másik küldött. Ezek az eltérő vélemények a munkásosztály tömegszervezeteiben, a szakszervezetekben stb. volnának szóvá tehetők.

Sztálin. Nagyon helyes. Tehát nem a burzsoázia politikai jogainak visszaállításáról, hanem a munkásosztályon és a parasztságon belül folyó véleményharcról van szó.

Van-e jelenleg véleményharc a Szovjetunió munkásai és dolgozó paraszttömegei körében? Kétségtelenül van. Lehetetlenség, hogy a munkások és parasztok milliói minden gyakorlati kérdésben és minden részletkérdésben egyformán gondolkodjanak. Ez nem fordul elő az életben. Előszöris, nagy a különbség a munkások és a parasztok között mind gazdasági helyzetük tekintetében, mindpedig egyes kérdésekre vonatkozó nézeteik tekintetében. Másodszor, magán a munkásosztályon belül szintén vannak bizonyos különbségek a nézetekben, különböző a munkások nevelése, életkora, temperamentuma, mások a régi munkások és megint mások a faluból bevándoroltak stb. A munkások és a dolgozó paraszttömegek körében mindez véleményharcra vezet, mely a gyűléseken, a szakszervezetekben, a szövetkezetekben, a szovjetválasztások idején stb. legális formában folyik.

De a most, a proletárdiktatúra viszonyai között folyó véleményharc, és a múltban, az Októberi Forradalom előtt folyó véleményharc közt gyökeres különbség van. Akkor, a múltban, a munkások és dolgozó parasztok soraiban folyó véleményharc főleg a földbirtokosok, a cárizmus, a burzsoázia megdöntésének kérdésére, a burzsoá rend lerombolására összpontosult. Most, a proletárdiktatúra viszonyai között, a vélemények harca nem a Szovjethatalom megdöntésének kérdése körül, nem a szovjet rendszer lerombolása körül, hanem a Szovjethatalom szerveinek javítása, munkájuk javítása körül folyik. Ez gyökeres különbség.

Nincs mit csodálkozni azon, hogy a fennálló rend forradalmi lerombolásának kérdése körül folyó véleményharc a múltban alapot adott arra, hogy a munkásosztály és a dolgozó paraszttömegek soraiban több, egymással versengő párt keletkezzen. Ilyen párt volt: a bolsevikok pártja, a mensevikek pártja, az eszerek pártja. Másfelől könnyű megérteni azt is, hogy most, a proletárdiktatúrában, a vélemények harca, amelynek célja nem a fennálló szovjet rend lerombolása, hanem annak javítása és megszilárdítása, nem nyújt tápot ahhoz, hogy a munkásosztály és a falu dolgozó tömegeinek soraiban több párt létezzék.

Ez az oka annak, hogy a munkások és dolgozó parasztok nemcsak hogy nem ellenzik kizárólag egy párt, a kommunista párt legalitását, e párt monopóliumát, hanem ellenkezőleg, azt szükségesnek és kívánatosnak tartják.

Pártunknak mint az ország egyetlen legális pártjának helyzete (a kommunista párt monopóliuma) nem mesterkélt, nem szándékosan kitalált valami. Ilyen helyzetet nem lehet mesterségesen, adminisztrációs mesterkedésekkel stb. teremteni. Pártunk monopóliuma az életből nőtt ki, történelmileg alakult ki annak eredményeképpen, hogy az eszerek pártja és a mensevikek pártja a mi valóságunk viszonyai között végérvényesen csődbe jutott és letűnt a színről.

Mi volt a múltban az eszerek pártja és a mensevikek pártja? A proletariátusra gyakorolt burzsoá befolyás közvetítője. Mi istápolta, mi támogatta e pártok fennállását 1917 októbere előtt? A burzsoák osztálya, végül a burzsoá hatalom. Vajon nem világos, hogy a burzsoázia megdöntésével együtt el kellett tűnnie e pártok létalapjának is?

És mivé lettek ezek a pártok 1917 októbere után? A kapitalizmus visszaállításának és a proletárhatalom megdöntésének pártjaivá lettek. Nem világos-e, hogy ezeknek a pártoknak el kellett veszíteniök minden talajukat és minden befolyásukat a munkások és a dolgozó parasztok soraiban.

A kommunista párt és az eszer meg mensevik párt között, a munkásosztály befolyásolásáért folyó harc régi keletű. Ez a harc már 1905 előtt kezdődött, mikor a forradalmi tömegmozgalom első jelei mutatkoztak Oroszországban. Az 1903-tól 1917 októberig terjedő időszak az országunk munkásosztályának soraiban folyó elkeseredett véleményharc időszaka, a bolsevikok, a mensevikek és az eszerek között a munkásosztályon belüli befolyásért folyó harc időszaka volt. Ebben az időszakban a Szovjetunió munkásosztálya három forradalmon ment át. E forradalmak tüzében kitapasztalta és kipróbálta ezeket a pártokat, hogy vajon alkalmasak-e a proletárforradalomra, kitapasztalta és kipróbálta proletár forradalmiságukat. És 1917-ben, Október napjaiban, amikor a történelem a forradalmi harc egész múltjának eredményét összegezte, amikor a történelem mérlegre tette a munkásosztályon belül harcoló pártokat, — a Szovjetunió munkásosztálya véglegesen választott, és választása a kommunista pártra, mint az egyetlen proletárpártra, esett.

Mivel magyarázható az, hogy a munkásosztály választása a kommunista pártra esett? Vajon nem tény, hogy a bolsevikok, például a Petrográdi Szovjetben, 1917 áprilisában jelentéktelen kisebbség voltak? Vajon nem tény, hogy az eszereknek és a mensevikeknek óriási többségük volt akkor a Szovjetekben? Vajon nem tény, hogy Október napjaiban az egész hatalmi apparátus és az egész erőszakszervezet a burzsoáziával blokkot alkotó eszer párt és mensevik párt kezében volt?

Magyarázható azzal, hogy a kommunista párt akkor a háború felszámolásáért, azonnali demokratikus békéért küzdött, ezzel szemben az eszerek pártja és a mensevikek pártja „a végső győzelemig tartó háború” mellett, az imperialista háború folytatásáért szállt síkra.

Magyarázható azzal, hogy a kommunista párt akkor a Kerenszkij-kormány megdöntéséért, a burzsoá hatalom szétzúzásáért, a gyárak, bankok és vasutak államosításáért küzdött, ezzel szemben a mensevikek pártja és az eszerek pártja Kerenszkij kormányáért harcolt és a burzsoáziának a gyárakra, bankokra és vasutakra való jogát védelmezte.

Magyarázható azzal, hogy a kommunisták pártja akkor a földesúri földeknek a parasztok javára történő azonnali elkobzásáért küzdött, ezzel szemben az eszerek pártja és a mensevikek pártja ezt a kérdést elodázta az Alkotmányozó Gyűlés összehívásáig, az Alkotmányozó Gyűlés összehívását viszont bizonytalan időre halasztgatták.

Mi csodálkozni való van hát azon, hogy a munkások és szegényparasztok választása végülis a kommunista pártra esett?

Mi csodálkozni való van hát azon, hogy az eszerek pártja és a mensevikek pártja oly gyorsan semmivé lett?

Íme, ez a forrása a kommunista párt monopóliumának, íme, ezért jutott hatalomra a kommunista párt.

Az 1917 október után következő további időszak, a polgárháború időszaka, a mensevik és az eszer párt végleges pusztulásának, a bolsevik párt végleges diadalának időszaka volt. Ebben az időszakban maguk a mensevikek és eszerek könnyítették meg a kommunista párt diadalát. Az Októberi Forradalom idején szétzúzott és megsemmisített mensevik párt és eszer párt töredékei bekapcsolódtak a kulákok ellenforradalmi felkeléseibe, blokkot alkottak a kolcsakistákkal és gyenyikinistákkal, az Antant szolgálatába szegődtek és végleg lejáratták magukat a munkások és parasztok szemében. Úgy alakult a helyzet, hogy az eszerek és a mensevikek, akik burzsoá forradalmárokból burzsoá ellenforradalmárokká lettek, segítettek az Antantnak az új Oroszország, Szovjet-Oroszország fojtogatásában, a bolsevikok pártja viszont, maga körül egyesítve minden eleven és forradalmi erőt, a munkások és parasztok újabb és újabb osztagait állította csatasorba a szocialista hazáért folyó harcra, az Antant ellen folyó harcra.

