Írta: J. V. Sztálin

Az SzK(b)P Központi Bizottságának és Központi Ellenőrző Bizottságának együttes plénuma

1927. július 29—augusztus 9

I. Sztálin. Az ellenzékről.
Cikkek és beszédek 1921—1927.
Moszkva—Leningrád 1928.

A nemzetközi helyzet és a Szovjetunió védelme

Beszéd augusztus 1-én

I
Az ellenzék kirohanásai a Komintern szekciói ellen

Elvtársak! Mindenekelőtt Kamenyevnek, Zinovjevnek és Trockijnak a Komintern szekciói ellen, a Komintern lengyel, osztrák, angol, kínai szekciója ellen intézett kirohanásaival kívánok foglalkozni. Azért akarom ezt a kérdést érinteni, mert ők, az ellenzékiek, felkavarták a vizet, a testvérpártokkal kapcsolatban port hintettek a szemekbe, márpedig itt világosságra van szükségünk, nempedig ellenzéki fecsegésre.

A lengyel párt kérdése. Zinovjev itt vitézül kijelentette, hogy ha a lengyel pártban jobboldali elhajlás észlelhető, amelyet Warszki képvisel, ennek a Kommunista Internacionále, a Komintern mostani vezetősége az oka. Azt mondotta, hogy ha Warszkinak egyidőben az volt az álláspontja — s valóban az is volt —, hogy támogatni kell Pilsudski csapatait, ez a Komintern bűne.

Ez egyáltalában nem igaz. Hivatkozhatom tényekre, hivatkozhatom a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság múlt évi júliusi plénuma gyorsírói jegyzetének egyes helyeire, melyeket önök ismernek, tanúként hivatkozhatom olyan emberre, mint Dzerzsinszkij elvtárs, aki akkor kijelentette, hogy ha a lengyel pártban jobboldali elhajlás volt, azt éppenhogy Zinovjev istápolta.

Ez az úgynevezett Pilsudski-felkelés napjaiban történt, amikor mi, a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága és pártunk Központi Bizottsága lengyel bizottságának tagjai, Dzerzsinszkij, Unschlicht, én, Zinovjev és mások határozatokat dolgoztunk ki Lengyelország kommunista pártja számára. Zinovjev, mint a Komintern elnöke, akkor előterjesztette saját javaslatait, melyekben többek közt azt mondotta, hogy Lengyelországban, az adott helyzetben, amikor a Pilsudskit támogató erők és a lengyel Witos-kormányt támogató erők harca fellángol, ebben a helyzetben megengedhetetlen a kommunista párt semlegességi politikája, és hogy Pilsudski ellen egyelőre nem kell élesen fellépni.

Ezt akkor néhányan, közöttünk Dzerzsinszkij is, kifogásoltuk, és azt mondottuk, hogy ez az útmutatás helytelen, hogy csak zavart fog kelteni Lengyelország kommunista pártjában. Le kell szegezni, hogy nemcsak a semlegességi politika, hanem Pilsudski támogatásának politikája is megengedhetetlen. Néhány ellenvetés után ezt az útmutatást módosításainkkal együtt elfogadták.

Ezzel azt akarom mondani, hogy nem nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki az ellen a Warszki ellen szónokoljon, aki akkor hibát követett el és akinek ezért kellően megmosták a fejét, de a saját bűnét másra kenni, a lengyel pártban a jobboldali elhajlás istápolásának bűnét, Zinovjev bűnét a Kominternre, a Komintern mostani vezetőire kenni annyi, mint bűnt követni el a Komintern ellen.

Azt mondhatják erre, hogy ez csekélység és ezzel nem érdemes foglalkoznom. Nem, elvtársak, ez nem csekélység. A lengyel pártban mutatkozó jobboldali elhajlás elleni harc még tart és még folytatódni is fog. Zinovjevnek — ejnye, hogy is fejezzem ki enyhébben — van mersze azt állítani, hogy a jobboldali elhajlást a Komintern mostani vezetősége támogatja. A tények azonban az ellenkezőjét bizonyítják. Azt bizonyítják, hogy Zinovjev rágalmazza a Kominternt, amikor saját bűnét másra keni. Zinovjevnek már ilyen a szokása, ez nem újság nála. Nekünk viszont az a kötelességünk, hogy Zinovjev rágalmazó eljárását mindannyiszor leleplezzük.

Ausztriáról. Zinovjev itt azt állította, hogy az osztrák kommunista párt gyenge, hogy nem tudta magához ragadni a Bécsben nemrégen lezajlott megmozdulás vezetését. Ez igaz is, meg nem is. Hogy az osztrák kommunista párt gyenge, ez igaz. De aki tagadja azt, hogy az osztrák kommunista párt helyesen cselekedett, az rágalmazza ezt a pártot. Igen, az osztrák kommunista párt még gyenge, de, többek közt, azért gyenge, mert még nem következett be a kapitalizmusnak az a mély forradalmi válsága, amely forradalmasítja a tömegeket, amely dezorganizálja a szociáldemokráciát és gyorsan növeli a kommunizmus esélyeit; gyenge ez a párt azért, mert fiatal, mert Ausztriában már régóta uralkodó az a szociáldemokrata „baloldal”, amely ért ahhoz, hogy baloldali frázissal álcázva magát, jobboldali, opportunista módon cselekedjen; gyenge az osztrák kommunista párt, mert a szociáldemokráciát egycsapásra lehetetlen összezúzni. De tulajdonképpen kit akart ütni Zinovjev? Zinovjev célzást tett arra, csak nem merte kereken kimondani, hogy ha az osztrák kommunista párt gyenge, az a Komintern bűne. Nyilván ezt akarta mondani. Ez azonban hitvány eszközökkel végzett próbálkozás. Ez rágalom. Ellenkezőleg, éppen az után, hogy a Kominternnek többé nem Zinovjev az elnöke, az osztrák kommunista párt megszabadult a folytonos ráncigálástól, attól, hogy összevissza beavatkozzanak a belső életébe, és így lehetősége nyílt arra, hogy előrehaladjon, fejlődjék. Vajon az a tény, hogy az osztrák kommunista párt a legaktívabban részt tudott venni a bécsi eseményekben, hogy meg tudta nyerni a munkástömegek rokonszenvét, — vajon ez a tény nem azt bizonyítja, hogy az osztrák kommunista párt növekszik, tömegpárttá válik? Hogyan lehet tagadni ezeket a nyilvánvaló tényeket?

Az angol kommunista párt ellen intézett kirohanás. Zinovjev azt állította, hogy az angol kommunista pártnak semmi előnye sem származott az általános és a szénbányász-sztrájkból, sőt legyengülve került ki a harcból. Ez nem igaz. Nem igaz azért, mert Anglia kommunista pártjának súlya napról napra nő. Ezt csak a vakok tagadhatják. Ez már abból is látható, hogy az angol burzsoázia, amely korábban nem fordított komoly figyelmet Anglia kommunista pártjára, most — ellenkezőleg — eszeveszetten üldözi a pártot, és nemcsak az angol burzsoázia, hanem a Főtanács is, Anglia Labour-pártja is eszeveszett hadjáratot szervez „saját” kommunistái ellen. Miért hogy eddig többé-kevésbé tűrték az angol kommunistákat? Azért, mert gyengék voltak, mert gyenge volt a tömegbefolyásuk. Miért nem tűrik őket továbbra is, miért kezdik őket eszeveszetten támadni? Azért, mert félnek a kommunista párttól mint erőtől, mert az angol Labour-párt és a Főtanács vezérei félnek a kommunista párttól, amelyben sírásójukat látják. Zinovjev erről megfeledkezik.

Nem tagadom, hogy a Komintern nyugati szekciói általában még mindig többé-kevésbé gyengék. Ez tagadhatatlan. De mik ennek az okai? Ennek legfőbb okai:

először, hogy nincsen olyan mély forradalmi válság, amely forradalmasítja a tömegeket, talpraállítja és egyenesen a kommunizmus felé fordítja őket;

másodszor az a körülmény, hogy valamennyi nyugateurópai ország munkásságának soraiban egyelőre a szociáldemokrata pártok vannak túlerőben, azok idősebbek, mint a kommunista pártok, amelyek nemrég keletkeztek, és amelyektől nem lehet azt követelni, hogy egycsapásra zúzzák szét a szociáldemokrata pártokat.

És vajon nem tény, hogy a nyugati kommunista pártok e körülmények ellenére is növekednek, hogy népszerűségük a munkástömegek között egyre nagyobb, hogy egyes kommunista pártok már valóban proletár tömegpártokká lettek, mások meg útban vannak, hogy azzá váljanak?

De van még egy ok, amely gátolja a nyugati kommunista pártok gyors növekedését. Ez az ellenzék szakadár munkája, annak az ellenzéknek a munkája, amely itt ül ebben a teremben. Mi szükséges ahhoz, hogy a kommunista pártok gyors ütemben növekedjenek? A Komintern vasegysége, az, hogy ne legyen szakadás a Komintern szekcióiban. És mit tesz az ellenzék? Második pártot teremtett Németországban, Maslow és Ruth Fischer pártját. Az ellenzék Európa más országaiban is ilyen szakadár csoportokat igyekszik létrehozni. Ellenzékünk második pártot teremtett Németországban, melynek központi bizottsága, központi lapja, parlamenti frakciója van, ellenzékünk szakadást szervezett a Kominternben, noha jól tudja, hogy a szakadás az adott esetben feltétlenül gátolni fogja a kommunista pártok növekedését, — és most ugyanez az ellenzék, a Kominternre célozva, kiabál, hogy Nyugaton lassan növekednek a kommunista pártok! Ez már igazán arcátlanság, határtalan arcátlanság …

A kínai kommunista pártról. Az ellenzékiek nagy hangon azt állítják, hogy a kínai kommunista pártnak, tulajdonképpen a vezetőségének, szociáldemokrata, mensevik hibái vannak. Ebben igazuk van. Ezért a Komintern vezetőségét hibáztatják. Ebben aztán már egyáltalán nincs igazuk. Ellenkezőleg, a Komintern rendszeresen kijavította a kínai kommunista párt vezetőségének hibáit. Ezt csak a vakok tagadhatják. Önök ezt tudják a sajtóból, a „Pravdá”- ból, a „Kommunista Internacionálé”-ból, tudják a Komintern határozataiból. Az ellenzék sohasem mutatott rá a Komintern egyetlen olyan utasítására sem, egyetlen olyan határozatára sem, amely a kínai kommunista párt Központi Bizottságában mensevik elhajlást szülhetne, és sohasem is fog ilyenre rámutatni, mert ilyen utasítás nincs a világon. Ostobaság azt hinni, hogy ha valahol a kommunista pártban, vagy annak Központi Bizottságában mensevik elhajlás üti fel a fejét, akkor ezért feltétlenül a Komintern felelős.

Kamenyev azt kérdezi, honnan származhattak a kínai kommunista párt mensevik hibái, és azt feleli, hogy ezek a hibák csakis a Komintern helytelen vezetése miatt keletkezhettek. Én pedig azt kérdezem: honnan származtak a német kommunista párt mensevik hibái az 1923-as forradalom idején? Honnan eredt a brandlerizmus? Ki támogatta? Vajon nem tény, hogy a német párt Központi Bizottságának mensevik hibáit az ellenzék mostani vezetője, Trockij támogatta? Miért nem mondta akkor Kamenyev, hogy a brandlerizmus azért ütötte fel a fejét, mert rossz volt a Komintern vezetése? Kamenyev és Trockij elfelejtették a proletariátus forradalmi mozgalmának tanulságait. Elfelejtették, hogy amikor a forradalom fellendülőben van, a kommunista pártokban feltétlenül felüti fejét a jobboldali és a baloldali elhajlás, amelyek közül az előbbi nem akar megválni a múlttól, az utóbbi pedig nem akar számolni a jelennel. Elfelejtették, hogy ezek nélkül az elhajlások nélkül nincsenek forradalmak.

És mi volt nálunk 1917 Októberében, vajon akkor nem volt pártunkban jobboldali és baloldali elhajlás? Kamenyev és Zinovjev talán megfeledkezett erről? Emlékeznek-e az elvtársak Kamenyev és Zinovjev Októberben elkövetett mensevik hibáinak történetére? Honnan eredtek akkor ezek a hibák? Ki volt ezekért felelős? Vajon ezekért felelőssé lehetett tenni Lenint vagy a lenini párt Központi Bizottságát? Hogyan „feledkezhetett meg” az ellenzék ezekről és más hasonló tényekről? Hogyan „feledkezhetett meg” arról, hogy a forradalom fellendülése idején a pártokban mindig jelentkezik a jobboldali és a baloldali elhajlás a marxizmustól? És ilyenkor mi a marxisták, a leninisták feladata? Az, hogy üssék mind a jobboldali, mind a baloldali elhajlókat.

Engem elképeszt Trockij fölényeskedése, aki, mint látják, a legkisebb hibákat sem tűrheti a nyugati vagy a keleti kommunista pártokban. Őt, lám, meglepi, hogy ott, Kínában, ahol fiatal a párt, amely alig két éve áll fenn, hogy ott mensevik hibák keletkezhettek. És hány évig botladozott maga Trockij a mensevikek közt? Ezt már elfelejtette? Hiszen Trockij kerek 14 éven át — 1903-tól 1917-ig — botladozott a mensevikek között. Önmagának 14 esztendőt ad arra, hogy, végigpróbálván minden leninizmusellenes „áramlatot”, a bolsevikokhoz közeledjék, amikor azonban a fiatal kínai kommunistákról van szó, még a 4 évet is sokalja. Miért olyan fölényes másokkal szemben és miért feledkezik meg saját botladozásairól? Miért? Hol itt, hogy úgymondjam, a „méltányosság”?

II
Kínáról

Térjünk rá Kína kérdésére.

Nem fogok foglalkozni azokkal a hibákkal, amelyeket az ellenzék a kínai forradalom jellegének és távlatainak kérdésében elkövetett. Nem fogok foglalkozni ezzel, mivel erről elég sokat és elég meggyőzően beszéltek már és nem érdemes itt ismétlésekbe bocsátkozni. Nem fogok kitérni arra, hogy a kínai forradalom, mostani szakaszán, állítólag olyan forradalom, amelynek célja a vámautonómia kivívása (Trockij). Arra sem érdemes kitérnem, hogy Kínában — állítólag — nincsenek feudális csökevények, vagy ha vannak is, nincs valamennyire komolyabb jelentőségük, — ami, ha igaz volna, akkor a kínai agrárforradalom teljesen érthetetlenné válnék (Trockij és Radek). Ezekről és más ezekhez hasonló hibákról, amelyeket az ellenzék a kínai kérdésben elkövetett, önök már bizonyára tudnak pártsajtónkból.

Rátérünk arra a kérdésre, hogy melyek a leninizmus fő kiinduló pontjai a gyarmati és függő országokban végbemenő forradalom kérdéseinek megoldásában.

Mi a Kommunista Internacionále és általában a kommunista pártok kiindulópontja, amikor a gyarmati és függő országokban folyó forradalmi mozgalom kérdéseihez nyúlnak?

Az, hogy szigorúan megkülönböztetik az imperialista országokban, vagyis a más népeket elnyomó országokban folyó forradalmat a gyarmati és függő országokban, vagyis a más államok imperialista igája alatt görnyedő országokban folyó forradalomtól. Más a forradalom az imperialista országokban — ott a burzsoázia más népek elnyomója, ott a burzsoázia a forradalom minden szakaszán ellenforradalmi, ott a nemzeti mozzanat, mint a szabadságharc mozzanata, nincs meg. És másvalami a forradalom a gyarmati és függő országokban — ott a más államok imperializmusának igája a forradalom egyik tényezője, ott ez az iga feltétlenül sérti a nemzeti burzsoáziát is, ott a nemzeti burzsoázia bizonyos szakaszon és bizonyos időre támogathatja országának az imperializmus ellen folyó forradalmi mozgalmát, ott a nemzeti mozzanat, mint a szabadságharc mozzanata, a forradalom tényezője.

Aki nem tesz ilyen különbséget, aki nem érti meg ezt a különbséget, aki az imperialista országokban folyó forradalmat azonosítja a gyarmati országokban folyó forradalommal — az letér a marxizmus útjáról, a leninizmus útjáról, az a II. Internacionále híveinek útjára lép.

Lenin erről a Kommunista Internacionále II. kongresszusán a nemzeti és gyarmati kérdésről szóló beszédében azt mondotta:

„Mi téziseink legfontosabb eszméje, alapeszméje? Az elnyomott és az elnyomó népek közötti különbség. Mi hangsúlyozzuk ezt a különbséget — ellentétben a II. Internacionáléval és a burzsoá demokráciával” (XXV. köt. 351. old.).

Az ellenzék fő hibája az, hogy nem érti meg és nem ismeri el ezt a különbséget a két különböző típusú forradalom között.

Az ellenzék fő hibája az, hogy az 1905-ös oroszországi forradalmat, amely egy más népeket elnyomó imperialista országban folyt le, azonosítja a kínai forradalommal, amely elnyomott, félgyarmati országban megy végbe, olyan országban, amely kénytelen más államok imperialista igája ellen harcolni.

Nálunk Oroszországban az 1905-ös forradalom a burzsoázia ellen, a liberális burzsoázia ellen irányult, noha a forradalom polgári-demokratikus forradalom volt. Miért? Azért, mert egy imperialista ország liberális burzsoáziája csakis ellenforradalmi lehet. Éppen ezért a bolsevikoknál akkor szó sem volt és szó sem lehetett arról, hogy ideiglenes blokkokra lépjenek vagy ideiglenes megegyezéseket kössenek a liberális burzsoáziával. Az ellenzék, ebből kiindulva, azt állítja, hogy Kínában is ugyanezt kell csinálni a forradalmi mozgalom minden szakaszán, hogy Kínában ideiglenes megegyezések és blokkok a nemzeti burzsoáziával soha és semmilyen körülmények között sem engedhetők meg. De az ellenzék elfelejti, hogy így csak azok beszélhetnek, akik nem értik meg és nem ismerik el a különbséget az elnyomott országok forradalma és az elnyomó országok forradalma között, hogy így csak azok beszélhetnek, akik szakítanak a leninizmussal és lecsúsznak a II. Internacionále híveinek álláspontjára.

Íme, mit mond Lenin arról, hogy a gyarmati országokban megengedhetők-e ideiglenes megegyezések és blokkok a burzsoá-felszabadító mozgalommal:

„A Kommunista Internacionálénak ideiglenes szövetségben kell haladnia a gyarmatok és az elmaradott országok burzsoá demokráciájával, de nem szabad egybeolvadnia vele, és feltétlenül meg kell őriznie a proletármozgalom önállóságát, még akkor is, ha ez a mozgalom egészen kezdetleges formában van meg” (XXV. köt. 290. old.) … „mi, mint kommunisták, csak azokban az esetekben vagyunk kötelesek és fogjuk támogatni a gyarmati országok burzsoá szabadságmozgalmait, ha ezek a mozgalmak valóban forradalmi mozgalmak, ha képviselőik nem fognak bennünket gátolni abban, hogy forradalmi szellemben neveljük és szervezzük a parasztságot és a kizsákmányoltak széles tömegeit” (XXV. köt. 353. old.).

Hogyan „eshetett meg”, hogy Lenin, aki Oroszországban tűzzel-vassal harcolt a burzsoáziával való megegyezés ellen, Kínában megengedhetőnek tartja ezeket a megegyezéseket és blokkokat? Lenin talán tévedett? Talán hátat fordított a forradalmi taktikának és opportunista taktikát ajánlott? Természetesen nem! Ez azért „esett meg”, mert Lenin megértette az elnyomott ország forradalma és az elnyomó ország forradalma közötti különbséget. Ez azért „esett meg”, mert Lenin megértette, hogy a gyarmati és függő országokban a nemzeti burzsoázia, fejlődésének bizonyos szakaszán, támogathatja országának az imperializmus igája ellen folyó forradalmi mozgalmát. Ez az, amit nem akar megérteni az ellenzék, és azért nem akarja megérteni, mert szakít Lenin forradalmi taktikájával, szakít a leninizmus forradalmi taktikájával.

Nem figyelték-e meg, hogy az ellenzék vezérei beszédeikben szorgosan megkerülték Leninnek ezeket az útmutatásait, nem merték ezeket érinteni? Ugyan miért kerülik meg Leninnek a gyarmati és függő országokra vonatkozó közismert taktikai útmutatásait? Miért félnek ezektől az útmutatásoktól? Azért, mert félnek az igazságtól. Azért, mert Lenin taktikai útmutatásai megdöntik a trockizmus egész eszmei és politikai álláspontját a kínai forradalom kérdéseiben.

A kínai forradalom szakaszairól. Az ellenzék annyira belezavarodott a dologba, hogy most már azt is tagadja, hogy a kínai forradalom fejlődésében egyáltalán vannak szakaszok. De vajon van-e olyan forradalom, amelynek fejlődésében nincsenek bizonyos szakaszok? Vajon a mi forradalmunknak nem voltak fejlődési szakaszai? Vegyék elő Lenin Áprilisi Téziseit és meglátják, hogy Lenin két szakaszt különböztetett meg forradalmunkban: az első szakasz — a polgári-demokratikus forradalom, amelynek főtengelye az agrármozgalom; a második szakasz — az Októberi Forradalom, amelynek főtengelye az, hogy a proletariátus megragadja a hatalmat.

Melyek a kínai forradalom szakaszai?

