“Bedugtuk fejünket a hurokba, és egy erőteljes mozdulattal kirúgtuk a sámlit…” bejegyzéshez 7 hozzászólás

1. 1990. április 8-án megtörtént a politikai modellváltás. A gazdasági rendszerváltás egy folyamat, ami jóval korábban elkezdődött és évekkel később ért véget. Formálisan mindkettő progresszió. A megvalósítás minőségét tekintve gyatra, silány munkák. Az okok összetettek és nem intézhetőek el egy primitív kommentszerű váladékürítéssel.

   Admin:

   Akkor talán nézzük meg az OKOZATOT, ami viszonylag egyszerű dolog! Aztán lehet sírni! Bár az is csak egy egyszerű váladékürítés. Meg az ország kiürítése isaz!

   Válasz

   1. Progresszió általában, vagy csak alkalmazkodás, ami bizonyos területeken fejlődéssel, másokon adott esetekben visszafejlődéssel jár?

      Válasz

      1. Progresszió, előremenetel, egyféle fejlődés. Ami lehet egyenletes, gördülékeny, szerves, organikus, vagy nyögvenyelős, tévúttal tarkított, girbegurba haladás. A közhiedelemmel szemben a szocialista fejlődés politikai modellje nincs kőbe vésve. A századeleji kommunisták közel sem voltak antidemokraták. Rosa Luxemburg demokrácia felfogása nem sokban különbözött a mai EP képviselők nézeteitől. Trockij sem ellenezte a több pártrendszert, csak 1936-ban a Buharin által fogalmazott alkotmány rögzítette elsőként a bolsevik kizárólagosságot.
         Ennek a lazaságnak az oka az a marxista alapvetés, hogy az alapok determinálják a felépítményt. Azaz, a társadalmi tulajdon eleve meghatározza az értékvilágot. Itt van jelentősége a gazdasági rendszer átalakításának; annak mélysége, tartalma érinti a megálmodott és korán fogant jóléti államot. Tudták ezt Foxi-Maxi jelesei is.
         Egy kis visszatekintés: ’90. előtt az MSZMP-ben lényegében négy változata érlelődött a pályakorrekciónak. Meghatározó képviselőik: Berecz János, Grósz Károly, Pozsgay Imre és Nyers Rezső. Berecz János a minimális változtatás híve volt, egy kis korrigálás a gazdaságban és némi módosítás a politikai szisztémán. Talán közvetlen elnökválasztás, a többes jelölés megerősítése, de az egypárt uralma mellett. Ilyen fejlődést láthatunk Fehéroroszországban.
         Grósz Károly a fehérterror visszatértétől rettegve az MSZMP hatalmának megőrzése mellet kardoskodott, ugyanakkor a gazdaság jelentős átalakítását eltudta fogadni. Ma, Kínában és Vietnámban létezik hasonló berendezkedés. Pozsgay Imre nemzeti (inges-gatyás) kommunizmusról álmodott, a jugoszláviai munkástanácsok vállalatirányítás gyakorlatát (56-os követelések) tartotta mintának. Szlobodan Milosevics és országának sorsát ismerjük.
         (Putyin állama kicsit emlékeztet erre az elképzelésre.) Az biztos, nem lennénk NATO és EU tagok, ha a négy igenes szavazáson nem buktatják el a közvetlen elnökválasztás tervét a külügyes urak. Nyers Rezső szocdem politikus a politikai modell és a gazdasági rendszer lényeges megreformálását támogatta (több párt és piacgazdaság). Némi külső és belső segítséggel ez utóbbi változat nyert életteret.
         Mindebből nem következik a későbbi ámokfutás: a mezőgazdaság szétverése, az iparban alkalmazott sokkterápia, az életellenes csődtörvény, az orosz kapcsolatok szétzilálása, a klíring elszámolás indokolatlan megszüntetése, az állami- és önkormányzati tulajdon drasztikus és átgondolatlan felszámolása, a piacvédő intézkedések önkéntes feladása, az adósságrendezés elmaradása, a forint árfolyamának Járai által erőltetett erősítése (a könnyűipar tönkretétele), etc.
         A következmény tragikus, de nem köthető egyetlen dátumhoz, leginkább a nemzeti önazonosság, az egészséges nacionalizmus hiányával magyarázható ez a durva önpusztítás. Ebben komoly szerepe, bűne van a korábbi agymosásnak, az internacionalista mételynek, ami akadályozta, gátolta az önvédelmi reakciókat.
         A mai közállapotoknak nem sok közük van a három évtizeddel ezelőtti választáshoz, annak végkimeneteléhez. 1990-ben egy tagolatlan társadalom szavazott mesterkélten létrehozott pártokra, tankönyvízű programokra. Jelenleg egy kétpártrendszerre kitalált választójogi törvény teszi lehetővé a hatalom monopolizálását. Pontosabban egy több pártinak álcázott egypártrendszer megvalósítását.