Egészen természetes, hogy ebben az időszakban a kommunisták győzelmének az eszerek és mensevikek teljes vereségére kellett vezetnie, és valóban arra is vezetett. Mi csodálkozni való van tehát azon, ha mindezek után a kommunista párt lett a munkásosztály és a szegényparasztság egyetlen pártja?

Így alakult ki nálunk a kommunista pártnak, mint az ország egyetlen legális pártjának monopóliuma.

Önök a munkások és parasztok mostani véleményharcáról beszélnek, mely a proletárdiktatúra viszonyai közt folyik. Már mondottam, hogy véleményharc van és lesz, hogy enélkül lehetetlen a haladás. De a munkások véleményharca a jelenlegi feltételek mellett nem a szovjet rendszer megdöntésének elvi kérdése körül, hanem a Szovjetek javításának, a szovjet szervek által elkövetett hibák kijavításának, tehát a Szovjethatalom megszilárdításának gyakorlati kérdése körül folyik. Teljesen érthető, hogy az ilyen véleményharc csak erősítheti és tökéletesítheti a kommunista pártot. Teljesen érthető, hogy az ilyen véleményharc csak erősítheti a kommunista párt monopóliumát. Teljesen érthető, hogy az ilyen véleményharc nem adhat tápot annak, hogy a munkásosztályon és a dolgozó parasztságon belül más pártokat alakítsanak.

5. KÉRDÉS. Közölhetné-e röviden, hogy ön és Trockij között melyek a legfontosabb ellentétek?

VÁLASZ. Mindenekelőtt ki kell jelentenem, hogy a Trockijjal kapcsolatos ellentétek nem személyi ellentétek. Ha az ellentétek személyi jellegűek volnának, a párt egy óráig sem foglalkozna ezzel az üggyel, mert a párt nem szereti egyes személyek előtérbe állítását.

Nyilván a pártban felmerült nézeteltérésekről van szó. Így értettem az önök kérdését. Igen, a pártban vannak nézeteltérések. A szóbanforgó nézeteltérések jellegéről nemrég meglehetősen részletesen beszélt Rikov — Moszkvában, Buharin — Leningrádban. Beszédeik megjelentek nyomtatásban is. Ahhoz, amit e beszédekben a nézeteltérésekről mondottak, nincs mit hozzátennem. Ha önök nem rendelkeznek ezekkel az okmányokkal, megszerezhetem önöknek. (A küldöttség közli, hogy ezeket az okmányokat megkapta.)

Egy küldött. Ha hazatérünk, kérdezni fognak minket ezekről a nézeteltérésekről, mi azonban nem kaptunk meg minden okmányt. Például nincs meg nálunk a „83-ak platformja”.

Sztálin. Én nem írtam alá ezt a „platformot”. Nincs jogom rendelkezni idegen okmányokkal. (Derültség.)

6.      KÉRDÉS. A kapitalista országokban a termelés fejlődésének fő ösztönzője a haszonszerzés reménye. Ez az ösztönző a Szovjetunióban természetesen, viszonylag, hiányzik. Mi az, ami pótolja és mennyire hatékony az Ön véleménye szerint ez a pótlás? Lehet-e ez a pótlás állandó?

VÁLASZ. Igaz, hogy a kapitalista gazdaság fő hajtóereje a haszonszerzés. Igaz az is, hogy a haszonszerzés szocialista iparunknak se nem célja, se nem hajtóereje. Akkor hát mi a mi iparunk hajtóereje?

Elsősorban az a körülmény, hogy a gyárak nálunk nem a tőkések, hanem az egész nép tulajdonában vannak, hogy a gyárakat nem a tőkések emberei, hanem a munkásosztály képviselői igazgatják. Az a tudat, hogy a munkások nem a tőkéseknek, hanem saját államuknak, saját osztályuknak dolgoznak, — ez a tudat iparunk fejlődésének és tökéletesedésének hatalmas hajtóereje.

Meg kell jegyeznem, hogy nálunk a gyárak és üzemek igazgatóinak óriási többsége munkás, akiket a Legfőbb Népgazdasági Tanács a szakszervezetekkel egyetértésben nevez ki, és egyetlen igazgató sem maradhat meg állásában a munkások vagy a megfelelő szakszervezetek akarata ellenére.

Továbbá, meg kell jegyeznem, hogy minden vállalatnak van saját üzemi bizottsága, amelyet a munkások választanak, amely ellenőrzi a vállalat vezetőségének tevékenységét.

Végül, meg kell jegyeznem, hogy a munkások minden iparvállalatban termelési értekezleteket tartanak, amelyeken résztvesz az illető vállalat minden munkása; a munkások itt ellenőrzik a vállalat igazgatójának egész munkáját, megvitatják az üzemvezetőség munkatervét, rámutatnak a hibákra és fogyatékosságokra, s lehetőségük nyílik arra, hogy a szakszervezetek, a párt és a Szovjethatalom szervei útján kiküszöböljék ezeket a fogyatékosságokat.

Könnyen érthető, hogy mindezek a körülmények gyökeresen megváltoztatják a munkások helyzetét, és a vállalat belső életét. A kapitalista társadalomban a munkás idegen és gyűlöletes tulajdonnak, sőt fegyháznak tekinti a gyárat, ezzel szemben a szovjet viszonyok között a munkás már nem úgy tekint a gyárra, mint fegyházra, hanem a magáénak érzi a gyárat, amelynek fejlesztése és tökéletesítése neki magának létérdeke és szívügye.

Aligha szorul bizonyításra, hogy a munkásoknak ez az új viszonya a gyárhoz, a vállalathoz, a munkások vonzalma a vállalathoz — egész iparunknak hatalmas hajtóereje.

Ennek a körülménynek kell betudnunk azt a tényt, hogy a termelési technika terén napról napra nő a munkásfeltalálók száma, napról napra nő a munkásokból lett ipari szervezők száma.

Másodszor, az a körülmény, hogy az ipari jövedelem nálunk nem egyes személyek meggazdagodását szolgálja, hanem az ipar további kibővítését, a munkásosztály anyagi és kulturális helyzetének javítását, a munkásoknak és parasztoknak szükséges iparcikkek olcsóbbodását, vagyis megintcsak a dolgozó tömegek anyagi helyzetének javítását.

A tőkés nem fordíthatja jövedelmét a munkásosztály jólétének növelésére. A tőkés a profitnak él. Különben nem volna tőkés. Azért sajtolja ki a profitot, hogy többlettőkét halmozzon fel és kivigye azt a kevésbé fejlett országokba, azért, hogy újabb, még nagyobb profithoz jusson. Így áramlik a tőke Észak-Amerikából Kínába, Indonéziába, Dél- Amerikába, Európába, Franciaországból a francia gyarmatokba, Angliából az angol gyarmatokba.

Nálunk más a helyzet, mert mi nem folytatunk gyarmatpolitikát és ellene vagyunk a gyarmatpolitikának. Nálunk az ipari jövedelem az országban marad, és az ipar további kibővítésére, a munkások helyzetének javítására, az iparcikkek árának leszállítására és ezáltal a belső piac, s azon belül a paraszti piac felvevőképességének fokozására szolgál. Az ipar jövedelmének körülbelül 10 százalékát a munkásosztály életkörülményeinek javítására fordítjuk. Az állam viseli a munkásosztály társadalombiztosítási költségeit, amelyeknek összege a pénzben kifizetett munkabér 13 százalékára rúg. A jövedelem bizonyos részét (most nem tudom megmondani, hányadrészét) kulturális szükségletekre, gyári ipari tanuló oktatásra és a munkások szabadságidejének fizetésére fordítjuk. E jövedelem eléggé jelentős része (itt sem tudom most megmondani, hányadrésze) a munkások pénzben kapott bérének emelését szolgálja. Az ipari jövedelem fennmaradó részét az ipar további kibővítésére, régi gyárak javítására, új gyárak építésére, végül pedig az iparcikkek árának leszállítására fordítjuk.