Szerintem három szakaszának kell lennie:

az első szakasz — az általános nemzeti egyesült front forradalma, a kantoni időszak, amikor a forradalom csapása főleg a külföldi imperializmus ellen irányult, a nemzeti burzsoázia pedig támogatta a forradalmi mozgalmat;

a második szakasz — a polgári-demokratikus forradalom, miután a nemzeti csapatok elérték a Jangcét, amikor a nemzeti burzsoázia cserbenhagyta a forradalmat, az agrármozgalom pedig a parasztság tízmillióinak hatalmas forradalmává nőtt (a kínai forradalom ma fejlődésének második szakaszában van);a harmadik szakasz — a szovjet forradalom, amely még nincs, de bekövetkezik.

Aki nem értette meg azt, hogy nincs olyan forradalom, amelynek fejlődésében nincsenek bizonyos szakaszok, aki nem értette meg azt, hogy a kínai forradalomnak, fejlődése folyamán, három szakasza van, az nem értett meg semmit sem a marxizmusból, sem a kínai kérdésből.

Mi a kínai forradalom első szakaszának jellemző vonása?

A kínai forradalom első szakaszának az a jellemző vonása, először, hogy az általános nemzeti egyesült front forradalma volt, és másodszor, hogy főképp a külső imperialista elnyomás ellen irányult (hongkongi sztrájk stb.). Igaz-e, hogy akkor Kanton a kínai forradalmi mozgalom központja, felvonulási terepe volt? Feltétlenül igaz. Ezt most talán csak a vakok tagadhatják.

Igaz-e az, hogy a gyarmati forradalom első szakaszának éppen ilyen jellegűnek kell lennie? Szerintem igaz. A Kommunista Internacionále II. kongresszusának „Kiegészítő tézisei”, amelyek a kínai és indiai forradalommal foglalkoznak, határozottan kimondják, hogy ezekben az országokban „a külföldi nyomás állandóan fékezi a társadalmi élet szabad fejlődését”, hogy „ezért a gyarmati forradalom első lépésének a külföldi kapitalizmus megdöntésének kell lennie” (lásd a Kommunista Internacionále II. kongresszusának gyorsírói jegyzőkönyvét, 605. old.).

A kínai forradalom jellemző vonása az a tény, hogy megtette ezt az „első lépést”, végigjárta fejlődésének első szakaszát, túljutott az általános nemzeti egyesült front forradalmának időszakán és belépett fejlődésének második szakaszába, az agrárforradalom időszakába.

Ezzel szemben például a török (kemálista) forradalmat az a tény jellemzi, hogy megrekedt az „első lépésnél”, fejlődésének első szakaszán, a burzsoá-felszabadító mozgalom szakaszán, s még csak meg sem próbált áttérni fejlődésének második szakaszára, az agrárforradalom szakaszára.

Mit képviselt a Kuomintang és kormánya a forradalom első szakaszán, a kantoni időszakban? A Kuomintang és kormánya akkor a munkások, a parasztok, a burzsoá értelmiség és a nemzeti burzsoázia blokkját képviselte. Kanton volt-e akkor a forradalmi mozgalom központja, a forradalom felvonulási terepe? Helyes volt-e akkor az a politika, amely a kantoni Kuomintangot mint az imperializmus elleni szabadságharc kormányát támogatta? Igazunk volt-e, hogy segítséget nyújtottunk Kantonnak Kínában, és mondjuk Ankarának Törökországban, amikor Kanton és Ankara az imperializmus ellen harcolt? Igen, igazunk volt. Igazunk volt, és akkor Lenin nyomdokain haladtunk, mert Kanton és Ankara harca szétforgácsolta az imperializmus erőit, gyengítette az imperializmust, csorbította a tekintélyét, és ezzel megkönnyítette a világforradalom gócának fejlődését, a Szovjetunió fejlődését. Igaz-e az, hogy ellenzékünk mostani vezetői akkor velünk együtt támogatták Kantont is és Ankarát is, amikor bizonyos segítséget nyújtottunk azoknak? Igen, igaz. Próbálja ezt valaki megcáfolni.

De hogyan kell felfognunk a nemzeti burzsoáziával való egységfrontot a gyarmati forradalom első szakaszán? Azt jelenti-e ez, hogy a kommunistáknak nem kell kiélezniük a munkásoknak és a parasztoknak a földbirtokosok és a nemzeti burzsoázia ellen irányuló harcát, hogy a proletariátusnak, akár a legcsekélyebb mértékben is, akár egy percre is, fel kell áldoznia önállóságát? Nem, nem azt jelenti. Az egységfrontnak csak abban az esetben és azzal a feltétellel lehet forradalmi jelentősége, ha a kommunista pártot nem akadályozza önálló politikai és szervező munkájában, ha nem gátolja abban, hogy a proletariátust önálló politikai erővé szervezze, hogy a parasztságot talpraállítsa a földbirtokosok ellen, hogy nyíltan szervezze a munkások és a parasztok forradalmát, és ilymódon előkészítse a proletariátus hegemóniájához szükséges feltételeket. Azt hiszem, hogy az előadó közismert okmányok alapján teljesen bebizonyította, hogy a Kommunista Internacionále az egységfrontnak éppen ezt a felfogását ajánlotta a kínai kommunista pártnak.

Kamenyev és Zinovjev itt egyetlenegy olyan táviratra hivatkozott — ezt 1926 októberében küldtük Sanghájba —, amely arról szólt, hogy egyelőre, Sangháj elfoglalása előtt nem kell kiélezni az agrármozgalmat. Eszem ágában sincs, hogy helyesnek ismerjem el ezt a táviratot. Soha nem tartottam és nem tartom a Kommunista Internacionálét csalhatatlannak. Egyes hibák előfordulnak, és ez a távirat kétségtelenül hibás. De, először, ezt a táviratot néhány héttel később (1926 novemberében) maga a Kommunista Internacionále visszavonta, mégpedig az ellenzék bárminő felszólalása vagy jeladása nélkül. Másodszor, miért hallgatott erről mindmáig az ellenzék, miért csak kilenc hónappal később jutott eszébe ez a távirat, és miért titkolja el a párt elől, hogy a Kommunista Internacionále kilenc hónappal ezelőtt visszavonta ezt a táviratot? Rosszindulatú rágalom volna tehát azt gondolni, hogy ez a távirat határozta meg vezetésünk vonalát. Valójában ez magábanálló, epizódjellegű távirat volt, amely egyáltalán nem jellemző a Kommunista Internacionále vonalára, vezetésünk vonalára. Ez, ismétlem, akár abból is kitűnik, hogy néhány héttel később több olyan irányadó okmánnyal hatálytalanították, amelyek feltétlenül jellemzők vezetésünkre.

Engedjék meg, hogy ezekre az okmányokra hivatkozzam.

Itt van például egy részlet a Kommunista Internacionále VII. plénumának határozatából, amelyet 1926 novemberében, vagyis a fentebb említett táviratnál egy hónappal később fogadtak el:

„A jelenlegi helyzet eredeti sajátossága e helyzet átmeneti jellege, amikor a proletariátusnak választania kell a burzsoázia jelentékeny rétegeivel való blokk perspektívája és a parasztsággal való szövetség további megszilárdításának perspektívája között. Ha a proletariátus nem ad radikális agrárprogramot, akkor a parasztságot nem tudja bevonni a forradalmi harcba, és elveszíti a hegemóniát a nemzeti szabadságmozgalomban”.

És tovább:

„A kantoni népi kormány nem maradhat hatalmon a forradalomban, nem vívhatja ki a végleges győzelmet a külföldi imperializmuson és a belföldi reakción, amíg a nemzeti felszabadulás ügyét nem azonosítják az agrárforradalommal” (lásd a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága VII. kibővített plénumának határozatát).

A Komintern vezetésének vonalát ténylegesen ez az okmány határozza meg.

Nagyon furcsa, hogy az ellenzék vezetői megkerülik a Komintern e közismert okmányát.

Talán nem leszek szerénytelen, ha egyik beszédemre hivatkozom, amelyet ugyancsak 1926 novemberében a Komintern kínai bizottságában mondottam, amely bizottság, természetesen nem az én részvételem nélkül, kidolgozta a VII. kibővített plénumnak a kínai kérdésben hozott határozatát. Ez a beszéd később külön brosúrában is megjelent „A kínai forradalom távlatairól” címmel. Felolvasok néhány részletet beszédemből:

„Tudom, hogy a Kuomintang emberei között, sőt még a kínai kommunisták között is vannak olyanok, akik nem tartják lehetségesnek a forradalom kirobbantását a falun, mert attól tartanak, hogy a parasztok bevonása a forradalomba aláássa az imperialistaellenes egységfrontot. Ez súlyos tévedés, elvtársak. A kínai imperialistaellenes front annál erősebb és hatalmasabb lesz, mennél gyorsabban és mennél erőteljesebben kapcsolódik be a kínai parasztság a forradalomba”

És lejjebb:

„Tudom, hogy a kínai kommunisták között vannak elvtársak, akik nem tartják kívánatosnak, hogy a munkások anyagi és jogi helyzetük megjavításáért sztrájkoljanak, és lebeszélik a munkásokat a sztrájkokról. (Közbeszólás: „Mint Kantonban és Sanghájban történt.”) Ez nagy hiba, elvtársak. Ez a kínai proletariátus szerepének és jelentőségének igen komoly lebecsülése. Ezt a tézisekben le kell szögezni, mint feltétlenül negatív jelenséget. Nagy hiba volna, ha a kínai kommunisták nem használnák ki a mai kedvező helyzetet, és nem segítenék a munkásokat abban, hogy anyagi és jogi helyzetükön javítsanak, akár sztrájkok útján is. Mire való akkor a kínai forradalom?” (Sztálin. „A kínai forradalom távlatairól”.)

És itt a harmadik okmány, amely 1926 decemberében kelt, vagyis akkor, amikor a Kommunista Internacionálét Kína valamennyi városából ostromolták, azt hajtogatva, hogy a munkások harca, ha nagyobb méreteket ölt, válságra, munkanélküliségre, a gyárak bezárására vezet:

„Az az általános politika, mely a városokban visszavonulásra irányul és fékezi a munkásoknak helyzetük javításáért folyó harcát — helytelen. A falvakban fel kell szítani a harcot, de ugyanakkor ki kell használni a kedvező pillanatot a munkások anyagi és jogi helyzetének javítására, minden módon arra törekedve, hogy a munkások harcát szervezett, a kilengéseket és a túlzott előreszaladást kizáró jellegűvé tegyék. Különösen arra kell törekedni, hogy a városokban a harc a nagyburzsoá rétegek és elsősorban az imperialisták ellen irányuljon, s hogy a kínai kis- és középburzsoázia lehetőleg megmaradjon a közös ellenség elleni egységfront kereteiben. Az egyeztető kamarák, döntőbíróságok stb. rendszerét célszerűnek tartjuk, de ezekben az intézményekben biztosítani kell a helyes munkáspolitikát. Egyben szükségesnek tartjuk azt a figyelmeztetést, hogy a sztrájkszabadság, a munkásgyűlések stb. ellen dekrétumokat kiadni teljesen megengedhetetlen.”

A negyedik okmány, amely másfél hónappal Csang Kai-sek államcsínye1 előtt kelt:

„A hadseregben fokozni kell a kuomintangista és kommunista sejtek munkáját, és ott, ahol sejtek nincsenek, de szervezésük lehetséges, meg kell azokat szervezni; ott pedig, ahol lehetetlen kommunista sejteket szervezni, beépített kommunisták segítségével kell fokozott munkát kifejteni.

Irányt kell venni a munkások és a parasztok felfegyverzésére és arra, hogy a falusi parasztbizottságokat fegyveres önvédelemmel rendelkező tényleges hatalmi szervekké alakítsák át stb.

Szükséges, hogy a kommunista párt mindenütt mint ilyen lépjen fel; megengedhetetlen az önkéntes féllegalitás politikája; a kommunista pártnak nem szabad a tömegmozgalom fékjeként fellépnie; a kommunista párt ne takargassa a jobboldali kuomintangisták áruló és reakciós politikáját; a jobboldali kuomintangisták leleplezésére mozgósítani kell a Kuomintang és a kínai kommunista párt körül tömörülő tömegeket.

A forradalomhoz hű funkcionáriusok figyelmét fel kell hívni arra, hogy a kínai forradalom jelenleg, az osztályerők átcsoportosulásával és az imperialista hadseregek összevonásával kapcsolatban, válságos időszakon megy át, és hogy további győzelmei csak abban az esetben lehetségesek, ha határozottan irányt vesz a tömegmozgalom kifejlesztésére. Ellenkező esetben óriási veszély fenyegeti a forradalmat. Az utasítások végrehajtása ezért szükségesebb, mint bármikor.”

És még korábban, még 1926 áprilisában, egy évvel a jobboldali kuomintangisták és Csang Kai-sek államcsínye előtt, a Kommunista Internacionále figyelmeztette a kommunista pártot, s rámutatott, hogy „úgy kell intézni a dolgot, hogy a jobboldaliak vagy kilépjenek a Kuomintangból, vagy hogy őket a Kuomintangból kizárják”.

Íme, így értelmezte és ma is így értelmezi a Kommunista Internacionále az imperializmusellenes egységfront taktikáját a gyarmati forradalom első szakaszán.

Tud-e az ellenzék ezekről az iránymutató okmányokról? Persze hogy tud. Miért mellőzi hát hallgatással ezeket az iránymutató okmányokat? Azért, mert nem az igazságra törekszik, hanem civakodni akar.

Pedig volt idő, amikor az ellenzék mostani vezetői, különösen Zinovjev és Kamenyev, konyítottak valamit a leninizmushoz, és a kínai forradalmi mozgalom kérdésében alapjában véve ugyanazt a politikát védelmezték, amelyet a Komintern folytatott, és amelyet Lenin elvtárs írt elő nekünk téziseiben. A Kommunista Internacionále 1926 február—márciusi VI. plénumára gondolok, amikor a Kommunista Internacionále elnöke Zinovjev volt, amikor Zinovjev még leninista volt és nem lejtett át Trockij táborába. Azért beszélek a Kommunista Internacionále VI. plénumáról, mert ennek a plénumnak van a kínai forradalomról egy határozata, amelyet a plénum 1926 február—márciusában egyhangúlag hozott, amely körülbelül ugyanúgy értékelte a kínai forradalom első szakaszát, a kantoni Kuomintangot és a kantoni kormányt, ahogy a Komintern és az SzK(b)P ma is értékeli, és amelyet az ellenzék most megtagad. Azért beszélek erről a határozatról, mert akkor Zinovjev mellette szavazott, és a Központi Bizottság tagjai közül senki sem kifogásolta, Trockij sem, Kamenyev sem és a mostani ellenzék többi vezetője sem.

Engedjék meg, hogy idézzek néhány részletet ebből a határozatból.

Ez a határozat a Kuomintangról a következőket mondja:

„… A kínai munkások sangháji és hongkongi politikai sztrájkjai (1925 június—szeptember) fordulatot idéztek elő a kínai népnek a külföldi imperialisták elleni szabadságharcában … A proletariátus politikai akciója hatalmasan előrelendítette az ország valamennyi forradalmi-demokratikus szervezetének s elsősorban a Kuomintang népi-forradalmi pártjának, valamint a kantoni forradalmi kormánynak a fejlődését és megszilárdulását. A Kuomintang-párt, amely fő magvában a kínai kommunistákkal szövetségben lépett fel, a munkások, a parasztok, az értelmiség és a városi demokrácia forradalmi blokkját képviseli, melynek alapja e rétegek osztályérdekeinek közössége abban a harcban, amely a külföldi imperialisták és a katonai-feudális életviszonyok ellen, az ország függetlenségéért és az egységes forradalmi-demokratikus hatalomért folyik” (lásd a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága VI. plénumának határozatát).

Itt tehát a kantoni Kuomintang négy „osztály” szövetsége. Amint látják, ez majdhogynem „martinovizmus”, amelyet nem más mint Zinovjev, a Kommunista Internacionále akkori elnöke szentesített.

A kantoni Kuomintang-kormányról:

„A Kuomintang-párt által Kantonban megalakított forradalmi kormánynak sikerült már kapcsolatot teremtenie a munkások, a parasztok és a városi demokrácia legszélesebb tömegeivel és, rájuk támaszkodva, szétverte az imperialisták által támogatott ellenforradalmi bandákat (és dolgozik a Kuangtung tartomány egész politikai életének radikális demokratizálásán). Ilymódon a kantoni kormány, mint a kínai nép függetlenségi harcának élcsapata, az ország majdani forradalmi-demokratikus kormányának mintaképe” (lásd ugyanott).

Kiderül, hogy a kantoni Kuomintang-kormány, amely négy „osztály” blokkja, forradalmi kormány volt, sőt nemcsak forradalmi kormány, hanem mintaképe is a majdani kínai forradalmi-demokratikus kormánynak.

A munkások, a parasztok és a burzsoázia egységfrontjáról:

„A kínai kommunista pártnak és a Kuomintangnak az újabb veszélyekre való tekintettel a legszélesebbkörű politikai munkát kell kifejteniök, tömegakciókat kell szervezniük a népi hadseregek harcának támogatására, kihasználva az imperialisták táborának belső ellentéteit, és szembeállítva az imperialistákkal a lakosság legszélesebb rétegeinek (a munkásoknak, a parasztoknak és a burzsoáziának) nemzeti-forradalmi egységfrontját a forradalmi-demokratikus szervezetek vezetésével” (lásd ugyanott).

Kiderül, hogy a gyarmati országokban a gyarmati forradalom bizonyos szakaszán ideiglenes blokkok és megegyezések a burzsoáziával nemcsak megengedhetők, hanem éppenséggel szükségesek.

Nemde, ez nagyon hasonlít ahhoz, amit Lenin mond nekünk a gyarmati, és függő országok kommunistáinak taktikájáról szóló ismert útmutatásaiban. Csak az kár, hogy Zinovjev erről már megfeledkezett.

A Kuomintangból való kilépés kérdése:

„A kínai nagyburzsoázia egyes rétegei, amelyek ideiglenesen a Kuomintang-párt körül csoportosultak, az utóbbi év folyamán elfordultak tőle, aminek az lett a következménye, hogy a Kuomintang jobbszárnyán kisebb csoport alakult, amely nyíltan állást foglalt a Kuomintang és a dolgozó tömegek szoros kapcsolata ellen, a kommunistáknak a Kuomintangból való kizárása mellett és a kantoni kormány forradalmi politikája ellen. Az, hogy a Kuomintang II. kongresszusa elítélte ezt a jobbszárnyat (1926 január), és leszegezte, hogy a Kuomintang és a kommunisták harci szövetségére szükség van, megszilárdítja a Kuomintang és a kantoni kormány tevékenységének forradalmi irányzatát és biztosítja a Kuomintang számára a proletariátus forradalmi támogatását” (lásd ugyanott).

Kiderül, hogy komoly hiba lett volna, ha a kommunisták a kínai forradalom első szakaszán kilépnek a Kuomintangból. Csak az kár, hogy Zinovjev, aki erre a határozatra szavazott, alig egy hónap múlva már megfeledkezett róla. Mert már 1926 áprilisában (egy hónap múlva) Zinovjev azt követelte, hogy a kommunisták azonnal lépjenek ki a Kuomintangból.

A kínai kommunista pártban meglevő elhajlásokról és a forradalom kuomintangi szakaszán való átugrás megengedhetetlenségéről:

„A kínai kommunisták politikai önrendelkezése abban a harcban fog fejlődni, amelyet két egyformán káros elhajlás ellen folytatnak: egyrészt a jobboldali likvidátorság ellen, amely mellőzi a kínai proletariátus önálló osztályfeladatait és az általános demokratikus nemzeti mozgalommal való alaktalan egybeolvadásra vezet, és másrészt a szélsőséges baloldali áramlatok ellen, amelyek a mozgalom forradalmi-demokratikus szakaszát átugorva, közvetlenül a proletárdiktatúra és a Szovjethatalom feladataira igyekeznek rátérni, megfeledkezve a parasztságról, a kínai nemzeti-felszabadító mozgalom e fő és döntő tényezőjéről” (lásd ugyanott).

Az elvtársak láthatják, itt minden megvan ahhoz, aminek alapján elmarasztalhatjuk az ellenzéket abban is, hogy átugorja a kínai fejlődés Kuomintang szakaszát, hogy lebecsüli a parasztmozgalmat és abban is, hogy előrevágtat a Szovjetek felé. Ez a határozat telibe találja az ellenzéket.

Ismeri-e Zinovjev, Kamenyev és Trockij ezt a határozatot?

Fel kell tennünk, hogy ismerik. Zinovjevnek mindenesetre ismernie kell, mert az ő elnökletével hozták ezt a határozatot a Kommunista Internacionále VI. plénumán, és ő maga is rászavazott. Akkor hát miért kerülik meg most az ellenzék vezetői a kommunista világmozgalom legfelsőbb fórumának ezt a határozatát? Miért hallgatják el? Azért, mert ez a határozat a kínai forradalom valamennyi kérdésében ellenük szól. Azért, mert felborítja az ellenzék egész mostani trockista álláspontját. Azért, mert elpártoltak a Kommunista Internacionálétól, elpártoltak a leninizmustól és most, félve saját múltjuktól, félve saját árnyékuktól, kénytelenek gyáván megkerülni a Kommunista Internacionále VI. plénumának határozatát.

Ennyit a kínai forradalom első szakaszáról.

Nézzük most a kínai forradalom második szakaszát.

