Írta: J. V. Sztálin

A jugoszláviai nemzeti kérdésről

Beszéd a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának jugoszláv bizottságában
1925. március 30

Elvtársak! Úgy vélem, hogy Szemics nincs egészen tisztában azzal, hogy a nemzeti kérdés bolsevik feltevésében mi a leglényegesebb. A bolsevikok sohasem választották el a nemzeti kérdést a forradalom általános kérdésétől, sem Október előtt, sem Október után. A nemzeti kérdés bolsevik vizsgálatában a leglényegesebb az, hogy a bolsevikok a nemzeti kérdést mindenkor a forradalmi perspektívával elszakíthatatlan kapcsolatban vizsgálták.

Szemics idézte Lenint és azt mondta, hogy Lenin amellett volt, hogy a nemzeti kérdés bizonyos megoldását lerögzítsük az alkotmányban. Ezzel Szemics nyilván azt akarta mondani, hogy Lenin a nemzeti kérdést alkotmányos kérdésnek tekintette, vagyis nem a forradalom, hanem a reform kérdésének. Ez egyáltalában nem igaz. Soha Leninnek alkotmányos illúziói nem voltak és nem is lehettek. Csak át kell nézni műveit és meggyőződünk erről. Amikor Lenin alkotmányról beszélt, nem a nemzeti kérdés alkotmányos megoldására gondolt, hanem forradalmi megoldására, vagyis az alkotmányt úgy tekintette, mint a forradalom győzelmének eredményét. Nálunk a Szovjetunióban szintén van alkotmány és ez az alkotmány visszatükrözi a nemzeti kérdés bizonyos megoldását. De ez az alkotmány nem a burzsoáziával való megegyezés, hanem a győztes forradalom eredményeképpen született meg.

Szemics továbbá Sztálinnak a nemzeti kérdéssel foglalkozó, 1912-ben írt ismert brosúrájára hivatkozik és azon fáradozik, hogy ott találjon valamit, ami, ha csak közvetve is, igazolja az ő felfogását. De ez a hivatkozás nem járt eredménnyel, mert nemcsak, hogy idézeteket nem talált és nem is találhat, hanem még egy távoli célzást sem, amely valamennyire is igazolná a nemzeti kérdésnek ezt az „alkotmányos” kezelését. Ennek bizonyítására emlékeztethetném Szemicset Sztálin brosúrájának egyik helyére, ahol a szerző szembeállítja a nemzeti kérdés megoldásának osztrák módszerét (az alkotmányos módszert) az orosz marxisták módszerével (a forradalmi módszerrel).

Felolvasom:

„Az osztrákok úgy gondolják, hogy apró reformok útján, lassú lépésben fogják megvalósítani a «nemzetiségek szabadságát». Amikor mint gyakorlati rendszabályt a kulturális nemzeti autonómiát javasolják, egyáltalán nem számítanak gyökeres változásra, demokratikus szabadságmozgalomra — nekik ilyen perspektívájuk nincs. Az orosz marxisták viszont a «nemzetiségek szabadságának» kérdését egy valószínű gyökeres változással, demokratikus szabadságmozgalommal kötik össze, mert nincs okuk arra, hogy reformokra számítsanak. Ez pedig az Oroszországban élő nemzetek valószínű sorsát illetően lényegesen változtat a dolgon.”

Ez, azt hiszem, világos.

És ez nem Sztálin személyes álláspontja, hanem az orosz marxisták közös álláspontja. Az orosz marxisták a nemzeti kérdést a forradalom általános kérdésével elszakíthatatlan kapcsolatban vizsgálták és vizsgálják ma is.

Minden erőszakoltság nélkül mondhatjuk, hogy az orosz marxizmus történetében a nemzeti kérdés feltevésének két szakasza volt: az első az Október előtti szakasz, a második az októberi szakasz. Az első szakaszban a nemzeti kérdést a polgári-demokratikus forradalom általános kérdésének alkotórészeként, vagyis a proletariátus és parasztság diktatúrája kérdésének részeként vizsgálták. A második szakaszban, amikor a nemzeti kérdés kiszélesedett és gyarmati kérdéssé lett, amikor a nemzeti kérdés belső állami kérdésből nemzetközi kérdéssé lett, — a nemzeti kérdést már a proletárforradalom általános kérdésének részeként, a proletárdiktatúra kérdésének részeként vizsgálták. Mint látják, mindkét esetben szigorúan forradalmi módon nyúltunk hozzá a kérdéshez.

Azt hiszem, hogy Szemics mindezzel még nincs egészen tisztában. Ezért próbálkozik azzal, hogy a nemzeti kérdést alkotmányos kérdéssé fokozza le, azaz reformkérdésnek tekintse.