         Válasz

         1. „A következmény tragikus, de nem köthető egyetlen dátumhoz, leginkább a nemzeti önazonosság, az egészséges nacionalizmus hiányával magyarázható ez a durva önpusztítás. Ebben komoly szerepe, bűne van a korábbi agymosásnak, az internacionalista mételynek, ami akadályozta, gátolta az önvédelmi reakciókat.”

            Ehhez a több mint két évtizeddel ezelőtti Orbán Viktornak is van némi hozzáfűznivalója. Képzeletben hallgassuk csak!

            „Orbán Viktor, a Fidesz – Magyar Polgári Párt elnöke március 15-én a Dísz téren mondotta el az alábbi beszédet a budai önkormányzatok rendezvényén.
            […]
            Miként 1848-ban 1990-ben is polgári Magyarországot, nemzeti függetlenséget, politikai demokráciát, a határon túli magyarok visszaemelését a nemzetbe, sajtószabadságot, felelõs kormányt akartunk.

            Tisztelt ünneplõ Közönség!
            1990 és 1994 között azt hihettük, hogy ugyan lassabban, ügyetlenebbül, a kelleténél több kitérõvel, de az 1848-49-es történelmi iránytû által mutatott, helyes irányba haladunk.

            Éppen ezért – erõsödõ balsejtelmeink ellenére – 1994-ben a magyar nép választásokon kinyilvánított akarata sokkszerûen ért bennünket, rendszerváltást akarókat. Nem így természetesen azokat, akik titokban már a békés forradalom alatt megkötötték a maguk kiegyezését, s már javában készülõdtek a közös kormányzásra a régi rend híveivel. A valódi rendszerváltás hívei értetlenül álltak az elõtt, hogy a szabadságát visszanyert nemzet hogyan vehette önszántából, s látható boldogsággal ismét nyakába elnyomóit és tönkretevõit, akiktõl 4 éve még oly nagy örömmel szabadult.

            Miért érzi polgártársaink nagy része, hogy kisebb ma a demokrácia, mint korábban, hogy kevésbé szabad mint a letûnt kommunista rendszerben volt, miért közömbös a megszerzett politikai szabadság iránt, miért nem becsüli kellõ súllyal a liberális demokrácia intézményeit, a parlamentet, az önkormányzatokat a sajtószabadságot.

            Az elmúlt esztendõk szociál-liberális kormányzása után már világosabban látjuk a választ ezekre a kérdésekre is. A mai kormány bûneinek tükrében élesebben rajzolódnak ki saját hibáink, amelyeket bár jóhiszemûen és önkéntelenül, de kétségtelenül elkövettünk.
            Most vág igazán elevenünkbe a felismerés, hogy az 1848-as forradalom kezdetben és elsõsorban nem a nemzeti függetlenség mozgalma volt. 48 nem csak a politikai szabadságjogok mozgalma volt, nem csak az alkotmány sáncai mögé akarta beemelni a népet, nem csak a törvény elõtti egyenlõséget hirdette, hanem valódi gazdasági felemelkedést is kínált azoknak, akik addig kirekeszttettek a nemzetbõl. Az ország népét akkor sem a márciusi ifjak sajtószabadsága miatt töltötte el hála és örömérzete, hanem elsõsorban a pozsonyi országgyûlés jobbágyfelszabadítása miatt. Most érthetjük meg igazán hogy 1848-ban a szabadság és haza szavaknak szociális tartalma is volt. Sõt sokak számára ez volt elsõsorban. Az úriszék eltörlése, az úrbéres szolgáltatások felszámolása az õsiség, a papi tized megszüntetése, éppúgy ott található az elsõ követelések és intézkedések között, mint a rendes országgyûlés, az Unió Erdéllyel, nemzetõrség, és az önálló felelõs magyar kormány.