Ezeknek a körülményeknek óriási jelentősége egész iparunkra nézve az, hogy:

a) megkönnyítik a mezőgazdaság és az ipar egymáshoz közeledését, s a város és a falu közötti ellentétek elsimítását;

b) elősegítik a városi és a falusi belső piac felvevőképességének növelését, s ezzel állandóan szélesedő bázist teremtenek az ipar további fejlődése számára.

Harmadszor, az a körülmény, hogy az ipar államosítása megkönnyíti az egész ipar tervszerű vezetését.

Állandó tényezők-e iparunk említett ösztönzői és hajtóerői? Állandóan ható tényezők lehetnek-e ezek? Igen, ezek feltétlenül állandóan ható ösztönzők és hajtóerők. És minél jobban fog fejlődni iparunk, annál nagyobb lesz e tényezők hatóereje és jelentősége.

7.      KÉRDÉS. Milyen mértékben lehetséges a Szovjetunió és más országok kapitalista iparának együttműködése?

Van-e megszabott határa ennek az együttműködésnek, vagy ez csak kísérlet, annak tisztázása érdekében, hogy hol és milyen együttműködés lehetséges, avagy nem lehetséges?

VÁLASZ. Nyilván a kapitalista államokkal kötött ideiglenes ipari, kereskedelmi és talán a diplomáciai megegyezésekről van szó.

Azt hiszem, hogy két ellentétes rendszer — a kapitalista rendszer és a szocialista rendszer — fennállása nem zárja ki az ilyen megegyezések lehetőségét. Azt hiszem, hogy az ilyen megegyezések a békés fejlődés körülményei között lehetségesek és célszerűek.

Az ilyen megegyezések legalkalmasabb talaja a kivitel és a behozatal. Nekünk szükségünk van felszerelésre, nyersanyagra (például gyapotra), félgyártmányokra (fémekből stb.), a kapitalistáknak pedig arra van szükségük, hogy eladják ezeket az árukat. Íme, itt a megegyezés alapja. A kapitalistáknak szükségük van kőolajra, fára, gabonára, nekünk pedig arra van szükségünk, hogy eladjuk ezeket az árukat. Íme, itt a megegyezés alapja. Nekünk hitelre van szükségünk, a kapitalistáknak pedig a hitelért fizetett jó kamatokra. Ez is egyik alapja a megegyezésnek a hitel vonalán, hiszen köztudomású, hogy a Szovjethatalom szervei a legpontosabb fizetők.

Ugyanezt mondhatjuk a diplomáciai téren kötött megegyezésekről is. Mi békepolitikát folytatunk és készek vagyunk arra, hogy kölcsönös megnemtámadási egyezményeket kössünk a burzsoá államokkal. Mi békepolitikát folytatunk és készek vagyunk arra, hogy az állandó hadseregek teljes eltörlésére is kiterjedő leszerelési egyezményt kössünk, amint már a génuai konferencián, az egész világ színe előtt kijelentettük. Íme, itt a diplomáciai megegyezés alapja.

Melyek a határai az ilyen egyezményeknek? A határt a két, egymással versengő, harcban álló rendszer ellentéte szabja meg. Azokon a kereteken belül, melyeket e két rendszer megenged, de csakis ezeken a kereteken belül, megegyezések teljes mértékben lehetségesek. Ezt bizonyítja a Németországgal, Olaszországgal, Japánnal stb. kötött egyezmények tapasztalata.

Csak kísérletek-e ezek a megegyezések, avagy huzamos jellegűek lesznek? Ez nemcsak tőlünk függ, ez szerződőfeleinktől is függ. Ez függ az általános helyzettől. A háború felboríthat mindenféle megegyezést. Ez, végül, a megegyezés feltételeitől függ. Gúzsbakötő feltételeket nem fogadhatunk el. Szerződést kötöttünk Harrimannal a grúziai mangánércbányák kiaknázására. A szerződés 20 évre szól. Mint látják, a szerződés tartama nem is rövid. Szerződést kötöttünk a Lena-Goldfields társasággal a szibériai arany kitermelésére. A szerződés 30 évre, tehát még hosszabb időre szól. Végül, szerződésünk van Japánnal a szahalini kőolajforrások és szénbányák kiaknázására.

Mi azt szeretnők, ha ezek a megegyezések többé-kevésbé tartós jellegűek volnának. Ez azonban, természetesen, nemcsak tőlünk függ, ez szerződőfeleinktől is függ.

8.      KÉRDÉS. Mi a legfőbb különbség Oroszország és a tőkés államok nemzeti kisebbségi politikája között?

VÁLASZ. Nyilván a Szovjetuniónak azokról a nemzetiségeiről van szó, amelyeket a cárizmus és az orosz kizsákmányoló osztályok korábban elnyomtak, és amelyeknek nem volt saját államiságuk.

A döntő különbség az, hogy a tőkés államokban nemzeti elnyomás és nemzeti rabság van, nálunk azonban, a Szovjetunióban, gyökerestül megszüntettük a nemzeti elnyomást is, a nemzeti rabságot is.

Ott, a tőkés államokban, az elsőosztályú nemzeteken, a kiváltságos nemzeteken, az „állami” nemzeteken kívül vannak másodosztályú nemzetek, „nem-állami” nemzetek, nemteljesjogú nemzetek, amelyeket megfosztottak egyik vagy másik joguktól és mindenekelőtt állami jogaiktól. Ezzel szemben nálunk, a Szovjetunióban, a nemzeti egyenlőtlenségnek és a nemzeti elnyomásnak mindezeket az ismérveit felszámoltuk. Nálunk minden nemzet egyenjogú és szuverén, mert eltöröltük a korábban uralkodó nagyorosz nemzet nemzeti és állami kiváltságait.

Természetesen nem a nemzetiségek egyenjogúságát kimondó nyilatkozatokról van szó. Minden burzsoá és szociáldemokrata pártnak szép számmal vannak ilyen nyilatkozatai. De mit érnek a nyilatkozatok, ha nem váltják őket valóra? Arról van szó, hogy fel kell számolni azokat az osztályokat, amelyek a nemzeti elnyomás hordozói, szülői és megvalósítói. Nálunk a földbirtokosok, a tőkések voltak ilyen osztályok. Mi megdöntöttük ezeket az osztályokat, és ezzel megszüntettük a nemzeti elnyomás lehetőségét. És mert ezeket az osztályokat megdöntöttük, éppen ezért nálunk lehetségessé vált a tényleges nemzeti egyenjogúság.

Ezt nevezik nálunk a különválásig terjedő nemzeti önrendelkezés eszméje megvalósításának. Éppen azért, mert megvalósítottuk a nemzetek önrendelkezését, éppen ezért sikerült megszüntetnünk a Szovjetunióban élő különböző nemzetek dolgozó tömegeinek kölcsönös bizalmatlanságát, és éppen ezért sikerült a nemzeteket az önkéntesség elve alapján egy szövetséges államban egyesítenünk. A ma fennálló Szovjetunió — a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége — a mi nemzeti politikánk eredménye, és annak a kifejezője, hogy a Szovjetunió nemzetei önkéntesen föderációra léptek egy szövetséges államban.

Aligha szorul bizonyításra, hogy a nemzeti kérdés terén ilyen politika elképzelhetetlen a tőkés országokban, mert ott még mindig a tőkések vannak hatalmon, akik a nemzeti elnyomás politikájának szülői és megvalósítói.