Ebből a hibából következik másik hibája, mégpedig az, hogy nem akarja a nemzeti kérdést lényegében parasztkérdésnek tekinteni. Nem agrárkérdésnek, hanem parasztkérdésnek, mert ez két különböző dolog. Tökéletesen igaz, hogy a nemzeti kérdést nem szabad azonosítani a parasztkérdéssel, mert a nemzeti kérdés a parasztsággal kapcsolatos kérdéseken kívül a nemzeti kultúra, a nemzeti államiság stb. kérdéseit is tartalmazza. De az is kétségtelen, hogy a nemzeti kérdés alapját, belső mivoltát, mégiscsak a parasztkérdés teszi. Éppen ez a magyarázata annak, hogy a parasztság a nemzeti mozgalom legfőbb hadserege, hogy paraszthadsereg nélkül nincs és nem is lehet hatalmas nemzeti mozgalom. Éppen ezt tartjuk szem előtt, amikor azt mondjuk, hogy a nemzeti kérdés alapjában véve parasztkérdés. Azt hiszem, annak, hogy Szemics nem akarja ezt a tételt elfogadni, az az alapja, hogy Szemics alábecsüli a nemzeti mozgalom belső erejét és nem érti a nemzeti mozgalom mélyen népi, mélyen forradalmi jellegét. Ez a megnemértés, ez az alábecsülés igen veszélyes, mert ez a gyakorlatban alábecsülése annak a belső potenciális erőnek, amely, mondjuk, a horvátok nemzeti szabadságmozgalmában rejlik, s ez az alábecsülés az egész jugoszláv pártra nézve komoly bonyodalmakat rejt magában.

Ez Szemics második hibája.

Kétségtelenül hibásnak kell tartanunk Szemics-nek azt a próbálkozását is, hogy a jugoszláviai nemzeti kérdést a nemzetközi helyzettől és Európa valószínű perspektíváitól függetlenül tárgyalja. Szemics abból indul ki, hogy a jelen pillanatban a horvátok és szlovének körében nincsen komoly függetlenségi népmozgalom, és arra a következtetésre jut, hogy a nemzetek különválási jogának kérdése akadémikus, vagy legalábbis nem aktuális kérdés. Ez, persze, nem igaz. Még ha egyetértenénk is azzal, hogy ez a kérdés a jelen pillanatban nem aktuális, akkor is teljes mértékben aktuálissá válhat, ha megkezdődik a háború, illetőleg amikor megkezdődik a háború, — ha Európában kitör a forradalom, illetőleg amikor kitör a forradalom. Márpedig, hogy a háború elkerülhetetlenül meg fog kezdődni, és hogy azok ott feltétlenül össze fognak verekedni, abban, ismerve az imperializmus természetét és fejlődését, nem kételkedhetünk.

1912-ben, amikor mi, orosz marxisták, a nemzetiségi program első tervezetét vázoltuk, az Orosz Birodalom egyetlen végvidékén sem volt még komoly függetlenségi mozgalmunk. Mégis szükségesnek tartottuk, hogy programunkba felvegyünk egy pontot a nemzetek önrendelkezési jogáról, azaz minden nemzetiségnek arról a jogáról, hogy különválhasson és önálló állami életet élhessen. Miért? Azért, mert nemcsak abból indultunk ki, ami akkor volt, hanem abból is, ami a nemzetközi viszonyok általános rendszerében fejlődőben volt és közeledett, vagyis mi akkor nemcsak a jelennel, hanem a jövővel is számoltunk. És tudtuk, hogy ha valamelyik nemzetiség követelni fogja a különválást, akkor az orosz marxisták harcolni fognak azért, hogy minden ilyen nemzetiség számára biztosítsák a különválás jogát. Szemics a beszédében ismételten hivatkozott Sztálinnak a nemzeti kérdést tárgyaló brosúrájára. De lássuk, mit ír Sztálin ebben a brosúrában az önrendelkezésről és a függetlenségről:

„Az imperializmus növekedése Európában nem véletlen. Európa szűkké válik a tőke számára, amely új piacokat, olcsó munkásokat, új befektetési lehetőségeket keresve, viharosan nyomul idegen országokba. Ez azonban külső bonyodalmakra és háborúra vezet. . . teljesen lehetséges a belső és külső helyzetnek olyan összefonódása, amikor Oroszország egyik vagy másik nemzetisége szükségesnek fogja látni, hogy felvesse és el is döntse függetlenségének kérdését. És természetesen nem a marxisták dolga, hogy ilyen esetekben akadályokat gördítsenek eléjük.”