            Az 1990 utáni esztendõk világítják meg annak történelmi jelentõségét, hogy a szabadságharc idején a politikai szabadságért és a nemzeti függetlenségért folytatott küzdelmek összefonódtak a társadalmi felemelkedés lehetõségének védelmével.
            Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
            Hogyan is érezhetné magáénak a rendszerváltás utáni új rendet az, akinek mindennapi élete nehezebb, sõt sokak esetében reménytelenebb, mint 1990 elõtt volt. Hogyan is érezhetné most közelebb magához hazáját az aki bár egyre többet dolgozik, mégis egyre nehezebben neveli gyermekeit. Hogyan is érezhetné szabadabbnak magát az, aki egyre inkább kiszolgáltatottnak érzi magát és családját, és azt tapasztalja, hogy kevésbé ura saját sorsának, mint a szabadság és demokrácia beköszönte elõtt volt.

            1848-ban a liberális arisztokrácia és a köznemesség megértette, hogy az érdekegyesítés kikerülhetetlen. Megértette, hogy a számára oly fontos politikai emancipálódás a nemzeten kívül rekedtek felemelése nélkül sikertelenségre ítéltetett. Még idejében megkapta és megértette az 1846-os Galíciai lázadás üzenetét: ha nem adják meg a felemelkedés lehetõségét a kirekesztetteknek, akkor a diktatúra és az idegen elnyomás ágensei a kisemmizett nép szociális ellenforradalmával veretik le az akkori rendszerváltó politikai törekvéseket. A litvániai és lengyelországi választások üzenetét 1993-ban mi már késõn kaptuk meg.

            A rendszerváltás nagy politikai vállalkozásának szellemi forrásvidékét kutatva, kimondhatjuk, hogy az 1989-90-es rendszerváltó elit eszméi, gondolatai és céljai között ott találhatóak a szociális felemelkedés programpontjai is. Nem vádolható sem érzéketlenséggel, sem korlátoltsággal, hiszen az 1990-ben gyõztes miniszterelnök választási üzenete úgy hangzott, hogy szabadság és tulajdon, kormányprogramjának pedig a nemzeti megújhodás címet adta. S bár a kívánatosnak tartott eszközökben voltak is közöttünk komoly különbségek, a célokban egyetértettünk.
            Ám a politikai és gazdasági rendszer átalakítása és a válságkezelés összeadódó terhei miatt a rendszerváltás társadalmi kiteljesítésére nem maradt sem elegendõ, idõ, sem elegendõ erõ. Az akkori rendszerváltó kormány a növekvõ elégedetlenséget ellensúlyozandó azt hangsúlyozta, ami siker volt, s az intézmények átalakítása kétségtelenül siker volt.

            Kedves Barátaim!

            Ma 1997-ben már lassan mögöttünk van 3 évnyi kormányzása azoknak, akik az életfeltételek romlása miatt elégedetlenségre építették hatalomvisszaszerzési stratégiájukat. Az 1994 óta tartó kormányzat gyakorlata alapján kijelenthetjük, hogy az ország kormányrúdjánál állók nyíltan szembefordultak a rendszerváltás kiteljesítésének programjával és megtagadták azt. Akik a rendszerváltás veszteseinek érdekeit ígérték védeni, valójában kizárólag a rendszerváltás nyerteseinek érdekeit szolgálják.

            Talán nem is tehettek másként, hiszen a valódi rendszerváltás az õ kiváltságaik, még a diktatúra idõszakában szerzett és 90-94 között tovább gyarapított – elõjogaiknak a megtörését jelentette volna.

            A magyar társadalom jelentõs részének szegényebbé válását a a családfenntartás terheinek növekedését, a középosztály meggyengülését és fogyatkozását a fiatalok felemelkedési lehetõségének beszûkülését, kezdetben még hihettük a szocializmus gazdasági örökségének felszámolásával szükségszerûen együttjáró bár szomorú és nehéz, de átmeneti fájdalomnak. A mögöttünk hagyott közel 3 éves kormányzás következtében a fájdalmak felerõsödtek, a rossz társadalmi folyamatok kiteljesedtek, a kívánatosak elgyengültek. Hitetlenség, reménytelenség, apátia, illetve újabb rendszerváltást követelõ dühõs elkeseredés uralja a közhangulatot.