Az első szakasznak az volt a jellegzetessége, hogy a forradalom éle főképpen a külföldi imperializmus ellen irányult, a második szakasznak viszont jellemző vonása az a tény, hogy a forradalom főképp a belső ellenség, és elsősorban a feudálisok, a feudális rendszer ellen fordul élével.

Megoldotta-e az első szakasz a feladatát, vagyis a külföldi imperializmus megdöntésének feladatát? Nem, nem oldotta meg. E feladat végrehajtását ráhagyta a kínai forradalom második szakaszára. Alighogy a forradalmi tömegeknek megadta az első lendületet az imperializmus ellen, máris befejezte futását, és a jövőre bízta ezt a feladatot.

Feltehető, hogy a forradalom második szakaszának sem fog sikerülni teljesen megoldani az imperialisták kiűzésének feladatát. További serkentést ad majd a kínai munkások és parasztok széles tömegeinek az imperializmus ellen, de ezt azért teszi, hogy e mű befejezését ráhagyja a kínai forradalom következő szakaszára, a szovjet szakaszra.

És ezen nincs is semmi csodálni való. Talán nem tudjuk, hogy forradalmunk történetében voltak hasonló tények, noha más körülmények és más viszonyok között? Talán nem tudjuk, hogy forradalmunk első szakasza nem oldotta meg teljesen a feladatát, az agrárforradalom betetőzésének feladatát, hanem ráhagyta ezt a feladatot a forradalom következő szakaszára, az Októberi Forradalomra, amely teljes mértékben és maradék nélkül meg is oldotta a feudális csökevények kiirtásának feladatát. Ezért nem lesz abban semmi csodálni való, ha a kínai forradalom második szakaszán nem sikerül teljesen betetőzni az agrárforradalmat, és ha a forradalom második szakasza, miután felrázta a parasztság milliós tömegeit és talpraállította őket a feudális csökevények ellen, ráhagyja e mű betetőzését a forradalom következő szakaszára, a szovjet szakaszra. És ez az eljövendő kínai szovjet forradalomnak csak előnyére lesz.

Mi volt a kommunisták feladata a kínai forradalom második szakaszán, amikor a forradalmi mozgalom központja nyilvánvalóan áthelyeződött Kantonból Vuhanba és amikor a vuhani forradalmi központon kívül megalakult a nankingi ellenforradalmi központ?

Az, hogy teljes mértékben kihasználják a párt, a proletariátus (szakszervezetek), a parasztság (parasztszövetségek) és általában a forradalom nyílt szervezésének minden lehetőségét.

Az, hogy balra, az agrárforradalom felé tolják a vuhani kuomintangistákat.

Az, hogy a vuhani Kuomintangot az ellenforradalom elleni harc központjává s a proletariátus és a parasztság eljövendő forradalmi-demokratikus diktatúrájának magvává tegyék.

Helyes volt-e ez a politika?

A tények megmutatták, hogy ez volt az egyetlen helyes politika, amely a munkások és a parasztok széles tömegeit a forradalom továbbfejlesztésének szellemében tudta nevelni.

Az ellenzék akkor a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek azonnali megalakítását követelte. De ez kalandorság, kalandon előrerúgtatás volt, mert a Szovjetek azonnali megalakítása akkor a fejlődés baloldali-kuomintangi szakaszának átugrását jelentette volna.

Miért?

Azért, mert a vuhani Kuomintang, amely fenntartotta a kommunistákkal kötött szövetséget, még nem vesztette el a hitelét és nem leplezte le magát a széles munkás- és paraszttömegek előtt, még nem merítette ki minden lehetőségét mint polgári-forradalmi szervezet.

Azért, mert a Szovjetek megalakításának és a vuhani kormány megdöntésének jelszavát kiadni akkor, amikor a tömegek saját tapasztalatukból még nem győződtek meg arról, hogy ez a kormány hasznavehetetlen, hogy feltétlenül meg kell dönteni, — ez annyi, mint előrerúgtatni, elszakadni a tömegektől, megfosztani magunkat a tömegek támogatásától és így zátonyra vinni a megkezdett ügyet.

Az ellenzék azt hiszi, hogy ha felismerte, hogy a vuhani Kuomintang megbízhatatlan, ingatag, nem eléggé forradalmi (amit minden politikailag képzett funkcionárius könnyen felismerhet), akkor ez teljesen elegendő ahhoz, hogy a tömegek is felismerjék mindezt, teljesen elegendő ahhoz, hogy a Kuomintangot Szovjetekkel váltsák fel és magukkal vonják a tömegeket. Ez azonban csak az ellenzéknek az a szokásos „ultrabaloldali” hibája, hogy saját tudatát és felismerését a munkások és parasztok milliós tömegei tudatának és felismerésének tekinti.

Az ellenzéknek igaza van, amikor azt mondja, hogy a pártnak elől kell haladnia. Ez egyszerű marxista tétel, amelynek betartása nélkül nincs és nem is lehetséges igazi kommunista párt. Ez azonban csak része az igazságnak. A teljes igazság az, hogy a párt ne csak elől haladjon, hanem vigye is magával a milliós tömegeket. Ha előremegy, de nem viszi magával a milliós tömegeket, ténylegesen elszakad a mozgalomtól. Ha előremegy, de elszakad az utócsapattól, mert nem tudja magával vinni az utócsapatot, akkor előrerohant, s ezzel bizonyos időre meghiúsíthatja a tömegek előrehaladását. A lenini vezetés tulajdonképpen éppen abban áll, hogy az élcsapat tudja magával vinni a sereget, hogy az élcsapat úgy menjen előre, hogy ne szakadjon el a tömegektől. De hogy az élcsapat ne szakadhasson el a tömegektől, hogy az élcsapat csakugyan magával vihesse a milliós tömegeket, annak van egy döntő feltétele, mégpedig az, hogy maguk a tömegek a saját tapasztalatuk alapján. győződjenek meg az élcsapat útmutatásainak, utasításainak, jelszavainak helyességéről.

Az ellenzéknek éppen az a baja, hogy nem fogadja el a milliós tömegek vezetésének ezt az egyszerű lenini szabályát, nem érti meg, hogy a párt egymagában, az élcsapat egymagában, a milliós tömegek támogatása nélkül, nem képes végrehajtani a forradalmat, hogy a forradalmakat végeredményben a dolgozók milliós tömegei „csinálják”.

Mi volt az oka annak, hogy mi, bolsevikok, 1917 áprilisában nem adtuk ki az Ideiglenes Kormány megdöntésének és a Szovjethatalom megteremtésének gyakorlati jelszavát Oroszországban, noha meg voltunk győződve arról, hogy a közeljövőben kénytelenek leszünk megdönteni az Ideiglenes Kormányt és Szovjethatalmat létesíteni?

Az volt az oka, hogy a dolgozók széles tömegei a hátországban és a fronton, s végül maguk a Szovjetek sem voltak még készek arra, hogy magukévá tegyék ezt a jelszót, még hittek az Ideiglenes Kormány forradalmiságában.

Az volt az oka, hogy az Ideiglenes Kormány akkor még nem járatta le magát és még nem vesztette el hitelét azáltal, hogy a hátországban és a fronton az ellenforradalmat támogatta.

Miért bélyegezte meg Lenin 1917 áprilisában Petrográdban Bagdatyev csoportját, amely kiadta az Ideiglenes Kormány azonnali megdöntésének és a Szovjethatalom megteremtésének jelszavát?

Azért, mert Bagdatyev kísérlete veszélyes előreugrás volt, amely azzal fenyegetett, hogy a bolsevik párt elszakad a munkások és a parasztok milliós tömegeitől.

Kalandorság a politikában, bagdatyevizmus a kínai forradalom kérdéseiben — ez üti most agyon trockista ellenzékünket.

Zinovjev azt állítja, hogy én, amikor bagdatyevizmusról beszélek, a mostani kínai forradalmat az Októberi Forradalommal azonosítom. Ez persze badarság. Előszöris, én magam szögeztem le „Jegyzetek mai témákról” című cikkemben, hogy a „hasonlat itt feltételes”, hogy „csak mindazokkal a fenntartásokkal engedhetem meg, amelyeket a mai Kína és az 1917-es Oroszország helyzete közötti különbség okvetlenül megkíván”. Másodszor, ostobaság volna azt állítani, hogy egyáltalán nem lehet más országok forradalmaiból vett hasonlatokhoz folyamodni, amikor valamely ország forradalmának ezt vagy azt az áramlatát, ezt vagy azt a hibáját jellemezzük. Vajon az egyik ország forradalma nem tanul más országok forradalmától, még ha ezek a forradalmak nem is egytípusúak? Hát akkor mire való a forradalom tudománya?

Zinovjev lényegében tagadja a forradalom tudományának lehetőségét. Vajon nem tény az, hogy Lenin az Októberi Forradalom előtti időszakban Csheidzét, Ceretelit, Sztyeklovot és másokat az 1848-as francia forradalom „luiblanizmusával” vádolta? Olvassák el Lenin „Luiblanizmus” című cikkét, és látni fogják, hogy Lenin, amikor az Október előtt szereplő egyik-másik politikus hibáit jellemezte, bőségesen élt az 1848-as francia forradalomból vett hasonlatokkal, noha Lenin nagyon jól tudta, hogy az 1848-as francia forradalom és a mi Októberi Forradalmunk nem egytípusú forradalom. És ha az Októberi Forradalom előtti időszakban megengedhető volt Csheidze és Cereteli „luiblanizmusáról” beszélni, miért ne lehetne beszélni a kínai agrárfprradalom időszakában Zinovjev és Trockij „bagdatyevizmusáról”?

Az ellenzék azt állítja, hogy Vuhan nem volt a forradalmi mozgalom központja. De akkor miért állította Zinovjev, hogy „messzemenően támogatni kell” a vuhani Kuoinintangot, hogy az a kínai Cavaignacok elleni harc központjává váljon? Miért a vuhani terület és nem valamely más terület lett a legfejlettebb agrármozgalom központja? Nem tény-e, hogy éppen a vuhani terület (Hunan, Hupej) volt ez év elején a legfejlettebb agrármozgalom központja? Miért lehetett Kantont, ahol nem volt tömeges agrármozgalom, a „forradalom felvonulási terepének” nevezni (Trockij), és miért nem lehet Vuhant, amelynek területén az agrárforradalom kezdődött és kifejlődött, a forradalmi mozgalom központjának, „felvonulási terepének” tekinteni? Mivel magyarázható akkor az ellenzéknek az a követelése, hogy a kommunista párt maradjon bent a vuhani Kuomintangban és a vuhani kormányban? Talán csak nem az „ellenforradalmi” vuhani Kuomintanggal való blokkot védelmezte az ellenzék 1927 áprilisában? Mi az oka annak, hogy az ellenzék ilyen „feledékeny” és kapkodó?

Az ellenzék kárörvendezik azon, hogy a vuhani Kuomintanggal való blokk rövidéletűnek bizonyult, és azt állítja, hogy a Kommunista Internacionále nem figyelmeztette a kínai kommunistákat a vuhani Kuomintang összeomlásának lehetőségére. Aligha szorul bizonyításra, hogy az ellenzék káröröme csak saját politikai csődjéről tanúskodik. Az ellenzék nyilván azt hiszi, hogy a gyarmati országokban a nemzeti burzsoáziával alkotott blokkoknak hosszúéletűnek kell lenniök. De így csak olyan emberek gondolkozhatnak, akik teljesen szakítottak a leninizmussal. Ha Kínában az adott szakaszon a feudálisok és az imperializmus erősebbnek bizonyultak a forradalomnál, ha ezeknek az ellenséges erőknek a nyomása a vuhani Kuomintang jobbrafordulására és a kínai forradalom ideiglenes vereségére vezetett, ezen csak olyan emberek kárörvendezhetnek, akik meg vannak fertőzve a vereségpolitika mérgével. Ami az ellenzéknek azt az állítását illeti, hogy a Kommunista Internacionále nem figyelmeztette a kínai kommunista pártot a vuhani Kuomintang összeomlásának lehetőségére, ez egyike azoknak a szokásos pletykáknak, amelyekben annyira bővelkedik most az ellenzék fegyvertára.

Engedjék meg, hogy néhány okmányt idézzek az ellenzéki pletykák megcáfolására.

Az első okmány, 1927 májusából:

„A Kuomintang belpolitikájának most a legfőbb feladata, hogy rendszeresen kifejlessze az agrárforradalmat valamennyi tartományban, de különösen Kuangtungban, ezzel a jelszóval: «Minden hatalmat a falun a parasztszövetségeknek és parasztbizottságoknak.» Ez a forradalom és a Kuomintang sikereinek alapja. Ez az alapja annak, hogy Kínában nagy és erős politikai és katonai hadsereget teremtsenek az imperializmus és ügynökei ellen. A földek elkobzásának jelszava gyakorlatilag teljesen időszerű azokban a tartományokban, amelyekben erős agrármozgalom van, mint Hunanban, Kuangtungban stb. Enélkül lehetetlen az agrárforradalom kibontakozása …

Azonnal hozzá kell látni nyolc-tíz hadosztály megszervezéséhez forradalmi parasztokból és munkásokból, teljesen megbízható parancsnoki karral. Ez lesz a vuhani gárda, amelynek mind a frontokon, mind a hátországban le kell fegyvereznie a megbízhatatlan alakulatokat. Ezzel nem szabad késlekedni.

Fokozni kell a bomlasztó munkát Csang Kai-sek hátországában és csapataiban, és segítséget kell nyújtani a parasztfelkelőknek Kuangtungban, ahol a földbirtokosok hatalma különösen elviselhetetlen.”

A másik okmány, 1927 májusából:

„Agrárforradalom nélkül győzni lehetetlen. Agrárforradalom nélkül a Kuomintang Központi Bizottsága szánalmas játékszerré válik a megbízhatatlan tábornokok kezében. A kilengések ellen harcolni kell, de nem katonasággal, hanem a parasztszövetségek útján. Határozottan azon az állásponton vagyunk, hogy a földeket alulról ténylegesen birtokbavegyék. A Tang Ping-hsziang utazásával kapcsolatos aggályoknak van némi alapjuk. Nem elszakadni kell a munkás-paraszt-mozgalómtól, hanem minden módon támogatni kell azt. Különben tönkreteszik az ügyei.

A Kuomintang Központi Bizottságának egyes régi vezetői félnek az eseményektől, ingadoznak, megalkusznak. Minél több új paraszt- és munkásvezetőt kell bevonni alulról a Kuomintang Központi Bizottságába. Az ő bátor hangjuk gerincessé teszi az öregeket, vagy kiselejtezi őket. A Kuomintang mostani felépítését meg kell változtatni. A Kuomintang felső vezető rétegét feltétlenül fel kell frissíteni és ki kell egészíteni az agrárforradalomban kiemelkedett új vezetőkkel, a perifériát pedig ki kell szélesíteni a munkás-paraszt- szövetségek millióiból. Enélkül a Kuomintang könnyen elszakadhat az élettől és elveszítheti minden tekintélyét.

Fel kell számolni a megbízhatatlan tábornokoktól való függést. Mozgósítsanak vagy húszezer kommunistát, adjanak hozzá tizenötezer hunani, hupeji forradalmi munkást és parasztot, alakítsanak néhány új hadtestet, a katonaiskolásokat használják fel a tisztikarban, és szervezzék meg, amíg nem késő, saját megbízható hadseregüket. Csakis ez a biztosíték a kudarcok ellen. Ez nehéz feladat, de más út nincs.

Szervezzenek Forradalmi Katonai Törvényszéket, élén tekintélyes nem-kommunista kuomintangistákkal. Büntessék meg azokat a tiszteket, akik Csang Kai-sekkel kapcsolatot tartanak fenn, vagy akik a katonákat a népre, a munkásokra és a parasztokra uszítják. Nem lehet mindig csak rábeszélni. Itt az ideje a cselekvésnek. Meg kell büntetni a gazokat. Ha a kuomintangisták nem tudnak forradalmi jakobinusokká válni, akkor mind a nép, mind a forradalom szempontjából elvesznek”.

Látják tehát, hogy a Kommunista Internacionále előrelátta az eseményeket, idejében jelezte a veszélyeket, és figyelmeztette a kínai kommunistákat, hogy a vuhani Kuomintang elpusztul, ha a kuomintangisták nem tudnak forradalmi jakobinusok lenni.

Kamenyev azt mondotta, hogy a kínai forradalom vereségének a Kommunista Internacionále politikája az oka, hogy mi „Cavaignacokat neveltünk Kínában”. Elvtársak, így csak olyan ember beszélhet pártunkról, aki kész arra is, hogy bűnt kövessen el pártunk ellen. Így beszéltek a bolsevikokról a mensevikek az 1917-es júliusi vereség időszakában, amikor megjelentek a színen az orosz Cavaignacok. Lenin „A jelszavakról” című cikkében azt írta, hogy a júliusi vereség a „Cavaignacok győzelme”. A mensevikek akkor dühöngtek, és azt állították, hogy az orosz Cavaignacok megjelenésében Lenin politikája a hibás. Azt hiszi-e Kamenyev, hogy az 1917-es júliusi vereség időszakában az orosz Cavaignacok megjelenésében Lenin politikája, pártunk politikája a hibás, és nem valami más? Hát illik-e Kamenyevhez, hogy az adott esetben a mensevik urakat majmolja? (Derültség.) Nem hittem volna, hogy az ellenzéki elvtársak ilyen mélyre süllyedhetnek…

Ismeretes, hogy az 1905-ös forradalom vereséget szenvedett, és ez a vereség mélyrehatóbb volt, mint a kínai forradalom mostani veresége. A mensevikek akkor azt mondották, hogy az 1905-ös forradalom vereségét a bolsevikok szélsőséges forradalmi taktikája okozta. Nem szándékszik-e Kamenyev itt is forradalmunk történetének mensevik magyarázatát mintául venni, és követ dobni a bolsevikokra?

És mivel magyarázható a Bajorországi Tanácsköztársaság veresége? Talán Lenin politikájával, és nem az osztályerők viszonyával?

Mivel magyarázható a Magyar Tanácsköztársaság veresége? Talán a Kommunista Internacionále politikájával és nem az osztályerők viszonyával?

Hogyan lehet azt állítani, hogy valamely párt taktikája megváltoztathatja vagy felforgathatja az osztályerők viszonyát? Helyes volt-e politikánk 1905-ben, vagy sem? Miért szenvedtünk akkor vereséget? Vajon a tények nem azt bizonyítják, hogy az ellenzék politikájával a kínai forradalom már hamarabb vereséget szenvedett volna, mint ahogy az valójában történt? Hogyan nevezzük azokat az embereket, akik forradalom idején megfeledkeznek az osztályerők viszonyáról és mindent egyesegyedül valamely párt taktikájával próbálnak megmagyarázni? Ezekről az emberekről csak azt az egyet mondhatjuk, hogy szakítottak a marxizmussal.

Következtetések. Az ellenzék legfőbb hibái:

1. Az ellenzék nem érti a kínai forradalom jellegét és távlatait.

2. Az ellenzék nem látja a különbséget a kínai forradalom és az oroszországi forradalom között, a gyarmati országok forradalma és az imperialista országok forradalma között.

3. Az ellenzék szakít a lenini taktikával abban a kérdésben, hogy milyen legyen a forradalom első szakaszán a viszony a gyarmati országok nemzeti burzsoáziái ához.

4. Az ellenzék nem érti a kommunistáknak a Kuomintangban való részvétele kérdését.

5. Az ellenzék az élcsapat (a párt) és a sereg zöme (a dolgozók milliós tömegei) közötti viszony kérdésében megszegi a lenini taktika alapelveit.

6. Az ellenzék szakít a Komintern Végrehajtó Bizottsága VI. és VII. plénumának határozataival.

Az ellenzék az égig magasztalja a kínai kérdésben javasolt politikáját, és azt állítja, hogy ha ezt a politikát követték volna, akkor Kínában most jobb volna a helyzet. Aligha szorul bizonyításra, hogy amikor az ellenzék oly rendkívül durva hibákat követett el, akkor a kínai kommunista párt végleg zsákutcába jutott volna, ha magáévá tette volna az ellenzék leninizmusellenes, kalandor politikáját.

Ha a kínai kommunista párt 5 000—6 000 főnyi kicsiny csoportból rövid idő alatt 60 000 tagot számláló tömegpárttá nőtt; ha a kínai kommunista pártnak ez alatt az idő alatt mintegy 3 millió proletárt sikerült szakszervezetekbe szerveznie; ha a kínai kommunista pártnak sikerült felébreszteni téli álmából a sokmilliós parasztságot és bevonni a parasztok tízmillióit a forradalmi parasztszövetségekbe; ha a kínai kommunista pártnak ez alatt az idő alatt sikerült a nemzeti hadsereg állományából egész ezredeket és hadosztályokat megnyerni; ha a kínai kommunista pártnak ez alatt az idő alatt sikerült a proletariátus hegemóniájának eszméjét óhajból ténnyé változtatni, — ha a kínai kommunista pártnak rövid idő alatt sikerült elérnie mindezeket a vívmányokat, akkor ennek egyebek között az a magyarázata, hogy azon az úton haladt, amelyet Lenin jelölt ki, azon az úton haladt, amelyet a Kommunista Internacionále mutatott.

Mondanom sem kell, hogy ha az ellenzék hibás politikája, a gyarmati forradalom kérdéseiben követett leninizmusellenes iránya érvényesült volna, akkor a kínai forradalom e vívmányai vagy egyáltalán nem volnának, vagy a minimumra zsugorodtak volna.

Ezt talán csak „ultrabaloldali” renegátok és kalandorok vonhatják kétségbe.