Ezzel kapcsolatban meg kell említenem például azt a tényt, hogy a Szovjetunió legfőbb hatalmi szervének, a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának élén nem okvetlenül orosz elnök áll, hanem a Szovjetunióban egyesült hat szövetségi köztársaságnak megfelelően hat elnök, akik közül az egyik — orosz (Kalinyin), a másik — ukrán (Petrovszkij), a harmadik — belorussz (Cservjakov), a negyedik — azerbajdzsán (Muszabekov), az ötödik — turkmen (Ajtakov), a hatodik — uzbek (Fajzulla Hodzsajev). Ez a tény nemzeti politikánk egyik beszédes kifejezője. Mondanom sem kell, hogy egyetlen, még a legdemokratikusabb burzsoá köztársaság sem szánná rá magát ilyen lépésre. Pedig ez a lépés számunkra magától értetődő tény, mely a nemzeti egyenjogúság politikájából következik.

9.      KÉRDÉS. Az amerikai munkásvezérek két körülménnyel igazolják a kommunisták elleni harcukat:

1) a kommunisták a szakszervezeteken belül folytatott frakcióharcukkal és a nem-radikális szakszervezeti funkcionáriusok ellen intézett támadásaikkal tönkreteszik a munkásmozgalmat;

2) az amerikai kommunisták Moszkvából kapnak utasításokat, ezért nem lehetnek jó szakszervezeti funkcionáriusok, mert egy külföldi szervezet irányában lojálisabbak, mint saját szakszervezetük irányában.

Hogyan lehetne ezt a nehézséget kiküszöbölni, hogy az amerikai kommunisták együtt dolgozhassanak az amerikai munkásmozgalom más osztagaival?

VÁLASZ. Azt hiszem, az amerikai munkásvezérek arra irányuló kísérletei, hogy igazolják a kommunisták elleni harcukat, egyáltalán nem állja ki a kritikát. Még senki sem bizonyította be és nem is fogja bebizonyítani, hogy a kommunisták tönkreteszik a munkásmozgalmat. Ellenben teljesen bebizonyítottnak tekinthető, hogy a kommunisták az egész világon, és Amerikában is, a munkásmozgalom legodaadóbb és legbátrabb harcosai.

Talán nem tény, hogy sztrájkok és munkástüntetések alkalmával a kommunisták a munkásosztály első soraiban haladnak és magukra vonják a kapitalisták első csapásait, a reformista munkásvezérek viszont ezalatt a kapitalisták háta mögé bújnak? Hogyisne bírálnák a kommunisták a reformista munkásvezérek gyávaságát és reakciós voltát? Hát nem világos, hogy az ilyen bírálat csak élénkítheti és erősítheti a munkásmozgalmat?

Igaz, az ilyen bírálat lerombolja a reakciós munkásvezérek tekintélyét. No, és mi különös van ebben? Válaszoljanak a reakciós munkásvezérek ellenbírálattal, de ne azzal, hogy a kommunistákat kiűzik a szakszervezetekből.

Azt hiszem, hogy az amerikai munkásmozgalom, ha élni és fejlődni akar, nem lehet meg a szakszervezeteken belül felmerülő különböző nézetek és áramlatok harca nélkül. Azt hiszem, hogy a nézetek és áramlatok harca a szakszervezetekben, a reakciós vezérek bírálata stb. egyre erősebb lesz, bármenynyire ágaskodnak is ez ellen a reformista munkásvezérek. És az amerikai munkásosztálynak okvetlenül szüksége van a nézetek ilyen harcára és az ilyen bírálatra, hogy választhasson a különböző áramlatok között, és hogy végre önálló szervezett erővé váljon az amerikai társadalomban.

Ha az amerikai reformista vezérek a kommunistákra panaszkodnak, ez csak annak a jele, hogy nem bíznak az igazukban, hogy nem érzik szilárdnak a helyzetüket. Éppen ezért félnek a bírálattól, mint a pestistől. Figyelemreméltó, hogy az amerikai munkásvezérek, mint kitűnik, eltökéltebb ellenségei még a legelemibb demokráciának is, mint sok szintén amerikai burzsoá.

Teljesen valótlan az az állítás, hogy az amerikai kommunisták „Moszkvából kapott utasítások szerint” dolgoznak. Nincs a világon olyan kommunista, aki hajlandó volna külső „utasításra”, meggyőződése ellenére, akarata ellenére, a helyzet követelményei ellenére cselekedni. És ha akadnának is valahol ilyen kommunisták, egy lyukas garast sem érnének.

A kommunisták a legbátrabb és legmerészebb emberek, akik tengernyi ellenség ellen harcolnak. A kommunistáknak, többek közt, éppen az az értékes tulajdonsága, hogy síkra tudnak szállni meggyőződésükért. Ezért különös, ha az amerikai kommunistákról úgy beszélnek, mint meggyőződés nélküli emberekről, akik csak kívülről kapott „utasítások szerint” képesek cselekedni.

A munkásvezéreknek csak abban az egyben van igazuk, hogy az amerikai kommunisták valóban tagjai a kommunisták nemzetközi szervezetének, és időről időre ennek a szervezetnek központjával különböző kérdésekről tanácskoznak. De hát mi rossz van ebben? Talán az amerikai munkásvezérek ellenzik egy nemzetközi munkásközpont szervezését? Igaz, ők nem csatlakoztak Amszterdamhoz. De nem azért nem csatlakoztak hozzá, mert ellene vannak egy nemzetközi munkásközpontnak, hanem azért, mert Amszterdamot túlságosan baloldali szervezetnek tartják. (Derültség.)

Miérthogy a kapitalisták szervezkedhetnek nemzetközi méretekben, de a munkásosztálynak vagy a munkásosztály egy részének ne legyen nemzetközi szervezete?

Nem világos-e, hogy Green és az Amerikai Munkásszövetségben ülő barátai rágalmazzák az amerikai kommunistákat, amikor szolgamódra szajkózzák a „moszkvai utasításokról” szóló kapitalista legendákat?

Vannak, akik azt hiszik, hogy a Kommunista Internacionále tagjai Moszkvában egyebet sem tesznek, mint az íróasztalnál ülnek és utasításokat írnak minden ország számára. Mivel több mint 60 ország csatlakozott a Kominternhez, elképzelhetik a Komintern tagjainak a helyzetét, akik se nem alusznak, se nem esznek, csak ülnek és éjjel-nappal utasításokat írnak ezeknek az országoknak. (Derültség.) És ezzel a mulatságos legendával akarják az amerikai munkásvezérek leplezni, hogy rettegnek a kommunistáktól, ezzel akarják elhomályosítani azt a tényt, hogy a kommunisták az amerikai munkásosztály legbátrabb és legodaadóbb katonái!

A küldöttség azt kérdezi, hol a kiút ebből a helyzetből? Azt hiszem, hogy itt csak egy kiút lehetséges: az amerikai szakszervezetekben meg kell engedni a nézetek és áramlatok harcát, fel kell hagyni azzal a reakciós politikával, hogy a kommunistákat kidobálják a szakszervezetekből, és lehetővé kell tenni Amerika munkásosztálya számára, hogy szabadon válasszon az áramlatok között, mert Amerikának még nem volt Októberi Forradalma, és a munkásoknak ott még nem volt lehetőségük arra, hogy véglegesen válasszanak a szakszervezeteken belüli különböző áramlatok között.

10.    KÉRDÉS. Jelenleg küldenek-e pénzt Amerikába az amerikai kommunista párt vagy a kommunista lap, a „Daily Worker” támogatására?

Ha nem, évenként mennyi tagsági díjat fizetnek az amerikai kommunisták a III. Internacionálénak?

VÁLASZ. Ha az amerikai kommunista párt és a III. Internacionále kölcsönös viszonyáról van szó, ki kell jelentenem, hogy Amerika kommunista pártja mint a Kommunista Internacionále része, bizonyára fizet a Kominternnek tagsági díjat, mint ahogy a Komintern, mint a nemzetközi kommunista mozgalom központja, úgy gondolom, erejéhez mérten szintén segíti Amerika kommunista pártját, ha ezt szükségesnek látja. Azt hiszem, ezen nincs mit csodálkozni, ebben nincs semmi rendkívüli.