            Az 1994 óta hozott kormányzati intézkedéseket számbavéve kimondhatjuk, hogy mai keserveink már sokkal inkább egy tudatos társadalomátalakító politika eredményei, melynek célja és értelme a megszerzett elõjogok örökössé tétele.
            Ma már nem magyarázható másképp, hogy miért épül olyan világ Magyarországon, ahol a legszegényebb l millió embert a leggazdagabb l milliótól hatalmas jövedelmi és vagyoni távolság választja el, és ahol a középsõ 8 millió magyar nem a felsõ l millióhoz történõ felzárkózásért, hanem az alsó l millióhoz való lesüllyedés ellen kûzd egyre fogyó eséllyel.

            Dinasztizálják az oktatási rendszert. Vajon miért. Hogy biztosak lehessenek abban, hogy a mai gazdagok gyermekei is gazdagok lesznek és a mai szegényeknek a gyermekei is biztosan szegények, így büntetve utódaikban is a rendszerváltás veszteseit.

            Nem magyarázható másképp, hogy a drámai népességfogyással párhuzamosan miért verik szét a családtámogatási rendszert, hogy miért élünk ma olyan világban, ahol fiatal családok százezreinek jelent már-már megoldhatatlan feladatot gyerekeik megfelelõ színvonalú taníttatása.

            Megszerzett elõjogaik örökössé tételének szándéka magyarázza azt is, hogy az állam nem látja el alapvetõ feladatait sem és ezért köszöntöttek be hozzánk 1994 után a XX. század talán legkorruptabb esztendõi is. S mint Kossuthtól tudjuk ennek erkölcsi következményei szinte beláthatatlanok. »Nincs semmi ami kártékonyabban hathatna egy nemzet politikai erkölcsiségére, mint a hivatal-osztogató kormány patronage mértéktelen kiterjesztése. Oly forrása ez a nemzeti jellem rothasztásának, mely elegendõ arra, hogy még különben bölcsen szervezett demokráciákban is az erkölcsök megmérgeztessenek, a politikai becsületesség megvesztegettessék, és mételyes hatása alatt a politikai pártállás javadalom-hajhászati vetélkedéssé fajuljon.

            A történelem azt bizonyítja, hogy amely országban a tisztviselõk egész ármádiája függ a kormány kinevezésétõl, ott a nemzet úgynevezett értelmesebb része elõbb-utóbb kétrészre oszlik: az egyik az, amely kormányhivatalba jutott, a másik az, amely jutni szeretne .«

            Mindannyian beláthatjuk, hogy ez nem mehet így tovább. éppen ezért az érdekegyesítés programja ma éppoly aktuális, és 1998-ban éppoly aktuális lesz mint 1848-ban volt. A mostani uralkodó elitnek rá kell ébrednie arra, hogy teljesítmény, szorgalom és becsületes munka nélkül szerzett elõjogairól le kell mondania. Miként Kossuth mondta 1841-ben: »Nem óhajtanók, hogy a sokaság néhány kevesek költségein tápláltassék, hanem azt, hogy néhány kevesek akadályozva legyenek a sokaság ínségét elõmozdítani.« S hogy mindenki, akit illet értse szándékainkat, ismét Kossuth-tal szólva: Veletek és általatok, ha lehet, nélkületek, sõt ellenetek, ha kell.«

            A mai rend kiváltságosai a politikai hatalom biztos fedezékének védelmében nem mutatnak hajlandóságot az érdekegyesítés eszméjének elfogadására. Ezért a csak az õ érdekeiket képviselõ ágenseket ki kell billenteni a kormányzati hatalom puha bársonyából, s azokat kell odajuttatni, akik nem elõjogaik és érdemek nélkül megszerzett jövedelmeik garantálását akarják, hanem teret kívánnak nyitni a tehetség, szorgalom és érdem alapján felemelkedni vágyóknak.
            Tisztelt ünneplõ Közönség!
            1990-ben azt hittük, lezárhatjuk a magyar történelemnek azt a szakaszát, amikor haza és haladás szembenállnak egymással. 1997-ben be kell ismernünk, hogy ez máig nem sikerült. Visszajutottunk a kiindulópontra, Kedves barátaim, haza és haladás egysége ismét megvalósítandó program. Elérkezett az ideje kimondanunk, hogy a haladás nem azonos a világfolyamatokba történõ besodródással és az önfeladó beilleszkedéssel. A haladás nem haladás, ha nem szolgálja a nemzet egészének érdekeit, hanem csak annyit jelent, hogy az éppen a bakonülõ elit szûk érdekeit, világpolgárrá emelkedési ambícióit elégíti ki.