III
Az Angol-Szovjet egységbizottságról

Az Angol-Szovjet Bizottság kérdése. Az ellenzék azt hajtogatja, hogy mi az Angol-Szovjet Bizottságra tettük a tétet. Ez nem igaz, elvtársak. Ez egyike azoknak a pletykáknak, amelyekhez a csődbejutott ellenzék oly gyakran folyamodik. Az egész világ tudja, tehát az ellenzéknek is tudnia kell, hogy mi nem az Angol-Szovjet Bizottságra, hanem az egész világ forradalmi mozgalmára és szocialista építésünk sikereire tettük a tétet. Az ellenzék becsapja a pártot, amikor azt mondja, hogy mi az Angol-Szovjet Bizottságra tettük és tesszük a tétet.

Akkor hát mi is ez az Angol-Szovjet Bizottság? Az Angol-Szovjet Bizottság a mi szakszervezeteink és az angol szakszervezetek, a reformista szakszervezetek, a reakciós szakszervezetek közötti kapcsolat egyik formája. Az európai munkásosztály forradalmasításának munkáját ezidőszerint három vonalon folytatjuk:

a) a Kommunista Internacionále vonalán, a kommunista szekciók segítségével, amelyeknek legközelebbi feladata a munkásmozgalom reformista politikai vezetésének felszámolása;

b) a Vörös Szakszervezeti Internacionále vonalán, a forradalmi szakszervezeti kisebbségek segítségével, amelyeknek legközelebbi feladata a szakszervezeti reakciós munkásarisztokrácia leküzdése;

c) az Angol-Szovjet Egységbizottságon keresztül, amely egyike azoknak az eszközöknek, amelyek megkönnyíthetik a Vörös Szakszervezeti Internacionálénak és szekcióinak a szakszervezeti munkásarisztokrácia elszigeteléséért folyó harcát.

Az első két vonal alapvető, állandó és a kommunistákra kötelező, amíg vannak osztályok és van osztálytársadalom. A harmadik vonal csak ideiglenes, kisegítő, epizodikus, és ezért nem tartós, nem mindig megbízható és olykor egyáltalában nem megbízható. A harmadik vonalat a két első vonallal egy sorba állítani annyi, mint a munkásosztály érdekei ellen, a kommunizmus ellen cselekedni. Hogyan lehet ezekután arról fecsegni, hogy mi az Angol-Szovjet Bizottságra tettük a tétet?

Amikor hozzájárultunk az Angol-Szovjet Bizottság megalakításához, azt akartuk elérni, hogy az angol szakszervezeti munkástömegekkel nyílt kapcsolataink legyenek.

Mire kellett ez?

Ez elsősorban arra kellett, hogy megkönnyítsük a munkások egységfrontjának megteremtését a tőke ellen, vagy legalábbis megnehezítsük a szakszervezeti mozgalom reakciós vezetőinek egy ilyen front megalakítása elleni harcát.

Ez, másodszor, arra kellett, hogy megkönnyítsük a munkások egységfrontjának megteremtését általában az imperialista háborús veszély ellen, és különösen az intervenció veszélye ellen, vagy legalábbis megnehezítsük a reakciós szakszervezeti vezetőknek egy ilyen front megteremtése elleni harcát.

Megengedhető-e egyáltalán, hogy a kommunisták a reakciós szakszervezetekben dolgozzanak?

Nemcsak megengedhető, hanem olykor egyenest kötelező, mert a reakciós szakszervezetekben a munkások milliói tömörülnek, és a kommunistáknak nincs joguk elkerülni ezeket a szakszervezeteket, be kell lépniök azokba, meg kell találniok az utat a tömegekhez és meg kell őket nyerni a kommunizmusnak.

Olvassák el Lenin „«Baloldaliság» — a kommunizmus gyermekbetegsége” című könyvét és meglátják, hogy a lenini taktika a kommunistákat kötelezi a reakciós szakszervezetekben való munkára.

Megengedhetők-e egyáltalán ideiglenes megegyezések a reakciós szakszervezetekkel, — megegyezések szakszervezeti vonalon, vagy megegyezések politikai vonalon?

Nemcsak megengedhetők, hanem olykor egyenest kötelezők. Hogy a nyugati szakszervezetek a legtöbb esetben reakciósak, ez köztudomású. De egyáltalában nem erről van szó. Arról van szó, hogy ezek a szakszervezetek tömegszervezetek. Arról van szó, hogy ezeken a szakszervezeteken keresztül hozzáférhetünk a tömegekhez. Csak arra kell ügyelni, hogy az ilyen megegyezések ne szorítsák meg, ne korlátozzák a kommunisták forradalmi agitációjának és propagandájának szabadságát, hogy az ilyen megegyezések megkönnyítsék a reformisták bomlasztását és azoknak a munkástömegeknek forradalmasítását, amelyek egyelőre még a reakciós vezetőket követik. Ilyen feltételek mellett ideiglenes megegyezések a tömegekkel rendelkező reakciós szakszervezetekkel nemcsak megengedhetők, hanem olykor egyenest kötelezők.

Lenin ezzel kapcsolatban a következőket mondja:

„A kapitalizmus nem volna kapitalizmus, ha a «tiszta» proletariátust nem venné körül a proletártól a félproletárhoz (ahhoz, aki kenyerét félig munkaereje eladása útján szerzi meg), a félproletártól a kisparaszthoz (és a kisiparoshoz, a háziiparoshoz, általában a kistulajdonoshoz), a kisparaszttól a középparaszthoz stb. vezető rendkívül tarka átmeneti típusok tömege; — ha magán a proletariátuson belül nem volnának fejlettebb és kevésbé fejlett rétegek, vidék, szakma, néha vallás stb. szerinti megoszlások. A proletariátus élcsapata, tudatos része, a kommunista párt számára mindebből az a szükségszerűség — mégpedig feltétlen szükségszerűség — következik, hogy lavírozáshoz, a proletárok különböző csoportjaival, a munkások és a kistulajdonosok különböző pártjaival való megegyezéshez, kompromisszumokhoz kell folyamodnia. A dolog lényege az, hogy tudnunk kell ezt a taktikát a proletáröntudat, forradalmiság, harcképesség és győznitudás általános színvonalának emelése, nempedig leszállítása érdekében alkalmazni” (XXV. köt. 213. old.).

Továbbá:

„Hogy a Hendersonok, Clynesek, MacDonaldok, Snowdenek megrögzött reakciósok, az igaz. Éppúgy igaz az is, hogy a hatalmat a kezükbe akarják venni (bár előnyben részesítik a burzsoáziával való koalíciót), hogy ugyanazon ősrégi burzsoá szabályok szerint akarnak «kormányozni», hogy amikor hatalmon lesznek, elkerülhetetlenül úgy fognak viselkedni, mint a Scheidemannok és Noskék. Mindez így van. De ebből egyáltalán nem az következik, hogy támogatásuk a forradalom elárulása, hanem az, hogy a forradalom érdekében a munkásosztály forradalmárainak ezeket az urakat bizonyos parlamenti támogatásban kell részesíteniük” (ugyanott, 218—219. old.).

Az ellenzéknek éppen az a baja, hogy nem érti és nem fogadja el ezeket a lenini útmutatásokat, a lenini politikánál többre becsüli a szakszervezetek reakciósságával kapcsolatos „ultrabaloldali” handabandázást.

Korlátozza-e az Angol-Szovjet Bizottság agitációnkat és propagandánkat, korlátozhatja-e azt? Nem, nem korlátozhatja. Mindig bíráltuk és mindig is bírálni fogjuk az angol munkásmozgalom vezetőinek reakciósságát, leleplezve az angol munkástömegek előtt ezeknek a vezetőknek hitszegését és árulását. Ám próbálja meg az ellenzék megcáfolni azt a tényt, hogy mi mindig nyíltan és kíméletlenül bíráltuk a Főtanács reakciós munkáját.

Azt mondják nekünk, hogy ennek a bírálatnak az lehet a következménye, hogy az angolok felrobbantják az Angol-Szovjet Bizottságot. Ám robbantsák. Egyáltalában nem az a fontos, lesz-e szakadás, vagy nem lesz. Az a fontos, hogy milyen kérdésben lesz a szakadás, mit fog bizonyítani a szakadás. Most általában a háborús veszély, és különösen az intervenció veszélye a legfőbb kérdés. Ha az angolok szakítanak, a munkásosztály tudni fogja, hogy az angol munkásmozgalom reakciós vezetői azért szakítottak, mert a háború megszervezésének művében nem akarnak szembehelyezkedni saját imperialista kormányukkal. Aligha lehet kétséges, hogy ha az angolok ilyen körülmények között szakítanak, ez meg fogja könnyíteni a kommunisták arra irányuló munkáját, hogy megtépázzák a Főtanács tekintélyét, mert a háború kérdése most napjaink legfőbb kérdése.

Lehetséges, hogy mégse szakítanak. Ez mit jelent? Ez azt jelenti, hogy biztosítottuk magunknak a bírálat szabadságát, azt, hogy továbbra is szabadon bírálhatjuk az angol munkásmozgalom reakciós vezetőit, leleplezve a nagy tömegek előtt árulásukat és szociálimperializmusukat. Jó lesz-e ez a munkásmozgalom szempontjából? Azt hiszem, nem lesz rossz.

Íme, elvtársak, ez a mi álláspontunk az Angol- Szovjet Bizottság kérdésében.

IV
A háborús veszélyről és a Szovjetunió védelméről

A háború kérdése. Mindenekelőtt meg kell cáfolnom Zinovjevnek és Trockijnak azt a teljesen helytelen, a valóságnak meg nem felelő állítását, hogy én pártunk VIII. kongresszusán az úgynevezett „katonai ellenzékhez” tartoztam. Ez egyáltalán nem igaz, elvtársak. Ez pletyka, ezt Zinovjev és Trockij az ujjából szopta. A rendelkezésemre álló gyorsírói feljegyzésből világosan kitűnik, hogy én akkor Leninnel együtt az úgynevezett „katonai ellenzék” ellen szólaltam fel. Végül, itt jelen vannak olyan elvtársak, akik résztvettek a VIII. pártkongresszuson és megerősíthetik, hogy én akkor, a VIII. kongresszuson, a „katonai ellenzék” ellen léptem fel. Felszólalásom a „katonai ellenzékkel” szemben nem volt olyan ellenséges, mint ahogy Trockij talán szerette volna, mert az volt a véleményem, hogy a katonai ellenzékiek között vannak nagyszerű funkcionáriusok, akiket nem nélkülözhetünk a fronton, de hogy én feltétlenül ellene voltam a katonai ellenzékieknek és harcoltam ellenük — ez tény, amelyet csak olyan megátalkodott emberek vitathatnak, mint Zinovjev és Trockij.

Miről folyt akkor a vita a VIII. kongresszuson? Arról, hogy véget kell vetni az önkéntesség elvének és a partizánkodásnak, arról, hogy állandó, reguláris munkás-paraszt hadsereget kell teremteni, amelyben vasfegyelem van, arról, hogy ehhez be kell vonni a katonai szakembereket.

Volt egy határozati javaslat, melyet a reguláris hadsereg és a vasfegyelem hívei terjesztettek elő. Ezért a határozati javaslatért Lenin, Szokolnyikov, Sztálin és mások szálltak síkra. Volt egy másik javaslat is, V. Szmirnov javaslata, melyet azok terjesztettek elő, akik a hadseregben továbbra is fenn akarták tartani a partizánkodás elemeit. Ezt a javaslatot V. Szmirnov, Szafarov, Vorosilov, Pjatakov és mások védték.

Idézek egyes részeket beszédemből:

„Valamennyi itt érintett kérdés ebben az egy kérdésben foglalható össze: legyen-e Oroszországban szigorúan fegyelmezett reguláris hadsereg, vagy ne legyen.

Félévvel ezelőtt, a régi cári hadsereg felbomlása után, új hadseregünk volt: önkéntes, rosszul szervezett, kollektív módon vezetett hadsereg, amely nem mindig engedelmeskedett a parancsoknak. Ez akkor volt, amikor elkezdődött az Antant támadása. A hadsereg főképpen, ha ugyan nem kizárólag, munkásokból állt. Mivel ebben az önkéntes hadseregben nem volt fegyelem, mivel a parancsokat nem mindig teljesítették, mivel a hadsereg vezetésében szervezetlenség uralkodott, vereségeket szenvedtünk, feladtuk Kazánt, délről pedig Krasznov sikerrel támadott… A tények azt bizonyítják, hogy az önkéntes hadsereg nem állja ki a bírálatot, hogy nem fogjuk tudni megvédeni Köztársaságunkat, ha nem teremtünk más hadsereget, reguláris hadsereget, melyben erős a fegyelem szelleme, amely jól szervezett politikai osztállyal rendelkezik, s az első parancsra készen áll, hogy az ellenségre vesse magát.

Meg kell mondanom, hogy azok az elemek, a nem-munkás elemek, amelyek hadseregünk többségét alkotják, a parasztok, nem fognak önként harcolni a szocializmusért. Számos tény tanúskodik erről. Lázadások a hátországban, a frontokon, zavargások a frontokon, azt bizonyítják, hogy a nem-proletár elemek, akik hadseregünk többségét alkotják, nem akarnak önként harcolni a kommunizmusért. Ezért feladatunk — átnevelni ezeket az elemeket, hogy tartsanak vasfegyelmet, felsorakoztatni őket a proletariátus mögé nemcsak a hátországban, hanem a frontokon is, rábírni őket arra, hogy harcoljanak közös szocialista ügyünkért, és a háború folyamán be kell fejeznünk az igazi reguláris hadsereg megszervezését, mert csak ilyen hadsereggel lehet az országot megvédeni.

Ez a kérdés lényege….

Vagy megteremtjük az igazi, szigorúan fegyelmezett, reguláris munkás-paraszt hadsereget és megvédjük a Köztársaságot, vagypedig nem tesszük ezt, és akkor ügyünk elveszett.

… Az a tervezet, amelyet Szmirnov terjesztett elő, nem fogadható el, mert csak arra jó, hogy aláássa a hadsereg fegyelmét és lehetetlenné tegye a reguláris hadsereg megalakítását”.

Ezek a tények, elvtársak.

Láthatják, hogy Trockij és Zinovjev ismét rágalmaztak.

Menjünk tovább. Kamenyev itt azt állította, hogy mi az utóbbi időben, ez alatt a két év alatt elfecséreltük azt az erkölcsi tőkét, amellyel korábban nemzetközi téren rendelkeztünk. Igaz-e ez? Persze, hogy nem igaz! Egyáltalában nem igaz!

A lakosság milyen rétegeire gondol Kamenyev, Kelet és Nyugat lakosságának milyen rétegeiben vesztettünk el vagy szereztünk befolyást, — ezt nem mondta meg Kamenyev. Pedig szerintünk, marxisták szerint, éppen ez a döntő kérdés. Nézzük például Kínát. Igaz-e, hogy elveszítettük a kínai munkások és parasztok körében erkölcsi tőkénket? Világos, hogy ezt lehetetlen állítani. Nemrég a kínai munkások és parasztok milliós tömegei még alig ismertek bennünket. Nemrég a Szovjetunió tekintélye még nem terjedt túl a kínai társadalom szűk felső vezető körén, a Kuomintang liberális értelmiségének szűk körén, nem terjedt túl olyan közéleti szereplőkön, mint Feng Jü-hsziang, a kantoni tábornokok stb. Most ez gyökeresen megváltozott. A Szovjetuniónak most akkora a tekintélye a kínai munkások és parasztok milliós tömegei előtt, hogy megirigyelheti a világ bármely hatalma, bármely politikai pártja. Igaz, hogy ezzel szemben a Szovjetunió tekintélye jelentékenyen csökkent Kína liberális értelmisége, mindenféle tábornok stb. szemében, sőt sok tábornok még harcot is kezd a Szovjetunió ellen. De mi csodálni való van ezen, és mi rossz van ebben? Lehet-e azt követelni a Szovjetuniótól, a Szovjethatalomtól, pártunktól, hogy országunknak a kínai társadalom minden rétegében erkölcsi tekintélye legyen? Ezt csak üresfejű liberálisok követelhetik pártunktól, a Szovjethatalomtól. Mi jobb nekünk: az-e, ha a kínai liberális értelmiség és mindenféle reakciós kínai tábornok körében, vagy-pedig az, ha a kínai munkások és parasztok milliós tömegei körében van tekintélyünk? Mi a döntő nemzetközi helyzetünk szempontjából, a világforradalom fejlődése szempontjából: az-e, ha a Szovjetunió tekintélye a dolgozók milliós tömegeinek körében növekszik, miközben ugyanakkor a Szovjetunió tekintélye a kínai társadalom liberális-reakciós köreiben kétségtelenül csökken, vagy az, ha ezekben a liberálisreakciós körökben van tekintélyünk, de ugyanakkor a lakosság nagy tömegeiben erkölcsi súlyunk csökken? Csak fel kell tenni ezt a kérdést, és azonnal világos lesz, hogy Kamenyev melléfogott. ..

És Nyugaton? Igaz-e, hogy a nyugati proletár rétegek körében eljátszottuk erkölcsi tőkénket? Világos, hogy ez nem igaz. Mit bizonyítanak például a bécsi proletariátus legutóbbi megmozdulásai, az angliai általános sztrájk és szénbányász-sztrájk, mit bizonyítanak azok a nagy munkástüntetések, amelyek Németországban, Franciaországban zajlottak le a Szovjetunió védelmében? Azt bizonyítják-e, hogy a proletárdiktatúra erkölcsi tekintélye csökken a munkásosztály milliós tömegeinek szemében? Szó sincs róla! Ellenkezőleg, azt bizonyítják, hogy a Szovjetunió erkölcsi tekintélye a nyugati munkások körében nő és erősödik, hogy a nyugati munkások „oroszul” kezdenek harcolni burzsoáziájuk ellen.

Kétségtelen, hogy a pacifista és liberális-reakciós burzsoázia bizonyos rétegei mostanában ellenségesebbek a Szovjetunióval szemben, különösen a 20 „fenséges” terrorista és gyújtogató főbelövetése miatt. De Kamenyevnek talán csak nem becsesebb a liberális-reakciós, pacifista burzsoá körök véleménye, mint a sokmilliós nyugati proletártömegek véleménye? Ki meri tagadni azt a tényt, hogy a 20 „fenséges” főbelövetését a milliós munkástömegek körében nálunk a Szovjetunióban, éppúgy mint a Nyugaton, a legnagyobb helyesléssel fogadták? „Úgy kell a gazembereknek!”, — ezzel a felkiáltással üdvözölték a munkásnegyedek a 20 „fenséges” főbelövetésének hírét.

Tudom, hogy vannak nálunk bizonyosfajta emberek, akik azt állítják, hogy minél jobban meghúzzuk magunkat, annál jobb lesz nekünk. Ezek az emberek azt mondják: „jól állott a Szovjetunió ügye, amikor Anglia szakított vele; még jobban állott a Szovjetunió ügye, amikor megölték Vojkovot; de rosszra fordult a Szovjetunió ügye, amikor megmutattuk az erőnket és, válaszul Vojkov meggyilkolására, főbelőttük a 20 «fenséges» ellenforradalmárt; a 20 ellenforradalmár főbelövetése előtt sajnáltak bennünket Európában és rokonszenveztek velünk; a főbelövés után többé nem rokonszenveznek velünk, és most már azzal vádolnak bennünket, hogy mi nem is vagyunk olyan szófogadó fiúk, amilyeneknek Európa közvéleménye minket látni szeretne.”

Mit szóljunk ehhez a reakciós-liberális filozófiához? Csak azt mondhatjuk, hogy ennek a filozófiának a szerzői tehetetlennek, fegyvertelennek szeretnék látni a Szovjetuniót, olyan országnak, amely térdrehull és kapitulál az ellenségei előtt. Volt egyszer egy „sebeiből vérző” Belgium, melynek képe egy időben gyakran díszítette a cigarettásdobozokat. Miért ne lehetne egy „sebeiből vérző” Szovjetunió is, — akkor mindenki rokonszenvezne vele, akkor mindenki sajnálná. Ezt már nem, elvtársak! Ezzel mi nem értünk egyet. Inkább pokolba ezekkel a liberális-pacifista filozófusokkal és a Szovjetunió iránti „rokonszenvükkel”. Rokonszenvezzenek velünk a dolgozók milliós tömegei — akkor minden egyéb is meglesz. És ha már szükség van arra, hogy valaki „sebeiből vérezzék”, mi minden erőnket meg fogjuk feszíteni, hogy ne a Szovjetunió, hanem valamely burzsoá ország legyen véresre zúzva és „sebeiből vérző”.

A háború elkerülhetetlenségének kérdése. Zinovjev itt magából kikelve azt állította, hogy Buharin tézisei a háború „valószínűségéről” és „elkerülhetetlenségéről”, nempedig a háború feltétlen elkerülhetetlenségéről szólnak. Azt állította, hogy az ilyen megfogalmazás zavart okozhat a pártban. Elővettem és átnéztem Zinovjev „A jövendő háború körvonalai” című cikkét. És mi derült ki? Az derült ki, hogy Zinovjev cikkében egy szó, egy árva szó sincs arról, hogy a háború elkerülhetetlenné vált. Zinovjev egy újabb háború lehetőségéről beszél cikkében. Cikkének egy egész fejezete annak bizonyításával foglalkozik, hogy a háború lehetséges. Ez a fejezet a kővetkező mondattal végződik: „Ezért most a bolsevikok-leninisták joga és kötelessége egy újabb háború lehetőségét fontolóra venni.” (Általános derültség.) Figyeljenek csak, elvtársak, — egy újabb háború lehetőségét „fontolóra venni”. Zinovjev cikkének egyik helyén beszél arról, hogy a háború elkerülhetetlenné „válik”, de egy szó, egy árva szó sincs arról, hogy a háború már elkerülhetetlenné vált. És ennek az embernek — hogy is fejezzem ki magam enyhébben — van mersze vádolni Buharin téziseit, amelyek arról szólnak, hogy a háború valószínűvé és elkerülhetetlenné vált.