Ha viszont Amerika kommunista pártjának és a Szovjetunió kommunista pártjának kölcsönös viszonyáról van szó, ki kell jelentenem, hogy nem tudok egyetlen olyan esetről sem, amikor az amerikai kommunista párt képviselői segítséget kértek volna a Szovjetunió kommunista pártjától. Ezt esetleg különösnek fogják tartani, de ez tény, mely az amerikai kommunisták túlzott aggályoskodásáról tanúskodik.

És mi lenne, ha Amerika kommunista pártja segítséget kérne a Szovjetunió kommunista pártjától? Azt hiszem, hogy a Szovjetunió kommunista pártja erejéhez mérten segítséget nyújtana Amerika kommunista pártjának. Valóban, mit érne az olyan kommunista párt, különösen egy hatalmon levő kommunista párt, ha nem nyújtana erejéhez mérten segítséget egy másik kommunista pártnak, mely a kapitalizmus járma alatt nyögő országban, működik. Szerintem az ilyen kommunista párt egy lyukas garast sem érne.

Tegyük fel, hogy az amerikai munkásosztály, megdöntvén burzsoáziáját, hatalomra jutott; tegyük fel, hogy Amerika munkásosztályától, amely győzelmet aratott a kapitalizmus ellen vívott nagy harcban, egy másik ország munkásosztálya tőle telhető anyagi segítséget kérne,— megtagadhatná-e az amerikai munkásosztály ezt a segítséget? Azt hiszem, szégyent hozna önmagára, ha ingadoznék a segélynyújtásban.

11.    KÉRDÉS. Tudjuk, hogy egyes jó kommunisták nem értenek teljesen egyet a kommunista pártnak azzal a követelésével, hogy minden új tag ateista legyen, mert hiszen a reakciós papság jelenleg el van nyomva. Nem lehetne-e a kommunista párt a jövőben semleges az olyan vallással szemben, mely a tudományt a maga egészében támogatná és a kommunizmussal nem helyezkednék szembe.

Megengedhetnék-e Önök a jövőben a párt tagjainak, hogy vallásos meggyőződésüket kövessék, ha az nem ellenkeznék a párt iránti lojalitással?

VÁLASZ. Ez a kérdés kissé pontatlan.

Előszöris nem ismerek olyan „jó kommunistákat”, amilyenekről a küldöttség beszél. Egyáltalán, ilyen kommunisták aligha is vannak a világon.

Másodszor, ki kell jelentenem, hogy formailag pártunkban nincsenek olyan felvételi feltételek, amelyek a tagjelölttől feltétlenül megkövetelnék, hogy ateista legyen. A pártba való felvétel feltételei nálunk a következők: a párt programjának és szervezeti szabályzatának elismerése; a párt és a pártszervek határozatainak feltétlen betartása; tagsági díj fizetése; a párt egyik szervezetéhez való tartozás.

Egy küldött. Igen gyakran olvasom azt, hogy a pártból kizárnak tagokat azért, mert hisznek istenben.

Sztálin. Csak ismételhetem azt, amit a pártba való felvétel feltételeiről mondottam. Más feltételek nálunk nincsenek.

Azt jelenti-e ez, hogy a párt a vallás irányában semleges? Nem, nem azt jelenti. Mi a vallási előítéletek ellen folytatunk és fogunk is propagandát folytatni. Országunk törvényei olyanok, hogy minden állampolgárnak joga van bármilyen vallást követni. Ez kinek-kinek lelkiismereti ügye. Éppen ezért hajtottuk végre az egyháznak az államtól való elválasztását. De amikor az egyháznak az államtól való elválasztását végrehajtottuk és a vallásszabadságot kihirdettük, egyszersmind minden egyes polgár számára fenntartottuk azt a jogot, hogy meggyőzés útján, propaganda és agitáció útján harcoljon az egyik vagy a másik vallás ellen, minden vallás ellen. A párt nem lehet semleges a vallás irányában, és vallásellenes propagandát fejt ki minden és mindennemű vallási előítélet ellen, mert a tudomány pártján áll, a vallási előítéletek pedig szembehelyezkednek a tudománnyal, minthogy minden vallás olyasvalami, ami ellentéte a tudománynak. Olyan esetek, mint Amerikában, ahol nemrégiben darwinistákat elítéltek, nálunk lehetetlenek, mert nálunk a párt olyan politikát folytat, amely a legmesszebbmenően védelmezi a tudományt.

A párt nem lehet a vallási előítéletek irányában semleges, és propagandát fog folytatni ezek ellen az előítéletek ellen, mert ez egyik biztos eszköze annak, hogy megfosszuk befolyásától a reakciós papságot, mely a kizsákmányoló osztályokat támogatja és a kizsákmányoló osztályoknak való engedelmességet hirdeti.

A párt nem lehet semleges a vallási előítéletek hirdetőivel szemben, a dolgozó tömegek öntudatát megmérgező reakciós papsággal szemben.

Elnyomtuk-e a reakciós papságot? Igen, elnyomtuk. Csak az a baj, hogy ezt a reakciós papságot még mindig nem számoltuk fel teljesen. A vallásellenes propaganda az az eszköz, amelynek segítségével dűlőre kell vinni a reakciós papság felszámolását. Előfordul, hogy egyik vagy másik párttag néha akadályozza a vallásellenes propaganda teljes mértékben való kifejlesztését. Ha ilyen párttagokat kizárnak, ez igen helyes, mert az ilyen „kommunistáknak” nincs helyük a párt soraiban.

12.    KÉRDÉS. Jellemezhetné-e röviden azt a jövendő társadalmat, amelyet a kommunizmus próbál megteremteni?

VÁLASZ. A kommunista társadalom általános jellemzése megtalálható Marx, Engels és Lenin műveiben.

A kommunista társadalom anatómiájáról röviden azt mondhatjuk, hogy az olyan társadalom lesz: a) ahol a munka- és termelési eszközök nem magántulajdonban, hanem társadalmi, kollektív tulajdonban lesznek; b) ahol nem lesznek osztályok és nem lesz államhatalom, hanem lesznek ipari és mezőgazdasági dolgozók, akik, mint dolgozók szabad társulása, gazdaságilag igazgatják magukat; c) ahol a tervszerűen szervezett népgazdaság a legfejlettebb technikán alapul majd mind az ipar, mind a mezőgazdaság terén; d) ahol nem. lesz ellentét város és falu, ipar és mezőgazdaság között; e) ahol a termékeket a régi francia kommunisták elve szerint fogják elosztani: „mindenkitől képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint”; f) ahol a tudománynak és a művészetnek eléggé kedvező feltételei lesznek ahhoz, hogy elérjék teljes virágzásukat; g) ahol az egyén, akinek nincs többé gondja a darab kenyérre és nem kell a „világ hatalmasaihoz” törleszkednie, valóban szabad lesz.

És így tovább és így tovább.

Világos, hogy az ilyen társadalomtól még messze vagyunk.

Ami a kommunista társadalom teljes diadalához szükséges nemzetközi viszonyokat illeti, azok olyan mértékben fognak kialakulni és érlelődni, amilyenben a forradalmi válságok és a munkásosztály forradalmi akciói a kapitalista országokban növekednek.

Nem szabad a dolgot úgy képzelni, hogy egy ország vagy néhány ország munkásosztálya a szocializmus, sőt a kommunizmus felé tart, a többi ország kapitalistái pedig közömbösen, ölhetett kézzel fogják ezt nézni. Még kevésbé szabad a dolgot úgy képzelni, hogy a kapitalista országok munkásosztálya hajlandó lesz egyszerű nézője lenni annak, hogy egyik vagy másik országban győzelmesen fejlődik a szocializmus. A valóságban a kapitalisták minden tőlük telhetőt el fognak követni, hogy megfojtsák ezeket az országokat. A valóságban minden komoly lépést, melyet egyik vagy másik országban a szocializmus és méginkább a kommunizmus felé tesznek, elkerülhetetlenül nyomon követi majd a kapitalista országok munkásosztályának feltartóztathatatlan törekvése arra, hogy ezekben az országokban kivívja a hatalmat és a szocializmust.