            Az Internet világhálózatba való bekapcsolódás nem több egy elitista társadalompolitika demagóg önigazolásánál, akkor ha a kistelepülések iskoláiban az ezzel járó telefondíjat sem tudják kifizetni.

            Újra meg kell hirdetnünk, amit Csengey Dénes egykor úgy fogalmazott: »Európába, de mindahányan!« Vakok lennénk, ha az elmúlt 7 év után sem látnánk, hogy szociális felemelkedés nélkül a többség számára nemcsak a haladás, de a haza is üres fikció marad.
            Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
            Társadalmi felelõsség csak közösségi érzésen alapulhat, s nem választható el a közösségi tudattól. Számolnunk kell azzal a súlyos és fenyegetõ ténnyel, hogy az ország mai kormányzói nem rendelkeznek azzal a közösségi tudattal, amely szembesíthetné õket a szociális felelõsségükkel. Tetteikbõl úgy tûnik számukra nem hon létezik, hanem élõhely, nem haza, hanem telephely, nem nemzet, hanem lakosság. Céljaik zavartalan megvalósítása érdekében az önazonosság hiányát tették hivatalos ideológiájukká. 1848-49 azt tanítja nekünk, ahhoz, hogy a rendszerváltás teljes értelmét ki lehessen bontani, meg kell erõsíteni a közösségi tudatunkat. Ma már nem az a kérdés, hogy mi ellen, hanem az hogy mire használjuk szabadságunkat. A valamire való szabadság eszméje a közjót keresõ és szolgálni akaró politika adhat választ arra a kérdésre, hogy miképpen lehet beemelni az új, modern nemzeti közösségbe azokat, akik eddig kívülmaradtak azon.

            Olyan országban szeretnénk élni, ahol a magyar nemzet törekvései és cselekvései végre saját érdekeinek megvalósítására irányulnak, olyan világra vágyunk, amely helyreállítja a politikában a nemzeti önérdekûséget. Az önérdekû cselekvés iránya, a mindenki számára elérhetõ polgári felemelkedés elõmozdítása kell legyen, s ennek ma is elengedhetetlen feltétele, hogy mozgásba hozzuk a magyar társadalom eszmei és morális mozgatórugóit, mindenekelõtt helyreállítsuk a nemzeti öntudatot és önbecsülést.

            Az az út, amely a jövõ Magyarországába visz nem szólamokat kíván, hanem a feladatok és a megvalósításukhoz szükséges eszközök helyes felismerését és higgadt számbavételét, ahogy vezetett 1848-ban is.

            Olyan kormányra vágyunk, amely határozott jövõképet, értelmes jövõt rajzol fel, amely az egyén cselekvési szabadságának korlátozása nélkül megszervezi és mûködõképes egészbe összefogja, egyirányba tereli a sokmillió magyar külön erõfeszítéseit.

            Kedves Barátaim!

            Egy ilyen Magyarország megteremtéséhez ma már nem forradalmi felfordulás, vagy polgárháború, mégcsak nem is polgárháborús fenyegetés szükséges, hanem elõször az ország polgárainak szellemi és lelki felkészülése a változásra, a kormányváltás egész nemzetünket átjáró szellemi elõkészítése, majd akaratunk határozott kinyilvánítása, s végül a cselekvés, a szabad politikai választások révén. Olyan változásra van szükség, amely kevesebb mint a rendszerváltás, de több mint a kormányváltás.