Mit jelent ma a háború „lehetőségéről” beszélni? Azt jelenti, hogy legalább hét évvel visszarángatnak bennünket, mert Lenin már hét évvel ezelőtt megmondotta, hogy a Szovjetunió és a kapitalista világ közötti háború lehetséges. Mire kellett Zinovjevnek régismert dolgokat ismételni, és azokat új felfedezésnek feltüntetni?

Mit jelent az, ha ma azt mondják, hogy a háború elkerülhetetlenné válik? Azt jelenti, hogy legalább négy évvel visszarángatnak bennünket, mert már Curzon ultimátuma idején megmondtuk, hogy a háború elkerülhetetlenné válik.

Hogyan történhetett, hogy Zinovjev, aki csak a minap ilyen zavaros és hihetetlenül ostoba cikket írt a háborúról, amelyben egy árva szó sincs arról, hogy a háború elkerülhetetlenné vált, hogyan történhetett, hogy ez az ember meg meri támadni Buharinnak a háború elkerülhetetlenségéről szóló világos és félreérthetetlen téziseit? Ez azért történhetett, mert Zinovjev elfelejtette azt, amit tegnap írt. Zinovjev ugyanis azokhoz a szerencsés emberekhez tartozik, akik csak azért írnak, hogy másnap elfelejtsék azt, amit ma írtak. (Derültség.)

Zinovjev itt azt állította, hogy Buharint Csicserin elvtárs „biztatta fel” arra, hogy téziseit a háború valószínűségének és elkerülhetetlenségének szellemében írja meg. Én pedig azt kérdezem: ki „biztatta fel” Zinovjevet arra, hogy most, amikor a háború már elkerülhetetlenné vált, a háború lehetőségéről írjon cikket. (Derültség.)

A kapitalizmus stabilizációjának kérdése. Zinovjev megtámadta itt Buharin téziseit, és azt állította, hogy a tézisek a stabilizáció kérdésében eltérnek a Komintern álláspontjától. Ez természetesen ostobaság. Zinovjev ezzel csak azt bizonyította be, hogy fogalma sincs a stabilizáció kérdéséről, a világkapitalizmus kérdéséről. Zinovjev azt hiszi, hogy ha stabilizáció van, akkor ez azt jelenti, hogy a forradalom ügye elveszett. Zinovjev nem érti, hogy a kapitalizmus válsága és pusztulásának előkészítése a stabilizációból nő ki. Vagy talán nem tény, hogy a kapitalizmus az utóbbi időben tökéletesítette és racionalizálta a technikáját, óriási mennyiségű árut termelt, amelyet nem lehet realizálni? Talán nem tény az, hogy a kapitalista kormányok egyre jobban fasizálódnak, támadják a munkásosztályt és ideiglenesen megszilárdítják állásaikat? Az következik-e ezekből a tényekből, hogy a stabilizáció tartós lett? Természetesen nem! Ellenkezőleg, éppen ezek a tények vezetnek a világkapitalizmus válságának élesedésére, amely válság összehasonlíthatatlanul mélyebb, mint a legutóbbi imperialista háború előtti válság.

Éppen az a tény, hogy a kapitalista kormányok fasizálódnak, éppen ez a tény vezet a kapitalista országok belső helyzetének kiéleződésére és a munkások forradalmi akcióira (Bécs, Anglia).

Éppen az a tény, hogy a kapitalizmus racionalizálja a technikát és óriási mennyiségű árut termel, melyet a piac képtelen felszívni, éppen ez a tény vezet az imperialisták táborában a felvevő piacokért, a tőkekiviteli piacokért folyó harc kiéleződésére, és vezet arra, hogy létrejönnek egy újabb háborúnak, a világ újabb újrafelosztásának a feltételei.

Vajon nehéz megérteni, hogy a kapitalizmus termelési lehetőségeinek hihetetlen növekedése, párosulva a világpiac bizonyos korlátozottságával és a „befolyási övezetek” változatlanságával, fokozza a piacokért folyó harcot és elmélyíti a kapitalizmus válságát?

A kapitalizmus meg tudná oldani ezt a válságot, ha többszörösére tudná emelni a munkások munkabérét, ha jelentősen tudna javítani a parasztság anyagi helyzetén, vagyis ha jelentősen tudná növelni a dolgozó milliók vásárlóképességét és lényegesen ki tudná bővíteni a belföldi piac felvevőképességét. De akkor a kapitalizmus nem lenne kapitalizmus. Éppen azért, mert a kapitalizmus ezt nem teheti, éppen azért, mert a kapitalizmus a „jövedelmét” nem a dolgozó többség jólétének emelésére, hanem azok kizsákmányolásának fokozására és kevésbé fejlett országokba irányuló tőkekivitelre fordítja, hogy még nagyobb „jövedelemre” tegyen szert, — éppen ezért a felvevő piacokért folyó harc, a tőkekiviteli piacokért folyó harc elkeseredett harcra vezet a világ és a befolyási övezetek újabb újrafelosztásáért, olyan harcra, amely máris elkerülhetetlenné tette az új imperialista háborút.

Miért néznek bizonyos imperialista körök ferde szemmel a Szovjetunióra és szerveznek egységfrontot ellene? Azért, mert a Szovjetunió rendkívül gazdag felvevő és tőkekiviteli piac. Miért szerveznek ugyanezek az imperialista körök fegyveres intervenciót Kínában? Azért, mert Kína rendkívül gazdag felvevő és tőkekiviteli piac. És így tovább és így tovább.

Íme, ez az alapja és forrása annak, hogy az új háború elkerülhetetlen, — függetlenül attól, hogy a háború az egyes imperialista koalíciók között, vagy-pedig a Szovjetunió ellen fog kirobbanni.

Az ellenzéknek az a baja, hogy nem érti ezeket az egyszerű, elemi dolgokat.

Országunk védelmének kérdése. Most pedig engedjék meg, hogy rátérjek az utolsó kérdésre, arra a kérdésre, hogy hogyan készül védelmezni a Szovjetuniót ellenzékünk.

Elvtársak! Valamely csoport, valamely áramlat, valamely párt forradalmiságának nem az a próbaköve, hogy milyen kijelentéseket, vagy nyilatkozatokat tesz. Valamely csoport, valamely áramlat, valamely párt forradalmiságának próbaköve a csoport, az áramlat, a párt tettei, gyakorlata, gyakorlati tervei. Nem szabad hinni az emberek kijelentéseinek és nyilatkozatainak, bármilyen hatásosak is, ha tettekkel nem erősítik meg, ha nem váltják valóra azokat.

Van egy kérdés, amely vízválasztó minden lehetséges csoport, áramlat, párt között, és próbaköve forradalmiságuknak, illetve ellenforradalmiságuknak. Ez a kérdés most a Szovjetunió védelmének kérdése, a Szovjetunió imperialista támadásokkal szemben való feltétlen, fenntartás nélküli védelmének kérdése.

Forradalmár az, aki fenntartás nélkül, feltétlenül, nyíltan és becsületesen, titkos katonai tanácskozások nélkül kész védelmezni, megvédeni a Szovjetuniót, mert a Szovjetunió a világ első proletár, forradalmi, szocializmust építő állama. Internacionalista az, aki fenntartás nélkül, ingadozás nélkül, feltételek nélkül kész megvédeni a Szovjetuniót, mert a Szovjetunió a forradalmi világmozgalom bázisa, ezt a forradalmi mozgalmat pedig lehetetlen védelmezni és előbbre lendíteni, ha nem védelmezzük a Szovjetuniót. Mert aki a világ forradalmi mozgalmát a Szovjetunió megkerülésével és a Szovjetunióval szemben szándékozik védelmezni, az a forradalommal kerül szembe, az okvetlenül a forradalom ellenségeinek táborában köt ki.

Most, a fenyegető háborús veszéllyel szemben két tábor, és ezzel kapcsolatban két álláspont alakult ki: a Szovjetunió feltétlen védelmének álláspontja, és a Szovjetunió elleni harc álláspontja. Itt választani kell, mert harmadik álláspont nincs és nem is lehet. Aki semleges ebben az ügyben, aki ingadozik, fenntartásokkal él, harmadik álláspontot keres, az ki akar bújni a felelősség alól, az ki akar térni a Szovjetunió védelmére irányuló feltétlen harc elől, az el akar tűnni a Szovjetunió védelmének legfelelősségteljesebb pillanatában. De mit jelent kibújni a felelősség alól? Ez annyi, mint észrevétlenül lesiklani a Szovjetunió ellenségeinek táborába.

Így áll most a kérdés.

És mi az ellenzék álláspontja a Szovjetunió védelmével, megvédésével kapcsolatban?

Ha már erre került a sor, legyen szabad Trockijnak a Központi Ellenőrző Bizottsághoz írt levelére hivatkoznom, hogy bemutassam önöknek Trockij honvédő „elméletét”, azt a honvédő jelszót, amelyet Trockij arra az esetre tartalékol, ha háborút indítanának a Szovjetunió ellen. Molotov elvtárs beszédében már idézett ebből a levélből, de nem idézte teljesen az idevonatkozó részt. Engedjék meg, hogy azt teljesen idézzem.

Íme, hogyan érti Trockij a vereségpolitikát és a honvédelmet:

„Mi a vereségpolitika? Ez olyan politika, mely arra irányul, hogy elősegítse az ellenséges osztály kezében levő «saját» államunk vereségét. A vereségpolitika minden más felfogása és értelmezése hamisítás. Így például, ha valaki azt mondja, hogy a tudatlan és lelkiismeretlen kontárok politikai vonalát ki kell söpörni mint szemetet, éppen a munkásállam győzelme érdekében, az ezért még nem «vereségpolitikus». Ellenkezőleg, az adott konkrét viszonyok között ő a forradalmi honvédelem igazi kifejezője: hiszen az eszmei szemét nem hoz győzelmet!

Erre nagyon tanulságos példákat találhatunk más osztályok történelmében. Csak egy példát említünk meg. Az imperialista háború kezdetén a francia burzsoáziának olyan kormánya volt, amelynek nem volt sem kormánykereke, sem vitorlája. Clemenceau csoportja ellenzékben volt ezzel a kormánnyal szemben. A háború és a hadicenzúra ellenére, sőt annak ellenére, hogy a németek 80 kilométerre voltak Párizstól (Clemenceau így mondotta: «éppen ezért»), eszeveszett harcot folytatott a kispolgári petyhüdtség és határozatlanság ellen, és imperialista vadságot és kegyetlenséget követelt. Clemenceau ezzel nem árulta el osztályát, a burzsoáziát, ellenkezőleg, hűségesebben, szilárdabban, határozottabban, okosabban szolgálta azt, mint Viviani, Painlevé és kompániája. Az események további menete ezt bebizonyította. Clemenceau csoportja hatalomra jutott, és következetesebb, zsiványabb imperialista politikájával biztosította a francia burzsoázia számára a győzelmet. Voltak-e olyan francia újságírók, akik vereségpolitikusoknak nevezték Clemenceau csoportját? Bizonyára voltak: hiszen ostobák és rágalmazók minden osztály soraiban találhatók. De nem mindig van lehetőségük arra, hogy egyformán jelentős szerepet játsszanak” (Trockij Ordzsonikidzéhez 1927 július 11-én Irt leveléből).

Íme, ez az az úgynevezett honvédelmi „elmélet”, amelyet Trockij a Szovjetunió számára ajánl.

„Kispolgári petyhüdtség és határozatlanság” — ez nyilvánvalóan pártunk többsége, Központi Bizottságunk többsége, kormányunk többsége. Clemenceau — ez Trockij és csoportja. (Derültség.) Ha az ellenség 80 kilométerre lesz a Kremltől, akkor ez az újsütetű Clemenceau, ez az operett-Clemenceau — mint kiderül — először megdönteni igyekszik majd a mostani többséget, éppen azért, mert az ellenség 80 kilométerre van a Kremltől, és csak azután lát majd a védelemhez. És ha ezt sikerül nyélbeütni a mi operett-Clemenceaunknak, akkor — mint ő mondja — ez lesz a Szovjetunió igazi és feltétlen védelme.

És hogy ezt nyélbeüthesse, Trockij, vagyis Clemenceau, előzőleg ki akarja „seperni” ezt a „szemetet” „a munkásállam győzelme érdekében”. De miféle „szemétről” van szó? Ez nyilvánvalóan a párt többsége, a Központi Bizottság többsége, a kormány többsége.

Vagyis — mint kiderül —, amikor az ellenség 80 kilométerre lesz a Kremltől, ennek az operett-Cle- menceaunak nem az lesz a gondja, hogy a Szovjetuniót védelmezze, hanem az, hogy a párt mostani többségét megdöntse. És ezt nevezi ő honvédelemnek!

Persze, kissé nevetséges, mikor ez a parányi donquijotei csoport, amely négy hónap alatt alig ezer szavazatot hozott össze, mikor ez a parányi csoport azzal fenyegeti a milliós pártot: „én majd kiseperlek.” Elképzelhetik, milyen siralmas lehet Trockij csoportjának a helyzete, ha arca verejtékével négy hónap alatt alig tudott körülbelül ezer aláírást gyűjteni. Azt hiszem, hogy néhányezer aláírást bármely ellenzéki csoport össze tudna gyűjteni, ha ügyesen dolgozik. Ismétlem: nevetséges, amikor ez a parányi csoport, amelyben több a vezér, mint a katona (derültség), amely teljes négy hónapon át fáradozott, és alig gyűjtött körülbelül ezer aláírást, nevetséges, amikor ez a csoport megfenyegeti a milliós pártot: „én majd kiseperlek.” (Derültség.)

De hogyan is kezdene hozzá ez a parányi frakciós csoport ahhoz, hogy „kiseperje” a milliós pártot? Csak nem gondolják az ellenzéki elvtársak, hogy a párt mostani többsége, a Központi Bizottság többsége véletlen többség, hogy annak nincs gyökere a pártban, hogy nincs gyökere a munkásosztályban, hogy az engedelmesen tűrni fogja, hogy egy operett- Clemenceau „kiseperje”? Nem, ez a többség nem véletlen többség. Ez a többség évről évre, pártunk fejlődése folyamán alakult ki, ez a többség megméretett a harc tüzében, Október napjaiban, Október után, a polgárháború napjaiban, a szocializmus építése idején.

Hogy egy ilyen többséget „kiseperjenek”, polgárháborút kell kezdeni a pártban. És lám, Trockij akkor akar polgárháborút kezdeni a pártban, amikor az ellenség 80 kilométerre lesz a Kremltől. Azt hiszem, ez minden képzeletet felülmúl. . .

És az ellenzék mostani vezérei? Ők talán nem mérettek meg? Talán véletlen, hogy ők, akik valamikor pártunk legfelelősebb posztjain álltak, utóbb pártütőkké lettek? Bizonyításra szorul-e még, hogy ezt a körülményt nem lehet véletlennek tekinteni? És lám, Trockij, azzal a parányi csoporttal, amely aláírta az ellenzék platformját, vissza akarja fordítani pártunk történelmének kerekét akkor, amikor az ellenség 80 kilométerre lesz a Kremltől, pedig még azt is beszélik, hogy az elvtársak egy része csak azért írta alá az ellenzék platformját, mert azt hitte, hogy ha aláírja, — akkor háború esetén nem veszik be katonának. (Derültség.)

Nem, kedves Trockij, mégis csak jobban tenné, ha nem beszélne a „szemét kisepréséről”. Jobb lenne erről nem beszélni, mert ezek a szavak ragadósak. Ha a többségre „ráragad” magáról a szemétseprés módszere, akkor nem tudom, jó lesz-e ez az ellenzéknek. Mert hiszen nincs kizárva, hogy ez a módszer „ráragadhat” a Központi Bizottság többségére, és csakugyan „kisepernek” valakit.

Nem mindig kívánatos és veszélytelen kiseprésről beszélni, mert az ilyen beszéd „megfertőzheti” Központi Bizottságunk többségét, és arra indíthatja, hogy „kiseperjen” valakit. És ha Trockij a seprűt a pártra és annak többségére fogja, akkor ki csodálkozik majd azon, hogy a párt megfordítja ezt a seprűt és az ellenzékre fogja?

Most tehát tudjuk, hogy az ellenzék hogyan akarja megvédeni a Szovjetuniót. Trockij Clemenceau- elmélete, amelyet az egész ellenzék támogat, s amely lényegében vereségelmélet, elég világosan beszél erről.

Megtudtuk tehát, hogy a Szovjetunió védelmének biztosítása érdekében mindenekelőtt el kell végezni a Clemenceau-féle kísérletet.

Ez, hogy úgy mondjuk, az ellenzék első lépése a Szovjetunió „feltétlen” védelme érdekében.

A második lépés a Szovjetunió védelmének érdekében, mint kiderül, az, hogy pártunkat centristának kell nyilvánítani. Azt a tényt, hogy pártunk harcot folytat a kommunizmustól való baloldali elhajlás ellen (Trockij—Zinovjev) és a kommunizmustól való jobboldali elhajlás ellen is (Szmirnov—Szapronov), ezt a tényt, mint kiderül, tudatlan ellenzékünk centrizmusnak minősíti.

Ezek a csodabogarak, lám, elfelejtették, hogy amikor mind a két elhajlás ellen harcolunk, csupán Lenin végakaratát hajtjuk végre, aki feltétlenül erélyes harcot követelt mind a „baloldali doktrinérség”, mind a „jobboldali opportunizmus” ellen.

Az ellenzék vezetői szakítottak a leninizmussal, mert elfeledték Lenin végakaratát. Az ellenzék vezetői nem akarják beismerni, hogy blokkjuk, az ellenzéki blokk, a kommunizmustól baloldalra és jobboldalra elhajlók blokkja. Nem akarják beismerni, hogy mostani blokkjuk nem egyéb, mint Trockij hírhedt, gyászos emlékezetű Augusztusi Blokkjának felújítása új alapon. Nem akarják megérteni, hogy éppen ez a blokk rejti magában az elfajulás veszélyét.

Nem akarják beismerni, hogy az olyan „ultrabaloldaliaknak”, mint a szélhámos és ellenforradalmár Maslownak meg Ruth Fischernek és a grúz nacionalista elhajlóknak egy táborban való egyesülése nem egyéb, mint a likvidátori Augusztusi Blokknak még az eredetinél is rosszabb másolata.

Így tehát, hogy megszervezzük a védelmet, mint látjuk, pártunkat centrista pártnak kell nyilvánítani, és meg kell próbálkozni azzal, hogy pártunkat megfosszák a munkásokra gyakorolt vonzóerejétől.

Ez, mondhatjuk, az ellenzék második lépése a Szovjetunió „feltétlen” védelme érdekében.

A Szovjetunió védelme érdekében szükséges harmadik lépés, mint kiderül, az, hogy pártunkat nemlétezőnek kell nyilvánítani, és úgy kell feltüntetni, mint „Sztálin frakcióját”. Mit akarnak ezzel mondani az ellenzékiek? Ezzel azt akarják mondani, hogy párt nincs, csak „Sztálin frakciója” van. Ezzel azt akarják mondani, hogy a párt határozatai rájuk nem kötelezők, és hogy ezeket a határozatokat bármikor és bármilyen körülmények között megszeghetik. Így akarják megkönnyíteni maguknak pártunk ellen folytatott harcukat. Igaz, ezt a fegyverüket a mensevik „Szocialisztyicseszkij Vesztnyik- től” és a burzsoá „Rul” fegyvertárából vették. Igaz, kommunistákhoz nem méltó, hogy mensevikektől és burzsoá ellenforradalmároktól kölcsönözzenek fegyvert. De mit törődnek ők ezzel? Az ellenzéknek minden eszköz jó, csak dúljon a harc a párt ellen.

Tehát, hogy előkészítsük a Szovjetunió védelmét, mint kiderül, nemlétezőnek kell nyilvánítani a pártot, azt a pártot, amely nélkül nem képzelhető el semmiféle honvédelem.

Ez az ellenzéknek, mondhatjuk, harmadik lépése a Szovjetunió feltétlen védelme érdekében.

A negyedik lépés a Szovjetunió védelmének érdekében, mint kiderül, az, hogy ketté kell szakítani a Kominternt, új pártot kell szervezni Németországban, élén a szélhámos és ellenforradalmár Ruth Fischerrel és Maslowval, s ilymódon meg kell nehezíteni, hogy a nyugateurópai proletariátus a Szovjetuniót támogathassa.

Szóval, hogy előkészítsük a Szovjetunió védelmét, mint kiderül, ketté kell szakítani a Kominternt.

Ez, mondhatjuk, az ellenzék negyedik lépése a Szovjetunió „feltétlen” védelme érdekében.

Az ötödik lépés a Szovjetunió védelmének érdekében, mint kiderül, az, hogy termidori tendenciákat kell tulajdonítani pártunknak, ketté kell szakítani pártunkat, és hozzá kell látni egy új párt felépítéséhez. Mert hiszen ha nincs pártunk, ha csak „sztálini frakció” van, melynek határozatai nem kötelezők a párttagokra, ha ez a frakció termidorista — noha ostobaság és tudatlanság pártunk termidoristaságáról beszélni —, mi marad akkor?