Ilymódon a nemzetközi forradalom és a nemzetközi reakció további fejlődése során két világméretű központ fog kialakulni: a szocialista központ, amely körül a szocializmushoz vonzódó országok tömörülnek, és a kapitalista központ, amely körül a kapitalizmushoz vonzódó országok tömörülnek. E két tábor harca fogja eldönteni a kapitalizmus és a szocializmus sorsát az egész világon.

II
Sztálin elvtárs kérdései és a küldöttek válaszai

Sztálin. Ha a küldöttség nem nagyon fáradt, megkérném, engedje meg, hogy én is intézhessek hozzá néhány kérdést. (A küldöttség hozzájárul.)

1.      KÉRDÉS. Mi a magyarázata annak, hogy Amerikában a szakmailag szervezett munkások százaléka oly csekély?

Ha nem tévedek, Amerikában körülbelül 17 millió ipari munkás van. (A küldöttek azt a felvilágosítást adják, hogy Amerikában az ipari munkások száma 18—19 millió.) A szervezett munkások száma, ha jól tudom, mintegy 3 millió. (A küldöttek azt a felvilágosítást adják, hogy az Amerikai Munkásszövetség körülbelül 3 millió szervezett munkást számlál, azonkívül más szakszervezetekben is van félmillió szervezett munkás, úgy hogy a szervezett munkások száma 3 ¹/₂ millió.) Nézetem szerint a szakmailag szervezett munkásoknak ez az aránya nagyon kicsiny. Nálunk, a Szovjetunióban, az ország proletárjainak 90 százaléka tagja valamely szakszervezetnek. Megkérdezném a küldöttséget, pozitív ténynek tekinti-e azt, hogy a munkásoknak aránylag kis száma van szakszervezetileg szervezve? Nem gondolja-e a küldöttség, hogy ez a tény az amerikai proletariátus gyengeségének, annak a jele, hogy a proletariátus gazdasági téren gyenge harci eszközökkel rendelkezik a kapitalisták ellen?

Brophy. A szakszervezetek kis taglétszáma nem a szakszervezetek sikertelen taktikájával, hanem az ország általános gazdasági viszonyaival magyarázandó, amelyek nem ösztönzik az egész munkásságot szervezkedésre, mert a gazdasági viszonyok kedvezőek és korlátozzák a munkásosztály kapitalisták elleni harcának szükségességét. Ezek a viszonyok természetesen meg fognak változni, és e viszonyok megváltozásával párhuzamosan növekedni fognak a szakszervezetek is, és az egész szakszervezeti mozgalom más úton fog haladni.

Douglas. Egyetértek az előttem szóló magyarázatával. Ehhez még hozzáteszem, hogy, előszöris, szem előtt kell tartani azt a körülményt, hogy az Egyesült Államokban az utóbbi időben maguk a kapitalisták igen jelentékenyen emelték a munkabért. Ilyen munkabéremelési folyamatot észlelhettünk 1917-ben, 1919-ben és később. A jelenlegi reálbér az 1911-es munkabérhez képest jóval magasabb.

A szakszervezeti mozgalom, fejlődése folyamán, kezdetben mesterségek szerint, szakmai alapon épült és ma is így épül, tehát főleg szakmunkások számára létesítettek szakszervezeteket. Ezeknek a szakszervezeteknek élén állandó vezetők álltak, akik zártkörű szervezetet alkottak, és tagjaik számára jó feltételeket igyekeztek biztosítani. Semmi sem serkentette őket arra, hogy a szakszervezetek kereteit kitágítsák, hogy a szakképzetlen munkásokat is bevonják a szakszervezetekbe.

Azonkívül az amerikai szakszervezeti mozgalomnak számolnia kell egy nagyon jól szervezett kapitalizmussal, amelynek rendelkezésére áll minden eszköz annak megakadályozására, hogy valamennyi munkás szakszervezetekben szervezkedjék. Ha, mondjuk, valamely tröszt a szakszervezet túlerős ellenállásába ütközik egyik vállalatában, akkor nem riad vissza még olyan rendszabálytól sem, hogy bezárja ezt a vállalatot, és a munkát egy másik vállalatának adja át. Így töri meg a szakszervezet ellenállását.

Az amerikai kapitalizmus saját elhatározásából emeli a munkások bérét, de nem ad semmiféle gazdasági hatalmat, nem nyújt lehetőséget arra, hogy a munkások gazdasági helyzetük javításáért harcoljanak.

További nagyon fontos körülmény Amerikában, hogy a kapitalisták viszályt szítanak a különböző nemzetiségű munkások között. A szakképzetlen munkások legnagyobb része Európából jött Amerikába, vagypedig — az utóbbi időben — néger munkás. A kapitalisták igyekeznek viszályt szítani a különböző nemzetiségű munkások között. Ez a nemzetiségi megoszlás megmutatkozik a szakképzettség és a szakképzetlenség szerinti megoszlás vonalán is. A kapitalisták rendszeresen szítják az ellentétet a különböző nemzetiségű munkások között, tekintet nélkül arra, hogy munkájuk szakmunka-e vagy sem.

Az utóbbi 10 esztendőben az amerikai kapitalizmus felvilágosultabb politikát folytat abban az értelemben, hogy maga szervez úgynevezett üzlettársi szakszervezeteket. Bevonja a munkásokat vállalatának munkájába, érdekeltté teszi a munkásokat e vállalat profitjában, és így tovább. Az amerikai kapitalizmusnak az a tendenciája, hogy a horizontális megosztást vertikális megosztással helyettesítse, vagyis megbontsa a munkásosztályt azzal, hogy bevonja a munkásokat a kapitalizmus érdekkörébe.

Coyle. Én nem elméleti, hanem gyakorlati szempontból szólok a kérdéshez. Igaz, a munkásokat a legjobb jó konjunktúrában szervezni, de a helyzet az, hogy az Amerikai Munkásszövetség tagsági statisztikája azt mutatja, hogy az Amerikai Munkásszövetségben fokozatosan csökken a szakképzetlen munkások és nő a szakképzett munkások létszáma. Az Amerikai Munkásszövetség tehát olyan szervezet akar lenni és fokozatosan olyan szervezetté is válik, melynek a tagsága főleg szakképzett munkásokból áll.

Az amerikai szakszervezeti mozgalom alig terjed ki a szakképzetlen munkásokra. A nagy iparágak kívül maradnak a szakszervezeteken. E nagy iparágak munkásai közül csak a szénipari és vasúti munkások vannak valamennyire megszervezve, de még itt is azt látjuk, hogy a széniparban dolgozó munkások 65 százaléka szervezetlen. Egyes iparágak munkásai, például az acél-, a kaucsuk-, az automobiliparban dolgozó munkások, szakmailag majdnem teljesen szervezetlenek. Azt mondhatjuk, hogy a szakszervezetek a szakképzetlen munkásokat nem ölelik fel.

Van több olyan szakszervezet, amelyek nem tartoznak az Amerikai Munkásszövetséghez, s amelyek igyekeznek megszervezni a szakképzetlen és kevéssé képzett munkásokat. Ami az Amerikai Munkásszövetség vezéreinek álláspontját illeti, egyikük például, a vas- és fémmunkások szakszervezetének elnöke egészen nyíltan kijelentette, hogy nem akar a szakszervezetébe szakképzetlen munkásokat bevonni. A szakszervezeti vezéreket illetőleg az a helyzet, hogy kialakult egy vezéri kaszt, amely néhány tucat emberből áll, akik évi tízezer dollár és még ennél is nagyobb fizetést húznak, s ebbe a kasztba rendkívül nehéz bejutni.

Dunn. Ahogy Sztálin elvtárs állítja be a kérdést, az nem igazságos, mert ha az ő országában a munkások 90 százaléka szakszervezeti tag, ez érthető, hiszen itt a hatalom a munkásosztályé, ezzel szemben a kapitalista országokban a munkásosztály elnyomott osztály, és a burzsoázia mindent elkövet, hogy lehetetlenné tegye a munkások szakmai szervezkedését.