            Erre készüljünk Tisztelt Polgártársaink és ehhez adjanak nekünk elegendõ lelki és szellemi erõt 1848-49 hallhatatlan magyarjai.”
            https://web.archive.org/web/19980526083949fw_/http://www.fidesz.hu/nf_akt_marc15.html

            —————
            Visszatekintve elmondhatjuk, hogy amíg az egyértelmű dominancia ki nem alakult, és a pártok többesélyes versenyre voltak kényszerítve, a lehető legtöbb ember felemelkedése egyik csúcsra került alakulatnál sem volt elsődleges, annál inkább volt sürgető a hatalom megkaparintása és stabilizálása, az ellenfél ellehetetlenítése (itt lehettek különbségek a módszerekben, de az MDF időszakában még nagyobb volt a privatizációbeli egyetértés az MSZP-vel, így sosem tudjuk meg, hogy egy másik felállás vajon kevesebb lehetőséget játszott volna-e át külföldi kézre), a politikai mellett az üzleti befolyás növelése (gyakran tisztességtelen eszközökkel), a külföldi érdekek önzéstől egyáltalán nem mentes kiszolgálása. A vesztesek szomorú valósága mellett gyakran eltörpülő fontosságú eszmék hajszolása csak ezek után következett. Aligha csodálkozhatunk rajta, hiszen megszűnt még a kvázi egypártrendszer biztonsága is, így először mindig bebiztosították magukat. Ezekért büntettek korábban a választók, így egy szerencsés hatalomváltás lehetőségének előszele idején a Fidesznek meg kellett találni a formulát ahhoz, hogy a változások miatt még kivitelezhetetlenebbé vált feladat teljesítése (mindenki felemelése) helyett legalább egy jókora szeletet hasítsanak maguknak a társadalomból, a többit meg apró darabokra vágják. Ez a jókora szelet is csak nehezen összetartható, de amíg sikeresen elhitetik vele, hogy mindezen színjátékban, egy kedvező gazdasági periódusban ez a hatalmi koncentráció a nemzeti öntudat és önbecsülés megerősítéséért folyik (hiszen már eleget harácsoltak ahhoz, hogy odavessenek valamit), addig nyert ügyük van. Persze még a saját támogatóik egyes csoportjainál sem feltétlenül ezek a dolgok állnak az első helyen, a nemzeti öntudat és önbecsülés megerősítése pedig a Fideszétől eltérő módokon is elképzelhető, ám az ilyet fontosnak tartók egyesítése a kompromisszumkészség hiánya miatt kizárt. Mindegyik jobban akarja tudni, mi lenne az üdvös. Így tudja gyalulni az „internacionalistáskodás” után a „nemzetieskedés” is a társadalmat.

            Válasz

            1. Azt akarod mondani, hogy Admin valójában Fideszes? Mindig sejtettem, hogy valami nem kerek. Fantasztikus találmány ez a szurkovi ködkamra, nem megmutatja az erővonalakat, hanem eltakarja a tényleges irányultságokat. Komolyra fordítva a szót; a Fidesznek nem sok köze volt a gazdasági rendszerváltozáshoz, a politikai tárgyalások alkudozásainál ugyan odaengedték az asztalhoz őket, de valójában súlytalan szereplők voltak. A befolyásos MSZMP-s erők a háttérben segítették az MDF megerősödését és szervezték a „történelmi” pártokat (FKGP, MSZDP, KDNP). A titkosszolgák pedig igyekeztek megbízható, lojális emberekkel megtámogatni az új pártokat. Volt két markáns csoport az MSZMP-ben akikről nem illik beszélni; az egyik a vállalatvezetők, a karrierkommunisták köre, akik a spontán privatizáció legnagyobb haszonélvezőinek bizonyultak. Őket segítették a fiatal káderek strómanként, vagy egyféle garantőrként, biztosítva a békés átmenetet, az elszámoltatás elmaradását. Másik jelentős erő az egynél több azonosságtudattal rendelkező, (elsősorban értelmiségi) nagy befolyással és nemzetközi kapcsolatokkal bíró minoritás képviselői. Ez a párton belüli internacionalista csoport szorosan együttműködött a kozmopolita, szociálliberálisnak mondott rendszermegújító erőkkel. A kapcsolat nem előzmények nélküli, ugyanakkor nem kellően kibeszélt, kitárgyalt vonulata a közelmúlt történéseinek. A vagyon újraosztása nem fideszes lelemény, a járadékvadászat már ’90 előtt elkezdődött. Leginkább IMF csatlakozásunk tekinthető olyan mérföldkőnek, amely devalválta a közösségi erkölcsöt és később elszabadította az individualista értékrendet.