Tehát, hogy megszervezzük a Szovjetunió védelmét, mint kiderül, ketté kell szakítani pártunkat, és új pártot kell szervezni.

Ez, mondhatjuk, az ellenzék ötödik lépése a Szovjetunió „feltétlen” védelme érdekében.

Ezt az öt legfontosabb rendszabályt ajánlja az ellenzék a Szovjetunió védelme érdekében.

Kell-e még bizonyítanunk, hogy ezeknek az ellenzéki rendszabályoknak semmi közük sincs országunk védelméhez, a világforradalom gócának védelméhez?

És ezek az emberek azt akarják, hogy pártsajtónkban közöljük defetista, félmensevik cikkeiket! Ugyan kinek néznek ezek bennünket? Nálunk talán „szabad” a sajtó mindenki számára — „az anarchistáktól a monarchistákig?” Ilyen sajtószabadság nálunk nincs és nem is lesz. Miért nem közlünk mensevik cikkeket? Azért, mert nálunk nincsen sajtó-„szabadság” az antileninista, szovjetellenes áramlatok számára az „anarchistáktól a monarchistákig”.

Miért követelik az ellenzékiek, hogy közöljük félmensevik, defetista cikkeiket? Mit akarnak ezzel? Ki akarnak nyitni egy kis ablakot a burzsoá sajtó-„szabadság” számára, és nem veszik észre, hogy ezzel lelket öntenek a szovjetellenes elemekbe, fokozzák azok nyomását a proletárdiktatúrára, és szabaddá teszik az utat a burzsoá „demokrácia” előtt. Egyik ajtón kopogtatnak, és a másikat nyitják ki.

Halljuk csak, mit ír Dan úr az ellenzékről:

„Az orosz szociáldemokraták melegen üdvözölnék az ellenzék ilyen legalizálását, bár semmi közük sincs az ellenzék pozitív programjához. Üdvözölnék a legális politikai harcot, a diktatúra nyílt önfelszámolását, és az áttérést olyan új politikai formákra, amelyek szabad teret adnak egy széles munkásmozgalom számára” („Szoc. Vesztnyik” 13. sz. 1927 július).

„A diktatúra nyílt önfelszámolása” — lám, ezt várják önöktől a Szovjetunió ellenségei, lám, hova vezet az önök politikája, ellenzéki elvtársak.

Elvtársak! Két veszéllyel állunk szemben: a háború veszélyével, amely már fenyegetővé válik, és azzal a veszéllyel, hogy pártunk egyes láncszemei elfajulnak. A honvédelem előkészítésével kapcsolatban vasfegyelmet kell teremteni pártunkban. Vasfegyelem nélkül a honvédelem lehetetlen. Meg kell szilárdítanunk a pártfegyelmet, meg kell fékeznünk mindazokat, akik dezorganizálják pártunkat. Meg kell fékeznünk mindazokat, akik Nyugaton és Keleten szakadást idéznek elő testvérpártjainkban. (Taps.) Meg kell fékeznünk mindazokat, akik nyugati testvérpártjaink kettészakításán dolgoznak, s akiket ebben olyan szédelgők támogatnak, mint Souvarine, Ruth Fischer, Maslow, vagy mint a zavarosfejű Treint.

Így, és csakis így fogadhatjuk az ellenséget teljes fegyverzetben, s ugyanakkor igyekszünk bizonyos anyagi áldozatokat is hozni azért, hogy elodázzuk a háborút, hogy időt nyerjünk és ilyen váltságdíjjal távoltartsuk a kapitalizmust.

Ezt kell tennünk, és ezt meg is tesszük.

A második veszély az elfajulás veszélye.

Honnan fenyeget ez a veszély? Onnan (az ellenzékre mutat). Ezt a veszélyt fel kell számolni. (Hosszantartó taps.)

Beszéd augusztus 5-én

Elvtársak! Zinovjev durva illojalitást követett el a jelen plénummal szemben, amikor beszédében visszatért a nemzetközi helyzetre, holott ezt a kérdést már eldöntöttük.

Most a napirend negyedik pontját, „Trockij és Zinovjev pártfegyelemsértését” tárgyaljuk. Zinovjev azonban, megkerülve ezt a napirendi pontot, visszatér a nemzetközi helyzet kérdésére, és újból tárgyalni akarja ezt a már eldöntött kérdést. Emellett beszédében Sztálin ellen élezi ki a kérdést, elfelejtve, hogy nem Sztálin kérdését, hanem Zinovjev és Trockij pártfegyelemsértését tárgyaljuk.

Ezért én is kénytelen vagyok egy már eldöntött kérdés néhány oldalára visszatérni, hogy kimutassam, mennyire tarthatatlan Zinovjev felszólalása.

Bocsánatot kérek, elvtársak, de néhány szóval válaszolnom kell Zinovjevnek Sztálin ellen intézett kirohanásaira is. (Felkiáltások: „Halljuk!”)

Először. Zinovjev beszédében valami okból megemlítette Sztálin 1917 márciusi ingadozását, és ezzel kapcsolatban egy csomó valótlanságot hordott össze. Sohasem tagadtam, hogy 1917 március havában valamelyest ingadoztam, de ez az ingadozásom mindössze egy-két hétig tartott, s amikor Lenin 1917 áprilisában megérkezett, ez az ingadozás megszűnt, és az 1917-es Áprilisi Konferencián Lenin elvtárssal egysorban küzdöttem Kamenyev és ellenzéki csoportja ellen. Minderről többször beszéltem pártsajtónkban (lásd „Útban Október felé”, „Trockizmus vagy leninizmus?” stb.).

Sohasem tartottam és most sem tartom magam csalhatatlannak. Sohasem takargattam a hibáimat, sőt még pillanatnyi ingadozásaimat sem. De azt is meg kell mondanom, hogy sohasem ragaszkodtam a hibáimhoz és futólagos ingadozásaimból sohasem csináltam platformot, nem alakítottam külön csoportot stb.

De mi köze van ennek a kérdésnek Zinovjev és Trockij pártfegyelemsértéséhez, amit most kell tárgyalnunk? Mi értelme van annak, hogy Zinovjev ennek a most tárgyalt kérdésnek megkerülésével 1917 márciusának emlékeit idézi fel? Csak nem feledkezett meg saját hibáiról, arról, hogy 1917 augusztusában, szeptemberében, októberében, novemberében Lenin ellen harcolt, és külön platformmal állt ki Lenin pártja ellen? Vagy talán azt hiszi Zinovjev, hogy a múlt emlékeivel elterelheti a figyelmet a most tárgyalt kérdésről, Zinovjev és Trockij pártfegyelemsértésének kérdéséről? Nem, Zinovjevnek ez a trükkje nem fog sikerülni.

Másodszor. Zinovjev felolvasott egy idézetet egyik levelemből, amelyet 1923 nyarán, néhány hónappal az 1923-as német forradalom előtt írtam neki. Már nem emlékszem ennek a levélnek a történetére. Erről a levélről nincs másolatom, és ezért nem mondhatom egészen biztosan, hogy Zinovjev híven idézett levelemből. Azt hiszem, 1923 július végén vagy augusztus elején írtam a levelet. De meg kell mondanom, hogy ez a levél elejétől végéig feltétlenül helyes. Zinovjev, erre a levélre hivatkozva, nyilván azt akarta mondani, hogy én általában szkeptikusan ítéltem meg az 1923-as német forradalmat. Ez természetesen badarság.

A levélben elsősorban azt a kérdést érintettem, hogy a kommunistáknak meg kell-e azonnal ragadniok a hatalmat. Németországban, 1923 júliusában vagy augusztus elején még nem volt az a mély forradalmi válság, amely talpraállítja a tömegek millióit, leleplezi a szociáldemokrácia megalkuvását, végkép dezorganizálja a burzsoáziát, és a hatalom azonnali megragadásának kérdése elé állítja a kommunistákat. A júliusi—augusztusi helyzetben természetesen szó sem lehetett arról, hogy a kommunisták, akik amúgy is kisebbségben voltak a munkásosztályon belül, Németországban azonnal megragadják a hatalmat.

Helyes-e ez az álláspont? Én azt hiszem, hogy helyes. Ez volt akkor a Politikai Iroda álláspontja is.

A levélben érintett második kérdés arra vonatkozott, tüntessenek-e a kommunista munkások olyan pillanatban, amikor a felfegyverzett fasiszták időelőtti akcióra akarták provokálni a kommunistákat. Akkor az volt a véleményem, hogy a kommunisták ne hagyják magukat provokálni. És nemcsak az én véleményem volt ez, hanem az egész Politikai Iroda is osztotta ezt az álláspontot.

De két hónap múlva Németországban megfordul a helyzet, rohamosan élesedik a forradalmi válság. Poincaré katonai támadást indít Németország ellen; a németországi pénzügyi válság katasztrofális jelleget ölt; a német kormányon belül kezdődik a bomlás és a miniszteri váltófutás; a forradalom hulláma magasra csap és robbantja a szociáldemokráciát; a munkások tömegesen kezdik otthagyni a szociáldemokráciát és a kommunistákhoz csatlakoznak; a kommunisták előtt felvetődik a hatalom megragadásának kérdése. Ebben a helyzetben én, mint a Komintern bizottságának más tagjai is, határozottan és félreérthetetlenül amellett voltam, hogy a kommunistáknak azonnal meg kell ragadniok a hatalmat.

Mint tudják, a Komintern akkor létesített német bizottsága, amelynek Zinovjev, Buharin, Sztálin, Trockij, Radek és több német elvtárs volt a tagja, több konkrét határozatot hozott a hatalom megragadásával kapcsolatban a német elvtársaknak nyújtandó közvetlen segítségre vonatkozólag.

Szolidárisak voltak-e akkor a német bizottság tagjai mindenben? Nem, nem voltak szolidárisak. Nézeteltérések merültek fel abban a kérdésben, kell-e Németországban Szovjeteket szervezni. Én és Buharin azt mondottuk, hogy az üzemi bizottságok nem helyettesíthetik a Szovjeteket, és azt javasoltuk, hogy Németországban azonnal proletár Szovjeteket szervezzenek. Trockij és Radek néhány német elvtárssal együtt ellenezték a Szovjetek szervezését, az volt a véleményük, hogy az üzemi bizottságok elegendők lesznek a hatalom megragadásához. Zinovjev e két csoport között ingadozott.

Jegyezzék meg, elvtársak, hogy akkor nem Kínáról volt szó, ahol mindössze néhány millió proletár van, hanem Németországról, erről az iparilag rendkívül fejlett országról, ahol akkor körülbelül 15 millió proletár volt.

Mi lett a vége az akkori nézeteltéréseknek? Az lett a vége, hogy Zinovjev átpártolt Trockijhoz és Radek- hez, és a Szovjetek kérdését negatív értelemben döntötték el.

Igaz, Zinovjev később szánta-bánta ezeket a bűneit. Ez azonban nem teszi meg nem történtté azt a tényt, hogy Zinovjev akkor a német forradalom egyik legdöntőbb kérdésében a jobboldali, opportunista szárnyon foglalt helyet, Buharin és Sztálin viszont a forradalmi, kommunista szárnyon álltak.

Zinovjev később azt mondta erről:

„Mi hibát követtünk el a Szovjetek (a németországi Szovjetek — I. Szt.) kérdésében, mert engedtünk Trockij- nak és Radeknek. Valahányszor ezekben a kérdésekben engedünk, mindannyiszor meggyőződünk, hogy hibát követünk el. Akkor nem lehetett Munkás Szovjeteket teremteni, de ez próbaköve volt annak, hogy irányvételünk szociáldemokrata-e avagy kommunista. Nem lett volna szabad engednünk ebben a kérdésben. Engedményünk hiba volt. Így áll ez a dolog, elvtársak” (a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága Elnökségének a Németországi Kommunista Párt képviselőivel együtt 1924 január 19-én tartott ötödik ülésének gyorsírói jegyzőkönyve, 70. old.).

Zinovjev ebben az idézetben arról beszél, hogy „mi hibáztunk”. Kik ezek a „mi”? Semmilyen „mi” nem volt és nem is lehetett akkor. Hibázni maga Zinovjev hibázott, amikor átpártolt Trockijhoz és Radekhez és hibás álláspontjukra helyezkedett.

Ezek a tények.

Mégis csak jobb lett volna Zinovjevnek, ha nem beszélt volna az 1923-as német forradalomról; akkor nem vallott volna szégyent itt a plénum előtt; ezt annál is inkább elkerülhette volna, mert az általa felvetett kérdésnek, a német forradalom kérdésének, mint látják, semmi köze sincs a plénum napirendjének most tárgyalt negyedik pontjához.

A kínai kérdés. Zinovjev beszédéből arra kell következtetni, hogy Sztálin a XIV. pártkongresszuson tartott beszámolójában Kínát — lám — Amerikával azonosította. Ez persze ostobaság. Beszámolómban semmiképpen sem azonosítottam és nem is azonosíthattam Kínát Amerikával. A valóságban csak arról volt szó beszédemben, hogy a kínai népnek joga van a nemzeti egyesülésre és a külföldi járom alól való nemzeti felszabadulásra. Kiélezve a kérdést az imperialista sajtó ellen, azt mondottam, hogy ha önök, imperialista urak, legalábbis szavakban, jogosnak ismerik el Olaszország nemzeti háborúját, Amerika nemzeti háborúját, Németország nemzeti háborúját, amelyet e nemzetek azért viseltek, hogy mint nemzet egyesüljenek és lerázzák magukról a külföldi jármot, akkor miért rosszabb Kína, mint ezek az országok, és miért nincs joga a kínai népnek nemzeti egyesülésre és felszabadulásra.

Ezt mondottam előadói beszédemben és egyáltalában nem érintettem azt a kérdést, hogy milyenek a kínai forradalom perspektívái és melyek a feladatai a kommunizmus szempontjából.

Helyes-e, ha így tesszük fel a kérdést a burzsoá sajtó elleni harcban? Világos, hogy helyes. Zinovjev nem érti ezt az egyszerű dolgot, de ennek már az az oka, hogy Zinovjev nehéz felfogású.

Zinovjev, mint kiderül, helytelennek tartja azt a politikát, amely a vuhani Kuomintangot, amikor az forradalmi volt, a proletariátus és a parasztság jövendő forradalmi-demokratikus diktatúrájának magvává igyekezett megtenni. Kérdjük, miért volt helytelen ez a politika? Talán nem tény, hogy a vuhani Kuomintang ez év elején forradalmi volt? Hát akkor miért követelte Zinovjev a vuhani Kuomintang „messzemenő támogatását”, ha a vuhani Kuomintang nem volt forradalmi? Miért esküdözött az ellenzék, hogy helyesli a kommunista párt bennmaradását a vuhani Kuomintangban, ha ez akkor nem volt forradalmi? Mit érnének azok a kommunisták, akik belépnek a vuhani Kuomintangba és, noha ott befolyásuk van, nem próbálják magukkal vonni a kuomintangista útitársakat, és nem tesznek kísérletet arra, hogy a vuhani Kuomintangot a forradalmi-demokratikus diktatúra magvává tegyék? Én azt mondanám, hogy az ilyen kommunisták egy lyukas garast sem érnek.

Igaz, ez a kísérlet nem sikerült, mert az imperialisták és a kínai feudálisok az adott szakaszban a forradalomnál erősebbnek bizonyultak, és a kínai forradalom ennek következtében ideiglenes vereséget szenvedett. Vajon az következik ebből, hogy a kommunista párt politikája helytelen volt?

1905-ben az orosz kommunisták is megkísérelték, hogy az akkori Szovjeteket a proletariátus és a parasztság jövendő forradalmi-demokratikus diktatúrájának magvává tegyék. Ez a kísérlet azonban akkor szintén nem sikerült, mert az osztályerőviszonyok kedvezőtlenek voltak, mert a cárizmus és a feudálisok a forradalomnál erősebbnek bizonyultak. Az következik-e ebből, hogy a bolsevikok politikája helytelen volt? Világos, hogy nem következik.

Zinovjev továbbá azt állítja, hogy Lenin a kínai Munkásküldöttek Szovjetjeinek azonnali megszervezése mellett foglalt állást. Ezzel kapcsolatban Zinovjev Leninnek a gyarmati kérdésről írt és a Komintern II. kongresszusán elfogadott téziseire hivatkozik. Zinovjev azonban itt egyszerűen félrevezeti a pártot.

A sajtóban többízben szó volt arról, és itt meg kell ismételnünk, hogy Lenin téziseiben egy árva szó sincs a kínai Munkásküldöttek Szovjetjeiről.

A sajtóban többízben szó volt arról, és itt meg kell ismételnünk, hogy Lenin téziseiben nem a Munkásküldöttek Szovjetjeire, hanem a „Parasztok Szovjetjeire”, a „Népi Szovjetekre”, a „Dolgozók Szovjetjeire” gondolt, és külön hangsúlyozta, hogy olyan országokról van szó, „ahol nincs, vagy alig van ipari proletariátus”.

Lehet-e Kínát azok közé az országok közé sorolni, amelyekben „nincs, vagy alig van ipari proletariátus”? Világos, hogy nem lehet. Lehet-e Kínában Paraszt Szovjeteket, Dolgozók Szovjetjeit, Népi Szovjeteket teremteni, ha nem teremtjük meg előbb a munkásosztály osztályszovjetjeit? Világos, hogy nem lehet. Akkor miért akarja az ellenzék a pártot Lenin téziseire való hivatkozással megtéveszteni?

A lélegzethezjutás kérdése. Lenin 1921-ben, a polgárháború befejezése után, azt mondotta, hogy most megszabadultunk a háborútól, valamelyest lélegzethez jutottunk és ezt a lélegzetvételi szünetet a szocializmus építésére kell kihasználni. Zinovjev most beleköt Sztálinba, és azt állítja, hogy Sztálin ebből a lélegzetvételi szünetből egész lélegzetvételi időszakot csinált, ami — Zinovjev szerint — ellentmond annak a tézisnek, hogy fennáll a Szovjetunió és az imperialisták közötti háború veszélye.

Mondanunk sem kell, hogy ez csak ostoba és nevetséges kötekedés Zinovjev részéről. Hát nem tény, hogy az imperialisták és a Szovjetunió között immár hét esztendeje nincsenek katonai összeütközések? Lehet-e ezt a hétesztendős időszakot lélegzetvételi időszaknak nevezni? Világos, hogy lehet is és kell is. Lenin többször beszélt a breszti béke időszakáról, noha mindenki tudja, hogy ez az időszak nem tartott tovább egy évnél. Miért lehet a breszti béke egyesztendős időszakát időszaknak nevezni, és miért nem lehet a lélegzetvétel hétesztendős időszakát lélegzetvételi időszaknak nevezni? Hogy nem átallja Zinovjev a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság együttes plénumát ilyen nevetséges és ostoba kötekedéssel foglalkoztatni?

A párt diktatúrájáról. Pártsajtónkban többször volt már szó arról, hogy Zinovjev azzal, hogy a proletariátus diktatúráját a párt diktatúrájával azonosítja, meghamisítja a párt „diktatúrájának” lenini fogalmát. Pártsajtónkban többször volt már szó arról, hogy Lenin a párt „diktatúráján” a munkásosztály pártvezetését értette, vagyis nem azt, hogy a párt erőszakot alkalmaz a munkásosztállyal szemben, hanem a munkásosztálynak meggyőzés útján, politikai nevelés útján történő vezetését, mégpedig egy párt által való vezetését, amely párt a vezetést nem osztja meg és nem is akarja megosztani más pártokkal.

Zinovjev ezt nem érti, meghamisítja Lenin felfogását. Zinovjev azzal, hogy meghamisítja a párt „diktatúrájának” lenini felfogását, talán anélkül, hogy maga is tudná, az „arakcsejevizmus” meghonosításának az útját egyengeti a pártban, útját egyengeti Kautsky igazolásának, aki azzal rágalmazta Lenint, hogy Lenin „a párt diktatúrájának veti alá a munkásosztályt”. Helyes-e ez? Világos, hogy nem helyes. De ki tehet róla, ha Zinovjev nem érti ezeket az egyszerű dolgokat?

A nemzeti kultúráról. Azt, amit Zinovjev itt összevissza fecsegett a nemzeti kultúráról, meg kellene örökíteni, hadd tudja a párt, hogy Zinovjev ellenzi a Szovjetunióban élő népek nemzeti kultúrájának szovjet alapon való fejlesztését, hogy Zinovjev valójában a gyarmatosítás híve.

Mi azt tartottuk, és azt tartjuk, hogy a nemzeti kultúra jelszava egy soknemzetiségű államban a burzsoázia uralmának korszakában burzsoá jelszó. Miért? Azért, mert a nemzeti kultúra jelszava egy ilyen államban a burzsoázia uralmának időszakában azt jelenti, hogy valamennyi nemzetiség dolgozó tömegeit szellemileg alávetik a burzsoázia vezetésének, a burzsoázia uralmának, a burzsoázia diktatúrájának.

Miután a proletariátus megragadta a hatalmat, kiadtuk azt a jelszót, hogy a Szovjetunióban élő népek nemzeti kultúráját fejleszteni kell a Szovjetek alapján. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy a Szovjetunióban élő népek nemzeti kultúrájának fejlődését összhangba hozzuk a szocializmus érdekeivel és követelményeivel, a proletárdiktatúra érdekeivel és követelményeivel, valamennyi Szovjetunióban élő nemzetiség dolgozóinak érdekeivel és szükségleteivel.