Azonkívül, ott reakciós szakszervezetek vannak, amelyeknek élén reakciós vezérek állnak. Az amerikai viszonyok között még a szakszervezetek eszméjével is nagyon nehéz megbarátkoztatni a munkásokat. Ez az oka annak, hogy Amerikában olyan kevéssé terjedtek el a szakszervezetek.

Sztálin. Egyetért-e a legutóbb szóló küldött az előtte szólóval abban, hogy az amerikai munkásmozgalom egyes vezetői maguk igyekeznek korlátozni a szakszervezeti mozgalmat?

Dunn. Egyetértek.

Sztálin. Én nem akartam senkit sem megsérteni. Én csak tisztázni akartam magamnak, hogy miben különbözik a dolgok állása Amerikában és a Szovjetunióban. Ha megsértettem valakit, bocsánatot kérek. (Derültség.)

Dunn. Egyáltalában nem sértődtem meg.

Sztálin. Van-e Amerikában állami munkásbiztosítási rendszer?

Egy küldött. Amerikában nincs állami munkásbiztosítási rendszer.

Coyle. A legtöbb államban üzemi baleset esetén kártalanítást adnak, de legfeljebb 30 százalékos rokkantságnak megfelelő összeget fizetnek. Ez így van a legtöbb államban. A baleseti összeget azok a magáncégek fizetik, amelyeknek üzemében a baleset történt, de a fizetést törvény teszi kötelezővé.

Sztálin. Van-e Amerikában állami munkanélküli biztosítás?

Egy küldött. Nincs. A munkanélküliség esetére létesített biztosítási alapból valamennyi államban összesen 80—100 000 munkanélkülit lehet kielégíteni.

Coyle. Van ipari balesetbiztosítás (nem állami), amely csak az üzemben történt balesetekre vonatkozik. De a betegség vagy öregség következtében beállott rokkantság esetére nincs biztosítás. A biztosítási alapot a munkások járulékaiból létesítik. A biztosítási alap egész összegét lényegében maguk a munkások fizetik, mert ha a munkások nem létesítenének ilyen alapot, magasabb bérpótlékot kapnának, mivel azonban az alapot a munkások rendszerint a vállalkozókkal való megegyezés alapján létesítik, ezért a munkások kisebb bérpótlékot kapnak. Így jön létre majdnem az egész alap. A vállalkozók valójában jelentéktelen összeggel, mintegy 10 százalékkal járulnak hozzá ehhez az alaphoz.

Sztálin. Azt hiszem, az elvtársakat érdekelni fogja, ha közlöm, hogy nálunk, a Szovjetunióban, az állam évenként több mint 800 millió rubelt ad munkásbiztosításra.

Talán azt sem lesz fölösleges közölnöm, hogy nálunk a munkások minden iparágban a szokásos, pénzben fizetett munkabéren kívül, pótlólag még körülbelül a munkabér egyharmadának megfelelő összeget kapnak biztosítás, mindennapi életkörülményeik javítása, kulturális szükségleteik kielégítése stb. formájában.

2.      KÉRDÉS. Mivel magyarázható az, hogy az Északamerikai Egyesült Államokban nincs külön munkás tömegpárt?

Az amerikai burzsoáziának két nagy politikai pártja is van, a köztársasági párt és a demokrata párt, az amerikai munkásoknak ellenben nincsen saját politikai tömegpártjuk. Nem gondolják-e az elvtársak, hogy egy önálló munkás tömegpárt hiánya, még ha ez a párt olyan volna is, mint az angliai (a Labour Party), gyengíti a munkásosztály erejét a kapitalisták ellen folytatott politikai harcban?

Azután még egy kérdés: miért ellenzik olyan határozottan az amerikai munkásmozgalom vezetői, Green és a többiek, egy önálló munkáspárt megalakítását Amerikában?

Brophy. Igen, a vezetők hoztak olyan értelmű döntést, hogy ilyen párt megalakítása felesleges. De van egy kisebbség, amely szükségesnek tartja egy ilyen párt megteremtését. Amerikában most olyanok az objektív viszonyok, hogy, mint már mondottam, nagyon gyenge az amerikai szakszervezeti mozgalom, a szakszervezeti mozgalomnak ez a gyengesége pedig azzal magyarázható, hogy a munkásosztály egyelőre nem érzi szükségét annak, hogy szervezkedjék és harcoljon a kapitalisták ellen, mivel a kapitalisták maguk emelik a munkások bérét, kielégítő anyagi helyzetet biztosítanak számukra.

Sztálin. De hiszen főleg csak a szakképzett munkásokról gondoskodnak, ha ugyan egyáltalában gondoskodnak róluk. Itt valami ellentmondás van. Egyrészt, mint mondják, nincs szükség szervezkedésre, mert a munkásokról amúgy is gondoskodnak; másrészt azt mondják, hogy a szakszervezetekben éppen a legjobban ellátott, vagyis a szakmunkások vannak szervezve; harmadszor meg azt állítják, hogy éppen a legkevésbé ellátott, vagyis a szakképzetlen munkások nincsenek szervezve, pedig ezeknek van a leginkább szükségük szervezkedésre. Ezt sehogy se tudom megérteni.

Brophy. Igen, itt ellentmondás van, de az amerikai valóság politikai és gazdasági tekintetben ugyanilyen ellentmondásos.

Brebner. Bár a szakképzetlen munkások nincsenek szakmailag szervezve, de van politikai szavazati joguk. Ha tehát a szakképzetlen munkásoknak elégedetlenségre van okuk politikai szavazati jogukkal élve, kifejezést adhatnak annak. Másrészt a szakszervezetileg szervezett munkások is, ha különösen nehéz idő jár rájuk, nem a szakszervezetet használják fel, hanem politikai szavazati jogukkal élnek. Ilymódon a politikai szavazati jog pótolja a szakmai szervezettség hiányát.

Israels. A legnagyobb nehézségek egyike maga a rendszer, az Egyesült Államok választási rendszere. Az ottani elnökválasztásokon nem azt választják meg, aki az egész országban a legtöbb szavazatot kapja, vagy akire valamelyik osztály többsége szavaz. Ott minden államban elektor-testületek vannak, minden államnak bizonyos számú szavazata van, s az elektorok vesznek részt az elnökválasztásban. Ahhoz, hogy valakit elnöknek megválasszanak, a szavazatok 51 %-a szükséges. Ha 3—4 párt lesz, akkor olyan helyzet áll elő, hogy senkit sem fognak megválasztani, és akkor a kongresszusnak kell választania. Ezzel érvelnek egy harmadik párt megalakítása ellen. Egy harmadik párt megalakításának ellenzői így érvelnek: ne állítsatok harmadik jelöltet, mert ezzel szétforgácsoljátok a liberális párt szavazatait, és lehetetlenné teszitek a liberális párt jelöltjének megválasztását.

Sztálin. La Follette szenátor annakidején mégis alakított egy harmadik burzsoá pártot. Vagyis egy harmadik párt, ha az burzsoá párt, nem forgácsolhatja szét a szavazatokat, de ha az munkáspárt lesz, akkor szétforgácsolhatja a szavazatokat.

Davies. Azt, amiről az előttem szóló küldött beszélt, nem tartom döntő ténynek. Szerintem a legfontosabb tény a következő. Példaként arra a városra hivatkozom, ahol lakom. A választási kampány idején megjelenik valamelyik párt képviselője és valamilyen felelős tisztséget ruház a szakszervezet vezetőjére, a választási kampánnyal kapcsolatban pedig átad neki bizonyos pénzösszeget, amellyel az tetszése szerint rendelkezhet, s ezután a szakszervezeti vezető a kapott tisztséggel kapcsolatban bizonyos tekintélyre tesz szert. Az a helyzet áll elő, hogy a szakszervezeti mozgalom vezetői maguk is hívei az egyik vagy a másik burzsoá pártnak. Ezért természetes, hogy amikor egy harmadik, egy munkáspárt megalakításáról van szó, ezek a szakszervezeti vezérek semmit sem akarnak tenni egy ilyen párt megalakítása érdekében. Emellett arra hivatkoznak, hogy ha harmadik pártot alakítanának, szakadás állna be a szakszervezetekben.