Ez még 1912-ben íródott. Önök tudják, hogy ezt a tételt a későbbi fejlemények teljesen igazolták mind a háború alatt, mind a háború után, különösen pedig a proletárdiktatúra oroszországi győzelme után.

Annál több ok van arra, hogy számoljunk az ilyen lehetőségekkel Európában általában és különösen Jugoszláviában, különösen most, amikor az elnyomott országokban elmélyült a nemzeti forradalmi mozgalom és Oroszországban győzött a forradalom. Tekintetbe kell venni azt a körülményt is, hogy Jugoszlávia nem teljesen független ország, hogy Jugoszlávia kapcsolatban van bizonyos imperialista csoportokkal és következésképpen nem tarthatja magát távol az erőknek attól a nagy játékától, amely Jugoszlávián kívül folyik. És ha önök nemzetiségi programot dolgoznak ki a jugoszláv párt számára — a jelen esetben pedig éppen erről van szó —, akkor emlékezniük kell arra, hogy a programnak nemcsak abból kell kiindulnia, ami az adott pillanatban van, hanem abból is, ami a nemzetközi viszonyok folytán fejlődőben van és elkerülhetetlenül be fog következni. Ezért gondolom, hogy a nemzetek önrendelkezési jogának kérdését aktuális, égető kérdésnek kell tekinteni.

Áttérek a nemzetiségi program kérdésére. A nemzetiségi programnak a jugoszláv szovjetforradalomról szóló tételből kell kiindulnia, abból a tételből, hogy a burzsoázia megdöntése és a forradalom győzelme nélkül lehetetlen a nemzeti kérdésnek valamennyire is kielégítő megoldása. Természetesen lehetségesek kivételek is. Ilyen kivétel volt például a háború előtt Norvégia különválása Svédországtól, amiről Lenin részletesen beszél egyik cikkében. De ez a háború előtt és a kedvező körülmények rendkívüli összetalálkozása folytán történt. A háború után és különösen az oroszországi szovjetforradalom győzelme után ilyen esetek aligha lehetségesek. Legalább is az ilyen lehetőségek esélyei annyira csekélyek, hogy nullának vehetjük őket. De ha ez így van, akkor világos, hogy nem építhetünk programot olyan mennyiségekre, amelyeknek értéke nulla. Ezért kell a nemzetiségi programnak a forradalomról szóló tételből kiindulnia.

Továbbá. A nemzetiségi programba feltétlenül külön pontot kell felvenni a nemzetek önrendelkezési jogáról, beleértve az állami különválás jogát is. Már fentebb beszéltem arról, hogy a jelenlegi bel- és külpolitikai viszonyok között miért nem nélkülözhetjük ezt a pontot.

A programnak, végül, ugyancsak külön pontot kell tartalmaznia a nemzeti területi autonómiáról Jugoszlávia ama nemzetiségei számára, amelyek nem tartják szükségesnek, hogy különváljanak Jugoszláviától. Nincs igazuk azoknak, akik azt hiszik, hogy egy ilyen kombinációt kizártnak kell tekinteni. Ez nem igaz. Bizonyos körülmények között, ha Jugoszláviában győz a szovjetforradalom, ennek eredményeképpen könnyen lehetséges, hogy egyes nemzetiségek nem akarnak majd különválni, mint ahogy ez nálunk Oroszországban is történt. Világos, hogy erre az esetre a programnak külön pontot kell tartalmaznia az autonómiáról, számolva azzal, hogy a jugoszláv állam, a szovjet rendszer alapján, autonóm nemzeti államok föderációjává alakul át.

Tehát meg kell adni a különválás jogát azoknak a nemzetiségeknek, amelyek külön akarnak válni, és az autonómia jogát azoknak a nemzetiségeknek, amelyek jobbnak látják megmaradni a jugoszláv állam kereteiben.

Félreértések elkerülése végett meg kell jegyeznem, hogy a különválás jogát nem szabad különválási kötelességnek, feltétlen kötelezettségnek értelmezni. A nemzet megteheti, hogy él ezzel a joggal és különválik, de megteheti azt is, hogy nem él ezzel a joggal, és ha nem akar különválni, ez az ő dolga, s ezzel feltétlenül számolni kell. Egyes elvtársak a különválási jogot különválási kötelességgé változtatják és azt követelik például a horvátoktól, hogy mindenáron különváljanak. Ez helytelen álláspont, ezt el kell vetni. Nem szabad összetéveszteni a jogot a kötelességgel.

„Bolsevik” 7. sz.
1925. április 15.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)

SaLa