Azt jelenti-e ez, hogy mi most ellenezzük a nemzeti kultúrát általában? Nem, nem ezt jelenti. Ez csak azt jelenti, hogy mi most a Szovjetunió népeinek nemzeti kultúráját, nemzeti nyelvét, iskoláját, sajtóját stb. a Szovjetek alapján kívánjuk fejleszteni. És mit jelent ez a fenntartás: „a Szovjetek alapján”? Azt jelenti, hogy a Szovjetunió népei kultúrájának, amelyet a Szovjethatalom fejleszt, tartalmában valamennyi dolgozó számára közös kultúrának, szocialista kultúrának kell lennie, formájában viszont ez a kultúra nem egyforma és nem is lesz egyforma a Szovjetunió valamennyi népe számára, hanem nemzeti kultúra lesz, olyan kultúra, amely különböző a Szovjetunió népei számára a nyelvben és a nemzeti sajátosságokban fennálló különbségnek megfelelően. Éppen erről beszéltem mintegy három évvel ezelőtt, a Keleti Dolgozók Kommunista Egyetemén. Ebben a szellemben cselekedett pártunk az egész idő alatt, amikor előmozdította a nemzeti szovjet iskolák, a nemzeti szovjet sajtó és más kulturális intézmények fejlődését, a pártapparátus „nemzetiesítését”, a szovjet apparátus „nemzetiesítését” stb. stb.

Lenin éppen ezért hívta fel leveleiben a nemzeti területeken és köztársaságokban dolgozó elvtársakat arra, hogy fejlesszék e területek és köztársaságok nemzeti kultúráját a Szovjetek alapján.

Éppen mert az után, hogy a proletariátus megragadta a hatalmat, mindig ezen az úton haladtunk, éppen ezért sikerült megalkotni azt az egész világon példátlan internacionális épületet, amelyet Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének neveznek.

És most Zinovjev mindezt fel akarja forgatni, ki akarja törölni, el akarja temetni, hadat üzenve a nemzeti kultúrának. És ez a gyarmatosító fecsegés a nemzeti kérdésről, ez — Zinovjev szerint — leninizmus! Hát nem nevetséges ez, elvtársak!

A szocializmus építéséről egy országban. Zinovjev és általában az ellenzék (Trockij, Kamenyev), annak ellenére, hogy ebben a kérdésben már többször csúfos vereséget szenvedtek, újból és újból belekapaszkodnak ebbe a kérdésbe, elrabolva a plénum idejét. Úgy akarják feltüntetni a dolgot, hogy az a tézis, hogy a Szovjetunióban lehetséges a szocializmus győzelme, nem Lenin elmélete, hanem Sztálin „elmélete”.

Aligha szorul bizonyításra, hogy ez az állítás nem egyéb, mint az ellenzék kísérlete arra, hogy a pártot becsapja. Talán nem tény, hogy éppen Lenin, és nem valaki más volt az, aki már 1915-ben kimondotta, hogy a szocializmus győzelme egy országban lehetséges? Talán nem tény, hogy éppen Trockij, és nem valaki más volt az, aki akkor nyomban szembeszállt Leninnel, és Lenin kijelentését „nemzeti korlátoltságnak” nevezte? Mit keres itt Sztálin „elmélete”?

Talán nem tény, hogy éppen Kamenyev és Zinovjev, és nem valaki más volt az, aki 1925-ben Trockij uszályába kapaszkodva „nemzeti korlátoltságnak” nyilvánította azt a lenini tanítást, hogy a szocializmus győzelme egy országban lehetséges? Talán nem tény, hogy pártunk a XIV. konferencián —Trockij félmensevik elméletével szemben — külön határozatot fogadott el arról, hogy a szocializmus győzelmes építése a Szovjetunióban lehetséges?

Miért kerüli meg Trockij, Zinovjev és Kamenyev a XIV. konferenciának ezt a határozatát?

Hát nem tény, hogy pártunk XIV. kongresszusa megerősítette a XIV. konferencia határozatát, mégpedig olymódon, hogy a megerősítést Kamenyev és Zinovjev ellen élezte ki?

Hát nem tény, hogy pártunk XV. konferenciája részletesen indokolt határozatot fogadott el arról, hogy a Szovjetunióban a szocializmus győzelme lehetséges, olyan határozatot, amelynek éle az ellenzéki blokk és annak feje, Trockij ellen irányult?

Hát nem tény, hogy a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának VII. kibővített plénuma megerősítette az SzK(b)P XV. konferenciájának ezt a határozatát és Trockijt, Zinovjevet és Kamenyevet szociáldemokrata elhajlásban marasztalta el?

Kérdezzük, mit keres itt Sztálin „elmélete”?

Hát követelt-e Sztálin valamikoris más egyebet az ellenzéktől, mint azt, hogy ismerje el pártunk és a Komintern legfelsőbb szerveinek határozatait?

Miért kerülik meg az ellenzék vezérei ezeket a tényeket, ha lelkiismeretük tiszta? Mire számítanak? Hogy becsaphatják a pártot? De hát nehéz-e megérteni, hogy bolsevik pártunkat senkinek sem sikerül becsapni.

Ezek azok a kérdések, elvtársak, amelyeknek tulajdonképpen semmi közük sincs a most napirenden levő kérdéshez, vagyis ahhoz, hogy Trockij és Zinovjev megsértette a pártfegyelmet, de amelyeket Zinovjev mégis előráncigált, hogy port hintsen a szemekbe és elkenje a napirenden levő kérdést.

Ismételten bocsánatot kérek azért, hogy e kérdések megvilágításával igénybe vettem idejüket. De nem tehettem egyebet, mert ez az egyedüli útja annak, hogy elvegyük az ellenzék kedvét attól, hogy a pártot becsapja.

Most pedig engedjék meg, elvtársak, hogy a „védekezésből” átmenjek támadásba.

Az ellenzéknek az a legnagyobb baja, hogy még a mai napig sem tudja megérteni, miért züllött le idáig.

Valóban, mi az oka annak, hogy az ellenzék vezetői, akik tegnap még pártunk vezetői közé tartoztak, „egyszerre” pártütők lettek? Mivel lehet ezt megmagyarázni? Maga az ellenzék ezt a tényt személyes természetű okokkal igyekszik magyarázni: Sztálin „nem segített”, Buharin „elrontotta a dolgot”, Rikov „nem támogatott”, Trockij „elszalasztotta az alkalmat”, Zinovjev „nem vette észre” és így tovább. Ennek az olcsó „magyarázatnak” azonban semmi köze sincs az igazi magyarázathoz. Az a tény, hogy az ellenzék mostani vezetői elszigetelődtek a párttól, nem kisjelentőségű tény. Még kevésbé lehet azt véletlenségnek tekinteni. Annak a ténynek, hogy az ellenzék mostani vezérei elszakadtak a párttól, mély okai vannak. Zinovjev, Trockij, Kamenyev valami okból nyilván letértek a helyes útról, valami komoly bűnt követtek el, — különben a párt nem fordult volna el tőlük, mint pártütőktől. És most az a kérdés: mi volt az oka annak, hogy az ellenzék mostani vezetői letértek a helyes útról, mivel szolgáltak rá arra, hogy ennyire lezüllöttek?

Az első fő kérdés, amelyben letértek a helyes útról, ez a leninizmus kérdése, pártunk lenini ideológiájának kérdése. Azért tértek le a helyes útról, mert azzal próbálkoztak és most is azzal próbálkoznak, hogy a leninizmust trockizmussal egészítsék ki, hogy a leninizmust lényegében helyettesítsék a trockizmussal. Ez azonban, elvtársak, az ellenzék vezetőinek olyan főbenjáró bűne, melyet a párt nem bocsáthatott meg és nem is bocsáthat meg nekik. Világos, hogy a párt nem követhette őket ezen az úton, nem fordulhatott el a leninizmustól a trockizmus felé, és ennek az lett a következménye, hogy az ellenzék vezetői elszigetelődtek a párttól.

Mi voltaképpen a trockisták és az ellenzékhez tartozó volt leninisták mostani blokkja? Ez a blokk anyagi kifejezője annak a kísérletnek, amely a leninizmusnak trockizmussal való kiegészítésére irányul. A „trockizmus” szót nem én találtam ki. Ezt a szót először Lenin elvtárs hozta forgalomba olyasvalaminek a megjelölésére, ami ellentéte a leninizmusnak.

Mi a trockizmus fő bűne? A trockizmus fő bűne az, hogy nem hiszi, hogy a Szovjetunió proletariátusának van ereje és képessége ahhoz, hogy magával vigye a parasztságot, a parasztság zömét a proletariátus hatalmának megszilárdításáért folyó harcban, különösen pedig az országunk szocialista építésének győzelméért folyó harcban.

A trockizmus fő bűne az, hogy nem érti és voltaképpen nem ismeri el a proletariátus hegemóniájának lenini eszméjét, azt az eszmét, hogy a proletariátus diktatúrájának kivívásában és megszilárdításában, az egyes országok szocialista társadalmának felépítésében a proletariátusé a hegemónia (a parasztsághoz való viszonyban).

Tudtak-e a trockizmus e szervi hibáiról a volt leninisták, Zinovjev és Kamenyev? Igen, tudtak. Hiszen ők még nemrég úton-útfélen azt hangoztatták, hogy más a leninizmus, és más a trockizmus. Ők még nemrég azt hangoztatták, hogy a trockizmus összeegyeztethetetlen a leninizmussal. Mihelyt azonban konfliktusba keveredtek pártunkkal és kisebbségben maradtak, azonnal elfeledték mindezt, és a trockizmus felé fordultak, hogy közösen vegyék fel a harcot Lenin pártja ellen, ennek ideológiája ellen, a leninizmus ellen.

Az elvtársak bizonyára emlékeznek a XIV. kongresszuson lefolyt vitáinkra. Miről vitatkoztunk akkor az úgynevezett „új ellenzékkel”? A középparaszt szerepéről és jelentőségéről, a parasztság zömének szerepéről és jelentőségéről, arról, hogy országunk technikai elmaradottsága ellenére lehetséges-e a proletariátusnak magával vinni a parasztság zömét a szocialista építésben.

Másszóval: ugyanarról vitáztunk velük, amiről már régen folyik a vita pártunk és a trockizmus között. Önök tudják, hogy a XIV. kongresszuson lefolyt viták siralmas eredménnyel végződtek az „új ellenzékre” nézve. Önök tudják, hogy az „új ellenzék” e viták eredményeképpen annak az alapvető lenini eszmének kérdésében, hogy a proletárforradalom korszakában a proletariátust illeti a hegemónia, átment a trockizmus táborába. Éppen ezen az alapon jött létre a trockisták és az ellenzékhez tartozó volt leninisták úgynevezett ellenzéki blokkja.

Tudta-e az „új ellenzék”, hogy a Komintern V. kongresszusa kispolgári elhajlásnak minősítette a trockizmust? Persze, hogy tudta. Sőt mi több, a Komintern V. kongresszusán ő maga fogadtatta el az errevonatkozó határozatot. Tudta-e az „új ellenzék”, hogy a leninizmus és a kispolgári elhajlás összeegyeztethetetlen? Persze, hogy tudta. Sőt mi több, az egész párt színe előtt, úton-útfélen hangoztatta ezt.

Most ítéljenek az elvtársak maguk: el kellett-e fordulnia a pártnak az olyan vezérektől, akik ma elégetik azt, aminek tegnap hódoltak, akik ma megtagadják azt, amire tegnap mindenki hallatára felszólították a pártot, akik trockizmussal próbálják kiegészíteni a leninizmust, annak ellenére, hogy még tegnap a leninizmus elárulásának nevezték az ilyen kísérletet? Világos, hogy a pártnak el kellett fordulnia az ilyen vezérektől.

Az ellenzék abbeli buzgalmában, hogy mindent a fejetetejére állítson, odáig ment, hogy még azt is tagadja, hogy Trockij az Októberi Forradalmat megelőző időszakban a mensevikekhez tartozott. Ne csodálkozzanak elvtársak, az ellenzék határozottan azt mondja, hogy Trockij 1904 óta sohasem volt mensevik. Valóban így van ez? Hallgassuk meg Lenint.

1914-ben, három és fél évvel az Októberi Forradalom előtt Lenin ezt mondta Trockijról:

„Az oroszországi marxista mozgalom régi résztvevői jól ismerik Trockij figuráját, és nekik nem érdemes róla beszélni. De a fiatal munkásnemzedék nem ismeri, tehát beszélni kell róla, mert az ő figurája tipikus mind az öt külföldi csoportocskára, amelyek ténylegesen szintén ingadoznak a likvidátorok és a párt között.

A régi «Iszkra» idején (1901—1903) ezeket az ingadozókat és az «ökonomistáktól» az iszkrásokhoz, az «iszkrásoktól» az «ökonomistákhoz» szökdösőket «tusinói vándormadaraknak» nevezték (így hívták a régi Oroszhonban a Zavaros Időkben azokat a harcosokat, akik az egyik táborból a másikba szökdöstek)…

A «tusinói vándormadarak» frakciókon felül állóknak nyilvánítják magukat, azon az egyetlen alapon, hogy ma az egyik, holnap a másik frakciótól «kölcsönzik» eszméiket. Trockij 1901—1903-ban tüzes «iszkrás» volt, és Rjazanov az 1903-as kongresszuson játszott szerepéért «Lenin dorongjának» nevezte. 1903 végén Trockij dühödt mensevik, vagyis az iszkrásoktól átszökött az «ökonomistákhoz»; azt hirdeti, hogy «a régi és az új ,Iszkra’ között szakadék tátong». 1904—1905-ben otthagyja a mensevikeket és ingadozó álláspontot foglal el, hol Martinovval (az «ökonomistával») dolgozik együtt, hol az otrombán baloldali «permanens forradalmat» hirdeti. 1906—1907-ben a bolsevikokhoz közeledik és 1907 tavaszán szolidárisnak nyilvánítja magát Róza Luxemburggal.

A bomlás korszakában, hosszantartó «frakciónkívüli» ingadozás után, ismét jobbra tér, és 1912 augusztusában blokkot alkot a likvidátorokkal. Most ismét otthagyja őket, de lényegileg az ő eszmécskéiket hajtogatja.

Az ilyen típusok jellemzőek, mint közelmúlt történelmi képződményeknek és alakulatoknak maradványai azokból az időkből, amikor Oroszországban a munkás tömegmozgalom még aludt, és bármely csoportocskának «tág tere» nyílt arra, hogy áramlatnak, csoportnak, frakciónak, szóval — «hatalomnak» tüntesse fel magát, amely másokkal való egyesülésről tárgyal.

A fiatal munkásnemzedéknek jól kell tudnia, hogy kivel van dolga, amikor hallatlan igényekkel lépnek fel olyan emberek, akik egyáltalán nem akarnak számolni sem azokkal a párthatározatokkal, amelyek 1908 óta megszabták és kialakították a likvidátorsághoz való viszonyt, sem azzal a tapasztalattal, melyet a mai oroszországi munkásmozgalom nyújt, mely az említett határozatok teljes elismerése alapján valóban megteremtette a többség egységét” (XVII. köt. 393—394. old.).

Kiderül tehát, hogy Trockij 1903 után egész idő alatt kívül állott a bolsevikok táborán, hol a mensevikek táborába szökött át, hol faképnél hagyta őket, de sohasem csatlakozott a bolsevikokhoz, 1912-től pedig a mensevik likvidátorokkal együtt blokkot szervezett Lenin és Lenin pártja ellen, egy táborban maradva a mensevikekkel.

Mi csodálni való van azon, hogy bolsevik pártunk bizalmatlan az ilyen „figurával” szemben?

És mi csodálni való van azon, hogy az ellenzéki blokk, melynek ez a „figura” a feje, elszigetelődött a párttól és hogy pártunk félrelökte?

A második fő kérdés, amelyben az ellenzék vezetői letértek a helyes útról, az a kérdés, hogy lehetséges-e a szocializmus győzelme egy országban az imperializmus időszakában. Az ellenzéknek az a hibája, hogy észrevétlenül fel akarta számolni Leninnek azt a tanítását, hogy a szocializmus győzelme egy országban lehetséges.

Ma már senki előtt sem titok az a tény, hogy Lenin már 1915-ben, két évvel az Októberi Forradalom előtt, kiindulva a gazdasági és politikai fejlődésnek az imperializmus viszonyai közötti egyenlőtlenségéről szóló törvényből, proklamálta azt a tételt, hogy „a szocializmus győzelme lehetséges eleinte néhány, vagy akár egy, egymagában vett, kapitalista országban is” (Lenin, XVIII. köt. 232. old.).

Ma már senki előtt sem titok az a tény, hogy Trockij, éppen Trockij volt az, aki ugyancsak 1915-ben a sajtóban fellépett Lenin tézise ellen, mondván: ha elismernők a szocializmus egyes országokban való győzelmének lehetőségét, akkor „ez azt jelentené, hogy áldozatul esünk annak a nemzeti korlátoltságnak, amely a szociálpatriotizmus lényege” (Trockij, „1917”. III. köt. 1. rész. 89—90. old.).

Nem titok, sőt közismert tény az is, hogy ez a vita Lenin és Trockij közt lényegében folytatódott 1923-ig, Lenin utolsó, „A szövetkezetekről” szóló brosúrájának megjelenéséig, amelyben Lenin ismételten azt hirdeti, hogy országunkban „a teljes szocialista társadalom” felépítése lehetséges.

Milyen változások történtek Lenin halála után pártunk történetében ezzel a kérdéssel kapcsolatban? 1925-ben, pártunk XIV. konferenciáján, Kamenyev és Zinovjev hosszú ingadozás után elismerték Leninnek azt a tanítását, hogy a szocializmus győzelme egy országban lehetséges, és a párttal együtt szembefordultak a trockizmussal ebben a kérdésben. De néhány hónappal ez után, a XIV. kongresszus előtt, amikor kisebbségben maradtak a párt elleni harcban és kénytelenek voltak blokkot alkotni Trockijjal, — „egyszerre” átálltak a trockizmus oldalára, szakítottak pártunk XIV. konferenciájának határozatával, megtagadták a szocializmus egy országban lehetséges győzelméről szóló lenini tanítást. Végül is Trockij félmensevik fecsegése Lenin elméletének nemzeti korlátoltságáról, — ez lett az a lepel az ellenzék kezében, amellyel az ellenzék eltakarni igyekszik, hogy a szocialista építés kérdésében a leninizmus felszámolásán dolgozik.

Kérdezzük: mi csodálkozni való van azon, ha a párt, ez a leninizmus szellemében nevelt és kikovácsolt párt ezekután kénytelen volt elfordulni az ilyen likvidátoroktól, az ellenzék vezetői pedig elszigetelődtek a párttól?

A harmadik fő kérdés, melyben az ellenzék vezetői letértek a helyes útról, ez pártunk kérdése, pártunk egyöntetűségének, pártunk vasegységének a kérdése.

A leninizmus azt tanítja, hogy a proletariátus pártjának egységes és egyöntetű pártnak kell lennie, amelyben nincsenek frakciók, frakciós központok, amelynek egy a pártközpontja, egy az akarata. A leninizmus azt tanítja, hogy a proletárpárt érdekei megkövetelik a pártpolitikai kérdések tudatos megvitatását, megkövetelik a párt tömegeinek a pártvezetőséghez való tudatos viszonyát, a párt fogyatékosságainak, a párt hibáinak bírálatát. De ugyanakkor a leninizmus megköveteli azt is, hogy a párt minden tagja ellentmondás nélkül végrehajtsa a párthatározatokat, ha a párt vezető szervei azokat elfogadták és jóváhagyták.

Nem így a trockizmus. A trockizmus külön frakciós központokkal rendelkező frakciós csoportok valamilyen föderációjának tekinti a pártot. A trockizmus elviselhetetlennek tartja a párt proletár fegyelmét. A trockizmus nem tűr a pártban proletár rendet. A trockizmus nem érti, hogy a párt vasfegyelme nélkül lehetetlen a proletárdiktatúra érvényesítése.

Tudtak-e az ellenzékhez tartozó volt leninisták a trockizmusnak ezekről a szervi hibáiról? Persze, hogy tudtak. Sőt mi több, úton-útfélen hangoztatták, hogy a trockizmus „szervezeti sémája” összeegyeztethetetlen a leninizmus szervezeti elveivel. Az a tény, hogy az ellenzék 1926 október 16-i nyilatkozatában feladta azt az álláspontot, hogy a párt nem egyéb, mint csoportok föderációja, — ez a tény újból megerősíti azt, hogy az ellenzék e téren mindkét lábára sántított és még ma is sántít. De ez az álláspontfeladás csak üres szó volt, nem volt őszinte. Valójában a trockisták sohasem mondtak le arról, hogy pártunkra trockista szervezeti vonalat próbáljanak ráerőszakolni, Zinovjev és Kamenyev pedig segít nekik ebben a dicstelen ügyben. Zinovjev és Kamenyev, mihelyt kisebbségben maradtak a párt elleni harcukban, nyomban felkarolták a trockista, félmensevik szervezeti tervet, és a trockistákkal együtt napi jelszóként kiadták a párt proletár rendje elleni harc jelszavát.

Mi csodálkozni való van azon, hogy pártunk nem volt hajlandó eltemetni a leninizmus szervezeti elveit, és félrelökte az ellenzék mostani vezetőit.

Ez az a három fő kérdés, elvtársak, amelyben az ellenzék mostani vezetői letértek a helyes útról, szakítottak a leninizmussal.

Ezek után csodálkozhatunk-e azon, hogy a lenini párt szintén szakított ezekkel a vezetőkkel?