Douglas. Az a tény, hogy a szakszervezetekben csak szakmunkások vannak, főleg azzal magyarázható, hogy annak, aki be akar lépni a szakszervezetbe, bizonyos alappal kell rendelkeznie és jól kell keresnie, mert a tagsági díjak nagyon magasak és a szakképzetlen munkások képtelenek a magas belépési díjat megfizetni.

Azonkívül a szakképzetlen munkásokat állandóan az a veszély fenyegeti, hogy a vállalkozó kihajítja őket, ha szervezkedni próbálnak. A szakképzetlen munkások csak a szakmunkások hathatós támogatásával szervezkedhetnek. Ezt a támogatást a legtöbb esetben nem kapják meg. Ez a körülmény az egyik legfőbb akadálya annak, hogy a szakképzetlen munkások szakszervezetekben szervezkedjenek.

A munkástömegek jogaik védelmét főleg e jogok politikai védelmének vonalán igyekeznek elérni. Ebben látom a legfőbb okát annak, hogy a szakképzetlen munkások nem szervezkednek.

Még rá kell mutatnom az amerikai választási rendszer egyik sajátosságára, a közvetlen választásra. Bárki eljöhet a választói gyűlésre, demokratának vagy köztársaságpártinak nyilváníthatja magát és szavazhat. Meg vagyok győződve, hogy Gompers nem tudta volna megtartani a munkásokat egy nem-politikai program alapján, ha nem lett volna kezében a közvetlen szavazás érve. Gompers mindig azt mondta a munkásoknak, hogy ha politikailag akarnak tevékenykedni, beléphetnek a két meglevő politikai pártba, ott megszerezhetik maguknak ezt vagy azt a tisztséget, tekintélyre tehetnek szert. Gompersnek ezzel az érvvel sikerült visszatartania a munkásokat a munkásosztály szervezkedésének és egy munkáspárt megalakításának gondolatától.

3.      KÉRDÉS. Mivel magyarázható, hogy a Szovjetunió elismerése kérdésében az Amerikai Munkásszövetség vezetői sok burzsoánál is reakciósabbak?

Mivel magyarázható, hogy olyan burzsoák, mint Borah úr és mások, a Szovjetunió elismerése mellett foglalnak állást, ezzel szemben az amerikai munkásmozgalom vezetői, Gomperstől Greenig, a legreakciósabb propagandát folytatták és folytatják az első munkás-köztársaság elismerése ellen, a Szovjetunió elismerése ellen?

Mivel magyarázható, hogy még egy olyan reakciós is, mint Woodrow Wilson volt amerikai elnök, lehetségesnek tartotta, hogy „üdvözölje” Szovjet-Oroszországot, Green és az Amerikai Munkásszövetség többi vezetője viszont reakciósabb akar lenni a kapitalistáknál?

Felolvasom Woodrow Wilson „üdvözletének” szövegét, melyet 1918 márciusában küldött Oroszország Szovjetkongresszusának, amikor a német császár seregei támadást indítottak a szovjet Petrográd ellen:

„A Szovjetek kongresszusa alkalmából az Egyesült Államok népeinek nevében őszinte rokonszenvemet fejezem ki az orosz népnek, különösen most, amikor Németország fegyveres erői országuk belsejébe nyomultak, hogy megakadályozzák szabadságharcukat, megsemmisítsék e harc minden vívmányát, megvalósítsák a német terveket és rabságba döntsék az orosz népet. Noha az Egyesült Államok kormányának jelenleg sajnos nincs módjában, hogy olyan közvetlen segítséget nyújtson, amilyet óhajtana, a most folyó kongresszus útján meg akarnám üzenni az orosz népnek, hogy az Egyesült Államok kormánya felhasznál minden lehetőséget annak biztosítása érdekében, hogy Oroszország visszaszerezze teljes szuverenitását és teljes függetlenségét belügyeiben, és teljes mértékben újból betöltse nagy szerepét Európa és a mai emberiség életében. Az Egyesült Államok népe szíve mélyéből együttérez az orosz néppel abban a törekvésében, hogy örökre megszabaduljon a zsarnokságtól és sorsának intézését maga vegye kezébe” („Pravda” 50. sz. 1918 márc. 16).

Normálisnak tekinthető-e, hogy az Amerikai Munkásszövetség vezetői reakciósabbak akarnak lenni, mint a reakciós Wilson?

Brophy. Nem tudom pontosan megmagyarázni ennek okait, de azt hiszem, hogy az Amerikai Munkásszövetség vezéreit ugyanazok az indokok vezérlik akkor is, amikor ellenzik Szovjet-Oroszország elismerését, és akkor is, amikor nem lépnek be az Amszterdami Internacionáléba. A dolog nyitja az amerikai munkások sajátos filozófiájában és az amerikai munkásoknak az európai munkásokétól különböző gazdasági helyzetében van.

Sztálin. De az Amerikai Munkásszövetség vezetői, úgy tudom, nem ellenzik Olaszország és Lengyelország elismerését, ahol a fasiszták uralkodnak.

Brophy. Amikor ön Lengyelország és Olaszország példájára hivatkozik, ahol fasiszta kormányok vannak, ezzel megmagyarázza annak az okát is, hogy miért nem ismeri el Amerika a Szovjetuniót. Ez az ellenszenv a Szovjetunióval szemben azzal magyarázható, hogy az amerikai szakszervezeti mozgalom vezéreinek kellemetlenségeik vannak saját kommunistáikkal.

Dunn. Az az ok, melyről az előttem szóló tett említést — t. i. hogy az amerikai szakszervezeti mozgalom vezetői nem ismerhetik el a Szovjetuniót, amikor viszályban vannak saját kommunistáikkal —, nem meggyőző, mert ők már akkor ellenezték a Szovjetunió elismerését, amikor az amerikai kommunista párt még nem is létezett.

A legfőbb ok az, hogy az Amerikai Munkásszövetség vezetői mindent elleneznek, ami szocializmushoz hasonló. A szocializmus ellen a kapitalisták hangolják őket, akiknek van egy szervezetük, az úgynevezett „Országos Polgári Szövetség”, amely az egész amerikai társadalmat minden eszközzel mindennemű szocializmus ellen igyekszik hangolni. Ez a szervezet foglalt állást Ivy Lee ellen, aki Amerika és a Szovjetunió kereskedelmi kapcsolatainak fejlesztéséért szállt síkra. Ennek a szervezetnek a vezérei így beszéltek: hogyan tartsunk rendet munkásosztályunk soraiban, amikor a liberálisok ilyen húrokat kezdenek pengetni. Az „Országos Polgári Szövetség” egy kapitalista csoport szervezete, amely sok pénzt fektetett ebbe a szervezetbe és a szervezetet vezeti. Meg kell jegyeznem, hogy Matthew Woll, az Amerikai Munkásszövetség elnökhelyettese, egyúttal ennek a reakciós szövetségnek is elnökhelyettese.

Brophy. Azok az okok, melyekre a szakszervezeti vezérek reakciósságával kapcsolatban utaltak, nem döntő okok. Ezt a kérdést mélyebben kell vizsgálni. Az a tény, hogy egy amerikai munkásküldöttség jött a Szovjetunióba, a legjobb válasz erre a kérdésre, és a legjobban mutatja, hogy az amerikai munkások egy része rokonszenvez a Szovjetunióval. Azt hiszem, hogy az Amerikai Munkásszövetség vezéreinek véleménye a Szovjetunióról nem különbözik az amerikai munkásosztály többségének véleményétől. A munkásosztály többségének a Szovjetunióval kapcsolatos álláspontja azzal magyarázható, hogy a Szovjetunió messze van. Az amerikai munkásosztályt nem érdekli minden nemzetközi ügy, és az amerikai munkásosztálynak a Szovjetunióhoz való viszonya kérdésében erősen érezhető a burzsoázia befolyása.

„Pravda” 210. sz.
1927. szeptember 15.

(idézet: – Sztálin Művei 10. kötet – című könyvből)

SaLa