               ————–
               Fergeteg megj.
               „Azt akarod mondani, hogy Admin valójában Fideszes? Mindig sejtettem, hogy valami nem kerek. Fantasztikus találmány ez a szurkovi ködkamra, nem megmutatja az erővonalakat, hanem eltakarja a tényleges irányultságokat.”
               Dehogy. Semmiféle titkos paktumra nem célozgatok én itt Admin és a Fidesz között, ez távol áll tőlem, és részedről is csupán a (rossz) vicc kategóriájába sorolom az erre való utalást. Már ha jól értem. Megjegyzésem arra vonatkozott, hogy a nemzeti önazonosság, az „egészséges nacionalizmus” hiánya, bár nyilván szép számmal tetten érhető volt a rendszerváltás idején, utána és azt megelőzően is a benne résztvevők és az azt támogatók között, véleményem szerint nem elégséges magyarázat az általad felsorolt „ámokfutásokra”, sem pedig arra, hogy miért voltak akadályozva az önvédelmi reakciók. Legfeljebb részlegesen világítja meg őket. Nagyon leegyszerűsítve, az emberek túlnyomó többsége először is jobb boldogulási lehetőségeket akart, mert ez közelebb helyezkedik el a Maslow-piramis alapjaihoz, ők pedig már megszenvedték az átalakulás nehézségeinek egy részét, amit a fejük fölött vezényeltek. Nem könnyű magasztosan a nemzetben gondolkodni, az egyéni kívánságokat adott esetben alárendelni és követ gördíteni a herdálás elé, amennyiben a segg kilóg a gatyából, persze ha az égető problémák megoldódnak, az ilyen érzések magjai is kedvezőbb talajra hullhatnak. Az osztozkodók viszont az állami bevételeken, a működőtőke beáramlásán és a gazdaság átalakításán túl hatalmat és inkább a saját köreikhez kerülő javakat szerettek volna, minél többet (bár egy darabig meglehetősen olajozott volt az együttműködés az ÁV – ÁVÜ megalakulások után), illetve idővel azt, hogy a politikai versenyben a vetélytársaik lehetőségei csökkenjenek. Ezek fontosabbak voltak az egyszerű embereknél. Orbán a fenti beszédében, 1997-ben még elég jól vázolta, miért került vissza ismét a politikai ellenfelek kezébe a gyeplő. Azok meg, ha klientúrájuk már nem rendelkezett elegendő tőkével és tudással, az 1994-ig tartó privatizációs szakasz után inkább játszották át olyanok kezébe a vagyont, akikhez ellenfeleik nehezen fértek hozzá, javakhoz juttatásuk passzolt az akkor sokak által kritika nélkül elfogadott gazdasági elvekhez, gyors bevétel származott tőlük, ami segítette a csőd elkerülését, ők meg a korábban megalapozott nemzetközi kapcsolataik révén később hasznot húzhattak belőlük. Ráadásul az 1995-től 1997-ig tartó privatizációs szakasz túlnyomóan külföldi tulajdonszerzése nem kis külföldi nyomás mellett zajlott, és józanul gondolkodva annak tudatában kellett végezniük, hogy a megkívánt változtatások és a korábbi kötelezettségek teljesítéseinek érdekében fel kell áldozniuk a következő ciklusbeli esélyeket. Ami nem menti fel őket, és erre az időszakra valóban fokozottabban volt jellemző az „egészséges nacionalizmus” hiánya (bár kérdés, hogy ezt mások mennyivel jobban oldhatták volna meg). A rövid távú gondolkodás, ebből fakadóan pedig az opportunista megközelítésmód azonban sajnos egytől egyig jellemzi a 2010 előtt hatalomra került formációk mindegyikét, beleértve a Nagy Kagánét is, aki a rövidet igyekszik közepesre bővíteni most.

2. Most miért sirtok?
   Van coca-cola
   Milka csoki
   Mercédesz
   Fa dezodor
   Banán.

   Cserébe nincs lakásod,van hiteled,van tulorád,van végrehajto.

   Válasz

   1. Nézz körül Budaesten, rengeteg Mercedes van és egyre több. Sokkal több mint a merci gyártotta fapados, béna Smart. Nem luxusautó, hanem felsőközép A banánt szóba hozni illuináció. Az EU vámmentességet kötött ezen latin-amerikai gyümölcsre is.

      Válasz

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.