Az ellenzék süllyedése azonban, sajnos, ezzel még nem ért véget. Az ellenzék tovább süllyedt, egészen addig a határig, amelyen túl már nem süllyedhet, ha nem akarja megkockáztatni, hogy a párton kívül marad.

Ítéljenek az elvtársak maguk.

Eddig nehéz volt feltételezni, hogy az ellenzék, bármilyen mélyre süllyedt is, ingadozni fog országunk feltétlen védelmének kérdésében. Most pedig kénytelenek vagyunk feltételezni, sőt állítani, hogy az ellenzék mostani vezetőinek álláspontja defetista álláspont. Lehet-e másképpen érteni Trockij ostoba és otromba tézisét a clemenceau-i kísérletről egy Szovjetunió elleni új háború esetén? Lehet-e még kételkedni abban, hogy ez az ellenzék további süllyedésének a jele?

Eddig nehéz volt feltételezni, hogy az ellenzék valamikor is a termidorság ostoba és otromba vádjával fog fellépni pártunk ellen. 1925-ben, amikor Zaluckij először beszélt arról, hogy pártunkban termidori tendenciák vannak, az ellenzék mostani vezetői határozottan elhatárolták magukat tőle. Most pedig az ellenzék odáig süllyedt, hogy még Zaluckijon is túltesz, amikor termidorsággal vádolja pártunkat. Csak azt nem értem, hogyan maradhatnak meg pártunkban azok az emberek, akik azt állítják, hogy a párt termidori párt lett.

Eddig az ellenzék „csak” arra törekedett, hogy a Komintern szekcióiban külön frakciós csoportokat szervezzen. Most pedig odáig süllyedt, hogy a német kommunista párttal szemben, mindenki szemeláttára, új pártot szervezett Németországban, az ellenforradalmi szélhámosok, Maslow és Ruth Fischer pártját. Ez azonban közvetlenül a Komintern kettészakításának az álláspontja. A Komintern szekcióiban alakított frakciós csoportoktól a Komintern kettészakításáig, — ez az ellenzéki vezérek süllyedésének útja.

Jellemző, hogy Zinovjev beszédében nem tagadta, hogy Németországban szakadás történt. És hogy ezt az antikommunista pártot a mi ellenzékünk szervezte, az már abból is látható, hogy Maslow és Ruth Fischer külön brosúrákban kiadja és terjeszti ellenzékünk vezetőinek pártellenes cikkeit és beszédeit. (Fe1kiáltás: „Gyalázat!”)

És mit bizonyít az a tény, hogy az ellenzéki blokk kiadta nálunk Vujovics írását, mely ezt a második német pártot, Maslow és Ruth Fischer pártját politikailag védelmezi? Ez azt bizonyítja, hogy ellenzékünk nyíltan támogatja Maslowot és Ruth Fischert, támogatja a Kominternnel szemben, a Komintern proletár szekcióival szemben. Ez azonban már nem egyszerű frakciózás, elvtársak. Ez a Komintern nyíltkettészakításának a politikája. (Felkiáltások: „Igaz!”)

Azelőtt az ellenzék azért küzdött, hogy pártunkban szabadon lehessen frakciós csoportokat szervezni. Most már nem elégszik meg ezzel. Most a közvetlen szakadás útjára lép, új pártot szervez a Szovjetunióban, melynek külön Központi Bizottsága van, külön helyi szervezetei vannak. A frakciózás politikájától a közvetlen szakadás politikájáig, egy új párt szervezésének politikájáig, az „osszovszkizmus” politikájáig — íme, hová süllyedtek ellenzékünk vezetői.

Ezek az ellenzék további süllyedésének fő állomásai azon az úton, amelyen eltávolodnak a párttól és a Kominterntől, annak a politikának útján, mely a Komintern és az SzK(b)P szakadására vezet.

Lehet-e tovább tűrni ezt az állapotot? Világos, hogy nem lehet. Sem a Kominternben, sem az SzK(b)P-ban nem szabad megengedni a szakadárpolitikát. Ezt a rákfenét azonnal, gyökerestül ki kell metszeni, ha szívünkön viseljük a párt és a Komintern érdekeit, egységük érdekeit.

Ezek a körülmények kényszerítették a Központi Bizottságot, hogy felvesse Trockijnak és Zinovjevnek a Központi Bizottságból való kizárása kérdését.

Hol van hát a kiút? — kérdezik önök.

Az ellenzék saját hibájából zsákutcába jutott. A feladat az, hogy tegyünk egy utolsó kísérletet, és segítsünk az ellenzéknek kijutni ebből a zsákutcából. Amit itt Ordzsonikidze elvtárs a Központi Ellenőrző Bizottság nevében indítványozott, ez az a mód és az a maximális engedmény, melyhez a párt még hozzájárulhat, hogy megkönnyítse a párt békéjének ügyét.

Először, az ellenzéknek határozottan és visszavonhatatlanul fel kell hagynia a „termidorról” szóló fecsegéssel és a clemenceau-i kísérlet ostoba jelszavával. Az ellenzéknek meg kell értenie, hogy ilyen nézetekkel és ilyen tendenciákkal lehetetlen védelmezni országunkat, amikor háború veszélye fenyegeti. Az ellenzéknek meg kell értenie, hogy ilyen nézetekkel és ilyen tendenciákkal lehetetlen továbbra is pártunk Központi Bizottságában maradnia. (Fe1kiáltások: „Úgy van!”)

Másodszor, az ellenzéknek nyíltan és határozottan el kell ítélnie Maslow—Ruth Fischer németországi antileninista szakadár csoportját, meg kell szakítania vele mindennemű kapcsolatot. Nem lehet tovább tűrni az olyan politika támogatását, amely szakadást idéz elő a Kominternben. (Felkiáltások:„Helyes”)

Nem lehet védelmezni a Szovjetuniót, ha támogatják a szakadást a Kominternben és dezorganizálják a Komintern szekcióit.

Harmadszor, az ellenzéknek határozottan és visszavonhatatlanul le kell mondania minden frakciózásról és minden olyan mesterkedésről, amely pártunkon belül új párt megalakítására vezet. Pártunkban nem szabad megengedni semmiféle szakadárpolitikát, sem két hónappal, sem két órával pártunk kongresszusa előtt. (Felkiáltások: „Úgy van!”)

Ez az a három fő feltétel elvtársak, amelyek elfogadása nélkül nem engedhetjük meg, hogy Trockij és Zinovjev továbbra is pártunk Központi Bizottságában maradjanak.

Azt mondhatják, hogy ez megtorlás. Igen, ez megtorlás. Pártunk fegyvertárából sohasem zárták ki a megtorlást. Mi ebben az esetben pártunk X. kongresszusának ismert határozata alapján járunk el, annak a határozatnak alapján, amelyet Lenin elvtárs írt és Lenin elvtárs fogadtatott el a X. kongresszuson. A határozat- 6. és 7. pontja így szól:

6. pont: „A kongresszus elrendeli, hogy haladéktalanul oszlassanak fel kivétel nélkül minden csoportot, bármilyen platform alapján alakultak is, és meghagyja minden szervezetnek, ügyeljenek a legszigorúbban arra, hogy semmiféle frakciós fellépés elő ne fordulhasson. Aki nem hajtja végre a kongresszusnak ezt a határozatát, azt feltétlenül és azonnal ki kell zárni a pártból.”

7. pont: „Hogy a párton belül és az egész szovjet munkában a legszigorúbb fegyelmet valósítsuk meg, és mindennemű frakciózást kiküszöbölve a legnagyobb egységet érjük el, a kongresszus felhatalmazza a Központi Bizottságot arra, hogy fegyelemsértés, vagy a frakciózás felújítása vagy megtűrése esetén (eseteiben) alkalmazza a pártbüntetés minden formáját, beleértve a pártból való kizárást is, a Központi Bizottság tagjaival szemben pedig a póttaggá való visszaminősítést, sőt, mint végső rendszabályt, a pártból való kizárást. Ez a végső rendszabály (a Központi Bizottság tagjaival, póttagjaival és az Ellenőrző Bizottság tagjaival szemben) csak azzal a feltétellel alkalmazható, ha egybehívják a Központi Bizottság plénumát, amelyre meg kell hívni a Központi Bizottság minden póttagját és az Ellenőrző Bizottság minden tagját. Ha a párt legfelelősebb vezetőinek ilyen együttes gyűlése kétharmad szótöbbséggel a központibizottsági tag póttaggá való visszaminősítésének, vagy a pártból való kizárásának szükségességét elismeri, ez a rendszabály haladéktalanul foganatosítandó.”

Felkiáltások: Máris végre kell hajtani.

Sztálin. Várjanak, elvtársak, ne siessenek. Ezt írta és hagyta ránk Lenin, mert Lenin tudta, hogy mit jelent a párt vasfegyelme, mit jelent a proletariátus diktatúrája. Mert Lenin tudta, hogy a proletárdiktatúra a párt útján valósul meg, hogy párt nélkül, egységes és egyöntetű párt nélkül nem lehetséges proletárdiktatúra.

Ezek azok a feltételek, amelyeknek elfogadása nélkül Trockij és Zinovjev nem maradhatnak tovább pártunk Központi Bizottságában. Ha az ellenzék elfogadja ezeket a feltételeket — rendben van. Ha nem fogadja el — annál rosszabb neki. (Taps.)

Az ellenzék 1927 augusztus 8-i „nyilatkozatáról”
Beszéd augusztus 9-én

Elvtársak! Az, amit az ellenzék ajánl nekünk, még nem jelent békét a pártban. Nem szabad illúziókban ringatni magunkat. Amit az ellenzék ajánl nekünk, az ideiglenes fegyverszünet. (Közbeszólás: „Még csak az sem!”) Ideiglenes fegyverszünet, amely bizonyos feltételek mellett némi haladást jelenthet, de lehet, hogy azt se jelenti. Ezt egyszersmindenkorra meg kell jegyeznünk. Ezt semmiesetre sem szabad szem elől téveszteni, akkor sem, ha az ellenzék további engedményekre hajlandó, és akkor sem, ha az ellenzék nem lesz hajlandó további engedményekre.

A párt szempontjából haladás, hogy az ellenzék mind a három általunk felvetett kérdésben bizonyos mértékben meghátrált. Bizonyos mértékben. Meghátrált, de olyan fenntartásokkal, amelyek a jövőben további, még élesebb harc alapjául szolgálhatnak. (Felkiáltások: „Úgy van!” „Helyes, ez az igazság!”)

A Szovjetunió védelmének kérdése alapvető kérdés számunkra, mivel háború fenyeget. Az ellenzék nyilatkozatában pozitív formában beszél arról, hogy feltétlenül és fenntartás nélkül síkra száll a Szovjetunió védelméért, de nem hajlandó elítélni Trockij hírhedt Clemenceau-formuláját, hírhedt Clemenceau- jelszavát. Trockijnak legyen bátorsága elismerni azt, ami van.

Azt hiszem, a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság egész plénuma egyetért azzal, hogy aki nemcsak szavakban, hanem szívvel-lélekkel, igazán országunk feltétlen védelmének híve, az nem ír olyat, mint amit Trockij írt Ordzsonikidzéhez címzett levelében a Központi Ellenőrző Bizottságnak.

Azt hiszem, a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság egész plénuma meg van győződve arról, hogy Trockij Clemenceau-jelszava, Clemenceau- formulája csak kételyeket támaszthat az iránt, őszintén síkra száll-e Trockij a Szovjetunió védelméért. Sőt, ez a formula azt a benyomást kelti, hogy Trockij tagadó álláspontra helyezkedik országunk feltétlen védelmének kérdéseiben. (Felkiáltások: „Igaz, tökéletesen igazi”)

Azt hiszem, a Központi Bizottság és Központi Ellenőrző Bizottság egész plénuma mélységesen meg van győződve arról, hogy Trockij ezzel a Clemenceau- jelszóval, Clemenceau-formulával a Szovjetunió védelmét a párt vezetőségének és a Szovjethatalom vezetőségének leváltásától tette függővé. Csak a vakok nem látják ezt. Ha Trockijnak nincs annyi bátorsága, elemi bátorsága, hogy hibáját elismerje, ám magára vessen.

Ha az ellenzék nyilatkozatában nem ítéli el Trockijnak ezt a hibáját, ez azt jelenti, hogy az ellenzék tartalékban akar tartani egy fegyvert abból a célból, hogy a jövőben megtámadhassa a pártot országunk védelme vonalán, azon a vonalon, amelyet a párt követ. Vagyis az ellenzék fenntart magának bizonyos fegyvertartalékot azért, hogy azt alkalomadtán fel is használja.

Ez az oka annak, hogy az ellenzék ebben az alapvető kérdésben nem békét akar, hanem ideiglenes fegyverszünetet, olyan fenntartással, amely a jövőben még jobban kiélezheti a harcot. (Közbeszólás: „Nekünk fegyverszünet nem kell, nekünk béke kell!”) .

Nem, elvtársak, önök ebben tévednek, nekünk kell a fegyverszünet. Ha már példa kell, jobb, ha Gogol Oszipjának példáját követjük, aki így beszélt: „madzag? — ide vele, a madzagnak is hasznát vesszük.” Mégiscsak jobb lesz Gogol Oszipjának példáját követni. Forrásaink nem olyan gazdagok, és nem vagyunk olyan erősek, hogy megvethetnők a madzagot. Még a madzagot sem szabad megvetnünk. Gondolkodjanak csak alaposabban és rájönnek, hogy a mi fegyvertárunkban madzagnak is kell lenni.

Ami a második kérdést, a termidor kérdését illeti, kétségtelen, hogy az ellenzék visszavonult, valamelyes visszavonulást hajtott végre ezen a téren ahhoz képest, ami korábban volt, mert ez után a visszavonulás után nem lehet többé (persze, ha logikusak maradnak) olyan ostoba agitációt folytatni, mint aminőt az ellenzék egyes tagjai, és különösen egyes félmensevik tagjai folytattak a párt állítólagos „termidori elfajulása” miatt.

De ezt az engedményt az ellenzék olyan fenntartással kíséri, amely lehetetlenné tehet a jövőben minden fegyverszünetet és minden békét. Azt mondják, hogy az országban bizonyos elemeknél restaurációs tendenciák, termidori tendenciák észlelhetők. De hiszen ezt soha senki sem tagadta. Amíg antagonisztikus osztályok vannak, amíg az osztályok nincsenek megsemmisítve, természetesen mindig lesznek a régi rend visszaállítására irányuló kísérletek. De hiszen nem erről vitáztunk. A vita arról folyik, hogy az ellenzék az okmányaiban termidorsággal vádolja a Központi Bizottságot, tehát a pártot is. A Központi Bizottságot nem lehet különválasztani a párttól. Nem lehet. Ez ostobaság. Csak pártellenes emberek, akik nem értették meg a lenini szervezeti felépítés alapvető, elemi előfeltételeit, csak az ilyen emberek tételezhetik fel, hogy a Központi Bizottságot, méghozzá a mi Központi Bizottságunkat külön lehet választani a párttól.

De az ellenzék, mint mondottam, fenntartásokkal tesz engedményeket. Márpedig az ilyen fenntartások bizonyos tartalékfegyvert jelentenek, melyet az ellenzék alkalomadtán felhasznál a párt ellen irányuló újabb támadások céljára.

Természetesen nevetséges a Központi Bizottság termidorságáról beszélni. Sőt többet mondok: ostobaság. Azt hiszem, maga az ellenzék sem hiszi ezt az ostobaságot. De szüksége van rá madárijesztőnek. Mert ha az ellenzék hinne benne, akkor természetesen egyenest hadat kellene üzennie pártunknak és Központi Bizottságunknak, holott az ellenzék azt hajtogatja, hogy békét akar a pártban.

Az ellenzék tehát a második pontban is fegyvert tartalékol magának, hogy később újból támadást intézzen a Központi Bizottság ellen. Ezt sem szabad elfelejteni, elvtársak, semmiesetre sem szabad elfelejteni. Akár eltávolítjuk az ellenzék vezetőit a Központi Bizottságból, akár nem, a termidor kérdésében, ebben a fő kérdésben mindenesetre kezükben marad ez a tartalékolt fegyver, a pártnak tehát már most meg kell tennie mindent, hogy felszámolhassa az ellenzéket, ha az ellenzék újból ehhez a pártellenes fegyverhez nyúl.

A harmadik kérdés — a Németországi Kommunista Párt szakadásának, Ruth Fischer és Maslow antileninista és szakadár csoportjának kérdése.

Különös beszélgetésünk volt tegnap a bizottságban. Az ellenzékiek nehezen, nagynehezen, sok beszéd után megemberelték magukat és kijelentették, hogy engedelmeskedve a Komintern határozatának — nem meggyőződésből, hanem engedelmeskedve a Komintern határozatának —, készek elismerni, hogy ezzel a pártellenes csoporttal szervezeti kapcsolatban állni megengedhetetlen. Én ezt indítványoztam: „szervezeti kapcsolatban állni és ezt a csoportot támogatni”. Trockij azt mondta: „ez nem kell, mi ezt nem fogadhatjuk el; a Komintern helytelenül döntött, amikor őket kizárta; küzdeni fogok, hogy őket, ezt a Ruth Fischert és Maslowot, ismét visszavegyék a pártba.”

Mit jelent ez? Ítéljék meg önök maguk. Ezekből az emberekből kiveszett már a pártszerűség legelemibb fogalma is!

Ma, mondjuk, az SzK(b)P kizárja a pártból Mjasznyikovot, akiről köztudomású, hogy pártellenes. Holnap előáll Trockij és azt mondja: „én nem mondhatok le Mjasznyikov támogatásáról, mert a Központi Bizottság határozata helytelen, de kész vagyok megszakítani vele minden szervezeti kapcsolatot, ahogy azt önök nekem megparancsolták.” Holnap kizárják a „munkásigazság” csoportját, amelynek pártellenességét önök szintén ismerik. Trockij előlép és kijelenti: „én nem mondhatok le ennek a pártellenes csoportnak a támogatásáról, mert önök helytelenül zárták ki ezt a csoportot.” Holnapután a Központi Bizottság kizárja Osszovszkijt, mert — mint önök jól tudják — Osszovszkij ellensége a pártnak. Trockij pedig kijelenti, hogy ez a kizárás helytelen, ő tehát nem mondhat le arról, hogy Osszovszkijt támogassa.

De ha a párt, ha a Komintern részletesen megtárgyalja bizonyos személyek ügyét, többek közt Ruth Fischer és Maslow ügyét, ha a proletariátusnak ezek a nagy intézményei úgy döntenek, hogy ezeket az embereket ki kell zárni, Trockij pedig ennek ellenére nem hajlandó lemondani arról, hogy továbbra is támogassa a kizártakat, — mire vezet ez? Hová lett a párt, a Komintern? Léteznek-e még? Mint látjuk, Trockij számára nem létezik se párt, se Komintern, — csak Trockij egyéni véleménye létezik.

No és ha nemcsak Trockij, hanem más párttagok is ugyanúgy akarnak majd eljárni, mint Trockij? Világos, hogy ez a partizánkodás, ez az atamánkodás csakis a pártszerűség megsemmisítésére vezethet. Nem lesz többé párt. De lesznek egyes atamánok egyéni véleményei. Ez az, amit Trockij nem akar megérteni.

Miért nem volt hajlandó az ellenzék lemondani Maslow—Ruth Fischer kommunistaellenes csoportjának támogatásáról? Miért nem fogadták el az ellenzék vezetői errevonatkozó módosításunkat? Azért, mert egy harmadik fegyvert is el akarnak tenni maguknak tartalékul, hogy megtámadják a Kominternt. Ezt sem szabad szem elől téveszteni.

Akár megegyezünk velük, akár nem, akár eltávolítjuk őket a Központi Bizottságból, akár nem, — ez a tartalékolt fegyver ott marad a kezükben, hogy alkalomadtán támadást intézzenek a Komintern ellen.

A negyedik kérdés — a frakciók feloszlatásának kérdése. Mi azt indítványozzuk, jelentsék ki becsületesen és nyíltan: „a frakció feltétlenül feloszlik.” Az ellenzék vezetői nem hajlandók ezt kijelenteni. Ehelyett azt mondják: „meg kell semmisíteni a frakciózás elemeit”, de hozzáfűzik: „a frakciózás elemeit, amelyek a párt belső rezsimje alapján keletkeztek”.

Ez a negyedik fenntartás. Ez szintén tartalékfegyver pártunk és a párt egysége ellen.

Mit jelent az, hogy az ellenzékiek nem voltak hajlandók elfogadni azt a megfogalmazást, amely frakciójuk azonnali feloszlatását indítványozza, az ellenzéki frakció feloszlatását, amely létezik és e napokban illegális konferenciát készül egybehívni itt, Moszkvában? Azt jelenti, hogy fenntartják maguknak a jogot arra, hogy a jövőben is tüntetéseket rendezzenek a pályaudvaron, — hiszen, úgymond, a rezsim a hibás, kénytelenek voltunk még egy tüntetést rendezni. Azt jelenti, hogy fenntartják maguknak a jogot arra, hogy a jövőben is támadást intézzenek a párt ellen, — hiszen, úgymond, a rezsim kényszerít támadásra. Íme, még egy tartalékolt fegyver, amelyet nem akarnak kezükből kiadni.

Mindezt tudnia kell, és meg kell jegyeznie a Központi Bizottság és Központi Ellenőrző Bizottság együttes plénumának.

(idézet: – Sztálin Művei 10. kötet – című könyvből)

SaLa